az Omayyádok
C4
Az Omajjádok (Umajja törzs) a mekkai Kurajs törzs egyik tekintélyes klánját alkották, amely támogatta Mohamed prófétát, és több tagja a szahába (társak) közé tartozott. A „helyesen vezetettek” közül Oszmán kalifa a Omajjád volt, majd az ő rokonai alakították meg az első kalifadinasztiát megbosszulásának ürügyén. Az 661–750 között regnáló Omajjádok alatt érte el a legnagyobb kiterjedését az Arab Birodalom: Narbonne-tól India határáig a kalifa parancsolt. Eredményeik ellenére az Omajjádok ellen számos vallási és társadalmi csoport lázongott, és később igen rossz színben tüntették fel őket, mivel királyságnak tekintett uralmukat az iszlám szellemiségével ellenkezőnek tekintették.
1. Eredetük
Umajja ibn Abd Shamszról kapták a nevüket, aki a Hásimiták (köztük Mohamed próféta, az Alidák és az Abbászidák) ősének, Abd Manáf ibn Kuszajjnak az unokája volt (utána nevezték a törzset Abd Samsz törzsnek is). Umajjának két fia volt, Harb és Váil (másképp Abú l-Ász).
A Szufjánidák Harbtól származtak, az ő gyermeke volt a Próféta társai közé tartozó Abú Szufján, az övé pedig I. Muávija, a dinasztia első uralkodója. Abú l-Ásznak két fia volt, Affán, Oszmán kalifa apja, illetve al-Hakam, I. Marván apja és a Marvánidák őse.
2. A két száhib
A dúsgazdag Umajja-törzs Mohamed fellépésekor hevesen iszlámellenes volt, érthető módon: az erős szociális töltetű igehirdetés veszélyeztethette pozícióikat. Egyedül Abu Bakr barátja, Oszmán ibn Affán csatlakozott meglehetősen korán a család ellenkezése és üldözése ellenére a muszlimokhoz, és velük együtt települt át először Akszúmba, majd Jaszribba (Medina). Míg Oszmán a legtekintélyesebb társak közé tartozott, Mekkában maradt rokonai az iszlám esküdt ellenségei voltak.
Elsősorban Abú Szufján nevéhez kötődik a Mohamed támogató elleni harc. Lánya, a muszlim Ramla elmenekült otthonról, és később Mohamed felesége lett. 624-ben Abú Szufján vezette azt a karavánt, amelynek története a badri csatához vezetett. Mivel itt a legtöbb vezető kurajsita odaveszett, ő vált Mekka legbefolyásosabb emberévé. Több támadást is levezényelt Medina ellen (uhudi csata, árok-csata), míg végül 628-ban megkötötte a hudajbijjai egyezményt, melynek értelmében a felek fegyverszünetet kötöttek, a muszlimok pedig szabadon elzarándokolhattak Mekkába 629-ben. 630-ban aztán a kurajsiták szövetségesei felrúgták a hudajbijjai egyezményt, Mohamed pedig Mekka elfoglalásáról döntött. Abú Szufján érdeme, hogy erre nagyrészt vértelenül kerülhetett sor; a politikus ekkor vette fel az iszlámot, látva, hogy a mekkai istenek haszontalannak bizonyultak.
Abú Szufján ettől kezdve élemedett kora ellenére az iszlám vehemens harcosává vált, a harcban mindkét szemét elvesztette. 650-ben halt meg köztiszteletben álló muszlimként, az imát az ekkor kalifaként regnáló Oszmán vezette emlékére. Oszmán 644 óta töltötte be a közösség vezetőjének szerepét, ám már megválasztása sem volt egyhangú: a kinevezett hatos bizottság két tagja Ali mellett tette le a voksát. Oszmánnal kapcsán később kifogásolták, hogy a rokonait ültette zsíros állásokba – így lett unokatestvére, Marván Medina, Abú Szufján gyermeke, Muávija pedig Szíria kormányzója. Oszmánt nepotizmusa mellett vallásellenességgel is vádolták, végül elégedetlenkedő katonák ölték meg 656-ban. Ekkor Ali foglalta el a kalifátus trónját.
3. A badri csata
A badri csata 624. március 15-én (muszlim időszámítás szerint 2. ramadán 19.) zajlott le az ekkor két éve Jaszribba települt Mohamed próféta hívei, és a gazdag kereskedőváros, Mekka hadserege között.
Az észak-déli karavánkereskedelem ellenőrzéséből meggazdagodott mekkaiak számára kellemetlen tanokat hirdető Mohamedet 622-ben arra késztették, hogy áttelepüljön Jaszrib városába híveivel együtt. Itt döntőbírói minőségben ismerték csak el, bár jómaga azon fáradozott, hogy prófétaságát és küldöttségét vegyék figyelembe. Híveinek ellátásáról csak ideig-óráig tudott gondoskodni maroknyi medinai híve, így új eszközhöz kellett nyúlnia: a dzsáhilijja korában oly gyakori portyázásokra (gazva, tbsz. magází) buzdította a vele együtt áttelepült muszlimokat (muhádzsirún), melyek célpontja kezdettől fogva Mekka karavánkereskedelme volt.
624 januárjában, a pogány kor egyik szent – értsd: harcmentes – hónapjában került sor az első sikeres rajtaütésre, nem messze Mekkától. A kereskedők városa eltökélte, hogy bosszút áll Mohameden és hívein. A sikeres portya hatására egy vezető medinai személyiség, Szaad bin Muádz hajlandóvá vált az iszlám tanítását követő medinai „segítőkkel” (anszár) részt venni a további rablásokban.
Nemsokára hírt kaptak egy mintegy 1000 tevéből álló, Gázából Mekka felé 50 000 dínárnyi összértékű karavánról, amely a tervek szerint Jaszrib közelében haladt volna el. Mohamed és szövetségesei gyorsan kiállítottak egy kb. 320 fős sereget. A karaván vezetője, Abu Szufján azonban értesült a medinaiak készülődéséről, és útirányt változtatott, így áruja békében befuthatott Mekka városába. Mégis harcra került sor, mert az értékes portéka védelmére kirendelt, mintegy 900 fős mekkai különítmény parancsnoka, Abu Dzsahl példát akart statuálni.
Mégoly meggyőző háromszoros túlerő birtokában sem volt szokás harcba bocsátkozni a pogány Arábiában, de rendes esetben ekkora ellenféllel sem bocsátkozott volna harcba a gyengébbik fél. Ebben az esetben mégis csata kezdődött, mert Mohamed meg akarta erősíteni híveinek elkötelezettségét, Abu Dzsahl pedig mindenáron véget kívánt vetni a Mohamed és az iszlám jelentette gondoknak. Ezen túlmenően mindkét sereg olyan pozícióba került, ahonnan a korabeli erkölcsi rend szabályai szerint megszégyenülés nélkül nem vonulhattak vissza.
A csata lefolyása kevéssé ismert. A muszlimok egy kút kivételével eltömték az összes badri vízlelőhelyet, ez pedig nyílt kihívást jelentett az addig egy domb takarásában veszteglő mekkaiak számára. Az ütközet párharcokkal kezdődött, és óriási muszlim győzelemmel végződött. A halott mekkaiak között volt Abu Dzsahl és számos másik városi előkelőség, ami komoly érvágást jelentett a kereskedőelit számára. A jelentős zsákmányt egyenlően osztották fel a résztvevők között.
A badri győzelem mind vallási, mind politikai szempontból fontos esemény volt. A túlerőre mért csúfos vereség sokak szemében az isteni gondviselés jele volt, és mind több medinai karolta fel az iszlám ügyét. Másfelől az is bebizonyosodott, hogy Mohamed és támogatói valódi, komoly fenyegetést jelentenek Mekka kereskedelmére, ezen keresztül pedig társadalmi rendjére és egyáltalán létére is. Az ellencsapás nem sokat váratott magára: 625-ben mekkai haderő indult Medina ellen, és a harcra kényszerítette Uhudnál.
4. A hatalom megszerzése – a Szufjánidák
A Damaszkuszban székelő Muávija vezetésével az Omajjádok Oszmán meggyilkolása jogosságának kivizsgálását követelték, ám ebbe Ali nem volt hajlandó beleegyezni, így a szíriai emír nem tette le neki a hűségesküt. A 658-as sziffíni csata Ali győzelmével zárulhatott volna, ám Muávija pártja tárgyalásra kényszerítette a kalifát. Az elhúzódó egyezkedés során Ali politikai ballépéseivel saját táborának nagy részét elidegenítette magától, és 661-ben meggyilkolták.
Muávija így akadály nélkül vette fel a kalifai címet, és az I. fitnát (polgárháborút) követően konszolidálta helyzetét. Ali hívei (a későbbi síita iszlám elődjei) azonban továbbra is jelentős erőt képviseltek, a belőlül kivált háridzsitákkal egyetemben, de a hidzsázi ún. pietisták elégedetlenkedésétől is tartani lehetett. Ez csak Muávija 680-as halála után robbant ki. Fia, I. Jazíd már kénytelen volt háborút kezdeni a pietisták ellen, de 683-as halála miatt nem arathatott győzelmet a kibontakozó II. fitnában. Kisfia, II. Muávija rendkívül rövid ideig élt, így újonnan felmerült, hogy ki töltse be a kalifai tisztséget.
Fontosabb események:
- 661 – átteszi a székhelyét Damaszkuszba
- Rhodosz és Kréta elfoglalása, hadjáratok Észak-Afrikába és Közép-Ázsiába (Kabul, Bukhara és Szamarkand elfoglalása)
- 680 – Kerbelai csata, Husszain halála (I. Jazíd ellen), ásurá ünnepe
- 683 – a Kába elpusztulása a 2. fitna során (I. Jazíd kontra Medina és Mekka), emiatt a történészek vallástalannak tartják az Omayyádokat
- 712 – Muhammad bin Qasim elfoglalja Szindet és Pundzsábot
5. A Marvándiák felemelkedése és fénykora
A helyzetet a törzsi jellegű ellenségeskedés is bonyolította, ám a kalbiták diadala révén az Omajjádok kezében maradhatott a trón: az öreg I. Marvánnal a család egy másik ága került trónra. Mivel Marván hamarosan meghalt, fia, Abd al-Malik (685–705) feladata volt a válság kezelése, amit sikerre is vitt. Nem csak a háridzsiták, síiták és a mekkai ellenkalifátus leverésében ért el sikert, még a közigazgatás megreformálására és az önálló pénzverés kialakítására is maradt ideje, eközben óriási ráfordítással a jeruzsálemi Sziklamecset megépítésére is gondot fordított.
Abd al-Malik utolsó évei és fia, I. al-Valíd regnálása (705–715) tekinthető a kalifátus fénykorára. Ekkor indult be a terjeszkedés utolsó hulláma, miközben a birodalmon belül béke honolt. Al-Valíd érdeme a damaszkuszi Omajjád-mecset felépíttetése. Mindeközben a birodalom pénzügyi stabilitása is megmaradt.
Al-Valídnak még három fivére nyerte el a trónt, először a kicsapongó életvitelű Szulejmán, aki viszont Marván egy másik fiától származó unokáját, II. Omárt (717–720) tette hatalomra. Omár rendkívül vallásos és puritán volt, és nézeteit a kormányzatban is igyekezett meghonosítani takarékoskodással, a vallási előírások betartatásával és a muszlimok közti egyenlőség betartatásával. Ő az, aki az ahl al-kitáb jogállását szabályozza. Törekvései az uralkodó elit körében ellenségességet váltottak ki, és nem egészen másfél év után megmérgezték. Az utókor mégis őt tekintette a legjobb Omajjádnak, később gyakran emlegették, mint az „ötödik helyesen vezetettet”.
Fontosabb események:
- 686 – Al-Mukhtar-féle felkelés Kúfában, aki Muhammad ibn al-Hanafiyyát támogatta, aki Ali leszármazttja volt; Khazir folyói csata
- 691 – Irak visszafoglalása
- 692 – Mekka visszafoglalása
- 692 – a jeruzsálemi Szikla-Dóm felépítése
- az arab lesz a birodalmi közigazgatás nyelve
- törzsi feszültségek a táborvárosokon belül is
- a Mardzs Ráhiti csata miatt szembererül egymással a Qaysz (Abdalláh ibn az-Zubayrt támogatták, Mekka, mekkai törzsek, nomádok) és Kalb (Omayyádok, dél-arábiai törzsek, letelepedettek) törzs
- a mawáli kérdése: nem-arab muszlimok; mivel nem tartoztak a törzsekbe, másodrangú állampolgárnak számítottak; eltérő adózás a föld után, ami elégedetlenséget szült; követelték, hogy muszlimokként ők is kevés adót fizessenek; az iszlám egyetemessége vs. az arab törzsek szupremációja; II. Omár és Hisám lesz az, aki rendezi a kérdést, és a földadót elválasztja a fejadótól; ezután a föld után kell adózni, akár muszlim valaki, akár nem; a földek egy része megmaradt usr-földnek, de ez már a későbbiekben nem változott
6. al-Hadzsádzs bin Yusszef
Irak kormányzója Abd al-Malik és al-Valíd alatt. Szíriából hozatott csapatokat, hogy fenntartsa a rendet, és új táborvárost alapított, Wasitot.
7. A dinasztia hanyatlása és bukása
Omár halála után megint Abd al-Malik fiai, III. Jazíd (720–724) és Hisám (724–743) kerültek a trónra. Hisám minden stabilizáló intézkedése és vallás felé való nyitása ellenére uralkodása alatt már érezhetőek voltak a válság jelei: az Abbászidák megkezdték agitációjukat, hosszú idő óta komolyabb síita és háridzsita zavargások kezdődtek, és a birodalom terjeszkedése is végleg leállt (732 – poitiers-i csata).
Az igazi baj Hisám halála után kezdődött. 744-ben polgárháború robbant ki a családon belül, mely a kalifák gyors váltását eredményezte, valamint felborította az addig gondosan felügyelt pénzügyeket, és lehetővé tette a mind nyíltabb dinasztiaellenes agitációt, illetve a távoli tartományok önállósodását. II. Marván, I. Marván egy harmadik gyermekétől származó unokája hiába bizonyult fáradhatatlan harcosnak: a 747-ben kezdődött abbászida forradalom 749/750-ben elsöpörte az Omajjádok kalifátusát.
Asz-Szaffáh, az új kalifa nem bízta a véletlenre hatalmának biztosítását: ahány Omajjádot csak elért, egy békülési találkozó keretében lemészároltatott. A család ettől kezdve nem játszott szerepet a kalifátus életében, bár Hisám unokája, Abd ar-Rahmán független emírséget (a 10. századtól kalifátus) alapított az Ibériai-félszigeten.
Fontosabb események:
- Hisám Resafába, Észak-Szíriába helyezi székhelyét
8. az Omayyád uralom jellemzése
A későbbi Abbászida kalifátus hivatalos propagandája előszeretettel terjesztette az Omajjádok erkölcstelenségének, vallástalanságának hírét, amely azonban a későbbi Abbászidákkal összemérten semmiképpen sem nevezhető kirívónak. Azt is a fejükre olvasták, hogy az iszlám elveit megvalósító kalifátus helyett despotikus „királyságot” (mamlaka) hozott létre – ez azonban a korai abbászida törekvésrekre legalább ugyanilyen mértékben igaz.
Az Omajjádok kedvező helyzetben voltak abban a tekintetben, hogy nem volt számottevő belső hatalmi ellensúlyuk. Az iszlám birodalmi méretekre való alkalmazásának lehetősége a 9. század elejére alakult csak ki igazán, addig a kompiláció és rendszerezés időszaka zajlott. Ez lehetővé tette az Omajjád kalifák – és ugyanígy az első Abbászida uralkodók – számára, hogy saját akaratuknak megfelelően alakítsák politikájukat. Al-Mamún és utódainak törekvése, amely egyféle inkvizícióval (mihna) igyekezett a kalifa számára biztosítani ezt a jogot, már kudarcot vallott az új, hit- és jogtudósokból (ulamá va fukahá) álló elit ellenállásán.
Ennek ellenére az Omajjádok sokszor világias viselkedése alattvalóik nem kis részét elidegenítette tőlük. A legfőbb problémát az arabelvűség jelentette. Ez azt jelentette, hogy pusztán az arab származású muszlimokra támaszkodott, már csak pénzügyi megfontolásokból is – a nem muszlim alattvalók ugyanis több adót fizettek, mint a muszlimok, raádásul az iszlám új hívei a kizsákmányolt földműves tevékenységgel is felhagytak, amivel még inkább csökkentették a kincstár jövedelmeit, így a tömeges áttérések jelentős bevételkiesést jelentettek. Al-Haddzsádzs, a keleti tartományokért felelős híres-hírhedt emír épp ezért például meg is tiltotta a 8. század elején az irániak áttérését, és a későbbiekben is csak II. Omár és Hisám próbált meg valamelyest kedvezményeket nyújtani az új muszlimoknak, akik ráadásul áttérésükkor kénytelenek voltak valamely arab törzshöz csatlakozni mint kliensek (maválí).
A „másodrendű muszlimok” természetesen elégedetlenek voltak a helyzetükkel, főleg, hogy a Korán rendelkezései alapján hivatkozhattak arra, hogy az iszlám minden hívének egyenlőnek kell lennie. Az eredetileg politikai, később mindinkább vallási jellegű mozgalmak, a háridzsita és síita irányzatok könnyűszerrel találtak támogatásra az elégedetlenek körében.
Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az arabok a félelmetes ütemű terjeszkedéssel szétszóródtak a birodalomban, számarányuk mind alacsonyabbá vált a népesség körében, és még ezt a mind gyengébbé váló bázist is politikai ellentétek osztották meg (ld. kalbiták és kajsziták villongásai). A hódítások leállásával ráadásul mindinkább legitimációját vesztette a birodalomszerző arabok privilegizálása.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az Omajjádok belháborújával és egyes kalifák alkalmatlanságával súlyosbított helyzet a dinasztia elsöpréséhez vezettek.
az abbászidák
c 5
Abbászida birodalom
1. összefoglaló
Az Abbászidák (Abbász-törzs) a mekkai Kurajs törzs egyik klánját alkották, amely közeli rokonságban állt Mohamed prófétával – alapítója, a névadó al-Abbász éppúgy Abd al-Muttalib fia volt, mint Mohamed apja, Abdalláh. Politikailag sokáig nem képviseltek súlyt, majd a 8. században szervezkedni kezdtek az Omajjádok ellen, és végül ők álltak annak a mozgalomnak az élére, mely 750-ben végleg megdöntötte az első kalifadinasztia hatalmát. A hatalmi centrumot Szíriából Irakba áthelyező új dinasztia kezdettől fogva számos vallási és szociális jellegű belső zavargással kellett, hogy szembenézzen, ami azt eredményezte, hogy hatalma a 9. század közepén hanyatlásnak indult. Addig azonban asz-Szaffáh (749/750–754) utódai félelmetes erővel rendelkeztek. A legismertebb Abbászida, az Ezeregyéjszaka meséiben is helyet kapó Hárún ar-Rasíd (786–809) még adófizetésre kényszerítette a Bizánci Birodalmat és még Nagy Károly frank császárral is szívélyes diplomáciai kapcsolatban állt.
A válság nyitánya ar-Rasíd fiainak polgárháborúja volt, melyet különféle hadúri emírdinasztiák felemelkedése követett. Ezek ellensúlyozására a kalifátus rabszolgaseregek (ld. gilmán) felállításával kísérletezett, ami katasztrofális hatással volt az események kimenetelére: a zömmel törökökből álló haderő elsődleges politikacsinálóvá lépett elő a század második felében. Ekkor még kemény harcok árán úgy-ahogy sikerült megállítani a hadurak önállósodását, de 905 után ismét rohamos hanyatlás indult meg: 936-ban a kalifa maga kérte egy környékbeli sejk, Ibn ar-Ráik védelmét, 945-ben pedig végleg az egyik katonadinasztia, az iráni Buvajhidák felügyelete alá került a kalifátus. Szerepe pusztán az egyes részfejedelmek hatalmának legalizálása volt, hiszen a hatalom alapja elméletileg a kalifa által kiadott kinevezés volt.
Az 1258-as mongol hódításig a bagdadi kalifák csupán névlegesen uralkodtak. Ezt követően az egyiptomi mamelukok vették őket magukhoz, és egészen 1517-ig itt gyakorolták névleges hatalmukat minden politikai súly nélkül. Amikor III. al-Mutavakkiltól a hódító I. Szelim, az Oszmán Birodalom szultánja 1517-ben megszerezte maga és utódai számára a tisztséget, ennek már semmiféle politikai jelentősége nem volt.
2. eredetük
Bár al-Abbász Mohamed nagybátyja volt, az abbászidák szorosan véve nem tartoztak a szűk családhoz, az ún. ahl al-bajthoz (ezt elsősorban az alidák, Ali ibn Abí Tálib és Fátima az-Zahrá utódai hangsúlyozták), és nem is játszottak komolyabb szerepet az arab és iszlám világ történetében egészen a 9. századig. Maga al-Abbász a szahába, a prófétai társak közé tartozott. Két fiát, Fadlot és Abdalláhot szintén a társak közé számítják, ő maga kiváló vallástudós és hagyományozó volt; az I. fitna során unokatestvére, Ali pártját fogta.
Abdalláh utódai áttelepültek Palesztina területére, és a tudósítások szerint II. Jazíd (720–724) kalifátusa alatt kezdték meg agitációjukat az Omajjádok ellen. Ostorozták az uralkodó körök vallástalanságát és korrupcióját, illetve az iszlám egységét hirdetve elítélték azok maválíval – iszlámra áttért, mégis másodrangú alattvalóként (mavla = kliens) kezelt alattvalókkal – szembeni bánásmódját. Hisám kalifa idejére elsősorban Hurászánban folytatott, Kúfa hagyományosan Omajjád-ellenes városából irányított agitációjuk mind látványosabbá vált, ezért a központi hatalom több hívükkel és családjukkal szemben is megtorlást alkalmazott.
3. az abbászida forradalom
Szervezkedésüket megkönnyítette, hogy Muhammad ibn al-Hanafijja fia, Abú Hásim halála után Abdalláh ibn al-Abbász unokáját, Muhammad ibn Alit ismerték el utódjának a hajdani Muhtár-féle – egyébként síita – mozgalom hívei. Ez a központi mag Hurászánt választotta szervezkedésének helyszínéül, mely az alidák törekvéseitől mindeddig mentes maradt – azaz a népességnek nem volt kifogása az abbászidákkal, mint „családhoz nem tartozókkal” szemben –, jelentős számú maválí élt itt, és a népes arab katonaságot törzsi ellentétek (ld. kalbiták és kajsziták) osztották meg. Ráadásul ez a távoli, belső és külső harcokkal terhelt vidék viszonylag rejtve volt a központi hatalomtól is. Az abbászidák követelései, valamint a tény, hogy elutasították a próféta családjának természetfelettiségét, azaz elhatárolódtak a túlzó síitáktól, a térség számos muszlimja számára nagyon rokonszenves volt. Emellett igyekeztek a síitákat is megnyerni ügyüknek, akik bizonyos Muhammad ibn Abdalláhot, a „tiszta lelket” (an-Nafsz az-Zakiyya), Ali al-Haszan nevű fiának dédunokáját tervezték trónra juttatni.
A mozgalom vezetésében kulcsszerepet játszott a kúfai vezető, Abú Szaláma, de még inkább a karizmatikus, később is rengeteg saját hívet maga mögött tudó mervi perzsa, Abú Muszlim. Abú Muszlim vezetésével 747-ben bontottak fekete zászlót az abbászidák – vezetőjük ekkor Ibráhím, Muhammad ibn Ali fia – hívei. II. Marván, aki a családja, illetve síita és háridzsita lázadók ellenében egyaránt kénytelen volt helytállni, Naszr ibn Szajjár hurászáni helytartó 748-as halálát követően kénytelen volt azzal szembesülni, hogy Irán elveszett számára, és az abbászidák betörtek Irakba. Hiába fogták el és ölték meg Ibráhímot a börtönben, fivérét, Abú l-Abbászt kalifává kiáltották ki Kúfában. 750 januárjában a Nagy-Záb menti csatában Marván kimerült és demoralizált hadseregét szétverték az abbászidák. Marván Egyiptomba menekült, ahol a nyáron megtalálták és meggyilkolták. Abú l-Abbász nem bízta a véletlenre helyzete biztosítását, ezért egy békülési lakoma során legyilkoltatta az összes Omajjádot, és a kegyes II. Omár valamint a nagy hódító I. Muávija kivételével elődjeik maradványait is kihantolták. Csak egy tudott megmenekülni, Hisám unokája, Abd ar-Rahmán, aki 756-ban önálló emírséget szakított el a maga számára az Ibériai-félszigeten.
4. A berendezkedés
Abú l-Abbász az Omajjádok legyilkolásáért érdemelte ki az asz-Szaffáh (a mészáros) melléknevet. Később minden utódja uralkodói melléknevén kormányzott. 754-es halála után fivére, a két trónkövetelővel szemben is diadalt arató al-Manszúr (754–775) volt az, aki ténylegesen megszilárdította pozícióját: a síita Kúfából 762-ben az újonnan épített fővárosába, Bagdadba költözött. Ezáltal a nyugati térség (Észak-Afrika, Egyiptom és Szíria) veszített súlyából a birodalmon belül. Itt kapott helyet a kalifa udvara, tekintélyes adminisztrációja és a központi hadsereg, az ún. hurászáni gárda.
Az Omajjádok bukásával számos elégedetlenkedő csoport maradt talpon, sőt újak születtek. Az arab törzsi viszálykodás nem szűnt meg, bár súlyát vesztette, ugyanis a maválí egyenjogúsításával az arab alattvalók befolyása jelentősen csökkent. A háridzsiták fundamentalista elképzeléseit természetesen az abbászidák sem kívánták megvalósítani, és a síiták is kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy kihasználták őket és hazudtak nekik. 755-ben a veszedelmesen nagy hatalomra szert tett Abú Muszlim meggyilkolásával majdnem fél évszázadig tartó lázongás vette kezdetét a keleti tartományokban, melynek ideológiai hátterét különféle szinkretisztikus nézetek képezték. Az Omajjádok hívei is gyakorta lázongtak Szíriában és Egyiptomban. Al-Manszúrt a fia, al-Mahdí (775–785) követte a trónon. Az ő idejére annyira megerősödött a központi hatalom, hogy a különféle lázongások ellenére megkezdődtek a Bizánci Birodalom elleni hadjáratok, melyekben már trónörökösként kitűnt a kalifa kisebbik fia, Hárún ar-Rasíd, aki 782-es hadjáratával a Boszporuszig hatolt, és adófizető vazallussá tette a képrombolási harcokkal foglalkozó császárságot.
6. Kiterjedése
Az Abbászida Kalifátus nagyjában-egészében az Omajjádok uralma alatt álló területeket örökölte keleten, ám Észak-Afrikában és az Ibériai-félszigeten sosem adódott mód rá, hogy megszilárdítsák hatalmukat. Ennek megfelelően kettős igazgatási rendszert alakítottak ki, mely központi és periférikus tartományokat különböztetett meg. Ez utóbbiakból csak alkalmanként származtak jövedelmek, és általánosságban csak lazán függtek a központi hatalomtól. Ennek megfelelően viszont a központi tartományok – mindenekelőtt Mezopotámia, Szíria, Egyiptom és Nyugat-Irán – szigorú ellenőrzés alá kerültek. A központ Damaszkuszból átkerült az al-Manszúr kalifa által 762-ben alapított Bagdad városába.[1]
Hárún ar-Rasíd kalifa (786-809) uralkodása alatt virágzó korszakát élte az arabok birodalma. Fellendült a kereskedelem, a mediterrán térség városaiból (elsősorban Kairó, Akkon és Antiochia) hosszú kereskedelmi útvonalak indultak Európába, Közép-Afrikába és Indiába. 758-ban már jelentős arab kereskedői kolónia élt Kanfúnban (mai Kanton) is.[1] Egyes kereskedők és tudósok eljutottak az ázsiai sztyeppék nomád törzseihez, köztük a magyarok őseihez, ahonnan jelentős őstörténeti írásokkal tértek vissza. Legismertebbek Dzsajháni, Ibn Ruszta és Gardízi leírásai.
7. Kultúra és tudomány
A korszakban az arab hódítók uralmát az Iszlám világ legtöbb területén felváltotta a helyi, nem arab elit uralma. Az arab nyelv és az általa közvetített kultúra azonban széles körben elterjedt, és hozzájárult mind a kultúra, mind a távolsági kereskedelem fellendüléséhez. A kalifátus korában a Szeleukidák által hátrahagyott hellenisztikus kultúra továbbfejlődött, az iszlám művelődési központokban több ezer arab fordítás készült az antik és zsidó nyelvű alkotásokról: ezekbe beletartoztak a görög filozófiai művek, számtani és mértani könyvek. Ez okozta az arab tudományok látványos fellendülését, mind a csillagászatban (iránytű), kémiában (alkímia) és matematikában. A tudományos eredmények a 12. század-ban, az antik művészet és filozófia maradványai pedig csak a keresztes háborúk hódításai során jutottak el Európába.
A hellenisztikus örökség mellett a kínai tudomány vívmányai is eljutottak az arab világba.A 751-ben Talasznál ejtett foglyoktól eltanult papírkészítés például gyorsan elterjedt az egész birodalomban, Hárún ar-Rashid kalifa idejében már működtek papírmalmok Bagdadban, és 900 körül eljutott a technika a mai Spanyolország területére is.
A Kalifátus nagyvárosai messze túlszárnyalták a kor európai városait. Córdoba fénykorában (a 10. században) körülbelül félmillió lakost számlált, falai között kb. 250 000 ház állt, 80 000 üzlet működött, valamint 471 dzsáminak és egy nagy hírnévnek örvendő egyetemnek adott otthont. A korszak legnagyobb keresztény városa, Bizánc, talán negyedmillió főt számlálhatott a 9. században.
8. Hanyatlás
A 8. század-ra az óriási területet már nem lehetett egyben tartani, a szélső tartományok sorra leváltak, majd önállósultak. Az Omajjádok átvették az uralmat a Ibériai-félszigeten, így jött létre a független Córdobai emírség (755), Egyiptom pedig a Fátimida dinasztia kezére került 969-től. A Fátimidák, majd erre válaszul az ibériai Omajjádok a kalifai címet is felvették.
ugyanaz a weis-greenből:
9. Mit jelentett az abbászida forradalom a muszlim államiság életében?
- soknemzetiségű birodalom, a siitákra és a mawálira támaszkodott
- perzsa hivatalnoki kar, barmakidák
- egyenlőségre épülő egyetemes iszlám birodalom
- zsoldos hadsereg: khurászáni gárda
- polgári arisztokrácia: kormányzathoz kötődő személyek, személyes vagyonnal rendelkezők, hivatalnokok, földbirtokosok, culamā’
- vallási buzgalom, birodalmi örökség
- hatalmas vagyonok felszabadítása és béke – kereskedelem, bankok, textilipar, kézművesség, utazók
- a vagyon forrása a föld
10. Mi volt az autokrata és konstitucionalista blokk küzdelmének lényege és miféle politikai erőket képviseltek?
- a Korán örökkávalóságának tana
- cezaropapizmus, muctaziliták
Ez a kalifa és az ulemák közötti “vita” a Korán eredetével kapcsolatban, pl.
Az előző szerint teremtett, az utóbbi szerint öröktől való.
al-Mamún: dekrétum kiadása arról, h a K. teremtett> ezért értelmezni kell, ez pedig a kalifa feladata >> nem volt népszerű
összeütközés a vallási hatalom kérdésében
az autokrata blokkhoz (kalifa) csatlakoztak a mutaziliták is
al-Mutawakkil kalifa vonta vissza a népszerűtlen tanítást > kiegyezett a két blokk
11. Miféle sajátosságok jellemezték az abbászida kalifátus első 100 évét?
- soknemzetiségű birodalom, a siitákra és a mawálira támaszkodott
- perzsa hivatalnoki kar, barmakidák
- egyenlőségre épülő egyetemes iszlám birodalom
- zsoldos hadsereg: khurászáni gárda
- polgári arisztokrácia: kormányzathoz kötődő személyek, személyes vagyonnal rendelkezők, hivatalnokok, földbirtokosok, culamā’
- vallási buzgalom, birodalmi örökség
- hatalmas vagyonok felszabadítása és béke – kereskedelem, bankok, textilipar, kézművesség, utazók
- a vagyon forrása a föld
- arabizáció, magaskultúra, költészet, tudományosság, irodalomkritika, próza: ḥadīṯ, sunna, tafsīr, tārīḫ, filológia, adab
12. Miféle siíta irányzatok voltak az abbászida időszakban és mi jellemezte azokat?
- Az cAbbászidák viszonya a sícitákkal ellentmondásos volt. Általában politikai ellenfélnek tartották és üldözték őket. Egyik részüket teljesen elutasították, szélsőségeseknek (ġulāt) nevezték őket. Perzsa és gnosztikus eredetű nézeteket tulajdonítottak nekik. A többi sícita valamelyest mérsékeltebb nézeteket vallott. Az cAbbászidák eredetileg sícita jellegű tömegmozgalom támogatásával kerültek hatalomra, de a sícita törvények elutasították a hatalmukat. Al- Manṣūr kalifa (136/754- 158/775) idejében sícita felkelés tört ki, amelyet még egy híres jogtudós, Mālik ibn Anas is támogatott, de ezt fegyverrel elverték. Al-Mahdī kalifa már a békére törekedett, de utódai, al-Hādī (169/785- 170/786) és ar-Rašīd (170/786- 193/809) folytatták a korábbi sícita ellenes politikát. Al-Ma’mūn kalifa ismét békülni próbált, de ez is kudarcba fulladt. Olykor békében éltek, olykor pedig üldözték őket. Az cAbbászidák a Próféta családját tágabb értelemben értelmezték, azaz belevették cAlī és al-cAbbās leszármazottait, ezzel szemben a síciták értelmezése szerint kizárólag cAlī utódai tekinthetők elfogadottnak. A sícitákkal megromlott az cAbbászidák kapcsolata, ezért a szunnita iszlám felé fordultak.
ötös síciták (záiditák): Zaidiyya, Zaidism or Zaydism (Arabic: الزيدية az-zaydiyya, adjective form Zaidi or Zaydi) is a Shī’a madhhab (sect, school) named after the Imām Zayd ibn ˤAlī. Followers of the Zaidi fiqh are called Zaidis (or occasionally, Fivers by Sunnis).
hetes ( iszmáiliták): The Ismāʿīlī get their name from their acceptance of Ismāʿīl ibn Jaʿfar as the divinely appointed spiritual successor (Imām) to Jaʿfar aṣ-Ṣādiq, wherein they differ from the Twelvers, who accept Mūsà al-Kāżim, younger brother of Ismāʿīl, as the true Imām.
tizenkettes (imámita): http://en.wikipedia.org/wiki/Imam; itt a 12 imám listája
13. Mit jelentett a muszlim nemzetköziség és melyek voltak azok a tényezők amelyek a sokféle muszlim részfejedelemséget egységben tartották?
Az arab hódítások következményeként Kína határától az Atlanti- óceánig terjedő térség egyetlen, hatalmas gazdasági egységgé változott. Ez nagy előnyökkel járt, pl nyersanyagokat lehetett szállítani távoli helyekre, ezáltal lehetővég tette különböző iparágak fejlődését. Ilyen például a textilipar, amelyet a máshonnan származó gyapjú és máshol előállított festékek segítettek előre. Az egyiptomi üvegiparra nagymértékben hatott az iraki technika. 3. hasznos következmény a pénz szabad áramlása. Végül pedig lehetőség nyílt kész termékekkel való kereskedelemre, ami az ipart és a kereskedelmet is segítette. A kereskedelem nem csak a birodalomra korlátozódott, így Nyugaton főként a szaharai és a szub-szaharai Afrikára, Keleten Indiára és más régiókra is. Afrikából származott az arany, keleti termékek voltak a luxuscikkek. Ilyen pl az illatszerek, fűszerek, drágakövek, selyem és a festék szintén. Tengeri és szárazföldi utakat egyaránt használtak, de a tengeri jelentősebbnek számított. Jelentős tengerparti városok jöttek létre a Perzsa-öböl partján. Kereskedelmi kapcsolat fűzte őket az északi népekhez is, különösen a Volga- vidékén élőkhöz, ezáltal Skandináviából származó állatbőrhöz jutottak. A muszlim kereskedők által az iszlám is hódított, Közép-Ázsiában, Indiában, Délkelet-Ázsiában vagy éppen Kínában ők voltak a kizárólagos képviselői. Az cAbbászida kor virágzása idején szerény volt a kereskedelem az iszlám világ és Nyugat-Európa között. Henri Pirenne francia történész elmélete szerint az arab hódítások megtörték a mediterrán világ gazdasági egységét. A Mediterráneum gazdasági egysége helyett az arabok új szárazföld-központú egységet teremtettek, amely egyesítette a térség déli és keleti partvidékét a Kelet térségével. A gazdasági fejlődéssel a népesség növekedése is együtt járt, ez köszönhető volt a magasabb születési aránynak, illetve a kedvezőbb egészségügyi- és életkörülményeknek. Afrikából rabszolgák, Közép-Ázsiából pedig türk rabszolgakatoná k áramlottak a birodalomba. A lakosság leginkább a városokban növekedett meg, ez segítette az urbanizációt.
14. Mi a különbség a kalifa, a vezír, az emír, a szultán és az amir al-umara’ tisztsége között?
Kalifa (Arabic: خليفة; /khalīfah/) az állam feje és az umma vezetője; Mohamed politikai utóda, nem csak politikai, hanem vallási vezető is egyben; Amīr al-Mu’minīn (أمير المؤمنين): a hívők fejedelme
Vezér, vezír ((Persian: وزير) tanácsadó, vagy miniszter, javarészt politikai, néha vallási tisztség; maga a tisztség perzsa eredetű; a Nagy Vezér általában a kormány feje, aka. miniszterelnök;
Emír (أمير; amīr): vezető, katonai parancsnok, herveg;
Szultán (سلطان): az, akinél a hatalom van; az abbászidák alatt a kormányzó, az oszmán-törökök alatt az uralkodó;
15. Gazdasági virágzás és a vagyonos rétegek növekedése
- a rablóhadjáratok során szerzett zsákmány miatt hatalmas vagyonok halmozódnak fel
- a hatalmas vagyonok a táborvárosorban koncentrálódnak
- két pénzérme: dínár és dirhem
- a pénz elősegítette a banki tevékenységet
- ipar: textil, üveggyártás, fazekasság, illatszerek, kereskedelem
- jeletős urbanizáció: kis-, és nagykereskedők
- közös kereskedelmi vállalkozások: a befektető rábízott egy összeget a kereskedőre, és részesedett a haszonból; a haszon jogosságát az iszlámjog nem kérdőjelezte meg; a hanafita jogi iskola dolgozza ki a kereskedelmi jogot
16. Küzdelem a vallási hegemóniáért
- a Korán teremtettségének kérdése körül forognak;
- al-Macmún kiadott egy rendeletet, amely szerint a Korán teremtett (muctazilitákat államvallássá elmelte), ez ellenállást váltott ki az culemá köreiben
17. Arabizáció és arab kultúra
- az arab lett a közigazgatás és a kultúra nyelve, az iszlám miatt
- arab magaskultúra, és arab köznapi kultúra, ahol az arab elemek a helyi szokásokkal keverednek
- curdi-költők: eltávolodtak a hagyományos qászidától, és a szerelmet önálló témaként dolgozták fel; al-Aḫtal, Al-Farazdaq
- új költészet: Abúl-Atáhiya, Abú Nuwás (Harún ar-Rasíd alatt)
- az irodalmi kritika erős fejlődése, terjengősség
- jelentős prózairodalom: hadísz, tafszír, naḥw (nyelvészet), adab (szépirodalom), levélirodalom, Kalila és Dimna, fordítások, filozófia, tudományosság (mágia, orvostudmány, matematika, csillagászat, földrajztudomány, új eszközök)
18. Az Abbászidák bukása
- Harún után polgárháború (8o9-813)
- zanğ-felkelés: 869-883; a Dél-Irakban mocsárlecsapoláson dolgozó fekete-afrikai rabszolgák felkelése, vezetőjük egy alida; elfoglalták Dél-Irakot és Khúzisztánt, elvágták a kereskedelmi útvonalakat
- a Buwayhidák foglalják el
- a bukás okai: társadalmi nyugatalnság, elszakadási tendenciák
- feszültségforrások: gazdag arisztokrácia, szegény köznép; adószedők mohósága (az adó a termés fele és 1/5-e között változott); beduinok s rabszolgák tömegei; török rabszolga-katonaság (gilmán); független államok létrejötte a 9. században; nem volt egységes a birodalom;
A tömjénút
A Tömjénút az Egyiptomot, Indiát és Arábiát átszelő nagyobb kereskedelmi útvonalak gyűjtőneve. A Dél-Arábiától a Földközi-tengerig ívelő tömjénkereskedelem durván az i. e. 3. század és a Krisztus születése utáni 2. század között virágzott. A Tömjénút olyasfajta áruk szállítására szolgált, mint az arab tömjén és mirha; indiai fűszerek, ébenfa, selyem és finom kelmék; valamint kelet-afrikai ritka fafajták, tollak, állatbőrök, és arany.
Az ókori egyiptomiak a Vörös-tengeren közlekedve importáltak fűszereket a “Puntok földjéről” és Arábiából. Az indiai cikkeket arab hajókon vitték Adenbe. Különlegesen felszerelt tíroszi hajók, az úgynevezett “Tarziszi hajók,” számtalanszor végigjárták a keletre vezető utat, hogy arannyal, ezüsttel, elefántcsonttal és drágakövekkel megrakodva térjenek vissza. Mindezt Ophir kikötőjében rakodták ki.
Himanshu Prabha Ray (2003) így ír erről:
| „ | Úgy tűnik, az ókori időkben Szaúd-Arábia és Afrika voltak a legnagyobb tömjénellátó területek, míg ma a gumikereskedelem központja Aden és Omán. Ősi egyiptomi rituális szövegekből tudjuk, hogy a tömjént a Nílus felső vidékére szállították a kereskedők, ám erre talán a leglátványosabb bizonyítékot szolgáltatnak a thébai templomban látható i. e. 1500-ból származó freskók, amelyek egy, az egyiptomi királynő parancsára a punok földjére induló hajóhadat ábrázolnak. Ezeken a reliefeken öt, kincsekkel roskadásig megrakott hajót láthatunk, egyiken harmincegy kis becserepezett tömjénfát szállítanak. | ” |
A Periplus Maris Erythraei és egyéb görög szövegek több afrikai, dél-arábiai és indiai part menti helyszínre utalnak, amelyeket érintett a tömjén-, mirha-, fahéjkereskedelem, és jó néhány gumigyantafajta (például duaka, kankamon, mok rotu) szállítása.
Sztrabón, a görög történész szerint a Tömjénút egyik fontos állomása Gerrha volt. Ezt a várost babilóniai menekültek alapították káldeus kolóniaként. Gerrha nagy befolyást gyakorolt az Arábián és a Földközi-tenger térségén keresztülvivő Tömjénút útvonalára, és felügyelte Babilonba irányuló fűszerkereskedelmet az i. e. 1. század folyamán.
A tömjénkereskedelemben elfoglalt fontos pozíciójának köszönhetően, Jemen vonzotta a termékeny félholdból érkező telepeseket. Jemen gazdaságában kulcsfontosságúak voltak a tömjén- és mirhafák, ezért az uralkodóosztály szemében ezek a növények a gazdagság forrását jelentették.
Asszír források jelezték, hogy III. Tukulti-apil-Ésarra Fönícián keresztül tört Gáza felé. Gáza végül is elesett, és uralkodója Egyiptomba menekült, ám később vazallus irányítóként visszatért. A támadás célja a régióban virágzó tömjénkereskedelem feletti irányítás megszerzése volt.
III. Tukulti-apil-Ésarra megtámadta Gázát, hogy megszerezze a Tömjénút feletti uralmat.[8]
I. E. S. Edwards szerint a szír-efraimita háború összefügg az izraeliták és arameusok a Tömjénút északi részének ellenőrzésére irányuló törekvésével, ami egyben Transzjordánia uralását is jelentette. Régészek találtak feliratokat, amik a mu-u-na-a-a nép földjéről szerzett hadizsákmányról szólnak. Pk valószínűleg a meuniták voltak, akiket az Ószövetség is megemlít. Egyes tudósok ezt a népet az arábiai minaeanokként azonosítja, akik a Tömjénút északi kereskedelmi pontjait birtokolták, így részesei voltak a fűszerkereskedelemnek.
A Dhofarból származó fűszernövények és az indiai luxuscikkek gazdagságot hoztak az arábiai királyságokba. Dhofarból Khor Rori természetes kikötőjén át Arábia nyugati partjaira szállították a növényeket. A karavánok azután az északi királyságokba vitték az árut Szabába, Ketabánba, Sábába, Mainba, Palesztinába, egészen Gázáig. A luxuscikkek árába belekalkulálták az útközben a kutak és egyéb megállók tulajdonosainak fizetett adókat is.
Az India és Mediterráneum közti kereskedelem Jemen – Damaszkusz szárazföldi útvonalának létezése és működése a térségben élő/megtelepedő nabateusok nélkül elképzelhetetlen lett volna. Ez a származása tekintetében még nem tisztázott népcsoport (a kutatások jelenlegi állása szerint Jemen (Sába) felől felszivárogva, majd a terméketlen Negev-sivatagban letelepedve, egy jellegzetes, a sivatagi körülményekhez igazodó – részben városi-, részben nomád – civilizációt hoztak létre (Udi Lewy). Királyságuk félúton az Akabai öböl és a Holt-tenger között feküdt, de befolyásuk érvényesült a Jemenből Damaszkuszba tartó teljes sivatagi Tömjénúton, amely az India és Egyiptom közötti fő útvonalat keresztezte (Mada’in Salih). Ez a pozíció lehetővé tette a nabateusok számára, hogy uralják a tömjénúton folyó kereskedelmet. I. Antigonosz Monophthalmosz, Szíria és Palesztína uralkodója hadjáratokat indított a nabateánusok ellen a Tömjénút felszabadítására, de nem járt sikerrel. A nabateánus kereskedelmi befolyás nőtt és több irányba is terjeszkedett.
Ezzel szemben Udi Léwi úgy tartja, hogy mivel a nabateus királyság békés úton olvadt be a római birodalomba, s békés náció lévén, háborúskodások nélkül vészelték át a zsidó felkelések korszakát is, sőt az 1-3. században volt a leggyümölcsözőbb gadassági életük.
Miután a Római birodalom átvette a hatalmat a Földközi-tenger medencéje fölött, visszaállt a kelettel folytatott közvetlen kereskedelem és eltörölték azokat az adókat, amelyeket korábban a deli középréteg szedett. Milo Kearney (2003) szerint “A déli arabok tiltakozásképpen kalóztámadásokat indítottak a római hajók ellen az Adeni öbölben. Válaszképp a rómaiak elpusztították Adent, és inkább a Vörös-tenger nyugat-abesszin kikötőit használták.” A középréteg monopóliumát gyengítette a monszunkereskedelem, amely miatt a pártus és arab középréteg áraik átalakítására kényszerült, hogy versenyképes maradhasson a római piacon árult, immár tengeri úton közvetlenül Indiából beszerzett cikkekkel. Az indiai hajók Egyiptomba tartottak, mivel a dél-ázsiai vízi utak nem egyetlen hatalom irányítása alá tartoztak.
A The Cambridge History of Africa (1975) ezt írja:
Az Arab félsziget körüli területek a Periplus Maris Erythraeileírása szerint.
| „ | Az Arábiával és Indiával folytatott tömjén- és fűszerkereskedelem egyre fontosabbá vált, és a görögök első ízben kezdtek közvetlenül Indiával kereskedni. A tengeri útvonal felfedezése, vagy inkább újrafelfedezése egy bizonyos Cyzicusi Eudoxus nevéhez köthető, akit VIII. Ptolemaiosz Euergetész uralkodása idején bíztak meg ezzel a feladattal. Eudoxos kétszer utazott Indiába, azonban összekülönbözött a Ptolemaioszokkal, végül azon az úton halt meg, amit egy, a ptolemaioszi befolyástól mentes indiai tengeri útvonal megtalálása céljából kezdett el Afrika körülhajózásával. Az Egyiptom és India közötti közvetlen kapcsolat létrejöttében talán szerepet játszhatott az ez időben megfigyelhető arab hatalom gyengülése is. Lényegesen nőtt a fahéj, és egyéb keleti fűszerek, mint a bors egyiptomi importja, bár az Indiai óceánon folio szállítás egyelőre ritka volt, évente legfeljebb húsz egyiptomi hajó vágott neki a Vörös Tengeren kívül eső útnak. | ” |
Strabo szerint a Róma és India közötti kereskedelem növekvő tendenciát mutatott. (II.5.12.): Akárhogy is, amikor Cornelius Gallus lett Egyiptom prefektusa, elkísértem őt a Níluson felfelé, egészen Asszuánig és az etióp királyság határáig tartó hajóútjára. Így megtudtam, hogy pontosan százhúsz hajó van úton Myos Hormosból India felé, míg korábban, a Ptolemaioszok idejében legfeljebb néhány hajós vállalkozott arra, hogy ezen az útvonalon induljon Indiába kereskedni.
Young (2001) szerint:
| „ | A harmadik század jelentős időszak volt az arábiai tömjénkereskedelem történetében. A század politikai és gazdasági válsága miatt a kereskedelem jellege drámaian megváltozott. Azelőtt a Dél-Arábiából induló Tömjénút folyamatosan működni látszott. A harmadik század szűkös gazdasági feltételei miatt az itt folyó kereskedelem nagy része megtorpant, bár sok minden megváltozott a Tetrarchia idején, amikor a gazdasági élet ismét fellendült. Ebben az időszakban a két fő használatban lévő útvonal egyike a Wadi Sirhan, amely korábban Palmürát is érintette, a másik pedig az Aila, amelyen India és Arábia felől érkeztek azok az árucikkek, amelyeket korábban a Vörös-tenger egyiptomi kikötőiben rakodtak ki. | ” |
Patricia Crone (2006) azon a véleményen van, miszerint a szárazföldi kereskedelem továbbra is fennmaradt az India és a görög-római világ közötti egyre intenzívebb tengeri kapcsolatok mellett. A még nem iszlám mekkaiak például a rómaiak luxuscikkek iránti vágyának kielégítésére használták a Tömjénutat. A mekkaiak idején ugyanazokat a cikkeket exportálták: arab tömjént, kelet-afrikai elefántcsontot és aranyat, indiai fűszereket, kínai selymet stb. A tömjénkereskedelem hanyatlása után Jemen kávékivitelre használta al-Mocha vörös-tengeri kikötőjét.
Egyiptom a Rásidún uralkodása idején.
A római-perzsa háborúkat követően a római Bizánci Birodalom területeit a perzsa szasszánius dinasztia tagja, I. Koszró hódította meg. 639 végén vagy 640 elején az arabok Amr ibn al-Ász vezetésével átszelték Egyiptomot.
Ez az előretörés Egyiptom iszlám meghódításának kezdetét jelentette. Alexandria és a többi nagy kikötőváros,biztosította a Ptolemaiosz dinasztia óta görög-római világ számára az Indiával folytatott kereskedelmet.
Végül az ottománok meghódították Konstantinápolyt a 15. században, ami a törökök kezébe adta az Európa és Ázsia közötti legközvetlenebb kereskedelmi utak fölött gyakorolt hatalmat.
forrás: wikipédia
| „ |
arabok az iszlám előtt 1.
forrás: Weiss, Bernard G. – Green, Arnold H.: Az arabok rövid története; Kőrösi Csoma Társaság, Budapest, 2oo9;
-
Arabok az iszlám előtt (p. 21-22)
- kezdetei a BCE. 1ooo körüli időkbe nyúlnak vissza
- az arab (عربي) szó tevetenyésztő pásztorokra utal, akik az Arab-félsziget nyugati, északi és középső részein éltek, a beduin (بَدَوِيّ) szó szinonímája
- a nomád arabok megélhetése teljes egészében a legeltetéstől függött
- dél-arábiaiak: arabok csak az iszlám elterjedése előtti arabizálástól számítva
- Arábia lakossága két nemzetségból áll a hagyomány szerint:
- qaḥṭān –قحطان - al-cāriba – العاربة – akik délről vándoroltak be
- cadnān -عدنان - al-mustacriba – المستعربة – akik a félszigeten laktak
- dél-arábiai nyelv: szábeus
- Arábia határai: délről Dél-Arábia, északról a termékeny félhold (Róma, Bizánc 395-1453), keleten a szászánida Perzsia – 227-642, nyugaton a szeleukida Mezopotámia és Szíria, a ptolemaida Egyiptom
-
A régi arabok értékei és intézményei (p.23-26)
- legfontosabb társadali intézmény a törzs – qabīla – قبيلة
- ez klánokra – qawm – قوم – oszlott, amely pedig családokra, mindegyik család külön sátorban élt
- az egyén önazonosságát a törzshöz tartozás adta, az individualizmus elképzelhetetlen volt
- törzsi szolidaritás – caṣabiyya – عصبية-
- egyén beduin eszmék: nagylelkűség – karam – كرم -, vendégszeretet – ḍayf -ديف -, becsület – cird – عرد -, ezek arra kötelezték a törzset, hogy felelősséggel viseltessen a szegények és gyengék irányában
- egy törzs ideális létszáma kb. 6oo fő
- genealógia – nasab – نسب -, minden törzs számon tartotta a testvértörzseit; endogámia a leszármazás tisztán tartása érdekében
- egy másik törzsebelinek vendégjog és védelem; kliens – mawāli – موالي -
- állatok: birka, kecske, teve, szamár, ló
- minden év májusa és júniusa: nyári szálláshely kút vagy forrás közelében
- egypupú teve: camelus dromedarius; háziasítása kb. BCE. 1oo körül
- a vagyon mércéje: az állatok száma, a nyári szálláshely és víznyerők birtoklása, téli legelőkhöz való hozzáférés
- portyázás – ġazwa – غزوه -
- heti piac – sūq – سوق-; a piaci nap vagy időszak fegyverszünet
- a karavánutak melletti állomások piacként is működnek
- a karavánutak mentén kialakul egy kiskereskedő réteg
Történetírás 12-13
Az Annales-iskola, in Benda György: Társadalomtörténeti tanulmányok; Osiris, Budapest, 2oo6.
- 1929 – Annales; történelem kapcsolata a társadalomtudományokkal
- új típusú iskola, gazdaság- és társadalomtörténet
- intézményes keretek is
- szerkesztőbizottsága több tudományágat képviselt: szociológia, történelem, közgazdaság, politológia, gazdaságtörténet, ókortörténet, emberföldrajz
- hatott rá a durkheimi szociológia, az emberföldrajz (életmód-elemzés)
Levi, Giovanni: A mikrotörténelemről; in Történeti antropológia, szerk. Sebők Marcell; Replika Kör, budapest, 2ooo; p. 127-146
- jellegzetességei az 197o-es években alakulnak ki
- megdőlt a forradalomba vetett hit, és a változás autonomizmusának kérdése kerül előtérbe, pontosabban ennek megjósolhatósága
- céljuk az emberi viselkedés realisztikusabb leírása
- kérdés, hogy miként határozzuk meg az emberi szabadságot a társadalom általános struktúráján belül
- mikroszkopikus elemzés, a lépték redukciója
- a mikroszkópikus elemzés addig figyelembe nem vett tényezőket képes feltárni
Történetírás 11
A marxizmus; Breisach, ernst: Historiográfia; Osiris, Budapest, 2oo4. 299-2o9
- a gazdasási tevékenységek önmagukban zárt rendszert alkotnak, ami független az erkölcstől
- a korai közgazdászokat rendkívüli módon izgatták a „tiszta” gazdasági rendszer viszonyai
- Adam Smith szerint ha a piac láthatatlan kezét szabadon engedik, akkor az emberek a legazdaságoabb módon fogják az erőforrásokat felhasználni
- Marx legfőbb kérdése, hogy ki, milyen és mennyi tulajdont birtokol; az emberi élet egyetlen eleme sem lehet független gazdasági alapjaitól
- szte a vallás, az eszmék,a művészet, a filozófia a termeléis viszonyok leképeződései, önmagukban nem képesek arra, hogy változást idézzenek elő; ezek a fennálló termelési mód visszatükröződései, ezek a jelenségek pedig a status quo-t fenntartó osztályhoz kötődnek
- Marx dialektikus materializmusa az osztályharcról beszél, hegeli alapon
- a jövő új társadalma, konfliktusoktól mentes – millenarizmus
- akcióprogramként és tudományos programként felfogott marxizmus
- az ortodox marxisták ragaszkodtak a kapitalizmus világvége-szerű összeomlásának elméletéhez
- Schmoller: a politikai gazdaságtannak ugyanúgy figyelembe kell venni az etika és igazság szempontjait, mint a gazdasági tényezőket; megoldás a nemzeti összefgás révén
Történettudomány 1o
Anthony D. Smith: A nacionalizmus és a történészek; in Nacinalizmuselméletek; szerk. Kántor Zoltán; Rejtjel, Budapest, 2oo4;
- csak konkrét formákban mutatkozik meg, azokban a formákban, amikbe támogatóink és kritikusaink öltik számunkra, ezért par excellance történelmi mozgalom
- a világot különböző közösségek egymásra hatásának eredményeképp látja; ezek olyan közösségek, amelyeknek egyéni karaktere van, meghatározott eredettel rendelkezik, és meghatározott fejlődés eredménye
- magyarázat a nemzet történetére (Michelet, Burke, Müller, Karamazin, Palacky)
- a történészek a legélesebb kritikusok is a II. vh. óta
- a történészek doktrínaként, elvként vagy érvelésként tekintenek a nacionalizmusra, és ezt gyakoran rögeszmének tekintik, vagy azonosítják a nemzethez tartozás érzésével
- az a legelőnyösebb, ha az emberek saját maguk kormányozzák magukat (liberális doktrína); ezzel szemben a nacionalizmus kontinentális és romantikus változata szerint az egyéneket olyan megváltoztathatatlan közösségek tagjainak tekintik, amelyek csak akkor lehetnek szabadok, ha önmagukat kormányozzák – ellenségeskedés az etnikailag vegyes területeken
- két új szempont: a nemzet konstruált természete, kitalált kategória, nem gyökerezik a történelemben; a nacionalizmus modernsége: mitikus múlt, a nemzet csak a nacionalizmus sikerének pillanatától létezik
- közeli kapcsolat van a között, ahogy a történészek a nacionalizmust értékelik, és a saját történelmi helyzetük között
- a nemzeti gondolat korai történészei a nemzeti szabadság biztosítékaként tekintettek a nemzetre (Michelet); „csupán egyetlen társadalom van és mindenki számára közös rendelkezések; mindenki testvérként tekint az addigi ellenségére”
- a hazaszeretet vallása; Renan: a nemzetek léte biztosítja a szabadságot
- Renan: „egyetlen roppant szolidaritás, melynek lényeges alkotóelemei azok az áldozatok, amelyeket őseink hoztak a nemzet oltárán, és amelyeket mi is készek vagyunk meghozni a jövőben”
- Lord Acton: „felülírja a lakosok jogait és vágyait, fiktív egységbe foglalja széttartó érdekeiket, sokféle hajlamukat és kötelességüket feláldozza a nemzet magasabb rendű szükségleteinek oltárán, eltipor minden természetes jogot és elfogadott szabadságjogot saját maga érvényesítése érdekében” – a többnemzetiségű birodalmak felsőbbrendűek a nemzeteknél
- Weber: a nemzet az érzés közössége, a nemzet közösség, mely saját állam létrehozására törekszik; célja a kultúrjavak megőrzése; a közösség legendái a primitív népek mondáit helyettesítik
- Carr: a. korai modern nacionalizmus; b. fr. forradalomtól 1914-ig; 19. sz.-tól a ii. vh-ig
- Snyder: eur. osztódó nacionalizmus; afrikai faji fekete; közel-keleti politikai-vallási; EÁ. olvasztótégely; ázsiai antikolonista; latin-amerikai populista;
A nemzetek mint nacionalista konstrukciók
- Salo Baron: a nacionalizmus kialakulása a vallással áll összefüggésben; a nacionalizmust nem lehet megérteni a vallási összefüggések nélkül
- Kedourie: „azt a szükségletet elégítik ki, hogy mindnyájan egy koherens és stabil közösséghez tartozzanak”
- noha a nemzet modern jelenség, kialakulásának okai a középkorba nyúlnak vissza; a két korszak egymásrahatását kell tanulmányozni ahhoz, hogy megértsük, hogy a nemzetnek miért van olyan nagy ideológiai vonzása
Történettudomány 9.
Bevezetés a társadalomtörténetbe; szerk. Bódy Zsombor-Ö. Kovács József; Osiris, Budapest, 2oo6;
Czoch Gábor: Mentalitástörténet; 473-499
- az Annales körül csoportosuló történészek munkájához kapcsolódó fogalom, program
- terminológiai problémák
- azt kutatja, ami személytelen az egyén tudatában
- 1. kollektív viselkedésre helyezi a hangsúlyt
- 2. nagy figyelmet szentel a kimondatlan, a mindennapi történéseket meghatározó automatizmusoknak, és azok mozgatórugóinak, mint a kidolgozott elméleteknek
- 3. a hiedelmek struktúrája és tartalma foglalkoztatja, a gondolkodás kategóriái, szimbólumai, metaforái
A mentalitás fogalma
- mentalité primitive (Lévy Bruhl)
- negatív felhangja van a kifejezésnek, hiába hangsúlyozza, hogy semmi természetbeni különbség nincs a fejlett és primitív népek között
- marginális csoportok kutatása, és a közös társadalmi vonások keresése (boszorkányok, bűnözés, eretnekség, stb.)
A francia mentalitástörténet kialakulása
- Durkheim és köre kétségbe vonta, hogy a történettudomány megfelel a tudományos kritériumoknak, aminek csak a szociológia felel meg; abban a pillanatban, hogy a történetírás összehasonlításba kezd, semmi sem különbözteti meg a szociológiától
- cél nem az egyéb, hanem a kollektív
- a történettudomány nem egységes: pozitivisták – Ch. Seignobos: forráskritikai módszerek, a tények rendezése
- Berr kétségbe vonta, hogy a történetírás egyetlen feladata a kollektívum tanulmányozása, minél fejlettebb egy társadalom, annál nagyobb szerepet játszik benne az individuális tényező
- történelem és pszichológia szoros kapcsolata
- Annales: Febvre és Bloch egyetértettek abban, hogy a társadalmak kialakulása és fejlődése csak a kollektív jelenségek figyelembevételével képzelhető el; a törttud. alapjában véve összehasonlít
- Durkheimtől vették át a kollektív reprezentáció fogalmát, merítenek az etnológiából, fontos szerepet tulajdonítanak a pszichológiai tényezőknek
- emellett hatással volt az eszmetörténet, és ennek kritikája
A mentalitás megközelítése Febvre és Bloch munkásságában
- Febvre nagyobb hangsúlyt fektet a pszichológiai tényezőre, a tudatos megnyilvánulás formáira, Bloch a szociológiára és a kollektív viselkedés mélyebb értelmére
- F. szerint B. túl nagy hangsúlyt fektet a szociológiára, ami az absztrakció igen csábító formája
- B. olyan dolgok felé fordul, amelyek kevésbé tudatosak: időérzékelés, mérés, mérhetőség, fizikai ellenálló képesség
- F nagyobb figyelmet fordított a kulturális jelenségek és korabeli gyakorlatuk vizsgálatára
- 1. megkérdőjelezte, hogy minden tekintetben tudatos kapcsolat lenne az alkotók szándéka és alkotásuk között
- 2. kétségbe vonta, hogy a szellemi, esztétikai alkotásokat kizárólag az egyéni invenció és alkotói szabadság eredményének tulajdonítsák
- 3. nem tartja kielégítőnek azokat a magyaázatokat, amelyek a művészi hasonlóságokat az átvételekkel, egymásra gyakorolt hatással, korszellemmel magyarázzák
A mentális eszköztár
- F. kontextusba helyezett elemzés
- mentális eszköztár fogalma: mindazon percepciós, konceptuális, nyelvi, kifejezésbeli, cselekvésbeli kategóriák összessége, amely strukturálja és meghatározza az egyéni és kollektív tapasztalatot
- ide tartozik a nyelv, a logikai keret (mértékrendszer), rítusok, ceremóniák, mítoszok
Az első mentalitástörténetek Franciaországon kívül
- Huizinga: A középkor alkonya
- Mannheim,Elias
A mentalitástörténet az 5o-es és 6o-as években
- a tört. érdeklődése a gazdaságtörténet felé fordul
- történeti demográfia, időérzékelés-kutatások, születésszabályozás, mint mentalitásváltás
- a mentalitástörténet a hétköznapival, az automatiksan ismétlődő cselekvésekkel foglalkozik
- egyén és csoport közötti viszony kutatása, a repreentációs rendszerek elfogadása
- szociálpszichológia más időkeretek között
- Braudel 3 lépcsője: emberöltő, ciklikus mogásba illeszkedő társadalmi folyamatok, longue durée
A mentalitástörténet kritikái
- az időstruktúra nem magyarázza az átmenetet
Történettudomány 8.
A történetírás mint tudomány; szerk. Lajtai L. László; Napvilág Kiadó, Budapest, 2oo7
Seignobos, Charles: A történeti módszer alkalmazása a társadalomtudományokra; 38o-39o
A történeti módszer és a társadalomtudományok
- módszer a történeti tények megállapítására, majd azok tudomány rendszerbe foglalására
- minden közvetlenül meg nem figyelhető, tehát elmúlt tény történeti
- a történelem nem tudomány, hanem megismerési eljárás
- a nyomok a források, a történész következtet, módszere közvetett
- célja a fejlődési folyamatok és a konkrét jelenségek megfigyelése
- a társadalomtudomány: az összes olyan tudomány, amely a társadalomban előforduló tényeket vizsgálja
- minden társadalomtudomány a jelenségek követlen megfigyelésén alapul, a múltbeli eseményeknél azonban szükség van a forrásokra – történeti módszer;
- minden társadalomtudomány olyan jelenségekkel foglalkozik, amelyek időben nem állandók, megértésükhöz szükség van fejlődésük ismeretére
Az egymásra következő tények csoportosításának módszere
- meg kell határozni a változás okait, belső mozgatórugóit
- óvakodnunk kell azonban olyan absztrakcióktól, mint az egyház, a királyság, a tőzsde, az emberiség
- a kollektív indítékok csak egyéni indítékok összességeként értelmezhetők
Történettudomány 7.
A történetírás mint tudomány; szerk. Lajtai L. László; Napvilág Kiadó, Budapest, 2oo7;
Seignobos, Charles: Bevezetés a történeti tanulmányokba; 369-379.
- 1. a történeti tények a források kritikai elmezése során jönnek létre
- az eltérő természetű tények keverednek egymással, ezeket osztályozni kell
- a forrásokban megjelenő tények az általánosság nagyon különböző fokozatait képviselik
- a történeti tények időhöz és helyhez kötődnek, ha nem jelezzük a körülményeket, elveszítik történeti jellegüket
- kritikai válogatás
- 2. a kérdések módszeres megfogalmazása
- analízis (a tények felboncolása) és szintézis (a tények összerakása egy bizonyos logika alapján)
- egy forrás elemzése mentális kutatás
- 3. a tények három kategóriája a forrásokból:
- a. élőlények és anyagi tárgyak (pl. a jeruzs. templom)
- b. emberi cselekvések (a tőrdöfés, amellyel Caesart leszúrták)
- c. indítékok és elképzelések; I. a szerző által kifejtett indítékok és elképzelések; II. azok, amelyeket a szerző kortársainak tulajdonítottak azok, akik az esemény szemtanúi voltak; III. amit mi feltételezünk
- 4. hogyan képzeljük el a tényeket?
- a tények szubjektívek
- ha összeállítunk egy listát az összes ember és nép életében megtalálható alapvető jelenségekről, akkor egy egyetemes, összefoglaló jellegű kérdéssort kapunk; ez a történeti konstrukció gerince; ez nem alkalmas a részletek vizsgálatára
- 5. a történeti konstrukció menete: a. elképzeljük a történeti tényeket; b. csoportosítjuk őket; c. a keretnek megfelelően elrendezzük őket, a hiányosságokat okfejtés segítségéve pótoljuk; d. típusokba rendezzük őket, hogy feltárjuk általános jellemzőiket; e. megtaláljuk azokat az eljárásokat, amelyek a történetírás eredményeit bemutatják
- ehhez szükséges munkamegosztás
Történettudomány 6.
Noiriel, Gerard: A történetírás „válsága”; Napvilág Kiadó, Budapest, 2oo1; 69-114
Egy tudományág kialakulása
- a történettudomány csak akkor lett képes a szellemi élet önálló részévé válni, amikor elutasította a filozófiai általánosításokat, és az empirikus kutatás terepén helyezte el önmagát
A történetírás-művészettől a történetírás-tudományig
- egy tudományos paradigma feltételezi a tudomány kutatói közül kikerülő kutatók közösségének létrejöttét, olyan kutatókét, akik azonos képzésben részesültek, s ennek révén elsajátították az azonos módon kezelt közös szakirodalmat; diszciplináris mátrix (Kuhn)
- egy paradigma történetének tanulmányozása itt annak kimutatásában áll, hogy hogyan jött létre egyszerre a diszciplináris mátrix, és az a tudományos közösség, amely ennek fennmaradását irányítja
A történész feladata
- a felvilágosodás filozófiáját elutasítja Németország új filozófus-történész nemzedéke
- Herder: minden nép önmagában álló entitás, amely kialakítja saját kultúráját és kollektív identitását, senki sincs felhatalmazva, hogy ezt kívülről megítélje
- a napóleon-ellenesség arra serkentette ezt az iskolát, hogy felértékelje a a régi jogi szokásokat (szemben a Code Civil-lel), ez a múlt iránti lelkesedés segítette elő a forráskritikát
- szövegvizsgálat technikáinak páratlan fejlődése: összehasonlító nyelvtan, filológia, hermeneutika, régészet
- Niebuhr: történeti módszer: tények megállapítása, csoportosítása, következtetés
- Hegel: a történelem filozófiai értelmének megállapításához elegendő a végső eszme megragadása; emanációs filozófia feltételezi a valóság mögötti metafizikai entitások létét
- ezzel szemben Ranke: empirikus kutatás, a dolgok valójában
- Humboldt: az egyetemeshez való legjobb hozzáférés az egyedi viszonyok tanulmányozása
A nemzeti szakmai közösségek kialakulása
Pozitivizmus
- Auguste Comte: minden tudomány törvényeket teremt és egységes módszer alá rendezhető; a filozófus feladta, hogy felkutassa a tudomány egyetemes ismérveit; a szociológia kidolgozásának szükségszerűsége;
- Marx: történelmi materializmus, hogy felszínre hozza a történelem törvényeit
- Spencer: darwinista evolucionista szociológia
- cél kizárólag a tények feltárása
- Taine négy munkamódszert javasol: analízist (a tények kikutatását és elkülönítését), osztályozást, meghatározást (a tények jellemző vonásai), a meghatározások közötti visoznyok felmutatását; ez utóbbi három művelet képezi a szintézist
A történettudomány hivatássá válása
- a tények mögötti eszme kutatása helyett az igazság önmagában való vizsgálata
- intézményesülés
- már nincs többé szüksége a filozófiára, nincs rá szükség, hogy polemizáljon vele
- a történettud. lényege a módszerében rejlik (Monod)
- kiemeli a forrásokkal való közvetlen kapcsolatot
- cél a mindenre kiterjedő kép, a különöstől az általánosig
A szakmai szolidaritás: gyakorlati megoldás a történeti tudás „objektivitásának problémájára”
- szakmai ideológia kialakulása
- már nem szerző, hanem tudományos munkatárs, nem a személyes mű, hanem a kutatók együttes munkájából szerezhető tudásrész válik fontossá
- a módszertanos történetírás az egységes nemzettudat kialakítását is szolgálja
A történettudomány első válsága
A két pozitivista kritika: a naturalizmus és a hermeneutika
- a történészek a tudományra mint adottra tekintenek, és ennek gazdagítására törekednek
- a szociológusok olyan tudományról beszélnek, amelyet meg szeretnének teremteni, amely feltételezi az eddigi tudományosságtól való elszakadást, és a társadalomtudományok más alapora helyezését
- Németországban a módszerekről folyik a vita
- Dilthey és a megértő eljárás: bele kell helyezkedni a múlt emberének gondolatvilágába, és megérteni
A neokantianizmus és a történettudományok logikája
- Németországban Max Weber hatására születik meg a szociológia, ott is a történettudománnyal való párbeszédben
- Max Weber azonban radikális empirizmust hirdet
Történettudomány 5.
Bloch, Marc: A történész mestersége; Osiris Kiadó, Budapest, 1996; 151-168
Mit várjunk a történelemtől?
- a gazdasági jelenségek tudománya csak megfigyelésen alapuló tudomány lehet
- a történelem nem azt tanítja, hogy egyes tényezők ma is ugyanarra az eredményre vezetnek; azt tanítja, hogy ott és akkor, bizonyos körülmények együttállásakor erre az eredményre vezettek; ha a tényezők megváltoznak, megváltoznak a lehetőségek is
- a történelem a változás tudománya, és sok tekintetben a különbségek tudománya
- a múlt jelenségeinek tanulmányozására – minden változásuk ellenére – azért van szükség, hogy lemérhessük hatásukat
- lehetséges-e megérteni a jelent, ha nem ismerjük a múltat
- a kérdés: remélhetjük-e, hogy a múlt tanulmányozása nyomán meghatározhatjuk majd a fejlődés törvényeit, és hogy e törvények révén meghatározhatjuk majd az egyensúly bizonyos változását, és hogy előkészítsük a következő időszakot?
Történettudomány 4.
Bloch, Marc: A történész mestersége; Osiris Kiadó, Budapest, 1996; 41-97.
A történeti megfigyelés általános jellemzői
- a múlt megismerése tanúk által történik, szükségszerűen közvetett
- a múlt nyomaihoz való hozzáférés logikai úton: az uri királysírokban talált amazonit-gyöngyök azIndiával való cserekereskedelmet feltételezik, mivel e kő legközelebbi lelőhelye ott van (régészet)
- a történelem nyomokból áll, amelyek rekonstruálhatatlan tényekre utalnak
A tanúbizonyságok
- kétféle: szándékos (Hérodotosz) és nem szándékos (piramisszövegek)
- narratív források: céljuk eleve az olvasók informálása
- nem azt keressük, amit a szöveg kifejezetten állít; a középkori életrajzok siznte semmit nem mondanak el azokról a személyekről, akikről szólnak (ami a tkp. céljuk), viszont sok mindent elárulnak a középkor egy bizonyos rétegének világszemléletéről (amiről nem akartak írni)
- egy dokumentum akkor értékes, ha az olvasó tud mit kérdezni tőle, tudja értelmezni; nincs passzív megfigyelés
- a kérdések megfontolt és rugalmas kiválasztása, módszerek a tanúbizonyságok olvasására, ami alapján megkülönböztethetők a technikák
- nélkülözhetetlen, hogy egy történész az alapvető technikákkal tisztában legyen
A tanúbizonyságok áthagyományozódása
- az egyik legnehezebb feladat a dokumentumok összegyűjtése
- a dokumentumok és források a tudomány eszközei
- minden történeti műben szerepelnie kell egy olyan fejezetnek, ami arról szól, hogy honnan tudom azt, amit tudok
- a források elégtelensége vagy elérhetetlensége
- a megfigyelés módszerei a jelenre és a múltra vonatkoztatva is hasonlóak
A kritikai módszer történetének vázlata
- semmilyen történeti tanúbizonyságot nem szabad kritika nélkül venni
- a kritikai módszer kialakulása a 17. sz. 2. fele
- az Értekezés a módszerről kora; a kritikai módszer azelőtt valaminek a hiányát jelentette, azóta pedig a megismerés egyik eszköze; ez a gondolat egy jól meghatározott pilanatban jelent meg, egy egész nemzedék gondolkodásában
- a forrásokra azért van szükség, hogy a történész alávesse magát az ellenőrizhetőségnek
A hazugság és tévedés nyomában
- csalás: szerző és dátum meghamisítása; tartalmi csalás
- a csalás is lehet tanúbizonyság
- átírás – valaki érdekében
- a tanúk tévedhetnek teljesen jóhiszeműen, pontatlan tanúvallomások
- a tanúvallomások mindig szólnak arról is, hogy egy adott korban mit tartanak természetesnek
- mítoszteremtés, legendák, szájhagyomány
A kritikai módszer logikájának vázlata
- egy dátumot mindig úgy állapítunk meg, hogy ellenőrizzük és beillesztjük egy kronológiába – összehasonlítás
- ítélet eltérés alapján: egymásnak ellentmondó tanúbizonyságok, hiteles források kérdése, a szavahihetőség mérlegelése, szociológiai vonatkozású érvek
- túl erős hasonlóság: a tanúbizonyság elvetésére késztet; pl. két szemtanú szóról szóra megegyező vallomása arra enged következtetni, hogy előre eltervezett vallomásról van szó
- igazoló és hiteltelenítő hasonlóság
- ha felvetődik a másolás, meg kel határozni a másolás irányát
- egy tanúbizonyság igaz voltának kritériuma, hogy hasonlóságot mutasson a szomszédos tanúbizonyságokkal
- lehet, h tudásunk korlátozott, vagy az ellentmondás a dolgokban van
- Pascal stílusa csak az övé, de a nyelvtan és nyelv, amit használ, egy bizonyos korszakra jellemző
- a véletlen egybeesés szerepe, ld. Yáqut
Történettudomány 3
Carr, E. H.: Mi a történelem? Századvég Kiadó, Budapest, 1993; ford. Bérczes Tibor; 7-28
A történész és a tények
- mi a történelem?
- Lord Acton: egyedülálló alkalom, hogy lejegyezzük a teljes tudásanyagot; túl tudunk lépni a hagyományos történetíráson;minden információ hozzáférhető; minden problémához kezünkben a kulcs (1896)
- George Clark: a történész abban reménykedhet, hogy munkáját meghaladják; a múltról való ismeret emberi elmék szűrőjén jutott el hozzánk; ez feldolgozás; nem állhat változatlan atomokból; a múlt feltárása végtelen folyamat; egyetlen, a történelemre vonatkozó kijelentés sem mentes a szubjektivizmustól és az érdekektől, objektív történeti igazság nincs (hatvan évvel később)
- a két vélemény közötti különbség a világnézet változását tükrözi: Acton: pozitivizmus, késő Victoria-kor, az értelemre támaszkodó önbizalom, a haladásba vetett töretlen hit, G. Clark: a beatnemzedék zavarodottsága és kába szkepticizmusa
- a válaszunk a mi a történelem? kérdésre az időben elfoglalt helyünket tükrözi vissza, és utal arra, hogy hogyan tekintünk arra a társadalomra, amiben élünk
- a 19. század a tények kora; Ranke 183o-ban a moralizáló történelemmel szemben azt írja, hogy a történész feladata az, hogy megmutassa, mi volt; ténykultusz; gyűjtsd össze a tényeket, és vond le belőle a megfelelő következtetéseket; Angliában ez tökéletesen beleillik abba az empirista hagyományba, amely Locke-tól Bertram Russelig a filozófia meghatározó irányvonalának számított;
- az empirista ismeretelmélet alapja a szubjektum és a tények teljes szétválasztása; a tények kívülről érik az embert, a tudatától függetlenek, a befogadás folyamata passzív
- a történelem a felderített tények összessége
- a tény szent, a vélemény szabad (C. P. Scott) – a tény és a vélemény különválasztása
- kérdés a tények természete; mi a történelmi tény? milyen kritérium alapján lehet meghatározni a történelmi tényeket?
- nem minden múltbeli esemény történelmi tény
- alapvető tények: hastingsi csata 1o66 – a probléma az, hogy a történészt nem ezek az alapvető tények izgatják; a pontosság köteleség, nem érdem (Housman); a történész munkájának szükséges része, de nem alapvető funkciója
- ma már mindenki tudja, hogy a vélemény leginkább a megfelelő tények kiválogatása és elrendezése révén befolyásolható (vs. Scott)
- annak idején az gondolták, hogy tények magukért beszélnek, de ez nem igaz, mert a történész dönti el, melyik tény jusson szóhoz, milyen sorrendben, milyen kontextusban, és abból milyen összefüggéseket lehet kiolvasni
- a hastingsi csata azért fontos, mert a történésze fontosnak tartják
- milliók keltek át a Rubiconon, de mégis csak Caesar átkelése történeti tény
- a történésznek mindenképp szelektálni kell, a tények nem léteznek objektíven
- hogyan lesz a múltbeli tényből történeti tény?
- a történeti tény státusa az értelmezés függvénye, az értelmezés minden történeti ténybe belekerül
- pl. a görög történelemről bennünk kialakult kép az athéniak egy kis csoportja hagyományozásának eredménye, szűrőn keresztül látjuk, akik csak a szemléletmódjukba beleillő tényeket tartották meg
- a 19. sz. történészei megelégedtek a tényekkel, és nem tettek fel kellemetlen kérdéseket
- az angol történészek nem hittek a történelem jelentésében, mert azt hitték, hogy ez a jelentés nyilvánvaló
- a mi a történelem? kérdésre a 19. sz. 8o-9o-es éveiben próbáltak először válaszolni, Angliában figyelemre sem méltatták azokat, akik ezzel bajlódtak, majd Itália kezd el ezzel foglalkozni
- az egész történelem kortárs történelem (Croce); a történelmet a jelen szemüvegén, problémái keresztül látjuk; a történész fő feladata az értékelés
- Angliában Collingwood foglalkozott a témával: a történetfilozófia tárgya se nem a múlt önmagában, se nem a történész múltról alkotott képe önmagában, hanem a kettő a maga kölcsönhatásában
- a történész által vizsgált múlt bizonyos értelemben még mindig a jelenhez tartozik, minden történelem a gondolat történelme; rekonstrukciós folyamat
- 1. a történeti tények nem tiszták: a lejegyző véleményét tükrözik
- 2. a történésznek rendelkeznie kell az általa vizsgált emberek gondolkodásának és cselekedeteik mögött rejlő szándék képzelőerővel megáldott megértésére
- 3. csak a jelen szemüvegén keresztül érthetjük meg a múltat – a nyelvhasználat is kizárja a semlegességet
- Collingwood: a jelentések végtelen lehetősége
- C. hipotézise szerint a tények nem fontosak, az értelmezés a lényeg
- mi a 2o. sz. közepi történetíró feladata a tényekkel kapcsolatban?
- 1. lehetőség szerint fel kell tárni minden ismert, és a témával kapcsolatban levő tényt
- 2. szakadatlan párbeszéd a múlt és jelen, tények és értelmezés között
Történettudomány – olvasmányok 2
Koselleck, Reinhardt: Elmúlt jövő; Atlantisz, Budapest, 2oo3; p. 41-47
- toposz: a történelem az élet tanítómestere; historia magistra vitae (Cicero)
- a történeti tapasztalatot tanulással el lehet sajátítani, “a múlt sikerének ismétlése és a régiek hibáina elkerülése” (Diodorus Siculus)
- a toposz érvénye a XVIII. századig töretlen
- Montaigne: a történetek minden általánosítást ellehetetlenítenek
- Bodin: egyetemes szabályok a történelem segítségével
- a formula arra utal, hogy létezik az emberi lehetőségek valamilyen általánosan elfogadott előzetes értelmezése egy ált. tört. kontinuumban
- a hist. képes arra, hogy a kortársakat és később születőket okosabbakká és jobbakká tegye, de csak akkor és csak addig, ha és ameddig az előfeltételek alapjai megegyeznek
- az emberi természet állandósága – az erről szóló történetek újra felhasználhatók morális, teológiai elméletek bizonyítására
- a toposz függött a körülmények állandóságától – a történetek potenciális hasonlósága miatt a múlt példái használhatók maradtak
I.
- a HMV a szónoki mesterség kapcsán hangzik el: kizárólag a szónok képes arra, hogy az élet szempontjából tanulságos történeteket halhatatlanná tegye, és továbbörökítse a benne felhalmozott tapasztalatokat
- a szónok a történelmet példatárként használja
- Sevillai Izidor pogány történeteket is hagyományozott pédák gyanánt – elismerte a pogány történetek nevelő hatását
- Beda Venerabilis már tudatosan védelmébe veszi a profán történelmet, ami jó és rossz példák tárháza – a profán történelem beépülése az üdvtörténetbe, alárendelt szerepben
- Melanchton: felemlíti a vallási és pogány történelem nevelő hatását, mindkét féle Isten rendelésére utal
- az ókori történeti szemléletből + az üdvtörténetből eredő történeti tapasztalat
- a bibliai történelmi szemlélet Bossuet-ig nem feszítette szét azt a keretet, amelyen belül az ember tanulságokat meríthet
- az üdvtört. degradálódásával előtérbe kerül a profán történelem
- Machiavelli: a régiek csodálása és utánzása
- a példázatos és tapasztalati gondolkodást újfajta egységgé kovácsolja
- Bodin: a tört. szent törvényei bevilágítják a jövőt, de nem teológiai, hanem politikai-gyakorlati értelemben
- ellenvélemények: Guicciardini – a jövő bizonytalan, a történelemnek nincs prognosztikus szerepe
II.
- Tocqueville: “a múlt már nem világítja meg a jövőt, az emberi szellem sötétben tapogatózik”
a. német történetfilozófia
- német nyelvterületen eltolódás a szóhasználat terén, ami kiüresíti a toposz értelmét (175o után); historia vs. geschihte
- a G. inkább utal magára a történelemre, mint annak elbeszélésére; a történelem, mint esemény és a történelem, mint beszámoló elkezdett egybeesni, és a historia kiszorul
- a történelem nem más, mint a történelemről való tudás
- ez megváltoztatja a HMV toposzát
- “a történelem semmi másra nem tanít, csak történelemre” (Radowitz)
- az igazi tanítómester maga a történelem, nem pedig a megírt történelem
- a történetek fölött áll A TÖRTÉNELEM (Droysen)
- die Geschihte (eredetileg többesszám, de egyesszám lesz belőle)
- egységben látott történelem
- a kronologikus események helyett a titkos motívumokra kerül a hangsúly; pragmatiukus szerkezetből belső rend
- egyre jelentősebbek a politikai követelmények
- jelentkezik a valósághoz való hűség igénye
- morál példagyűjteménye, de a res factae (tényleges dolgok) helyett res fictae (kitalált dolgok) válnak értékesebbé
- újfajta történeti valóságtudat – a regények is kénytelenek “igazi történelmet” írni
- Kant: az emberi cselekedetek halmazának értelmes rendszere
- rendszernek tekintett történelem
- Humboldt: “minden eseményt egyetlen egész részeként kell bemutatni”, “a történelem általános formáját kell ábrázolni”
- 176o-178o között kialakul a történelem filozófiájának fogalma
- a filozófia a történelmet haladássá transzponálja
- a történelem nem más, mint egy nagyszabású rendezvény az emberi nem nevelésére – padagógiai összrendezvény
- az ész nem engedi, hogy az ember közvetlen úton tanuljon a történelemből: közvetett úton kényszeríti erre
- nagy, egyesszámú, megszemélyesített fogalmak kialakulása: A Szabadság, az igazság, a forradalom, stb.
- nincs visszatérő történelem, nincsenek felhasználható tapasztalatok
- a régebbi korokban a történetíró bíráskodni is hivatott
- Schiller: a történelemben magában lakozó igazság
- büntetést tartogató idő, korszellem, amelynek engedelmességgel tartozunk, determináltság
- a felvilágosodás nem engedhette meg magának, hogy a múltra támaszkodjon; “a múltat végképp eltörölni”
- a múlt lehető leggyorsabb feldolgozása, hogy megnyíljon az út az új jövő előtt
- a történelem csinálhatóságának képe megfosztja a historiát a régi tekintélyétől
- a történelem tervezhető, sőt, a tervezésre szorul
- manipulálható történelem
- a történelem:
a. szingularizálódása
b. temporalizálódása
c. befolyásolhatósága
- Niebuhr: a történelmi idő önmagában különböző és megkülönböztethető
- az idő differenciálódása: a gyrosulás és lassulás tapasztalata
b. a történelem felgyorsulása
- a történelem elzárkózik az egyre változékonyabb aktualitástól
- a német történeti iskola, akármennyire is a múlt tudományáv akarta avatni magát, kéytelen volt reflexív tudománnyá válni
- Savigny: “a historia nem puszta példagyűjtemény, hanem saját álláspontunk megismerésének egyetlen igaz útja”
Nacionalizmus és történetírás
- XIX. sz. tól nemzeti történetírás
- a történetírás módszertana, intézményesülése
- Hegel
- olyasmit kell megvizsgálni, ami tapasztalati úton vizsgálható – államiság
- Hobsbawm: A nacionalizmus 200 éve
- a nemzet fogalma XVIII. sz-i
- nacionalizmus:
1. a nemzet- és államépítés fogalma
2. az egyén szintjén létező tudat
3. az állam felemelésének ideológiája
4. a nemzeti státusért vívott kisebbségi küzdelem
- a történetírás hozza létre a nemzeti öntudatot (ld. TGM: Törzsi fogalmak), kötelező és egységes történelemoktatás
- XIX. sz.ban igazoló jellegű feladat: múltba vetített történelmi szemlélet
- egy jól felépített, koherens történelemszemlélettel nehéz vitatkozni
- kormányzati leitimáció, állam-legitimáció
- minden korszak saját képére értelmezi át a történelmet
- Dusan Kovac: Szolvákia története (bevezetés!)
- francia felfogás: Rousseau: A társadalmi szerződés, A lengyel kormányzatról; az lehet a nemzet tagja, aki dönt a nemzethez tartozásról
- német felfogás: Fichte; beleszületés a nemzetbe
- mindkettő lényege, hogy az egyén feloldódik a közösségben, és azért létezik
- az állam nélküliségben más stratégia: kulturális túlélés
- kiválasztottság mítosza
1. promordialista álláspont: nemzetek mindig voltak
2. modernista álláspont: XVIII. sz-tól beszélhetünk nemyetről
3. etnoszimbolista: etnikai mag köré kristálzosodik kia XVIII. sz-ban
- 1983. Gelner: Nations and nationalisms – a nacionalizmus olyan elv, amely a nemzet és az állam tökéletes egybeesését vallja; az agrártársadalomból az ipari társadalomba való átlépéssel születik mega nemzet
- Malthus – a termelés és népességszám eltérő algoritmus szerint növekszik; az ipari társadalom korában az egységes iskolarendszer miatt az egész társadalom birtokába jut a magaskultúrának; ennek ellenérve, hogy nacionalizmus olyan helyen is létrejön, ahol agrártársadalom van
- 1983 Anderson: Elképzelt közösségek; a nemzet olyan elképzelt közösség, amely
1. bajtársiasság
2. foglalkozik a halállal, és ezzel átveszi a kereszténység szerepét
- 1983 Oxham – a hagyományzok felől közelít; a nacionalizmus társadalmi gyakorlatot kanonizál (himnust éneklünk)
Történettudomány – olvasmányok 1.
Breisach, Ernst: Historiográfia; Osiris, Budapest, 2oo4; 2o6-221
13. fejezet – 18. század: egy új történetírás keresése
- erre az időre széthullik az egységes keresztény történelem-értelmezés (humanista szövegkritika, pogány klasszikus szerzők megismerése, az egyház tekintélyének és a hitnek megrendülése új filozófiai és tudományos nézetek)
- kérdésessé válik az Ósz, mint történeti forrás, ET elszakad a világi történetírástól, az üdvtört. ritkábban jelenik meg benne, teológiailag semleges korszakolás
- ciklikus modellek, történeti folytonosság újfajta szemlélete (historizmus)
- az új kategóriákat a nemzeti állam kontextusában vezették be
- fr. filozófusok: radikális értelmezés – természeti törvények, racionális emberiség, történelmi fejlődés
- két véglet: göttingeni egyetem tudósai vs. Herder (olyan történelemszemlélet, amelynek alapja a szerves élet)
A történeti igazságról alkotott új nézetek
- az igazság eruditus értelmezése – gazdag módszertani eszköztár; a történelem kritikai vizsgálata
- francia történetírók: szövegkiadások, történetírás módszertana, gyűjtemények, forrásgyűjtemények, egyháztörténetek, jegyzékek
- német történészek: jogtudomány; természeti jog – történelem, mint compendium exemplii; az a priori elméletek igazolására
- az emberi értelem képes a világ felett uralkodni, a történelem példatár a helyes viselkedéshez és a bölcs döntésekhez
A történeti igazság új felfogása
- Giabbattista Vico: Scienza Nuova – teljes, kidolgozott történelemszemlélet
- tagadta a karteziánius filozófia azon tételét, hogy csak azok a megismerésre érdemes dolgok, amelyek a matematika, fizika, filozófia eszközeivel megismerhetők (természettudományok), hanem a factum az, amit az ember maga teremt, és ezt jobban megérti, mint azt, amivel csak szembesül; társadalomtudományok fontossága és valóságossága
- Leibnitz: a világ önmagukban zárt, osztatlan elemekből (monászokból) áll, melyek előre megszabott, harmonikus rend szerint alakulnak ki; a világ állandófejlődés állapotában van, célja a a teljesség és a tökéletes szépség elérése
- minden monász a világegyetem tükörképe – rész és egész dialektkus viszonya;
- a történelem vizsgálatakor a valós eseményekre kell koncentrálni, nem merülhet ki az ok-okozati összefüggések feltárásában, mert ritkán fordul elő, hogy egy jelenséget egyetlen okkal és okozattal modellezni lehessen
Új, átfogó értelmezések: fejlődés a történelemben
- fejlődéselmélet
A történelem mint az emberiség felnőtté válásának útja
- a tudományos fejlődés elérte a nagykorúságot
- Isten megteremtette a világot, ami a newtoni rend szerint jár a maga útján
- minden pusztító erő orvosolhatónak tűnt, az ember lapjában véve jó, mert racionális
- tévedésből ésbabonaságból felszabaduló értelem
- Voltaire: Esszé a nemzetek erkölcseiről, szokásairól és szelleméről – a történelem kulturális értelmezésének pontos és elegáns megoldása; egyetemes fejlődés tézise, a nyugati civilizáció szupremációja, a kultúrák fejlődési eltérése a „civiláció” különböző fokán való megmaradás
- a tömegek nem fogják elérni a teljes racionalitást, ezért a minden tekintetben civilizált emberek kell nekik törvényeket hozzanak (hogy aztán megláthassuk, mi lett a gyarmatosításból. a szerk.)
- cél a boldogság
- a fejlődéselmélet a nyugat világ korábbi korszakait is leértékelte; az emberiség gyermekkora; a keresztény kor a sötétség kora az ókor világossága után
A fejlődés mozgatórugói és mintái
- a sötétség évszázadokon át gúzsba kötötte az emberiséget, de az értelem képes megküzdeni ezekkel az erőkkel
- az emberiség felszabadítása a természet zsanoki hatalma és az irracionális társadalmi uralom alól
- spirális fejlődés; különböző fejlődésmodellek
A történelem szerepe
- cél a boldogság elérése
- a történeem példák segítségével tanító filozófia
Követelmények a fejlődéstől
- Rousseau: vissza a természethez (aka. aranykor, természetes ártatlanság; vö. Robinson, Ibn Tufayl: A természetes ember, stb.); a bűnbeesés a tulajdon megjelenése
- materialista filozófusok: az emberiség története a hanyatlás története
- kizárólag az okok mechanikus láncolata, emberi szempontok nem játszanak szerepet, fatalizmus, nincs tanulság
- Hume: más okból utasítja el a világegyetem jóságába vetett hitet és a haladást: nem tágított attól, hogy minden általunk megfigyelt rendszern az emebri szellemből származik, nem adja vissza a valóságot; az elméletek egyéni koncepciók
A ciklikus modell
G. Vico: Isten és a kultúrák ciklusa
- az ember elsősorban társadalmi lény, ezért új tudomány megteremtésén fáradozik, mely a közösségi élet fejlődésére világít rá
- mindegyik ciklus három alciklusból: istenek, hősök, emberek; V. szerint ezt a rendszert az isteni gondviselés alkotta meg
- az emberi társadalom három pillére: a temetés, a házasság és a vallás
- istenek korszaka: a társadalmi szabályok isteni eredetűek, mert egyedül az isteni tekintély képes a rend fenntartására; az formálja az emberi közösség tudatát is
- minden korszaknak megvolt a maga kulturális közege, kollektív tudata
A cikluselmélet és a filozófusok
- Montesqieu
- barbárság, felemelkedés, hódítás, jól szervezett nép, növekedés, kifinomulás, elgyöngülés, barbárság
bevezetés a bevezetés a történettudományba c. tantárgyba bele
2009. feb. 09.
Czoch Gábor
- historiográfia: 1. történetírás; 2. a történetírás története; 3. reflexió a történetírásra
- Paul Ricoeur: Idő és elbeszélés
- 198o-as évektől a történetírás válsága; 1996 – Gerard Noiriel: A történetírás „válsága”
- a módszer megbízhatóságának megkérdőjelezése
- milyen ismeretelméleti korlátai vannak a történetírásnak?
- strukturalizmus és marxizmus: lehetővé tettek egy általános történeti magyarázó keretet, amibe minden tényt be lehetett illeszteni
- korlátai – ld. posztmodern filozófia
- Thomas Kuhn: 1962 – A tudományos forradalom szerkezete
- tudományos paradigma – ezek alapján magarázza, hogyan működik a tudomány
- egy adott korszak adott közösségének tudomány-koncepciója – minta arról, hogyan művelik
- mi az, amit tudományosan elfogadottnak tartanak
- módszerek, technikák, kérdések, egy adott közösség tudománynak ismeri el
- az az érdekes, ahogy kialakul egy paradigma, amjd megváltozik
- fontos, hogy mindez közösségben hasson
- anomália: az ismert tudományos módszerekkel nem tudok egy jelenséget megmagyarázni
- ahhoz, hogy a paradigma működjön, a tudományos közösségnek el kell fogadnia
- általában is felmerülnek kérdések a tudomány filozófiájával kapcsolatban: mire jó ez a tudomány? meddig lehet vele egy jelenséget megmagyarázni? mennyire tudják leírni a tárgyukat?
- a másik irányzat a korábbi paradigmákat használja, és nem tesz fel kínos kérdéseket
- az anomáliák problémáját nem tekintik problémának
- válság: új utak kipróbálása
Legutóbbi hozzászólások