A tömjénút

A Tömjénút az Egyiptomot, Indiát és Arábiát átszelő nagyobb kereskedelmi útvonalak gyűjtőneve. A Dél-Arábiától a Földközi-tengerig ívelő tömjénkereskedelem durván az i. e. 3. század és a Krisztus születése utáni 2. század között virágzott. A Tömjénút olyasfajta áruk szállítására szolgált, mint az arab tömjén és mirha; indiai fűszerek, ébenfa, selyem és finom kelmék; valamint kelet-afrikai ritka fafajták, tollak, állatbőrök, és arany.

Az ókori egyiptomiak a Vörös-tengeren közlekedve importáltak fűszereket a “Puntok földjéről” és Arábiából. Az indiai cikkeket arab hajókon vitték Adenbe. Különlegesen felszerelt tíroszi hajók, az úgynevezett “Tarziszi hajók,” számtalanszor végigjárták a keletre vezető utat, hogy arannyal, ezüsttel, elefántcsonttal és drágakövekkel megrakodva térjenek vissza.  Mindezt Ophir kikötőjében rakodták ki.

Himanshu Prabha Ray (2003) így ír erről:

Úgy tűnik, az ókori időkben Szaúd-Arábia és Afrika voltak a legnagyobb tömjénellátó területek, míg ma a gumikereskedelem központja Aden és Omán. Ősi egyiptomi rituális szövegekből tudjuk, hogy a tömjént a Nílus felső vidékére szállították a kereskedők, ám erre talán a leglátványosabb bizonyítékot szolgáltatnak a thébai templomban látható i. e. 1500-ból származó freskók, amelyek egy, az egyiptomi királynő parancsára a punok földjére induló hajóhadat ábrázolnak. Ezeken a reliefeken öt, kincsekkel roskadásig megrakott hajót láthatunk, egyiken harmincegy kis becserepezett tömjénfát szállítanak.

A Periplus Maris Erythraei és egyéb görög szövegek több afrikai, dél-arábiai és indiai part menti helyszínre utalnak, amelyeket érintett a tömjén-, mirha-, fahéjkereskedelem, és jó néhány gumigyantafajta (például duaka, kankamon, mok rotu) szállítása.

Sztrabón, a görög történész szerint a Tömjénút egyik fontos állomása Gerrha volt. Ezt a várost babilóniai menekültek alapították káldeus kolóniaként. Gerrha nagy befolyást gyakorolt az Arábián és a Földközi-tenger térségén keresztülvivő Tömjénút útvonalára, és felügyelte Babilonba irányuló fűszerkereskedelmet az i. e. 1. század folyamán.

A tömjénkereskedelemben elfoglalt fontos pozíciójának köszönhetően, Jemen vonzotta a termékeny félholdból érkező telepeseket. Jemen gazdaságában kulcsfontosságúak voltak a tömjén- és mirhafák, ezért az uralkodóosztály szemében ezek a növények a gazdagság forrását jelentették.

Asszír források jelezték, hogy III. Tukulti-apil-Ésarra Fönícián keresztül tört Gáza felé.  Gáza végül is elesett, és uralkodója Egyiptomba menekült, ám később vazallus irányítóként visszatért. A támadás célja a régióban virágzó tömjénkereskedelem feletti irányítás megszerzése volt.

III. Tukulti-apil-Ésarra megtámadta Gázát, hogy megszerezze a Tömjénút feletti uralmat.[8]

I. E. S. Edwards szerint a szír-efraimita háború összefügg az izraeliták és arameusok a Tömjénút északi részének ellenőrzésére irányuló törekvésével, ami egyben Transzjordánia uralását is jelentette. Régészek találtak feliratokat, amik a mu-u-na-a-a nép földjéről szerzett hadizsákmányról szólnak. Pk valószínűleg a meuniták voltak, akiket az Ószövetség is megemlít. Egyes tudósok ezt a népet az arábiai minaeanokként azonosítja, akik a Tömjénút északi kereskedelmi pontjait birtokolták, így részesei voltak a fűszerkereskedelemnek.

A Dhofarból származó fűszernövények és az indiai luxuscikkek gazdagságot hoztak az arábiai királyságokba. Dhofarból Khor Rori természetes kikötőjén át Arábia nyugati partjaira szállították a növényeket. A karavánok azután az északi királyságokba vitték az árut Szabába, Ketabánba, Sábába, Mainba, Palesztinába, egészen Gázáig. A luxuscikkek árába belekalkulálták az útközben a kutak és egyéb megállók tulajdonosainak fizetett adókat is.

Az India és Mediterráneum közti kereskedelem Jemen – Damaszkusz szárazföldi útvonalának létezése és működése a térségben élő/megtelepedő nabateusok nélkül elképzelhetetlen lett volna. Ez a származása tekintetében még nem tisztázott népcsoport (a kutatások jelenlegi állása szerint Jemen (Sába) felől felszivárogva, majd a terméketlen Negev-sivatagban letelepedve, egy jellegzetes, a sivatagi körülményekhez igazodó – részben városi-, részben nomád – civilizációt hoztak létre (Udi Lewy). Királyságuk félúton az Akabai öböl és a Holt-tenger között feküdt, de befolyásuk érvényesült a Jemenből Damaszkuszba tartó teljes sivatagi Tömjénúton, amely az India és Egyiptom közötti fő útvonalat keresztezte (Mada’in Salih). Ez a pozíció lehetővé tette a nabateusok számára, hogy uralják a tömjénúton folyó kereskedelmet. I. Antigonosz Monophthalmosz, Szíria és Palesztína uralkodója hadjáratokat indított a nabateánusok ellen a Tömjénút felszabadítására, de nem járt sikerrel. A nabateánus kereskedelmi befolyás nőtt és több irányba is terjeszkedett.

Ezzel szemben Udi Léwi úgy tartja, hogy mivel a nabateus királyság békés úton olvadt be a római birodalomba, s békés náció lévén, háborúskodások nélkül vészelték át a zsidó felkelések korszakát is, sőt az 1-3. században volt a leggyümölcsözőbb gadassági életük.

Miután a Római birodalom átvette a hatalmat a Földközi-tenger medencéje fölött, visszaállt a kelettel folytatott közvetlen kereskedelem és eltörölték azokat az adókat, amelyeket korábban a deli középréteg szedett. Milo Kearney (2003) szerint “A déli arabok tiltakozásképpen kalóztámadásokat indítottak a római hajók ellen az Adeni öbölben. Válaszképp a rómaiak elpusztították Adent, és inkább a Vörös-tenger nyugat-abesszin kikötőit használták.” A középréteg monopóliumát gyengítette a monszunkereskedelem, amely miatt a pártus és arab középréteg áraik átalakítására kényszerült, hogy versenyképes maradhasson a római piacon árult, immár tengeri úton közvetlenül Indiából beszerzett cikkekkel. Az indiai hajók Egyiptomba tartottak, mivel a dél-ázsiai vízi utak nem egyetlen hatalom irányítása alá tartoztak.

A The Cambridge History of Africa (1975) ezt írja:

Az Arab félsziget körüli területek a Periplus Maris Erythraeileírása szerint.

Az Arábiával és Indiával folytatott tömjén- és fűszerkereskedelem egyre fontosabbá vált, és a görögök első ízben kezdtek közvetlenül Indiával kereskedni. A tengeri útvonal felfedezése, vagy inkább újrafelfedezése egy bizonyos Cyzicusi Eudoxus nevéhez köthető, akit VIII. Ptolemaiosz Euergetész uralkodása idején bíztak meg ezzel a feladattal. Eudoxos kétszer utazott Indiába, azonban összekülönbözött a Ptolemaioszokkal, végül azon az úton halt meg, amit egy, a ptolemaioszi befolyástól mentes indiai tengeri útvonal megtalálása céljából kezdett el Afrika körülhajózásával. Az Egyiptom és India közötti közvetlen kapcsolat létrejöttében talán szerepet játszhatott az ez időben megfigyelhető arab hatalom gyengülése is. Lényegesen nőtt a fahéj, és egyéb keleti fűszerek, mint a bors egyiptomi importja, bár az Indiai óceánon folio szállítás egyelőre ritka volt, évente legfeljebb húsz egyiptomi hajó vágott neki a Vörös Tengeren kívül eső útnak.

Strabo szerint a Róma és India közötti kereskedelem növekvő tendenciát mutatott. (II.5.12.): Akárhogy is, amikor Cornelius Gallus lett Egyiptom prefektusa, elkísértem őt a Níluson felfelé, egészen Asszuánig és az etióp királyság határáig tartó hajóútjára. Így megtudtam, hogy pontosan százhúsz hajó van úton Myos Hormosból India felé, míg korábban, a Ptolemaioszok idejében legfeljebb néhány hajós vállalkozott arra, hogy ezen az útvonalon induljon Indiába kereskedni.

Young (2001) szerint:

A harmadik század jelentős időszak volt az arábiai tömjénkereskedelem történetében. A század politikai és gazdasági válsága miatt a kereskedelem jellege drámaian megváltozott. Azelőtt a Dél-Arábiából induló Tömjénút folyamatosan működni látszott. A harmadik század szűkös gazdasági feltételei miatt az itt folyó kereskedelem nagy része megtorpant, bár sok minden megváltozott a Tetrarchia idején, amikor a gazdasági élet ismét fellendült. Ebben az időszakban a két fő használatban lévő útvonal egyike a Wadi Sirhan, amely korábban Palmürát is érintette, a másik pedig az Aila, amelyen India és Arábia felől érkeztek azok az árucikkek, amelyeket korábban a Vörös-tenger egyiptomi kikötőiben rakodtak ki.

Szászánida Birodalom 602 és 629 között, Sráfozott terület: Szasszánid katonai ellenőrzés alatt.

Patricia Crone (2006) azon a véleményen van, miszerint a szárazföldi kereskedelem továbbra is fennmaradt az India és a görög-római világ közötti egyre intenzívebb tengeri kapcsolatok mellett. A még nem iszlám mekkaiak például a rómaiak luxuscikkek iránti vágyának kielégítésére használták a Tömjénutat. A mekkaiak idején ugyanazokat a cikkeket exportálták: arab tömjént, kelet-afrikai elefántcsontot és aranyat, indiai fűszereket, kínai selymet stb.  A tömjénkereskedelem hanyatlása után Jemen kávékivitelre használta al-Mocha vörös-tengeri kikötőjét.

Egyiptom a Rásidún uralkodása idején.

A római-perzsa háborúkat követően a római Bizánci Birodalom területeit a perzsa szasszánius dinasztia tagja, I. Koszró hódította meg. 639 végén vagy 640 elején az arabok Amr ibn al-Ász vezetésével átszelték Egyiptomot.

Ez az előretörés Egyiptom iszlám meghódításának kezdetét jelentette.  Alexandria és a többi nagy kikötőváros,biztosította a Ptolemaiosz dinasztia óta görög-római világ számára az Indiával folytatott kereskedelmet.

Végül az ottománok meghódították Konstantinápolyt a 15. században, ami a törökök kezébe adta az Európa és Ázsia közötti legközvetlenebb kereskedelmi utak fölött gyakorolt hatalmat.

 

forrás: wikipédia

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: