egyéb sémi nyelvek

A 4

 

A – 4 Egyéb sémi nyelvek

 

Családfa

 

Keleti csoport (kihaltak)

akkád és dialektusai: asszír, babilóni, eblai

Nyugati (vagy középső) csoport

1. északnyugati ág:

I. amorita (kihalt),

II. ugariti (kihalt),

III. arámi nyelvek:

a. óarámi (kihalt)

b. újkeletarámi

c. újnyugatarámi

IV. kánaáni nyelvek

a. föníciai-pun (kihalt)

b. moábi (kihalt)

c. ammoni (kihalt)

d. edomi (kihalt)

e. héber

  1. klasszikus héber
  2. misnai héber
  3. középkori vagy rabbinikus héber
  4. modern héber vagy ivrit

északarab ág: arab, máltai

Déli csoport

1. ódélarab nyelvek (kihaltak): szabái (szabeus), máini (mineus), katabáni,         hadramauti, etiópiai nyelvek:

  1. amhara
  2. geez (kihalt)
  3. argobba
  4. gurágé
  5. hareri
  6. tigré
  7. tigrinya

 

Jellemzés

 

A sémi nyelvek az afroázsiai nyelvcsalád (sémi-hámi nyelvcsalád) egyik ága. A sémi nyelvek közé rendkívül nagy történelmi, vallási és politikai jelentőségű nyelvek tartoznak, mint az akkád, az arab vagy a héber. Több sémi nyelv régi írásbeliséggel rendelkezik. Ma a világon több mint 300 millióan beszélnek valamilyen sémi nyelvet anyanyelvükként, ám az arab és a héber az iszlám és a zsidó vallás (egyéb, nem sémi anyanyelvű) követői körében is széles körben elterjedt.

 

A ma leginkább elfogadott tézis szerint, melyet Igor Mihajlovics Gyakonov alkotott, az afroázsiai nyelvcsalád őshazája Nyugat-Afrikában, a Szahara és a Száhel határán terült el, ami akkoriban még termékeny terület volt. A Kr. e. 6. és 5. évezredben kezdődött meg a terület sivatagosodása, amely a végleges elvonuláshoz vezetett: a sémi nyelvű népek ősei ekkor telepedtek le a Közel-Keleten. A sémi nyelvek Gyakonov feltételezése szerint a Kr. e. 4. évezredre váltak szét.

Az etióp nyelvek különleges helyzetben vannak: kialakulásuk ahhoz köthető, hogy a délarab nyelvű bevándorlók nyelvét átvették a helyiek, azonban a hódítók asszimilálódtak, és a korábbi kusita jellegzetességek megmaradtak a kialakuló nyelvben. Ezért a többi sémi nyelvhez képest több eltérés tapasztalható.

 

A mássalhangzók

 

Minden sémi nyelv közös jellemzője a mássalhangzók túlsúlya a magánhangzó-rendszer rovására. Az egyes fogalmak nem egész hangalakokhoz, hanem mássalhangzókhoz kötődnek. Ezért van az, hogy a magánhangzók jelölése csak elvétve fordul elő. A szavak zömmel három ún. gyökmássalhangzóval rendelkeznek (számuk egyébként egytől ötig terjedhet). A feltételezések szerint az őssémi nyelvben még a kétgyökű szavak voltak túlsúlyban, mivel az ilyen szavak közösek a sémi nyelvekben. A szóképzésben a gyökmássalhangzók mindig változatlanok maradnak, az értelmi változást a magánhangzók variálásával, illetve prefixumok és suffixumok (ill. ritkán infixumok) beillesztésével, ritkábban az egyik gyök meghosszabbításával érik el.

A sémi nyelvek mássalhangzókészlete jelentősen eltér az indoeurópai és finnugor nyelvekétől. Nagy mennyiségű torokhangot használnak, emellett az ún. emfatikus betűk is különlegességnek számítanak. Ez utóbbiak egy bizonyos fonéma módosítottan ejtett párjai. Ejtésüket nem ismerjük, csak az arab és az etióp esetében (az akkád kihalt; a héberben ejtésben nincs különbség, csak írásban; az arámiak pedig arabosan ejtik, de mivel arab környezetben élnek, nem tudható, hogy eredetileg hogy ejtették az emfatikusokat). Az arab kiejtés a hajdani európai és arab feljegyzések tanúsága szerint lateralizált (L-es) volt, ma faringális jellegű. Az etióp nyelvek az emfatikus betűket glottalizáltan (csettegősen) ejtik.

