az arab nyelv

A1, 2, 3

Az arab nyelv és írás

 

Az arab nyelv a sémi nyelvcsalád nyugati ágához, ezen belül a délnyugati ághoz tartozik; flektáló nyelv. Az arab nyelvet az arabok – mintegy 200 millióan – beszélik Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, az Atlanti óceántól Irak keleti határáig terjedő területen. Minthogy az iszlámban az arab a kinyilatkoztatás nyelve (Korán), valamint a kultuszban és a vallás minden területén döntő szerepet játszik, az arab ismerete bizonyos mértékig el van terjedve az egész iszlám világban (1,4 milliárd ember) az Atlanti óceántól Indonéziáig. (A magyar egyetemi besorolás szerint az arab ún. “kis nyelvnek” számít!) Az iszlám jelenleg a második legelterjedtebb vallás a világon, ugyanakkor a híveinek a száma valamennyi más vallásénál gyorsabban növekszik.

 

Az arab világban funkcionális kétnyelvűség (diglosszia) van. A hivatalos nyelv, az irodalmi vagy klasszikus arab 1300 év óta többé-kevésbé változatlan. Írásban kizárólag ezt a nyelvet használják, továbbá ünnepélyes alkalmakkor használják időnként, valamint a rádióban és a televízióban ezen a nyelven olvassák a híreket, ill. a vallási vagy bizonyos emelkedett hangulatú műsorok legalábbis részben ezen a nyelven zajlanak. A mindennapi életben ezzel szemben mindig az adott helyi dialektusban, nyelvjárásban beszélnek. Ez helyről helyre változik. A szomszédos helységek közötti átmenet szinte észrevehetetlen, ám nagyobb távolságok esetén az eltérések már lényegesek, olyannyira, hogy pl. az arab világ két szélén élő marokkóiak és irakiak egymás nyelvjárásából már szinte egy szót sem értenek.

 

A nyelvjárások az irodalmi arabhoz képest egy eltérő, későbbi nyelvállapotot képviselnek, így azután attól grammatikailag is gyakran különböznek. Az eltérések nagyok: ha valaki csak az egyiket ismeri, a másik megértése külön stúdiumok nélkül nem lehetséges. A nyelvjárásokat írásban nem használják. Az irodalmi nyelv senkinek sem az anyanyelve: az írással együtt az iskolában sajátítják el az arabok. Az írástudatlanok nagy aránya (mindenütt 50% fölött) összefügg azzal, hogy az írással együtt gyakorlatilag egy új nyelvet is el kell sajátítania a nebulónak. Az arab világ nyelvi helyzetét talán úgy szemléltethetnénk, mintha az egykori nyugat római birodalom területén ma a latin lenne a hivatalos, írásban kizárólagosan használt nyelv, míg az emberek a mindennapi életben olaszul, franciául, spanyolul, románul stb. beszélnének, ám ezeket a nyelveket írásban nem használnák. Külön kell szólnunk itt a máltai nyelvről, amely valójában arab dialektus, noha történelmi és politikai okok miatt önálló nemzeti nyelvvé vált. Málta szigete Európához tartozik, tagja az Európai Uniónak, így azt látjuk, hogy egy arab dialektus egy európai nemzet nyelve lett. Latin írással írják.

 

Hacsak külön nem jelezzük, az alábbiakban alapvetően az “irodalmi nyelvről” szólunk. A hangkészleten belül föltűnik a mássalhangzók túlsúlya: 28 mássalhangzó áll szemben 3 magánhangzóval. A mássalhangzórendszeren belül kiemelhetjük a torokhangok viszonylag nagy arányát, ill. az ún. “emfatikus” mássalhangzók meglétét. Az utóbbiakat velarizációval képezzük, ami a szájüreg körüli izmok megfeszítése és a nyelvgyök egyidejű lefelé történő húzása révén létrejövő járulékos tompa hanghatást jelöl. A mássalhangzók és a magánhangzók egyaránt lehetnek rövidek és hosszúak. Szigorú szabályok írják elő a lehetséges szótagfajtákat. Részletes szabályok írják elő az egymással szomszédos szavak szóhatárain lejátszódó hangtani változásokat (sandhi). Az arabot enyhe-közepes expiratórikus hangsúly jellemzi. Egy-egy fogalom alapvetően három (ritkábban kettő vagy négy) mássalhangzóhoz kötődik (ún. “gyökmássalhangzók”). Ezek, valamint a közöttük álló magánhagzók hosszúságának a változtatásával, továbbá viszonylag kisszámú pre-, in- és szuffixum alkalmazásával hozzuk létre az egyes szófajokat, mindenekelőtt az igéket és névszókat, ill. módosítjuk azután azok jelentését. Pl.: D-R-SZ “a tanulás” fogalomköre: darasza “tanult”, jadruszu “tanul, tanulni fog”, dárisz “tanuló”, dirásza “tanulás”, madrasza “iskola”, mudarrisz “tanító”, tadrísz “tanítás”, stb.

 

A szófajok között központi jelentőséggel bír az ige és a névszó. Az igék terén két fő alak áll oppozícióban: a szuffixkonjugációs perfektum-alak – ez azt jelenti, hogy a végéhez járuló elemek segítségével ragozzuk – és a prefixkonjugációs imperfektum-alak – ezt az elejéhez (és helyenként a végéhez) járuló elemek segítségével ragozzuk. A két alak ma már többnyire igeidőt jelöl (perfektum: múlt; imperfektum: jelen, jövő), ám ez másodlagos fejlődés eredménye. Régi szövegekben ezek még gyakran eredeti jelentésükben állanak és aspektusokat jelölnek: az imperfektum folyamatban lévő, míg a perfektum egy egységes egészként tekintett eseményt jelöl. (Vigyázat: ezeket a terminusokat a szakirodalom gyakran különböző, egymástól lényegesen eltérő jelentésekben használja, így az “aspektus” itt használt jelentése sem föltétlen azonos pl. a szláv nyelvekben megszokott jelentéssel.)

 

Négy igemódot különböztetünk meg az imperfektumon belül: kijelentő, kötő-, parancsoló és felszólító módot – ezeket a szóvégi magánhangzó kvalitásának, ill. kvantitásának megváltoztatásával jelöljük. A perfektumban nem különböztetünk meg igemódokat. Az igeképzés néhány kisszámú elem segítségével a fentebb leírtak szerint, nagyon szabályos módon történik, ezért azután ezt a fejezetet a hagyományos grammatikák az “igeragozás” címszó alatt tárgyalják. Az igeragozás, beleértve az ún. “gyönge” igéket is, az arabban szinte már-már matematikai szabályszerűséggel történik.

 

A névszókon belül jelentésük alapján megkülönböztetünk főnevet és melléknevet, ugyanakkor a melléknevek főnévként is használhatók, minthogy formális különbség nincs köztük. A névszóragozás terén 3 esetet különböztetünk meg (alany-, tárgy- és birtokos esetet), ám ezek funkciójukat fokozatosan elveszítik. A névszók többes számát részben szuffixummal (ún. “ép többes szám”: mudarrisz / mudarriszúna “tanító”), ill. az esetek nagyobb részében a szó mássalhangzóvázának megtartása mellett a mássalhangzók között álló magánhangzók minőségének és/vagy hosszúságának megváltoztatásával képezzük (ún. “tört többes szám”: tálib / tulláb “diák”, madrasza / madárisz “iskola”). Ez utóbbi során a többesszámú alakhoz esetleg szuffixum is járulhat (tálib / talaba “diák”), vagy akár egy hosszú mássalhangzó fel is oldódhat reduplikációvá (kuttáb / katátíb “elemi iskola”). Egy szónak akár több tört többese is lehet – esetleg eltérő jelentésekkel –, valamint egy tört többesből további tört többes is képezhető (balad “város” / bilád “városok>ország” / buldán “országok”). Az, hogy egy szónak milyen tört többese(i) van(nak), többnyire szótári kérdés, azaz az adott alako(ka)t minden esetben külön meg kell tanulni. Határozószó kevés van. Az egyes mondatrészek közötti viszonyokat részben elöljárókkal fejezik ki. Csak néhány kötőszó van. Három nyelvtani számot (egyes-, kettes- és többesszám), valamint két nyelvtani nemet (hím- és nőnem) különböztet meg az arab nyelv.

