síiták
b 6, 7, 8
Síita irányzatok
a. Ali és a mozgalom gyökerei
Az iszlám történetének első nagy szakadása nem sokkal az iszlám megjelenése és Arab-félszigetet egyesítő diadala után következett be. Mohamed próféta 632-es halálakor nagy valószínűséggel nem rendelkezett arról, hogy ki vezesse utána a nemrég jórészt erővel összekovácsolt muszlim közösséget (umma), ami így a szétesés szélére került. Társai (szahába) azonban gyors döntést hozva megválasztották maguk közül a „helyettesét” (halífa, azaz kalifa), Abu Bakrot. A síita források szerint ekkor a kétségkívül kegyes életet élő, de még viszonylag fiatal és tapasztalatlan Alit illette volna a közösség vezetésének joga, és állítják, hogy Ali Mohamed egyértelműen kinevezett (vaszí) utódja volt. A szunnita forrásanyag kimutatható ellenállásról csak a harmadik kalifa, Oszmán (644–656) idejéből tud: I. Omar rendelkezése szerint egy társak közül választott döntőbíróságra hárult az új kalifa megválasztása, és Oszmán mellett az immár érett korú, érdemdús Ali volt a nagy esélyes. Ali ezt követően afféle passzív rezisztenciába vonult, és – ha bizonyíthatóan nem is támogatta a kalifa elleni lázongást – kapva kapott az alkalmon, amikor 656-ban a járadékaikkal elégedetlen egyiptomi katonák meggyilkolták Oszmánt.
Ali a társadalmi elégedetlenség egyik központjába, Irakba tette át székhelyét Medinából. Kúfa nemrég alapított városa, illetve a szintén nemrég létrehozott baszrai helyőrség a későbbiekben is a síita mozgalom központjául szolgált, és számos kultikus hely fekszik Mezopotámia területén mind a mai napig. A meggyilkolt Oszmán a befolyásos Omajjád család sarja volt. Távoli rokona, Muávija szíriai helytartó halálhírére nem volt hajlandó felesküdni Alira, míg az igazságot nem szolgáltat. A kalifa nem így cselekedett, hanem haddal indult Damaszkusz ellen: kitört az I. fitna. A 657-es sziffíni csata azonban Muávija ravaszságának hála döntetlenül végződött, és súlyosan megtépázta Ali tekintélyét. Míg a háttérben tárgyalások folytak, Ali az őt túl enyhe fellépése miatt elmarasztaló hívei (a később külön szektává váló háridzsiták) ellen vonult, miáltal még több hívét idegenítette el magától. A továbbiakban már ütközetre sem került sor: Alinak nem maradt elég ereje a támadásra. 661-ben egy hajdani híve a kúfai mecsetben gyilkolta meg, nyughelye fölé épült később Nedzsef városa.
b. Haszan és Huszajn
Alinak két fia született Fátima az-Zahrától, Mohamed lányától: Haszan és Huszajn. A kúfai muszlimok Haszannak esküdtek hűséget, de saját táborának zúgolódása és Muávija nyomása hatására ez utóbbi javára lemondott követeléséről. Ettől kezdve élete végéig Medinában élt visszavonultan, a híradások szerint több száz felesége és ágyasa társaságában az omajjád medinai emír, Marván ibn al-Hakam felügyelete alatt. 669-ben halt meg, egyes síita források szerint megmérgezték. Halálát követően jóval agilisabb öccse, Huszajn lett a család feje, így a harmadik síita imám.
Amikor 680-ban meghalt Muávija, az elsősorban iraki városokban (Baszra, Kúfa) tömörülő Ali-pártiak üzenetet küldtek a hidzsázi visszavonultságban élő Huszajnnak, miszerint készek támogatni igényét a trónra. Huszajn, aki addig sem ismerte el Muávija fiát, Jazídot kalifának, népes családjával és kis kísérettel elindult, miután kémeivel ellenőrizte a kúfai helyzetet. Az Omajjádokhoz hű iraki kormányzó tőrbe csalta, és az Eufrátesz partján, Kerbela közelében lemészároltatta csapatát (október 10. a keresztény naptár szerint, az iszlám holdnaptár alapján muharram 10.). Huszajn fejét Damaszkuszba küldték, ahol Jazíd eltemette. (A fej utóbb állítólag Kairóba repült.) Hasszán, illetve elsősorban Huszajn halálára, a kerbelai tragédiára a síiták a keresztény középkori misztériumjátékokhoz hasonló szertartásokkal emlékeznek. A Kerbela emlékét felidéző ünnepségeken (asúra) a keresztény flagellánsokhoz hasonló, önostorozó, sőt önmagukat karddal, késekkel vagdaló szerzetesek is részt vesznek olykor.
c. A vallássá válás útján
A kerbelai csata igen jelentős lépés volt a sía politikaiból vallási mozgalommá válásának folyamatában, mert két fontos tényezőt teremtett meg hozzá: a később rendkívül gazdaggá váló mártírkultuszt és a hívek önmarcangoló bűnbánatát. Az első bűnbánók, az ún. tavvábok alapvetően azért vádolták magukat, mert féltek segítséget nyújtani Huszajnnak és kis csapatának, pedig a közeli Kúfából megtehették volna. Muharram 10-én tartják a síiták az ásúrá elnevezésű emléknapot, ilyenkor gyakoriak az eseményeket felelevenítő misztériumjátékok (taazija), illetve sokan nyilvános önkínzást folytatnak.
A háttérbe szorult síiták eszmeisége korán kapcsolódott a hódítások következtében frissen iszlamizált, de adóügyi okokból – az iszlám alapelveinek ellentmondva – még mindig alsóbbrendűként kezelt ún. maválí-réteg elégedetlenségéhez. Jazíd 683-as halálát követően tört ki a II. fitna, melyhez kapcsolódóan 685-ben Kúfa központtal minden korábbinál jelentősebb síita felkelés robbant ki al-Muhtár, Ali imám hajdani szolgája vezetésével. Mezopotámia nagy részét az évek folyamán mindinkább független, a maválíra támaszkodó ideológiát kialakító Muhtár vezette felkelők kerítették hatalmukba, akik elméletileg Ali egy nem Fátimától származó fia, Muhammad ibn al-Hanafijja nevében léptek fel, noha az lemondott hatalmi igényeiről. Abd al-Malik kalifa óriási szerencséjére ellenfelei, Abdalláh ibn az-Zubajr ellenkalifa, a háridzsiták és síiták nem akartak egységesen fellépni ellene. A szerencsés körülményt a kalifa nem habozott kihasználni: Muhtárt és furkósbotokkal hadakozó fanatikusait, a kajszánitákat 687-ben Muszab ibn az-Zubajr, Baszra kormányzója, Abdalláh ellenkalifa fivére verte le. Ezt a nagy kudarcot követően a síita mozgalom konspiratív szakaszba lépett, és sokáig nem hallatott magáról.
d. Zajd felkelése
A csendet csak 740-ben törte meg Zajd, Ali Zajn al-Ábidín imám fia, al-Huszajn unokája, amikor Kúfában és a város környékén élő beduinok körében kezdett szervezkedni, hogy átvegye családja számára a hatalmat. Hisám kalifa kormányzója azonban értesült a konspirációról, és az ominózus napon a hívekre zárta a mecsetajtót. Zajd így helyi támogatás nélkül volt kénytelen szembe szállni a hatalommal, hiába. Hisám később keresztre feszítette és elégettette Zajd holttestét, amiért az Omajjádok bukásakor az övével is hasonló módon jártak el.
A tizenkettes síiták Zajdot pusztán mártírnak tekintik, mivel szerintük fivére, Muhammad al-Bákir volt valójában az ötödik imám. A síán belül azonban hamarosan kialakult egy mérsékelt, ún. zajdita szekta, ami Zajdot tekinti az ötödik imámnak. Az ötös síiták központja eleinte Tabarisztán volt a Kaszpi-tenger déli partvidékén, majd 9. század legvégén elfoglalták a sokáig semmilyen külső hatalomtól sem háborított Jement, és imámjaik az Oszmán Birodalom támadásai ellenére a 20. század közepéig irányították a területet. Nézeteik szerint az imám nem örökli, hanem tanulás és tapasztalatok útján szerzi meg a közösség vezetéséhez szükséges képességeket, erényt és tudást, azaz az Alidák legrátermettebbike érdemli ki az imámságot. (Jól mutatja ezt, hogy bár maga Zajd és néhány évvel később elesett fia Huszajntól származik, mind a tabarisztáni, mind a jemeni zajdita imámok Haszan utódai közül kerültek ki.)
e. Az abbászida hatalomátvétel
Az első időkben nem minden, Mohamed rokonainak vezető szerepet biztosítani kívánó mozgalom sorakozott fel egyértelműen Ali és utódai mögé – azon túlmenően is, hogy Haszan és Huszajn utódainak hívei között is ellentétek feszültek. Ali testvérének, Dzsaafar leszármazottainak is jelentős támogatói bázisa volt, de a próféta és Ali nagybátyja, al-Abbász családja is komoly megbecsültségnek örvendett. Az Abbászidák a 8. század első harmada táján kezdtek agitációba az Omajjádok ellen. A síiták nagy részét is rávették, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Ők maguk eredetileg Muhammad ibn al-Hanafijja fia, Abú Hásim Abdalláh trónigényét támogatták, aki halála előtt al-Abbász dédunokáját, Muhammad ibn Alít ismerte el az ahl al-bajt vezetőjének és legitim trónörökösnek. Muhammad halála után fia, Ibráhím, majd öccse, Abdalláh asz-Szaffáh vezette a mozgalmat, melyet Kúfából szervezett a tehetséges Abú Szaláma, és a horászáni Mervből irányított Abú Muszlim.
A síiták egy jelentős része azonban nem az Abbászidákat támogatta, hanem al-Haszan Abdalláh nevű fiának gyermekét, az an-Nafsz az-Zakijja (a „tiszta lélek”) névvel illetett Muhammadot. Számukra, bár támogatták az Omajjádok megbuktatását, keserves csalódást jelentett, amikor 750-ben az Abbászidák szerezték meg a kalifátust a ház népe nevében. Az Abbászidák ráadásul hamarosan végeztek Abú Szalámával és Abú Muszlimmal, akik továbbra is túlzott befolyással rendelkeztek, és el is költöztek Kúfából (először al-Hásimijja városába, majd a szintén újonnan épített Bagdadba). Az elégedetlenség csúcspontja az volt, amikor Muhammad an-Nafsz az-Zakijja a második abbászida uralkodó, Al-Manszúr kalifa ellen Medina központtal 762-ben lázadást indított, amit az – fivére iraki lázadásával együtt – véresen levert. Ezzel a síiták jelentős része elpártolt a kalifátustól. (Érdemes megjegyezni, hogy az ún. abbászida sía egyik vadhajtását, a rávandijja nevű mozgalmat, amely az új kalifákat istenítette, korábban szintén al-Manszúr verte le.)
f. Felügyelet alatt
A következő időszakban a síiták többsége az üldözés elől jobbnak látta békés elvonultságba menekülni. A kötelező óvatosság (takijja) eszméjének kialakításában kulcsszerepe volt a tizenkettesek hatodik imámjának, Dzsaafar asz-Szádiknak, a 743-ban feltehetően Hisám kalifa parancsára megmérgezett Muhammad al-Bákir inkább tudós, mintsem politikus fiának. Bár kisebb szélsőséges síita csoportok olykor lázongtak – így 786-ban a leverése helyéről Száhib Fahhnak nevezett haszanida Mekka környékén –, a többségi irányzat nemhogy aktív politikát folytatott volna, de még a hívek jó része előtt is titokban tartotta a vezetők ki- és hollétét, ha tehette. Ennek ellenére a kalifák tisztában voltak vele, hogy hatalmukra nézve potenciális veszélyforrást jelentenek Ali utódai, így igyekeztek felügyelni őket. Dzsaafart 765-ös haláláig – amit a hívek közül sokan mérgezésnek tulajdonítanak – több alkalommal zárták börtönbe. Fia, a hetedik imám, Múszá l-Kázim 799-ben Hárún ar-Rasíd börtönében hunyt el.
Hárún ar-Rasíd fia, al-Mamún változtatott ezen a politikán. Míg fivére, a kalifátust öröklő al-Amín ellen harcolt, magához vette Múszá l-Kázim fiát, Alí ar-Ridát, akit örökösévé nevezett ki, és egyéb gesztusokat is tett (pl. az Abbászidák fekete lobogóját a síiták zöld színére cserélte), hogy ezzel megszerezze a sía támogatását. Alí imám azonban nem élte túl a kalifát: alighogy Mamún hatalma konszolidálódott, 819-ben meghalt Tuszban – a síita hagyomány szerint maga Mamún mérgeztette meg. A következő imám, Muhammad al-Dzsavád ekkor még kisgyermek volt, de a kalifa magához vette, és egy lányát adta hozzá feleségül. 835-ben hunyt el, a hagyomány szerint felesége mérgezte meg az új kalifa, al-Mutaszim parancsára. Az ő fia, Alí al-Hádí szintén kisgyermekként örökölte meg az imámátust, és húszéves korában, 848-ban Szamarrában helyezték házi őrizetbe fiával, al-Haszan al-Aszkaríval együtt. Ali 868-ban, Haszan pedig, aki így egész imámsága alatt fogságban volt, 874-ben hunyt el házi őrizetben.
A tizenkettes sía szerint az utolsó imám Muhammad al-Mahdí, al-Aszkarí kisfia, akit titokban tartottak az Abbászidák előtt, de apja halála után gyermekként eltűnt. Ezt követi a rejtőzés (gajba) időszaka. Az ún. „kis rejtőzés” (al-gajbat asz-szugrá) 939-ig tartott, eközben Muhammad négy képviselőjén keresztül tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Az utolsó képviselő halálával kezdődött a síiták szerint mindmáig tartó „nagy rejtőzés” (al-gajbat al-kubrá), melynek során Isten magához vette Muhammad imámot, aki felkészül, hogy megváltóként (mahdí) visszatérjen valamikor a jövőben, és visszatérve megvalósítsa Mohamed próféta azóta elfajzott művét a Földön az utolsó ítélet előtt.
h. Az iszmáiliták
A 9. század végén a síának egy újabb ága alakult ki, az iszmáilitáké. Tanításuk szerint Dzsaafar asz-Szádik csak a megtévesztés érdekében tett úgy, mintha Múszá l-Kázim lenne az utódja, valójában azonban Iszmáíl nevű fia volt az – aki viszont a többi síita szerint még Dzsaafar életében elhunyt. Az iszmáiliták nem egységesek abban, hogy elfogadják-e ezt a tényt: egyesek szerint halála csak színjáték volt, mások viszont úgy tartják, hogy ha meg is halt apja életében, akkor is imám volt, és ezt tovább is örökítette fiára, Muhammadra, a hetedik imámra,[1] aki elrejtőzött, és majd visszatér mahdíként. E téren azonban szintén nem egységes az iszmáilita dogmatika: sokan magát Iszmáílt vallják a hetedik, rejtőző imámnak. A hetes síában a rejtőzés- és mahdítan sem olyan egyértelműen körvonalazott, mint a tizenketteseknél. A többségük szerint Iszmáíl leszármazottai továbbra is éltek, és hittérítőik (dáík) keresztül tartották a kapcsolatot a világgal. Az iszmáiliták egyébként erősen a neoplatonizmus hatása alatt álltak, különösen az istenség emanációja tanának tekintetében. Úgy vélték ugyanis, hogy a világnak hét periódusa van, amelyet hét, isteni kiáradást megtestesítő próféta vezet be: Ádám, Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus és Mohamed, illetve a majdan visszatérő mahdí, tanításukat pedig hét-hét közvetítő adja át az új periódus kezdetéig. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy úgy ítélték meg: a mahdí érkezésével az iszlám, azaz a Mohamed által hirdetett világrend meghaladottá vált.
Az iszmáilita tanok két mozgalomban eszkalálódtak a 10. század első felében. Az első, a komoly perzsa befolyás alatt álló karmatíké, egy rövid ideig tartó, igen erőszakos periódust hozott a Közel-Kelet történetében. Bahreini központjukból kiindulva a rablási lehetőségen kapó beduinok támogatásával működő karmatík egy perzsa rabszolgafiút neveztek ki mahdívá, meghirdetve az addigi világrend végső pusztulását. Ennek jegyében Mezopotámia és az Arab-félsziget területeit dúlták, és 928-ban Mekka városában vérfürdőt rendeztek a zarándokok között. Ekkor az új rend jegyében még a Kábából is elrabolták a fekete követ. A mozgalom vezetői azonban valamiféle belső zavar miatt hamarosan meggyilkolták a megváltót, mire a karmatík fokozatosan elvesztették támogatóikat. 950-ben még a fekete kő is visszakerült Mekkába. A karmatí mozgalom a század végére elenyészett.
Sokkal sikeresebbnek bizonyult a másik iszmáilita mozgalom, amelyhez a karmatík nem voltak hajlandóak csatlakozni. 909-ben magát Muhammad ibn Iszmáíl utódjának kiadva Ifríkijában lépett fel egy lázadó, Ubajd Alláh al-Mahdí billáh, aki hamarosan megdöntötte az Aglabidák hatalmát. Utódai, akiket a Mohamed lányától való származásuk kihangsúlyozása miatt Fátimidáknak neveztek, 969-ben elpusztították az Ihsídidák egyiptomi emírségét, és amellett, hogy imámoknak tekintették magukat, kalifai címet vettek fel. A Fátimidák állama 1171-ig állt fenn, és léte során az észak-afrikai és levantei térség meghatározó birodalma volt. Eközben azonban iszmáilita tanokat kénytelenek voltak enyhíteni – az egyetlen kivételt a labilis idegállapotú, 996–1021 között uralkodó al-Hákim jelentette, aki magát az istenség földi megtestesülésének jelentette ki, és végül valószínűleg meggyilkolták emiatt. Mindemellett a fátimida misszió folytatódott, és Haszan-i Szabbáh révén Iránban, Rasíd ad-Dín Szinán, a „hegy öregje” révén pedig Szíriában valóságos államiság jött létre a megközelíthetetlen erődök hálózatából a 11–12. század folyamán.
A két erődhálózat 1094-ig elismerte a Fátimidák imámságát, de a mozgalom ekkor kettészakadt egy örökösödési kérdés kapcsán. Al-Musztanszirnak ugyanis két fia volt, al-Musztaalí és Nizár. Ez utóbbit megölték, de a szíriai és perzsiai iszmáiliták végül őt ismerték el legitim imámnak. Az ún. nizári iszmáilitákkal a keresztesek is gyakorta találkoztak – ők voltak a merész orgyilkosságaikról hírhedt aszaszinok. A két erődhálózat a 13. század közepén szűnt meg: a Hülegü kán vezette mongolok az iráni iszmáilitákat 1256-ban hajtották uralmuk alá, a Mamlúk Birodalom szultánja, az-Záhir Bajbarsz pedig 1273-ra hódoltatta szíriai hitsorsosaikat. Bajbarsz kegye folytán az iszmáiliták lakhelyüket és némi autonómiát megőrizhettek, de végérvényesen a szultánság alattvalóivá váltak.
g. A síita iszlám tanításai
A síita és a szunnita vallási felfogás közötti különbségek csak alaposabb tanulmányozás után ismerhetők fel, mivel a muszlim hit e két irányzata egyaránt a Koránon alapul. Hitük második legfontosabb forrása a szunna, mely a Próféta példamutató életútját hagyományozta az utókorra. Síiták és szunniták egyaránt úgy vélik, hogy ezeket az összegyűjtött szövegeket az idők folyamán meghamisították, autentikusnak azonban már mindkét fél más-más szövegrészeket tekint. Így például a tizenkettes síiták nem csupán Mohamed prófétát tartják Allahtól vezéreltnek és tévedhetetlennek, de a Prófáta lányát, Fátimát és a tizenkét imámot is, és ezért nézetük szerint – a szunnitáktól eltérően – a Korán mellett azok a hagyományok is a síita jogrend alapját képezik, amelyek e további “Tévedhetetlenek” szavait és cselekedeteit foglalják magukban. Valamennyi muszlim hívő kötelessége a hitvallás és az ima, a böjt, az alamizsnaadás és a Mekkába való zarándoklat. E téren jobbára jelentéktelen az eltérés a két felekezet között. A síiták például összevonják a déli és a délutáni, illetve az esti és éjszakai imát, így hát a szunnitáknál szokásos napi ötszöri alkalom helyett naponta mindössze háromszor imádkoznak. További síita sajátosság, hogy a hívők Mekkán kívül az imámok sírjához is elzarándokolnak. A síiták szerint a kalifai méltóságot Ali leszármazottai öröklik. Bizonyos síita felfogásban már az első három kalifa uralkodása sem tekinthető törvényesnek, mert megválasztásuk az idzsmára, a hívők közmegegyezésére alapult, a síiták azonban nem az idzsmát tekintik az iszlám jog végső forrásának, hanem Ali családjának leszármazottját, akit ők nem kalifának, hanem imámnak neveznek. Az imám szó sokkal több transzcendens elemet tartalmaz, mint a kalifa kifejezés. A kalifa választott uralkodó, Mohamed helyettese, de földöntúli képességekkel nem rendelkezik. Az imám szent ember, ő nem helyettese a Prófétának, hanem megjelenítője. Minden korszaknak van imámja, függetlenül attól, hogy az imám nyílvánosan irányítja a közösséget vagy rejtőzködve él. Fontos szerepe van a síitizmusban a mahdi (megváltó) eljövetelének a végső időkben.
Irán az iszlám előtt
IRÁN AZ ISZLÁM ELŐTT
Irán történelme két nagy részre osztható, melyet az arab hódítás választ el egymástól. Az iszlám előtti periódus és az iszlám kor élesen elválik történelmileg.
Az iszlám előtti időszak történetét az óperzsa (achaimenida) kortól kezdjük tárgyalni jelen összefoglalásban. Miután az indoeurópaiak közé sorolható iráni törzsek Kr.e. 1000 táján bevándoroltak a mai Irán területére, más iráni csoportok pedig Közép-Ázsia, Afganisztán és a délorosz steppe területén jelentek meg, különböző forrásaink is elkezdenek részletesen foglalkozni e népekkel. Ezt a tágabb régiót nevezhetjük az iszlám előtti iráni történelem területének.
Ez az első kor időben tehát az óperzsa kortól a szászánida időszak végéig terjed, a Kr.e. 6. századtól a Kr.u. 7. század közepéig. E korszak ismeretéhez az eredeti iráni forrásokon (óperzsa, párthus, különböző középperzsa források: szogd, baktriai, khvárizmi, szaka) kívül egyéb jelentős forráscsoportok, mint a klasszikus görög-latin auktorok, a mezopotámiai ékírásos szövegek, egyiptomi démotikus szövegek, a bibliai hagyomány egyes megjegyzései, valamint arámi, örmény és kínai források is hozzásegítenek.
Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy összefüggő ismereteink főleg az un. nyugat-iráni népekre, azon belül is a perzsákra vonatkoznak, míg a többi nyugat-iráni népcsoportnak (méd, párthus) és a kelet-iráni népeknek (szogdok, khvárizmiek, baktriaiak és szakák) politikatörténete vagy egyáltalán nem vagy csak meglehetősen töredékesen ismeretes.
Leszámítva a számos történelmi és kronológiai problémával rendelkező méd időszakot (Kr.e. 8-6. sz.), az iráni népek és törzsek történetének első jól ismert ideje a Kr.e. 6-4. század közötti óperzsa periódus. A dél-iráni gyökerű, az Industól a Balkán-félszigetig és Egyiptomig terjedő Achaimenida Birodalom politikatörténete jól ismert, főleg klasszikus (görög, latin) auktorokból és a korai óperzsa korból származó óperzsa királyfeliratokból.
Az Achaimenidákat megdöntő makedón Nagy Sándor és az ő uralmát követő iráni szeleukida makedón-görög korszak a Kr.e. 4. és Kr.e. 2. század közé tehető. Ebből a korból számos kisebb görög epigráfiai emlék egészíti ki ismereteinket a területileg egyre zsugorodó szeleukida állam iráni történelméről.
Az ezt követő és részben már ezzel párhuzamos korszak a párthus eredetű, a Kaszpi-tengertől keletre elterülő Párthiából származó és részben közép-ázsiai kapcsolatokkal is rendelkező Arsakida (Arszakida) dinasztia nevével kapcsolható össze. A Kr.e. 3. század és a Kr.u. 3. század között, közel ötszáz évig hatalmon levő, egyértelműen iráni eredetű és nyelvű párthusok korszaka sajnos elég gyér forrásanyaggal rendelkezik, szemben a korábbi achaimenida és a későbbi szászánida periódusokkal. Így ez a hosszú és az iráni történelmi hagyomány szempontjából mindenképpen meghatározónak tűnő kor csak töredékesen ismert és jórészt antik forrásokra vagyunk utalva kutatásában. A problémákat jól szemlélteti a meglehetősen feltételes Arsakida uralkodói genealógia, mely máig számos kérdést vet fel a kutatásban.
Az utolsó jelentős iszlám előtti nyugat-iráni dinasztia, melyet történelmileg jól ismerünk, a szászánidáké volt. A Kr.u. 3. és 7. század közötti szászánida kor története jól ismert későantik, muszlim (klasszikus arab és perzsa), örmény és bizánci forrásokból. Az iszlám előtti időszak utolsó jelentős nyugati dinasztiájának sikerült egy, a mai Afganisztántól Örményországig és Jemenig ívelő államot létrehoznia. Erősen központosított államigazgatása révén végig komoly kihívást jelentett a tőle nyugatra elterülő Római majd Kelet-római Birodalomnak. Hatalma csúcsán a 7. század elején sikerült Egyiptomot, Szíriát, Palesztinát és Kis-Ázsiát is meghódítania, elérve ezzel az egykori Achaimenida Birodalom határait. Ezt követően azonban szinte pillanatok omlott össze az ellentámadó bizánciak és a váratlanul a történelem színpadára lépő muszlim arab kalifátus csapásai alatt. A 7. században alapvetően új történelmi időszak kezdődik Irán történelmében.
Irodalom:
Apor É.: Perszepolisz, Budapest 1974.
Apor, É.: Irán, birodalmak – hagyományok, Budapest 1985.
Biblia, Ószövetség: Ezsdrás (Ezra), Eszter, Nehémiás, Dániel, Jeremiás siralmai.
Bivar, A.D.H.: The Political History of Iran under the Arsacids, The Cambridge History of Iran, The Seleucid, Parthian and Sasanian Periods. Cambridge 1983. 21-100.
Boyce, M.: A History of Zoroastrianism I-III. Leiden 1975.
Boyce, M.: A Persian Stronghold of Zoroastrianism, Oxford 1977.
Boyce, M.: Middle Persian Literature, Handbuch der Orientalistik, Abt. 1, Bd,4, Abs. 2 Literatur, Lief. 1. Leiden 1968.
Boyce, M.: On Mithra’s Part in Zoroastrianism, BSOAS 32 (1969), 10-34.
Boyce, M.: On the antiquity of Zoroastrian apocalyptic BSOAS 47 (1984), 57-75.
Boyce, M.:On the Sacred Fires of the Zoroastrians, BSOAS 31 (1968), 52-68.
Boyce, M.: On the Zoroastrian Temple Cult of Fire, JAOS 95 (1975), 454-465.
Boyce, M.: Textual sources for the Study of Zoroastrianism, Cambridge 1974.
Boyd, J. W.–Kotwal D. F. M.: A Persian Offering The Yasna A Zoroastrian High Liturgy, Paris 1991.
Briant, P.: L’histoire de l’empire Perse, De Cyrus a Alexandre, Paris 1996.
Cereti, C.: La letteratura pahlavi, Introduzione ai testi con riferimenti alla storia degli studi e alla tradizione manoscritta, Milano 2001.
Christensen, A.: L’Iran sous les Sasanides, Coppenhagen 1944.
Dandamaev, M. A.–Lukonin, V. G.: The Culture and Social Institutions of Ancient Iran, Cambridge 1988.
Dandamaev, M. A.: Persien unter den Achaimeniden, Wiesbaden 1976.
Diakonoff, I.M.: Elam, The Cambridge History of Iran, The Median and Achaemenian Periods, Cambridge 1985. 1-25.
Eliade, M.: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Budapest 1994. 264-290.
Eliade, M.: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Budapest 1995. 243-261.
Firdauszi, A. M.: Királyok könyve (Sáhnáme), Budapest 1979. 98-188, 290-360.
Frye, R. N.: The History of Ancient Iran, München 1984.
Ghirshman, R.: Az ókori Irán, médek, perzsák, párthusok. Budapest 1981.
Gnoli, G.: Zoroaster’s Time and Homeland, Naples 1980.
Hahn I.: Sassanidische und spätrömische Besteuerung, Acta Ant. Hung. 7 (1959), 253-265.
Harmatta J. Egy újabb óperzsa feliratról, AntTan 1( 1954), 66-83.
Harmatta J.: Az Achaimenidák eredete és birodalomalapítása, AntTan 18 (1971), 18-28.
Harmatta J.: Az óperzsa pecséthengertől a szászánida gemmáig, AntTan 11 (1964), 185-200.
Harmatta J.(szerk.): Ókori Keleti Történeti Chrestomathia, Budapest 1999. (az összes szemelvény az ókori Irán fejezetből)
Harmatta J.: A durai párthus ostrakonok, AntTan 3 (1956), 117-166.
Harmatta J.: A durai párthus pergamen, AntTan 4 (1957), 61-88, 238-249.
Harmatta J.: A Surkh – Kotali feliratok, AntTan 7 (1960), 185-210.
Harmatta J.: I. Dareios és az óperzsa ékírás, AntTan 13 (1966), 189-211.
Harmatta J.: The Great Bactrian Inscription, Acta Ant. Hung. 12 (1964), 373-471
Hegyi D.–Kertész I.–Németh Gy.–Sarkady J.: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig. Budapest 1995. 313-324, 338-348.
Henning, W. B.: The Disintegration of the Avestic Studies, TPS, 1942 (published in 1944), 40-56.
Hermann, G.: Perzsa reneszánsz, Budapest 1988.
Hérodotosz: A görög-perzsa háború, 2-4, 7. könyv, Budapest 2000.
Hinnels, J. R.: Perzsa mitológia, Budapest 1992.
Iustinus: Világkrónika, 41-42. könyv (291-303), Budapest, s.a.
Jany J.: A Szászánida Birodalom magánjogának rendszere és továbbélése a Közel-Keleten, Budapest 2000.
Jeremiás É.: Az iráni népek időszámításai, Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba III. Budapest 1980. 200-213.
Jeremiás É.: Az iráni nyelvek írásbelisége, Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba III. Budapest 1980. 67-86.
Josephus Flavius: A zsidók története, (XIV,7.13.) 197-200, 230-237; (XX.3.) 556-561. Debrecen 1994.
Kuhrt, A.: Az ókori Közel-Kelet, Piliscsaba 2005. 155-176, 201-209, 280-282, 298-309.
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok I-II.: Alexandrosz (I. 529-601), II. Artaxerxész (II. 893-922), II. Crassus II.17-33 (803-824), Antonius II.28-52 (698- 720). Budapest 2001.
Schippmann, K.: Die iranischen Feuerheiligtümer, Berlin–New York 1971.
Schippmann, K.: Grundzüge der Geschichte des sasanidischen Reiches, Stuttgart 1991.
Schippmann, K.: Grundzüge der parthischen Geschichte, Stuttgart 1989.
Schmitt, R.: Achaemenid Dynasty, Encyclopaedia Iranica Vol. I Ab-Anahid, 414-426.
Vásáry I.: A régi Belső-Ázsia története, Budapest 2003. 30-78.
www.terebess.hu/ Papakfia Ardakhsir tetteinek könyve I. I-III. könyv ( ford. Kováts Előd)
Xenophón: Anabaszisz, 1-2. könyv (251-307). Budapest 2001.
MÉD-PERZSA KOR
843 A perzsák első említése újasszír forrásokban.
836 A médek első említése újasszír forrásokban.
654 Szkíta támadás Észak-Iránban.
614 Assur eleste (méd-újbabiloni erők révén).
612 Ninive eleste (méd-újbabiloni erők révén).
585 Méd – lüd ütközet a Halüsznél.
kb. 553 II.Nagy Kürosz legyőzi Asztüagészt (Kr.e. 553330), az Akhaimenida Birodalom kezdete.
546 Nagy Kürosz legyőzi Kroiszosz lüd uralkodót, Lüdia és a kisázsiai görögség óperzsa
539 Babilont elfoglalják a perzsák, az Újbabiloni Birodalom óperzsa kézre kerül.
530 Nagy Kürosz halála a nomád masszagéták ellen ütközetben, Paszargadaiban, uralkodói rezidenciáján temetik el.
530-522 II. Kambüszész uralkodása.
525 II. Kambüszész elfoglalja Egyiptomot, hadjárat Núbia és a Sziva oázis ellen.
522 I. Dareiosz államcsínye (522-486)
520-519 A biszotuni (behisztuni) felirat elkészülte.
513 I. Dareiosz sikertelen szkíta hadjárata.
499-494 A kisázsiai ión városok lázadása és veresége a perzsák ellen.
492 Az első perzsa támadás a görög anyaország ellen, a Mardoniosz vezette perzsa flotta megsemmisül az Athosz hegyfoknál.
490 A második perzsa támadás a görög anyaország ellen, perzsa vereség Marathónnál Dareiosz alatt épül ki az óperzsa közigazgatás, elkezdődik Perszepolisz kiépítése, a birodalom eléri legnagyobb területi kiterjedését.
486 Dareiosz halála, egyiptomi lázadás, felkelés Babilonban.
486-465 I. Xerxész uralkodása.
485 Xerxész leveri az egyiptomi és a babiloni szatrapia felkelését.
480 A harmadik perzsa támadás a görög anyaország ellen, Thermopülainél a perzsák leverik a spártaiakat, Athént felperzselik Szalamisznál viszont tengeri ütközetben vereséget szenvednek az a görög flottától, ezután I. Xerxész távozik görögföldről.
479 Plataiai, Pauszaniasz spártai király vereséget mér a perzsa szárazföldi erőkre, Mardoniosz halála.
469 k. Eurümedón, Kimón vezette athéni flotta legyőzi a perzsákat a kisázsiai partoknál.
465 Xerxészt meggyilkolja eunuchja, Artabanosz.
465-424 I. Artaxerxész uralkodása.
456-455 Inarósz lázadása Egyiptomban, Akhaimenész szatrapa meggyilkolása.
455 Megabüdzosz perzsa hadvezér támadása Inarósz ellen, az athéni flotta megsemmisül Egyiptomban, Inarósz veresége és halála.
451-449 k. Az un. Kalliasz-féle béke a déloszi szövetség és Perzsia között, a kisázsiai görög városok függetlenednek az Óperzsa Birodalomtól.
449 Ciprus felszabadul a perzsa uralom alól, Kimón halála.
424 I. Artaxerxész halála, II. Xerxész és Szekündianosz (Szogdianosz) rövid uralkodása.
424-404 II. Dareiosz Nothosz uralkodása.
413 Perzsia Spártát támogatja a peloponnészoszi háborúban.
404-358 I. Artaxerxész uralkodása; uralma alatt Egyiptom elszakad a birodalomtól.
401 Arszakész (II. Artaxerxész) és ifjabb Kürosz rivalizálása az öröklésért Kunaxa, ifjabb Kürosz halála a bátyjával vívott harcban, a görög zsoldossereg viszontagságos módon visszatér a perzsa területről Kis-Ázsia nyugati részére.
400-396 Agészilaosz spártai király háborúja Nyugat-Kis-Ázsiában, Tisszaphernész szatrapa bukása.
395 Knidosz – az egyesült athéni-perzsa flotta tönkreveri a spártaiakat.
387 Az Antalkidasz-féle vagy un. első királybéke, a kisázsiai ión városok vér nélkül újra perzsa kézre kerülnek.
375 A második királybéke, az első királybéke tartalmának megújítása.
II. Artaxerxész alatt a központi hatalom erősen visszaszorul, regionális szatrapa dinasztiák kialakulása Kis-Ázsiában és Szíriában.
358-338 III. Artaxerxész uralkodása.
345 Sikertelen kísérlet Egyiptom visszafoglalására.
343 Egyiptom sikeres perzsa visszafoglalása, III. Artaxerxész megerősíti a központi hatalmat a birodalomban.
338 III. Artaxerxészt megöleti Bagoasz udvari eunuch.
338-336 Arszész/IV. Artaxerxész uralkodása.
336 Arszészt megöleti Bagoasz udvari eunuch.
336-330 III. Dareiosz uralkodása.
336 III. Dareiosz leszámol Bagoasszal.
334 Nagy Sándor hadjáratának kezdete az Óperzsa Birodalom ellen, a granikoszi csata, a kisázsiai perzsa szatrapák seregének megsemmisítése, KisÁzsia nyugati fele makedón kézre kerül.
333 Isszosz – Nagy Sándor legyőzi III. Dareioszt, foglyul ejti családját, és bevonul Damaszkuszba, Fönícia, Szíria makedón kézen.
332 Egyiptom makedón kézre kerül, Nagy Sándor elfoglalja a Sziva oázist.
331 Gaugaméla Nagy Sándor végső vereséget mér az óperzsa haderőre; elfoglalja Babilont, Szúzát, Perszepolisz majd pedig kifosztja és felgyújtja Perszepoliszt.
330 III. Dareiosz halála Hekatompülosz (Dámghán) közelében, Nagy Sándor elfoglalja Ekbatanát, majd Hürkánia felé fordul.
329 Transzoxánia makedón kézen, váltakozó harcok a szkítákkal.
328 Nagy Sándor átlépi az Iaxartészt és a makedón uralkodó és a szogd Rhóxané házassága.
327-326 Nagy Sándor Indiában, harcok Porosszal, a makedón sereg visszafordul Indiából.
325 Az un. szúzai menyegző, makedón és perzsa előkelők közös elitjének kísérlete.
323 Nagy Sándor meghal Babilonban.
SZELEUKIDA-PÁRTHUS KOR
312/311 I. Szeleukosz (312-281) megalapítja a szeleukida birodalmat, az un. szeleukida éra kezdete.
30 I. Szeleukosz szerződése Csandraguptával, az Indus völgye a Maurja Birodalom kezére kerül.
301 Az ipszoszi csata, a Nagy Sándori birodalom végleges részekre hullása.
Kb. 250 Diodótosz baktriai szatrapész fellázad II. Antiokhosz ellen.
247 A parn Arszakész támadása Párthia ellen, az un. arsakida éra kezdete.
239 A grékobaktriai királyság születése (Euthüdémosz).
238 I. Arszakész véglegesen meghódítja Párthiát és Hürkaniát.
212-209 III. Antiokhosz megpróbálja restaurálni nagyszabású keleti hadjáratával az elveszett keleti szeleukida területeket.
176 A kaszpi Mardoi törzsszövetség párthus uralom alá kerül.
155 Mithridatész megtámadja Médiát.
148/147Mithridatész beveszi Ekbatanát, és fővárosává teszi.
141 Mithridatész az első párthus uralkodó, aki behatol Mezopotámiába.
139 I. Mithridatész foglyul ejti II. Démétriosz (142-138) szeleukida uralkodót.
138 VII. Antiokhosz szeleukida uralkodó (139-129) ellentámadása Mezopotámiában a párthusok ellen.
Kb. 130 A szakák elpusztítják a baktriai görög államot, és csapást mérnek a párthusokra.
129 VII. Antiokhosz szeleukida uralkodó sikertelen hadjáratot vezet II. Phraatész ellen és Médiában meghal.
128 A szakák megölik II. Phraatészt.
123 A szakák megölik I. Artabanoszt.
120k. II. Mithridatész legyőzi a szakákat.
114 Wudi kínai császár küldöttsége a párthus udvarban.
109 Az első selyemkaraván.
92 Sulla elutasítja Mithridatész követéségét Kis-Ázsiában.
53 A carrhaei csata.
40 Pakórosz lerohanja Szíriát és Palesztinát, Labienus Kis-Ázsiát.
39 Labienusz veresége és halála Kis-Ázsiában.
39 Pakórosz veresége és halála Szíriában.
36 Marcus Antonius nagy hadjárata Örményországban és Észak-Iránban a párthusok ellen.
34 Marcus Antonius újabb párthusellenes háborúja.
Kr.e. 20. Augustus és IV. Phraatész egyezménye az Euphratészről mint római-párthus határról, a Carrhaenál elpusztult római légiók jelvényeit visszaadják a párthusok.
Kr.e. 2. Musza, IV. Phraatész felesége megöli férjét.
Kr.u. 37. Római–párthus egyezmény Örményország felosztásáról és az euphratészi határ megújítása.
Kr. u. I. sz. A Kusán állam kezdetei Kudzsula Kadphiszész alatt.
Kr. u. 72 Alán betörés Párthiába, súlyos károkat okoznak Észak-Iránban.
114-117 Traianus párthus háborúja.
Kb. 130 I. Kaniska trónra lép a Kusán Birodalomban.
136 Újabb alán betörés Észak-Iránban.
164-165 Lucius Verus párthus háborúja, pestisjárvány.
197-198 Septimius Severus párthus háborúja.
216-217 Caracalla párthus háborúja és veresége a párthusoktól.
216 Máni, a manicheizmus alapítója megszületik.
224 A hormizdegáni csata, az iráni arsakida párthus dinasztia bukása.
SZÁSZÁNIDA KOR
210 körül A szászánida Pápag és fia, Ardasír egyesíti Fársz tartományt.
224 A hormizdegáni csata.
224-226 A párthus dinasztia utóvédharcai és bukása.
232 Ardasír háborúja Alexander Severusszal Mezopotámiában.
244 Sáhpuhr győzelme Ktésziphónnál Philippus Arabs felett.
256 Sáhpuhr beveszi Antiochiát.
257-260 közt Sáhpuhr leveri és foglyul ejti Valerianust Edesszánál, az egyik legnagyobb szászánida győzelem a rómaiak felett.
272 Máni kivégzése.
283 A római Carus császár beveszi Ktésziphónt.
296 Narszé vereséget szenved a római Galeriustól Örményországban.
337 II. Sáhpuhr első római háborúja, Niszibisz római erődjének sikertelen ostroma.
338 Nagy keresztényüldözés a Szászánida Birodalomban.
348 II. Sáhpuhr beveszi Singarát.
350 II. Sáhpuhr újra sikertelenül ostromolja Niszibiszt.
353 II. Sáhpuhr az Amu-darjánál harcol a chionitákkal szemben.
359 II. Sáhpuhr beveszi Amidát (ma Diyarbakır Törökországban) a rómaiak fontos keleti limes erődjét.
363 Julianosz Aposztata hadjárata, győzelme II. Sáhpuhr felett majd halála Ktésziphón mellett, Iovianus, az új császár átadja Niszibiszt a szászánidáknak, Armenia (Örményország) nagyobbrészt II. Sáhpuhr kezére kerül.
395 Hun betörés a Kaukázustól délre eső területekre, Szíriába és Észak-Iránba.
410 A szeleukeiai zsinat, a nesztoriánus kereszténység lesz az iráni keresztények hivatalosan elfogadott vallása.
422 V. Bahrám sikertelen háborúja a Keletrómai Birodalom ellen.
423 V. Bahrám Gúr sikeres háborúja a heftaliták ellen, a buharai oázis bevétele.
469 Péróz vereséget szenved a heftalitáktól keleten.
484 Péróz elesik a heftalitákkal szemben Közép-Ázsiában, a mazdakita mozgalom kezdetei a Szászánida Birodalomban, a szászánida állam közel nyolcvan évig heftalita vazallus lesz.
502-507 A nagy keletrómai-szászánida háború.
522 I. Kavád második keletrómai háborúja.
524 Mazdak meggyilkolása.
540 I. Huszrau beveszi Antiochiát, keleti gót-szászánida szövetség a keletrómaiak ellen.
kb. 557 A szászánida-türk szövetség leveri a heftalitákat.
562 I. Jusztinianosz és I. Huszrau békét kötnek.
565 Szászánida-keletrómai gazdasági és vámegyezmény.
570 k. Mohamed próféta születése.
572 Újabb szászánida keletrómai háború.
575 I. Huszrau meghódítja Jement, leveri az axumi etióp hadsereget.
582 Váltakozó kimenetelű szászánida-keletrómai harcok Mezopotámiában.
589 Bahrám Csóbin leveri a türköket Herátban.
590 Bahrám Csóbin lázadása és IV. Hormizd bukása.
591 Bahrám Csóbin vereséget szenved Maurikiosz keletrómai császár és II. Huszrau seregeitől, a türkökhöz menekül, ahol megölik.
591-601 Bisztám, Huszrau nagybátyjának lázadása és külön királysága Észak-Iránban.
598 Észak-Arábia szászánida kézen.
602 Az utolsó nagy szászánida-keletrómai háború kezdete.
604 Dzu Kárnál az arabok legyőznek egy perzsa sereget.
612 A perzsák elfoglalják Antiochiát és Damaszkuszt.
614 Jeruzsálem szászánida kézen.
616 Kis-Ázsia szászánida kézen.
619 Egyiptom szászánida kézen.
622 I. Hérakleiosz keletrómai császár Örményország felől váratlan támadást intéz a Szászánida Birodalom ellen.
624 I. Hérakleiosz kifosztja Ganzak (Takht-i Szulajmán) tűzszentélyét, Huszrau ellenlépésként Bizáncot ostromolja a szlávokkal és az avarokkal együtt.
624 Mohamed legyőzi a mekkai Abu Szufjánt a badri csatában.
625 Az uhudi csata – a muszlimok veresége Abu Szufjántól.
627 I. Hérakleiosz a kazárokkal szövetségben nyomul Mezopotámiába, Armeniában tölti a teleket.
627 Az ún. „Árok”csata, Mohamed győzelem a mekkai kereskedők hadserege felett.
628 I. Hérakleiosz legyőzi a szászánida hadsereget Ninivénél és Ktésziphón közelébe ér. Huszrau nem tud ellenállni, fia, a trónörökös, Kavád Séroé megöleti.
628 II. Kavád Séroé békét köt a bizánciakkal, és feltétel nélkül visszaadja az elfoglalt területeket.
630 Mohamed visszatér Mekkába.
630-632 Trónkövetelők és káosz a birodalom egész területén.
632 Mohamed halála – I. Huszrau lánya ???
632-634 Abu Bakr kalifátusa.
634-644 Omár kalifátusa.
636 Az ún. hídi csata – itt még szászánida győzelem.
637 Kádiszijjánál nagy arab győzelem; Ktésziphón, Mezopotámia a kalifátus kezére kerül.
641 Nihávand (Media) az utolsó nagy szászánida hadsereg is vereséget szenved az araboktól, Jazdgird és udvara kelet felé menekül.
644-656 Oszmán kalifátusa.
651 III. Jazdgirdot Mervben Máhoé Szúri marzbán meggyilkolja, a Szászánida Birodalom végső bukása.
651 Jazdgird fia és örököse, Péróz Kínába menekül.
az iszlám kori Irán
A 7. században új történelmi időszak kezdődött Irán történelmében. Az iszlám periódus egyszerre jelentette szakítást a korábbi, régi iráni hagyományokkal, vallással, ám számos elemében egyben folytatta is azt. Néhány évszázad alatt kialakult egy új iráni iszlám civilizáció, mely, miközben az egész iszlám oikumené része maradt, annak szinte minden nagyobb vallási áramlatát magában hordozva, egyúttal kulturálisan és gyakran politikai téren is különbözött attól. Ennek jelei különösen a 9. század végétől, 10. század elejétől szaporodnak meg a különböző kisdinasztiák és az újperzsa irodalmi nyelv kialakulásával.
Földrajzilag ez a kor a mai Iránon kívül magában foglalta Afganisztánt, Irakot, Közép-Ázsiát és időnként az indiai szubkontinens egyes részeit.
Ami a történeti korszakolást illeti, itt az iszlám kori Irán történetét tanulmányozónak nehezebb dolga van az iszlám előtti Iránnál. Hiszen ha rápillantunk e közel 1400 évre, láthatjuk, hogy számtalan hosszabb-rövidebb ideig uralkodó dinasztia története tartozik az iszlám kori Iránhoz. Lényegében három alapelvet fogalmazhatunk meg ezzel a korszakkal kapcsolatban: 1. csak nagyon rövid időszakokra jött létre nagy területeket átfogó politikai egység, e rövid egységek között általában jellemző a területi széttagoltság tartós fennmaradása. 2. Eltekintve a legkorábbi kisdinasztiáktól, a bagdadi kalifátus keleti hatalmának megszűnte után a 10. századtól kezdve az uralkodó dinasztiák túlnyomórészt török vagy mongol származású nomádok voltak a 20. század elejéig. 3. A török-mongol vezetőréteg mellett azonban mindvégig perzsa származású és nyelvű hivatalnokok irányították az állami adminisztrációt. Ez biztosította a perzsa adminisztráció rendszereken átívelő kontinuitását, egyben a létrejövő államnak iráni jelleget kölcsönzött és az adott dinasztia iranizációját is meggyorsította. Ehhez fogható jelenségre történeti léptékben csak a kínai civilizáció volt képes.
Ha mégis megpróbáljuk korszakolni ezt az eléggé összetett periódust, akkor az első alkorszakot a 7-9. század közötti időszakra tehetjük. Ez az omajjád és az abbászida kalifátusok kora, amikor is szinte az egész iráni oikumené (Közép-Ázsiát is beleértve) az iszlám kalifátus kezébe került, és közvetlenül Dél-Irakból irányították. Külön kiemelendő a kelet-iráni Horászán tartomány szerepe, mely a közép-ázsiai arab expanzió kiindulópontja volt. E korszakot számos arab történeti forrás alapján meglehetősen jól ismerjük, de nem mellékesek a korabeli pehlevi (középperzsa) munkák sem.
A 9-11. század közötti periódusban jelennek meg az első iráni kisdinasztiák, melyek többnyire névleg a meggyengült kalifátus nevében kormányoznak Iraktól Közép-Ázsiáig. A Táhiridák, Szaffáridák, a közép-ázsiai és kelet-iráni perzsa nyelvet udvari kultúrájukban újra felvirágoztató Számánidák, a nyugat- és közép-iráni Zijáridák és Bújidák (és más kisebb dinasztiák) kora ez, mely alatt egységes hatalom nem jön létre. Ezek a dinasztiák többségükben helyi iráni előkelő családok iszlamizált folytatásai voltak. A számos arab forrás mellett már jónéhány korai klasszikus perzsa világkrónika és regionális történeti mű is ismert e dinasztiákról.
A 10. század végétől azután megkezdődik a török dinasztiák hosszú sora, mely egészen a 20. század elejéig ível Irán történetében. A kelet-iráni Gaznavidák és a 11. század derekától megjelenő közép-ázsiai oguz török törzsszövetséget vezető szeldzsuk-török dinasztia alatt Irán részei rövid ideig egyesülnek, a középkori klasszikus perzsa kultúra elterjedését is biztosítva ezzel Anatóliától Közép-Ázsiáig és a Dekkán-félszigetig.
A 12. századtól ismét dezintegrációs folyamatok indulnak meg, az iszmáilita sííita észak-iráni állam fontos politikai tényezővé válik a szétesett szeldzsuk állam romjain létrejövő ún. atabég-fejedelmek államai között.
A 12. század végén a Hvárizmsáhok alatt újra egy nagy iráni-török birodalom kezd kialakulni, ám ennek a Dzsingisz kán vezette belső-ázsiai nomád mongol invázió vet véget. A 13-14. századi mongol korszak egészen sajátos színfolt Irán történetében. A buddhista vagy pogány török-mongol arisztokrácia jó két generáción át nem vette fel az iszlámot, és csak a 14. század elejétől kezdett asszimilálódni a muszlim többségbe. Uralmuk kezdetén a mongolok eladdig példátlan pusztítást végeztek és jelentős károkat okoztak Irán városi és paraszti társadalmában. A demográfiai és gazdasági pusztítás részben etnikai következményekkel járt egyes régiókban, melynek révén Észak-Nyugat Irán javarészt eltörökösödött. Ám mindezek ellenére a muszlimmá lett mongol ilkánok uralma az egységesülő iráni államiság fontos mérföldkövét jelentette.
A 14. század derekán széthulló iráni ilkánida (mongol) állam örökségét Timur Lenk, a közép-ázsiai török-mongol hódító restaurálta gigantikus államában, melyben Közép-Ázsia és Irán egyesült huzamosabb ideig egy kézben. Timur utódai, a Timuridák alatt birodalma Közép-Ázsiára, Afganisztánra és Kelet-Iránra korlátozódott, míg Nyugat-Iránban különböző türkmen dinasztiák, az Ak-kojunluk és a Kara-kojunluk léptek a mongolok és Timur örökébe a 15. század során.
A 1501 és 1722 között az iszlám korszak leghosszabb ideig uralkodó dinasztiája, a Szafavidák kormányozták Iránt. Alattuk vált a tizenkettes síizmus Irán hivatalos államvallásává, mely mai napig az ország uralkodó vallása. Az oszmánokkal és üzbégekkel folytatott súlyos háborúk után a 16. század végén megerősödött a szafavida állam, mely a 17. században komoly kulturális felvirágzást élt meg.
Amilyen békés periódus volt a 17. század, olyan viharos és küzdelmes a 18. századi Irán történelme. Az afgánok által szétrombolt szafavida állam helyébe a Timurt példaképnek tekintő Nádir sáh uralma lépett, majd halála után Nádir sáh utódai, az Afsáridák, valamint a Zandok és a Kádzsárok vetélkedtek a hatalomért. A számos véráldozat után a Kádzsárok kerültek ki a küzdelemből győztesen 1796-ban és 1925-ig uralkodtak Iránban. A 19. századi Iránnak azonban már a gyarmatosító hatalmakkal, a cári Oroszországgal és a Brit Birodalommal kellett szembenéznie. A gyenge állam esetében az önálló államiság megtartása volt a tét. Ezt végül Irán megőrizte, de egyéb téren teljesen kiszolgáltatottá vált a nagyhatalmi játszmákban.
Iránt 1920 óta Rezá Kán (Rezá Pahlavi), egy kozákezredes kerítette hatalmába. Előbb miniszterként, majd miniszterelnökként, végül a gyenge Kádzsárokat elűzve az új Pahlavi-dinasztia alapító sáhjaként kormányozta Iránt a két világháború között. Kemál Atatürk mintájára modern, szekuláris, ám egyúttal vaskézzel irányított államot kezdett kiépíteni. Rezá Pahlavit németbarátsága miatt a második világháborúban a britek és szovjetek lemondatták és megszállták Iránt.
A világháború után a Pahlavi-dinasztia restaurálta hatalmát, és sikeresen modernizálta Iránt. Ám egyúttal diktatórikus eszközökkel erőszakosan szekularizálni akarta az országot, és az iszlámmal szemben a mitikus régi iráni államiság ideológiájához fordult. Mohammad Rezá, az utolsó sáh belső elnyomó politikája és elvtelen Amerika-barátsága együtt vezetett az 1979-es iszlám forradalom kitöréséhez és az Iráni Iszlám Köztársaság megalakulásához.
Irodalom:
Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában. Közzétette O. G. Bolsakov és A. L. Mongajt. Budapest, 1985.
Apor É.: Irán, birodalmak – hagyományok. Budapest, 1985.
Armstrong, K. : Az iszlám. Budapest, 2005.
Armstrong, K.: Mohamed. Az iszlám nyugati szemmel. Budapest, 1998.
Ashtor, E.: A social and economic history of the Near East in the Middle Ages. Los Angeles– Berkeley, 1976.
Az Iszlám Enciklopédia angol (The Encyclopedia of Islam. Ed. J. H. Kramers et al. Lieden 1960-), német (Enzyklopaedie des Islam. I–IV.), francia (Encyclopédie de l’Islam. I-IV. Leiden 1913–1942, 19542-) kiadásainak vonatkozó címszavai.
Benke J.: Az arabok története. Budapest, 1987.
Blair, S. et al.: Iszlám, művészet és építészet. Budapest, 2005.
Cahen, Cl.: Az iszlám a kezdetektől az Oszmán birodalom létrejöttéig. Budapest, 1989 (1970).
Cahen, Cl.: Pre-Ottoman Turkey. A general survey of the material and spiritual culture and history c. 1071–1330. London Sidgwick & Jackson, 1968.
Czeglédy K.: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest, 1985.
Daftary, F.: Aszaszin legendák. Budapest, 2000.
Dévényi K. – Iványi T. Az arab írás. I. Budapest. 1986; II. Budapest, 1987.
Elter I.: Ibn Hayyān mint a magyar kalandozáskor írott forrása. Doktori disszertáció MS. Budapest 2001.
Fehérvári G. Az iszlám művészet története. Budapest, 1987.
Fodor S. Arab legendák a piramisokról. Budapest. 1971.
Germanus Gy.: Az arab irodalom története. Budapest, 1979.
Goldschmidt Jr.: A. A Közel-Kelet rövid története. Budapest, 1997.
Goldziher I.: Az iszlám kultúrája I-II. Budapest, 1981.
Goldziher I.: Az arabok és az iszlám. I–II. Budapest, 1995.
Goldziher I.: Az iszlám kultúrája. Budapest, 1981.
Goldziher I.: Az iszlám. Budapest, 1980.
Goldziher I.: Előadások az Iszlámról. Budapest, 1912.
Goldziher I.: Napló. Budapest, 1984.
Hitti, Ph. K.: History of the Arabs. London Macmillan & Co Ltd. 19617.
Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe. Ford. Simon R. Budapest, Osiris Kiadó, 1995.
Index Islamicus. Ed. J.D. Pearson. 1906–1955. Cambridge, 1958; Supplementum.
J. Nagy L.: Az arab országok története. Szeged, 1994.
Jany J.: Klasszikus iszlám jog. Budapest, 2006.
Jeremiás É.:Az iráni népek időszámításai, in: Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba III. Budapest, 1980, 200-213.
Jeremiás É.:Az iráni nyelvek írásbelisége, in: Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba III. Budapest, 1980, 67-86.
Kennnedy, H.: The Prophet and the Age of the Caliphates. London–New York Longman, 20042.
Kmoskó M.: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom. I/1. (Magyar Őstörténeti Könyvtár 10); I/2. (Magyar Őstörténeti Könyvtár 13). Budapest, Balassi Kiadó 1997, 2000.
Korán, ford. Simon R. Budapest, 1987.
Lapidus, I. M.: A History of Islamic Societies. Cambridge University Press, 1988.
Lewis, IBN: Az iszlám válsága. Budapest 2004.
Marco Polo utazásai. Budapest, 2003.
Maróth M.: A görög logika Keleten. Budapest, 1980.
Mazahéri, A.: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Budapest, 1989.
Morgan, D.: Medieval Persia 1040-1797. London, 1991.
Muszlim források (gondozta Zimonyi I.). In: A honfoglalás korának írott forrásai. Olajos T., H. Tóth I. és Zimonyi I. közreműködésével szerkesztette Kristó Gy. Szeged, 1995, 17–91.
Nagel, T.: Die islamische Welt bis 1500. München, 1998.
Robinson, Fr.: Az iszlám világ atlasza. Budapest, 1996.
Rostoványi Zs.: Az iszlám világ és a Nyugat, interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Budapest, 2004.
Sárközy M.: Magyarok Persepolisban – Vámbéry és kortársainak emlékei az Achaimenida palotaváros árnyékában a 19. században. In: Az előkelő idegen, III. Nemzetközi Vámbéry Konferencia, Dobrovits M. (szerk.) Dunaszerdahely 2006, 130-151.
Sárközy M.: Törzsek – nomadizmus – etnicitás, a kisebbségi lét formái a 20. századi Iránban, Kőrösi Csoma Sándor és a Kelet népei. Kovászna 2005, 290-311.
Sárközy M.: Ferdousi és a tabarestāni Bāvandida dinasztia, Csirkés F., Csorba Gy., Sudár IBN és Takács Z. IBN (szerk.) Függőkert, Orientalisztikai tanulmányok 2. Budapest, 2005, 135-161.
Saunders, J. J.: A history of medieval Islam. London, 1965.
Simon R.: A Korán világa, Budapest, 1987.
Simon R.: A Korán világa. Budapest, 1987.
Simon R.: A mekkai kereskedelem kialakulása és jellege. Budapest, 1975.
Simon R.: Goldziher Ignác. Budapest, 2000.
Spuler, IBN: Die Mongolen in Iran, Politik, Verwaltung und Kultur der Ilchanzeit. Berlin, 1985.
Spuler, IBN: Geschichte der islamischen Länder. (Handbuch der Orientalistik) 1953.
The Cambridge History of Early Inner Asia. Ed. D. Sinor. Cambridge, 1990.
The Cambridge History of Iran IV. Cambridge, 1975.
The Cambridge History of Islam. Ed. P.M. Holt, A.K.S. Lambton, IBN Lewis. Cambridge, 1970.
Vámbéry Á.: Vándorlásaim és élményeim Perzsiába. Dunaszerdahely, 2005.
Vásáry I.: A régi Belső-Ázsia története. (Magyar Őstörténeti Könyvtár 19). Budapest, Balassi Kiadó, 20032.
Vásáry I.: Az Arany Horda. Budapest, 1986.
Watt, W.M.: Az iszlám rövid története. Budapest, Akkord Kiadó, 2000.
Zimonyi I.: Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról A Ğayhānī-hagyomány magyar fejezete. (Magyar Őstörténeti Könyvtár 22). Budapest, Balassi Kiadó, 2005.
Táhiridák
813 Táhir, Mámún hadvezéreként győzi le Mámún fivérét, Amint. A Táhiridák iráni eredetű maulá-család Szisztánból.
821 Táhir megkapja Horászán kormányzóságát.
821-822 Táhir uralkodása, kihagyja a kalifa nevét pénzeiről.
822-828 Talha uralkodása.
828-845 Abdalláh ibn Táhir uralkodása.
829 Dinávarban Bábak Hurrami fellázad a kalifátus ellen, a Táhiridák leverik.
839-841 A kárinvand Mázjár lázadása Tabarisztánban, melynek révén rivális politikai centrumot akar a Táhiridákkal szemben létrehozni; a Táhiridák végül leverik.
840 Abdalláh meghódítja Tabarisztánt (Mázjár leverése)
845-846 Nagy kurd lázadás Fárszban és Dzsibálban.
845-862 II. Táhir uralkodása.
862-873 Muhammad uralkodása.
865 Helyi síita szajjidok lázadása Kazvínban.
873 Muhammad, az utolsó Táhirida visszatér Bagdadba, leszármazottai magas udvari tisztségeket töltenek be.
Szaffáridák
852 Jákúb ibn al-Laithot amirrá kiáltják ki Horászánban.
859-879 Jákúb ibn al-Laith uralkodása.
861 Jákúb egész Szisztán ura lesz.
865 Jákúb leveri és megöli a háridzsita Szálihot.
870 Jákúb háborúja Gazna ellen, a Kabul völgyének meghódítása.
871 Jákúb meghódítja Herátot, Makránt és Fárszot.
873 Jákúb elfoglalja a Táhiridák területeit, Horászán, Dzsibál és Tabarisztán ideiglenes elfoglalása.
874 Jákúb sikertelenül igyekszik meghódítani Tabarisztánt.
875 Fársz újfent Jákúb kezére kerül.
876 Bagdad előtt ötven mérfölddel, Dár al-Ákulnál a kalifátus erői megállítják a Szaffáridákat.
876-877 Ahváz és Húzisztán szaffárida kézen.
879-902 Amr uralkodása.
880 A Számánidák kiűzik a Szaffáridákat Horászánból.
886 Amr visszafoglalja Horászánt a Szaffáridáknak.
885 A kalifátus visszafoglalja Fársz tartományát a Szaffáridáktól.
892 Törlik al-Muwaffak kalifa nevét a hutbából.
900 A számánida Iszmáil ibn Ahmad elfogja Amrt Balhnál, akit Bagdadba küldenek és kivégeznek.
901-908 Táhir ibn Mohammad uralkodása.
908-910 Laith ibn Ali uralkodása.
922-963 Ahmad ibn Muhammad uralkodása.
963-971 Halaf ibn Ahmad uralkodása.
Számánidák
I. Ahmad ibn Aszad ibn Számán (819-864)
I. Nászr (864-892)
I. Iszmail (892-907)
899 A számánida Iszmáil ibn Ahmad elfogja Amrt Balhnál, akit Bagdadba küldenek és kivégeznek.
902 I. Iszmáil elfoglalja Zandzsánt.
II. Ahmad (907-914)
911 A számánida hadsereg elfoglalja Szisztánt.
Bújidák (Buvajhidák)
935 A zijárida Mardávidzs halála Iszfahánban, a Bújidák felemelkedésének kezdetei.
940 Ruknaddaula végleges győzelmet arat a zijárida Vusmgir felett.
945 A Bújidák bevonulnak Bagdadba, az abbászida kalifák ezt követően száztíz éven keresztül a bújida amirok túszai.
946 A Bújidák háborút indítanak a szíriai Hamdánidák ellen, akiket legyőznek.
955-956 Számánida győzelem Horászánban a Bújidák felett.
980 Adudaddaula Bagdadban felveszi a sáhánsáh címet.
1023 A Kákujidák elszakadnak a Bújidáktól és külön államot alapítanak Iszfahánban és Hamadánban.
1029 Gaznavi Mahmúd szultán elfoglalja a Bújidáktól Rajt.
1042 A szeldzsuk Togril bég elfoglalja Iszfahánt.
1055 Az utolsó bújida amir, al-Malik al-Rahím bukása a szeldzsukokkal szemben.
Szeldzsukok
Togril (1037-1063)
1040 A szeldzsukok a dandankáni csatában leverik a gaznavida I. Maszúdot, akinek birodalma ezután csak Afganisztánra és Észak-Indiára korlátozódik.
1048 Horászán szilárdan a szeldzsukok kezébe kerül; a nagy horászáni városok, Merv, Nisápúr, Nasza és Szarahsz behódolnak a szeldzsuk dinasztiának.
1054 A szunnita Togril bég bevonul Bagdadba, és letaszítja az utolsó bújida amirt, al-Malik al-Rahímot trónjáról, hivatalosan helyreállítva ezzel a bagdadi kalifa tekintélyét, ám politikai hatalmat nem juttat a bagdadi kalifának.
1055 A Bújidák végső bukása, al-Malik al-Rahím halála után a bújida dinasztia sírázi mellékága 1078-ig uralkodik, de hatalma csupán Dél-Irán egyes vidékeire korlátozódik, Irán, Irak és Közép-Ázsia a szunnita szeldzsukok kezében egyesül.
1061 Togril-bég elveszi al-Káim kalifa lányát, mellyel saját legitimációját óhajtja emelni.
Alp Arszlán (1063-1072)
1065 A szeldzsukok beveszik Anit, Örményország és Bizánc határterületén, mellyel a bizánci vazallus örmény királyság bukását érik el, nagy létszámú örmény nemesség emigrál Dél-Anatólia, Kilikia felé, megalapítva Kis-Örményországot.
1066 Al -KáimAl-Káim kalifa házasságra lép Arszlán-hatun szeldzsuk hercegnővel, ezzel próbálva meg helyreállítani a megbomlott egyensúlyt a kalifátus és a szeldzsuk dinasztia között.
1067 A szeldzsukok lerohanják Caesareát (Kaiszareia, ma Kayseri)) Kis-Ázsiában, az első jelentős szeldzsuk behatolás Anatólia területére.
1071 A manzikerti csatában Alp Arszlán megveri és megöli IV. Rómanosz Diogenész bizánci császárt, melynek révén Kis-Ázsia nyitva áll a szeldzsukok előtt, akik alig egy évtized alatt a tengerpart néhány részének kivételével elfoglalják Kis-Ázsia túlnyomó részét, elindítva ezzel a félsziget eltörökösödését.
I. Maliksáh (1072-1092)
1077 Maliksáh hadjárata a Karahánidák ellen, a Karahánidák legyőzésével időlegesen egész Közép-Ázsia szeldzsuk befolyás alá kerül.
1077 Szíria szeldzsuk kézre kerül, a szeldzsukok utolsó jelentős területi gyarapodása, melynek révén közvetlenül fenyegetik az egyiptomi fátimida kalifátus területét. A szíriai szeldzsuk helytartó, Maliksáh fivére, Tutus lesz, aki két alkalommal is föllázad bátyja ellen.
1077 Anústegin Karacsaj lesz Hvárizm kormányzója, a Hvárizmsáh dinasztia kezdete. A Hváriozmsáh dinasztia ekkor még a szeldzsukok vazallusaként kezdi kormányozni az Aral-tótól délre eső övezetet, és a 12. század első felében önállósítják magukat a szeldzsuk hatalom gyengülésével.
1079 Haszan Szabbáh iszmáilita dái (hittérítő) visszatér Iránba a fátimida Egyiptomból, az iráni iszmáilita állam kezdetei. Az iszmáilita agitáció ennek során jelentős sikereket ér el, főleg Észak-Irán területén, komoly fenyegetést jelentve a szeldzsuk dinasztia számára.
1084 A szeldzsuk helytartó, Tekes, Maliksáh fivére fellázad Balhban, mely esemény egyben a szeldzsuk dinasztia lassú szétesésének is jele.
1090 Haszan Szabbáh elfoglalja Alamut várát Gilán délkeleti részén, Kazvíntól északra, megvetve ezzel az 1257-ig tartó észak-iráni iszmáilita hatalom alapjait. Alamut lesz az iráni iszmáiliták fővárosa.
1091 Nizám al-Mulkot meggyilkolják az iszmáiliták. Nizám al-Mulk a szeldzsuk kori Irán legnagyobb államférfia volt, a medresze-rendszer meghonosításával döntő érdemeket szerzett a szunnita tudós réteg (az ulemák) megerősítésével, ő dolgozza ki az ún. atabég-rendszert és döntően hozzájárul a szeldzsuk kor adminisztrációs hagyományának kiépüléséhez.
1092 Maliksáh sikertelenül ostromolja Alamutot, és ezzel kezdeté veszi a száz éven keresztül zajló iszmáilita-szeldzsuk vetélkedés Észak-Iránért.
Muhammad (1105-1118)
1096 Szandzsár Horászán kormányzója lesz. Maliksáh legfiatalabb fia, Szandzsár uralma (1096-1157) alatt az utolsó jelentős szeldzsuk hatalmi központ jött létrec a 12. század során, amikor is Szandzsár ideiglenesen egyesíti Horászánt, Közép-Ázsiát és Afganisztánt.
1117 Szandzsár elfoglalja Gaznát, beavatkozva a két gaznavida herceg, Arszlán-sáh és Bahrám-sáh konfliktusába, a szeldzsuk uralkodó Bahrám-sáhot támogatja, cserébe a gaznavida dinasztia a szeldzsukok vazallusai lesznek.
1119 Szandzsár elfoglalja Közép-Iránt és az iraki szeldzsukok hatalmát csak Irakra korlátozza. Ettől kezdve ő lesz a szeldzsuk dinasztia feje és 1118-tól ő viseli a szultáni címet, jóllehet, a szeldzsuk dinasztia területileg ekkorra már jelentősen széttagolódik.
1128-1156 Aláaddín Atsziz hvárizmi uralkodó önállósítja magát a szeldzsuk uralomtól, a szeldzsukok hatalmának végső hanyatlása Szandzsár utolsó évtizedei.
1124 Haszan Szabbáh halála, halálát követően az iszmáilita dáik 1257-ig uralkodnak, melynek során jelentős befolyásra tesznek szert az iszlám világ keleti részén. Az alamuti dáik Haszan Szabbáh leszármazottai lesznek, de a 12. század végétől a fátimida Nizár spirituális leszármazottainak nevezik magukat.
1138 Szándzsár ideiglenesen elfoglalja Hvárizmot, mellyek hatalma eléri csúcspontját Kelet-Irán területén.
1147 Szandzsár súlyos vereséget szenved Közép-Ázsiában a karakitajoktól. A mongol gyökerű karakitajok Közép-Ázsia keleti részén felváltják a Karahánidákat és a későbbi csagatájida mongol uralom előfutáraivá válnak a 12. század második felében.
1147 Oguz törzsek lázadása Szandzsár ellen, ezek az eredetileg szeldzsuk vazallus az iszlámra frissen áttért oguz törzsek ekkor megrohanják Horászánt és Kirmánt is, ahol önálló dinasztiát alapítanak, mely még az ilhánida kort is megéli.
1153 Az oguzok elfogják és három évig fogságban tartják Szandzsárt. Szandzsár veresége egyben a keleti szeldzsuk uralom végét is jelentette, mert bár hvárizmi segítséggel három év után kiszabadul fogságából, hamarosan bekövetkező halálát követően a szeldzsukok hatalma megszűnik keleten és területeiket a hvárizmiak, gúridák és oguzok osztják fel egymás között.
1177 III. Togril, az utolsó szeldzsuk uralkodó trónralépése (1177-1194), III. Togril megpróbálta újjászervezni a szeldzsuk uralmat Irakban és Nyugat-Iránban, de ebben vereséget szenvedett a hvárizmsáhok dinasztiájától.
1194 III. Togril veresége és halála a rajji csatában a hvárizmsáhokkal szemben, ez egyben az iráni szeldzsukok bukásának is végső dátuma, csak az anatóliai (rúmi) szeldzsuk ág vészeli át ezt, mely egészen 1308-ig hatalmon marad.
A mongol ilkánok kora (1256-1335)
1256 Hülegü átkel az Amu-darján.
1256 A mongolok beveszik Alamutot, az iszmáiliták erősségét Kazvíntól északra.
1257 Hülegü Marágét választja fővárosának.
1258 Hülegü elfoglalja és elpusztítja Bagdadot, az Abbászida Kalifátus vége.
1259 Hülegü elfoglalja Szíriát: Damaszkusz és Aleppo bevétele.
1259 Möngke nagykán halála, Hülegü visszafordul.
1260 A mamlúkok legyőzik Kitbuga szíriai mongol helytartó seregét Ajn Dzsalútnál (Góliát-forrás) Palesztinában.
1262 Hülegü és Berke háborúja Azerbajdzsánban, Hülegü győzelme.
1265 Abaka háborúja és győzelme az Arany Horda felett (Nogáj).
1269 Abaka háborúja a Csagatájidákkal.
1270 Abaka és a csagatájida Barak kán háborúja, Barak veresége Herátban.
1273 Konyában meghal Rúmi, a nagy perzsa szúfi költő.
1274 Násziraddín Túszi, a híres, csillagász, tudós, filozófus halála.
1277 Mamlúk győzelem a mongolok felett Abulusztánnál Kis-Ázsiában.
1278-1279 Az első karauna invázió afgán területekről az ilkánida állam ellen.
1281 Mengü-Temür ilkánida herceg veresége Himsznél a mamlúkokkal szemben.
1284 Tegüder titkos békekövetsége a mamlúkoknál.
1284 Argun legyőzi és megöli Tegüdert.
1285 Argun levele IV. Honorius pápának, keresztény-ilkánida szövetség a mamlúkok ellen.
1287 Argun követei az angol és a francia királyhoz és a pápához.
1289 A zsidó Szaadaddaula Argun nagyvezíre lesz.
1289-1294 Navrúz lázadása Horászánban.
1294 Gejhatu békét köt Tokta kánnal, az Arany Horda uralkodójával.
1294 Inflációs okokból az első kínai mintára kibocsátott papírpénz megjelenik Iránban (csak Tabrizban).
1298 Rasídaddín lesz Gázán kán nagyvezíre.
1299 Gázán legyőzi a mamlúkokat Himsznél.
1299-1300 Szülemis nagy lázadása Kis-Ázsiában.
1300 Gázán sikeres hódító háborúja Szíriában, leveri a mamlúkokat Himsznél, beveszi Damaszkuszt.
1302 Gázán újabb mamlúk háborúja.
1305 A mongol uluszok küldötteinek találkozója Öldzsejtü udvarában, az új főváros Szultánijja.
1307 Öldzsejtü sikertelen giláni hadjárata.
1309 Öldzsejtü áttér a síita iszlámra.
1312 Öldzsejtü sikertelen háborúja a mamlúkok ellen (az utolsó mamlúk-ilkánida összecsapás).
1313 Öldzsejtü szultánijjai síremléke megépül.
1318 Rasídaddín kivégzése.
1324 Háfiz legendás születési dátuma.
1322 A csobanida Temür-Tas lázadása Kis-Ázsiában.
1325 Özbeg kán, az Arany Horda uralkodójának sikertelen támadása Azerbajdzsán ellen.
1326 A csagatájida Tarmasirin kán sikertelen háborúja az ilkánida állam ellen.
1335 Abú Szaíd halála, az ilkánida állam részekre esik.
1335-1336 Arpa Ke’ün.
1336-1354 lkánida báburalkodók és támogatóik, a Csobánidák és a Dzsaláiridák harcai egymással.
1340 Dzsánibek, az Arany Horda uralkodója elfoglalja Azerbajdzsánt és a főváros Tabrizt.
1354 Toga-Temür orduját feldúlják Gurgánban a Szarbadárok, az utolsó iráni mongol ordu pusztulása.
1354 Az utolsó valószínűleg ilkánida herceg, Núsirván pénzérméinek utolsó dátuma.
Dzsaláiridák
(Azerbajdzsánban és Irakban)
1336-1356 Haszan Buzurg uralkodása.
1356-1374 Sajh Uvajsz uralkodása.
1360 Sajh Uvajsz meghódítja Azerbajdzsánt.
1372 Sajh Uvajsz leveri a Kara-kojunlukat Musnál.
1374-1382 Huszajn uralkodása.
1382-1410 Ahmad uralkodása.
Muzaffaridák
(Közép- és Dél-Iránban)
1314-1358 Muhammad ibn Muzaffar uralkodása.
1358-1384 Sáh Mahmúd uralkodása.
Timur és a Timuridák
(1380 –1506)
1381 Timur első iráni hadjárata, Herát elfoglalása.
1384 Mázandarán, Azarbajdzsán és Grúzia Timur kezén.
1390 Háfiz halála.
1390 Kara Júszuf Kara-kojunlu szultán elfoglalja Tabrizt a Dzsaláiridáktól.
1393 Timur beveszi Bagdadot, a Muzaffaridák végleges leverése.
1394 Timur elfoglalja Fárszot, Irakot, Azerbajdzsánt, Örményországot és Grúziát.
1398-1399 Timur indiai inváziója.
1401 Timur beveszi Aleppót és Damaszkuszt.
1401 Timur újra elfoglalja Bagdadot.
1402 Az ankarai csata: Timur legyőzi I. Bajezid oszmán-török szultánt.
1403 Timur Grúziában.
1404 Timur visszatér Szamarkandba, a Bibi Hanum mecset befejezése.
1405 Timur meghal Otrár közelében kínai expedíciója közben.
1405 Timur birodalma felbomlik.
Nyugat – Irán
Miránsáh (1405-1407)
Aba Bakr (1407-1409)
1408 A Kara-kojunlu türkmén törzsszövetség ismét beveszi Tabrizt, a nyugati timurida állam gyors hanyatlása
Kelet-Irán
Sáhruh (1405-1447)
1416 Gauharsád építkezései Mashadban.
1417 Gouhársád építkezései Herátban.
1417 Sáhruh leveri unokaöccsei lázadását.
1431 Sáh Ni’matalláh Valí, a nagy szúfi költő halála Máhánban.
Ulug Bég (1447-1449)
1449 Ulug Béget megöleti fia, Abdallatíf.
Abdallatíf (1449 -1450)
Abú Szaíd (1451-1469)
1469 Abú Szaíd elesik az Ak-kojunlu szultánnal, Uzun Haszannal vívott ütközetben Azerbajdzsánban.
Huszain Bajkara (1470-1506)
1506 Huszain Bajkara elesik az üzbégekkel szemben, a kelet-iráni és közép-ázsiai timurida uralom vége.
A türkmén törzsszövetségek (Kara-kojunlu és Ak-kojunlu) kora (1390-1501)
Kara-kojunluk
Kara Júszuf első uralma (1389-1400)
1390 Kara Júszuf Kara-kojunlu szultán elfoglalja Tabrizt a Dzsaláiridáktól, ezzel nagyjából lezárul a posztmongol időszak periódusa, és ettől kezdve a türkmén dinasztiák uralkodnak Nyugat-Iránban közel egy évszázadig.
1400-1405 Timur Leng uralma.
Kara Júszuf második uralma (1406-1420)
1408 A Kara-kojunlu türkmén törzsszövetség ismét beveszi Tabrizt, a nyugati timurida állam gyors hanyatlása. Timur halála után fia, Miránsáh, majd annak fia, Abú Bakr képtelen volt megtartani Azerbajdzsánt az újra megerősödő türkmén törzsekkel szemben.
1410 Dijárbakir és Irak-i Arab a Kara Júszuf kezén. Kara Júszufnak sikerült megdöntenie a dzsaláirida dinasztia hatalmát és önálló hatalmát kiépíti Irak, észak-nyugat Irán és Kelet-Anatólia területén, folytatva az ilkánida hagyományokat.
1419 Kara Júszuf betör perzsa Irak-i Adzsamba is, Szultánijja és Kazvín Kara-kojunluk kezére kerül. Ezzel a lépéssel Kara Júszuf komoly fenyegeti a keleti timurida területek szívét Herátot is.
Iszkandar (1420-1438)
Kara Júszuf halála után a Kara-kojunlu állam darabokra hullik, a trónviszályok kora jön el, és mintegy húsz évig a Kara-kjojunlu dinasztia különböző tagjai küzdenek a hatalomért. Irán középső része ismét a timurida dinasztia kezére kerül ebben a periódusban.
Dzsáhán Sáh (1438-1467)
1447 Szultánijja és Kazvín ismét Kara-kojunlu kézen. Dzsáhán Sáhnak sikerül helyreállítani Kara Júszuf birodalmának korábbi határait, melynek révén birodalma ismét komoly riválisa lesz a Timuridáknak.
1452 Perzsa Irak és Fársz Dzsáhán Sáh kezén. Dzsáhán Sáh kiűzi a dél-iráni timurida hercegeket és birodalmát egészen Kirmánig terjeszti ki.
1458 Herát is Kara-kojunlu kézre kerül ideiglenesen. Dzsáhán Sáh súlyos vereséget mér Abú Szaíd timurida uralkodóra, jelentős hadizsákmánnyal térve vissza Azerbajdzsánba.
1465 Megépül a tabrizi Kék mecset, Dzsáhán Sáh uralmának szimbóluma, mely a korábbi szultánijjai ilkánida építészet hagyományait követte zárt mecsetudvarával és óriási kupolájával. Mellette még könyvtár, hánaka, és uralkodói negyed is épült. Dzsáhán Sáhot is itt temették el 1468-ban.
1468 Az Ak-kojunluk leverik a Kara-kojunlukat. Dzsáhán Sáh rátámad az ak-kojunlu törzsszövetségre, ám a tél beálltával azok meglepetésszerűen rátámadnak a Kis-Ázsiában áttelelni szándékozó Dzsáhán Sáhra és seregére, akiket meggyilkolva megdöntik a Kara-kojunlu államot.
Ak-kojunluk
Uzun Haszan (1453-1478)
1469 Abú Szaíd timurida uralkodó elesik az Ak-kojunlu Uzun Haszan szultánnal vívott ütközetben, Azerbajdzsánban. A timuridák megpróbálták kihasználni a Kara-kojunluk bukását, megrohanták Azerbajdzsánt, ám törekvésük sikertelen maradt, és az Ak-kojunluk elfoglalták Irán déli és középső részét.
1473 A baskenti csata: az oszmán törökök vereséget mérnek az Ak-kojunlukra Kis-Ázsia szívében. A csata stratégiai jelentőségű volt a Kis-Ázsia középső és keleti részéért folytatott ak-kojunlu–oszmán versenyfutásban. A tüzérséggel megerősített oszmánok elvágták az ak-kojunlukat a földközi tengeri kijutástól és a remélt velencei, nyugati katonai segítségtől.
Jákúb (1478-1490)
Uralkodása alatt a szafavida rend politikai hatalomra tesz szert, és egyre növekszik befolyása Azerbajdzsán és Kelet-Anatólia területén.
1488 Hajdar szafavida herceg Cserkeszföldön bekövetkezett halála miatt a szafavidák térnyerése mintegy egy évtizeddel elodázódott. Közben az ak-kojunlu dinasztián belül trónviszályok törnek ki.
Alvand (1498-1504)
1499 Iszmáil szafavida herceg giláni emigrációját odahagyva a szövetséges kizilbas erőkkel megtámadja az ak-kojunlukat Azerbajdzsánban és két év után leveri azok haderejét, a de facto ak-kojunlu uralom vége.
Szafavidák (1501-1722)
I. Iszmáil (1501 –1524)
1501 Sáh Iszmáil a szafavida dinasztia alapítója elfoglalja Tabrizt és véget vet az Ak-kojunluk ottani uralmának. Egyben Tabrizt teszi meg fővárosának és a mongol kori nagymecsetben kihirdeti, hogy a 12-es sía lesz Irán államvallása.
1508 Bagdad szafavida kézen. Iszmáil sáh leveri az utolsó ak-kojunlu fejedelmeket is Kis-Ázsiában és Bagdadban, ezzel egyesíti területeiket. Hatalmi központja továbbra is Azerbajdzsán marad.
1512 I. Iszmáil leveri és megöli Muhammad Sajbáni kánt a marvi csatában, Horászánban, ezzel egy időre véget vet a timuridákat felváltó üzbég törzsszövetség fenyegetésének Horászánban, és figyelmét nyugat felé, az oszmán fenyegetés felé fordíthatja.
1514. augusztus 23. A csaldiráni csatában I. (Vad) Szelim oszmán szultán súlyos vereséget mér I. Iszmáilra. A modern tűzfegyverekkel felszerelt oszmán haderő szétzúzza a többnyire még lovasnomád harcmodort követő, számbeli kisebbségben levő kizilbas szafavida hadsereget. Ennek következtében Kelet-Anatólia teljes egészében oszmán kézre kerül és a szafavida állam súlypontja az iráni fennsík felé mozdul el. Iszmáil tekintélye és befolyása a kizilbasok között is súlyos csorbát szenved.
1515 A portugálok elfoglalják a Hormuzi-szoros északi részét. Hormuzgán portugál kézre kerülése biztosítja a Perzsa-öböl és India közötti zavartalan portugál tengeri hegemóniát, mely I. Abbász koráig fog tartani.
1521 A portugálok elfoglalják Bahreint, mely addig Iránhoz tartozott, súlyos csapást mérve ezzel a dél-iráni szafavida befolyásra, egyúttal megalapozva a portugálok teljes gazdasági befolyását a Perzsa-öböl egész területén a 16. század folyamán.
I. Tahmászp (1524-1576)
1525-1540 Az öt szafavida-üzbég háború ideje. Az üzbég Sajbánidák Iszmáil sáh halála után ki akarták használni a gyermek I. Tahmászp alatti udvari intrikákat és az oszmánok okozta zavart a szafavida állam nyugati végein.
1525-1526 Az első szafavida-üzbég háború Horászánban. I. Tahmászp hadserege üggyel-bajjal veri vissza a Horászánt teljesen feldúló üzbég erőket.
1528 A második szafavida-üzbég háború, Mashad ideiglenesen üzbég kézen, a horászáni üzbég befolyás csúcspontja. A horászáni oáziskultúrák és kereskedővárosok nagymértékű hanyatlása.
1532 A harmadik szafavida-üzbég háború. A szafavida haderő súlyos harcok árán tudja kiverni a portyázó üzbégeket.
1533 A negyedik szafavida-üzbég háború. Ubajdalláh kán trónralépésével megerősödnek a Horászánért folytatott sajbánida hadjáratok, de emellett kifejezetten rablási célzattal is támadták a keleti szafavida területeket.
1533-1535 Szafavida-oszmán háború, Tabriz ideiglenesen oszmán kézen. I. Szulejmán első komolyabb keleti hadjárata, melynek során ideiglenesen elfoglalja Azerbajdzsánt és a szafavida fővárost, Tabrizt is, ám tartósan nem tudja megtartani a szafavidák ellenállása miatt.
1535 Az ötödik szafavida-üzbég háború. Ubajdalláh üzbég kán újabb betörése és pusztítása Horászánba, kihasználva a nyugaton az oszmánokkal harcoló szafavida haderő távollétét.
1534 Bagdad oszmán kézre kerül. Nagy Szulejmán ezzel együtt Irak teljes egészét elfoglalja, és birtokba veszi a dél-iraki síita zarándokhelyeket is, Nadzsafot és Karbalát. Ennek következtében a szafavidák Mashadot és Kumot fejlesztik a későbbiekben a velük ellenséges szunnita oszmánokkal szemben.
1536 Meghal Bihzád, a kor leghíresebb iráni festője. Bihzád pályafutását még a Heráti timurida udvarban kezdte. Huszajn Bajkara uralma alatt a 15. század végén, a timurida uralom bukásával több más művésszel együtt a szafavidákat választotta és Tabrizben folytatta tevékenységét, jelentősége és munkásság óriási az iráni miniatúrafestészetben.
1537 Kihasználva a fiatal mogul állam belső nehézségeit Bábur halála után, a szafavidák Kandahárt elfoglalják a moguloktól. Ezentúl a szafavidák keleti határa a mai Kandahár környékéig nyúlik.
1548-1549 A második szafavida-oszmán háború I. Tahmászp alatt, Tabriz ismét oszmán kézen. A szafavida haderő nem bír ellenállni az oszmánoknak és Alkász Mirza szafavida trónkövetelő katonai sikereinek, ezért újra kiüríti Tabrizt. Tabriz ezzel végleg elveszti fővárosi rangját, mivel Tahmászp nem találja biztonságosnak. Tahmászp fia, Iszmáil Mirza a háborúban felégeti Kelet-Anatóliát.
1548 Kazvin az új iráni főváros. Az ősi kereskedelmi központ, Kazvin pontosan ötven évig marad a szafavidák fővárosa I. Tahmászp korától I. Abbász uralma elejéig.
1554-1555 A harmadik szafavida-oszmán háború I. Tahmászp alatt, mely végleg eldönti a politikai befolyási övezeteket a két hatalom között. Oszmán előrenyomulás a Kaukázusban, Karabah oszmán kézen.
1555. május 29. Az amaszjai béke aláírása az oszmánokkal: Mezopotámia az oszmánok, míg Azerbajdzsán Tabrizzal a Szafavidák kezén marad, Grúziát felosztják az oszmánok és a Szafavidák. Ezzel a békével közel harminc évig szünetelnek a nagyobb oszmán–szafavida háborúk.
II. Iszmáil (1576-1577)
1577 I. Tahmászp megmérgezése után utódja, a több mint tíz évig börtönben tartottII. Iszmáil megpróbál visszatérni a szunnita iszlámra, de megölik. Ezt követően komoly vérfürdőzajlik le a szafavida dinasztián belül, mely jelentősen meggyengíti annak tekintélyét.
Muhammad Hudábanda (1578-1587)
A teljesen vak uralkodó nem ura a politikának, különböző kizilbas frakciók és fiai marakodnak a hatalomért. A harcból végül legfiatalabb fia, I. Abbász kerül ki győztesen.
1585 Tabriz ismét oszmán kézen.
I. (Nagy) Abbász (1588-1629)
Uralkodása kezdetén kettős oszmán–üzbég támadással kellett szembenéznie, melynek révén súlyos területi veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni, hogy hatalmát megőrizhesse és újjászervezze.
1589 Üzbég invázió Horászánban. Abdalláh üzbég kán több pusztító betörés után tíz évig uralma alá hajtja Horászánt és Herátot.
1590 Az iszfaháni Naks-i Dzsáhán tér építésének kezdetei. A tervezett fővárosépítés jegyében nagyvonalú építkezés kezdődik a város déli részén, a bazár végénél, ahol az 560 x 160 méter alapterületű gigantikus Naks-i Dzsáhán teret építik meg előbb, később pedig egész palota negyed, új hidak, parkok és egy királyi sugárút kerül tervezésre.
1598 Iszfahán az új szafavida főváros. Kazvínt végleg elhagyja az udvari adminisztráció, mivel nem tartja biztonságosnak az oszmánok közelsége miatt. Iszfahán 1730-ig marad Irán fővárosa.
1598-1599 I. Abbász leveri az üzbégeket, Herát újra perzsa kézre kerül. Abdalláh kán halálát és a Sajbánidák kihalását kihasználva sikerül kiűznie az üzbégeket a szafavida birodalom észak-keleti tartományaiból.
1602 I. Abbász kiűzi a portugálokat Bahreinből. I. Abbász sokkal inkább preferálja a közvetlenül területi fenyegetést nem jelentő angol és holland kereskedő társaságokat, szemben a portugálok fenyegetésével.
1603-1604 Szafavida-oszmán háború, I. Abbász kiűzi az oszmánokat Tabrizból. A szúfiáni csatában súlyos vereséget mér az oszmán hadseregre, és így sikerül visszahódítania észak-nyugat Iránt az oszmánoktól, mely most már tartósan a Szafavidák kezében fog maradni.
1604 A dzsulfai örmények áttelepítése Iszfahánba. Az oszmán-iráni ütközőzónában levő Dzsulfa kereskedőit és kézműveseit Iszfahán Új Dzsulfa nevű keresztény negyedében telepíti le, mely máig fennáll. Az iszfaháni örmény kereskedők és kézművesek jelentősen hozzájárultak az iszfaháni udvari művészet fellendüléséhez.
1612 Az iszfaháni Sáh (ma Imám) Mecset építésének kezdete. A grandiózus mecset a Naks-i Dzsáhán tér oldalán épült, és talán a leghíresebb műemléke I. Abbász korának, aki nem érte meg már annak befejeztét. Ez a mecset átvette a korábban épült Pénteki Mecset funkcióit.
1615 I. Abbász kiűzi a portugálokat a későbbi Bandar Abbász területéről. Az angol katonai segítséggel kivitelezett expedícióban sikerült fölszámolnia az uralkodónak e fontos portugál támaszpontot is Perzsia déli részén.
1618. szeptember 26. Oszmán–iráni békekötés az 1615-ben kezdődő harcok nyomán.
1619 Angol kereskedőtelep Dzsaszk szigetén a Perzsa-öbölben. Cserébe az angol segítségért, a sáh különféle kereskedelmi kedvezményekben részesíti a vele szövetséges angolokat.
1622 A Hormuzi-szoros végleg felszabadul a portugál uralom alól. Ezzel megtörik a portugál befolyás a Perzsa-öböl területén, helyét az angolok és a hollandok veszik át.
1624 I. Abbász visszafoglalja Bagdadot és Irak nagy részét (Kirkuk, Dakuk, Karbala, Nadzsaf) az oszmánoktól. Hatalma csúcsán sikerül csaknemaz összes, I. Iszmáil és I. Tahmászp korában elvesztett területet visszafoglalnia az uralkodónak, Kelet-Anatólia kivételével.
1625-1626 Sikertelen oszmán kísérlet Bagdad visszavételére.
I. Száfi (1629-1642)
1629. június-1630. november Sikertelen oszmán támadás Bagdad és Észak-Irán ellen. Az oszmánok megpróbálják visszafoglalni a keleti elvesztett területeket, kihasználva I. Abbász halálát.
1632 Oszmán vereség a Van-tónál a Szafavidáktól. Időleges szafavida térnyerés Kelet-Anatóliában.
1635 Újabb oszmán-szafavida háború a Kaukázusban, maga a szultán vonul fel a szafavidák ellen,IV. Murád oszmán szultán elfoglalja Jerevánt.
1635 Rizá Abbászí, a kor leghíresebb festőjének halála. Rizá Abbászí korának leghíresebb festője volt, az iszfaháni udvar kedvenc művészeként keze nyomát viseli a Sajh Lutfalláh mecset és számos festmény is.
1638 Bagdad ismét oszmán kézre kerül, a szafavida-oszmán háborúk korának lezárulása. Ezzel kialakulnak nagyjából Irán máig érvényes nyugati határai, Irak oszmán kézen marad, Azerbajdzsán és a Kaukázus nagy része, Grúzia és Örményország szafavida terület vagy befolyási övezet lesz.
II. Abbász (1642–1667)
1643 A Csihil Szutún (negyven oszlop’) palota építésének kezdetei Iszfahánban. II. Abbász korának legfényesebb épülete, igen értékes kerttel és freskókkal rendelkezik.
1648-1649 Mogul-iráni háború, Kandahárt elfoglalják a Szafavidák a moguloktól. A mogul Sáh Dzsáhán (1628-1658) idején több vazallusa a Dekkán félszigeten szafavida vazallusnak nyilvánítja magát és II. Abbász nevében veret pénzeket.
1650 Portugál vereség a Perzsa-öbölben a Szafavidáktól. Ettől kezdve kizárólag szafavida kézen van a Perzsa-öböl egésze.
Sáh Szulajmán/ II. Száfi (1667-1694)
1669 AHast Bihist építésének kezdetei. A szafavida hárem két emelet magas pavilonja a Csihil Szutún mintájára épült, és az uralkodó háremének adott otthont a tágas Csalogány-kert közepén.
1675 Sikertelen türkmén támadás Észak-Iránban. A nomád jomut és tekke türkmének fosztogató betörései állandó veszélyt jelentettek a 17. és 19. század vége között Horászánban.
Szultán Huszajn (1694-1722)
1709 Gilzaj pastu afgánok elfoglalják Kandahárt. A szafavida-ellenes szunnita afgán lázadás kezdete Kelet-Iránban.
1712 Kirmán Mahmúd gilzaj vezér kezén. Az elszánt szunnita afgán törzsek néhány év alatt jelentős területi nyereségre tettek szert, köszönhetően a súlyosan meggyengült szafavida haderőnek.
1722 október 23. Mahmúd gilzaj afgán vezér bevonul Iszfahánba. Miután Iszfahán előtt pár mérfölddel szétverte az ellene küldött utolsó perzsa hadsereget, három hónapig blokád alá vonja Iszfahánt, mely ezután megadja magát. Szultán Huszajn saját kezűleg teszi diadémját Mahmúd fejére, majd pedig a hárembe zárják a többi szafavida herceg közé, a szafavida állam ezzel de facto megsemmisült.
II. Tahmászp (1722-1732)
Névleg uralkodik csak. A trónörökösnek 1722-ben sikerül megszöknie az afgán rémuralom alatti Iszfahánból és Kazvínban sáhnak kiáltja ki magát, hatalma azonban csak névleges. Az afgán ellenes mozgalomnak igazi politikai vezetője a türkmén afsár törzs vezetője, Nádir kán lesz. Nádir 1732-ben lemondatja II. Tahmászpot a trónról.
III. Abbász (1732-1736)
Kiskorú gyermekként névleg uralkodik csak. 1736-ban Nádir kán maga lép trónra megalapítva az Afsár-dinasztiát.
Afsár- és Zand-ház.
A Szafavidák bukásától a Kádzsárokig (1722-1796)
1722 október 23. Mahmúd gilzaj afgán vezér bevonul Iszfahánba.
1722-1729 Afgán uralom Iszfahánban.
1722-1724 Mahmúd uralkodása.
1720-as évek Változó hevességű oszmán harcok Iránnal (kezdeti oszmán sikerek, majd vereség; a szultán számára kedvező területi megosztás 1727-ben Hamadánnál; perzsa sikerek, melyek – más okok mellett – III. Ahmed bukásához vezetnek).
1724-1729 Asraf Gilzaj uralma.
1726 • Tömegmészárlás a megmaradt szafavida hercegek közt, trónkövetelők az ország egész részén, oszmán seregek Kirmánsáh-Hamadán környékén, orosz kézben a Kaszpi-vidék.
• Nádir kán leveri az afgánokat Horászánban.
1720as évek második felében a kizilbas Afsár törzs vezetője, Nádir kán erősödik meg Szultán Huszajn fia, II. Tahmászp nevében.
1729 •Nádir kán leveri az afgánokat Dámgán, Iszfahán és Síráz mellett.
• Nádir bevonul Iszfahánba.
1731. szeptember 15. Oszmán győzelem a perzsák ellen.
1732. január 10. Békekötés a Porta és a perzsák között.
1732 Nádir kán lemondatja II. Tahmászpot fia, III. Abbász javára.
1733 Nádir kán legyőzi az oszmánokat, megöli Bagdad mellett Oszmán pasát.
1734 Nádir kán visszafoglalja az oroszoktól Darbandot, Bakut és Jerevánt.
1736 Nádir kánt sáhhá koronázzák a mugáni steppén.
1736-1747 Nádir sáh uralma, Timur hódításait utánozza.
1736 ősz Békekötés az oszmánok és a perzsák között.
1738 Kandahár elfoglalása, majd Gazni meghódítása; átkelés a Kajber-hágón Pisávár és Lahore bevétele, szövetség a helyi fejedelmekkel.
1739 Karnal Nádir sáh legyőzi a mogul hadsereget, egy hónap múlva bevonul Delhibe, óriási fosztogatás, mészárlás (20.000 rúpia). Muhammad sáh mogul fejedelem azonnal lemond minden, az Industól nyugatra eső területről Nádir sáh javára.
1741 Közép-ázsiai hadjárat.
1741-1742 Dagesztáni hadjárat.
1743. július Kiújulnak az oszmán–perzsa ellentétek, mivel utóbbiak beveszik Kirkukot (Kerkük); a harcok 1744 decemberéig folynak.
1746. szeptember Béke az oszmánok és a perzsák között a Kaszr-i Sirin-i egyezmény szellemében. 1747-ben testőrei meggyilkolják Nádir sáhot.
1747-1796 Perzsia három részre szakadásának ideje.
1747-1796 Nádir sáh családja, az afsárok uralkodnak Horászánban.
1747 Karim kán, a luri nemzetiségű katonai parancsok bevonul Iszfahánba.
1747-1779 Karim kán, a Zand-dinasztia (1747-1791) alapítójának uralma.
1751 Karim kán Sírázt teszi meg fővárosának.
1759 Karim kán legyőzi a Kádzsárokat.
1776 Karim kán seregei Bászrát ostromolják az oszmánokkal szemben.
1779-1789 Belviszályok a Zand-dinasztián belül.
1788 Aga Muhammad Kádzsár beveszi és felperzseli Sírázt.
1789-1794 Lutf Ali kán uralkodása.
1794 Lutf Ali kán kivégzése.
Kádzsárok (1796-1925)
1779 Aga Muhammad Kádzsár megszökik a Zandok fogságából, Teherán lesz a Kádzsárok fővárosa.
1788 Síráz kádzsár kézre kerül.
1795 A kádzsárok elfoglalják Grúziát és Örményországot.
1796 Horászán kádzsár kézen.
Aga Muhammad Kádzsár (1796-1797)
A Kádzsár-dinasztia első uralkodója.
Fath Ali sáh (1797-1834)
1800 Az orosz cári hadsereg elfoglalja Grúziát.
1804 Orosz-iráni háború a Kaukázusban.
1807 A finkensteini szerződés, francia-iráni szövetség az oroszok ellen.
1809 Brit-iráni szerződés, brit segítségnyújtási javaslat a francia befolyás ellensúlyozására.
1812 Az első iráni nyomda megnyílik Tabriz városában.
1813 Újabb orosz-iráni háború, iráni vereség. A gulisztáni békével Grúzia és Örményország nagy része orosz kézre kerül, az orosz befolyás kezdete Észak-Iránban.
1814 A teheráni szerződésben Irán kötelezettséget vállal arra, hogy semmilyen európai hadat nem enged át területén Brit India felé.
1820-1823 Az utolsó oszmán-iráni háború, mely 1820. októberében oszmán hadüzenettel kezdődött. A harcok kezdetben perzsa sikereket hoznak.
1823 Erzurumi béke: maradnak a korábbi oszmán-iráni határok.
1826-1828 Újabb orosz-iráni háború., mely békekötéssel végződik.
1828 Turkmancsáji béke: az Arasz folyótól északra levő területek orosz kézre kerülnek, orosz állampolgárok extraterritoriális jogokat szereznek Iránban.
Muhammad Sáh (1834-1848)
1834-1837 Háború Afganisztánnal Herátért; a britek az afgánokat támogatják. 1837-ben brit csapatok jelennek meg és legyőzik az irániakat.
1836 Az iszmáilita Aga kán fellázad a kádzsár kormányzat ellen.
1840 Aga kán Indiába menekül közösségével.
1844 A bábizmusnak, egy új szinkretisztikus vallásnak létrejötte Sírázban.
Násziraddín sáh (1848-1896)
1850 A Báb kivégzése, leverik híveit.
1852 Bábista merényletkísérlet a sáh ellen, melyet kemény üldözések követnek. A Báb hívei ketté válnak baháikra és azalikra. Baháalláhot száműzik Edirnébe, majd Palesztinába kerülnek hívei.
1853 A Dár al-funún, az első nyugati típusú iráni műszaki főiskola megnyitja kapuit Teheránban.
1864 Az első telegráf vonal elkészül Iránban.
1872 Reuter báró révén komoly ásványkincs koncessziók kerülnek brit kézbe.
1872 Násziraddín sáh első európai útja.
1881 A göktepei csata: a cári haderő leveri a türkméneket.
1884 Merv orosz kézre kerül, az Atrek folyó lesz a cári hatalom és Irán határa a Kaszpi-tengertől keletre.
1889 Násziraddín sáh Budapestre is ellátogat újabb európai útja során, ahol, többek között, Vámbéry Ármin is köszönti az uralkodót perzsául.
1890 Násziraddín sáh brit koncesszióba bocsátja a dohánytermékeket is, síita egyházi fatva sújtja emiatt a dohánytermelést.
1892 A sáh visszavonja a dohánykoncessziót.
Muzaffaraddín sáh (1896-1907)
1905 Forradalom és megmozdulások a nagyvárosokban a monarchia ellen, az alkotmányozó mozgalom kezdete.
1906. december 30. Muzaffaraddín aláírja az első iráni alkotmányt, amelynek szövegezésében a papság, a világi, urbánus értelmiség egyaránt résztvesz; megpróbálják az alkotmányt a vallási törvénnyel (saría) összhangba hozni.
1907. október 07. Az első iráni nemzetgyűlés összeül. Tagjait Teherán és Tabriz városi képviselői, a teheráni bazár kereskedői, a mudzstahidok és a törzsi vezetők alkotják.
Muhammad Ali sáh (1907-1909)
1907 • Az oroszok és britek érdekszférákra osztják fel Iránt: az északi rész az oroszoké, a „köztes zóna” a parlament (madzslisz) hatalma alatt állt, a déli zóna a briteké.
• Muhammad Ali sáh ugyan felesküszik az alkotmányra, de később fel akarja oszlatni a parlamentet, kivégeztet néhány képviselőt, statáriumot hirdet, ágyúval löveti a parlamentet.
1908 Az első olajmezők feltárása Dél-Iránban.
1909 Fegyveres felépés az uralkodó erőszakossága ellen, Muhammad Ali sáhot lemondatják, Isztambulba száműzik.
Ahmad sáh (1909 –1925),az utolsó kádzsár uralkodó
1911 Muhammad Ali sikertelen visszatérési kísérlete orosz katonai intervencióval.
1911. december 24. Bezárják a parlamentet, általános ellenállás az oroszokkal szemben.
1914-1918 Az első világháborúban Irán semlegességi nyilatkozatot tesz; területén orosz, török, brit csapatok manővereznek; Észak-Irán 1917-ig az oszmán-orosz harcok színtere.
1918 A szovjet kormány formálisan lemond a volt cári hatalom expanzionista politikájáról Iránnal szemben.
1919 Szerződés Irán és Nagy-Britannia között, brit gyámkodás alá kerül az ország. Az olajmezőket mind megszerzik a britek, kihasználva a bolsevik puccs utáni orosz polgárháborút.
1920-1921 Giláni Szovjet Szocialista Köztársaság, szovjetbarát szakadár mozgalom Észak-Iránban, melyet Rizá kán ver le 1921-ben.
1921. február 21. Rizá kán puccsal átveszi a hatalmat Teheránban.
1921. február 26. Szovjet-iráni szerződés: a Szovjetúnió lemond minden imperialista szándékáról Iránnal szemben.
A Pahlavi éra (1921-1979)
1921. február 21. bevonul Teheránba, és lemondatja a kormányt, majd az új kormány hadügyminisztere és valóságos vezetője volt.
1923 Rizá kán miniszterelnök lesz.
1925 A Kádzsár-dinasztia trónfosztása után Rizá kán Európába száműzi Ahmad sáhot.
1925 december Rizá kánt sáhhá kiáltja ki a híveiből álló „nemzetgyűlés”.
Rizá sáh Pahlavi (1925-1941)
1926. április 25. Rizá sáh koronázása.
1926 Büntetőjogi Kódex kiadása.
1927 A Nemzeti Bank (Bánk-i Millí) megalakulása.
1928 Polgárjogi kódex: kiiktatják a saríát, az iszlám jogrendszert, ami miatt rendkívül megromlik Rizá sáh viszonya a papsággal.
1930 Az ország hivatalos nevét Perzsiáról Iránra változtatják.
1934 Rizá sáh egyetlen külföldi látogatása Kemál Atatürknél Törökországban.
1935 A Teheráni Egyetem (Dánisgáh-i Tihrán) megalapítása.
1935 A császárné először jelenik meg nyilvánosan hidzsáb (női kendő) nélkül, az erőszakos szekularizáció újabb lépéseként.
1936 Hjalmar Schacht, Hitler minisztere Teheránban találkozik Rizá Pahlavival, német-iráni szövetségkötés.
1937 Szaadábádi Szerződés Törökország, Irak, Irán és Afganisztán között, amelynek értelmében a kölcsönös segítségnyújtást és egymás határainak tiszteletben tartását vállalják.
1939 A transziráni vasútvonal megépülte.
1939 Rizá Pahlavi semlegességet deklarál a háború kitörtekor 1939-ben.
1941 október Brit-szovjet invázió Irán ellen, Rizá lemond, de előtte még felesketi a parlamentet fiára, Muhammad Rizára.
1944 Rizá sáh halála Johannesburgban.
A megszállt Irán a II. világháború idején (1941-1945)
1941 az USA létrehozza Perzsa-öbölbeli Parancsnokságot amerikai tanácsadók, kikötők építése.
1942. január 29. a megszálló erők deklarálják, hogy a háború vége után hat hónapon belül kivonulnak Iránból.
1943 a teheráni konferencia Churchill, Sztálin és Roosevelt részvételével.
1945 A britek kivonulnak Iránból, a szovjetek azonban vovonakodnak. Két szovjetbarát bábállam létrejötte Észak-Iránban Azerbajdzsáni Köztársaság és Mahábádi Kurd Köztársaság néven.
Irán 1946–1979
Muhammad Rizá Sáh Pahlavi (194 –1979) – az utolsó iráni sáh
1947 Kommunista (Tude) merényletkísérlet a sáh ellen.
1947 A Truman doktrína értelmében Irán független, Amerika-barát állam lett. A szovjetek kárpótlásul Észak-Irán elvesztéséért olajkoncessziót követelnek. Ahmad Kavám miniszterelnök becsapja a szovjeteket, mert a Madzsliszre bízza a az olajkoncesszió megszavazását, amely azt egyöntetűen elutasítja (Muszaddik fellépése).
1950 Muszaddik megalapítja a Nemzeti Frontot.
1951. március 7. Ali Razmárá miniszterelnök meggyilkolása, a sáh kénytelen kinevezni a Nemzeti Front vezetőjét, Muszaddiket, aki radikális lépésekre szánja el magát. Bejelenti az olajipar államosítását, kisajátítja az Anglo-Iranian Oil Company berendezéseit, és megpróbálja elszigetelni a sáh hatalmát, és Iránt el nem kötelezett országgá alakítani.
1951-1952A britek, amerikaiak gazdasági bojkottal válaszolnak minderre, kivonják szakembereiket Iránból, súlyos nehézségeket okozva az ország gazdaságának, a sáh a tömegbe lövet, száműzik a sáh nővérét, majd később anyját és fivérét.
1953 elején gazdasági nehézségek fokozódása miatt, és saját ellenségeivel szemben Muszaddik 1952-től erőteljesebb lépésekre szánja el magát, rendkívüli hatalmat kér és kap a parlamenttől, statáriumot, cenzúrát vezet be, feloszlatja a Legfelsőbb Bíróságot, majd 1953-ban a Parlamentet.
1953. aug. 13. A sáh elbocsátja Muszaddiket, aki ezt megtagadja. Nagy tüntetések kezdődnek mellette országszerte, a sáh Olaszországba menekül.
1953. aug. 19. A CIA, a britek és az iráni titkosszolgálat Záhidi tábornokkal az élen puccsot hajt végre Muszaddik ellen, a sáh visszatér, Záhidit kinevezik miniszterelnöknek. Muszaddiket három év magánzárkára ítélik, majd élete végéig (1968) háziőrizetben tartják.
1953-1979 Rizá Pahlavi közvetlen uralma, Irán az USA elkötelezett szövetségese lesz.
1954 aug. Megoldódik az olajvita az AIOC helyét nemzetközi konzorcium veszi át amerikai vezetéssel és iráni, brit, francia részesedéssel az iráni olajkincsből.
1955. nov. 3. A Bagdadi Paktum megkötése: Irán, Törökország, Irak és Pakisztán Amerika-barát szövetséggé alakul.
1956 A második hétéves terv beindítása kommunikáció, mezőgazdaság, öntözés fejlesztése, vízerőművek (Karadzs, Dez, Szapídrúd).
1957 Megalakul a később hírhedtté vált titkosszolgálat, a SAVAK (Százmán-i Ittilá’at va Amnijat-i Kisvar – Országos Információs és Biztonsági Szervezet).
1958 Irakban megbukik a brit barát monarchia, Irak kilép a Paktumból.
1958 Megalakul a Bunjád-i Pahlavi (Pahlavi Alapítvány). Később, 1961. okt. 5-én 47,5 millió font értékkel a Bunjád-i Pahlavi vakuffá (vallási alapítvány) alakul át, jóléti feladatok (közegészségügy, oktatás) ellátására.
1959 CENTO (Central Treaty Organization) megkötése Irán, Pakisztán és más öbölbeli államok közt a Bagdadi Paktum újjáélesztése.
1960. okt. 31. A trónörökös, Rizá Kúros megszületése stabilizáló tényező lesz a monarchia számára.
1961 Választások, zavargások törnek ki, szétkergetik a parlamentet, a sáh elfojtja a liberalizálódási törekvéseket.
1962 Az ún. „Fehér Forradalom „ vagy „A Sáh és a Nép forradalmának” meghirdetése, ennek pontjai a földreform, földosztás a parasztságnak, az erdők eladása, hogy ebből fizessék a korábbi földesurakat, harc az írástudatlanság ellen, nagyfokú ipari fejlesztés. Khomeini vezetésével a papság tiltakozó mozgalmat szervez a földreform ellen.
1964 Khomeinit kitoloncolják Törökországba.
1965 Khomeini Nadzsafban telepszik le.
1965–1977 Hovejda miniszterelnöksége.
1967 Gazdasági szerződés a Szovjetúnióval. Az Arasz (azeri határfolyó) folyón 600 négyzetkilométer öntözésére alkalmas duzzasztógát, Iszfahánban pedig szovjet acélkombinát épül.
1967. okt. 26. A sáh megkoronázása, a hatalmi konszolidáció jele.
1971 Az Abu Múszá szigetek elfoglalása, iráni felügyelet a Hormuzi-szoros fölött.
1972 Asáh beavatkozik az ománi belpolitikába és expedíciós sereget küld Ománba.
1971 Irán 2500 éves állami múltjának megünneplése (Nagy Kürosz halálától számítva), új birodalmi időszámítás bevezetése.
1973 Hatalmas bevételek az olajár robbanásból, a jom kippur-i háború utáni arab bojkottot követően Irán 1977-ig 85 milliárd dollár bevételre tesz szert az olajból.
1975 Az algíri egyezmény aláírása (Irán és Irak), az iraki-ráni határviták ideiglenes rendezése.
1978 január Tüntetések Kumban a sáh ellen egy Khomeini-ellenes cikk miatt.
1978 tavasza, nyara Országos tüntetések a sáh ellen.
1979. január 16. és szűkebb családja elhagyja Iránt, Egyiptomba megy, majd bolyong ? a világ különböző részein (Mexikó, Karibi szigetek, Marokkó, USA).
1980 nyara Muhammad Rizá sáh meghal Egyiptomban, Kairóban temetik el.
1979. február 10. (Báhmán hó 22.) Khomeini ajatollah visszatér Iránba, az iszlám forradalom győzelme.
DINASZTIÁK, CSALÁDFÁK
A Szaffárida-dinasztia ( korai periódus, 9-11. század)
Laith
Jákúb Amr Muhammad Ali
Muhammad Iszmáil Laith Muádil
Táhir Jákúb Ahmad Jákúb
Amr Khalaf Sáh Malik
A Számánida dinasztia
I. Ahmad
I. Naszr Iszmáil
II. Ahmad
II. Naszr
I. Núh
I. Abd al-Malik I. Manszúr
II. Núh
II. Abd al-Malik Muntaszír Abu Ibráhim
A Zijáridák
Vardánsáh
Zijár
Mardávídzs Vusmgír
Biszutún Kábúsz
Manucsihr Dárá
Abu Kalidzsár (?) Kai Káusz
Gílánsáh
A Bujidák ( vagy Buvajhidák)
Abu Sudzsá Búja
Imád al-daula Ali Rukn al-daula Haszan Muizz al-Daula Ahmad
Adhud al-daul Faná Khuszrau Muajjid al-Daula Abu Manszúr Fakhr al-Daula Ali Izz al-daula Bakhtijár
Saraf al-daula Siírzil Szamszám al-daula Marzubán Bahá al-daula Firúz Khursád
Madzsd al-daula Rusztam Sámsz al-daula Abu Táhir
Musárrif al-daula Haszan Szultán al-daula Abu Sudzsa Kavám al-daula Abu’l Favárisz
Dzsalál al-daula Abu Táhir
Abu Kalidzsár Marzubán Szamá al-daula Haszan
Malik Rahim Khuszrau Firúz
A Ghaznavida dinasztia
Szebüktegin
Iszmáil Mahmud
Mohammad I. Maszud Abd alRasid
Maudud Ali Farrukzád Ibrahim
II. Maszud III. Maszud
Sírzád Arszlán Sáh Bahrám Sáh
Huszrau Sáh
Huszrau Málik
A Szeldzsuk –dinasztia (Nagyszeldzsukok és iraki szeldzsukok)
Mikáil
Toghrilbég Csagribég
Alp Arszlán
I. Máliksáh
I. Mahmúd Barqjarúq Mohammad Szandzsar
II. Mahmúd Maszúd II. Toghril Szulaimán
II. Máliksáh II. Mohammad Arszlán
III. Toghril
Az alamuti aszaszin dáik
Haszan-i Szabbáh
Kia Buzurg Umid
Kia Mohammad
Haszan
Alá al-dín Mohammad
Dzsalál al-dín Haszan
Alá al-dín Mohammad
Rukn al-dín Khursáh
A Khvárizmsáhok dinasztiája
I. Mohammad
Atsziz
Arszlán
Szoltan Sáh Tekis
II. Mohammad
Dzsalál adDin
Az ilkhánida ( iráni mongol, dzsingiszida, hülegüida) dinasztia
Dzsingisz
Dzsocsi Csagatáj Ögödej Toluj
Kubiláj Hülegü Arik Böke
Abaqa Tegüder (Ahmad) Taraqai Josmut Mengü Temür MelikTemür
Arghun Gejhatu Baidu Szüge Anbarcsi Mingkan
Gházán Öldzseitü Ala Firang Ali Juszuf Sáh ElTemür Szösze
Abu Szaid Szati Bég Dzsáhán Temür Musza Szulaimán JolQutlugh Arpa Ke’ün
Mohammad
Anusirván?
Dzsaláiridák
Ilge nojon
Ak-Buka
Huszain
I. Haszan
Sejkh Oveisz
Huszain II. Haszan Ali Ahmad
Timur és a timuridák 16. század elejéig
Timur
Dzsáhangir Umar Sejh Miránsáh Sáhrukh
Pir Mohammad Bajqara Aba Bakr Khalil Szultán Ulugh Bég
Manszur Abu Szaid Abd alLatif
Huszain Bajqara Umar Sejh
Babur
A szafavidák
I. Iszmáil
I. Tahmaszp
II.Iszmáil Mohammad
I. Abbász
Száfi Mirza
I. Száfi
II. Abbász
II. Száfi/Sáh Szulejmán
Szultán Huszain
II. Tahmaszp
III. Abbász
A Kádzsár dinasztia
Aga Mohammad Kádzsár Huszain
Fath Ali Sáh
Abbász Mirza
Mohammad
Nászir adDin
Muzaffar adDin
Mohammad Ali
Ahmad
A Pahlavi –dinasztia
Rizá
Mohammad Rizá
Legutóbbi hozzászólások