irodalomelméleti fogalmak I. – középkor

Akrosztikon (gör. Akrosz sztikhosz: szélső verssor): olyan költemény vagy strófa, ahol a kezdőbetűk összeolvasva értelmes szöveget, szót adnak ki

Allegória (gör. Másról beszélni): költői képben megjelenő gondolatalakzat; lényege, hogy kettős jelentése van: egy közvetlen és egy átvitt értelmű;

Archaikus népi imádság: jobbára a szenvedéstörténet kánoni és apokrif mozzanatait tematizáló, gyakran dramatikus elemeket is tartalmazó epiko-lírai műfaj; kizárólag szájhagyományban maradt fenn; bajelhárítás, rontáslevétel, gyógyítás, bűnbocsánat; őriz pogány nyomokat;

Ballada (provanszál. Ballade: tánc, táncdal): A XIII. Századtól gyakori olasz, spanyol és francia lírai versforma, nem azonos a ballada műfajjal; legelterjedtebb változata háromnyolcsoros versszakból és egy négysoros ajánlásból áll, egyéb változatai három tízsoros és egy öt-hat soros ajánlás, hat versszakból álló kettős ballada ajánlás nélkül; négy rímet használ; refrén a versszakok végén;

Geszta (lat. Gesta rerum, res gestae): a középkori udvari történetírás jelentős műfaja; kiszínezett előadásban adja elő az ország, nép, uralkodóház történetét; keveredik benne az hiteles történeti tartalom és a fikció

Haláltánc (francia. Dans macabre): a XIII-XIV. Századi művészet jellegzetes kevert műfaja, irodalomban, képzőművészetben, zenében, drámában jelentkezik; a nagy pestisjárványok idején terjed el, ahol a megszemélyesített halál utolsó táncba viszi az embereket; a múlandóásg jelképe, szembeállítja a bűnös és erényes életet

Intelem (gör. parainészisz): meghatározott személyhez intézett erkölcsi célzatú tanító beszéd, szellemi hagyaték;

Legenda: prózai, ritkábban verses formájú epikus műfaj, amely a keresztény szentek életét tanító célzattal meséli el; kolostorokban olvasták fel;

Lovageposz, lovagregény: Franciaországban, Németalföldön és Németországban elterjedt epikus vagy lírai műfaj, verses, énekelt, prózai formája is létezik; szereplői, tárgyai gyakran misztikus tartalmúak (kesztyű, szent grál); a lovagregény a szent ügy szolgálata mellett inkább a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt

Minnesangerek (német. Minne: szerelem): lovagi költők, majd iparosok, kereskedők, polgárok; mesterdalnok-iskolákatr hoztak létre; témájuk a természet, a május, a szerelem

Nibelungi sor: –/v-/–/v//–/v-/v-/; ó, jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év! (vogelweide)

Oktáva: nyolcsoros strófaforma, sorai nyolc sorból állnak, rímképlete: ababbcbc.

Paradoxon (gör. Nem várt, lehetetlen vélemény): olyan állítás, amely képtelennek látszik, de alaposabb meggondolás után igaznak bizonyul

Szekvencia (lat. Sequentia: ami következik): a korai középkor szertartási kódexeiben az isteni dícséretekhez tartozó hangjegysor; később a himnuszhoz hasonló szertartási ének

Tercina: hármas rímmel összefogott, háromsoros strófákból álló vers; a sorok tíz vagy tizenegyes jambusokból állnak, rímképlete aba-cdc-ded;

Tőismétléses felszólítás: elégeld már meg a megelégedést (Babits)

Trubadúrköltészet (provanszál. Trobar: költeni): lírai stílusirányzat, meghatározott formai és tartalmi konvenciókkal; kötött szótagszámú sorok, legalább három rímből épülő rímrendszer, a vers egészében gondolkodó, a versszakokat összekötő versforma; a nő ellenállhatatlan szépség, magasabb rendű lény, gyakran hűbérúr;

Vágánsköltészet (lat. Vagans: vándorló): a XII-XIII. Századi líra a feudális kötöttségekkel és tekintélyelvűséggel szembehelyezkedő, lázadó hangú, más elnevezéssel goliard-költészet; iskolázottságukból fakad, hogy komoly irodalmi, zenei, teológiai műveltséggel rendelkeznek, a szellemi függetlenség hívei, szabadszájú stílus jellemzi őket, a versek a pénz hatalmát, az erkölcs romlottságát, a világ rendezetlenségét, a fiatalságot, a szerelmet, a testiséget, a mámort és a kocsmázást tematizálják (Carmina Burana)

Vallomás (lat. confessio): az epika körébe tartozó, ugyanakkor szubjektív, gyónással rokonítható lelki önéletrajz; középpontban a lelki történések állnak; cél az önelemzés; Ágoston, Rousseau, Márai

Advertisements