 

Szófajok

 

A szófajok a sémi nyelvekben alapvetően névszókra és igékre oszlanak. (Emellett elöljárószókat és határozószókat is megkülönböztetünk, bár ez utóbbiak igencsak csökevényesek, és általában körülírással helyettesítik őket.) A főnevek és melléknevek csak mondattani szempontból különülnek el.

 

Névszók

 

A mondattani viszonyok jelzése érdekében a névszókat ragozzák a sémi nyelvekben, mégpedig háromféle esetben (alanyeset, tárgyeset, birtokos eset). A végződések a beszélt nyelvben eltűntek, körülírás és szórend helyettesíti őket.

A névszóknak kétféle nyelvtani neme lehet, hímnem és nőnem. A hímnem jelöletlen, a nőnemet viszont jelölik. Ez a rendszer jelentős önellentmondásokat rejt (például a számnevek fordított egyeztetése, vagy az, hogy a nőnem jele általánosból konkrétat, illetve elvont dolgot képez, etiópban a nőnem jele érzelmi viszonyt is tükröz), ezért feltételezések szerint a nőnem jele valaha mást jelentett. Eredeti szerepe ismeretlen, bár feltételezések léteznek (az egyik elmélet szerint hajdanán különféle szempontok alapján szervezett „névszói osztályok” léteztek, amelyek az idők folyamán összemosódtak, összezavarodtak, megszűntek).

A névszóknak száma is van. A sémi nyelvekre általánosan jellemző az egyes, a kettes és a többesszám használata. A számbeli változást alapvetően suffixumok, de több – főleg nyugati sémi – nyelvben pusztán magánhangzók jelölik. Szintén sémi jellegzetesség a tört többesszám, amely valószínűleg a déli sémi nyelvek újítása volt. A tört többesszámú szavak gyűjtőnévi értelemben is használatosak.

 

Igék

 

Az igék jelentésváltozását pre- és suffixumokkal jelölik. A prefixált alakok általában a jövő időt, a suffixáltak pedig a múltat szemléltetik, de ez csak másodlagos fejlemény. Eredetileg az utótagok konkrétságukban, az előtagok pedig általánosságban jelöltek eseményt. Az akkádban némileg eltér a helyzet: csak prefixált alakokkal találkozhatunk, bár helyenként állapotot kifejező utótagok is felbukkannak. Egyes feltevések szerint ez lehetett az eredeti helyzet, erre utal többek között a bibliai Ószövetség több nyelvemléke, illetve sok nyelvi maradvány.

Az igeképzéskor a gyökmássalhangzók rendszerét alkalmazzák és variálják (ld. feljebb). Az egyes igealakokban a magánhangzók megváltoztatásával képezhető a passzív alak (ún. belső passzívum).

Az egyes igealakokat igetörzseknek nevezik az európai szakmunkák (a sémi nyelvekben nincs ilyen megkülönböztetés). Az igetörzsek esetében nincs szabad képzés, azaz kizárólag ismert alakok használhatóak, nem alkothatunk új alakokat analógiákat gyártva. Minden sémi nyelvben szokás kiemelni a gyakran használatos igetörzseket. Az arabban 10 ilyen van, az etiópban egyes becslések szerint akár 35, a héberben 7, az arámiban viszont jóval kevesebb. Ez természetesen nem jelöl fejlettségi szintet: kevés igetörzzsel is kifejezhető ugyanaz, mint sokkal, csak más eszközök használatosak.

 

Mondattan

 

A sémi nyelvekre általában jellemző, hogy a mondat legelején áll az igei állítmány, amit közvetlenül az alany követ, majd a többi mondatrész. Jellemző a többszörösen mellérendelt mondatok használata. A helyzet azonban a 20. században jelentősen változott európai hatásra: az alany és állítmány helyet cserélt, az új kötőszók és a központozás megjelenésével pedig variálódott a mondatszerkezet.

Mondattani szempontból különlegesek az etióp nyelvek, mivel esetükben a kúsita hatás miatt az alárendelt szerkezetek dominálnak, az állítmány pedig a mondat legvégén szerepel, és közvetlenül megelőzi az alany. Összetett mondatok esetében pedig a főmondat kerül a legutolsó helyre.

 

1. Héber

 

korszakok:

– ie. II. évezred vége – Debóra éneke

– klasszikus kor – ie. 7-8. sz., babiloni fogság előtt – siloám-felirat, osztrakonok,

– bibliai héber – Babiloni fogság és utána – ekkor írják le a Biblia jelentős részét

– rabbinikus/misnai héber – isz. 1-2 sz.-tól  – megszúnik beszélt nyelvnek lenni, szent iratok nyelve

– középkori héber – irodalmi, tudományos alkotások

– modern héber – nyelvújítás

 

jellegzetességei: torokhangok; 3 zsök, igetörzsek, hímnem-nőnem, esz-tsz, ketetsszám csak nagyon ritkán; a jelző a jelzett szó után áll szigorúan;

 

írás, masszoréták: A hébert jobbról balra írják. A kizárólag magánhangzókat jelző héber ábécé nem különböztet meg kis- és nagybetűket, de a 22 betűből ötnek van ún. szóvégi alakja is. Az i. sz. I. évezred során, a valószínűleg arámi hatásra bekövetkező spirantizáció következtében, hat betűnek volt mind zárhang-, mind réshang-olvasata. Az i. sz. I évezred végén különböző iskolákban, a maszoréták tevékenysége révén, kialakított segédjelek (punktuáció, vokalizáció) egészíthetik ki a betűket. Ezek a segédjelek jelzik a magánhangzókat, a geminálódást, az említett hat begad-kefat betűnek a réshang vagy zárhang ejtési módját, és bibliai szöveg esetén a hangsúlyt is. Utóbbi szimbólumok egyben a mondat értelmi tagolását és a rituális felolvasási dallamot is jelölik. De ily módon csak a vallási szempontból fontos szövegeket pontozzák ki, továbbá – a modern héberben – a költeményeket, a gyermekkönyveket, néhány márkanevet, valamint néha egy-egy magánhangzójellel oldják fel könyvekben és újságokban az esetleges többértelműséget is.

 

2. A kasszikus etióp nyelv és írás

 

A klasszikus etióp nyelv, a gecez (Gragg 1997; Gragg 2004) az afroázsiai nyelvek (régebben: sémi-hamita, ld. Huehnergard 2004) egyik ágát képviselő sémi nyelvekhez (Hetzron 1997) tartozik. A sémi nyelvek három jelentős csoportja közül (kelet-, közép- és délsémi) a délsémi egyik alcsoportját alkotó etiópiai nyelvekhez sorolható; legközelebbi rokonai a mai Eritreában és Etiópia északi részén beszélt Tigré és Tigrinya nyelvek (Hetzron 1972). Az Etiópia északi részén fekvő Akszúm város és vidékének nyelve; legelső írásos emlékei az i. sz. 4. századból valók; beszélt nyelvként legkésőbb a 10. században kihalt, de megmaradt a 19. századig Etiópia egyetlen írásos nyelvének, és máig a monofizita Etióp Egyház liturgikus nyelve.

A klasszikus etióp flektáló nyelv; az ige jelentését a három (estleg több) mássalhangzóból álló váz, a gyök hordozza; a különböző igemódokat és igeneveket a mássalhangzók közé beékelt, változó értékű magánhangzók segítségével képzi. Az eredeti sémi főnévragozás leegyszerűsödött. A főnév szintaktikai szerepét a főnévragozáson kívül mondatbeli pozíciója, illetve prepozzíciók jelzik. Szintaktikai struktúrája alapján nominatív-akkuzatív nyelv (mint az összes afroázsiai nyelv). Jelzős szerkezetben általában a jelző, birtokos szerkezetben mindig a birtokos áll második helyen. A klasszikus etióp két nyelvtani nemet, hímnemet és nőnemet különböztet meg.

A mondatrészek sorrendje VSO (ige – alany – tárgy).

 

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

 

A 14. század körül a korábban keletkezett etióp irodalmat nyelvileg átdolgozták és egységesítették, így nyelvváltozatok nem különíthetők el. Kivételt képeznek az akszúmi feliratok (4–9. sz.), amelyek a nyelv valamivel korábbi fázisát képviselik. A legkorábbi hosszabb felirat, Ézáná király trilingvis sztéléje (Uhlig 2001) ugyanazt a szöveget tartalmazza görög, korai gecez és egy szándékosan archaizáló gecez változatban.

 

Szövegemlékek

 

Ézáná király legkorábbi felirata még pogány; de uralkodása alatt megtörtént a kereszténység bevezetése Etiópiában (vita tárgyát képezi, hogy több, vagy csak egy Ézáná király uralkodott-e, vö. Schneider 1984). A 4–5. sz során a Bibliát és néhány alexandriai (Szt. Athanasziosz: Szt. Antal élete; Szt. Pachóm kolostorszabályzata; Alexandriai Kürillosz művei) vagy Alexandriában olvasott (Hermasz: A pásztor) keresztény irodalmi művet lefordítottak gecezre (Hastings 1994, 5–11). Jelentős csoportot képeznek az ószövetségi apokrifek (Hénoch könyve, Jubileumok könyve), amelyek teljes egészükben csak gecez fordításban maradtak fenn (a görög, latin és szír, illetve a Holt Tengeri tekercsek között talált eredeti héber és arámi változatok töredékesek). A klasszikus etióp irodalom virágkora csak későn, a 16. században kezdődik.

 

Írásrendszer

 

A klasszikus etióp írást (Haile 1996) a 4. században a dél-arab írásból fejlesztették ki (Daniels 1997). Míg a dél-arab írás, a legtöbb sémi íráshoz hasonlóan, abdzsad (csak a mássalhangzókat jelőlő ábécé), addig a klasszikus etióp írás abugida típusú: maguk a betűk a mássalhangzókat; ugyanezeknek a betűknek szabályos alakváltozásai a vokalizációt (a következő magánhangzót) jelölik (pl. bármelyik betű jobb alsó sarkához hozzáadott hurok az e magánhangzót jelöli). Az etióp írás, a délarab (és az összes sémi) abdzsadtól eltérően, balról jobbra halad. Ézáná király trilingvis feliratán (Uhlig 1988) az archaizáló gecez szöveget délarab írással, a korai klasszikus etióp változatot vokalizálatlan etióp írással írták; de még Ézáná uralkodása alatt megjelent a vokalizált etióp írás (a hosszabb akszúmi feliratok közül hat délarab, három vokalizálatlan etióp, és négy vokalizált etióp írással készült). A számok jelölése a görög ábécé betűivel történeik.

 

Kutatástörténet

 

Az etióp tanulmányok megalapítója Hiob Ludolf (1624–1704), (első szótár és nyelvtan: 1661; a szótár átdolgozott kiadása: 1699; a nyelvtan átdolgozott kiadása: 1702, ennek reprint kiadása: 1986). Több mint egy évszázadnyi hiátus után August Dillmann (1823–1894) tulajdonképpen újraalapította az etióp nyelv kutatását; nyelvtana, szótára és szövegkiadásai máig referenciaműveknek számítanak. Az ő munkásságának köszönhetően az etiopisztika központja a 19. században és a 20. sz. elején Németország volt (a jelentős tudósok életéhez l. Haberland 1986).

 

3. Az akkád nyelv

 

Az akkád a sémi nyelvek nyelvcsaládjának keleti ágához tartozó nyelv. A nyelv modern neve korabeli elnevezéséből akkadûm ered, mely pedig az i. e. III évezred közepén jelentős szerepet játszó Akkád (Agade) város nevéből származik.

Az akkád morfológiailag flektáló nyelv. Más sémi nyelvekhez hasonlóan az akkádban is az egyes szavak jelentését a leggyakrabban három, időnként kettő vagy négy, ún. gyökmássalhangzó hordozza.

Az akkád magánhangzó rendszerét négy magánhangzó alkotta (/u/, /i/, /a/ /e/), a hosszúságnak jelentés-megkülönböztető szerepe volt, az /e/ másodlagosan /a/-ból vagy /i/-ből jőttt léttre meghatározott mássalhangzók közelében. Az akkád zárhangok (a /b/ és a /p/ kivételével) és affrikáták három sorozatot különböztettek meg: zöngés, zöngétlen és ún. emfatikus. Mára konszenzus látszik kialakulni abban, hogy az emfatikus mássalhangzók nem faringalizáltak (más terminológiával: nem velarizáltak) voltak mint például az arabban hanem ejektívák vagy glottális hangok (egyidejű vagy késleltetett hangszalag zárral ejtett hangok) (ld. Huehnergrad 1997b, 438 és Kouwenberg 2003).

Az akkád három főnévi esetet különböztet meg: az alanyesetet, a tárgyesetet és a birtokosesetet. Többes számban és kettős számban a tárgyesetet és a birtokos esetet nem különbözteti meg, mindkettőt ugyanazzal az esetraggal jelöli. Ez a három eset elsősorban szintaktikai kapcsolatokat fejez ki, a nyelv azonban használ még két kevéssé produktív főnévi esetet is, melyek helyhatározói viszonyok kifejezésére szolgálnak: lokatív, terminatív. A hely-, idő-, illetve módhatározói viszonyokat a nyelv általában prepozíciókal fejezi ki, mely után a főnév birtokos esetben áll.

A nyelv két nyelvtani nemet ismer: a hím- ill nőnemet. A melléknév a főnév után áll és vele számban, esetben és nemben egyezik. Az akkád ige a mondat utolsó helyén áll, ez a szórend valószínűleg a sumer nyelv hatására alakult ki.

Az akkádban három prefixált igeidő van: jelen,  múlt és befejezett. Az ige alanyának személyét, számát és nemét prefixumok és szuffixumok jelölik az igetőn.

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: