Jahiz az ellenségeskedés és az irigység közötti különbségről

Beeston, A.F.L (ford.):
Jahiz az ellenségeskedés és az irigység közötti különbségről
Journal of Arabian Literature, XVIII/1987, p. 22-45
kivonat

Bevezetés

A fordítás bevezető része reflektál C. Pellat Jahiz élete és munkássága (Angol verzió, 1969) című munkájára. Beeston szerint Pellat nem ad teljes képet a szerző életművéről, mert az a módszer, hogy rövid, kiragadott részleteken keresztül mutatja be azt a nyugati olvasónak, széles spektrumon szemlélteti ugyan a szerző érdeklődési területét, viszont az életmű struktúráját nem adja vissza. A tanulmányban lefordított levél a Riszalat al-Qiyan (Levél az Éneklő lányokról, ang. ford. 1980) párhuzamaként szolgál. A Riszalat al-Qiyan határozottan informális stílust képvisel, míg Jahiz levele az ellenségeskedés és az irigység különbségéről a korabeli magas stílus irodalmi leveleinek formaiságát tükrözi. Ez jelentős fordítási problémákat okoz, amit szinte lehetetlen kilégítő módon angol nyelven visszaadni. Ennek okai a formai követelményként használt szinomímák, amelyek az arab nyelvben hozzátartoznak a teljes jelentéshez; másrészt viszont pontosan a kötött stílus miatt ez a levél sokkal kiforrotabbnak tekinthető, mint a Riszalat al-Qiyan. A fordító, egy-két, a lábjegyzeten jelzett esettől eltekintve a levél ’Abd al-Salam Harun 1964-ben, Kairóban megjelent kiadását (Rasza’il al-Jahiz), az átírásban pedig a Weh-Cowan szótárat használja, kivéve az arab neveket, ahol a konvencionális, történészek által elfogadott átírást alkalmazza.


A levél – Fi Fasli ma Bayna l-’Adawati wa-l-Hasad

Bevezetés: Istennek (Allahnak), az irgalmasnak és könyörületesnek nevében; jókívánságok. Klasszikus levélforma fejléce, párhuzamként ld. az Újszövetség leveleinek bevezetését.

Első rész: könyvek ajánlása. Jáhiz ebben a bekezdésben a levél címzettjének több könyvét is ajánlja, elsősorban a legutolsót, az ellenségesked és irigység közötti különbségről szólót. Kifejti, hogy ebben a témában nincs előfutára, mint ahogy a többi könyve is nélkülözi ezeket; felsorolja a könyveit, amelyek a következők: „Az ígéret erénye”, illetve „A vezírek magatartása”. Ezeknek a könyveknek az az előnye, szemben az őket megelőző munkákkal, hogy a jó értelemben vett nemesség ízét adják vissza, felhasználva ehhez különleges történeteket, meséket, anekdotákat, amelyek elősegíthetik a dicséretes magatartásformák elsajátítását és a példaértékű cselekedeteket. Ugyanígy szólnak a hercegek, kalifák, vezéreik és követőik felelősségéről, és arról, hogy mi történt velük. Ha a címzett nem is tudja őket mind elolvasni sok és bokros teendői miatt, legalább a tartalomjegyzékeket nézze meg.

Második rész: a jó tanítványok dicsérete, a riválisok ócsárolása. A múltban mindig voltak olyan tanítványok, akik áttanulmányozták elődeik munkásságát, akár egyetértettek, akár vitatkoztak velük. „Így tehát (az elődeik munkásságából) kivonták a bölcsesség krémjét és kipróbálták annak tartóoszlopait, megértették számos tudományág szabályszerűségeit, megtanulták az alapokat és elveket, és ebből kifolyólag megismerkedek az alkalmazási lehetőségekkel is. Különbséget tudtak tenni az azonos és hasonló dolgok között, felismerték a rokonságot a egyféle alakú vagy egy kategóriájú dolgok között, összekapcsoltak egymáshoz tartozó vagy egymást követő jelenségeket. Levezetéseket vittek végig a homályos és rejtett dolgokról, a világos és evidens dolgokból kiindulva. Mély problémákat tártak fel nyílt és jól ismert tények magyarázatából.” Könyveket írtak, hírnevet szereztek maguknak.
Ezzel szemben a korabeli riválisaik, akik csak oktrojálták magukra az igazi tanítvány álarcát, üres titulusokkal díszítették magukat. Ezek az igazi tanítványok ruháit, viselkedését, gesztusait sajátították el, elhitetve, hogy ehhez a megbecsült társadalmi réteghez tartoznak, megnyerve ezzel az ostoba tömeg és a műveletlen vezetők szimpátiáját. Ez az irigység okozta azt, hogy a hamis tanítványt összetévesztették az igazival, korrumpálva ezzel az igaziakat. „Ezek a tanítványt-játszók azt remélték, hogy elnyerhetik a közvélemény megbecsülését, a csőcselék és aljanép fölötti fölényhez juthatnak, valamint a hatalmon levőket és az embereket saját bábjaikként mozgathatják.” A közvélemény nehezen tud különbséget tenni a kétféle tanítvány között.

Harmadik rész: a hamisításról. A levél írója, Jahiz, fél, hogy ez a bemutató az általa írt könyvekről, amelyeket a címzettnek ajánl, olyan felolvasó kezébe kerül majd, aki csalárdsággal ékesíti magát, és a levél szerzőjének könyveit és az ezzel járó társadalmi elismerést magának vindikálja, vagy ugyanilyen ezek alapján jó könyveket ír ugyanezekről a témákról. Esetleg egyesek körülötte irigységből gúnyt űznek majd a könyvből, kiforgatva a szavak értelmét. De az is megtörténhet, hogy az illető ennél messzebb megy, és kigúnyolja az olvasottakat, sugallva, hogy az olvasmány témája nem elég jó, a dikció pokoli, és nyilvánvalóvá teszi a a szerző iránti irigységét. Ez a legjobb módja annak, hogy a hallgatóságban azt az érzetet keltse, hogy ezek után le tudják vonni a megfelelő konzekvenciákat. Senki nem fog vele vitatkozni, mert igaz a mondás: „Jó helyzetben van az, aki egyedül szalad a versenypályán.”

Negyedik rész: Bisr al-Mariszi története, amelyben a datolyapálinka-ivás törvényességéről értekezik. Ezt a könyvet Muhammad bin Abi Abbasz al-Tuszi jelenlétében felolvasták al-Mammun kalifának. Ez előbbi kirohant a könyv ellen, szidalmazva az érveket, amelyek a könyvben foglaltattak, és egyáltalán nem fogta vissza magát. Ez a kalifát nagyon mérgessé tette, szerette volna, ha valaki vitatkozik Tuszival – akit ő megvetett –, és elhalgattatja valami érvvel, de senki nem volt, aki al-Mariszi könyvét megvédje. Ekkor behívatták al-Mariszit, aki érvekkel bizonyította a könyvében leírtakat, kifejtve a datolyapálinka-ivás törvényes voltát. Erre Tuszi semmit sem szólt, és amikor megkérdezték, csak annyit felelt: „Egyetértek veled mindenben.” A kalifa kérdőre vonta, hogy most, amikor vitapartnere akad, miért nem vitatkozik vele, avagy hova tűnt belőle a harapós kutya, aki volt. al-Mariszit pedig azzal vigasztalja meg, hogy mindig akadnak irigy emberek. Ezek után Jáhiz néhány közmondást idéz, majd lezárja a részt a következő idézettel: „Az irigység olyan meteor, amely nem nézi, kit hogyan talál el vagy kit hogyan üt meg.”
Negyedik rész: az ellenségeskedés és irigység közötti különbség kifejtése. Az ellenségeskedésben van valami racionális, míg az irigység mindig irracionális. Az ellenségeskedést egy specifikus ok okozza, és ha ez eltűnik, az ellenségeskedés is eltűnik. Az irigység azonban komplex érzelem, és csak az irigység tárgyával együtt tűnik el. Itt Jahiz különböző bölcseket és bölcs mondásokat idéz ennek igazolására, majd újrafogalmazza a tételmondatot: minden irigy ellenség, de nem minden ellenség irigy. Ezután a zsidóságot hozza fel példának: az irigység volt, hogy a zsidók diszkreditálták a Prófétát, noha tudták, hogy ő igazi próféta volt, irigység képezett gátat a rabbik és a Prófétában való hit között, és irigység vezetett oda, hogy ellenségesen viszonyultak hozzá. Az irigység sokkal károsabb, mint az ellenségeskedés, mert a beteg természet gyümölcse, és a csalás testvére. Ez ellenségeskedés azonban mentes lehet a hamisságtól, amennyiben amennyiben Isten barátai Isten ellenségeinek ellenségei. Az irigység mélyen ülő, míg az ellenségeskedés ideiglenes. „Az irigység nőnemű, mert hitvány, az ellenségeskedés hímnemű, mert nemes.”

Ötödik rész: az irigy tanítványok. Az irigység a tanítványok között nagyon gyakori, sokkal gyakoribb, mint hercegek között – állapítja meg Jahiz. Muszlim bin al-Wadih al-Ansari, a költő (akit Sari’ al-Ghawani néven ismernek), egyszer azt mondta erről: „A buta költők azt képzelik, hogy egyetlen lehetséges módja van annak, hogy hírnevet szerezzenek a finom költészet terén: hogy kifigurázzanak engem, megtámadják a költészetem, és úgy beszéljenek, hogy megkérdőjelezzék a becsületem.” Ezután Jahiz Yahya b. Khalid egy példáját hozza fel, akinek a könyvét olyanok előtt olvasták fel, akik szellemi szintje nem ért fel az övével, és ezért kigúnyolták. Jahiz tökéletesen egyetért vele, és saját személyes példát is hoz arra, hogy a saját neve alatt írt könyveit hogyan tette gúny tárgyává egy csoport diák. Ezután hasonló témában más könyveket is írt, de itt szerzőnek olyan klasszikusokat jelölt meg, mint Ibn al Muqaffá, vagy al-Khalil, és ugyanez a csoport diák, aki az előzőket kigúnyolta, könyörgött Jahiznak, hogy hadd másolhassák le azokat, és tanulmányozhassák Jahiz vezetése alatt.

Hatodik rész: buta irigy és okos irigy. Ha irigy ember érdektelen, sokkal kevésbé káros, sokkal kevésbé okoz sebeket, és sokkal könnyebben elviselhető, mintha okos ember az. Az buta irigy már azelőtt megtámad egy könyvet, mielőtt elolvasta volna, és abba sem hagyja addig, amíg be nem fejezte. Nem érveket hoz fel a könyv ellen, hanem kijelenti róla, hogy ez en bloc rossz. Így az érvelése hiteltelenné válik, ő maga pedig nevetségessé.
Ha azonban egy okos irigy ki akar végezni egy könyvet, először megpróbálja megérteni, mi van a könyvben, jól megrágja annak mondanivalóját, „azután leborul az úr előtt, akinek az udvaronca, (szava) óvatosan kifeszített csapda, amivel tőrbecsalja szívüket; kötél, amivel befonja az agyukat; létra, amin odáig mászik, amíg eléri azt, amit ki akar hozni belőlük; szőnyeg, ami által kivitelezi a csapdáját. Úgy tesz, mintha célja az igazság és annak kiderítése volna.”

Hetedik rész: az okos irigy trükkjei. A legnagyobb szerencsétlenség egy író számára – jegyzi meg Jahiz -, ha olyan ember olvassa fel a könyvét az uralkodónak, aki a fentihez hasonló, akiben az irigység okossággal párosul, és tisztában van azokkal a módszerekkel, hogy hogyan lehet az irigyelt személyt tönkretenni azáltal, hogy lebecsüli a könyvét. Emellett ő a megbecsült udvaronc, és a herceg bizalmasa, „és nincs a lelkiismerete, hogy a herceget a hamisságtól visszatartsa, és nem elég óvatos, ami oda vezethetné, hogy figyelembe vegye a következményeket.” A hercegnek, ha azt akarja, hogy a dolgokat a maguk valóságában mutassák be neki, nincs más lehetősége, mint lelőni az ilyeneket.
Ha az irigy nem azzal a válasszal szembesül, mint amit viszony szeretne látni, az irigysége olyan magasra emelkedhet, hogy még arra is képes, hogy önkritikát gyakoroljon: bizonyára ő nem vizsgálta meg elég alaposan a művet, de másodszori elolvasásra meggondolta magát. Itt az irigy arra számít, hogy lelkiismeretesnek vélik majd, és az, hogy képes az önkritikára és elképzelhetőnek tartja, hogy hibázott, azt fogja eredményezni (véli ő), hogy azt hiszik majd, hogy mindez szellemi kontroll és igaz őszinteség eredménye. Ez azonban csak szakmai trükk, amivel elkendőzi valódi céljait; „mivel visszavonta azt, amit előzőleg gondolt, miután meggyőződött annak ellenkezőjéről, ez felette igen ösztönözni fogja a többieket arra (legalábbis ez az, amit remél), hogy feddhetetlenséget és korrektséget tulajdonítsanak neki.” Ezek után Jahiz közmondásokat idéz ezen állítás megerősítésére.
Az igazi megpróbáltatás azok becsületsértése – mondja Jahiz-, akik elég ravaszak ahhoz, hogy meghallgassák a könyvet, és egy szó nékül nevessenek rajta. Még ravaszabbak azok, akik – hallgatva a felolvasó hangját -, imádságokat mormolnak közben, hogy a Isten mentse meg őket attól, aki a könyvet írta.

Nyolcadik rész:a fejedelem intése, bölcs mondások és szentenciák. „Kevés szó olyantól, aki csínján bánik a szavakkal, hosszú utat tesz meg a közvéleményben. De szinte soha nem nyer bizalmat az, aki fejjel előre beleveti magát a vitába.” Jahíz példákat idéz ennek az állításnak alátámasztására. Ezek után szentenciákba foglalt bölcs tanítások következnek, amelyeket Jahiz idézetekkel támaszt alá.
„Fenség, ha tehát néminemű kritikusok megtámadják mindazt, amit ebben a munkában neked írok, és kétségek merülnek fel benned a kérdéssel kapcsolatban, kérve kérlek, értesíts engem, hogy mit támadtak meg, és (érvelésüket) vesd össze válaszommal. Bízom benne, hogy nem lesz szükség bíróra, amikor elmédben megméred a két állítás súlyát, mivel az igazság mindig magasabbrendű, mint a hamisság, és legyőzi azt.”… „Az irigység túl aljaslelkű, hogy nyiltan megmutatkozzék valaki ellenében; az ellensékeskedés már csak azért is megbecsülendő, mert vitéz és erős. Mondva vagyon, hogy az irigység csak a szemben látszik, a beszélő nyelvében csak azok látját, akik társak a becsmérlésben. Az ellenségeskedés napvilágra jön, kihajt, és szabadon hagyja beszélni a nyelvet, akár egyetért a hallgatóság, akár nem.” Jahíz példákat idéz ennek az állításnak alátámasztására.

Kilencedik rész: bölcsek az ellenségeskedésről. Ez a rész formailag kötött, Jahiz felvet egy-egy bölcs gondolatot, amihez történetet vagy bölcs mondást idéz. Minden vallás elítéli és tiltja, tehát ez bizonyíték arra, hogy az irigység megvetendőbb és álnokabb, mint az ellenségeskedés. Nem tudunk olyan csoportról – mondja Jahiz –, amelyik ajánlaná az irigységet. Valójában az ellenségeskedést általában hatalmas és komolyan veendő dolognak tartják. „Mikor megmutatod ellenségeskedésed, tedd azt óvatosan és okkal…” – idézi Jahiz Bisr al-Marwant. Ez azt mutatja, hogy Bisr azok közé tartozott, akik hittek abban, hogy az ellenségeskedést óvatossággal kell mérsékelni. Mások azt ajánlják, hogy az elenségeskedést nyíltan ki kell mutatni, mindenféle körültekintés nélkül. Megin mások azt találták helyesnek, hgy valaki visszatérjen az ellenséges indulataihoz, miután esküvel megtagadta azokat, és kivonta magát a következményei alól. Megint mások a vérdíj elfogadását javasolják, illetve olyanok is vannak, akik azt mondják, hogy az ellenségtől csak a legtöbbet lehet elfogadni, és azt is csak erőszakkal. Egyesek javasolják, hogy az ellenség adta lehetőséget ki kell használni. Erre mások azt ajánlják, hogy az ellenség megtört csontjait rendbe kell tenni, meg kell neki bocsátani a támadást, és segíteni kell neki akkor, bajban van. Erre válaszul mások azt mondják, hogy jó dolog segíteni az ellenségnek, és nem belemenni a megtorlásba. Mások azt tanácsolják, hogy az ellenséget erőszakkal kell fogadni, a meglepetés erejével.
Ebben a könyvben nem tárgyaljuk kimerítő részletességgel a téma pro és kontra érveit – írja Jáhiz. Minden témánál eléget mondtunk ahhoz, hogy a főbb szempontok nyilvánvalókká legyenek. Láthatjuk tehát, hogy senki, legyen az arab vagy sem, semmilyen körülmények között nem ajánlja, tanácsolja vagy reklámozza az irigységet. De így tesznek sokan az ellenségeskedéssel, bár különbséget tesznek ennek megjelenési formái között. Ebből világosan látszik ennek fensőbbsége az irigységgel szemben.

Tizedik rész: a címzett dicsérete.” (szemelvényes fordítás) „Kevés irigyem volt addig, amíg hozzád nem csatlakoztam, és nem helyeztem magam a te oltalmad alá. Azóta rakáson és tömegével állnak irigyeim, akik nyilaikkal minden irányból célba vettek, mint a méhek raja, akik megtámadják a méz begyűjtőjét. De minél inkább nőtt a számuk, annál inkább nőtt a barátaim száma is, kegyes fuvalmad erényei miatt, és a bizalmasaim száma, virágzó sorsod és gazdag áldású törvényed miatt.”
Mikor ezt a bekezdést írtam levelemben, látogatóim érkeztek: tíz ember a polgárok olyan csoportjának képviseletében, akik részesedtek kegyeidben és ezáltal magas tisztségekbe emelkedtek kegyes figyelmed miatt, akik támogatása és szeretete irántad megfelel azoknak az előnyöknek, amelyekkel elhalmoztad őket. Tele voltak az irigységről szóló történetekkel, és a beszélgetés, már ahogy szokott, messze ágazott. Hirtelen átadtak nekem egy levelet, amelyet az irigyeim közül írták valakik, tele fenyegetésekkel és ígéretekkel arra nézvést, hogy könyvemet meg fogják támadni, hacsak nem adok rá engedélyt, hogy részt vegyenek abban, amit szeretek. Odanyújtottam a ficujkát a legközelebb álló látogatómnak, aki elolvasta és így kommentálta: „Micsoda különös emberek! Gonosztól valók-e, hogy azt remélik, hogy ezzel elnyernek valamit és részt kapnak a kegyben?”… Ezután a következőnek nyújtotta, aki elolvasta és így szólt: „Ez annyit tesz, mint a követ ütlegelni; minden pártfogónak megvan az irigye, aki a zsaroláson töri a fejét. Hagyd, hogy az üres levegőbe vesszen a fenyegetés.” … Ezután egy harmadiknak nyújtotta, aki elolvasta és így szólt: „Igaztalan a kérésük, próbára teszik a türelmed; találjanak háborúságra, és te békére.” … A negyedik megjegyzése a témáról így volt: „A megvetendő ember véleménye nem jobb a vizeleténél.”… Az ötödik megjegyzése a következő volt: „A szamár ordítása – a vadszamáré, akit bűntetlenül le lehet mészárolni.” … A hatodik hozzátette: „Amíg a nemesek hozzád tartoznak, egy pillanat alatt elbánhatsz irigyeiddel.” … A hetedik: „Hogyan félhet olyan valaki a porban heverőktől, akinek ilyen magas méltósága van?”… A tizedik: „Múló bolondok! nem értik a méltóságod.”…
Egy nagyon jól képzett barátom, aki velem volt, azt suttogta nekem, miután befejezték: Ezek a polgárok maximákat idéztek, hogy milyen kevéssé kell az irigyek szavára adnod. De hadd figyelmeztesselek: óvakodj az irigy emberektől, akik kisebbíteni akarják a tekintélyed, titokban szintúgy, mint nyíltan.”
Ezek után – fejezi be Jahiz -, nincs más, amit mondhatunk, csak amit a Próféta mond: „Két lehetőség kínálkozik az irigység számára: „Amikor egy embert Isten tudása a Korán által kegyelmesen meglátogat, és recitálja azt éjt nappallá téve. A másik, amikor valakit Isten gazdagsággal ajándékoz meg, és azt jótékonyságra költi éjt nappallá téve.” Ez az irigység a Mindenható Isten és az Áldott Próféta iránti engedelmességben gyakorolható.

Befejezés: dicsőítés, hálaadás, doxológia.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: