Az egyiptomi és a kopt nyelv

forrás: gépeskönyv (link oldalt)

Egyiptomi és kopt nyelv és írás

Az egyiptomi nyelv egymaga alkotja az afroázsiai (régebben: sémi-hamita) nyelvcsalád öt ága közül az egyiket (a többi: csádi, kusita, berber és sémi nyelvek, ld. Huehnergard 2004). A Nílus-völgy (Felső-Egyiptom) és a Nílus-delta (Alsó-Egyiptom) területén beszélt nyelv; legelső írásos emlékei Kr. e. 31. százaból valók; legutolsó nyelvfázisa, a kopt, beszélt nyelvként Kr. u. 1500 körül halt ki, de máig az egyiptomi monofizita Kopt Egyház liturgiklus nyelve.

Az egyiptomi flektáló nyelv; az ige jelentését a legtöbb esetben két vagy három (estleg több vagy kevesebb) mássalhangzóból álló váz, a gyök hordozza; a különböző igemódokat, igenemeket és igeneveket a mássalhangzók közé beékelt, változó értékű magánhangzók segítségével képzi. Főnévragozás nincs; a főnév szintaktikai szerepét mondatbeli pozíciója, illetve prepozíciók jelzik. Szintaktikai struktúrája alapján nominatív-akkuzatív nyelv (mint az összes afroázsiai nyelv). Jelzős szerkezetben a jelző, birtokos szerkezetben a birtokos áll második helyen.

Az egyiptomi és a kopt két nyelvtani nemet, hímnemet és nőnemet különböztet meg.

A mondatrészek sorrendje az óbirodalmi egyiptomiban VSO (ige – alany – tárgy), de már a klasszikus egyiptomiban megjelennek SVO mondatok, amelyek a későbbi nyelvfázisokban egyre elterjettenné válnak; a koptban SVO és ASVO (A = segédige) szerkezetek találhatók.

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

Az egyiptomi nyelv fejlődését az összes ismert nyelv közül a leghosszabb ideig, 4500 éven keresztül dokumentálják az írásos források. Ezalatt a következő nyelvfázisokat lehet megkülönböztetni:

1. Óbirodalmi egyiptomi (óegyiptomi): i. e. 31–21. sz.-ban használt írott nyelv.

2. Klasszikus egyiptomi (középegyiptomi): a Középbirodalomban (i. e. 2040–1791) bevezetett írott nyelv, a kereszténység felvételéig megmaradt a szent (vallásos és történeti) feliratok nyelvének.

3. Újegyiptomi: az Újbirodalomban (i. e. 1550–1070) megjelenő, a klasszikus egyiptomi mellett másodikként használt, a beszélt nyelvhez közelebb álló írott nyelv.

4. Démotikus: a 26. dinasztia (i. e. 664–525) alatt az újegyiptomit második írott nyelvként felváltó nyelvváltozat; bevezetésének oka megint a beszélt nyelvhez való közeledés.

5. Kopt: az egyiptomi keresztények által használt, a 2–3. sz-ban megjelenő írott nyelv; használata a 10. sz.-ban jelentősen viszzaszorul az arabbal szemben, és 1500 körül kihal.

Az egyes nyelvfázisok között a legnagyobb eltérés az erősen változó igerendszernél figyelhető meg. Az óbirodalmi egyiptomit és a klasszikus egyiptomit együttesen „Earlier Egyptian” néven szokták összefoglalni, mindkettőben szintetikus szerkezetek dominálnak. Az piramisokban található vallásos szövegek, a piramisszövegek, noha kronológiailag az Óbirodalom legutolsó korszakában készültek, mégis egy erősen archaikus nyelvi szintet képviselnek.

Az újegyiptomit, a démotikust és a koptot szokták együttesen a „Later Egyptian” megnevezéssel jelölni. Az újegyiptomiban és démotikusban analitikus szerkezetek megjelenése jellemző. A koptban ezek az eredetileg önálló elemek (segédigék; határozott, határozatlan és birtokos névelők) pre- és szuffixumokká illetve enklitikumokká átalakulva összeolvadnak az igékkel és a főnevekkel, bonyolult poliszintetikus szerkezeteket képezve.

A koptra ugyanakkor jellemző a görög szavak és szintaxis átvétele (Hasznos 2005a).

Egyes szinkrón nyelvváltozatokat csak a kopt nyelvben lehet megfigyelni, a két legjelentősebb a szaidi (Felső-Egyiptom) és a bohairi (Alsó-Egyiptom); a Nílus alsó folyásának vidékén további dialektusokat lehet elkülöníteni (ahmimi, szub-ahmimi, fajjúmi).

A nyelv szövegemlékei

Egyiptom történetének összes korszakából, egészen a római korig, jelentős mennyiségű szöveg maradt fenn a sírok és a templomok falain; sztéléken; dísz- és votívtárgyakon; papirusz-tekercseken és osztrakonokon. Ezek vallásos, történelmi, adminisztratív és irodalmi szövegek; levelek, stb. [Link: Az ókori egyiptom vallása (Luft Ulrich); Az ókori egyiptom művészete és irodalma (Bács Tamás)]. A kereszténység elterjedése után kopt nyelvű papiruszokon és kódexekben adminisztratív szövegek és a keresztény irodalom (Biblia-fordítás, szentek írásai, mártírok legendái) mellett más vallások (eretnek gnosztikus és manicheus) irodalma is fennmaradt (Hasznos 2005b).

Írásrendszerek

Az ókori Egyiptom mindhárom írásrendszere (hieroglif, hieratikus, démotikus; az elnevezés Alexandriai Kelementől származik – a kopt íráshoz ld. alább) összetett mássalhangzóírás; a logoszillabikus írásoktól (Daniels 1996a, 4) eltérően ezért Daniels 1996b, 24 logokonszonantálisnak nevezi (ld. még Ritner 1996a). A jelek egy–öt mássalhangzót jelölhetnek (= egyradikálisos, kétradikálisos, stb. jel) továbbá léteznek olvasat nélküli, a szó szemantikai besorolását megadó jelek (determinatívumok). A klasszikus középbirodalmi helyesírás szerint a szó központi eleme egy többradikálisos jel, amely előtt vagy után, a kiejtést megkönnyítendő, a szó első vagy az utolsó mássalhangzója (mássalhangzói) állhat(nak) egyradikálisos jellel leírva („fonetikai komplementum”); továbbá a szó végén egy vagy több determinatívum található. Az írás legkorábbi emlékei az i. e. 31. századból valók. Eredete piktografikus logogramma, vagyis az adott tárgy ábrázolása; azonban már a legkorábbi időkben kibővítették a rendszert az egyes jelek további olvasataival, egyrészt szemantikai kapcsolással (pl. a fület ábrázoló jel olvasata lehet msdr, „fül” és sdm, „hallani”), másrészt homofónia révén (pl. a kacsát ábrázoló jel olvasata s3t, „kacsa” és s3 „fiú”).

A Középbirodalomban az idegen szavak, személy- és helynevek írására kétradikálisos hieroglif vagy hieratikus jelek ill. jelcsoportok felhasználásával kidolgoztak egy szillabikus írásmódot („group writing”), amely a szótagok magánhangzóit is jelölte; rendszerét az Újbirodalomban kibővítették.

Hieroglif írás

A kifejezés jelentése: szent véset. A szakrális szövegek (beleértve a király cselekedeteinek beszámolóit is) írása. Mindvégig megőrizte eredeti piktografikus jellegét. Falra (templom, sír, szikla) kőkoporsókra, szobrokra vésték; vagy fára (templomi tárgyak, fakoporsók) és vakolt falakra festették. Az archaikus királysírokban talált elefántcsontlapocskákon a jeleket téglalapokba rajzolt csoportokban, még lineáris sorrend nélkül írták. Jelentős írásreformot a 3. dinasztia alatt vezettek be: a jelek elnyerték standardizált alakjukat, és kidolgozták a helyesírást (az Óbirodalomban a fonetikai komplementumokat még ritkábban használták, kivéve a piramisszövegeket). A jelek száma kb. ezer. Lényeges elem a kalligráfia: a jelek szimetrikus csoportokban, képzeletbeli négyzeteket töltenek ki.

Az írás az Óbirodalomban függőleges oszlopokban felülről lefelé halad; az oszlopok pedig jobbról balra követik egymást; ritkábban (ha az épület szimetriája megkívánja) balról jobbra (vízszintes írás csak kivételes esetben fordul elő). A 12. dinasztia újítása a jobbról balra haladó vízszintes sorok használata (azonban ritkább esetekben haladhat az írás balról jobbra, vagy függőleges oszlopokban is). A ramesszida korban függőleges irányban megnyúlt az íráslép: négyzetek helyett álló téglalapokba helyezték a jeleket; ez tipikus maradt a Ptolemaiosz-korban is. Ekkor a jelek száma ugrásszerűen megnőtt több tízezerre; és megfigyelhető a nagyobb templomok (Edfu, Eszna, Dendara, Philae) esetében a saját helyesírás kialakítására való törekvés is. A legutolsó datált hieroglif szöveg a Philae-i templomban található (i. sz. 396).

Kriptografikus írás: az Újbirodalomban jelent meg, és kedvelt maradt a Ptolemaiosz-korban is. A hieroglif jeleket a normálistól eltérő hangértékkel kell olvasni (ezek alapja általában szójáték, képi játék vagy akrofónia), és így egy másodlagos, rejtett jelentést is hordoz az írás.

Hieratikus írás

Szintén az. i. e. 31. században jelent meg, a sírmellékletek edényeinek feliratain. Az adminisztráció és a világi irodalom írása. Már a legkorábbi hieratikus (az óhieartikus) íráson az eredeti piktografikus alakok nagymértékű leegyszerűsödése figyelhetpő meg; későb a jelek absztrakt geometrikus formákká alakultak át. Mivel kurzív írás, az egyes jelek kapcsolása lehetséges, és gyakori a ligatúra is. A legfontosabb íráshordozó a papirusz(tekercs), amelyre ecsettel írtak. Az írás az óbirodalomi óhieratikusban függőleges oszlopokban felülről lefelé halad; az oszlopok pedig jobbról balra követik egymást. A hieratikus írás esetében is a 12. dinasztiában vezették be a vízszintes sorok használatát, amelyekben az írás jobbról balra halad (más irány a hieratikus esetében nem lehetséges).Az Újbirodalomban megkülönböztethető egy, az irodalmi szövegek írására szolgáló kalligrafikus szépírás, és egy, az adminisztrációhoz használt gyorsírás. A Későkorban az előbbiből a későhieratikus; az utóbbiból az abnormális hieratikus alakult ki. A későhieratikust vallásos szövegek írására használták (innen a neve: hieratikus = „papi”); az utolsó hieratikus papiruszok a római korban készültek.

Abnormális hieratikus: Felső-Egyiptomban a Későkorban az adminisztrációhoz használt, erősen kurzív jellegű írás. A 26. dinasztiában bevezetett démotikus írás váltotta fel.

Kurzív hieroglif írás

Az Újbirodalomban egyes vallásos szövegek (Halottak Könyve, továbbá csak a 18. dinasztia alatt az Amduat és a Naplitánia) rögzítésére használt írás. Az íráshordozó papirusz vagy sírfal. Noha az eredeti hieroglif jelalakok leegyszerűsödtek, a jelek kapcsolása és ligatúra nem fordul elő. A Későkorban használatát felváltja a későhieratikus, mint a vallásos szövegek írása.

Démotikus írás

A Későkorban Alsó-Egyiptomban kidolgozott kurzív írás, amely a 26. dinasztia alatt egész Egyiptomban az adminisztráció és a világi irodalom írása lett (démotikus = „népi”). Az íráshordozó papirusz, de gyakra vésték kőbe; a római korban az ecset használatát felváltotta a stílus. Az írás mindig jobbról balra halad, vízszintes sorokban. A gyakoribb szavakat továbbá a szóvégi determinatívumokat erősen kurzív ligatúrákkal, a ritkább szavak mássalhangzóit viszont egyradikálisos jelekkel „kibetűzve” írták; ez utóbbi esetben a jeleket nem kapcsolták. A kereszténység elterjedésével, az. i. sz. 5. században a démotikus használata megszűnt.

Kopt írás

Az egyiptomi nyelv görög betűkkel való írására az első kísérletek az i. sz. 2. századi mágikus szövegekben történt; a 3. században ezt az írást vették át a keresztények. A görög ábécé 24 betűjén kívül a görögben nem található fonémák jelölésére a szaidi dialektus 6 (más dialektusok: 7), a démotikus írsásból átvett betűt használ (Ritner 1996b).

Kutatástörténet

Az 1799-ben, az egyiptomi Rasid (Rosetta) mellett talált trilingvis (Daumas 1972, 41), klasszikus egyiptomi, démotikus és görög nyelvű Rosette-i kő (Quirke–Andrews 1988) felirata révén Jean-François Champollion fejtette meg a hieroglif és a démotikus írást (Champollion 1822; Thomas Young angol orvos szerepét általában eltúlozzák, l. Daniels 1996c, 148–149), majd a hieratikus írást is. Poszthumusz jelent meg élete főműve, az első egyiptomi nyelvtan (Champollion 1836). Champollion rendszerét Richard Lepsius dolgozta át és öntötte lényegében a ma is elfogadott formába (Lepsius 1837); az autodidakta Heinrich Brugsch írta meg az első démotikus nyelvtant (Brugsch 1855). Lepsius nagyhatású oktatói tevékenysége révén Berlin lett a 19. sz. második, és a 20. sz. első felében az egyiptológia központja, számos, rendkívül jelentős nyelvtani munkával (Brugsch 1872; Stern 1880; Erman 1902; Steindorff 1904; Spiegelberg 1925; Erman 1933). A berlini iskola eredményeinek késői jelentős összefoglalása Steindorff 1951 és Gardiner 1957 (a kiemelkedő egyiptológusok életrajza: Dawson–Uphill 1995).

Szakirodalmi útmutató

Nyelvtani leírások:

Az egyiptomi nyelv korai fázisával („Earlier Egyptian”: az óbirodalmi és a klasszikus egyiptomival) foglalkozó, 1950 után megjelent nyelvtanok időben három csoportra oszthatók: a hagyományos nyelvtani leírásokat előbb a Hans Jakob Polotsky (1957; 1964; 1965; 1976) és követői (Schenkel 1975; Junge 1978) által kidolgozott „standard elmélet” váltotta fel az 1950-es évek végétől. Eszerint az egyiptomi nyelvben az absztrakt igegyök „transzpozíció”-nak nevezett folyamat révén a mondatban, néhány kivételtől eltekintve, csak adverbiumként, melléknévként vagy főnévként realizálódhat; így a látszólag igei állítmánnyal rendelkező mondatok valójában adverbiális, melléknévi vagy főnévi mondatok. Azonban az 1990-es években egyre több kritika érte a „standard elméletet” (vö. Schenkel 1991, 20–22; Loprieno 1995, 8–10) és ma már az összes nyelvtan az igei állítmányok meglétéből indul ki.

Az óbirodalmi egyiptomi modern leíró nyelvtannal nem rendelkezik; kiváló (bár néhány részletében elavult) hagyományos nyelvtan Edel 1955–1964; a piramisszövegek igerendszerét a „standard elmélet” keretében tárgyalja Allen 1984. Tankönyv ehhez a nyelvfázishoz nem készült.

A klasszikus középbirodalmi nyelv legjelentősebb nyelvtana máig a hagyományos rendszert követő Gardiner 1957. Noha célkitűzését tekintve didaktikus nyelvtan, felépítése, részletgazdagsága és adatbősége ma is a legjelentősebb referenciaművé teszi. További hagyományos nyelvtanok: De Buck 1952, Lefébvre 1955, a tömörsége miatt dicséretes Brunner 1961 (ennek átdolgozott legújabb kiadása: Ockinga–Brunner 2006), Sander-Hansen 1963. A „standard elmélet” rendszerét követő nyelvtanok: Callender 1975; Schenkel 1991 és Hoch 1997 (ez utóbbi kettő didaktikus nyelvtan). A „standard elmélet” elvetése utáni állapotot képviselik: Malaise–Winand 1999 továbbá a következő nyelvkönyvek: Schenkel 1997, a jelentős Allen 2000 (ez utóbbi megkísérli mindkét elméleti keretet figyelembe venni), Graefe 2001 és Grandet–Matthieu 2003. Kisebb szövegcsoportok leíró nyelvtanai: Westendorf 1962, Jansen-Winkeln 1996. Egyszerűbb, kezdőknek írt tankönyvek: Menu 1990 (Gardiner 1957 kivonata) és Englund 1995. Fölöslegesen bonyolult nyelvleírása miatt elkerülendő Depuydt 1999; régebbi nyelvtanok olcsó, modern reprint kiadásai szintén elkerülendők, ez különösen vonatkozik E. A. Wallis Budge már megjelenésükkor (19. sz. vége) elavultnak számító munkáinak új kiadásaira.

Az egyiptomi nyelv késői fázisainak („Later Egyptian”: újegyiptomi, démotikus, kopt) modern leírására döntő hatást gyakoroltak Polotsky a kopt igerendszerrel foglalkozó cikkei (1944; 1960). Az ezekben e nyelvfázisok leírására megfogalmazott rendszer ma is a tudományos konszenzus alapja.

Az újegyiptomi alapvető leíró nyelvtana Černý–Groll 1978, amelyet azonban bonyolult felépítése miatt nagyon nehéz referenciaműként használni. Csak az igerendszert tárgyalja Frandsen 1974 és Winand 1992. Még mindig használható Erman 1933. Didaktikus nyelvtanok: Neveu 1996; Junge 1996 (angolul: Junge 1999; áttekinthetősége és felépítése miatt referenciaműként is használható).

A démotikus az egyetlen nyelvfázis, amelyhez magyar nyelven részletes nyelvtan készült: Luft 1983. További leíró nyelvtanok: Bresciani 1969 és Bourguet 1976. Egy kisebb, de jelentős szövegcsoport nyelvtana Simpson 1996. A démotikus igerendszer legrészletesebb tárgyalása Johnson 1976 (második kiadása, Johnson 2004 az interneten olvasható: http://oi.uchicago.edu/OI/DEPT/PUB/SRC/SAOC/38/SAOC38.html ). Még mindig használható Spielgelberg 1925. Kiváló nyelvkönyv Johnson 1991 (az interneten: http://oi.uchicago.edu/OI/DEPT/PUB/SRC/SAOC/45/SAOC45.html ).

A kopt nyelv fontos, még a Polotsky-féle rendszer előtt készült nyelvtanai Steindorff 1951, Till 1986 [1955] és Mallon 1956. Újabb nyelvtanok: Vergote 1973–1983, Shisha-Halevy 1986 és Layton 2000. A legjelentősebb nyelvkönyvek Lambdin 1983 és Reintges 2004; további bevezető nyelvtanok Walters 1972; Eccles 1991. A kopt dialektusok (részben elavult) bemutatása Till 1961.

Az egyiptomi nyelv teljes fejlődésének áttekintése Loprieno 1995a (használata azonban némi óvatosságot kíván; kivonata Loprieno 1995b és Loprieno 2004); a fontos szerepet játszó nominális szintaxis áttekintése Callender 1984. Az 1990es évek második felében Göttingenben kidolgoztak egy új fonológiai rendszert (Kammerzell 1995, Peust 1999), amely azonban nem tekinthető általánosan elfogadottnak. Még mindig jelentős fonológiai kézikönyv Vergote 1945. Tematikus lexikográfia Hannig–Vomberg 1999; az egyiptomiban lévő sémi kölcsönszavakat feldolgozó lexikográfiai mű Hoch 1994.

Magyar nyelven az egyiptomi nyelvtan tömör összefoglalása Takács 1999; a kopt nyelv és irodalom ismeretterjesztő bemutatása Hasznos 2005b.

Szótárak

A nyomtatott szótárak között legjelentősebb, az óbirodalmi, klasszikus és újegyiptomi nyelvet feldolgozó mű Erman–Grapow 1926–1953 (rövidítése WB, az interneten: http://www.egyptology.ru/lang.htm#Woerterbuch ). Bővebb szókincset dolgoz fel, de kevésbé részletes filológiai adatokat közöl Hannig 1995. Az archaikus kor (első három dinasztia) nyelvének szótára Kahl 2002–. Az óbirodalmi egyiptomi szótára: Hannig 2003. Csak a középbirodalmi nyelvet tárgyaló, kezdőknek szánt kéziszótár Faulkner 1962. Az orvosi szövegek szakszótárai Deines–Grapow 1959 és Deines–Westendorf 1961; az edfui templom feliratainak szótára Wilson 1997. Német-egyiptomi szótár: Hannig 2000.

Az újegyiptomi szókincset Lesko 1982–1990, a démotikusat Erichsen 1954, a koptot Crum 1939 (elektronikus formában: http://www.metalog.org/files/crum.html ) dolgozza fel. Kopt etimológiai szótár: Westendorf 1965–1977; Černý 1976; Vycichl 1983. Kopt kéziszótár: Spiegelberg 1921 és Smith 1999. A klasszikus egyiptomi nyelvet a többi afroázsiai nyelvvel összevető etimológiai szótár Takács 1999–. Megint fontos hangsúlyozni, hogy E. A. Wallis Budge olcsó, reprint kiadásban kapható egyiptomi szótára teljesen használhatatlan.

Az internetes szótárak előnye a feldolgozott szókincs folyamatosan bővítése és gondozása. A legfontosabb a WB démotikus szókinccsel kibővített folytatása, a Theasurus Linguae Aegyptiae: http://aaew2.bbaw.de/tla/ . A Janet H. Johnson által szerkesztett Demotic Dictionary of the Oriental Institute of the University of Chicago: http://oi.uchicago.edu/OI/DEPT/PUB/SRC/CDD/CDD.html .

Jellisták

A klasszikus egyiptomi alapvető hieroglif jellistája máig az Alan H. Gardiner-féle Sign-list (Gardiner 1957, 438–548), jelentősen kibővítve Hannig 1995, 1025–1182. A Ptolemaiosz-kori templomfeliratok hieroglif jellistája: Daumas 1988–1995. Hieratikus paleográfiák: Möller 1927–1936, Goedicke 1988; démotikus paleográfia Erichsen 1937, Heft 3.

Szövegkiadások

Az adminisztratív szövegek egységesen feldolgozva nincsenek; jegyzékeik több helyen, az egyes múzeumok és gyűjtemények által kiadott katalógusokban találhatók (ezek egy része az interneten is hozzáférhető). A hieratikus, kurzívhieroglif és démotikus papiruszok 1982-es jegyzéke: Papyrus-Verzeichnis, in: Helck–Otto Hrsg. 1972–1992, 4:672–899; a kopt papiruszoké Krause–Loebenstein 1991; az osztrakonokhoz vö. Helck 1982 és Brown 1991.

A történeti feliratokat két monumentális sorozatban, az Urkunden des ägyptischen Altertums (Steindorff 1904–1935, rövidítése: Urk.) és Kitchen 1968–1990 (rövidítése KRI), adták ki. Az Urk. sorozatban a legtöbb szöveget Kurt Sethe gondozta; Urk. I. az óbirodalmi, Urk. II. a Ptolemaiosz-kori; Urk. III. a 25. dinasztiabeli, és Urk. IV. a 18. dinasztiabeli forrásokat tartalmazza (ez utóbbit Helck 1955–1958 fejezte be). A világháború miatt félbemaradt a középbirodalmi feliratokat tartalmazó Urk. VII., és nem jelent meg soha a tervezett Urk. VIII. az Első Átmeneti Kor történeti szövegeivel. A KRI (Kitchen 1968–1990) a 19. és 20. dinasztia történeti forrásait tartalmazza. További történeti szövegkiadások: Clère–Vandier 1948 (Első Átmeneti Kor), Helck 1975 (Második Átmeneti Kor) és Sandman 1938 (Amarna-kor). Az ókori Núbiára vonatkozó hieroglif források: Eide 1994–2000.

A legjelentősebb vallásos szövegek kiadásai: piramisszövegek Sethe 1908–1922 (noha azóta számos újabb piramisszöveget fedeztek fel, még mindig az alapvető kiadás); középbirodalmi koporsószövegek De Buck 1935–1961. Az újbirodalmi túlvilágkönyvek bibliográfiájához tájékoztatás Hornung 1992, a Halottak Könyvéhez Hornung 1990 [1979]. Az egyiptomi templomok és sírok falain lévő vallásos (és történeti) feliratok és ábrázolások topográfiai bibliográfiája Porter–Moss 1927– (az interneten: http://www.ashmol.ox.ac.uk/gri/3.html ).

Az irodalmi szövegek bibliográfiája megtalálható az antológiákban (Lichtheim 1973–1980; Foster 2001). A legfontosabb sorozat, amelyben egyiptomi irodalmi szövegeket adtak ki, a Bibliotheca Aegyptiaca (Bruxelles, Fondation Égyptologique Reine Elisabeth).

A kopt irodalmat szoros szálak kötik a későantik és kora-középkori keleti keresztény irodalomhoz. Legjelentősebb emlékei a kopt Biblia-fordítás (irodalma: Nagel 1991; Metzger 1991; Schüssler Hrsg. 1995–2003), továbbá a kopt mártírokról szóló illetve a kopt szentekhez (Senute, Pahóm, Antal) kapcsolódó irodalom; a legjelentősebb sorozat, amelyben ezek megjelentek a Corpus Scriptorum Christianorum Orientalium, Scriptores Coptici (Parisiis, E Typographeo Reipublicae; később Louvain, L. Durbecq). A keresztény irodalom mellett kopt nyelven jelentős manicheus (Polotsky 1934; Allberry 1938) és gnosztikus vallásos irodalom is fennmaradt (a legnagyobb gnosztikus korpusz, a Nag Hammadi kódexek hasonmás kiadása: Robinson et al. 1972–1984).

Antológiák

Magyar nyelven a klasszikus és az újegyiptomi irodalomból ad válogatást Dobrovits 1963; a démotikus irodalomból Wessetzky 1962; a szerelmi költészetből Molnár–Kákosy 1976. A fontosabb történeti szövegek fordítása Harmatta szerk. 2003. A Ptolemaiosz-kori sztélék felirataiból és a kopt irodalomból ad válogatást Luft szerk. 2003. Számos kopt gnosztikus írást tartalmaz Adamik szerk. 1996 és 1997.

Német nyelven az irodalmi elbeszélő szövegek fordítása Brunner-Traut 1963, az intelem-irodalomé Brunner 1988; az újbirodalmi túlvilágkönyveké Hornung 1992; a Halottak Könyvéé Hornung 1990. A vallásos himnuszok és imák összeállítása Assmann 1999; a naphimnuszoké Assmann 1969. A történeti, adminisztratív és vallásos szövegekből nyújt válogatást Kaiser 1982–1997 (= TUAT); hasonló válogatás angol nyelven Hallo 1997–2002.

Június 4, 2010 | Categories: nyelvek és írások, sémi nyelvek | Hoszzászólás »

Az óberber nyelv

forrás: gépeskönyv (link oldalt)

Az óberber nyelv

Az óberber az afroázsiai (régebben: sémi-hamita) nyelvcsalád (Huehnergard 2004) berber ágának (Dévényi 1999) egyetlen ókori feliratokból ismert nyelve. Hogy a mai berber nyelvek három csoportja (északi berber: tamazight, taselhait, kabil, rif, zenet-csoport; közép-berber: tuareg; dél-berber: zenaga) közül melyikhez tartozik, nem dönthető el a feliratok rövidsége miatt. Óberber feliratok a mai észak-berber nyelvek területéről kerültek elő (Tunézia, Algéria, Marokkó); továbbá a Kanári-szigetekről. Az egyetlen datált felirat (RIL 2 = KAI 101) i. e. 149-ben készült, és a feliratok többsége feltehetőleg az i. e. 2. századi, habár néhány felirat ennél korábbi vagy későbbi is lehet.

Az óberber flektáló nyelv; az ige jelentését a legtöbb esetben két vagy három mássalhangzóból álló váz, a gyök hordozza; a különböző igemódokat és igeneveket a mássalhangzók közé beékelt, változó értékű magánhangzók segítségével képzi. Főnévragozás nincs; a főnév szintaktikai szerepét mondatbeli pozíciója, illetve prepozíciók jelzik. Szintaktikai struktúrája alapján nominatív-akkuzatív nyelv (mint az összes afroázsiai nyelv). Jelzős szerkezetben a jelző, birtokos szerkezetben a birtokos áll második helyen. Az óberber két nyelvtani nemet, hímnemet és nőnemet különböztet meg.

A mondatrészek sorrendje VSO (ige – alany – tárgy).

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

Két írástípust lehet megkülönböztetni: a nyugati óberbert (Marokkó és a Kanári-szigetek), ez az írás megfejtetlen; és a keleti óberbert (Tunézia és Algéria, az ókori Numídia területén), amelynek megfejtését a pun-óberber bilingvisek tették lehetővé.

A nyelv szövegemlékei

A fennmaradt több mint 1100 felirat rendkívül rövid, a legtöbb csak az elhunyt nevét és filiációját tartalmazó sírfelirat. Jelentős a három pun-óberber bilingvis (RIL 1, 2, 31 = KAI 100, 101, 153), és néhány latin-óberber bilingvis felirat.

Írásrendszer

Az óberber írás (O’Connor 1996) 25 geometrikus jelet használó abdzsad (csak mássalhangzókat jelölő ábécé); különlegessége, hogy gyakran írják függőlegesen alulról felfelé. Az írás használata valószínűleg karthágói hatásra történt (pun írás).

A nyelv kutatásának története

Az 1631 óta ismert, de megbízható kópiában csak 1833 óta hozzáférhető bilingvis (RIL 1 = KAI 100) segítségével F. de Saulcy 1843-ban fejtette meg a keleti óberber írást; a további két pun-óberber bilingvis segítségével jelentős előrelépést ért el Jean-Baptiste Chabot (1918; 1921).

Június 4, 2010 | Categories: nyelvek és írások, sémi nyelvek | Hoszzászólás »

Az akkád nyelv

forrás: gépeskönyv (link oldalt)

Az akkád a sémi nyelvek nyelvcsaládjának keleti ágához tartozó nyelv. A nyelv modern neve korabeli elnevezéséből akkadûm ered, mely pedig az i. e. III évezred közepén jelentős szerepet játszó Akkád (Agade) város nevéből származik.

Az akkád morfológiailag flektáló nyelv. Más sémi nyelvekhez hasonlóan az akkádban is az egyes szavak jelentését a leggyakrabban három, időnként kettő vagy négy, ún. gyökmássalhangzó hordozza. A szavak szófaját, az egyes szavak pontosabb jelentés árnyalatait, illetve, például az igéknél, az igeidőt és igenemet a gyökmássalhangzók közé tett magánhangzók minősége, prefixumok és infixumok határozzák meg. A P, R, és S (ejtsd itt mint “sz”) gyökmássalhangzók jelentése, például, a “vágás, eldöntés“ fogalomkörével kapcsolatos. Az ezekből a gyökmássalhangzókból képzett purussā tő jelentése “döntés”. A prus tő a múlt idejű igelalakok, a parras tő a jelenidejű igealakok tőveként, a šapris tő a múlt idejű, műveltető igealakok, a paris tő pedig a melléknevek töveként szolgál.

A jelentést hordozó gyökmássalhangzók rendszere az európa nyelvekhez szokott nyelvtanulónak első látásra szokatlan, hasonló jelenséggel azonban pld. az angolban is találkozhatunk, ahol az ún. erős igék közül néhánynál a mássalhangzók és a magánhangzók között hasonló “munkamegosztást” találunk. Például, az angol beszélni ige jelenidejű és múltidejű alakja között (speak—spoke) a sémi nyelvekhez hasonlón a magánhangzó különbsége jelöli az igeidő különbségét, míg a jelentést a mássalhangzók hordozzák. A sémi nyelvek és köztük az akkád által használt nyelvi rendszer egy ilyen nyelvi minta általánossá válása és egységesülése révén alakulhatott ki (ld. Deutscher 2005, 183–209, 289–295).

Az akkád magánhangzó rendszerét négy magánhangzó alkotta (/u/, /i/, /a/ /e/), a hosszúságnak jelentés-megkülönböztető szerepe volt, az /e/ másodlagosan /a/-ból vagy /i/-ből jőttt léttre meghatározott mássalhangzók közelében. Az akkád zárhangok (a /b/ és a /p/ kivételével) és affrikáták három sorozatot különböztettek meg: zöngés, zöngétlen és ún. emfatikus. Mára konszenzus látszik kialakulni abban, hogy az emfatikus mássalhangzók nem faringalizáltak (más terminológiával: nem velarizáltak) voltak mint például az arabban hanem ejektívák vagy glottális hangok (egyidejű vagy késleltetett hangszalag zárral ejtett hangok) (ld. Huehnergrad 1997b, 438 és Kouwenberg 2003).

Az akkád három főnévi esetet különböztet meg: az alanyesetet, a tárgyesetet és a birtokosesetet. Többes számban és kettős számban a tárgyesetet és a birtokos esetet nem különbözteti meg, mindkettőt ugyanazzal az esetraggal jelöli. Ez a három eset elsősorban szintaktikai kapcsolatokat fejez ki, a nyelv azonban használ még két kevéssé produktív főnévi esetet is, melyek helyhatározói viszonyok kifejezésére szolgálnak: lokatív, terminatív. A hely-, idő-, illetve módhatározói viszonyokat a nyelv általában prepozíciókal fejezi ki, mely után a főnév birtokos esetben áll.

A nyelv két nyelvtani nemet ismer: a hím- ill nőnemet. A melléknév a főnév után áll és vele számban, esetben és nemben egyezik. Az akkád ige a mondat utolsó helyén áll, ez a szórend valószínűleg a sumer nyelv hatására alakult ki.

Az akkádban három prefixált igeidő van: a középső gyökmássalhangzó gemminációjával képzett jelen (iparras “ő vág”), múlt (iprus), és a –ta infixumal képzett befejezett (iptaras). Az ige alanyának személyét, számát és nemét prefixumok és szuffixumok jelölik az igetőn.

Más sémi nyelvekhez hasonlóan az akkádban is léteznek az igének ún. származtatott tővei is az ige alaptőve mellett. A származtatott tővek elsősorban az igenem jelölésében játszanak szerepet: például, a ša- prefixum hozzáadásával képzett tő műveltető (kauzatív) jelentést kap, az n- prefixum hozzáadásával képzett tő pedig szenvedő (passzív) jelentésű lesz.

Szakirodalmi útmutató

Nyelvtani leírások:

Az akkád nyelvtan legfontosabb és legrészletesebb kézikönyve von Soden–Mayer 1995, mely von Soden nyelvtanának 3. kiadása Mayer kiegészítéseivel. Ungnad–Matouš 1969, (angol fordítása Ungnad–Matouš 1992) egy terjedelmében jóval kisebb nyelvtani kézikönyv.

Nyelvtanuláshoz a ma elérhető legjobb és legrészletesebb nyelvtan Huehnergard 1997a, mely alapjában véve von Soden leírásán alapul. A könyv az akkád óbabilóni dialektusa mellett az ékírásos jeleket is tanítja és megismertet a legfontosabb szövegtípusokkal. Riemschneider 1973 (angol fordítása Riemschneider 1984), valamint Caplice 1980 is jó bevezetést nyújtanak, de nyelvtani leírásaik kevésbé részletesek. Miller–Shipp 1996 a nyelvtanuláshoz jól használható paradigma gyűjtemény. Borger (1965) klasszikus bevezetője az akkád nyelvbe rövid nyelvtani leírást, szószedetet és rövidebb szövegeket tartalmaz átírásban és ékírásban; a szövegek feldolgozását bevezetés és nyelvtani kommentár segíti. Egyéb oktatási célú nyelvtanok, nyelvtani segédkönyvek: Bodi 2001, Malbran-Labat 2001.

Az akkád nyelvészeti szempontú leírását adja Reiner 1966, Gelb 1969, Groneberg 1987, Buccellati 1996 és 1997, Huehnergard–Woods 2004, Izre’el–Cohen 2004, Luukko 2004 és Streck 2006. Az akkád legfontosabb jellemzőinek magyar nyelvű összefoglalása Zólyomi 1999.

Az akkád történeti, területi és perifériális nyelvváltozatait számos monográfia dolgozza fel: Adler 1976 (Mitanni-i szövegek, i. e. 14. sz.), Aro 1955 (középbabilóni), Cochavi-Rainey 2003 (Alasia-i (Ciprus) szövegek nyelvtana, i. e. 14–13. sz. ), Finet 1956 (Mári-i levelek nyelvtana, i. e. II. évezred első fele), Gelb 1961 (óakkád), Hämeen-Anttila 2000 (újasszír), Hecker 1968 (Kültepe-i szövegek nyelvtana, i. e. 20-18. sz.), Hilgert 2002 (i. e. III. évezred végének akkád nyelve), Huehnergard 1989 (Ugarit-i szövegek nyelvtana, i.e 14–13. sz.), Izre’el 1991 (észak-nyugati periferiális akkád, i. e. 14–13. sz.), Izre’el 1998 (dél-nyugati periferiális akkád, i. e. 14–13. sz.), Izre’el–Cohen 2004 (i. e. II. évezred első fele irodalmi szövegeinek nyelvtana), Mayer 1971 (közép-asszír) de Meyer 1962 (Szúza-i szövegek nyelvtana, i. e. II. évezred első fele), Salonen 1962 (Szúza-i szövegek nyelvtana, i. e. II. évezred első fele), Seminara 1998 (Emar-i szövegek nyelvtana, i. e. 14–12. sz.), von Soden 1931-1932 (i. e. II. évezred első fele irodalmi szövegeinek nyelvtana), Soldt 1991 (Ugarit-i szövegek nyelvtana, i. e. 14–13. sz.), Stein 2000 (közép- és újbabilóni királyfeliratok), Wilhelm 1970 (Nuzi-i szövegek nyelvtana, i. e. 15–14. sz.).

Néhány fontosabb vagy érdekesebb munka az akkád nyelvtan egyes területeiről: Cohen 2005 (a modalitásról az óbabilóni akkádban), Deutscher 2000 (az alárendelő mondatok kialakulásáról), Deutscher 2002 (a vonatkozói mellékmondatok szerkezetének változásáról), Edzard 1965 (az akkád származtatott igei tövek rendszeréről), Edzard 1973 (az akkád igemódokról összehasonlítva más sémi nyelvekkel és a sumerrel), Faber 1985 (az affrikáták jelenlétéről az akkád hangkészletben), Huehnergard 1997b (fontos recenzió Soden–Mayer 1995-ről), Huehnergard 2002 (két rendhagyó akkád igéről), Keetman 2004 (a laringálisok eltűnéséről az akkádban a sumer hatására), Kouwenberg 1997 (a középső gyökmássalhangó geminálódásával képzett származtatott igei tövekről), 2000 (az akkád statívuszról), 2002 (az igei cselekmény irányultságát jelző ventív vagy ciszlokatív igei morfémáról) 2003 (a glottalizált mássalhangzók jelenlétéről az asszír dialektusokban). 2003–2004 (az ún. elől gyenge igék prefixumainak hosszáról és írásmódjáról) és 2005 (reagálás Streck 2003-ra), Reiner 2001 (az óasszír jellegzetességeiről), Sommerfeld 2003 (az i. e. III. évezred akkád dialektusairól), Streck 1995 (a késő-babilóni számneves kifejezésekről és igerendszerről), 2003 (a –ta infixummal képzett származtatott igei tövekről) és 2006 (az akkád réshangokról az óbabilóni korban), Westenholz 1978 (az i. e. III. évezred akkád dialektusairól).

Szótárak:

Az akkád nyelv legrészletesebb szótára a Chicago-i Egyetem Keleti Intézetében készülő Chicago Assyrian Dictionary (The Assyrian Dictionary of the University of Chicago = CAD). A 21 kötetes munka első kötete 1956-ban jelent meg, jelenleg még három kötete vár publikálására. Utolsó megjelent kötete a P-kötet volt 2005-ben. Legfontosabb főszerkesztői: A. Leo Oppenheim, Erica Reiner és a jelenlegi főszerkesztő Martha Roth. A CAD a ritkább szavaknál szinte minden ismert szöveghelyet megad, és a gyakoribb szavaknál is minden lényeges használathoz illetve jelentéshez több szöveghelyet közöl, melyeket le is fordít. A CAD történetéről Erica Reiner (2002) monográfiát írt.

A CAD-nál terjedelmében jóval kisebb von Soden (1958–1981) három kötetes szótára (Akkadisches Handwörterbuch = AHw), mely csak a legfontosabb szöveghelyeket adja meg.

Black–George–Postgate (2000) egy kötetes kéziszótára (A Concise Dictionary of Akkadian = CDA) lényegében von Soden szótárának angol fordítása, de a kötet szerkesztői az AHw lezárása óta előkerült szövegek lexikális anyagát is feldolgozták és támaszkodtak a CAD megjelent köteteire is. A szótár egyetlen szöveghelyet sem ad meg, az akkád szótárak közül ez hasonlít a legjobban a modern beszélt nyelvek kéziszótáraihoz. (A szótárhoz írt korrekciók és kiegészítések online elérhetők.)

Hecker (1990) szóvégmutató szótára a töredékes szövegek értelmezésénél nyújthat nagy segítséget. Kämmerer–Schwiderski (1998) német–akkád szótára von Soden AHw-ján alapul. A szótári részt egy mutató egészíti ki, mely 31 fogalmi csoportba rendezi az akkád szavak német megfelelőit.

Kienast–Sommerfeld 1994 az óakkád királyfeliratok szókészletét feldolgozó glosszárium. Ebeling 1955 az újbabilóni levelek szókészletét feldolgozó glosszárium.

Jellisták

A két legáltalánosabban használt átfogó jellista Labat–Malbran-Labat 1995 és Borger 1988. Ez utóbbinak 2003-ban megjelent egy jelentősen átdolgozott változata (Borger 2003). A Labat-féle jellista paleográfiai része sokkal gazdagabb Borger könyveiénél.

Az ékírásos jelek formáinak legrészletesebb gyűjteménye még mindig Fossey 1926, mely több mint 30 ezer jelfomát mutat be. A The Cuneiform Digital Palaeography Project ezt a könyvet válthatja fel amikor teljessé válik honlapja, amelyen az ékírásos jelek formái digitális fényképeken tanulmányozhatók.

Von Soden és Röllig (1967) akkád szillabáriuma alapvető munka az akkád szövegek tanulmányozásához, Borger legújabb jellistája (2003) azonban lényegében magában foglalja a kötet anyagát.

Szövegkiadások

Az akkád nyelvű szövegek korpusza nem lezárt. Napjainkban is egyre másra bukkannak fel újabb szövegek, és ha a politikai helyzet lehetővé teszi, hogy újra elinduljanak a régészeti ásatások Irakban minden bizonnyal még több ékírásos szöveg lát majd nap világot. A mostanáig előkerült szövegek a világ számtalan múzeumában, több földrészen elszórva találhatók. Az ékírás viszonylag kései megfejtése (19. század közepe) és a szövegek rendkívül nagy száma mellett, ez a két tényező is szerepet játszik abban, hogy az ékírásos (sumer és akkád) szövegek filológiai feldolgozottságának szintje meg sem közelíti a görög és latin szövegekét. Ezen a helyen csak a legjelentősebb szövegkiadási sorozatok említésére van mód.

Az ékírásos szövegek kiadásainak és szakirodalmának alapvető bibliográfiája Borger 1967–1975, mely 1973-ig dolgozza fel az irodalmat. Évenként közöl hasonló bibliográfiát az Archiv für Orientforschung folyóirat “Register Assyriologie”, illetve az Orientalia folyóirat “Keilschriftbibliographie” elnevezésű melléklete. A teljes óasszír szöveganyag bibliográfiáját adja Michel 2003. Az óbabilóni szöveganyag teljes bibliográfiáját adja Charpin (2004, 403–480) városonkénti felosztásban. A mezopotámiai írásbeliség műfajaiba Van De Mieroop 1999 nyújt bevezetést.

Az asszíriológia legátfogóbb kézikönyve, a Reallexikon der Assyriologie und Vorderasiatischen Archäologie első kötete 1928-ban jelent meg, a II. világháború után 1957-ben folytatódott kiadása a harmadik kötettel. Jelenleg a 10. kötetnél (2003–2005) tart a Priesterverkleidung szónál. A háború előtti kötetek mára nagyon elavultak.

A királyfeliratok teljes kiadását célul kitűző torontói Royal Inscriptions of Mesopotamia Project mostanáig megjelent kötetei: Frayne 1993, 1997 és 1990 (Early Periods); Frame 1995 (Babylonian Periods); Grayson 1987, 1991 és 1996 (Assyrian Periods). A projekt a szövegek kiadása mellett megjelentet egy folyóiratot is Annual Review of the Royal Insciptions of Mesopotamia Project címmel. Az asszír királyfeliratok

Frayne 1993 mellett az óakkád királyfeliratok másik modern kiadása Gelb–Kienast 1990. Az óakkád szöveganyag modern kiadására Walther Sommerfeld új sorozatot indított, melynek első kötete Sommerfeld 1999. (A sorozat szükségeségéről és céljairól ezen a honlapon található egy részletes ismertetés.) Ha elkészül ez a sorozat felválthatja az I. J. Gelb nevéhez fűződő Materials for the Assyrian Dictionary sorozatot.

Az 1948 előtt előkerült óasszír szöveganyag publikálására 2002-ban indult új sorozat az Old Assyrian Archives, melyet The Old Assyrian Text Project (= OATP) készít. Eddig csak egyetlen egy kötet jelent meg a sorozatban: Larsen 2002.

Az óbabilóni Mári-i levéltár szöveganyagát kiadó legfontosabb sorozat párizsi Archives Royales de Mari (= ARM). Első kötete 1946-ban jelent meg, sorozat jelenleg 28. köteténél (1998) tart.

Az óbabilóni korból fennmaradt levelek publikálásának legfontosabb sorozata a leideni Altbabylonische Briefe in Umschrift und Übersetzung (= AbB) (1964–), melynek szerkesztője F. R. Kraus, majd K. R. Veenhof. Első kötete 1964-ben, mostanáig utolsó, 14. kötete 2005-ben jelent meg.

Az újasszír szövegkorpusz teljes kiadását a Helsinkiben működő The Neo-Assyrian Text Corpus Project tűzte ki céljául a State Archives of Assyria (= SAA) sorozat keretében. A projekt a szövegek kiadása mellett megjelentett egy folyóiratot (State Archives of Assyria Bulletin [= SAAB]) és több sorozatot: State Archives of Assyria Studies (= SAAS, az SAA sorozat keretében kiadott szövegeket feldolgozó monográfia sorozat); State Archives of Assyria Cuneiform Texts (= SAACT, a legfontosabbb irodalmi szövegeket ékírásos formában kiadó sorozat); State Archives of Assyria Literary Texts (= SAALT, irodalmi szövegek kritikai kiadásai elsősorban Assur-bán-apli Ninive-i könyvtárának ékírásos szövegei alapján). A projekt adja ki az újasszír szövegkorpusz személyneveit feldolgozó sorozatot is (The Prosopography of the Neo-Assyrian Empire [= PNA]).

A Gilgames-eposz akkád változatainak legfontosabb és megkerülhetetlen kiadása George 2003. Az ún. bölcsesség irodalom legfontosabb kiadása Lambert 1996 [1960].

Számos kisebb honlap létezik, mely akkád nyelvű szövegek online kiadását tűzte ki céljául. A nagy sumer nyelvű online korpuszoktól eltérően, ezek a honlapok mostanáig nem jutottak messzebre mint a magasztos célok deklarálása és néhány bemutató szöveg publikálása. Évek óta frissítés nélkül, elektronikus torzóként léteznek a cyber-térben: Transliterationen und Kollationen von Texten der Akkade-Zeit (= TKTA), The Old Assyrian Text Project (= OATP), Old Babylonian Text Corpus (= OBTC), Archiv der altbabylonischen Urkunden   (= AABU).

Antológiák

Harmatta 2003 számos akkád nyelvű történeti jellegű szöveget tartalmaz. Michel 2001 az az anatóliai Kánis (Kültepe) óasszír kereskedőinek levelezését gyűjtötte össze. Durand 2002 és Heimpel 2004 az óbabilóni kori Mári-i levéltár leveiből ad válogatást. Moran 1987 az Amarna levelek fordításainak gyújteménye. Chavalas (ed.) 2006 sumer és akkád nyelvű történeti szövegekből ad átfogó válogatást.

Foster 1993 és 1995 (mely az előbbi munka némileg rövíditett változata) az akkád irodalom napjainkban elérhető legteljesebb antológiája.

Hallo 1997, 2000 és 2002 valamennyi akkád szövegtípusból tartalmaz bőséges válogatást. Kaiser 1982–1997 hasonlóan átfogó válogatást nyújt német nyelven.

Sorozatok, szakfolyóiratok:

A legfontosabb szakfolyóiratok, melyekben az akkád nyelvvel illetve akkád nyelvű szövegekkel kapcsolatos publikációk jelennek meg:

Altorientalische Forschungen (= AoF) (Akademie Verlag, Berlin)

Archiv für Orientforschung (= AfO) (Institut für Orientalistik der Universität Wien, Wien)

Archív Orientální (= ArOr) (Oriental Institute of the Academy of Sciences of the Czech Republic, Prague)

Bibliotheca Orientalis (= BiOr) (The Netherlands Institute for the Near East, Leiden)

Journal of Cuneiforms Studies (= JCS) (American Schools of Oriental Research, Boston)

Journal of Near Eastern Studies (= JNES) (The University of Chicago, Chicago)

Journal of the American Oriental Society (= JAOS) (American Oriental Society)

Orientalia (= Or) (Pontificio Istituto Biblico, Roma)

Orientalische Literaturzeitung (= OLz) (Akademie Verlag, Berlin)

Revue d’Assyriologie et d’Archéologie Orientale (= RA) (Presses Universitaires de France, Paris)

Zeitschrift für Assyriologie und Vorderasiatische Archäologie (= ZA) (Walter de Gruyter, Berlin–New York)

A Cuneiform Digital Library Initiative (University of California, Los Angeles — Max Planck Institute for the History of Science, Berlin) három online folyóiratot jelentet meg a honlapján: Cuneiform Digital Library Notes, Cuneiform Digital Library Bulletin, Cuneiform Digital Library Journal.

Az asszíriológiai tárgyú monográfiákat megjelentető sorozatok közül napjainkban kettő tűnik ki a megjelentetett munkák száma és fontossága tekintetében: a Münster-i Ugarit-Verlag által gondozott Alter Orient und Altest Testament sorozat, és a Leiden-i Brill kiadó által gondozott Cuneiform Monographs sorozat.

Június 4, 2010 | Categories: nyelvek és írások, sémi nyelvek | Hoszzászólás »

A klasszikus etióp nyelv

A kasszikus etióp nyelv és írás

A klasszikus etióp nyelv, a gecez (Gragg 1997; Gragg 2004) az afroázsiai nyelvek (régebben: sémi-hamita, ld. Huehnergard 2004) egyik ágát képviselő sémi nyelvekhez (Hetzron 1997) tartozik. A sémi nyelvek három jelentős csoportja közül (kelet-, közép- és délsémi) a délsémi egyik alcsoportját alkotó etiópiai nyelvekhez sorolható; legközelebbi rokonai a mai Eritreában és Etiópia északi részén beszélt Tigré és Tigrinya nyelvek (Hetzron 1972). Az Etiópia északi részén fekvő Akszúm város és vidékének nyelve; legelső írásos emlékei az i. sz. 4. századból valók; beszélt nyelvként legkésőbb a 10. században kihalt, de megmaradt a 19. századig Etiópia egyetlen írásos nyelvének, és máig a monofizita Etióp Egyház liturgikus nyelve.

A klasszikus etióp flektáló nyelv; az ige jelentését a három (estleg több) mássalhangzóból álló váz, a gyök hordozza; a különböző igemódokat és igeneveket a mássalhangzók közé beékelt, változó értékű magánhangzók segítségével képzi. Az eredeti sémi főnévragozás leegyszerűsödött. A főnév szintaktikai szerepét a főnévragozáson kívül mondatbeli pozíciója, illetve prepozzíciók jelzik. Szintaktikai struktúrája alapján nominatív-akkuzatív nyelv (mint az összes afroázsiai nyelv). Jelzős szerkezetben általában a jelző, birtokos szerkezetben mindig a birtokos áll második helyen. A klasszikus etióp két nyelvtani nemet, hímnemet és nőnemet különböztet meg.

A mondatrészek sorrendje VSO (ige – alany – tárgy).

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

A 14. század körül a korábban keletkezett etióp irodalmat nyelvileg átdolgozták és egységesítették, így nyelvváltozatok nem különíthetők el. Kivételt képeznek az akszúmi feliratok (4–9. sz.), amelyek a nyelv valamivel korábbi fázisát képviselik. A legkorábbi hosszabb felirat, Ézáná király trilingvis sztéléje (Uhlig 2001) ugyanazt a szöveget tartalmazza görög, korai gecez és egy szándékosan archaizáló gecez változatban.

Szövegemlékek

Ézáná király legkorábbi felirata még pogány; de uralkodása alatt megtörtént a kereszténység bevezetése Etiópiában (vita tárgyát képezi, hogy több, vagy csak egy Ézáná király uralkodott-e, vö. Schneider 1984). A 4–5. sz során a Bibliát és néhány alexandriai (Szt. Athanasziosz: Szt. Antal élete; Szt. Pachóm kolostorszabályzata; Alexandriai Kürillosz művei) vagy Alexandriában olvasott (Hermasz: A pásztor) keresztény irodalmi művet lefordítottak gecezre (Hastings 1994, 5–11). Jelentős csoportot képeznek az ószövetségi apokrifek (Hénoch könyve, Jubileumok könyve), amelyek teljes egészükben csak gecez fordításban maradtak fenn (a görög, latin és szír, illetve a Holt Tengeri tekercsek között talált eredeti héber és arámi változatok töredékesek). A klasszikus etióp irodalom virágkora csak későn, a 16. században kezdődik.

Írásrendszer

A klasszikus etióp írást (Haile 1996) a 4. században a dél-arab írásból fejlesztették ki (Daniels 1997). Míg a dél-arab írás, a legtöbb sémi íráshoz hasonlóan, abdzsad (csak a mássalhangzókat jelőlő ábécé), addig a klasszikus etióp írás abugida típusú: maguk a betűk a mássalhangzókat; ugyanezeknek a betűknek szabályos alakváltozásai a vokalizációt (a következő magánhangzót) jelölik (pl. bármelyik betű jobb alsó sarkához hozzáadott hurok az e magánhangzót jelöli). Az etióp írás, a délarab (és az összes sémi) abdzsadtól eltérően, balról jobbra halad. Ézáná király trilingvis feliratán (Uhlig 1988) az archaizáló gecez szöveget délarab írással, a korai klasszikus etióp változatot vokalizálatlan etióp írással írták; de még Ézáná uralkodása alatt megjelent a vokalizált etióp írás (a hosszabb akszúmi feliratok közül hat délarab, három vokalizálatlan etióp, és négy vokalizált etióp írással készült). A számok jelölése a görög ábécé betűivel történeik.

Kutatástörténet

Az etióp tanulmányok megalapítója Hiob Ludolf (1624–1704), (első szótár és nyelvtan: 1661; a szótár átdolgozott kiadása: 1699; a nyelvtan átdolgozott kiadása: 1702, ennek reprint kiadása: 1986). Több mint egy évszázadnyi hiátus után August Dillmann (1823–1894) tulajdonképpen újraalapította az etióp nyelv kutatását; nyelvtana, szótára és szövegkiadásai máig referenciaműveknek számítanak. Az ő munkásságának köszönhetően az etiopisztika központja a 19. században és a 20. sz. elején Németország volt (a jelentős tudósok életéhez l. Haberland 1986).

Június 4, 2010 | Categories: nyelvek és írások, sémi nyelvek | Hoszzászólás »

Északnyugati sémi nyelvek

Az északnyugati sémi nyelvek

A sémi nyelvcsaládot hagyományosan keleti és nyugati ágra osztjuk. A keleti ág egyetlen ismert képviselője az akkád, míg a nyugati sémi nyelveket további alcsoportokra bonthatjuk. A délarab és etióp nyelveken, valamint az arabon kívül, itt találjuk az alábbiakban tárgyalandó északnyugati sémi nyelveket is. Utóbbiak két alcsoportra válnak szét: az arámi nyelvekre (vagy dialektusokra), valamint a kánaáni nyelvekre (héber, föníciai, moabita…).

Valójában a helyzet ennél komplikáltabb. A folyamatos elágazásokra épülő családfa-modell akkor működne, ha az egyszer különvált nyelvek többé nem kerülnének egymással kapcsolatba, amint ahogy a magyar nyelvre sem hatottak más finnugor nyelvek, miután azoktól elszakadt. Ezzel ellentétben, az arabot korai északnyugati sémi és délnyugati sémi hatás egyaránt érhette, miután már önálló nyelvvé vált, a besorolása nem egyértelmű: hozhatók érvek amellett, hogy az arab az északnyugati sémi nyelvekhez (arámi, héber) áll közelebb, de amellett is, hogy a délnyugati ággal (etióp és délarab nyelvek) rokon. Hasonlóképp, mint látni fogjuk, a Biblia utáni héberben jelentős az arámi hatás, a középkorban pedig arab befolyás érzékelhető. A héber esetében ezek a másodlagos kölcsönhatások könnyen nyomon követhetőek. Azokban az esetekben azonban, amelyekben a feltételezhető másodlagos kölcsönhatások még az írásbeliség megjelenése – az első dokumentált nyelvtörténeti korszak – előtt zajlottak le, már kevésbé.

Egy másik csavart jelent az, hogy nem egy időben létezett nyelveket hasonlítunk össze. Így az északnyugati sémi nyelveket érdemes előbb kronológiailag kettéválasztani. Mint ahogy azt rövidesen tárgyalni fogjuk, az i. e. II. évezredből ismerjük az ugariti nyelvet, valamint néhány feliratot Kánaánból (Szíria-Palesztinából) és kánaáni glosszákat Egyiptomból (főleg Tell el-Amarna-ból), míg az i. e. I. évezredből a hébert, a moabitát, a föníciait, valamint az arámit. Ha nem tudnánk, hogy mely nyelvemlékek mely korból származnak, könnyen sorolhatnánk a hébert az arámival egy csoportba (hisz mindkettő jelzi a névszók határozottságát, a kauzatívusz ősi [š] képzője [h]-vá változik, és nem tartalmaznak névszói eseteket), de ez történetileg félrevezető. A Tell el-Amarna-i kánaáni glosszák nyelvezete egy sor olyan jellegzetességgel bír, amelyek azt bizonyítják, hogy a későbbi kánaáni nyelvek (például a bibliai héber) őse, de ahhoz legalábbis nagyon-nagyon közel áll. Vagyis bizonyos újítások a többi északnyugati sémi nyelvhez képest már az i. e. II. évezredben megjelentek a kánaáni nyelvben. Ilyen újításra példa a rövidesen tárgyalandó kánaáni hangtörvény. Ezzel szemben, azok a nyelvi jegyek, például az esetrendszer megléte, amelyek a korai kánaáni vagy ugariti szövegeket megkülönböztetik a későbbi nyelvektől, a hébertől és az arámitól, mind archaikus és más sémi nyelvekre is jellemző tulajdonságok. Egy indoeurópai hasonlattal élve: az angol nem áll közelebb a franciához, a német pedig a latinhoz csak azért, mert az előbbiekből kikoptak, az utóbbiakban viszont megmaradtak a névszói esetek. A franciában és az angolban egymástól függetlenül kopott ki a főnévragozás, akárcsak a héberben és az arámiban.

Vagyis a következő képet rekonstruálhatjuk. Az i. e. II. évezredben Szíria-Palesztina területén beszélt északnyugati sémi dialektusok sok jegyben különböztek a többi sémi nyelvtől, de még sok protosémi jellegzetességet is megőriztek. Ezen dialektusok egyike az ugariti nyelv, egy másik dialektusból vagy dialektus-csoportból alakultak ki az i. e. I. évezredi kánaáni nyelvek, és egy harmadik (de számunkra ismeretlen) dialektus lehetett az arámi nyelv őse. Az ugariti nyelv kihalt (de legalábbis nem maradt fenn írásban) az i. e. 13. század után, a kánaáni és az arámi viszont egy sor (részben hasonló) változáson ment át a következő évszázadokban. Ez utóbbi változások teszik a hébert hasonlatossá az arámihoz, és különbözővé saját ősétől, a protokánaánitól.

Figyelemreméltó, hogy a korábban különvált kánaáni (vagy héber) és az arámi hasonló változásokon ment keresztül a protosémihez, ill. az i. e. II. évezredi északnyugati sémi nyelvi állapothoz képest, és ez a jelenség magyarázatra szorul. A különböző lehetséges magyarázatok megvizsgálása a sémi nyelvészettől függetlenül is tanulságosak lehetnek.

Ha feltételezzük, hogy – a családfamodellnek megfelelően – az egyszer különvált nyelvek egymástól függetlenül fejlődnek tovább, akkor a hasonlóságokat pusztán a véletlen művének kell tekintenünk. Véletlen egybeeséseknek mindig van nem elhanyagolható esélye, különösen akkor, ha az univerzális nyelvtipológiák csupán néhány lehetőséget engednek meg (például a szórendre vagy a szótagszerkezetre vonatkozólag). Éppen ezért nem vonhat le azonnal messzemenő következtetést minden apró egybeesésből a történeti nyelvész. Ha viszont – a hullámelmélet szerint – a szomszédos dialektusok kölcsönhatását is megengedjük, elképzelhető, hogy egy, valamely ponton megjelenő újítás hullámszerűen továbbterjed, és ezzel magyarázhatjuk a már korábban különvált héber, arámi, sőt az arab nyelvek – a sémi nyelvtörténetben késeinek számító – néhány közös tulajdonságát, például hasonló alakú morfémákat vagy a névszók határozottságának a jelölését. Egy harmadik lehetőség az, hogy egymástól függetlenül zajlanak le olyan változások, amelyek gyakoriak a nyelvtörténetben: például egyszerűsödések, a végződések lekopása és emiatt az esetrendszer eltűnése, analógiás hasonulások – vagyis itt nem egyszerűen véletlen egybeesésről van szó, de kölcsönhatást sem kell azonnal feltételeznünk. Végezetül, ez a három lehetőség egymást is erősítheti, vagyis a beszélők kölcsönhatásai felgyorsíthatnak amúgy is lezajló egyszerűsödéseket vagy tipológiai változásokat.

Az első évezredi centrális sémi nyelvek (héber, arámi, arab) esetén mindhárom lehetőséggel számolnunk kell, több tényező egymást erősítő kombinációja lehet az egyedüli meggyőző magyarázat. Ha valaki egy jelenséget egyetlen okra akar visszavezetni, akkor a nyelvészetben – akárcsak más tudományokban is – valószínűleg hibás vagy leegyszerűsítő magyarázatra jut.

Végezetül, tekintsünk egy konkrét példát, amelynek a jelentőségét a továbbiakban nyomon fogjuk követni. A kánaáni nyelvek (héber, föníciai, moabita) és az arámi nyelvek között talán a leglátványosabb választóvonal az ún. kánaáni hangtörvény által létrehozott. Az eredetileg hosszú [ā] hangból a kánaáni nyelvekben [ō] hang lett:

*[ā] > [ō]

Ebben az írásmódban a > jel azt jelenti, hogy történeti hangváltozást írunk le, a magánhangzók fölötti vonás a hosszúságot jelöli, a csillag pedig azt, hogy feltételezett, rekonstruált alakról van szó. A kánaáni hangtörvényt a ’béke’ jelentésű (az olvasó által valószínűleg ismert) szavak második szótagja demonstrálja (Bennett 1998, 138):

Héber:           šālōm

Föníciai:         šlm

Arámi:           šlām

Ugariti:          šlm

Arab:             szalām

Szabeus:        šlm

Geez:             szalām

Akkád:          šalāmu

Sajnos az ugariti, a föníciai és a szabeus (epigrafikus délarab nyelv) írásrendszerből nem derül ki, hogy mik voltak a magánhangzók. Az akkád alak végén szereplő [u] hang esetvégződés, amelyet viszont más nyelveknél nem jelöltünk. Ezekből az alakokból egyértelmű, hogy a protosémi alak *šalāmu lehetett (itt a csillag ismét azt jelzi, hogy rekonstruált, feltételezett alakról van szó), mivel ez az alak áll a legközelebb a megfigyelt szavakhoz, és ebből a legegyszerűbb levezetni a megfigyelt alakokat. Arabban és geezben az [š] hangból (a magyar s betű hangértéke) [s] hang (a magyar sz) lett. A héberben pedig lezajlott az említett kánaáni hangtörvény, és ezt követően az első, nyílt szótagban megnyúlt a magánhangzó. Figyeljük meg, hogy ha előbb nyílt volna meg a héber alak első szótagjában a magánhangzó [ā]-vá ([šālām]), akkor azon is lezajlott volna a kánaáni hangváltozás, és šōlōm alak jött volna létre. Emlékezzünk erre, amikor a héber példaszöveg kapcsán a középkori askenázi héberről ejtünk majd szót, amely nyelvváltozatból alakult ki a jiddis šōlem alak.

Ugariti

Ugarit városa Észak-Szíriában, a Földközi-tenger partján feküdt az i. e. II. évezredben, a ma Ras Shamra (Rasz Samra)-nak nevezett helyen, a mai Latakiától néhány kilométerre északra (térkép: http://oi.uchicago.edu/OI/IS/PARDEE/NN_WIN02/NN_Win02_fig1.gif). 1928 tavaszán fedezte fel Mahmoud az-Zir, hogy a mező alatt, amelyen már korábban is talált régi cserépdarabokat, egy sír található. Egy évvel később kezdődtek meg az ásatások a francia Claude Schaeffer vezetésével, és néhány héten belül már agyagtáblákra is bukkantak. A felfedezés részletes története itt olvasható: http://www2.div.ed.ac.uk/other/ugarit//rsintro/intro002.htm.

Ugarit, valószínűleg szerencsés tengerparti fekvésének köszönhetően, már i. e. 6000 körül fallal rendelkező város volt, a II. évezredben jelentős gazdasági kapcsolatokat épített ki az akkori világ nagy részével, de elsősorban egyiptomi befolyás alatt állt. Egyiptom, Mezopotámia és a mediterrán térség (Kis-Ázsia, Ciprus, Kréta) közötti kapcsolódási pontként a város a fejlődésének csúcspontját i. e. 1450 és 1200 között érte el, de 1200 után nem sokkal elpusztult.

A város területén több levéltárat is feltártak, elsősorban akkád nyelvű agyagtáblákkal – hiszen az akkád volt a kor diplomáciai nyelve –, de sumer, egyiptomi, hurri, ciprusi-minoszi és hieroglif luvi nyelvű táblák is fennmaradtak , bizonyítva azt, hogy Ugarit valóban a nyelvek és kultúrák találkozási pontja volt. De a legfontosabb számunkra az, hogy ugariti nyelvű szövegeket is találtak, amelyek fényt vetnek többek között a helyi – északnyugati sémi, föníciai és kánaáni – vallásra és irodalomra (költészetre és prózára) is. Emiatt az ugariti leletek az 1930-as évektől kezdve forradalmasították mind az északnyugati sémi nyelvészetet, mind a Biblia-tudományt, hiszen a héber nyelvet és a Héber Bibliát tágabb, kánaáni kontextusba helyezték.

Az ugariti írás i. e. 1400 táján jelenik meg, a későbbi föníciai-héber írás ősének a megjelenése után nem sokkal, és közös bennük, hogy mindkettő – először az írás történetében – nem szavakat vagy hangcsoportokat jelöl, hanem egyes hangokat, fonémákat. Utóbbival ellentétben azonban az ugariti írás nem a hieroglifákra emlékeztető piktogramokból fejlődött ki, hanem az ékírásból. A 30 jelből 27 mássalhangzót jelöl, míg a három magánhangzójelet (pontosabban szólva, gégezárhang [alef] + magánhangzó-kombinációt) csupán bizonyos pozíciókban tették ki. A különálló betűvel jelzett fonémák nagy száma is jelzi, hogy az ugariti nyelv még megőrizte a legtöbb protosémi mássalhangzót.

Az ugariti ábécé megtekinthető például itt: http://www.theology.edu/ugaritic/ugar.gif, vagy itt: http://www.krysstal.com/images/writing_ugaritic.gif, vagy itt: http://www.ancientscripts.com/ugaritic.html. Ugariti betűkészlet letölthető például innen: http://phoenicia.org/imgs/UGARIT.TTF.zip.

Úgy tűnik, hogy Ugaritban már a betűk sorrendjének is jelentősége volt. Fennmaradt ugyanis egy olyan tábla, amely az ugariti ábécé betűit tartalmazza (http://visindavefur.hi.is/myndir/abecediary-ugaritcao256.jpg). Sőt, a sorrend hasonlít ahhoz a sorrendhez, amely a Héber Biblia alfabetikus költeményeiben is megjelenik (például a Siralmak könyvében, a 34. vagy a 119. zsoltárban), és amely a mai napig fennmaradt a héber (alef, bet, gimel…), a görög (alfa, béta, gamma…), a latin (a, b, c…), a cirill, az arab és más írásrendszerekben is.

Magára az ugariti nyelvre rátérve, a nyelv a sémi nyelvek északnyugati csoportjába sorolható, a hébernek és az aráminak közeli rokona, de a sémi nyelvek fejlődésének egy korábbi, i. e. II. évezredi állapotát tükrözi. Az írásrendszer sajátosságainak megfelelően elsősorban a mássalhangzókat ismerjük, sok pozícióban a magánhangzókat csak kikövetkeztethetjük a sémi összehasonlító adatok alapján. Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy a kánaáni hangeltolódás ([ā] > [ō]) nem zajlott le benne, és bizonyos szóvégi magánhangzók sem koptak még le: igék végén az imperfectumot a jussivustól megkülönböztető [u], főnevek végén pedig az esetragok.

Következésképpen az ugaritiban megvan a sémi nyelvekben megszokott két nem (hímnem és nőnem), valamint három szám (singularis, pluralis, valamint dualis, azaz kettes szám) mellett mind a három eset is, amelyeket a malku ’király’ hímnemű szó példáján mutatunk be:

A névszóragozással rendelkező sémi nyelvek alapképlete szerint nominativus-ban (N, alanyesetben) áll a főnév, ha önállóan, például alanyi vagy névszói állítmányi pozícióban szerepel; accusativus-ban (A, tárgyesetben) áll, ha az igétől függ (vagyis ha tárgy vagy prepozíció nélküli határozó); és genitivus-ban (G, birtokos esetben) áll, ha másik főnévtől függ (birtokos jelző, valamint prepozíció után, hiszen a prepozíciós szerkezetek többsége is birtokos szerkezetből jött létre). Az ugaritiban viszont néha előfordul még a célhatározó kifejezésére terminativus (írásban h, ejtve valószínűleg [-ah] végződéssel, amely a bibliai héber [-a] he-locativusával lehet rokon) és a helyhatározó kifejezésére a locativus ([-u]) is. Az accusativus és a genitivus sok esetben egybeesik (így például dualisban és pluralisban mindig), az összevont esetet oblicus-nak nevezzük. Az ugaritiban is van status absolutus és status constructus (a táblázatban végig a hímnemű status absolutus-t adtuk meg), de status-okra a héber és az arámi kapcsán még visszatérünk.

A személyes névmások közül az egyes szám első személyű névmás ’anāku alakjából levezethető mind az arámi ana (rövidüléssel), mind a héber ’anoki (a kánaáni hangtörvény révén, valamint az utolsó mássalhangzó megváltozásával, disszimiláció vagy paradigmatikus egyszerűsödés következtében). Az egyes szám harmadik személyű, hímnemű névmás alanyesete (huwa) fényt vet az azonos jelentésű héber hu névmás furcsa írásmódjára (hwa).

Az ugariti, a többi sémi nyelvhez hasonlóan, flektáló nyelv, amely jelleg a leglátványosabban az igeragozásban nyilvánul meg. Az igének általában három gyökmássalhangzója van, amelyek elé, közé és után jöhetnek prefixumok, infixumok és szuffixumok. Másként megfogalmazva, a tő és a ragok egyszerű egymás után helyezése (konkatenációja) helyett, az egyes igealakok (igeidők, igemódok…) morfémája egy magánhangzókból és mássalhangzókból álló „sablon” (templátum), amely három üres pozíciót tartalmaz, és ezekbe a lyukakba kerülnek az adott ige jelentését hordozó gyökmássalhangzók. A számot és a személyt bizonyos igeidőkben prefixumok (prefix-ragozás), más igeidőkben pedig szuffixomok (szuffix-ragozás) jelzik. Ezért nevezzük a sémi nyelvek morfológiáját nem-konkatenatív vagy templatikus morfológiának. Bizonyos fonémák, ha gyökmássalhangzók lesznek, rendhagyóvá teszik a paradigmát.

A részletekbe való elmélyülés nélkül, csupán érzékeltetés végett, tekintsünk néhány példát. Szabályos igék esetén, amennyiben q lenne az első gyökmássalhangzó, t a második, l pedig a harmadik, akkor a perfectum (singularis 3 masculinum) qatala (néha qatila) lesz, az imperfectum (szintén singularis 3 masculinum) yaqtVlu (vagy yiqtVlu, ahol V az igére jellemző ún. tematikus magánhangzó), a jussivus (felszólító mód) yaqtVl (vagy yiqtVl), a subjunctivus (kötőmód, v.ö. a héber cohortativus-szal) yaqtVla, az imperativus (parancsoló mód) qtVl, az activ participium (cselekvő melléknévi igenév) pedig qātilu. Ehhez járul még passiv perfectum, passiv imperfectum, passiv participium (szenvedő melléknévi igenév: qatīla), valamint két infinitivus (főnévi igenév, például qatāl) is. Ajánlott feladat a héberül tanuló diákok számára ezen a ponton, hogy vezessék le az említett alakokból a héber igeragozás során tanult alakokat, a kánaáni hangtörvény, a szóvégi magánhangzók lekopása, valamint egy i > e hangeltolódás segítségével.

Az eddig felsorolt alakok csupán az ún. alap igetörzs ragozását mutatják be. Ugyanis, a többi sémi nyelvhez hasonlóan, egy igegyököt több paradigma szerint is lehet ragozni, és ezeket a paradigmákat nevezzük igetörzseknek. Egy másik paradigmában a középső gyökmássalhangzó geminálódik (megkettőződik), vagy valamilyen prefixum (š, t, št, n) kapcsolódik az igéhez. Így például a második gyökmássalhangzó reduplikációjával jellemzett igetörzsben a perfectum qattila, az imperfectum yaqattVlu, az imperativus qattVl, míg az aktív participiumban megjelenik egy m előképző is: muqattilu. Egy gyököt általában az igetörzsek közül néhányban lehet ragozni, nem szerepel mindegyik gyök mindegyik törzsben. Az igetörzsekre és azok jelentésére további példákat fogunk látni rövidesen a héber kapcsán.

Kánaáni feliratok, a föníciai és a moabita nyelv

Habár az ugariti levéltárakhoz mérhető szövegkorpuszok máshonnan nem kerültek elő, az i. e. II. évezredből, valamint az I. évezred első feléből sok északnyugati sémi feliratra leltek régészeti ásatások során.

Már az i. e. III. évezred végéről, majd a II. évezred első feléből maradtak ránk amurru szavak – jelentős részben tulajdonnevek – ékírásos szövegekben, mindenekelőtt a Mari-i levéltárban (a mai szíriai Alalakh-ban), de Mezopotámiában is. Ezt a nyugati sémi nomád népet, amely a mezopotámiai kultúrkörhöz tartozó területeken ekkoriban megjelent, T. Bauer joggal nevezte „keleti kánaánitáknak”, hisz a nyelvük, amennyire megállapítható, az északnyugati sémi nyelvek ekkoriban még kevéssé differenciálódott, az ugaritihoz hasonlóan sok archaikus vonással (például főnévragozással) rendelkező dialektusa lehetett. Az i. e. II. évezred kezdetétől Egyiptomban és a Sínai-félszigeten is bukkannak fel nyugati-sémi emlékek. A legfontosabbak ezek közül a Tell el-Amarna-i levelek. A mai Tell el-Amarna helyén volt az Aton napisten kultuszát bevezető Ekhnaton fáraó fővárosa az i. e. 14. században, ahol 1887-ben egy parasztasszony véletlenül bukkant rá a kor teljes diplomáciai levelezésére. Az i. e. 1385–1355 körüli időszakból származó, közel négyszáz, akkád nyelven írt levél egy részét a kánaáni-föníciai vazallus államok (Büblosz, Gezer, Jeruzsálem, Meggido stb.) királyai küldték a fáraónak. Ezekből a levelekből nem csupán a kor politikai viszonyairól értesülünk, hanem a Kánaán–Fönícia–Szíria területén beszélt nyugati sémi nyelvről is, mivel a levelek szerzőinek az anyanyelve hatással volt arra, ahogyan a kor diplomáciai nyelvét, az akkádot fogalmazták. Még ennél is fontosabbak azok a magyarázó-kiegészítő jellegű glosszák, amelyeket anyanyelvükön, de ékírással szúrtak bele az alapvetően akkád nyelvű szövegbe, hasonlóan a tihanyi apátság alapítólevelébe beszúrt legrégibb magyar szövegemlékhez (1055, „feheruuaru rea meneh hodu utu rea“, azaz ’Fehérvárra menő hadiútra’). Ezekből a glosszákból kitűnik, hogy ebben a korban a kánaáni területeken már lezajlott a kánaáni hangörvény ([ā] > [ō]), vagyis megjelent egy izoglossza, amely elválasztja a héber ősét az egyik földrajzi irányban az ugarititól, a másik irányban pedig az arámitól. Más jellegzetességek tekintetében viszont még archaikus nyelvállapottal van dolgunk, így például a prefix-ragozás végén a magánhangzók megkülönböztetik az imperfectumot (yaqtulu) a subjunctivustól (kötőmód, bibliai héber cohortativus: yaqtula) és a jussivustól (felszólítómód, yaqtul). Az i. e. II. évezred közepéről származnak a Sínai-félsziget bányáiban talált protosínai feliratok, az évezred végétől kezdődően pedig megjelennek a föníciai nyelvemlékek. Az első évezred elejéről ismerünk héber (a gezeri naptár a 10. század végéről, majd egyre több felirat és korsó, pecsét, osztrakon a 8. századtól), moabita (elsősorban Mésa király sztéléje, 9. század), és edomita (pecsétek és osztrakonok – cserépdarabra írt levelek – a 7-6. századból) nyelvemlékeket is. A jordániai Deir cAlla-bantalált, körülbelul i. e. 700-ra datálható, a Bibliából is ismert Bileam (Bálám) prófétáról szóló felirat nyelve hosszú ideig vita tárgya volt, hogy vajon protoarámi-e vagy kánaáni, de valószínűleg a megoldás az, hogy egyik sem. Minden bizonnyal egy dialektuskontinuummal van dolgunk még a II. évezred végén, I. évezred elején is, amelynek egyik vége a tengerparton (elsősorban a mai Libanon területén) lévő régi, föníciai kereskedővárosok nyelve, a másik vége a Belső-Szíriában élő nomád arámi törzsek nyelve, és középen találjuk az izraelita törzsek által beszélt hébert, valamint a szomszédos moabiták nyelvét, a leginkább a Mésa-sztéléről ismert, a héberhez nagyon közel álló moabita nyelvet.

Június 4, 2010 | Categories: nyelvek és írások, sémi nyelvek | Hoszzászólás »