repülő szőnyeg

A ǧihād kifejezés az egyik legösszetetteb jogi kategória az iszlámjogon belül. Alapjelentése igyekezet, küzdelem, harc. Az eredeti kifejezés az al-ǧihād fi sābil Allah, azaz Allah útján való igyekezet. Értelmezése kezdettől fogva bizonytalan: egyes iszlámjogászok szent háborúként értelmezik, amit minden hitetlennel szemben folyatni kell, a Koránban is ez az egyik jelentése.

Más értelmezés szerint a ǧihād az umma védelme, illetve az iszlám állam kiterjesztése, ismét más értelmezés a ǧihādot úgy határozza meg, mint az iszlám államon belüli harcot a hitehagyottak (a hitehagyás az iszlámon belül a lehető legnagyobb bűn), lázadók, rablók, engedetlenek ellen; illetve olyan értelmezése is lehetséges, hogy a ǧihād a nem-muszlimok megtérítése az iszlámra. A ǧihād lehet az iszlám elterjesztésére tett maximális erőfeszítés. A sī^cita iszlám szerint a ǧihādnak két fajtája létezik: a nagyobb ǧihād spirituális erőfeszítés, amelynek célja önmagunk legyőzése. A kis ǧihād a fegyveres küzdelem, amelynek az a célja, hogy az iszlám minél több ember számára elérhető legyen. A ǧihād elsősorban offenzív természetű, közösségi kötelezettségként jelenik meg, azaz az egyén csak akkor köteles benne részt venni, ha ez elengedhetetlenül szükséges, és folyamatos, ami azt jelenti, hogy mindaddig fennáll, amíg a célt nem sikerült elérni. A klasszikus jogászok a világot két részre osztották: a muszlimok lakta világra (dār al-islām), és a nem muszlimok lakta világra (dār al-ḥarb). Létezik egy harmadik kategória is, a dār al-^cahd is, ami az iszlám államokkal szövetségben álló államokat jelenti, de ezt csak a sāfi^cita jogtudósok ismerik el. A dār al-ḥarb egységes, vallási kategória, nem az egyes államokra vonatkozik és nem tükrözi a katonai realitásokat sem. A dār al-ḥarb területén élő muszlimra a helyben irányadó jog vonatkozik, a helyi politikai vezetés hatásköre nem megkérdőjelezhető. A ǧihād a megtámadottak kapitulációjával ér véget, akik így az umma részei lesznek, aminek két lehetséges módja van: megállapodás útján (ṣulḥ), vagy erőszakos alávetés útján. Az első esetben kiterjed rájuk a ḏimma, ellenkező esetben viszont nem.

A prófétai kinyilatkoztatás ebben a témában nem egyértelmű, különböző álláspontokat képvisel, amiket nehéz időhöz kötni. Emellett a kérdés összefügg azzal a problémával, hogy a Próféta különböző időszakokban univerzálisnak tekintette-e az iszlámot, vagy sem, mert ez összefügg az aktív misszióval, illetve ide tartozik az a kérdés is, hogy a ǧihād egyéni vagy közösségi kötelezettség-e (farḍ ^cayn vagy farḍ kifāya). A Próféta működésének legalább négy szakaszát különböztetjük meg, és ebben a négy szakaszban más és más ǧihād-értelmezésekkel találkozunk. A mekkai korszakban az ellenséges lépésekre béketűréssel felelt (25,63), a Próféta akkor igehirdető, és nem harcos. Ebben a korszakban a büntetéstörténetek szerint Isten megbünteti az ellenszegülőket, a harc az isteni üdvterv része, nem egyéni feladat. A medinai korszakban a keresztényekkel és a zsidókkal való szakítás, valamint a mekkai karavánok elleni portyázás felvetette a törzs- és nemzetségtársakhoz, valamint a más vallásúakhoz való viszony kérdését. Először a harc jogosságát jelenti ki (22,39kk; 2,216; 2,224kk), majd a nem muszlim vérrokonok elleni harcot is engedélyezi (2,216; 2,246; 4,77; 9,13-15; 9,38), majd a nahlai portya után, ami a szent hónapban volt, megfogalmazza az iszlám elsőbbségét minden más szemponthoz képest (2,217). Ebből az látható, hogy az egyes rendelések egyes eseményekhez kötődnek,ami behatárolja értelmezési lehetőségüket. Ez különösen lényeges az ún. barā^ca-kinyilatkoztatással kapcsolatban (9,1-37, különösen az 5, a kard-verssel kapcsolatban), amelyet megpróbáltak a minden korábbi kinyilatkoztatást eltörlő āya nāsiha-ként értelmezni, a ǧihād értelmezési köre ugyanis szorosan összefügg azzal a kérdéssel, hogy a Próféta erővel akarta-e terjeszteni az iszlámot, vagy sem, illetve hogy ez a terjesztés kire vonatkozik, illetve hogy az iszlámot univerzálisnak és kizárólagosnak tartotta-e, ami mellett nem elképzelhető más vallás. Erre a válasz nem egyérelmű: kezdetben megengedő a zsidókkal és keresztényekkel szemben, majd a velük történt szakítás után az iszlám beteljesítő voltát hangsúlyozza, amely felülírja a korábbi kinyilatkoztatásokat. Ugyanakkor az arabnak, mint a kinyilatkoztatás nyelvének hangsúlyozása azt implikálja, hogy a ǧihād az arab hitetlenekre vonatkozik, és velük szemben fogalmaz meg alapvető követelményeket, a zsidóknak és keresztényeknek „nincs kényszer a vallásban” (2,256). Bár később megpróbálják egyértelműsíteni a Próféta kijelentéseit, főként a fundamentalista mozgalmak, a Próféta szellemiségében való eljárás a békés megoldásokat részesíti előnyben.

A šarī^ca értelmezései kortól és helytől függőek. Kezdetben, amikor még egyetlen muszlim közösség van (umma), és egyetlen muszlim állam, a farḍ kifāya vezetője a kalifa, és célja, hogy a dār al-islām területét minél inkább kiterjesszék a dār al-ḥarb rovására. Ha támadás éri a muszlimokat, akkor mindenkinek személyes kötelessége (farḍ ^cayn) a védekező ǧihād. A tizenkettes sī^ca esetében a ǧihādot csak az imām vezetheti, így a szent háború az utolsó imām elrejtőzésével lehetetlenné vált.

A ǧihād egyik legfontosabb funkciója, hogy vallási kötelességgé tette a harcot: a harban elesettek mártírok (sahīd), akik nyomban a Paradicsomba jutnak, míg az öngyilkosság kifejezetten elítélendő.

A más vallásúakra vonatkozó iszlám törvények azon az egyezségen alapultak, amit Muḥammad kötött a Ḥiǧāz-beli zsidó törzsekkel és a mediani zsidókkal. Az előbbi a Kaybar oázisbeli zsidó törzsre vonatkozik, akik 629-ben kapituláltak, az utóbbi pedig a Medinai Alkotmányként elhíresült egyezmény, amely rögtön azután megszületik, hogy Muḥammad Medinába érkezik (622). Medinában ekkor három zsidó törzs él: a Banu Qaynuqā^c, a Banu Qurayza és a Banu Nadīr. Az umma alá tartozó nem-muszlimok a következő jogokkal rendelkeztek:

1. Egyenlő jogbiztonság (ḏimma) minden csoport számára;

2. a nem-muszlim tagok a muszlimokhoz hasonló politikai és kulturális jogokkal, autonómiával és a szabad vallásgyakorlat jogával rendelkeznek;

3. a nem-muszlimok az umma ellenségei ellen harcba szállnak, és viselik a háború rájuk eső költségeit;

4. nem kötelezhetők, hogy a muszlimok szent háborúiban részt vegyenek.