 

Ami a mondattant illeti, a mondaton belül első helyen többnyire az igei állítmány, második helyen az alany áll, míg az egyéb mondatrészek ezután következnek. A modern arab újságnyelv szintaxisa jelentős európai hatást mutat, ezért elsajátítása sem okoz nagyobb nehézséget. A klasszikus arab nyelv mondattana az univerzális “va” kötőszó alkalmazása (szindézis), a kötőszó elhagyása (aszindézis), a szórend és igei aspektus megváltoztatása révén megvalósuló roppant finom összjáték révén nagy pontossággal fejez ki szigorúan meghatározott szintaktikai viszonyokat. Ennek az elsajátítása nagyon nehéz, önálló stúdiumok révén lehetetlen: csak jó tanárral végzett hosszú, rendszeres, fáradságos szövegolvasások során érhető el. Ezt kell azután követnie sok-sok klasszikus szöveg önálló feldolgozásának. (Az itt jelentkező alapvető fontosságú nehézségeket egy tanári segítség nélkül tanuló laikus, vagy egy gyorsan haladni kívánó, felületes diák észre sem veszi.)

 

Az arab szókincs gazdagsága minden képzeletet felülmúl. Ugyanaz a szó akár 5-10-15 teljesen eltérő jelentéssel is bírhat. Tovább fokozza a nehézséget – és a nyelv szépségét és érdekességét! – az a körülmény, hogy az egyes fogalmak, az egyes szavak szemantikai mezeje gyakran nem felel meg egy az egyben az európai nyelvekben megszokott fogalmaknak, jelentési mezőknek.

 

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

 

Az arab nyelvet eredetileg az Arab félsziget középső területén használták. Lényeges változást hozott az arab nyelv életében Mohamed próféta föllépése és az iszlám megjelenése. A próféta halálát követően (i. sz. 632) az arab muszlim seregek kirajzottak az Arab félszigetről és létrehozták az Atlanti óceántól Közép Ázsiáig terjedő világbirodalmukat, amelynek a központi nyelve az arab volt. Noha a klasszikus arab nyelv minden bizonnyal már a Mohamed próféta fellépését megelőző évszázadok során létrejött és mintegy kodifikálódott – ennek a folyamatnak a pontos menete ma sem ismert kellőképpen –, írásban való rögzítése és széles körben való ismertté válása mindenképpen az iszlám kialakulásához és elterjedéséhez köthető.

 

A középkorban azután a kalifátus nyelveként az arab az akkori világ legmagasabb kultúrájának a nyelve is volt egyben, amelyet – magas presztizse okán – az arabok mellett a kalifátus területén lakó számos más nemzetiség is használt szépirodalmi, vallási és tudományos (filozófiai, orvosi, matematikai stb.) művek megírása során. Perzsák, törökök, szírek, zsidók stb. egyaránt ezen a nyelven írták műveik túlnyomó részét, amelyek ily módon az arab-iszlám kultúra szerves alkotórészeivé váltak. Így például a perzsa Avicenna, a török al-Fárábi vagy a zsidó Maimonidesz műveinek döntő többségét egyaránt arab nyelven adta közre. Ezzel a körülménnyel, ill. a közös iszlám vallással magyarázható az is, hogy a különböző iszlám vallású népek nyelveinek a szókincsére jelentős hatást gyakorolt az arab nyelv: a vallási és a kultúrával kapcsolatos terminológia alapvetően arab, ám számos más területen is megfigyelhető az arabból átvett szavak nagy aránya a törökben, a perzsában, a dáriban, a pastuban, az urduban stb. stb.

 

Az eddigiek során az írott arab nyelvet az egyszerűség kedvéért egységesnek tekintettük, ám az alaposabb vizsgálat itt is lehetővé tesz periodizációkat, megkülönböztetéseket, jóllehet ezeknek a vizsgálata még gyerekcipőben jár és mindenki által elfogadott, teljesen egységes terminológia sem alakult ki még. Ily módon szoktak beszélni “koráni arabról”, továbbá “klasszikus arabról” (8-9. sz.), “irodalmi arabról”, “modern arabról” (Modern Standard Arabic), ugyanakkor a “klasszikus arab” elnevezést gyakran az “írott arab”, ill. az “irodalmi arab” szinonímájaként használják a 7. sz. óta írásban használatos nyelvre. Újabban megkülönböztetik még az ún. “középarabot” (Middle Arabic) is, amelyen a klasszikus után írott, elsősorban tudományos művek nyelvét értik, de többé-kevésbé ezen írtak a kalifátus nem-muszlim kisebbségei is. Erre a már akkor is meglévő dialektális alakok nagy száma jellemző, minthogy e művek szerzői nem fordítottak nagy súlyt műveik feddhetetlen klasszikus nyelvezetére, vagy azért, mert őket elsősorban műveik tárgya érdekelte, vagy pedig azért, mert egyszerűen nem tudtak jól klasszikus arabul. Úgy gondoljuk, hogy ezt a középarabot beszédben sohasem, csakis írásban használták.

 

A nyelvjárások, mint említettük, helységről helységre változnak. Alaposabb vizsgálatok kiderítették azonban, hogy adott esetben egy városon belül eltérhet a különböző vallásfelekezetek tagjainak a beszéde is: ezt meggyőzően kimutatták pl. Bagdaddal kapcsolatban, ahol – történelmi okokból kifolyólag – lényeges különbségek vannak a muszlimok, a keresztények és a zsidók ún. “felekezeti dialektusa” között (Blanc 1964). Lényeges eltérések lehetnek az egy-egy társadalmi réteg által beszélt nyelvváltozatok között is: szinte már más-más nyelvváltozatot használ pl. a társadalmi létra két szélső pontján egy egyetemi tanár formális alkalmakkor, ill. egy egyszerű, műveletlen és írástudatlan ember a mindennapi életben. Ezt alaposabban a kairói arabban vizsgálták és 5 változatot, szintet különböztetnek meg. Jellemző továbbá, hogy a beszélő nem mindig marad meg egy szinten, hanem gyakran fel-alá is mozog az egyes szintek között a beszédaktus során (poliglosszia). Az egyes nyelvjárások ismerete általában csak a használóira korlátozódik. Egy lényeges kivétel van: a kairói (ún. egyiptomi) arabot ha nem is jól, de valamilyen mértékben az egész arab világban ismerik, minthogy az egész arab világban közkedvelt arab énekes zeneművek túlnyomó része Kairóban született és ezeknek jelentős része a kairói dialektusban íródott. Hasonlóképpen nagyrészt Egyiptomban készülnek az arab játékfilmek is és szereplőik a kairói arab dialektust használják.

 

Írásrendszer

 

Az arab nyelv legkorábbi emlékei – elsősorban tulajdonnevek – akkád nyelvű ékírásos szövegekben (i. e. 9. sz-tól), nabateus-arámi nyelvű feliratokban és papíruszokon (i. e. 5. sz-tól) és palmirai-arámi nyelvű feliratokban (i. e. 1. sz-tól) maradtak fönn. Nagyszámú aránylag rövid arab nyelvű felirat maradt fönn a délsémi írásokhoz tartozó észak-arab írásokkal (tamúdi, szafái, lihjáni) az Arab félsziget középső részén, Szíriában és a Sinai félszigeten. Ezek datálása nehéz és bizonytalan, többnyire a i. e. 8. és a i. sz. 5. sz. közötti időszakra teszik keletkezésüket. A ma általánosan arab írásként ismert írás az északsémi írások körébe tartozó arámi írás nabateus ágából alakult ki. Legelső, még nagyrészt átmeneti jellegű emlékének a i. sz. 328-ból származó al-namárai (Szíria) feliratot tartják, míg már egyértelműen arab írással írott feliratok a i. sz. 6. sz-tól állanak rendelkezésünkre. Az arab írás felvirágzása az iszlám kialakulásához és elterjedéséhez köthető. Az arab nyelv mellett számos más, az arabbal még rokonságban sem lévő, muszlim népek által beszélt nyelv írására is használták ill. használják mind a mai napig (perzsa, dári, pastu, urdu, berber, stb., stb.; török 1928-ig, korábban az egykori Szovjetunió török és iráni nyelvei, valamint a kaukázusi muszlim népek nyelvei, harari, szuahéli, hausza, szomáli, maláj, stb., de ismeretesek arab írással írott magyar nyelvű nyelvemlékek is a török hódoltság korából). A világ legelterjedtebb írásaihoz tartozik. Mint a legtöbb sémi írás, az arab írás is elsősorban a mássalhangzókat jelöli. (Bizonyos mássalhangzójelekkel jelöli a 3 hosszú magánhangzót is, ám ebben az esetben az olvasónak kell eldöntenie, hogy az adott jel épp mely jelentésben áll.) Nem jelöli az írás a rövid magánhangzókat és a mássalhangzó-kettőzést. Ezeket az olvasás során az olvasónak kell kitalálnia, ami a szövegösszefüggés és az arab nyelv alapos ismeretében egy átlagos szöveg esetében többnyire nem jelent nagyobb nehézséget. Ez azt is jelenti, hogy az arab írással íródott szöveg kevesebb információt tartalmaz, mint pl. egy magyar nyelven írott szöveg. Arab szöveg esetében az olvasás során tehát egy már felismert, többé-kevésbé megértett szöveget tudunk csak elolvasni. Előnye az elsősorban mássalhangzókat jelölő arab írásnak, hogy – kellő felkészültség birtokában – nagyon gyorsan lehet olvasni, ill. egy adott terjedelmű szöveg sokkal kisebb helyet foglal el, mint egy mással- és magánhangzókat egyaránt jelölő írással írott (pl. latin) szöveg. Másodlagosan kialakítottak egy, a magánhangzók, mássalhangzó-kettőzés és egyéb finomságok jelölésére szolgáló járulékos jelrendszert is, ám ezt csak ritkán, szent szövegek (Korán), szótárak, ill. nagy nehézséget okozó szövegek, pl. régi költemények esetében alkalmazzák. Az arab nyelv mássalhangzókészlete nagyobb, mint az arámié, ezért az ábécé átvétele során a betűk számát oly módon növelték meg, hogy egy-egy meglévő betűt egy vagy több ponttal láttak el, az írásvonal alatt vagy fölött. Az írás végleges rögződése során azután több más mássalhangzójelet is pontokkal különböztettek meg. A középkori kéziratok egy lényeges részében (elsősorban a tudományos művekben) ezeket a pontokat egyáltalán nem, vagy csak részben teszik ki, ezért ezeknek a kéziratoknak az olvasása többnyire nehéz feladatot jelent. Az arab írás kurzív jellegű, azaz a betűket – néhány kivétellel – mindig kötjük egymáshoz. Nincs külön “nyomtatott” és “írott” írás. Nincsenek külön kis- és nagybetűk sem. Ugyanakkor egy-egy betűnek van szókezdő, szóközti, szóvégi és önálló alakja. A lényeges információt hordozó része a betűnek mindig a szóközti alak; az egyéb alakok bizonyos járulékos díszítő elemeket tartalmazhatnak. Az évszázadok során az arab írásnak számos változata alakult ki, amelyek elsősorban írásképükben térnek el egymástól. Az arab kultúrában és a művészetekben az írás központi, alig túlbecsülhető szerepet tölt be (Dévényi-Iványi 1987). Ez minden bizonnyal kapcsolatban áll azzal a jelenséggel, hogy az iszlám többnyire tiltja az emberábrázolást, így azután díszítőelemként nagyon gyakran alkalmazzák az írást, amely egyébként valóban gyönyörű.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: