Iványi Tamás: A Korán

(arab, “hirdetések, recitálások”): Az iszlám vallás szent könyve, a törvények legfőbb forrása. Az ortodox tanítások szerint a Korán öröktől fogva létezik, s nem lett teremtve. Az `őspéldánya’ mindig is ott volt Isten mellett, ezt nevezik a `jól őrzött táblának’ (lauh mahfúz), amelyen mindenki sorsa meg van írva a teremtés kezdetétől az utolsó ítélet napjáig.

A muszlimok hite szerint Isten Gábriel arkangyallal küldte le az egész Koránt egyszerre Mohamed prófétának ramadán hó 27.-én (lailat al-qadar, “az elrendelés éjszakája”), miután negyven napig a Mekka környéki hegyekben elvonulva böjtölt. Az arkangyal Mohamednek hosszabb-rövidebb részletekben adta át a kinyilatkoztatást, Isten parancsa szerint, “jól érthető arab nyelven”. Az iszlám szerint minden prófétának csodákat adott Isten, hogy azok segítsenek nekik meggyőzni az embereket igazukról. Mohamed csodája a Korán, amely utánozhatatlan (i’dzsáz) nyelvében és stílusában. Mohamed abból nem vett el és nem tett hozzá egy szót sem, az szó szerint Isten szava (kalimat Alláh) az iszlám dogmája szerint. Ezért lett fontos az a másik tanítás, mely szerint Mohamed nabí ummí, “írástudatlan próféta” volt, aki nem ismerte a keresztény és zsidó tanításokat. Ez a dogma a VIII. sz.-i, a keresztényekkel folytatott damaszkuszi hitvitákban alakult ki.

A Korán 114 különböz_ hosszúságú fejezetet tartalmaz, ezek neve szúra. Mindegyik fejezet sorokból (európai elnevezés szerint versekből) áll, amelyek neve ája (“csoda, jel”). Ezek száma a középkori kúfai tudósok számításai szerint összesen 6.236, míg a Korán szavainak száma 77.437. A betűket is megszámolták a Koránban (ami a helyesírás változásai és az arab írás mássalhangzós jellege miatt nem egyértelmű) és volt, aki 323.671 betűt talált benne.Ennek a jelentősége a Korán betű- és számmisztikában való felhasználásánál van, ugyanis a betűknek a sémi nyelvekben számértéke van.

Mohamed 612-622 között mekkában hirdette a Korán szavait, míg a hidzsra, vagyis Medinába való áttelepülése után 622-632 között Medinában. A mekkai és medinai szúrák élesen elkülönülnek egymástól mind tartalmukban, mind formájukban. Mekkában fenyegetéssel és ígéretekkel igyekezett Mohamed híveket szerezni. A jóknak, akik áttértek az új vallásra, Isten a Paradicsom gyönyöreit, a túlvilági boldogságot ígérte, míg a bűnösöknek, pogány bálványimádóknak reszketniük kell, mert közel van már az Utolsó Ítélet napja (jaum ad-dín), amikor mindenkinek számot kell adnia cselekedeteiről Isten ítélőszéke előtt, s aki könnyűnek találtatik, az a tűzre (Pokolba) kerül. A mekkai fejezetek általában rövidek, és formailag erősen kötöttek, párhuzamosságot és általában két-három soronként változó prózarímeket tartalmaznak.

Ezzel szemben a medinai korszakban, amikor a Próféta a közösség, s egyre inkább egész Arábia vezetője lett, a törvénykezés került előtérben a Korán szövegében. A fejezetek arról szólnak, melyek a muszlimok kötelességei, hogyan kell imádkozni, böjtölni, vallási adót fizetni, házasodni, válni, melyek az örökösödés szabályai, stb. Mind a két korszakban nagyon sok, a Bibliából jól ismert történettel és prófétával találkozhatunk (qiszasz al-anbijá’, a próféták történetei). Az európai kutatók szerint ezeket Mohamed kereskedő útjai során hallhatta zsidó és keresztény utazóktók és remetéktől, s ez magyarázza azt, hogy igen sokszor nem a kanonizált ó- és újszövetségi szöveget tartalmazza a Korán, hanem pl. a zsidó népi vallásosságból (haggádákból) származnak a zsidó történetek. Az iszlám magyarázata szerint Isten azért nyilatkoztatta ki a Biblia szent könyveit, hogy azok előkészítsék Mohamed prófétai küldetését. Eredetileg azokban említés történt Mohamedről, de a zsidók és keresztények meghamisították azokat. A Korán 102 prófétája között van Mózes, Ábrahám, Jákob, József éppúgy, mint Jézus, akiről azt tanítja a Korán, hogy nem halt meg a kereszten, hanem Isten, becsapva a zsidókat, felvitte magához a mennyekbe. A bibliai történetek általában nem egybefüggően találhatók meg a Koránban, hanem szétszórtan, s céljuk nem az elmesélés, hanem az emlékeztetés, vagyis ezek a történetek többségükben ismertek lehettek a korabeli Mekkában és Medinában. Az egyetlen hosszú, egyben elmondott prófétikus történet József története (Szúrat Júszuf). A legjelentősebb eltérés itt is az, hogy míg a Biblia mint a zsidók történelmének egy fejezetét mondja el József történetét, ahol olyan részletek fontosak, hogy a karavánok milyen árut vittek honnan hová, addig a koráni József szúra célja a példázat, Mohamed küldetésének az alátámasztása.

Mohamed hirdetéseit, a Korán egyes részleteit már a Próféta életében lejegyezték. Valószínűleg erre utal az a tény is, hogy a Korán magát többször is ‘könyvnek’ (kitáb) nevezi. Az írástudók nagy számára utal, hogy 17 íródeákot említenek a hagyományok, akik különböző anyagokra írtak: kövekre, pálmalevelekre, fadarabokra, papíruszra, bőrdarabokra. Mohamed halála után Omar kalifa adott parancsot ezeknek az összegyűjtésére és összeállítására. Ezt 636-ban Zijád el is végezte. A sorrendet nem a keletkezésük szerint határozta meg, hanem az első, Nyitó szúra (Fátiha) után csökkenő hosszúsági sorrendbe rakta a szúrákat. Ennek megfelelően a 2. szúra, a Tehén szúrája (Szúrat al-baqara) a leghosszabb, 286 sorból áll, míg a százon fölüli számozású fejezetek a legrövidebbek, némelyik csak 4 sorból áll. Az egyes szövegdaraboknak azonban még ezután is nagyon sok, egymástól lényegesen eltérő variánsa volt forgalomban, ami a hódítások után, amikor a muszlimok szétszóródtak Indiától az Ibériai félszigetig, nagyon veszélyes lett. Ezért Oszmán kalifa 652-ben újra csak Zijád-ot bízta meg azzal, hogy egységesítse a Korán szövegét, annak egy-egy másolatát küldje el a kalifátus minden tartományába, míg az ettől eltérő variánsokat gyűjtse össze és égesse el. Ezt két kivétellel meg is tette. Az így kanonizált Koránt Oszmán-féle Korán példánynak nevezik (al-muszhaf al-uszmáni). Maga a muszhaf szó az összegyűjtésre utal (‘lapokból álló’), de a VII. sz. óta a Korán egy példányának a neve, s így megkülönböztethetővé vált a Korán mint elvont fogalom a leírt változatától.

Ebben az időben azonban az arab írás tökéletlen volt, nem használták a mássalhangzókat megkülönböztető pontokat, sem a hosszú magánhangzók helyesírása nem alakult még ki, s végül egyáltalán nem jelölték a rövid magánhangzókat. Ezért az Oszmán-féle kódex csak az írás vonala (raszm) szempontjából tudta egységesíteni a koráni szöveget. A pontok és magánhangzók eltérései sok ezer különböző változatot eredményeztek a következő két évszázad során, ezeket a Korán olvasatainak (qirá’át) nevezik. Ezek végső összerendezése még évszázadokig eltartott, s végül hét elfogadott olvasati rendszer alakult ki.

A Korán nyelvére vonatkozóan már a kora középkorban elkezdődtek a találgatások. Egy hagyomány szerint a Koránt Isten Mohamednek `hét betű (szó, szab`at ahruf) szerint nyilatkoztatta ki. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy hét arábiai nyelvjárás (luga) szerint egyszerre, azért, hogy minden arab törzs tagja jól értse, s ennek szellemében megengedettnek tartották a kiejtési variánsokat.

A Korán szövege általában nehezen érthető, ill. többféleképpen is magyarázható, ezért már rögtön Mohamed halála után elkezdték magyarázni, s később önálló tudományág lett a Korán magyarázata (tafszír). A Korán első magyarázói a Próféta halála után legközelebbi társai (aszháb) voltak, akik a tőle hallott értelmezéseket adták tovább hagyomány (hadísz) formájában. A szöveg nehezen érthető (garíb) szavait, kifejezéseit már a VIII. sz.-ban a jól ismert pogánykori versek sorai (saváhid, tanúbizonyságok) alapján próbálták megmagyarázni. A nyelvtudomány segítségével a különböző olvasatokat, ragvégződéseket igyekeztek úgy magyarázni, hogy azok megfeleljenek a hagyományok adta értelmezéseknek, és eltéréseik ellenére ugyanazt a jelentést lehessen kihozni belőlük. Az egyes szekták és vallási irányzatok idővel létrehozták a maguk sajátos Korán magyarázatait, így vannak ortodox (szunnita), síita, misztikus (szúfi) Korán értelmezések.

A Korán tudományos elemzése a magyarázatokkal párhuzamosan hamarosan több más tudományágat is létrehozott, elsősorban a jogtudomány szükségleteinek a kielégítésére, hiszen a Korán számít a jog legfontosabb (egyes mai nézetek szerint az egyetlen) forrásának. Fontosnak tartották  pl. tudni, hogy egy parancs vagy tiltás csak speciálisan (tahszíszan) Mohamed prófétára vonatkozott, vagy általánosságban (ta`míman) minden muszlimra. Ennek érdekében meg kellett ismerni a kinyilatkoztatott szövegdarabok történeti sorrendjét, és azt is, hogy milyen alkalomból történt a kinyilatkoztatás. Ezt nevezték `a kinyilatkoztatás okai’ (aszbáb an-nuzúl) tudományának.

Másik oka is volt, hogy a Korán szövegdarabjait történeti sorrendbe kívánták rendezni. Ha a szent könyv két, egymásnak ellentmondó parancsot tartalmaz, vagy a szintén szentnek (isteni ihletésűnek) tartott, a Prófétára visszavezetett hagyományokkal ellentmond, akkor a szunniták (ortodox muszlimok) szerint a későbbi törli (nászih) a korábbit (manszúh). Például a házasságtörő asszonyokat egy Korán hely szerint be kell zárni egy kies házba és sorsára hagyni, míg egy időben később kinyilatkoztatott másik Korán hely azt a parancsot adja, hogy meg kell őket kövezni. Ennek értelmében az iszlámjog a megkövezést fogadta el. Ezt az elvet a síiták elutasítják.

Az egyes Korán fejezetek (szúrák) gyakran tartalmaznak különböző időkből származó részleteket, azonban sokszor még a legkisebb egységnek számító áják (versek) sem egységesek. A jogtudomány egyik segédtudománya azzal foglalkozik, hogy mennyiben jelentenek értelmi vagy mondathatárokat az áják, hol kell megállni (qat`) ill. továbbmenni (iszti’náf) az értelmezésben. Egy Korán vers pl. kimondja, hogy a paráznaságon kapott férfiak vagy nők nem lehetnek tanúk, hacsak nem bánják meg bűneiket. Azok szerint, akik megálltak a `hacsak nem’ (illá) előtt, az ilyenek soha többé nem lehetnek tanúk, míg akik egybeértelmezték a két részt, azok a bűnbánat után engedélyezték a tanúskodást.

A Korán szövegének egyes darabjait a mindennapi életben is sokat használják mind a mai napig. A gyerekek már 5-6 éves korukban elkezdik kivülről megtanulni, és a napi ötszöri imádkozás során is Korán részleteket kell mondania a hívőknek. A Korán, mint szöveg, a vallástudományokon kívül is mindig nagy szerepet kapott a muszlimok életében, szavait és mondatait beleszőtték (iqtibász) versekbe és prózairodalomba egyaránt, anélkül, hogy jelölték volna, hogy ez a szent könyvből való. Pl. a IX. sz.-i al-Dzsáhiz `A fukarok’ c. könyvében egy férj így vonja kérdőre a feleségét, aki lányuk esküvőjére egy egész kis vagyont teremt elő, amiről a férj nem tudott: `Honnan van neked ez, Mária? `Ez Istentől való’ – feleli a feleség. (Szúrat Ál ‘Imrán, 37.) Ez a párbeszéd Zakariás és Mária párbeszéde a Koránban, ahol a kérdés arra vonatkozik, honnan szerez minden nap élelmet Mária, a későbbi Keresztelő Szt. János édesanyja (arabul Jahjá).

A Koránt egészen a XII. sz. végéig a szögletes, nehézkes, de ünnepélyesebb kúfi írással másolták, majd áttértek a neszhi írásduktusokra, amely ma is a nyomtatás írása. A Korán szövegét mindig is díszítésre használták az egész iszlám világban, épületeken, tálakon, székeken, kardon, stb.

Bár a könyvnyomtatás már az 1820-as években elkezdődött Egyiptomban, sokáig ellenezték a Korán kinyomtatását. Féltek, hogy egyetlen nyomdahiba sok ezer példányban elterjedhet, és egyes szerszámok használatát is ellenezték – pl. a szedők disznósertékből készített eszközét. Végül 1923-26 között elkészült az ún. kairói kiadás, amelynek a szövege azóta a legelfogadottabb lett az egész iszlám világban. A muszlimok számára a fordítás használatát is sokáig ellenezték, míg végül az Azhar mecset nagytanácsa azt is engedélyezte az 1920-as években, azzal a feltétellel, hogy a fordítás mellett mindig legyen ott az eredeti szöveg is. Magyarul eddig két részletes válogatás mellett négy teljes fordítás készült.

Advertisements