Goldziher Ignác: A Koránmagyarázás különféle ágairól

1.A tafszír meghatározása: Koránmagyarázat, minden politikai, dogmatikai, törvénytudományi felekezeteknek, paítnak, iskolának meg van a maga sajátos Koránmagyarázása.

2.A korai tafszír veszélyessége: Az embereket kezdetben nem is annyira a dogma és a törvények érdekelték, mint inkább a Korán legendáris tartalma. –Szigorúbb teológusok ezt nem nagyon kedvelték. Veszélyesnek kárhoztatták a tafszírt emiatt.

3.A hadísz kapcsolata a tafszírral: Időközben a ḥadīt módszere uralkodóvá és elismertté vált. A szigorú teológia a ḥadīt módszerét a koránmagyarázatra is alkalmazta. Érvényességre igényt tartó magyarázatoknak csak azt ismerték el, mely hiteles láncolat követésével vagy magára a Prófétára vagy pedig egyik társára van visszavezetve. Nem sűrűn fordulnak elő olyan magyarázatok, melyeket a Prófétára lehet visszavezetni. Társaira visszavezethető magyarázatok sűrűbbek.

4. A tafszír hagyományok végső forrása: Buhārī + Muszlim gyűjteményeiben – Kitāb al-tafszír – a tafszír (társakra vezethető vissza) hagyományok forrása: ̔ Abdallāh ibn Abbās (a Próféta unokaöccse) + Abū Hurej.

5. aṭ- Ṭabarī tafszírja: Még nagyobbra becsülik gazdag teológiai tevékenységét, amely terjedelemre nézve is felülmúlja a nagy történelmi forrásmunkáját. – Nagy Korán-kommentár ( 30 kötet). Ṭabarī versről-versre mindent egybeszerkesztett, amit tradicionális alakban a Korán- magyarázatára nézve gyűjthetett. Nem csupán közli a hagyományokat, hanem megismételtei velük az eltérő nézeteket is.

6. A mu’ taziliták: Vallásfilozófiai iskola, lehet-e istennek örök atributumokat tulajdonítani? Magát a Koránt érint: öröktől fogva létezett, vagy pedig teremtve van? A mu ’ taziliták szükségképpen mondják Isten igazságosságát és teremtményei, még az állatok iránt is gyakorlandó méltányosságot. Okvetlen jutalmaz és büntet érdem szerint és okvetlen nyútja az embereknek boldogságuk eszközét. Az ortodoxia nem engedi Isten felelőtlen akaratát semmiféle okvetlenség és szükségképpeniség szempontja alá.

7. A mu ’ taziliták szerepe a tafszírban: Dogmatikai tanításukat a Koránból erősítik, iletőleg belemagyarázzák. Írásmagyarázó módszer – ta’vil – képletes magyarázás.

8. A metafonikus Korán értelmezése: pl. a mu’takiliták szerint az isten nem teremti az emberek rossz cselekedeteit, ezek az emberek autonom akaratának eredményei. Korán 113,1 –Segélyért fordulok a hajnal urához – a rossz ellen, amit teremtett – annak a rosszaságától, akit vagy amit teremtett – tehát nem a rosszat, hanem ennek az előidézőjét.

9. Zamahsarī, mint Korán magyarázó és ellenzői: Mu ’tanilita kommentár szerzője – a kinyilatkoztatás rejtélyei igaz értelmének felfedezője – A teljes Koránt mu ’ tazilita alapon magyarázza. Éles megfigyelések, retorikai szempontok. Ő mondta ki a mu’ tanilita tannak a Koránra való alakalmazásában az utolsó szót. Ellenzői: ortodox magyarázók, Muḥammad b.Manṣūr ibn al-Munajjir – egy külön munkában Zamahsarī magyarázása ellen síkra száll.

10. A síita Korán magyarázása: Mindent elkövetnek, hogy az általános szunnita iszlámmal való ellentétük jogosultságát a Koránból mutassák ki, főleg hívők vezetése ( ̔ Ali stb.) és az imámság örökösödése – Koránban. A Koránban szerintük még több vonatkozás is mutatkozna, ha a szent könyvet a jelen alakjában megszerkesztő kalifák az ilyen tényeket ki nem küszöbölték volna.

11. A szúfi Korán magyarázása: A szúfizmus csak azzal a feltétellel kaphat helyet az iszlám körében, ha képes tanítását magából a szent könyvből kimutatni. A szigorú ortodoxia eretnekségnek ítélte. Ők maguk pedig az ő tanításaikat mondják az iszlám valódi fogalma teljes érvényesülésének. Világfelfogásukat beleviszik a Koránba és a hagyományos ḥadīṯokba.

12. A Korán elbeszéléseinek szúfi magyarázata: pl. 2. szúra /262. vers (halottak feltámasztásának lehetősége). Isten – 4 madarat szétdaraboltat Ábrahámnak, majd Ábrahám hívására ismét élő madarak jelennek meg. Ezt az értelmet adták neki: 4 madár – 4 anyagi elem jelképe. A Korán e történettel arra tanít, hogy az igazi életet csakis a testtől való elválással érhetjük el.

Iványi Tamás: A Korán

(arab, “hirdetések, recitálások”): Az iszlám vallás szent könyve, a törvények legfőbb forrása. Az ortodox tanítások szerint a Korán öröktől fogva létezik, s nem lett teremtve. Az `őspéldánya’ mindig is ott volt Isten mellett, ezt nevezik a `jól őrzött táblának’ (lauh mahfúz), amelyen mindenki sorsa meg van írva a teremtés kezdetétől az utolsó ítélet napjáig.

A muszlimok hite szerint Isten Gábriel arkangyallal küldte le az egész Koránt egyszerre Mohamed prófétának ramadán hó 27.-én (lailat al-qadar, “az elrendelés éjszakája”), miután negyven napig a Mekka környéki hegyekben elvonulva böjtölt. Az arkangyal Mohamednek hosszabb-rövidebb részletekben adta át a kinyilatkoztatást, Isten parancsa szerint, “jól érthető arab nyelven”. Az iszlám szerint minden prófétának csodákat adott Isten, hogy azok segítsenek nekik meggyőzni az embereket igazukról. Mohamed csodája a Korán, amely utánozhatatlan (i’dzsáz) nyelvében és stílusában. Mohamed abból nem vett el és nem tett hozzá egy szót sem, az szó szerint Isten szava (kalimat Alláh) az iszlám dogmája szerint. Ezért lett fontos az a másik tanítás, mely szerint Mohamed nabí ummí, “írástudatlan próféta” volt, aki nem ismerte a keresztény és zsidó tanításokat. Ez a dogma a VIII. sz.-i, a keresztényekkel folytatott damaszkuszi hitvitákban alakult ki.

A Korán 114 különböz_ hosszúságú fejezetet tartalmaz, ezek neve szúra. Mindegyik fejezet sorokból (európai elnevezés szerint versekből) áll, amelyek neve ája (“csoda, jel”). Ezek száma a középkori kúfai tudósok számításai szerint összesen 6.236, míg a Korán szavainak száma 77.437. A betűket is megszámolták a Koránban (ami a helyesírás változásai és az arab írás mássalhangzós jellege miatt nem egyértelmű) és volt, aki 323.671 betűt talált benne.Ennek a jelentősége a Korán betű- és számmisztikában való felhasználásánál van, ugyanis a betűknek a sémi nyelvekben számértéke van.

Mohamed 612-622 között mekkában hirdette a Korán szavait, míg a hidzsra, vagyis Medinába való áttelepülése után 622-632 között Medinában. A mekkai és medinai szúrák élesen elkülönülnek egymástól mind tartalmukban, mind formájukban. Mekkában fenyegetéssel és ígéretekkel igyekezett Mohamed híveket szerezni. A jóknak, akik áttértek az új vallásra, Isten a Paradicsom gyönyöreit, a túlvilági boldogságot ígérte, míg a bűnösöknek, pogány bálványimádóknak reszketniük kell, mert közel van már az Utolsó Ítélet napja (jaum ad-dín), amikor mindenkinek számot kell adnia cselekedeteiről Isten ítélőszéke előtt, s aki könnyűnek találtatik, az a tűzre (Pokolba) kerül. A mekkai fejezetek általában rövidek, és formailag erősen kötöttek, párhuzamosságot és általában két-három soronként változó prózarímeket tartalmaznak.

Ezzel szemben a medinai korszakban, amikor a Próféta a közösség, s egyre inkább egész Arábia vezetője lett, a törvénykezés került előtérben a Korán szövegében. A fejezetek arról szólnak, melyek a muszlimok kötelességei, hogyan kell imádkozni, böjtölni, vallási adót fizetni, házasodni, válni, melyek az örökösödés szabályai, stb. Mind a két korszakban nagyon sok, a Bibliából jól ismert történettel és prófétával találkozhatunk (qiszasz al-anbijá’, a próféták történetei). Az európai kutatók szerint ezeket Mohamed kereskedő útjai során hallhatta zsidó és keresztény utazóktók és remetéktől, s ez magyarázza azt, hogy igen sokszor nem a kanonizált ó- és újszövetségi szöveget tartalmazza a Korán, hanem pl. a zsidó népi vallásosságból (haggádákból) származnak a zsidó történetek. Az iszlám magyarázata szerint Isten azért nyilatkoztatta ki a Biblia szent könyveit, hogy azok előkészítsék Mohamed prófétai küldetését. Eredetileg azokban említés történt Mohamedről, de a zsidók és keresztények meghamisították azokat. A Korán 102 prófétája között van Mózes, Ábrahám, Jákob, József éppúgy, mint Jézus, akiről azt tanítja a Korán, hogy nem halt meg a kereszten, hanem Isten, becsapva a zsidókat, felvitte magához a mennyekbe. A bibliai történetek általában nem egybefüggően találhatók meg a Koránban, hanem szétszórtan, s céljuk nem az elmesélés, hanem az emlékeztetés, vagyis ezek a történetek többségükben ismertek lehettek a korabeli Mekkában és Medinában. Az egyetlen hosszú, egyben elmondott prófétikus történet József története (Szúrat Júszuf). A legjelentősebb eltérés itt is az, hogy míg a Biblia mint a zsidók történelmének egy fejezetét mondja el József történetét, ahol olyan részletek fontosak, hogy a karavánok milyen árut vittek honnan hová, addig a koráni József szúra célja a példázat, Mohamed küldetésének az alátámasztása.

Mohamed hirdetéseit, a Korán egyes részleteit már a Próféta életében lejegyezték. Valószínűleg erre utal az a tény is, hogy a Korán magát többször is ‘könyvnek’ (kitáb) nevezi. Az írástudók nagy számára utal, hogy 17 íródeákot említenek a hagyományok, akik különböző anyagokra írtak: kövekre, pálmalevelekre, fadarabokra, papíruszra, bőrdarabokra. Mohamed halála után Omar kalifa adott parancsot ezeknek az összegyűjtésére és összeállítására. Ezt 636-ban Zijád el is végezte. A sorrendet nem a keletkezésük szerint határozta meg, hanem az első, Nyitó szúra (Fátiha) után csökkenő hosszúsági sorrendbe rakta a szúrákat. Ennek megfelelően a 2. szúra, a Tehén szúrája (Szúrat al-baqara) a leghosszabb, 286 sorból áll, míg a százon fölüli számozású fejezetek a legrövidebbek, némelyik csak 4 sorból áll. Az egyes szövegdaraboknak azonban még ezután is nagyon sok, egymástól lényegesen eltérő variánsa volt forgalomban, ami a hódítások után, amikor a muszlimok szétszóródtak Indiától az Ibériai félszigetig, nagyon veszélyes lett. Ezért Oszmán kalifa 652-ben újra csak Zijád-ot bízta meg azzal, hogy egységesítse a Korán szövegét, annak egy-egy másolatát küldje el a kalifátus minden tartományába, míg az ettől eltérő variánsokat gyűjtse össze és égesse el. Ezt két kivétellel meg is tette. Az így kanonizált Koránt Oszmán-féle Korán példánynak nevezik (al-muszhaf al-uszmáni). Maga a muszhaf szó az összegyűjtésre utal (‘lapokból álló’), de a VII. sz. óta a Korán egy példányának a neve, s így megkülönböztethetővé vált a Korán mint elvont fogalom a leírt változatától.

Ebben az időben azonban az arab írás tökéletlen volt, nem használták a mássalhangzókat megkülönböztető pontokat, sem a hosszú magánhangzók helyesírása nem alakult még ki, s végül egyáltalán nem jelölték a rövid magánhangzókat. Ezért az Oszmán-féle kódex csak az írás vonala (raszm) szempontjából tudta egységesíteni a koráni szöveget. A pontok és magánhangzók eltérései sok ezer különböző változatot eredményeztek a következő két évszázad során, ezeket a Korán olvasatainak (qirá’át) nevezik. Ezek végső összerendezése még évszázadokig eltartott, s végül hét elfogadott olvasati rendszer alakult ki.

A Korán nyelvére vonatkozóan már a kora középkorban elkezdődtek a találgatások. Egy hagyomány szerint a Koránt Isten Mohamednek `hét betű (szó, szab`at ahruf) szerint nyilatkoztatta ki. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy hét arábiai nyelvjárás (luga) szerint egyszerre, azért, hogy minden arab törzs tagja jól értse, s ennek szellemében megengedettnek tartották a kiejtési variánsokat.

A Korán szövege általában nehezen érthető, ill. többféleképpen is magyarázható, ezért már rögtön Mohamed halála után elkezdték magyarázni, s később önálló tudományág lett a Korán magyarázata (tafszír). A Korán első magyarázói a Próféta halála után legközelebbi társai (aszháb) voltak, akik a tőle hallott értelmezéseket adták tovább hagyomány (hadísz) formájában. A szöveg nehezen érthető (garíb) szavait, kifejezéseit már a VIII. sz.-ban a jól ismert pogánykori versek sorai (saváhid, tanúbizonyságok) alapján próbálták megmagyarázni. A nyelvtudomány segítségével a különböző olvasatokat, ragvégződéseket igyekeztek úgy magyarázni, hogy azok megfeleljenek a hagyományok adta értelmezéseknek, és eltéréseik ellenére ugyanazt a jelentést lehessen kihozni belőlük. Az egyes szekták és vallási irányzatok idővel létrehozták a maguk sajátos Korán magyarázatait, így vannak ortodox (szunnita), síita, misztikus (szúfi) Korán értelmezések.

A Korán tudományos elemzése a magyarázatokkal párhuzamosan hamarosan több más tudományágat is létrehozott, elsősorban a jogtudomány szükségleteinek a kielégítésére, hiszen a Korán számít a jog legfontosabb (egyes mai nézetek szerint az egyetlen) forrásának. Fontosnak tartották  pl. tudni, hogy egy parancs vagy tiltás csak speciálisan (tahszíszan) Mohamed prófétára vonatkozott, vagy általánosságban (ta`míman) minden muszlimra. Ennek érdekében meg kellett ismerni a kinyilatkoztatott szövegdarabok történeti sorrendjét, és azt is, hogy milyen alkalomból történt a kinyilatkoztatás. Ezt nevezték `a kinyilatkoztatás okai’ (aszbáb an-nuzúl) tudományának.

Másik oka is volt, hogy a Korán szövegdarabjait történeti sorrendbe kívánták rendezni. Ha a szent könyv két, egymásnak ellentmondó parancsot tartalmaz, vagy a szintén szentnek (isteni ihletésűnek) tartott, a Prófétára visszavezetett hagyományokkal ellentmond, akkor a szunniták (ortodox muszlimok) szerint a későbbi törli (nászih) a korábbit (manszúh). Például a házasságtörő asszonyokat egy Korán hely szerint be kell zárni egy kies házba és sorsára hagyni, míg egy időben később kinyilatkoztatott másik Korán hely azt a parancsot adja, hogy meg kell őket kövezni. Ennek értelmében az iszlámjog a megkövezést fogadta el. Ezt az elvet a síiták elutasítják.

Az egyes Korán fejezetek (szúrák) gyakran tartalmaznak különböző időkből származó részleteket, azonban sokszor még a legkisebb egységnek számító áják (versek) sem egységesek. A jogtudomány egyik segédtudománya azzal foglalkozik, hogy mennyiben jelentenek értelmi vagy mondathatárokat az áják, hol kell megállni (qat`) ill. továbbmenni (iszti’náf) az értelmezésben. Egy Korán vers pl. kimondja, hogy a paráznaságon kapott férfiak vagy nők nem lehetnek tanúk, hacsak nem bánják meg bűneiket. Azok szerint, akik megálltak a `hacsak nem’ (illá) előtt, az ilyenek soha többé nem lehetnek tanúk, míg akik egybeértelmezték a két részt, azok a bűnbánat után engedélyezték a tanúskodást.

A Korán szövegének egyes darabjait a mindennapi életben is sokat használják mind a mai napig. A gyerekek már 5-6 éves korukban elkezdik kivülről megtanulni, és a napi ötszöri imádkozás során is Korán részleteket kell mondania a hívőknek. A Korán, mint szöveg, a vallástudományokon kívül is mindig nagy szerepet kapott a muszlimok életében, szavait és mondatait beleszőtték (iqtibász) versekbe és prózairodalomba egyaránt, anélkül, hogy jelölték volna, hogy ez a szent könyvből való. Pl. a IX. sz.-i al-Dzsáhiz `A fukarok’ c. könyvében egy férj így vonja kérdőre a feleségét, aki lányuk esküvőjére egy egész kis vagyont teremt elő, amiről a férj nem tudott: `Honnan van neked ez, Mária? `Ez Istentől való’ – feleli a feleség. (Szúrat Ál ‘Imrán, 37.) Ez a párbeszéd Zakariás és Mária párbeszéde a Koránban, ahol a kérdés arra vonatkozik, honnan szerez minden nap élelmet Mária, a későbbi Keresztelő Szt. János édesanyja (arabul Jahjá).

A Koránt egészen a XII. sz. végéig a szögletes, nehézkes, de ünnepélyesebb kúfi írással másolták, majd áttértek a neszhi írásduktusokra, amely ma is a nyomtatás írása. A Korán szövegét mindig is díszítésre használták az egész iszlám világban, épületeken, tálakon, székeken, kardon, stb.

Bár a könyvnyomtatás már az 1820-as években elkezdődött Egyiptomban, sokáig ellenezték a Korán kinyomtatását. Féltek, hogy egyetlen nyomdahiba sok ezer példányban elterjedhet, és egyes szerszámok használatát is ellenezték – pl. a szedők disznósertékből készített eszközét. Végül 1923-26 között elkészült az ún. kairói kiadás, amelynek a szövege azóta a legelfogadottabb lett az egész iszlám világban. A muszlimok számára a fordítás használatát is sokáig ellenezték, míg végül az Azhar mecset nagytanácsa azt is engedélyezte az 1920-as években, azzal a feltétellel, hogy a fordítás mellett mindig legyen ott az eredeti szöveg is. Magyarul eddig két részletes válogatás mellett négy teljes fordítás készült.

a Korán 6 kötelező szúrája


Első szúra: al- Fātiḥa, Nyitó szúra

ezen kívül még 25 elnevezése van, ebből 3 különösen érdekes
- A Korán veleje (Umm al- Qur’ān) vagy Az írás veleje (Umm al- kitāb), ez a szúra egyedülálló szerepére utal.
- A dicsőség (al-Ḥamd), a 2. vers eulogiumából származik, leginkább a hiǧra 1-2. évszázadában volt használatos, de a 13. században is említik így.
- as-Sabc al-maṯānī,  Mohamed életében nevezhették így, de az elnevezés pontos jelentése nem világos, összefüggés lehet egy héber szóval (’hagyomány’), ahhoz, hogy a ’7 maṯānī’ kijöjjön a basmalát is versnek kell számolni.

keletkezése ideje legkorábban az első mekkai korszak vége lehet, a ’mi’ használatából egy kisebb muszlim közösségre lehet gondoloni, illetve olyan kifejezéseket tartalmaz, amelyek legkorábban a középső mekkai korszak szóhasználatára jellemzőek

különleges helyet foglal el a Koránban és a muszlim világ életében is, megelőzi és nem megkezdi a szúrákat (rövidsége), Ibn Mascūd és cAlī- kódexeiben nem szerepel még, felfogható a muszlimok ’Miatyánk’-ja ként is

a 2. versben a ’dicsőség Allahnak’ (al-amdu li’llāhi) formulának szír és újtestamentumi vonatkozásai vannak, a muszlim kommentárok nem ’világok’-ról, hanem a világban élő értelemmel bíró teremtményekről beszél (’ tudással bíró angyalok, emberek és dzsinnek’)

a 4. versben ’az Ítélet napja’ (yawmi’ d-dīni) kifejezésnek megtaláljuk a párhuzamát az Újtestamentumban

a 6. vers pontosan megfelel a Zsoltárok 27:11-nek (’Vezérelj engem egyenes ösvényemen…’)

Második szúra: al-Baqara, A tehén

ez a leghosszabb szúra

elején a ’rejtélyes betűk’ állnak, azaz alif, lām, mīm, ugyanez figyelhető meg a 3., 29., 30., 31. és 32. szúrák elején is, ezek valószínűleg egy corpust alkottak

a hagyomány szerint ez az első Medinában kinyilatkoztatott szúra

különböző időpontokban keletkezett részekből tevődik össze, a legkorábbi még valószínűleg Mohamed mekkai tartózkodásának végére tehető, a legkésőbbiek pedig 628 körülire datálhatók

1-20: rövid bevezető, majd támadás a hitetlenek ellen (általános jellemzés), akiket a mekkai képmutatókkal azonosít

21-39: mekkai eredetűnek tűnik (megszólítás ’Ti emberek!’, később ’Ti hívők!’), olyan témákat érint, amik a medinai szúrákban nem fordulnak elő (teremtés, bűnbeesés)

40-121: az iszlám korai medinai korszakának alapvető dokumentuma, a különböző kinyilatkoztatások alaptémája a medinai zsidók megnyerése, majd ennek a kísérletnek a kudarca és a szakítás, egyes részekben Allah magukhoz a zsidókhoz fordul, máshol a hangvételből érezhető az ellenségeskedés

124-141: az iszlám genezise szempontjából alapvetően fontos kinyilatkoztatás, elsősorban a medinai zsidókkal történt összetűzése és szakítása során dolgozta ki Mohamed ezekben a versekben az úgynevezett Ábrahám-vallás alapjait (millat Ibrāhīm), aki fiával, Iszmaellel alapította a a Kacba-kultuszt. Ez által a keresztény és zsidó vallás is elismerte az iszlámot, ez Mohamed egyik legfontosabb újítása.

142-150: az új qibla elrendelése, azaz ezentúl az istentisztelet során arccal a mekkai Kacba felé kell fordulni

153-157: az előző résznél később keletkezett kinyilatkoztatás, egyes kommentárok szerint a badri csatában keletkezett, de a 155. vers alapján az uḥudi csata után 4hónappal történt (624 július-augusztus)

158: nincs a helyén, valójában a 196-203-hoz tartozik

189-203: a 200-202-es versek kivételével a mekkai szent területre vonatkozó rendelkezések lazán összefüggő csoportja

254-257: ennek a résznek a datálása bizonytalan

278-281: a muszlim hagyomány szerint a próféta a ṭā’ifi Banū Taqīffal kötött békeszerződésben kikötötte, hogy az iszlám felvétele után eltörlik a korábbi uzsorát

285-286: lehetnek mekkaiak és medinaiak is

11. szúra: Hūd

neve az 50. versben fordul elő

mekkainak tartják

elején a ’rejtélyes betűk’ az alif, lām, rā’ állnak, mint a 10., 12., 14. és 15. szúráknál is

2-3: maga a Próféta szólal meg

13: a sūra szó értelmezése

25-49: Noé történet, szervesen összetartozik a következő 5 prófétatörténettel

45-47: ez a 3 vers megszakítja az elbeszélés menetét

69-83: Lót története és népének megsemmisítése

116: ūlū’ l-baqīya (’jámbor emberek’), baqīya szó értelmezése

12. szúra: Yūsuf, József szúra

4. versben fordul elő először, utána még 24x

hosszabb szúra, az egyetlen monotematikus, tökéletesen felépített, 3 részes homiliának tekinthető
- rövid bevezető (1-3)
-József története
- záró rész (102-111)

mekkai eredetűek a hagyomány szerint

elején a ’rejtélyes betűk’ az alif, lām, rā’ állnak, mint a 10., 11., 14. és 15. szúráknál is

József az igazságot és jámborságot testesíti meg, saját gyengeségei és az emberi gonoszság ellenére „az igaz úton” marad, és kész megbocsátani ellenségeinek

112. szúra: aṣ-ṣamad, Az örökkévaló/ Allah egyedülvalóságának kijelentése (at-tawḥīd)/Az őszinte hit (al-ihlāṣ)

keletkezését illetően nagy véleménykülönbségek vannak (pogányok vagy ’az Írás népe’)

2: ötféle értelmezést sorol föl a ṣamad (örökkévaló) szóra
-  akinek nincs hasa, tehát nem eszik és iszik
-  akiből nem jön ki semmi
-  a szó magyarázata
as-saiyid ’az úr’, korabeli jelentése ’törzsfőnök’
- ’az örök’, ’a maradandó’

114.szúra: an-nāṣ, Az emberek

113. szúrával közösen említik, mert mind kettő címe az első versekben található

4-6: 6. vers („lett légyen dzsinn vagy ember”)
4. vers („lopva sugalmazó”)
5. vers („az emberek”)

Goldziher Ignác: A hadísz kialakulása

1.A hadísz jelentése. Közlés, elbeszélés. Eredetileg azokat a mondásokat értették alatta, melyek Mohamedtől származtak, de nem kerültek be a Koránba. Kb. 600 ezer mondatból választották ki a hiteleseket. Tágabb értelemben nemcsak a vallási élet köreiből származó közléseket nevezik hadísznak, hanem a történeti tudósításokat is. Ezek az elbeszélések erősítették a közösségi tudatot. Legendákkal, mondákkal és mesés történetekkel kapcsolatban is használják a hadíszt az elbeszélés témáira. Innen származik a „hadísszá válni” szólás is, azaz olyan példázattá, melyet a későbbi korok is emlegetni fognak. „A legszebb hadísz Allah könyve”- Mohamed tanítása. De ugyanakkor a Koránt szembeállítják a hadísz fogalomkörével. Tanító célzatú közlések.

2. Goldziher a hadíszok hitelességéről és koráról. Megbízható bizonyítékok hiánya miatt nem tudjuk biztosan, hogy mi lehet a hadísz legrégebbi, eredeti része, és hogy melyikük datálható Moh. halálát követő nemzedékek idejére. Túlnyomó többségüket az iszlám első 2 századában végbement vallási, történeti, és társadalmi fejlődés eredményének tekinthetjük.

3. A hadísz két része és szerepük. - isnád: a hagyományok láncolata. Az első szerzőtől a mindenkori legutolsó hagyományozóig, akik a közlést továbbadták. Ez a hadísz támasza, igazolása hitelességének.- matn: a közlés szó szerinti szövege. A matn már a régi arab nyelvben is az írott szöveget jelentette.

4. A hadíszok első lejegyzései. A hadíszanyag legrégebbi állományának azok a hadízok tekinthetők, melyekről azt halljuk, hogy már az első évtizedekben írásos feljegyzéseket készítettek róluk. Valószínűsíthető, hogy a társak és a tanítványok a Próféta kijelentéseit, és rendelkezéseit meg kívánták óvni a feledéstől, írásos megőrzés útján.

5. A szunna jelentése. Eredetileg a Próféta azon tetteit jelentette, melyekről társai tudósítottak. Később a Moh.-ről szóló hagyományokat felváltva nevezték hadísznak és szunnának. Nevezhetjük szokásjognak is.

6. A hadísz és a szunna kapcsolata. A hadísz és a szunna kifejezést külön kell kezelni. Ha csak eredeti jelentésüket vesszük figyelembe, akkor sem bizonyulnak egyenlőnek. Míg a hadísz a Prófétától származtatott, szájhagyomány útján történő közlést jelent, addig a szunna tekintet nélkül arra, hogy létezik-e rá nézve szóbeli úton közölt hagyomány vagy sem, a régi muszlim közösségben érvényben lévő szokásra utal, mely egy vallási, vagy törvénykezési mozzanatra vonatkozik.Egy hadíszba foglalt norma szunnának számít; az azonban nem szükséges, hogy a szunnára mindig megfeleljen egy hadísz, amely azt szentesíti. Előfordulhat, hogy egy hadísz tartalma ellentmond a szunnának.Különbségük: a h. elméleti diszciplína, a sz. gyakorlati útmutatások összessége. Közös viszont bennük, hogy mindkettőjük ismerete a hagyományban gyökerezik.Külön szokás hangsúlyozni, ha egy sz. mellett tanúskodik valamely azt alátámasztó hadísz.

7. A szunna és az újítás. A sz. fogalma kezdettől fogva zsinórmérétkül szolgált annak eldöntésében, h mi helyes és mi nem. A dzsáhilíya pogányai számára a szunna volt mindaz, ami megfelelt az arabság hagyományainak. Az iszlámban a régi fogalom tartalma és a neki megfelelő szó jelentése változáson ment keresztül. Moh. követői számára szunnának számított mindaz, amiről ki lehetett mutatni, hogy a Próféta és hívei legkorábbi gyakorlata volt. A muszlim közösségnek tisztelnie kellett az új szunnát, mely az ősi arab nézetek átdolgozásából alakult ki. Medinában éltek azok, akik legelőször kezdték el tanítani a Próféta azon kijelentéseit, amelyek szabályozták a mindennapi életet, ezért Medinát a sz. otthonának is hívják.

8. A szalaf és a szerepük a muszlimok életében. Salafí = aki utánozza őseit. A vallásos közösségen belül idővel a legnagyobb megbecsülést kifejező címmé vált. A salsf utánzása vált az istenfélő muszlimok ideáljává, azoké az ősöké, akik életmódjukat még a Próféta szemei előtt, az ő példája nyomán alakították ki.

9. A szunna újjáélesztése és kiölése. A sunna újjáélesztésének nevezték azt, ha valaki egy ósdi szokást, amely már kiveszett a gyakorlatból, újra felelevenített. A vallásban buzgó emberek számára ez volt a legnagyobb dicsőség. A muszlim világ valamennyi része kivette a részét a szunna-feléleszté sből. Ennek ellentéte a „szunna kiölése”, amely azt jelenti, hogy a sz. által rögzített joggyakorlat módozatait semmibe venni. Magát a jogintézményt megőrzik, de részleteit és feltételeit elhanyagolják.

10. Az újítás (bida) fogalma. A bid‛a a szunna ellentéte. Gyakorlati és dogmatikai újításokat is értenek alatta. Többnyire egyéni belátásból fakadó önkényességet jelöl, melynek megengedhetőségét nem lehet a vallási élet forrásaiból származó dokumentumokkal alátámasztani.

11. Az iszlám az Omajjádok korában. Az omajjád uralkodók nem ösztönözték, és nem mozdították elő a szunnának megfelelő vallási és közösségi élet kialakulását. Ők egy másfajta sz.-t támogattak. Pl.: „‛Umar szunnája”, melynek értelmében, ha egy magas rangú állami hivatalnok meghalt, hátrahagyott javainak a felére a kincstár rátette a kezét. Ilyen rendelkezések számára kutattak előzmények után a sz.-ban. Keveset törődtek a vallással, a saját maguk életvitelében éppúgy, mint alattvalóikéban. II. ‛Umar-ral vette kezdetét az igazi vallásos kor. Megbízottakat kellett szétküldenie a birodalomban, hogy megtanítsák a népet arra, hogyan kell egy muszlimnak és muszlim közösségnek berendeznie életét, kialakítania vallásilag helyes életvitelét. Az 1. sz.-ban az emberek tudatlanságban voltak még a már pontosan megállapított vallási szertartások tekintetében, és bizonytalansá got és ingadozást találunk még a törvény terén is. Az egész Omajjád korban a vallás iránt kevés lelkesedést mutató uralkodók befolyása alatt élő lakosság nem sokat értett maga sem a vallási törvényekhez és szabályokhoz.

12. A hadísz helyzete az iszlám I. századában. Az 1. sz.-ban az emberek tudatlanságban voltak még a már pontosan megállapított vallási szertartások tekintetében, és bizonytalansá got és ingadozást találunk még a törvény terén is. A hitbuzgó emberek azért utaztak el több helyre a muszlim világban, hogy felvilágosítást kapjanak a törvény tisztázatlan helyeit illetően.

13. Az omajjád kormányzat és a vallási emberek viszonya. Az istenfélő emberek szidták a kormányzást, passzív ellenállást tanúsítottak vele szemben, sőt elégedetlenségü knek nyílt jelét is adták, néha még a kötelező tiszteletadást is megtagadták. Az uralkodói körök ezért gyűlölték őket.

14. A hutba az Omajjádok korában.

15. A politikai hadíszok költése.

16. Muszlim vélemények a csalásról (tadlísz) a hadíszban.

17. Az Abbászidák, mint vallási vezetők. Az új hatalom alatt lényeges változások történtek. Az iszlám állam nemzeti arab jellege az abbászida uralom kezdeteivel hanyatlásnak indult, idegen elemek kerültek előtérbe, de ugyanakkor a hatalom vallási oldala jelentősen megerősödött. Türelmetlenné váltak más vallások szabad gyakorlásával szemben.

18. Az Omajjádok és Abbászidák neveltetésének különbségei. -Az omajjáda herceg világi neveltetésben részesült. Az iszlám szempontjaibó l némelyikük teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy vezesse a közösséget az imádkozás során, és tanúságtételük a vallási törvények értelmében érvénytelen volt. Ezek az emberek továbbra is pogányok maradtak.-Az abbászida hercegek nevelésében a teológiai elem játszotta a döntő szerepet. Az abbászidák érdeklődése az egyházjogi tanulmányok iránt úgy nőtt, ahogy a politikai befolyású kormányzók és bitorlók elragadták tőlük. Minél kevésbé voltak igazi királyok, annál inkább lettek imám-ok.

19. A szunna előtérbe kerülése az abbászida korban. A szunna felélesztése, amelyet a derék emberek honosítottak meg, a legmagasabb helyet foglalja el, mivel a szunna felélesztése azon jótettek közé tartozik, amelyek megmaradnak és soha nem pusztulnak el. Az abbászida dinasztia felemelkedése egybeesik azzal a korral, amikor hivatalos elismerést nyert az a törekvés, hogy a szunnát tudománnyá és az élet vezérfonalává tegyék. A közigazgatásban szintén  teljesen megváltozott a viszony a vallásos elemekkel. A szunnának megfelelő életvitel nyilvános elismerése és ösztönzése mind a magánélet, mind pedig a közigazgatás és jog terén, természetszerű leg együtt járt azzal, hogy a Próféta hagyományainak a tanulmányozása sokkal szabadabban fejlődhetett, mint az omajjádák alatt lehetséges volt. Arra törekedtek, hogy a Próféta kézjegyét viselő dokumentumokat mutassanak fel a vallási és társadalmi élet legkisebb részletére is.

20. A jogi tanulmányok fejlődése a VIII-IX. sz.-ban. A jogi tanulmányok már szabadon fejlődhettekà felépítették az iszlám jogtudomány épületét. A muszlim teológusok két, egymástól eltérő úton jártak a jogtudomány (al- fiqh) megalkotásakor: 1.„az egyéni vélemény követői” Azt a kevés anyagot, amellyel rendelkeztek a tudósok, azt jogi következtetés valamennyi módszertani eszközének felhasználásával dolgozták fel. Néled olyan eredményeket mutatott fel, amelyek nem hadíszokon, hanem a tudósok intellektuális munkáján alapultak. 2.önálló módszer- Abú Hanīfa imám ashāb al-hadīt (ra’y = vélemény) az önálló döntés törvénye

21. Az ashāb al-hadīsz. Az az iskola, amely ellenzi a ra’y-ot. Követői minden törvényt a Próféta tekintélyére kívántak visszavezetni, azaz egy szabályszerű hadít-ra. ß A ra’y, az önálló döntés törvénye mindenáron elvetendő volt számukra. Az a tanítása a muszlim népek számára vallási követelménnyé vált.

22. A jog és a hadísz a IX. sz.-ban. A hagyomány tanulmányozásának megszilárdulásá val egyidejűleg létrejött a hadísz- kritika a maga szaktekintélyeivel, ami által lehetőség nyílt arra, hogy nagyobb hitelt adjanak az egyik hadísz hagyományozóinak, mint a másikénak. Egymással ellentmondó hadíszok à összeegyeztetés Újból és újból felmerült az a probléma, hogy a gyakorlat nem mindig egyezett a szunnával. A hadísz számos változtatást szenvedett a hagyománnyal foglalkozók hanyagsága, a zavaros magyarázatok, az esetleges érvénytelenítés, a közlést továbbadó hagyományozók megbízhatatlansá ga, két ellentétes értelmű hadísz megléte következtében.

23. A hadísz szerepe az iszlám pártharcaiban. A vallásos gondolkodású emberek véleményeiknek hadísz formájában adtak kifejezést. Az egész korszak folyamán a vallási élet egyik legfontosabb kérdése az volt, hogyan kell az igazhívőknek viselkedniük az ilyen uralkodókkal (pl: omajjád uralkodók) szemben. Erre a kérdésre különböző válaszokat adtak, és a hagyomány megőrizte ezeknek a döntéseknek a nyomait. Ellenzéki párt; Lojális irányzat (murdzsi’iták); (mindkettő szélsőséges irányzat) ­ Közvetítő szerepet vállaló teológusok à olyan hadíszok maradtak fenn tőlük, melyeknek alapgondolata az uralkodó elfogadása annak ellenére, hogy tisztában van az ember azzal, hogy milyen hitvány maga az uralkodóà olyan általános alapelvek voltak, amelyeket a teológusok adtak a népnek, annak érdekében, hogy fennálló rendet támogassák, és megakadályozzá k a belső zavargásokat.

24. Az örökletes kalifátus elve és a közösség egyhangú hűségesküje viszonya. Az ortodox iszlám tanításaként egyes-egyedül az idzsmā szentesítheti az uralkodó jogcímét. Az az imám, akit az egész közösség akarata elismer, a jogos imám. Egyedül az idzsmā lehetett szunna.

25. Abbászidák és síiták a hadísz irodalomban. -’alida párt alapeszméje a prófétai méltóság és a birodalom fölötti uralom örökölhetősége, amelyet Mohamed családjának Fatimá-tól származó ága számára igyekeztek kiharcolni. -Ortodox tanításokà mindent helytelennek nyilvánítottak, ami alátámaszthatta ’Ali leszármazottainak az igényét a különleges szentségre és a birodalom jogára. Ezért a szellemi méltóság örökletes mintának eszméjét gyökerestől ki kellett irtaniuk.

26. Korán magyarázat és pártharcok. Szélsőségesek à „túlzók” : a szunnán nélkülieknek tartották, és azokat is, akik az uralkodó hatalom ellen lázadtak. Ezek a körök azzal vádolják a szunna ortodox tanításainak a követőit, hogy meghamisítottá k a Koránt és kihagyások révén saját nézeteikhez igazították azt. Régebbiek és sokkal szélesebb körben terjedtek el azok a törekvések, amelyek az emberekkel azt akarták elhitetni, hogy a szunna hívei meghamisítottá k a Korán értelmezését.

27. Irányzatos (költött) hadíszok a politikai életben. Irányzatos hadíszok >> a dinasztia ügyét közvetlen módon támogatták. Ilyen kijelentések költése nagyon fontos volt a dinasztia elismertetése érdekében, mivel az ellenzéki pártok szintén terjesztették a nép körében a maguk készítette hagyományokat annak érdekében, hogy ellenfeleik hitelét vallási alapokon járassák le. Már az omajjádák szükségesnek látták, hogy udvari teológusaikat az alida igényekkel szemben alkalmazható vallási fegyverek kidolgozására ösztönözzék. Irányzatos hadíszok létrehozása mellett, amelyeknek valamely politikai vagy vallási párt tanai számára kellett tekintélyként szolgálniuk, a hadísz pártcélokra való felhasználásának egy másik módját is említenünk kell >> irányzatos szavak betoldása olyan hadíszokba, amelyek eredeti formájukban alkalmatlanok voltak pártpolitikai célokra. Néhány meghatározó semleges hagyományt is fel lehetett használni pártcélokra.

28. Síita irányzatos hadíszok. Érdekeik védelmében legerősebb érvük az volt, hogy a Próféta kifejezetten megjelölte és kinevezte ’Alí-t utódjának halála előtt és ily módon Abú Bakr utódlása érvénytelen bitorlás volt csupán. à olyan hagyományokat találtak ki és hitelesítették, amely igazolni tudják azt, hogy a Próféta közvetlen utasítást adott ’Alí beiktatására. (Humm- hagyomány         „A madár hadísza”)

29. Profetikus hadíszok. Ez a hagyománytípus gazdagon tenyészett a hadísz rendszerében. Nem csupán a birodalom általános viszonyait jósolják meg a profetikus hadíszok, hanem még jelentéktelen események egészen apró részleteit is megjósoltatták a Prófétával. Profetikus kijelentések a szigorúbban megrostált hadísz- gyűjteményekben is vannak.<A muszlim teológusok bárhol, ahol tudós központokat alapítottak, ott egyidejűleg hagyományba kapaszkodó tanúságokat is koholtak kitűnőségük és elhivatottságuk bizonyítására.

30. A költött hadíszok elleni támadás kezdetei. Legegyszerűbb eszköz à olyan új hadíszokat csempésztek be a forgalomba, amelyekben a Próféta kemény szavakkal ítéli el a töménytelen hadíszok kitalálását. A Prófétának is mondattak olyan kijelentéseket, amelyekben előre megsejtette a hamisításokat és a betolódásokat, amelyek a hitelesnek elismert mondatokat elferdítették. A Prófétával megjósoltatták az ortodox hadísz-kritikusok ellenállását az irányzatos visszaélésekkel szemben.

31. A szabadgondolkodók és a hadísz. A szabadgondolkodó k tagadása nem szorítkozott a gazdagon burjánzó hadísz-irodalom egy bizonyos részére, hanem a hagyományrendszer egészét illette. A hadíszok becsmérlésére olyan részleteket használtak ki, amelyekben népi legendát és babonát jegyeztek fel és kebeleztek be a vallási hitbe a Próféta közlései gyanánt; nevetségessé tették azokat az aprólékosan részletezett utasításokat, melyeket a hagyomány a mindennapi élet legintimebb kapcsolataira nézve tartalma, stb.

32. A megbízható férfiak (ridzsál tiqa) a hadísz tudományban. Azoknak a köröknek, amelyek meg akarták óvni a hadíszt a hamisításoktól, különös figyelmet kellett fordítaniuk azoknak a hagyományközlőknek és tekintélyeknek a jellemére, akikre az egyes hadíszok hitelességét alapozni kívánták >> csak az olyan hadíszokat lehetett az egész közösség vallásos lelkülete helyes kifejezéseként elfogadni, amelyeket olyan férfiak hagyományoztak, akiknek sem a személyes becsületességükhö z, sem pedig az ortodox hitvalláshoz való hozzáállásukhoz nem férhetett semmi kétség.

33.A hadíszláncok szereplőinek osztályozása. Kevesebb figyelmet fordítanak magára a hagyomány tartalmára, mint az isnádban szereplő tekintélyekre. Az ő megbízhatóságukon áll, vagy bukik egy hadísz hitelességébe vetett hit. A kritika Irakban és a Távol-Keleten volt a legszigorúbb, ahol a vallási és politikai pártok a legélesebben szemben álltak egymással. 9. század: hadíszok rendszeres gyűjtése 9.-10. sz.: a hadísz-kritika virágzása elsőrendű hagyományközlők: „megbízható”, „pontos”, „erős”, „bizonyító erejű”, „igaz”, „aki hűségesen megtartja és továbbadja azt, amit hallott”. Alacsonyabbra értékeltek: „igazmondó”, „helye az igazmondásé”, „nincs gyanúra ok” Még alacsonyabbra értékeltek: „helyes hadíszt közlők” -//- : „nem hazugok”. „A közlők ismerete” tudomány kronológiai kritika.

34. A muszlim hagyománykritika lényege. hagyomány-költő>> voltak köztük olyanok, akik költött neveket vezettek be, akiknek aztán hagyományokat tulajdonítottak. Az ilyen, feltehetőleg nem elszigetelt jelenségekre irányult a kritika minden kételye és gondos vizsgálata. A muszlim kritika kiindulópontja túlnyomórészt formális volt. A formális szempontok a döntőek a hihetőség és a hitelesség vagy egészség megítélésében. A hagyományokat csak külső formájuk tekintetében vizsgálják meg, és a tartalom értékének megítélése attól függ, hogy mennyire találták helyesnek az isnádot. A hagyománykritika két szempontra ügyelt: a ridzsál megbízhatóságára és az isnád-lánc belső megalapozottsá gára.

35. A matn (szöveg) és a hagyománykritika. Senkinek sem szabad azt mondania, hogy: „mivel a matu logikai és történeti képtelenséget tartalmaz, kétségbe vonom az isnád helytállóságot”. Pl: hagyománykritikai elv, hogy két hagyományos közlés ellentéte esetén, ha az egyik állító, a másik pedig tagadó, inkább az állító közlést részesítik előnyben.

36. A szigorú megítélés alá eső hagyományok. A szigorú megítélést általában azoknak a hadíszoknak tartották fönt, amelyek azokkal a kérdésekkel foglalkoztak, hogy mi a megengedett és mi a tilalmas, azaz melyek a jogi hagyományok, továbbá jogi és dogmatikai következtetések forrásául szolgálhattak. à kevésbé volt szigorú azokkal a hadiszokkal szemben, amelyek nem tartoztak a jog kategóriájába, hanem jámbor történeteket, épülésére szolgáló velős mondásokat és etikai tanításokat nyújtottak a Próféta nevében.

37. A morális tartalmú kitalált hadíszok. A hadíszok költését, különösen etikai, buzdító és aszketikus célzattal, a karrāmīya teológiai iskola elméletileg is szentesítette. A moralizáció szándékú költött mondásokat nyilvánvalóan elsősorban a prédikációkban használták föl. Azok, akik fönntartották azt a tanítást, hogy morális célokra megengedhető dolog hagyományokat költeni és szabadon terjeszteni őket, megpróbálták teológiailag is alátámasztani ezt a nézetüket.

38. A hagyományláncok költött kiegészítése. Az úgynevezett ahádísz mawqífa, vagyis a társakig vagy éppen csak követőkig visszavezetett mondásokat könnyedén alakították át ahádísz marfū’a- ra, azaz a Prófétáig visszavezetett kijelentésekre, egyszerűen hozzáadva minden aggályoskodás nélkül néhány nevet találomra, amely szükséges volt a lánc kiegészítésére. Ezt a jogi hagyományok terén is gyakran megtették. Attól sem rettentek vissza, hogy a pogány időkből való tetszetős mondatokat tulajdonítsanak a Prófétának. Mindent, ami a hadísz kialakulásának a virágkorában a teológusok szemében átvételre érdemesnek tűnt, azt legszívesebben hadísz formájába öltöztették.

39. A szórakoztató hadíszok. Épületes történetek lassan szórakoztató elbeszélésekké alakultak át, és hamarosan eljutottak mókás történetekig-és mindez a Próféta hagyományának jegyében. A kitalált mondások leginkább a Próféta életrajzát, eszkatológikus témákat érintettek, vagy kozmológikus mesék voltak.

40. A szórakoztató hadíszok kitalált láncokkal.

41. A qássz (tbsz. qusszász) szerepe a mecsetekben és környékén. Azokat az embereket, akik az utcám és mecsetben maguk köré gyűjtötték az embereket, és épülésükre és szórakoztatásukra alkalmas hagyományokat meséltek nekik, qáss- nak vagy qassás- nak nevezték, azaz elbeszélőnek, mesélőnek. Ugyanaz volt a szerepük, mint a mi időnkben a humoros újságoknak, és még a Kalifa udvarába is meghívták őket alkalmanként. à a muszlim beállítás szerint ennek a foglalkozásnak a fejlődése még az iszlám kezdeti idejére nyúlik vissza. à a hivatalos teológia örömmel tűrte el ezeket a szabad prédikátorokat és népi teológusokat, akik az utcákon és mecsetekben a közérthetőség szintjére szálltak le, aszketikus beállítottságot terjesztettek, amely idegen volt a hivatalos teológusoktól, akik elsősorban a jogi tanulmányozásba merültek.

42. A qusszász túlkapásai elleni harc. Az intézkedések nyerészkedő csalók ellen irányultak, akik nem a vallásért buzgolódtak, hanem a tömegeket akarták szórakoztatni, és e célból hamis hagyományokat és vallásos történeteket mesés módon átköltöttek és terjesztették, A konzervatív teológusok buzgalma az efféle vallásos legendák ellen irányult, amely teljes mértékben kikerülte a vallási ellenőrzést. A történetmondók semmitől sem riadtak vissza annak érdekében, hogy magukhoz csalogassák az embereket. A kormányzatok ediktumokat bocsátottak ki a történetmondók ellen. Amíg a korábbi időszak „történetmondási” elnyerték a jámbor teológusok elnézését erkölcsileg és vallásilag építő tartalmú előadásaikkal, addig a későbbi korok utcai prédikátorai megszentségtelení tették a vallásos témáikat azáltal, hogy szórakoztatásra és hallgatóságuk mulattatására használták azokat. A mindenféle anekdotával átszőtt bibliai legendák képezték előadásaik jellegzetes témáját.

43. A hosszúéletűek (muammarún). A mu’ammarínnak nevezett kalandorok a Prófétával való közvetlen kapcsolatra hivatkozva mondtak hadíszokat.   (közvetlen: nem kellett összekötő láncot kitalálniuk) A népmesék birodalmából a mu’ ammarūn létezésébe vetett hit utat talált a vallás területére is. à legkorábban a III. század vége, IV. század eleje táján (à X. század) jelentek meg. à India és Közép- Ázsia az efféle csalók fő működési terepe. A Próféta társának lenni a legmagasabb méltóságot jelentette, amit csak el lehetett érni. Az ilyen emberek személye és becsülete érinthetetlen volt, és őket gyalázni főbenjáró bűnnek számított.

44. A hadíszok továbbadóinak személye felkeresése. A szokás által szentesített érvényes hadísz- forma megkívánta, hogy a kívánt hadíszok továbbadóit személyesen kell felkeresni, annak érdekében, hogy a tőle származó hagyományokat a nevében lehessenek terjeszteni. A hagyományt a teljes isnáddal együtt kellett átvenni, és ezután illette meg e jog, hogy a saját nevét a hagyományozók láncához illessze, legutolsó láncszemként. A hagyományok átvételének minden más formáját rendellenesnek tekintették. Annak érdekében, hogy valaki autentikus formában birtokoljon, hagyományt, szükséges volt, hogy találkozzék azokkal, akik az illető hagyomány „hordozói” voltak.

45. A talab al-hadísz és az utazások. Ha egy bizonyos tartomány teológusai ki akarták tölteni a hazájuk hagyományában meglevő hiányokat, akkor nem volt más választásuk, mint utazásokat tenni, hogy alkalmuk nyíljék személyesen is megismerkedni más tartományok hadíszaival. Nagy súlyt vetettek arra, hogy átvegyenek és továbbadjanak mindent, amit jelentős emberek hagyományoztak, akár tőlük közvetlenül, vagy azoktól, akik őket hallgathatták à sok utazás >> tudás keresése céljából megtett utazások

46.Az utazók módszerei a hadíszok felkutatására. A talab érdekében folytatott utazások egyre növekvő mennyisége folytán a teológusoknak az egyedi, tartományi hagyományokat beilleszteniü k az általános, egyre egységesebb hadísz- keretbe. 9. század >> a gyűjteményes munkák elkészítése A talab utazások kedveztek azok mohóságának, akiknek sikerült elhitetniük az emberekkel, hogy ők a hadísz kútfői, és a növekvő kereslettel együtt állandóan növekedett az az óhaj is, hogy a továbbadott hadíszokért készpénzzel fizessenek. Az idők folyamán az érdekességek fölkeresésére indított kutatónak puszta sporttá alacsonyodtak. Hosszú utazásokat tettek, amelyeknek a kizárólagos célja hadíszok szerzése volt, anélkül, hogy bármit is értettek volna a tartalomból, csupán azért, hogy az utazó büszkélkedhessen velük, és ismert mondatok isnád-jában előforduljon a nevük. >> sok csalás és hazug dicsekvés fordult elő- mind formális, mind pedig anyagi vonatkozásban a hagyománygyűjtő utazásokkal és az összegyűjtött anyag kialakulásával kapcsolatban / kapcsolatosan.

47. A hadisz iskolák létrejötte. Első hadísztudományi főiskola: Dār al- hadīsz, XII: század. 1)                               Nűr ad- Dín Malemūd b. Abī sa’īd Zaudzsī-nak köszönheti felállítását.  (Nūrīya akadémia) A politikai körülmények folytán azonban, amelyek nem kedveztek az ilyen intézmények folyamatos létezésének, rövid virágzás után hanyatlásnak indult. 2)                               Al-Malik al-Kāmīl Nāsir ad-Dīn>> Egyiptomban >> kairói dār al- hadísz 3)                               Damaszkuszban: Hadrasa Asrafíya Egyik iskola sem maradhatott fenn sokáig, mivel csak az iszlám tudományát szolgálták, a megélhetés érdekében pedig az emberek a fiqh tanulmányozása felé fordultak inkább. à ezek a híres intézmények megszűntek létezni.

48. Az idzsáza rendszere. à olyan intézmény volt az irodalmi életen belül, amely a muszlim társadalom sajátosságai közé tartozik. Iszsáza>> pótmegoldása lett olyan muszlimoknak, akik nem tudtak személyesen hadíszokat begyűjteni a sejkektől. Megszerezték a sejk engedélyét (idzsáza) arra, hogy úgy adjanak tovább egy hadíszt, mintha közvetlen szóbeli érintkezés útján gyűjtötték volna föl tőle. A hagyományok szóbeli közlésből az idzsáza formába való átmeneti típus a muháwala („átadás”) közlés. à az idzsáza majdnem teljesen átvette a sejkekhez való hosszadalmas utazgatás formájában űzött talab szerepet. {az idzsáza megadói nem vonakodtak attól sem, hogy a tőlük kért szellemi javakat készpénzre váltsák} Az idzsazát nemcsak hadíszokra kértek és adtak meg, hanem teljes irodalmi művekre is.

49. A hadísz lejegyzése (kitábat al-hadísz) a legkorábbi időkben. >> már a legkorábbi időkben is leírták a Próféta kijelentéseit. A VII. század végén már bevett gyakorlat.

50. A hadíszok lejegyzésének ellenzői. Elméleti vita: a hadíszt csak az emlékezetben szabad megőrizni, vagy szabad –e leírni? A „tudomány megelőzését a színben” hangsúlyozzák a „papiroson való megőrzéssel szenben”. Az írás ellenzői azon félelmüknek adtak hangot, hogy a Próféta kijelentései könyvekbe foglalva esetleg nem kapják meg a szent tartalmuknak kijáró tiszteletet.

51. A hadísz irodalom kezdetei és kapcsolata a történetírással. Az iszlám első korszakában főként a történeti ismereteket ösztönözték és támogatták. Bölcs mondásokat írtak le>> a régi könyvekben, költeményekben előforduló bölcs mondásokat hikmának tartják. A Korántól eltekintve, az iszlám irodalomtörténeté nek kezdetekor nem vallásos, hanem világi irodalmat találunk. Az iszlám hódításairól szóló meséket már az omájjádák alatt leírták, a Próféta életrajzából származó adatokkal együtt. >> a vallási hadísz irodalmi ágazattá vált. A szorosabban vett jogi irodalom, amely átfogó gondolkodás eredményeit képviseli, időrendben megelőzi a hadísz irodalmat.

52. A hadíszgyűjtemények eredete kérdése. A legkorábbi adat, ami amuszlim szerzőknél a hadísz gyűjtésével kapcsolatban fellelhető, Muhammad ibn al-Hasan aš-Šayhānī-nál (megh. 805) található, aki azt Malik ibn Anas-tól hallotta. Ez a közlés gyakran szolgál a hadíszra vonatkozó muszlim irodalom történetének kiindulópontjá ul. „Keressétek össze, ami fennmaradt a Próféta hadíszaiból, és írd le mindezt, mert félek, hogy a tudás hanyatlásnak indul, és az ’ulamā’ eltűnnek.” (vagy szunnájából, vagy Umar és mások hadíszából.) >> II. Umar leíratott egyes hagyománycsoportokat . A különböző körök által terjesztett beszámolókban megjelenő ellentmondások miatt nem fogadhatjuk el aš-Šaybānī közlését. Amire ebben az időben szükség volt, azok nem adat-közlő hadísz művek, hanem gyakorlati célokat szolgáló vezérfonalak voltak. Egy alapvető mű ránk maradt, amely megközelítően azt a színvonalat képviseli, amit a kor jogi irodalmának a fejlődése elért: Malik b. Anas: Muwatta’.

53. Málik ibn Anasz Muwatta’ c. műve, jellege. A Muwatta’-t nem tekinthetjük az iszlám első nagy hagyománygyűjtemé nyének. Célkitűzése nem az, hogy összegyűjtse, és mélyreható vizsgálatnak vesse alá az iszlám világban terjesztett hadíszok „egészséges” elemeit, hanem az, hogy megvilágítsa a törvényt, a rituális és vallási gyakorlatot, a medinai iszlámban elismert iğmā῾, a Medinában bevett szunna segítségével. Összegyűjtötte a medinai szunnának a jogi és rituális élet számtalan fejezetére vonatkozó dokumentumait, másodszor pedig törvénybe foglalta, hogy moiajogszerű az egyes esetekben ezeknek a szunna-dokumentumok nak az alapján, ill. amikor ezek hiányoztak, akkor a medinai szokásjog alapján. A hagyományanyag itt nem cél, hanem eszköz, és csak olyan mértékben veszi figyelembe, amennyiben annak gyakorlati jelentősége van.> ra’y-t gyakorol. Miután Mālik csak a jogi élet követelményeivel törődött, kevés figyelemt fordított a pusztán történeti értesüléseket tartalmazó hagyományokra, még akkor is, ha a Próféta életrajzára vonatkoztak. Ezeket csak akkor veszi figyelembe, amikor jogi következtetések vonhatók le belőlük. A hadíszok használata adja meg M. munkájának sajátos jellegét.

54. A Muwatta’ változatai. Yahyā ibn Yahyā al-Masmūdī (Mālik egyik tanítványa). Tőle származik az egyik változat. Ez a változat maradt felül a tudományos használatban, és ezt magyarázzák a legtöbbet. Muwatta’ Yahyā-nak szokás nevezni. A Muwatta’-nak 15 típusa volt, melyek mindenekfölött a Muwatta’ Yahyā-ak sikerült meghonosodnia mind a tud.-os életben, mind a gyakorlati használatban. 2. Muwatta’ Muhammad>> M. ibn al-Hasan aš-Šaybānī hagyományozta.

55. A taszníf al-ahádísz. hadísz-anyag rendszerezése. Manad: „támogatott” >> tökéletes hadísz, „egészséges” láncszemeken keresztül, megszakítás nélkül kell az egyik „társ”-ig visszamennie. Elv: személyes, külső.>> A hagyományok tartalma, témája nem számít a sorrendiség megállapításánál, mivel a döntő szempont csupán annak a társnak a neve, akit egy hagyománycsoport tekintélyeként megemlítenek. Az ilyen gyűjteményeket muszadnak nevezik.

56. A muszannaf és a musznad különbsége. muszannaf: olyan gyűjteményekre utal, amelyekben nincs meghatározó szerepük a mondások és beszámolók sorrendjére nézve azoknak a hagyományozóknak, akikhez az isnād-ok vezetnek; a sorrend szempontjából egyes-egyedül az egymással rokon tartalmak és kijelentések azonos tárgyi mozzanatának van jelentősége. Míg a musnad rendező elvét a hagyományozók adják, addig a musannaf elve a fejezetekre osztás. A musnad és a musannaf a hadísz-gyűjtés két fő formája, melyek hosszú időn keresztül egyidejűleg jelentkeztek az irodalomban.

57. Buhárí Szahíh c. műve és hatása a hadísz szabályaira. Ez a mű tiszta hadísz-munka ra’y hozzátétele nélkül, és azzal a aszándékkal íródott, hogy segítségével bárki eligazodjon a fiqh valamennyi fejezetében és minden problémájában. A szerző az egész fiqh-et átfogó tervezetet készített, melyet aztán az odavágó hadísz-anyaggal töltött ki. Al-Buḫārī korában, és nagy mértékben az ő befolyására, a hadísz megőrzősőre vonatkozó szabályok szigorú formákat kezdtek ölteni. Al-Buḫārī sohasem tért el a legszigorúbb szabálytól, másrészről viszont többet tesz, mint újraközli és csoportosítja anyagát. >> egy gyakorlati kézikönyvet is akar mindazoknak a kezébe adni, akik az ő meggyőződését osztják, ezért a hagyományaira vonatkozó értelmezés magvait is elhinti.

58. Buhárí Szahíh c. művének hagyományozása, eltérése a Muwatta’-étól. A Sahīh-ot nem úgy hagyományozták, mint a Muwatta’-t, tehát különböző, tartalmilag eltérő szerkesztésekben. Tucatnyi különböző Buḫārī-szöveg jött létre. Ezekben több-kevesebb lényeges változás található mind a címekben, mind a paragrafusok taartalmában. -szövegjavítások gondolati dogmatikai meggondolások miatt. -tashīfāt: tévedéseknek köszönhető szövegromlások. A szövegmagyarázó igényei gyakran okoztak önkéntelen eltéréseketa puszta hagyományozó gépies pontosságától. Általában a szöveg vonatkozásában, a fejezet élén álló címeket fenyegette leginkább a változtatás.

59. Muszlim Szahíh c. műve és összevetése Buhárí művével. .tartalmuk nagy része közös, bár más szóbeli forrásokon alapul. Formai különbség: Muslim eredeti kiadásában a különböző szakaszoknak nincsenek címei. Muslim, kortársához hasonlóan, a fiqh-et akarta szolgálni munkájával, de az olvasóra bízta, hogy az összegyűjtött hadísz-anyagbó l azokat a következtetéseket vonja le, amik számára legközelebb állnak az igazsághoz. Al Buhārī gyakran idézi ugyanannak a hagyománynak a különböző párhuzamos változatait, míg Muszlim mindig együtt idézi  az összetartozó változatokat; és azt az anyagot, amivel már egyszer foglalkozott, sohasem ismétli meg. Neki elsődlegesen nem az volt a célkitűzése, hogy a fiqh egész rendszerét ellássa hadísz-anyaggal. Muszlim a létező hadísz-anyagot kívánta megtisztítani minden salaktól.

60. A két Szahíh mellett létrejött további muszannaf művek. 1. Abū Dāwūd: Sunan-ja 2. Abū ῾Isā Muhammad at-Tirmidī: Gāmi῾-ja 3. Abū Abda r-Rahmān an-Nasā’ī: Sunan-ja 4. bū Abd Allāh Muahmmad ibn Māğa: Sunan-ja.                 (Ezek főleg joghagyományokkal foglalkoznak. ) Sunanon olyan gyűjteményeket értenek, amelyek a történeti, etikai, és dogmatikai mondások kirekesztésével csupán a szunnával törődnek, a joggal, és jogszokásokkal, és a rájuk vonatkozó hadíszokkal.

61. A magribi hagyományirodalom. Buḫārī elsőbbsége mellett foglalt állást a közvélemény. Műve szent, vagy legalábbis előjogokat élvező könyv lett, különösen az é-afrikai iszlámaban. -a vallásgyakorlat során a két sahīh tartalmát kell irányadónak tekinteni. – a „hat könyv” egybefoglalása, ahogyan azt a mai iszlámban is elismerik, a 13. sz.-ban hatolt be a muszlim teológusok köztudatába.>> Ettől függetlenül a közvélemény továbbra is magasabbra helyezte a két sahīh-ot, mint a másik 4 könyvet. A Magrib-ban, abban az időben, a nagymértékben kiterebélyesedett hadísz-irodalomnak még mélyrehatóbb elismerése történt meg. Az iszlám irodalom virágkora nagyon rövid ideig tartott. Számos régi könyvet dolgoztak át újakká, nagy hosszú műveket kivonatolnak, ez jellemzi néhány kivételtől eltekintve a következő nagy korszakot. (11.sz.-tól kezdve).

Germanus Gyula a Koránról


  1. Korán szó jelentése: recitáció, szavalat.
  2. A mekkai kinyilatkoztatások tartalmi jellegzetességei Mohammed népét a jóra és bűntől való tartózkodásra intette (és azt mint az istenségnek egyenesen őhozzá való parancsátközvetítette). – egy istenség hitére buzdította az embereket.
  3. A mekkai szúrák társadalmi üzenete: — a mekkai pogány arabokat nem csupán vallási újítással íjesztették meg, hanem társadalmi – gazdasági rendjük megbontását látták az igehirdetésben – felléptek ellene. A mekkai fejezetek ezt a vallási, társadalmi harcot tükrözi vissza – példázatok, intelmek, legendák, eskük, szegényeknek való vigasztalás.
  4. A medinai kinyilatkoztatások tartalmi változása a mekkaiakhoz képest: Ijesztő, fenyegető rövid költői szónoklatokat prózai, hosszabb elbeszélő, a mindennapi eseményekből eredő, de isteni eredetű, törvényszerű rendelkezések váltják fel. – 5 alappillér, gyakorlati kérdések (pl. örökség, jegyajándék, házasság, válás, vérbosszú).
  5. Az imairány és megváltoztatása: Jeruzsálemet tette meg az ima irányának – Mekkára tette át. Ezzel a pogány arabság ellenmondásait enyhítette az iszlámot macedonizálta.
  6. Ábrahám szerepe a Koránban: A Korán medinai fejlesztéseiben Ábrahám alakja is ebben a macedonizálási folyamatban alakult át eredeti arabbá, sőt Mekka alapítójává.
  7. A mekkai zarándoklat elfogadása és jelentősége: Mohammed 630-ban ezzel a macidealizálási fejlődéssel meggyőzte régi ellenfeleit, szerződést kötött velük és maga is bevonult Mekkába, zarándoklatra. Ezzel elismerte a pogánykori szertartások egy részét, a Kába körüli 7x-i körüljárást, a Szafa és Marura dombok közötti futást, az állati áldozatok felajánlásával és különleges zarándoklati ruházatot.

8. A Korán Mohammed halála után: Társainak egy része tudta az igehirdetést kívülről, de Mohammed ügyelt arra, hogy kijelentéseit,mint isteni ihletet feljegyezzék. A sugallatokat vállcsontokra, pálmalevelekre, szőttesekre durván feljegyzett összevisszaságban hevertek Mohammed egyik felesége, Hafsza szobájában.

9.A Korán kinyilatkoztatások könyvbe rendezése: Egy több tagú bizottság állította össze ezt az anyagot. A leírók saját belátásuk szerint rendezték 114 fejezetre a talált anyagot, a hosszabb fejezeteket a könyv elejére, a rövidebbeket a végére tették,holott a történeti sorrend a fordítottja volt. A fejezeteknek nevet is adtak (pl. tehén, asszonyok, a méh, Mária, az alkotó). Lehetséges, hogy az egyes fejezetek a leírók által több más ihletes kinyilatkoztatásból lettek összetolva, de Mohammed a maga éltére vonatkozóan is eszközölt toldásokat és változtatásokat.

10. A Korán első szúrája: A muszlim ima legfontosabb alkatrésze – megnyitó (al-fātiḥa) Ez a fejezet összesűrített kivonata a Koránnak és az iszlám vallásnak.

11.Oszmán kalifa szerepe a Koránszövegének véglegesítésében: Egy új Oszmán bizottság által véglegesen rendeztette a Korán szövegét, amit aztán hitelesnek szentesített. Az akkori kezdetleges írásjelekkel azonban csupán durván tudták rögzíteni a helyes kiejtést és számos olvasási változat keletkezett, ami több értelemzavart okozott

12. A Korán olvasók: A 10. században hét tekintélyes Korán-olvasó véleményét vették alapul, miután az arab írás fonetikailag tökéletesebbé vált. (A hagyomány szerint Mohammed állítólag kijelentette, hogy isteni ihlete hét hangtani változatban szállt le reá.)

13. Középkori nézetek a Korán hitelességéről: Vajon a Korán minden mondata Mohammedtől származik-e és nincs-e benne későbbi betoldás? – a 12. század: Kháridzsita puritánok –a 12. fejezet gyanúsnak minősült. –Siíták, azt hiszik, hogy Oszmán bizottsága szándékosan kihagyta az  ̔ Ali örökösödésére vonatkozó rendelkezést.

14. A Korán általános jellemzése: A Korán az iszlám törvénykönyve, minden hit, minden tudás ebből a könyvből fakad a hívők számára az arab nyelv legnagyszerűbb alkotásának tartják. Hatása az iszlámra áttért idegen népek nyelvére óriási.

15. A Korán fordításai: Legelső – Petrus Kenerabilis – latinra. 12. század – kiadása – 1543. Angolra: G. Sale, 1734, J. M. Rodwell, 1861, E. H. Palmer, 1880,  A. J. Arberry, 1955, N. J. Dawood, 1956. Franciára: C. E. Savary 1783, J. Kasimirski 1840. Németre: S. F. G. Wahl 1828, K. Ullmann 1840, F. Rückert 1888, M. Henning 1960, R. Paret 1966. Magyar fordításai, átdolgozásai, kivontak részleteket belőle: G. I. Az iszlám, előadások az iszlámról – Szemelvények a Koránból (Somogyi J. 1947).

Midrás Baal Sém Tovról

(mesélte Tatár György órán, aki egy katolikus teológustól hallotta, akinek a nevét elfelejtettem, aki viszont olvasta valahol, de Tatár György nem emlékezett, hol)

Minden igaz, vallásos zsidónak el kell egyszer zarándokolni Jeruzsálembe. Egyszer Baal Sém Tov arra ébredt, hogy megöregedett, és elhatározta, hogy teljesíti vallási kötelességét, mielőtt meghalna, és elindult gyalog – mivel szegény volt – Galíciából Jeruzsálembe. Meg is érkezett az Adria partjára, és keresett egy hajót, ami átviszi a Földközi-tengeren. Mivel azonban nem tudott fizetni, senki nem akarta elvinni. Múltak a napok, hónapok, évek, és Baal Sém Tov még mindig a Földközi-tenger innenső partján dekkolt.

Egy nap végül talált egy hajóskapitányt, aki hajlandó volt Baal Sém Tovot krumplinak álcázva átcsempészni Palesztinába. Baal Sém Tov nagyon megörvendett, és – hogy el ne mulassza a soha vissza nem térő lehetőséget – a kikötőben akart aludni, hogy hajnalban azonnal felszállhasson a hajóra.

Mielőtt elaludt volna, odament hozzá egy még nálánál is öregebb, betegebb zsidó, aki szintén Jeruzsálembe ment. Szó szót követett, és Baal Sém Tov eldicsekedett hihetetlen szerencséjével. Erre az öreg zsidó elkezdte kérlelni, hogy engedje át neki a lehetőséget. Baal Sém Tov – hosszasan töprengve a probléma felett – végül nemet mondott. Ekkor megszólalt egy hang a mennyből:

- Baal Sém Tov, most játszottad el üdvösséged.

- Akkor, Uram, végre érdek nélkül szerethetlek – felelte Baal Sém Tov.

Bevezetés a vallásfilozófiába 1.

Tatár György – 2oo9. o9. 14.

- Ulrich von Moelendorf: Der Glaube der hellenen (A görögök hite); itt teszi fel a kérdést, hogy honnan vannak az istenek; következtetés: az istenek megvannak, és kész

- Hermann Usener: Götternamen; egyik csoportjuk nevét értjük, a másik csoportét nem, erre már az ókorban is sok érdekes megoldás született, mert már a görögök se értették, pl. Zeusz, Hádész

- Zeusz neve visszavezethető az -id tőre (ó-indo-germán): az, aminél fogva látunk, azaz világosság

- Hádész: a-id; fénytelen, nem látható; fekete sisak, ami láthatatlanná tesz

- fejlődéselmélet: egyiptomi démonnév: “egész éjjel bömbölő”

- a démonok neve érthető, ahogy istenné válnak, úgy válik a név érthetetlenné

- istenek: a démonok differenciálódnak, személyiségük komplexebbé válik; komplex isteni személyiség

- bibliai hit: Istenben hinni hebraizmus – אמן

- végérvényesen beleszilárdítja magát és attól többé nem tágít

- az Ábrahám számára tett ígéretek csak a távoli jövőben valósulnak meg, Ábrahámnak esélye sincs arra, hogy megláthassa az ígéretek beteljesedését

- hűség, hit: אמונה

- a bibliai héberben eltökélt szándékkal csinálja az ember

- Ábrahám megszólításának nincs előzménye, ez nagyon bibliai

- görögül a hit πιστις

- Peidho: a meggyőzés istennője, a réthorok, ügyvédek, bírák áldoztak neki

- credo: hitelezés (elhiszem, hogy vissza fogja adni a kölcsönt); credentia

- megtérés: שוב תשובה – visszafordul a rossz útról

- görögül: μετανοια; 18o fokos fordulat az életfelfogásban; az eredeti kereszténységben nincs értelme, mert szükségtelen volt a 18o fokos fordulat, ez csak a pogánykereszténységben értelmezhető

- Jézus, Sirák fia könyv görög szövegű; azzal kezdődik, hogy a nagyapja által írt héber szövegre hivatkozik; azért nem került be a kánonba, mert görögül van, a görögsége szinte tökéletes; Qumránban megtalálták a héber nagyapa eredetijét

- “könnyebb a tevének a tű fokán átmenni”; a héber teve arámiul hajókötél; csak írott szöveget lehet ennyire félreérteni, a szöveg feldolgozója nem tudott arámiul

- Homérosz eposzaiban van önarckép a költőről; a bibliai szerzőkről nem tudjuk sem a kontextust, sem a célközönséget

-

Zsidó vallási lexikon (under construction)

forrás: Neusner, Jacob – Avery-Peck, Alan J.: The Routledge Dictionary of Judaism; Routledge, New York, 2004

Ab – a zsidó év ötödik hónapja (Július-Augusztus); ünnep: Tisha beab (9. nap)

Ab 9 – Tisha beab; a jeruzsálemi templom lerombolásának (BCE 586, CE 7o) gyászünnepe; minden egyéb veszteség miatt ilyenkor gyászolnak; 24 órás böjt, a gyász más szimbólumai: pl. tartózkodás a szexuális érintkezéstől; a Siralmak könyvét olvassák; a zsinagógában ilyenkor a földön ülnek, a gyász jeleként

Adar – a zsidó naptár tizenkettedik hónapja (Február-Március); 29 nap, ha szökőév, 3o nap; Purim, és négy különleges szombat: Sheqalim, Zakhor, Parah, HaHodesh

Adar  7 – Mózes születésének és halálának évfordulója

Adar Sheni – Második Adar; 29 napos szökőhónap a szökőévekben (3, 6, 8, 11, 14, 17, 19);

Afikoman – A maca három darabjának egyike, a középső a széderestén; a maca középső darabját kettébe törik, a nagyobbik darab az afikoman; ezt eszik meg a széder végén;

Aguna – olyan özvegy, aki nem házasdhat újra; mivel válólevelet csak a férfi adhat, a férfi hiányában, vagy képtelenségekor a nő nem házasohat újra;

Aqeda – Izsák megkötözése; Gen21-22; Ros Hasanakor olvassák;

Arba Kosszot – a szédereste négy pohara; az első kiddus, egy a történet végénél; egy az étel utáni hálaadáskor; egy a liturgia végénél; „Ezért mondd meg Izráel fiainak: Én vagyok az Úr, és megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától, megmentelek benneteket a szolgai munkától, és megváltalak benneteket kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel. Népemmé fogadlak titeket, és a ti Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától.” (Ex.6,6-7)

Asara Batlanim: minjan; ld. ott

Haggada – teológia, bibliai exegésis, etika, történet; teológiai és etikai tételek kifejtése;

Örökbefogadás – a talmudi jog nem ismeri el az örökbefogadás tényét, illetve ezáltal nem lesz valaki zsió; mégis a fiúgyerekeket körülmetélik, és a bar micvakor megerősítheti (vagy elutasíthatja)

Szövetség ládája – Ex.25; Dt.1o; A szentek szentjében tarották, benne a két kőtábla, Áron botja, a sivatagban szedett manna;

A szánkhja

-          25 darab világalkotó objektivitás sorol fel (tattva), ezek közül egy a lélek

-          purusa (férfi) – prakriti (természet)

-          alapszövege a Szánkhja-káriká

-          kidolgozott szöveg

-          látszik, hogy archaikus-mitologikus gyökerei vannak, de letisztult filozófia

-          jó természetfilozófia

-          ebben nincs benne az evilágiatlanság

-          a fontosabb és régebbi a prakriti

-          a lélekhez nem tartoznak a testi érzetek, fájdalom, gondolkodás

-          egy dolog tartozik oda: tudatosság, szubjektivitás

-          ez nem én-tudat

-          a purusa a nézőpont, ahonnan a prakriti szemlélhető (ld. Foucault-inga, a szilárd pont elmélete)

-          biztos pont az univerzumban

-          a purusa nem változó, hanem örök, mozdulatlan

-          sok purusa van, de prakriti csak egy

-          az ember léthelyzete, hogy ezt nem így látja

-          az a megváltás, hogy felismeri ezt a tévedést; megszűnik a saját testiség, nem azonnal, hanem ahogy a fazekas megforgatja a korongot, és még forog egy darabig a tehetetlenség miatt

-          a megváltáshoz vezető úton az ember fokról fokra megérti, hogy mi nem ő

-          a három guna elmélete ; guna: eredtileg erény; tulajdonság, minőség

-          purusa – nincs állapota; prakriti – változó

-          a minőség maga a dolog:

-          szattva – létezőség (információ, struktúra, koherencia, rendező-elv)

-          radzsasz – por, energia ( változás princípiuma)

-          tamasz – sötét (inercia, tehetetlenség, impotencia, a megőrzés princípiuma)

olyan szinten absztrakt fogalmak, hogy bármilyen más aspektust meglehet velük jeleníteni (biliárdgolyók, ember)

A hat hindu ortodox rendszer

2oo9. május 6.

A hat ortodox hindu filozófia (śaḍdarśana)

-          ezek a szűk értelemben vett filozófiai rendszerek

-          mind a hinduizmus korában nyerik el filozófiai formájukat, II-V. sz. között

-          némelyikük nem rendszer, némelyikük nem filozófia, és némelyikük nem ortodox

-          csak a kései hinduizmus kategorizálja így őket, nem mind bráhmanikus rendszer

-          valójában nem kapcsolódnak a védákhoz, kivéve a mimánszát

-          nem csak hat van, a hindu tradíció nem így nevezi, hogy 6 ortodox rendszer, ez Max Müller kifejezése

-          ezeknek legrégebbi az alapszövege; ezek nem a semmiből jönnek létre, kiszorították a többi szöveget és kanonikusak lettek

-          az alapszöveg terminus technicusa a sūtra

-          minden más ehhez viszonyul – kommentár

-          vannak nem kommentárok – tankönyvek

-          a 6 közül 5-nek sūtra, a szánkhja esetében kārikā

-          a sūtra: a műfaj eddig már sok ezer éves

-          szóbeli hagyományozásra való, vers, minimalizálás

-          nem magyarázat, hanem képlet

-          a lehető legtömörebb formában, hogy memorizálni lehessen – nem féltétlenül érthető

-          rögzített tételek, nem megváltoztathatók, legalábbis formailag

-          a sūtra tévedhetetlen, mert kényelmesebb ezt hinni

-          a 3 iskola pár:

-          1. nyāya – vaiśesika

-          2.  sāmkhja – yoga

-          3. mimānszā – vedānta

-          1. nyāya – vaiśesika

-          az összes elképzelhető szempontból indokolt a párosítás

-          hasonló gyökerek, testvérnek tekintik egymást

-          idéznek egymás sūtráiból

-          tematikai átfedés

-          mindketten számolnak a lélekkel, de ez nem kap nagy hangsúlyt; a lélek a világot alkotó elemek egyike (ld. görög atomisták, Démokritosz)

-          mindkettő naturalista, nem túl metafizikus

-          különbségek:

-          más tematikai fókusz

-          a nyāyát az ismeretelmélet és a logika érdekli

-          a vaiśesikát a világ alapvető elemei, a természet filozófiája (atomista), alapkategóriák (ld. Arisztotelész: Kategóriák; szubsztancia (dolog), mozgás)

-          nyāya-sūtra: a logika szövétneke

-          2.  sāmkhja – yoga

-          ami a yogában filozófia, az a szánkhja

-          3. mimānszā – vedānta

-          mindkettő védikus-ortodoxnak véli magát

-          a mimánszá védikus szövegmagyarázat

-          a védanta az upanisadok elemzése, önmeghatározása szerint exegézis

-          mimánszá: bráhmanák

-          védanta – upanisadok

-          ma a védanta a meghatározó

-          advaita védanta – nem különbözik lényegesen az isten és az ember

-          Sankara, Rámánudzsa

-          3 szent, 3 különböző irányzat

-          2 izgalmas filozófia: szánkhja, védanta

Egyéb zsidó böjtnapok

  1. Kis jóm kippur – yōm kipūr qaṭan – יום כפור קטן

-          kiszlév, svát, ádár (1-2), niszán, sziván, támuz, áv, elul hónapok újholdjai előtti nap

-          ha szombat vagy vasárnap, előrehozzák (mukdám)

-          a Szentélyben a bűnökért áldoztak minden újholdkor

Tévét 8

-          egyéni böjt, LXX elkészülte

Tévét 9

-          egyéni böjt, ekkor halt meg Ezsdrás és Nehémiás

Eszter böjtje – tacanīt ’ester – תענית אסתר

-          ádár 13

-          napkeltétől napnyugtáig

Elsőszülöttek böjtje – tacanīt bkōrīm –  תענית בכורים

-          niszán 14, az anyai részről elsőszülöttek

-          1o. csapás

Hétfő-csütörtök-hétfő böjtök – tacanīt šenī – khamīšī – šenī – תענית שני חמשי שני

-          ijjár és hesván 2. hetében

Bocsánatkérő böjtök – slīkhōt – סליחות

-          elul, az újévet megelőző vasárnaptól kezdve újévig négy nap

Betegségelhárító böjtök

-          minden szökőévben tévét, svát és ádár hónapokban, 8 hét alatt csütörtökönként

Zsidó gyásznapok

  1. Gedaljá böjtje – cōm gedalyā – צום גדליה

-         tisri 3

-         ha szombatra esik, akkor vasárnap

-         Jer.41,1-3, Zak.8,19

-         tilos az étkezés és az ital

-         Tóra: Ex.32,11-14; 34,1-1o;

-         háftárá: Ézs.55,6-56,8

Tévét 1ocaṡarā beṭevet – עסרה בטבת

-         2Kir.25,1 – Jeruzsálem ostroma

-         Zak.8,19

-         napkeltétől estig

-         tilos az étel és az ital

-         tóra és háftárá: böjti

Ádár 24

-         57o4. ádár 24 – 1944. márc. 19 – német csapatok bevonulása Magyarországra

Ómerszámlálás – sfīrat hacōmer – ספירת העומר

-         niszán 16-tól (pezakh 2. napja)

-         esti ima (maariv) keretében kezdik

-         Lev.22, 15-16

-         az árpa aratásának ideje Izraelben

-         az Egyiptomból való szabadulás összekötése a Színáj-hegyi kinyilatkoztatással

-         minden örömtől való tartózkodás, nem vesznek új dolgokat, nem vágnak hajat és szakállt, nem házasodnak, tilos a zene és a tánc

-         Löhá dodi más dallammal

Sziván 2o – kaf sīwan – כ” סיון

-         1171 – Blois zsidó közösségének mártiriuma

-         napkeltétől napnuugtáig, emlékmécses

Támuz 17 – šivcā caṡar betamūz – שבעה עשר בתמוז

-         Mózes ekkor törte össze a kőtáblákat

-         586 – az áldozat bemutatásának megszünése

-         ekkor kezdődik a három gyászhét

-         táhánun: könyörgő ima; Zsolt.6,7-11

A három gyászhét – beyn hamacarīm – בין במצרים

-         támuz 17-áv 9

-         Sir.1,3

-         drejvohen; félgyásznapok

-         nincs esküvő, zene, tánc, hajvágás, új dolgok vásárlása, orgonaszó

A kilenc tejes nap – nájn tég

-         áv 1-9

-         háromnegyed gyász

-         áv 1 – Áron halála

-         a Jeruzsálemi szentély pusztulása

-         nem esznek húst, bort, kivéve szombat

Áv 9 – tišcā be’av – תשעה באב

-         gyásznap

-         ekkor határozta el az Ö., hogy nem mehetnek be Kánaán földjére; Num.14,1

-         ekkor került József Egyiptomba

-         586 – a szentély felgyújtása; 2Kir.25,8-9

-         7o – a 2. szentély felgyújtása

-         ekkor foglalták el Bét-Ter várát, a Bar-Kochba-felkelés utolsó menedékét

-         ekkor szántatta be Jeruzsálemet Turnus Rufus judeai helytartó

-         1492 – a zsidók kiűzése Spanyolországból

-         1914 – az első világháború kitörése

-         25 órás böjt napnyugtától a csillagok másnapi feljöveteléig

-         étkezés, italfogyasztás tilalma, nincs bőrcipő, csak tisztasági mosakodás, tilos a szex

-         gyümölcsök és hamuval díszített tojások

-         a zsinagógában csak egy gyertya ég, nincs parokhet, fordított székeken ülnek

-         Jer. Sir.

-         gyászánek – kinot

-         se tálit, se tfilin

-         Tóra: Dt.4,25-4o

-         háftárá: Jer.8,13-9,23

-         Jób könyve olvasása

-         tisá beáv után a hónap neve menahem áv (vígasztaló)

Egyéb nevezetes zsidó ünnepnapok

  1. A nap megszentelése – qīdūš hakhamā – קידוש החמה

-         minden 28. évben, mert a nap ekkor fejezi be körjáratát, és áll vissza oda, ahonnan a teremtéskor elkezdte

-         niszán újholdját követő hét 4. napja, ekkor teremtette az Ö. a napot

-         2oo9. ápr. 8 – 5769. niszán 4.

Az újhold megszentelése – qīdūš levanā –לבנה  קידוש

-         az új hónap 3-14 napja között, mikor a hold jól látszik, szombat elmúltával

-         tisriben csak jóm kippur és ávban csak tisá beáv utána

-         molád: a hold megújulás

Tíz bűnbánó napcaṡeret ymey tšūvā – עשרת ימי תשובה

-          a megtérés tíz napja

-         tisri 1 – Ros Hasánákor kezdődik, és jóm kippurkor – tisri 1o – ér véget

-         beleesik Gedaljá böjtje és a megtérés szombatja

-         Ros Hasánákor születik meg a büntető ítélet, az embernek tíz napja van, hogy kijavítsa

-         bűnbánó imák – szlihot

-         adakozás – cedáká

Az ünnep utáni nap – ’isrū khag  - אסו חג

-         a 3 zarándokünnep után: tisri 24, niszán 23, sziván 8

-         félünnep – hol hamoéd

Fák ünnepe – ṭ’’ū bisvaṭ – ט”ו בשבט

-         svát 15

-         hét féle izraeli termény fogyasztása: búza, árpa, szőlő, datolya, gránátalma, füge, olajbogyó

Ádár 7 – zayin ’adar – ז” אדר

-         Mózes születésének és halálának évfordulója

-         a Khevra Kadisa kimegy a temetőbe, és bocsánatot kér a halottaktól

-         hadsereg halottainak emléknapja

Susán purim – šūšan pūrīm – דודן פורים

-         ádár 15 / 2. ádárban

-         Eszter története

Második peszakh – pesakh šenī – פסח שני

-         ijjár 14

Az ómerszámlálás 33. napja – la’’g bacōmer – ל”ג בעמר

-         ijjár 18

-         felfüggesztődnek a gyásszokások

-         tanulók ünnepe

-         ekkor vágják le a három éves fiúk haját

A három elkülönítő nap – šlōšet ymey hagbalā – שלושת ימי הגבלה

-         sziván 3-4-5, sávuót előtti három nap

Áv 15 – khamišā caṡar be’ab – חמשה באב

-         imarend-változás

Purusa-himnusz – A TEREMTÉS HIMNUSZA – Nāsadīya-sūkta

2oo9. márc. 18.

Purusa-himnusz  – A TEREMTÉS HIMNUSZA – Nāsadīya-sūkta

Nem volt semminek nemléte, se léte,

nem volt levegő és fölötte kék ég.

Hol volt a világ? mi takarta, védte?

Hol volt a magasság és hol a mélység?

Az élet még nem vált el a haláltól,

egymásban pihent a nap és az éjjel:

lélegzés nélkül lélegzett magától

az Egy, és magányát dobogta széjjel.

Fekete volt minden, mint mikor éj van,

az idő csak készülő óceán volt:

s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,

áttüzesedett s burkából kilángolt.

Megszületett a Szerelem, a lélek

magva és ura minden ösztönöknek;

nemlétig érő gyökerét a létnek

ma is a vágyban keresik a bölcsek.

És mikor a rend a határt kiszabta,

mi volt alul: és mi került fölébe?

Itt vak álmok, ott erők forradalma,

lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is, akik kutattak?

A titkokat bejárni volt-e szent ész?

S ha istenek is csak azóta vannak,

ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ő, akitől van, aki a világra

őrködve néz, aki a maga őse,

Ő, aki csinálta vagy nem csinálta:

Ő tudja! tudja!… Vagy nem tudja Ő se?

(Szabó Lőrinc fordítása)

-          a védák legősibb szövegei közé tartozik, klasszikus szanszkrit

-          a központi akció az áldozat, már varázslat; ennek segítségével jön létre a világ

-          már készként ismeri a védák részeit

-          kozmogónia

-          csak itt említik a négy varnát

-          állatok, emberek, istenek, föld

-          ciklikus szemlélet – az istenek áldoznak, de ugyanakkor az áldozat során jönnek létre

-          Purusából születik a virádzs, virádzsból a purusa

-          virádzs: kiterjedt; 2 állapotú kozmosz: purusa – összefogott; virádzs – szétesett kozmosz

-          purusa: isteni jellegű személy, amely azonos a mindenséggel

-          a purusa-himnusz tartalmazza a panteizmus alapját, ami a modern hinduizmus domináns vonása

-          az isteni lényeget ma személyesen értik (Visnu, Siva, Krsna)

-          mindenhez úgy kell viszonyulni hogy abban jelen van az isten; vanán kívüliekre is vonatkozik

-          a panteizmus vagy kifejezetten elveti a varna-rendszert, vagy lényegtelennek tartja

-          Sankara, aki bráhmin: egyszer találkozott egy csandálával (kaszton kívülivel), és várta, hogy menjen arrébb; ez azt kérdezte tőle: ki menjen arrébb, a test, vagy a lélek?

-          ez az egyetlen védikus himnusz, amelyben fellelhetők a panteizmus elemei, ami elvezet a tiszta filozófiához

-          az upanisadokkal kezdődik a filozófia, ezek pedig a purusa-himnuszra támaszkodnak

-          honnan származik a panteizmus gondolata?

-          nem védikus az áldozat-felfogása: nem az isteneknek szóló ajándék, hanem önállóan működő mágia

-          régóta folyik az árják és a dravidák kölcsönhatása, mert a purusa már nem nő, hanem férfi

-          ez az egyetlen igazi filozófiai himnusz az absztrakt fogalmazása miatt

-          „akkor” – jellegzetes stiláris eszköz; a létige a szanszkritban létige és copula (az alanyt és állítmányt összekötő valami – the boy is red)

-          nem válaszolja meg, hogy volt-e mozgás

-          nem magától értetődik, hogy hol van a világ

-          kerüli a földről szóló beszédet

-          a föld a megformált világ

-          közelít a hozzánk tartozó dolgokhoz

-          beszél az időbeli tagoltság nemlétezéséről

-          a lélegzés az élet szinonimája

-          a végső valóság száma Egy, és ez eleven, noha absztrakt, és semlegesnemű

-          svādhā – saját; tesz, helyez, befogad; a magába fogadás képessége, hogy létrejöjjön belőle valami termékenység; nőnemű szó

-          a 3. versszakban már állítja, hogy van víz

-          hő: tapasz – önkínzás, aszkézis

-          mahiman: nagyság; női képesség

-          a tapaszból létrejött a szülőképesség, amiből megszületett az Egy

-          az értelem első csírája a vágy – káma; motivációi lesznek: manasz: elme

-          rétasz: mag (τα σπερμα) – itt kerül először férfias jelleg a dologba; manasz a férfias princípium

-          bandhu: rokon; a megköt igéből; itt nem a létező bilincse, hanem a létező rokona

-          az egy princípiuma a történe végén már két princípium: női-férfi

-          ismeret-elméleti kérdés: ki tudhatja, honnan jött a világ? ki tudhatja, hogyan lett? (akár ő csinálta, akár vele történt a sva-dha igéből)

semlegesnemmé absztraháljuk a női princípiumot; a purusa-himnusz megoldása, hogy férfit csinál a női princípiumból, ez nem kielégítő megoldás

A Védák

2oo9. március 11.

A Védák

-          a korai irodalom szakrális irodalom – Védák

-          értelmezések:

-          a. indiai: bővebb értelmezés; b. európai: szűkebb

-          A Védák India legrégibb irodalmi emlékei. Sok hindu úgy hiszi, hogy a Védák öröktől fogva léteztek. A véda szó tudást vagy szent ismeretet jelent

-          A Védák mai formájukban négy fő részből (gyűjteményből, szamhitá) állnak. A Rigvéda-szamhitá himnuszokat, a Jadzsurvéda áldozóigéket, a Számavéda ősi dallamokat, míg az Atharvavéda főként varázsigéket foglal magába. Legősibb közülük az 1028 himnuszból álló Rigvéda, amely valószínűleg a Kr. e. 15oo – 1ooo közötti időszakban keletkezett. Ősi memorizációs technikákra (vikriti) támaszkodva e szövegek évszázadokon keresztül szájhagyomány útján terjedtek. Sőt, mivel rituális értéke csak az apáról-fiúra, mesterről-tanítványra élőszóban áthagyományozott szövegnek volt, azért még az írás megjelenése (Kr. e. VII. sz.) után is, egészen a legutóbbi időkig (azaz több, mint háromezer éven keresztül), szinte kizárólag szájról-szájra őrződtek meg e szövegek. A himnuszok és imák az istenekhez szólnak, többek között az ősi Áditjákhoz (Varunához, Mitrához és Arjamanhoz), Agnihoz, Indrához, a Mennyhez és a Földhöz, a Naphoz, a Szélhez és még számos istenhez. A himnuszok körülbelül negyedét Indra istennek szentelték.

-          E gyűjteményekhez később a papok további részeket, úgynevezett áranyjaka-, bráhmana- és upanisad-szövegeket csatoltak.

-          āranyaka: vadonbeli

-          saṁhitā: gyűjtemény

-          upaniṣad: függetlenek a rituálék témakörátől; misztikus élmény

-          a 4 kategória a Véda vagy Sruti (hallomás, hallott szöveg) – abszolút rök hagyomány

-          ide tartozik, ide már nem szent szöveg: Sūtra, Vedānga – szaktudományos írások, csillagászat, versmértéktan

-          keletkezésük kb. –i kronológiája:

-          saṁhitāk: II. ée. végétől, 15-12. sz.-tól  5-3. sz-ig

-          brạhmanák: ie. 8. sz-tól 3. sz.-ig

-          āranyakák: uekkor

-          upaniṣadok: ie. 4. sz.-tól

-          sūtrák: ie. I. év. felétől

iszlám fogalmak

Iszlám

Iszlám: الإسلام – Az iszlám arab-zsidó és keresztény emlékekre épített monoteista vallás, amelyben Mohamed prófétáé a vallási és politikai vezetőszerep. A föld nagy világvallásainak egyike. Alapjául azon, Isten (arab eredetű, más muszlim országokban is használt nevén Alláh, vagyis Allah) szavának tekintett kinyilatkoztatások szolgálnak, amelyeket Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib, közismert nevén Mohamed próféta adott át a 7. század első harmadának végén Hidzsázban követőinek, és amelyeket halála után két évtizeddel a Koránban gyűjtöttek össze követői, a muszlimok, magyarosan muzulmánok. A kereszténység után a világ második legnagyobb vallása, 1 milliárd 322 millió követőjével (ez a világ 19%-a). Fő elterjedési területe Észak-Afrika, a Közel-Kelet, Közép-Ázsia, valamint Malajzia, illetve a legnépesebb muszlim ország, Indonézia. Az iszlám emellett nem egyszerűen vallásnak, azaz dogmák és vallásgyakorlatok összességének, hanem valóságos civilizációnak[3] is tekinthető: híveit Mauritániától Indonéziáig közös kultúra, közös hagyományok és az egyazon, vallást, erkölcsöt, jogot és mindennapi életet szabályozó jogrendnek (saría) való engedelmeskedés köti össze. Mindehhez egészen a modern időkig a vallási és tudományos életben az arab nyelv általános használata társult.  Ősi arab vallási elképzelésre épül, egyúttal azonban a zsidó vallás és a kereszténység számos elemét is átvette. Az arab nyelvben az iszlám szó az Sz–L–M szógyök IV. igetörzsbeli maszdarja. A szó alapvető jelentése: „[Isten akaratának való] alávetés” vagy „[Isten akaratában való] megbékélés, megnyugvás”. Az iszlám szó a muszlim világ nyelveiben csakis főnévi jelentéssel rendelkezik, de a magyar nyelvben terjedőben van melléknévi értelmű használata is (például iszlám világ). A muszlim szó szintén az Sz–L–M szógyök IV. igetörzsbeli alakjai közé tartozik. Aktív particípium, jelentése: „önmagát [Isten akaratának] alávető”, „[Isten akaratában] megbékélő”. Ennek perzsa és török közvetítéssel magyar nyelvbe eljutott változata, az egyébként eredetileg többesszámú alak, a muzulmán. A média hatására a legfeljebb arab nyelvjárási vagy nem arab közegben használt moszlem, moszlim, sőt, a teljesen helytelen mozlem alak is terjedőben van. A nyugati kultúrkörben régóta jelen lévő mohamedán megjelölést a muszlimok általában elutasítják, mivel azt sugallja, hogy a vallás központi szereplője a próféta lenne, nem pedig maga Isten.

Allah: Allah arab kifejezés Isten megnevezésére. Az Allah kifejezést elsősorban az iszlám használja, de az arab anyanyelvű keresztények és zsidók is ezt a szót használják a bibliai Isten megjelölésére, a muzulmán és keresztény araboknak sincs más szavuk istenre, mint Allah. Az Allah szó etimológiailag az arab iláh (istenség, isten) szóból származik. Az iláh kifejezéshez az al határozott névelő csatlakozik. Így az Allah szó konkrét jelentése „az Isten”. A szó távolabbról a sémi lh – Istent, istenséget jelölő szógyökből ered. (ld. még a héber Eloah (אלוה), az arámi Elah vagy a szír Alaha szavak) Bár a köztudat az Allah kifejezést általában az iszlámhoz kapcsolja, a szó a pre-iszlamikus időszakban is a teremtő Istent, istenséget jelölte az Arab-félszigeten, a zsidók, keresztények, illetve a politeista arabság körében. Az politeista arab vallásban Allah, mint világot termető fő-isten szerepelt, mindazonáltal számos más istenséget és félistent tiszteltek. Ezek közül Hubal, illetve Allah lányai (al-Lát, al-Uzzá és Manát) voltak a legfontosabbak. Több zsidó keresztény tradícióból ismert személyt, így Ábrahámot, Ismaelt, Jézust és Máriát is tisztelték, és Mekkában bálványokat emeltek a tiszteletükre, számos további istenalak vezethető le Noé leszármazottainak nevéből. A Korán, illetve a korai iszlám hagyomány, az arabságon belül említ egy mind a zsidó, mind a keresztény tradíciótól független, kizárólag Allahban hívő, monoteista közösséget, akiket hanifoknak nevez, illetve a Korán többször is úgy hivatkozik Allahra, mint akinek mindenhatósága a korabeli arab tradícióban is evidencia lenne. Mindazonáltal Allah kereszténységen és zsidóságon kívüli monoteista felfogására utaló forrás a pre-iszlám időszakól a Koránon kívül nem áll rendelkezésre, ilyen módon kérdéses, hogy ténylegesen létezett-e ilyen közösség. (Bonyolítja a kérdést, hogy a Korán Ábrahámot is ilyen hanifnak tekinti) Az Allah kifejezést használó keresztény források a 4-6. századtól állnak rendelkezésre.(Um al Jimal (IV_V. sz.), Zabad (528) és Harran (568) feliratok). Az iszlám vallás legfontosabb tétele az Allahban, az Egy Istenben való hit. (tawhed) Az iszlám világképében a világ minden jelensége, így az ember is Allahnak, és az Ő szolgálatának van alárendelve. E felfogásban Allah az egyetlen örökkévaló, állandó és a teremtő, az univerzum minden más materiális és transzcendens létezője pedig teremtett, kizárólagos feladatuk pedig Allah imádata, és szolgálata. A Korán 112. szúrája így fogalmazza meg az iszlám Istenképét: Mondd, Egy az Isten, Isten az Örökkévaló. Nem nemzett és nem nemzetett, nincs hozzá hasonló. Ebből következően az iszlám, illetve a Korán határozottan elutasítja és társításnak (sirk) tartja más alakok bármilyen formában istenként, (Isten megjelenéseként, megtestesüléseként, emanációjaként, fél-istenként stb.) történő tiszteletét. Ilyen módon a politeista hagyomány mellett elutasítja a kereszténység Jézus-képét is. A Koránban 3 dolog emelkedik ki: 1. Allah a teremtő, a bíró, a jutalmazó; 2. Allah egyetlen és egy; 3. mindenható és végtelenül irgalmas; Allahhoz semmi sem hasonlítható; Az iszlámban Istennek 99 „legszebb nevét” gyűjtötték össze.

Korán: A Korán az iszlám elsődleges és legfontosabb forrása. A muszlimok szerint Isten által kinyilatkoztatott mű, és mint ilyen, Isten szavait tartalmazza. Bár az iszlám több más Isten által leküldött Könyvet is elismer, egyedül a Koránt tartja romlatlan, változatlan formában megmaradtnak. A Korán kizárólag a Mohameden keresztül kinyilatkoztatott szövegeket tartalmazza, más prófétákra és kinyilatkoztatásokra csak ezen keresztül utal. A Korán szövegét tekintve az iszlám különböző irányzatai között nincsen különbség, valamennyi irányzat ugyanazt a szöveget fogadja el Koránként. Szunna: A Szunna az iszlám szunnita ágában Mohamed próféta cselekedeteinek, tanításainak összeségét jelenti. A síita irányzatban a Szunna kibővül az imámok tanításaival és cselekedeteivel is. A Szunnát az iszlám legtöbb irányzata, mint isteni útmutatást kezeli, és az iszlám vallásjog, vallásgyakorlat és teológia autentikus forrásának tekinti. (Az ún. koranita irányzat elutasítja a szunnát, és kizárólag a Koránt tekinti a vallás forrásának.) Mivel a Korán legfeljebb utalásszerűen tesz említést Mohamed életére, a Szunna a Korán utalásain kívül elsősorban a Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az ún. hadíszokra épül. Az egyes irányzatok között, sőt esetenként irányzatokon belül a különböző hadíszok hitelességének kérdésében komoly különbségek vannak. A síita és szunnita irányzat kölcsönösen elutasítja a másik irányzat által hitelesnek tartott hadíszok többségét. A Korán Allah szava, a mohamedán vallás szent könyve, a legenda szerint Mohamednek Gábriel arkangyal közvetítésével küldött isteni kinyilatkoztatá s feljegyzése. A qara’a igéből származik (olvasni, recitálni) Zajd ibn Tábit a próféta társa összegyűjtötte és leírta a Korán teljes szövegét; 114 fejezetet (szúrát) tartalmaz. A vallási elképzelések mellett magába foglal rituális előírásokat és a világi élet bizonyos normáit. Az isz. 7 szd-ban valószínűleg különböző eredetű szövegekből lett megszerkesztve. Rögzítette az arab nyelvet, a ma is használt irodalmi arab nyelv alapját. A Korán Isten-szemléletére abszolút monoteizmus jellemző. A Koránt 114 fejezet (szúra, eredeti jelentése: kerítés) alkotja, amelyek rövid versekből (ája) állnak. A Korán összesen 6348 áját tartalmaz, illetve további 112 a szúrák elején található biszmilláh („Isten nevében”) formulát tartalmaz.(A 9. szúra kivételével mindegyik ezzel a ‘basmala’ formulával kezdődik.) Minden szúrának saját neve van, a szúrákon belül az egyes ayákat sorszámmal jelölik. A pontos hivatkozáshoz ismerni kell, hogy mely olvasatra hivatkozik valaki, mivel egyes olvasatokban a szöveg bontása eltérő lehet. A magyar fordítások kivétel nélkül a leggyakoribb, un. hafsz-olvasat számozását használják. A 20. századtól kezdve a szúrák neve helyett hivatkozások gyakran használnak sorszámot a szúrák jelölésére. A szúrák sorrendje nem fejez ki kronológiai vagy fontossági sorrendet. Az első, rövid Fatiha (Megnyitó) szúra után, a Korán elején a hosszabb, a végén a rövidebb szúrák találhatók. A szúrákból és ájákból álló beosztás mellett számos praktikus, olvasást, recitálást, és memorizálást segítő tagolási rendszert is alkalmaznak. A Korán 30 nagyjából egyforma terjedelmű dzsuzból (rész) áll. (Ilyen módon a 30 napos Ramadán alatt napi egy dzsuz elolvasásával el lehet olvasni a teljes Koránt). Az egyes dzsuzokat gyakran két egyforma csoportra (hizb) osztják, amelyek további negyedekre oszthatók. Létezik a Koránnak egy hetes tagolása (manazil) is. További felosztási mód a Korán nagyjából 8-10 ájából álló szemantikailag egységes részekre (ruku’at) osztása.  Hagyományos tagolás szerint a szúrák, keletkezési helyük szerint mekkai, illetve medinai szúrákra oszlanak, amelyek egyben kronológiai tagolást is kifejeznek. Ez a megosztás a szerkesztés során a sorrendben nem jelenik meg. A siíta és szunnita „ortodox” értelmezése szerint a Korán szövege nem időben teremtetett, hanem öröktől fogva létezik. A mutaziliták nevű, szunnita eredetű, de a hellenisztikus és görög filozófiai irányzatokon is alapuló teológiai iskola szerint ez az elképzelés Allah egyetlen voltát vonja kétségbe, hiszen feltételezi, hogy Allah mellett valami más is van, ami öröktől fogva létezik, és ez a dualista álláspont nem összeegyeztethető Allahnak magában a Koránban található tanításaival. Az iszlám hagyomány szerint Mohamed az első, Hira hegyén kapott kinyilatkoztatástól (610) a haláláig (632) tartó 23 éven át folyamatosan, részletekben kapta meg a kinyilatkoztatást Jibrīl (Gábriel) arkangyal közvetítésével. Miután Mohamed sem írni, sem olvasni nem tudott, szóban közölte a kinyilatkoztatásokat tanítványaival, amelyeket társai csontokra, pálmalevelekre jegyeztek le. Más kutatói vélemények szerint a próféta valójában iskolázott és olvasott kereskedő volt, olvasta és ismerte a főbb zsidó és keresztény szent iratokat és tanításokat, de nem volt ideje arra, hogy maga írja le Allah tanításait. A hagyomány szerint a saḥābah, azaz a kortárs tanítványok Mohamed halála után azonnal elkezdték a Korán írásba foglalását. Miután az arab törzsek közötti háborúban, az al-yamamai csatában (633) több mint 700 olyan muszlim halt meg, aki betéve tudta a Korán bizonyos passzusait, így félő volt, hogy emlékezők híján a szöveg egyes részletei végérvényesen elvesznek. `Umar ibn al-Khattāb (Omár), a második kalifa így megbízta Zajd ibn Tábitot, az egyik ṣaḥābiyy-t, azaz Mohamed társát, hogy gyűjtse össze a Próféta tanításait. A következő évtizedek alatt a terjeszkedő iszlám kalifátus sok nem arab nyelvű népet is meghódított, így a Korán kezdett egyre többféle változatban forogni. Hogy ne lehessen a Korán helyes olvasatát vita tárgyává tenni, a harmadik kalifa,’Uṯmān ibn ’Affān (644-656) megbízta Zajd ibn Tábitot és további néhány nagy tudású muszlimot a „hivatalos” szövegváltozat kialakításával. Így készült el az etalonnak tekinthető Oszmán-féle kézirat. A siíták egy része úgy tartja, hogy a kanonikus Korán elkészültekkor a régebbi, más, már leírt változatokat vagy megsemmisítették, vagy ellehetetlenítették. ’Alī ibn ‘Abī Ṭālib kalifának, Mohamed próféta vejének is volt egy Korán-változata, amely pont ugyanaz volt, mint a kanonikus, csak kiegészítette a saját kommentárjaival és Ali egyedüli jogos öröklési jogára vonatkozó részeket is tartalmazott. Ezt a változatot viszont Oszmán megsemmisítette. A szunnita kalifák így nem a Korán szövegét hamisították meg, hanem a siíták által az első és egyetlen jogos kalifának, és az első imámnak elismert ’Alī tanításait és magyarázatait “törölték” a Koránból – amitől a Korán maga nem lesz kevesebb és kevésbé teljes.

Fátiha: a megnyitó: Sura Al-Fatiha (Arabic: سورة الفاتحة‎, Sūratu al-Fātihah, “The Opening”) is the first chapter of the Muslim holy book, the Qur’an. Its seven verses are a prayer for God’s guidance and stress the lordship and mercy of God. This chapter has a special role in daily prayers, being recited at the start of each unit of prayer. Muslims believe that the Qur’an is a revelation from God in the Arabic language. Translations into other languages are considered by many to be merely superficial “interpretations” of the meanings and not authentic versions of the Qur’an.  When recited during daily prayers, some schools of thought follow Al-Fatihah by the word Amin. The first verse, transliterated as “bismillāhir rahmānir rahīm”, may be familiar to non-Arabic speakers and non-Muslims because of its ubiquity in Arabic and Muslim societies. This verse appears at the start of every chapter in the Qur’an with the exception of the ninth chapter. The verse is normally said before reciting a chapter or part of a chapter during daily prayer, and also before public proclamations and indeed before many personal and everyday activities in many Arabic and Muslim societies as a way to invoke God’s blessing and proclaim one’s motives before an undertaking. The two words “ar rahmān” and “ar rahīm” are often translated in English as “the beneficent” and “the merciful” or “the generous” and “the merciful.” They are often also translated as superlatives, for example, “the most generous” and “the most merciful”. Grammatically the two words “rahmaan” and “raheem” are different linguistic forms of the triconsonantal root R-H-M, connoting “mercy”. (For more information, see the section on root forms in Semitic languages). The form “rahmaan” denotes degree or extent, i.e., “most merciful,” while “raheem” denotes time permanence, i.e., “ever merciful”. The reading of the first word of the fourth verse, translated as “master/king” above, has been the subject of debate. The two main recitations, of the Qur’an, Warsh and Hafs, differ on whether it should be “maliki” with a short “a,” which means “king” (Warsh, from Nafi’; Ibn Kathir; Ibn Amir; Abu ‘Amr; Hamza), or “māliki” with a long “a,” which means “master” or “owner” (Hafs, from Asim, and al-Kisa’i). Both “maliki” and “māliki” derive from the same triconsonantal root in Arabic, M-L-K. Both readings are considered valid by many practitioners, since both can be seen as describing God. In some Muslim societies, Al-Fatiha is traditionally read together by a couple to seal their engagement, however this act is not recorded in the sunnah and is seen by many to be an innovation. A Korán 1. fejezete vagy szúrája nagy jelentőséggel bír a muszlimok életében. A megnyitót recitálják eredeti arab nyelven minden imában. Az Al-Fátiha a Korán szíve, annak lényege, a legfontosabb szúra. Benne van az alávetettségük, hitvallásuk.

Qibla: A kibla arab szó imairányt jelent. Az iszlám kezdeti időszakában az imairány Jeruzsálem volt, majd Allah parancsára (Korán 2:149 és 2:150) a muszlimok az iszlám szerinti legrégebbi imaház, a mekkai Kába szentély felé fordultak. Az isteni kinyilatkoztatás az imairány megváltozásáról ima közben érte a muszlimokat. Medina városában még ma is áll az a mecset, ahol ez történt: a Kétkiblás Mecset (Meszdzsid Kiblatejn). A muszlim köteles minden imáját a kibla felé végezni. Harminc fokos tévedés megengedett. Ha valaki ima közben értesül arról, hogy rossz irányba imádkozik, azonnal a helyes iránybe kell fordulnia, ha pedig csak az ima elvégzése után, nem kell azt megismételnie. A mihráb A kibla, azaz a mekkai Kába, egyben az imádkozás irányát jelző falifülke vagy tábla az imahelyen. Rendszerint gazdagon díszítették. Eredete vitatott, de Abd al-Malik kalifa (685-705) uralkodása idején a jeruzsálemi Sziklamecset alatt, a sziklabarlangban már elhelyeztek egy Mekka felé irányított mihráb-táblát. Az első imafülke a próféta újjáépített medinai mecsete számára készült al-Valid kalifa (705-715) idején. A muszlimok napi 5x-i imájuk során ebbe az irányba fordulnak.  A qibla nemcsak az ima, hanem a temetés során is fontos. A halottakat arccal Mekka felé temetik el. Zsidóságban ue. a mizrah, ill. sivviti-tábla.

Kába (kocka): A Kába szentély, vagy Kába (arabul:الكعبة ) ismert még mint al-Kaabat al-Musarrafa (arabul: الكعبة المشرفة), al-Baytu l-Atík (arabul: البيت العتيق „Az ősi ház”), vagy al-Bajtu l-Harám (arabul: البيت الحرام „A szent ház”) a mekkai nagymecset (al-Maszdzsid al-Harám) belső udvarán álló szentély, amelyben a rejtélyes Fekete követ őrzik. A Fekete kő, valamint a köré épült szentély és mecset az iszlám világ legfontosabb vallási műemléke, a muszlim közösség lelki hazája, a legszentebb hely. A kibla, a muzulmánok imádságának meghatározott iránya a világ minden pontjáról a Kába felé mutat. A hívők naponta ötször, a szentély felé fordulva mondják el imáikat és a Korán parancsa szerint ide zarándokolnak az iszlám év utolsó hónapjaiban, hogy teljesítsék a hádzzs pontosan megszabott rituáléját. A Nagy Mecset tágas, négyszögletes belső udvarának közepén, egy talapzaton áll a nagyjából kocka alakú – 12 méter hosszú, 10,5 méter széles, 15 méter magas –, kő- és márványtömbökből épült Kába szentély. (A „Kába” név az arab muka’ab, „kocka” szóból ered.) Az épületet fekete brokátdrapéria borítja, amelyet a Koránból vett, ezüsttel és arannyal írott idézetek ékesítenek. A kiszva néven ismert leplet, évente cserélik. A szentély oldalait nagyjából a négy égtáj felé tájolták. A Kába szentély keleti sarokköve a Rukn-al-Aswad (a Fekete kő vagy al-Ħajaru l-Aswad), a híres meteorit; az északi sarok neve Rukn-al-Iraqi („Az iraki sarok”); a nyugati saroké Rukn-al-Shami („A levantei sarok”) és a déli fekvésű sarok neve Rukn-al-Yamani („A jemeni sarok”). A Kába belsejébe a szentély észak-keleti falán, a földtől 7 láb magasan elhelyezett ajtó vezet. A bejáratot egy gurítható fa lépcsősor segítségével lehet elérni. „Leírását a titokteljes szent odúnak csak az igazhitűek után bírjuk” [3] A szentély belsejének padlóját, sakktábla szerűen lerakott márványkockák borítják. A belső fal alsó fele is márvánnyal borított, a felső részét zöld damaszt burkolja, amelyre arany betűkkel a Korán mondatait hímezték. A tetőt cédrusfa oszlopok tartják. Ma az épület üres – régebben a Kába szentek szentjében a zarándokok ajándékai, fogadalmi kincsek álltak. A szentélyben arany és ezüst lámpások világítanak és a burkolatokat illatos, szentelt olajjal ápolják. Ugyanezt az olajat használják kívül a Fekete kő „felkenésére”. A (hibásan) Kába-kőnek nevezett kis méretű (30 cm széles, 40 cm hosszú) meteorit, – amelyhez több évezredes hiedelmek tapadnak – az épület ajtaja mellé van befalazva, egészen alacsonyan, hogy csak térdelve lehet megcsókolni. A Fekete kő több darabra törött, ezért vastag ezüstpánt tartja össze. A hagyomány szerint a Kába szentélyt Ibrahim (Ábrahám) és fia Izmael emelte az igaz Istennek; a kocka formát az Omajjád kalifa, Abd al-Malik alakította ki, a nagy árkádos udvar pedig I. Szulejmán és II. Szelim idején épült. Az udvarban a Kába mellett áll egy fa-pilasztereken nyugvó kupola: ez védi a Zemzem kút mitikus forrását, amelynek vizével évente háromszor megtisztítják a szentélyt. A Zemzem egykor Mekka egyetlen forrása volt és itt zajlott a hívők rituális tisztálkodása. A Kába történetének korai időszakáról igen keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy e helyet már az iszlám kialakulása előtt is szentélyként tisztelték, és a Kábához irányuló zarándoklatok már Mohamed ideje előtt is azzal végződtek, hogy a hívők megcsókolták a varázserejűnek tartott Fekete követ. Az erről szóló első feljegyzéseket Ptolemaiosz Mekkát bemutató, második századi írásaiban találjuk, „Macoraba” néven. [4] Eduard Glaser német történész nézetei szerint a Kaaba elnevezése az arab nyelv előtti, dél-arábiai vagy etiópiai mikrab szóból ered, amelynek jelentése templom. Az iszlám hagyomány szerint a Kába helyét Isten jelölte ki a Földön, neve al-Baytu l-Maˤmur, arabul: البيت المعمور „Allah háza”. A muszlimok úgy tartják Ádám emelte itt az első szentélyt. Majd – a Korán alapján – Ábrahám és fia, Izmael „megemelték a Kába alapjait”. Ennek jelentése nem teljesen egyértelmű, de a hívők értelmezése szerint, Ábrahám és fia újjáépítették azt a szent épületet, amelyet még Ádám emelt, s amelyből akkorra csak az alapok maradtak meg.). Mekka a Szíria, Mezopotámia és Dél-Arábia felé vezető karavánutak közelében fekvő oázis, már az i. e. 6. században is vásárhely volt. Az ott élő beduin törzsek több istent imádtak. Itt született meg 570-ben Mohamed, az iszlám prófétája, aki először 40 éves korában álmában látta meg Gábriel arkangyalt (Dzsibríl angyal), aki azt parancsolta neki, hogy kövesse Isten szavát. Miután több látomása volt, egy ideig prédikációkat tartott, amelyek annyira nem tetszettek a gazdag mekkai kereskedőknek, hogy 622-ben Medinába kellett menekülnie előlük. Medinában állította össze a Korán tanításait. Amikor Mohamed 630-ban hadsereg élén bevette Mekkát, megtisztította a Kábát a pogány bálványoktól, és meghonosította az Allahban való hitet. Ugyanakkor megtartotta a Fekete kő kultuszát: a követ az ég felé emelte, hogy megtisztítsa, és egy ezüstkeretbe foglalva a szentély délkeleti sarkában helyezte el. Nem törölte el a Kábához tartó évenkénti zarándoklat szokását sem, sőt kötelességgé, a vallás egyik alapelvévé tette (zarándoklat, hádzzs): minden jó anyagi körülmények között élő, egészséges muzulmán köteles életében legalább egyszer ellátogatni Mekkába. Az iszlám vallás szent számai az ötös és a hetes. A vallásnak öt alapelve van (hitvallás, ima, alamizsna, böjt, zarándoklat), és a muzulmánoknak naponta ötször (hajnalban, délben, délután közepén, alkonyatkor, az éj leszálltakor) kell imádkozniuk, bárhol legyenek és bármivel foglalatoskodjanak. A zarándoklat öt napig tart. A hívők, a mekkai zarándoklat első napján hétszer körbejárják a Kába szentélyt, majd hétszer futnak végig a két közeli domb, az al-Szafa és az al-Marva közötti fedett folyosón, amellyel Hágár és Izmáel sivatagi vándorlására emlékeznek, majd az ötödik napon ismét hétszer járják körbe a Kábát. A zarándokok 7×7 (49) követ gyűjtenek össze, amelyekkel az út negyedik napján Minában jelképesen „megkövezik a démonokat”. Az ötös és a hetes számoknak engesztelő ereje van. A Nagy Mecsetnek nevezett óriási épületet, amelynek sarkaiban két-két minaret magasodik, évente kétszer a „Kába ceremoniális megtisztítása” alkalmából nyitják meg. Erre a szertartásra körülbelül tizenöt nappal a Ramadan hónapja, és ugyanennyivel az éves zarándoklat megkezdése előtt kerül sor. A Kába szentély kulcsait a Banī Shaybat (arabul: بني شيبة) törzs őrzi. A törzs tagjai és a látogatók a Kába belsejében gyűlnek össze a szertartásra. A méltóságokból és külföldi diplomatákból válogatott kis csoport Mekka kormányzójának vezetésével lát hozzá az épület rituális megtisztításához, amelyhez egyszerű seprűket használnak. A muszlimok a Korán (Korán, 2:143-144) parancsa alapján naponta ötször arccal a Kába felé borulnak imára. Az imádság irányának elnevezése kibla. Míg a keresztények a kelet felé, a zsidók nyugati fal vagy ismertebb nevén Siratófal felé fordulva mondják el imáikat, addig a muzulmánok a Kába szentély, fókuszában a Kába kő felé imádkoznak. Kezdetben a kötelező imák iránya Jeruzsálem volt. Az iszlám hagyományai alapján, amikor Mohamed a medinai Al-Qiblatain mecsetben imádkozott, az Isten sugallatára jelölte ki Mekkát, azaz a Kába szentélyt annak az iránynak, amely felé az imádkozónak fordulnia kell. [4] A hívők egy része kibla-iránytűt használ, hogy bárhonnan pontosan meghatározhassa ezt az irányt, ami a mecsetek tájolásában is fontos tényező. Általában a mecset bejáratával szemben találjuk a Mekka felé mutató vonalra merőlegesen álló kibla-falat, amelynek közepén egy mélyedés, vagy falfülke is megerősíti a hívőket, hogy ez az ima irányát jelölő fal. A minaretek csúcsa is kibla pontként szolgál. [5].

Az iszlám kialakulása: Az iszlám kialakulása az Arab-félszigeten ment végbe a 7. század elején, pogány, de ugyanakkor keresztény, zsidó és zoroasztriánus hatásoknak egyaránt kitett közegben. Akkoriban, már mintegy fél évszázada Mekka városa ellenőrizte a Tömjénúton folyó, hatalmas hasznot hajtó karavánkereskedelmet, ami a hagyományos arab eszményektől való eltávolodást és szociális elégedetlenséget szült. Ennek élére a várost vezető Kurajs-törzs egy szegényebb ága, a Hásim-törzs egyik tagja, az aszketikus hajlamú Muhammad ibn Abdalláh állt, aki a hagyomány szerint 610 körül kapta az első isteni kinyilatkoztatást Gábriel arkangyaltól (arabul Dzsibríl vagy Dzsibráíl). A befolyásos körök rossz szemmel nézték Mohamed tevékenységét, ám bojkottjuk ellenére nagybátyja, Abú Tálib kiállt mellette, egészen 619-ben bekövetkezett haláláig. Ekkortól kezdve azonban Mohamed mind nagyobb fenyegetésnek volt kitéve és külső pártfogókat keresett, míg végül Jaszrib (a későbbi Medina) egymással sok véres harcot vívó törzsei fel nem kérték döntőbírájuknak. A Próféta – akit az iszlámban elsősorban inkább Isten küldöttjének (raszúl Alláh) tekintenek, mint prófétának (nabí), mivel nem puszta kinyilatkoztatást, hanem feladatot is kapott – így 622-ben titokban áttelepült a városba (ez az ún. hidzsra, melynek időpontját később az iszlám időszámítás kezdőpontjává tették). A próféta és hívei, már csak megélhetési okokból is, kénytelenek voltak a mekkaiak karavánjait fosztogatni, amiből valóságos háború alakult ki, de a buzgó vallásosságú muszlimok szép győzelmeket arattak, kisebb vereségeik pedig nem törték meg őket. Ennek köszönhetően számos medinai és beduin is csatlakozott Mohamedhez, amivel az iszlám (jórészt formális) felvétele is együtt járt. Ellenfelük növekvő erejét látva a mekkaiak végül beleegyeztek, hogy Mohamed és hívei elzarándokolhassanak a városban levő, pogányok által is használt, kocka alakú szentélyhez (al-Kaaba, azaz a Kába), amelyet Mohamed koncepciója szerint maga Ábrahám emelt azon a helyen, ahol Isten próbára tette őt azzal, hogy megkérte: áldozza fel neki fiát, Iszmáílt.[4] A zarándoklattal együtt a muszlimok jóformán vértelenül vették be Mekkát 629-ben, az Arab-félsziget legerősebb hatalmi központját. Az eset a nomád törzsek tömegeinek és a jemeni perzsa tartománynak Mohamedhez való csatlakozását eredményezte. A félsziget így a próféta kezébe került, aki Medinában rendezte be fővárosát. A hagyomány szerint már Mohamed felszólította a kortárs uralkodókat az iszlámhoz való csatlakozásra, bár erről egy korabeli nem muszlim forrás sem szól. Mindenesetre az bizonyosnak tűnik, hogy 630-ban az északi Tabúk felé indult muszlim portya. Mohamed halálakor a közösség kettős kihívás elé került: a próféta nem rendelkezett életműve folytatásáról,[5] a beduinok zöme pedig felbontottnak tekintette a korábban kötött, adókkal és egyéb kellemetlen kötöttségekkel járó, a háborúk végeztével hasznot nem hajtó szövetséget, és fellázadtak (ez az ún. ridda). A próféta társai (szahába) a közösség elerodálódását megakadályozandó gyorsan megválasztották „Isten küldöttjének helyettesét” (halífat raszúl Alláh, azaz kalifa) Abú Bakr személyében, és az „Isten kardjának” nevezett Hálid ibn al-Valíd leverte a lázadó törzseket. A közösség összetartásának azonban az volt az igazi eszköze, hogy a nem éppen vallásos híveket is érdekeltté tették az iszlámhoz való csatlakozásban. Ez vezetett a nagy hódításokhoz. A korábban példátlan módon egyesült arab seregek lerohanták és legyőzték a kor leghatalmasabb államait, Bizáncot és Perzsiát – ez utóbbi össze is omlott az invázió súlya alatt. A hódítás lendülete – a belháborúk idején megakadásokkal – a 8. századig tartott, amikorra muszlim (de mind kevésbé csupán arab) kézbe került egész Észak-Afrika, az Ibériai-félsziget nagy része, Szíria, Délkelet-Anatólia, illetve Irán vidéke és Transzoxánia. A további terjeszkedés lassabb folyamat volt: Anatólia zömét a szeldzsuk törökök hajtották uralmuk alá a 11. század végén, a Balkánra pedig az Oszmán Birodalommal érkezett a 14. századtól kezdve. A kelet-európai pusztán a 13. században létrejött Arany Horda és a 18. század végéig fennmaradó utódállamai alkottak muszlim államiságot, de vallásuknak nem sok nyoma maradt a térségben. India felé a 10. század végén az afganisztáni Gaznavidák, majd a Gúridák kezdték elterjeszteni az iszlámot birodalomépítésükkel párhuzamosan, ez utóbbiaktól szakadt el Észak-Indiában a Delhi Szultánság a 13. század legelején. Az indiai muszlim uralom a 16. században a félsziget nagyját ellenőrző Mogul Birodalomban teljesedett ki. A maláj és indonéz térségbe – hasonlóan Fekete-Afrikához – kereskedők vitték az iszlámot, és csak a 16. század végére vált a térség domináns vallásává.

Az öt pillér: Az iszlám teológiája mítoszokban és mesékben gyökerezik, istene az egész világ felett álló korlátlan úr, akit angyalok sokasága támogat világkormányzó munkájában, aki tetszése szerint szabja meg az emberek sorsát. Haláluk után mennyország vagy pokol vár reájuk. Erősen hangsúlyozza az eleve elrendelés tanát, és az ebből eredő fatalisztikus hit az iszlám egyik jellegzetessége. Minden muszlim, irányzattól függetlenül hisz az alábbi hat alaptételben: 1. Hit Istenben, egyedüliségében és abban, hogy csak ő méltó imádatra (tavhid); 2. Hit a Prófétákban (nabí) és a Küldöttekben (ruszul); 3. Hit az Isten által leküldött könyvekben (kutub); 4. Hit az angyalokban (malaika); 5. Hit a Végső Napban (kijama); 6. Hit az elrendelésben (kadar); Istenhit (tavhid): Az iszlám központi gondolata Isten egysége és egyedülvalósága. Teológiai rendszerében szigorú monoteizmust valósít meg. A „társítást” (sirk), azaz Isten mellé társat – más istenséget, avagy embert állítani – a legkomolyabb bűnnek tartja. Az iszlám istenképe legtömörebben a Korán 112. versében (szúra) van megfogalmazva: „             Mondd, Ő az Egyetlen Isten. Az Örökkévaló Isten. Nem nemzett és nem nemzetett. Senki sem hasonló Hozzá.            ”– Korán 112. szúra; Az Allah szó etimológiailag az arab iláh (istenség, isten) szóból származik. Az iláh kifejezéshez határozott névelő csatlakozik. Így az Allah szó konkrét jelentése „az Isten”. A szó távolabbról a sémi lh – Istent, istenséget jelölő szógyökből ered. (ld. még a héber Eloah, az arámi Elah vagy a szír Alaha szavak); Hit és iszlám egyet jelentenek, minden hittételben kivétel nélkül hinni kell, az azonban nem okvetlen szükséges, hogy az ember mind ismerje egyenként is őket. Ha valaki főbenjáró bűnt követett is el, azért muszlim marad, amíg bűnét megengedettnek nem tekintik. Isten minden bűnt megbocsát, csak a hitetlenséget nem. A legzsarnokabb uralkodó ellen sem szabad kardot rántani. A halottak lelkeinek hasznára válik, ha Koránt olvastatnak értük. Csak istent szabad imádni, ki egyedülvaló, társai nincsenek. Nem nemzett és nem nemzés útján jött létre. Nincs (meghatározható) lakhelye, láthatatlan és öröktől való, se alakja, se színe, se részei. Élet és tudás teljének a birtokában van, mindenható és mindent látó. Semmi sem történik akarata nélkül, hogy a bűn és a rosszaság mégis hogyan lehetséges, azt ember nem tudhatja. Isten mindenható, mindenhatósága létével egy. Isten hét tulajdonsága (élet, tudás, hallás, látás, akarat, mindenhatóság és beszéd) öröktől valók és Isten lényegéhez tartoznak. Isten teremtett és teremt minden cselekedetet és minden érzést. Nem az evés csillapítja az éhséget, hanem Isten. Szentek és próféták (nabi): Az iszlám tanítása szerint a szentek kegyelmi ajándéka az igazság, de azért a szentek nem érnek fel a Prófétáig. A legnagyobb szent Abú Bakr, utána következnek Omar, Oszmán, Ali, az igazhívők kalifái. A többi szent élete szintén istennek tetsző volt, közbenjárásukra számítani lehet, aki nem tiszteli őket egyformán, az eretnek. Vannak próféták, akiket isten küldött. Az első Ádám, akit Iblis (ördög) kivételével az angyalok imádtak, és Iblis ezért a pokol tüzére került. Mohamed a legutolsó próféta. Az iszlám rendszerében Isten kinyilatkoztatásait próféták, vagy küldöttek közvetítették az emberek felé. A prófétákat az iszlám egyenrangúnak tekinti. Bár az iszlám szerint Isten minden néphez küldött prófétát (egy hadísz szerint számuk 124 000), a Korán összesen csak huszonöt prófétát említ név szerint. Ezek a következők: Adam (Ádám), Idris (Enoch), Nuh (Noé), Hud (Heber?), Salih (Salih), Ibrahim (Ábrahám), Ayub (Jób), Lut (Lót), Ishmail (Ismael), Ishaak (Izsák), Yakub (Jákob), Yusuf (József), Shuaib (Jethro?), Musa (Mózes), Harun (Áron), Davud (Dávid), Sulayman (Salamon), Ilyas (Éliás), Zulkifl (Ezékiel?), Al-Yasa (Illés), Yunus (Jónás), Zakhariya (Zakariás), Yahya (Keresztelő János), Issa (Jézus), Mohamed. Mohamed a legjobb ember, népe a legjobb nép. Az előtte való próféták mind csak egy néphez küldettek. Mohamed küldetése az egész világnak, úgy az embereknek, mint a démonoknak szól. Mohamed sok csodát tett: megrepesztette a holdat, vizet fakasztott, állatok, fák és kövek üdvözölték prófétaként. Az az utazása, amelyet egy éjszaka tett Jeruzsálembe és a mennyországba nem mese, hanem tény és való. De legnagyobb csodája a Korán. Kinyilatkoztatott könyvek: Isten beszél. Az iszlám szerint egyes prófétákon keresztül szent könyveket nyilatkoztatott ki. A Koránban név szerint szerepel a Tawrat (Tóra), a Zabur (Zsoltárok) és az Indzsil (Evangélium), mint Allah által leküldött könyvek. Mindazonáltal az iszlám teológia szerint ezek a könyvek időközben eltorzultak, egyes részeik elvesztek, illetve más részeket toldottak hozzájuk. Ilyen módon egyedül a Korán tekinthető hiteles, eredeti formában rendelkezésre álló kinyilatkoztatásnak. A Koránt Mohamednek adta Isten, részenként, 23 éven át. A törvényt Mózesnek, az evangéliumot Jézusnak, a zsoltárokat Dávidnak, más könyveket más prófétáknak nyilatkoztatott ki. Számuk 104. A legnagyobb köztük a Korán, mely a többit érvénytelenné tette, a Korán azonban soha érvényét el nem veszti. A Korán isten igéje, mint ilyen nem teremtetett, hanem öröktől fogva van. Angyalok és dzsinnek: Az iszlám tanítása szerint el kell ismerni, hogy Istennek angyalok állnak rendelkezésére, akik végrehajtják akaratát és mindenben engedelmeskednek neki. Az angyaloknak különböző osztályaik vannak, Gábriel külön erőkkel van felruházva. Az iszlám rendszerében az angyalok szabad akarattal nem rendelkező, kizárólag Istent szolgáló lények. Az iszlám teológia fontos szereplője Dzsibril (Gábriel), akin keresztül Isten közölte a prófétákkal a kinyilatkoztatást. Következően a szabad akarat hiányából, az iszlám nem ismeri a „bukott angyal” fogalmát. A Koránban az Ádámot megkísértő gonosz Iblisz nem angyal, hanem dzsinn. A dzsinnek az iszlám rendszerében tűzből teremtett lények, de ellentétben az angyalokkal, rendelkeznek szabad akarattal, így van közöttük jó és rossz is. Tevékenységükkel segíthetik az embereket jó avagy rossz útra lépni. Az iszlámban szerepel a saitan (sátán) – kísértő kifejezés is, ami elsősorban Ibliszt és leszármazottait jelenti, de emellett jelenthet bármilyen embert vagy dzsinnt, aki gonosz dolgokat sugalmaz másoknak. Iblisznek sok utóda van, akik belopóznak az emberbe. Iblisz csak a feltámadásig él. Végső Nap: Az iszlámban központi helyet foglal el a Végső Nap, amelyen Isten minden ember felett Ítéletet mond. A halott hitét halála után Munkar és Nakir angyalok megvizsgálják. A döntés értelmében a jók a Kertekbe (Dzsenna), a rosszak pedig a Tűzbe (Nar) jutnak. E fogalmak megfeleltethetők a keresztény és zsidó vallás Paradicsom és Pokol fogalmainak. Az ítélet alapja a Korán szerint kizárólag az egyes ember hite és a cselekedetei, illetve Isten könyörületessége, ebből következően az iszlám elutasítja a megváltás fogalmát is. Létezik a túlvilág. Az utolsó ítélet előjele az Antikrisztus (daddsal) és a Máhdi fellépése és Jézus visszatérése. Minden élőlény meghal, a hegyek repülni fognak, mire minden feltámad, hogy elvegye jutalmát a mennyországban vagy büntetését a pokolban. Akinek csak egy parányi hite volt, az nem kárhozik el örökre. Az utolsó ítélet fontos eszközei a mérleg, a híd és a Próféta tava. Elrendelés (qadar): Az iszlám szerint Isten “Megőrzött Táblákra” (al-Lawhu ‘l-Mahfuz) minden megtörtént, és a jövőben történni fogó dolgot felírt, így az egyes emberek sorsát is. Az iszlám ugyanakkor elfogadja a szabad akarat létét, hiszen Isten minden dolgot a tudásával írt. Az iszlám a vallásgyakorlat öt fő pillérét különbözteti meg. Ezeket hívják „az iszlám oszlopainak” (Arkan-al-Islam): 1. Hitvallás (sáhada); 2. Ima (szaláh); 3. Adakozás (zakát); 4. Böjt (szaum); 5. Zarándoklat (haddzs); Ez az öt dolog az iszlám sarkalatos követelése. Erkölcsi tekintetben pedig Abu Daud Szulejmán al-Azdi († 900 körül) 500.000 tradíció-mondatból 4800 hiteleset kiválasztva a hitelesek lényegét a következő négy pontban foglalta össze: 1. A cselekedetek a cselekvők intenciói (szándéka) szerint ítéltetnek meg. 2. Az ember azzal mutatja ki őszinte vallásosságát, ha nem elegyedik olyan ügybe, amely nem hozzá tartozik. 3. Nem igazhitű az ember, míg felebarátja számára nem kívánja ugyanazt, amit önnönmaga számára kíván. 4. Nemcsak a tiltott dolgok élvezetét kell kerülni, hanem oly dolgokét is, melyeknek becsületes keletkezése iránt nem forog fenn teljes bizonyosság. A síita teológia a hit és a vallásgyakorlat tételeit más módon csoportosítja. A síita terminológia megkülönbözteti a hit gyökereit (usūl al-dīn) és a hit ágait (furū al-dīn). Hitvallás (sahada): Az iszlám vallásgyakorlatának egyik legfontosabb tétele a hit megvallása. Az iszlám felvételekor az új muszlim elmondja a sahadát (tanúsítás), amely a következőképpen hangzik: „    Ashadu anna laa Ilaaha illa-Allah, wa ashadu anna Muhammad raszulu Allah.            ” Azaz: Tanúsítom, hogy nincs más isten Allah-on kívül, és tanúsítom, hogy Mohamed Isten küldötte. Ezt a sahadát a muszlimok minden ima alatt elmondják. A hit megvallása nem csak ima alatt történik, hanem minden lehetséges alkalommal. A muszlimság letagadása az iszlámban csakis olyan helyzetben megengedett, amikor az ember a hit megvallása miatt komoly veszélybe kerülne. Ima (salah): Az iszlám vallásgyakorlatának naponta rendszeresen ismétlődő eleme a napi ötszöri kötelező ima. Ellentétben a keresztény terminológiával, az ima az iszlámban kizárólag egy fajta, rituálisan erősen kötött formát jelent. Minden más Istenhez való fordulást fohászként (du’a) értelmeznek. Az öt kötelező ima öt különböző napszakban történik: Fajr (hajnalhasadás), Dhuhr (dél), Asr (délután), Maghrib (napnyugta), Isha (este). Mivel az imák időpontja a nap járásához igazodik, évszaktól és földrajzi helyzettől függően változik. Az imát mosakodásnak kell megelőznie. A mosakodás nem szentség, hanem csak szokás és szükség esetén víz helyett homokkal is végezhető. Minden imádság megfelelő számú meghajlásból, leborulásból és Isten segítségül hívásából áll. Ez nem magányos imádság, hanem a gyülekezetben végzendő. Természetesen egyedül is hatásos, de a “a gyülekezetben való imádkozás a magányos imádkozást huszonhét fokkal múlja fölül”.[8] Pénteken a déli imádság két prédikációval ünnepélyesebbé bővül, különben azonban a péntek is csak olyan nap, mint a többi (nem munkaszünet). Adakozás (zakat): Az adakozás, a szegények segítése az iszlám felfogásában a vallásgyakorlat része. A zakat fizetése a szegények számára egy évben egyszer, Ramadánkor kötelező. Ennek mértéke a rendelkezésre álló, nem a közvetlen létfenntartásra szolgáló vagyon 2,5%-át jelenti. (egyes terményekben, állatokban álló vagyonra más mérték vonatkozik). A zakatot a tradicionális muszlim országokban egyfajta adóként szedik, vagy mecseteken keresztül osztják el. A mecsetek esetleges személyzetének fenntartására azonban a zakat nem fordítható. Ilyen módon nem tekinthető egyházi adónak, vagy ahhoz hasonló adónemnek. A zakatban a muszlim közösség szegény, rászoruló tagjai részesülhetnek. A zakat melletti egyéb, nem kötelező, időhöz nem kötött adakozásból (szadaka), a nem muszlimok is részesülhetnek. Böjt (sawm): Az iszlámban a böjti hónapban (Ramadán), a kötelező böjt hajnalhasadástól (Fajr) napnyugtáig (Maghrib) tart. Ezalatt a böjtölőnek sem ételt, sem italt nem szabad magához vennie, dohányozni nem szabad, a különösen kegyesek még a nyálukat sem nyelik le. Két egymást követő böjti nap között meg kell törni a böjtöt. Bizonyos esetekben (betegség, terhesség, szoptatás, menstruáció) a böjtöt nem kell, sőt nem szabad tartani, azonban ezt egy későbbi időpontban be kell pótolni, ha pedig ez nem lehetséges (például hosszú betegség miatt), akkor legalább egy szegényt etetni kell minden böjti nap helyett. A böjt megtörése (iftar) Ramadánkor általában fontos közösségi esemény. Ilyenkor tartják a muszlimok a szintén nem kötelező, éjszakai un. tarawih imákat is. A Ramadánon kívül nincsen más vallásilag kötelező böjt, de böjtölni a Ramadánon kívül is lehet, sőt ajánlatos.  Zarándoklat (haddzs): Minden muszlim kötelessége legalább egyszer életében – ha megteheti – elvégezni a zarándoklatot (haddzs) Mekkába, a Szent Mecsethez. A mekkai zarándoklat az iszlám naptár Dhu al-Hiddzsah hónapjának (a muszlim holdnaptár 12. hónapja) 8. és 10. napja között történik.[10] A zarándok a haddzs alatt világi életét felfüggesztve csak istennek él. A haddzson való részvételnek a következők a feltételei: A zarándoknak ép elméjűnek kell lennie, mivel a küldetés értelmét fel kell fognia, meg kell értenie. Egészségesnek kell lennie, hiszen maga a szertartás meglehetősen megerőltető. A részvételhez szükséges anyagi eszközöket becsületes úton kell előteremtenie, ugyanakkor biztosítania kell, hogy otthon maradt családtagjai ne szenvedjenek hiányt a távollétében. Akadályoztatás esetén maga a szándék (níja) megléte is elegendő. A haddzs megváltható helyettes küldésével is, és a zarándoklatra félretett pénzt jótékony célra is fordíthatják. A férfiak két varratlan vászonleplet, a nők egyszerű, bokájukat és karjukat eltakaró fehér ruhát viselnek, azonban arcukat nem fedik be, hiszen a férfiak szíve ilyenkor tiszta. A ruhát akkor kell ima elmondása közben magukra ölteni, amikor megérkeznek a szent kerület (harám) kapujához. A muszlimok ezt a ruhát olyan nagy becsben tartják további életük során, hogy sokan ebben is temetkeznek el. A harám területén tilos az ékszerek viselése és az illatszerek használata, de még a köröm vagy a hajvágás is. Tilos állatok leölése vagy növények megsértése. Tilos a veszekedés, a viszály, de a szexuális érintkezés, mulatozás is Azoknál, akik ezeket a szabályokat megszegik, súlyos esetben (amennyiben ez szándékosan történik) a zarándoklat értékét veszti. A zarándoklat ténylegesen a hónap nyolcadik napján kezdődik, rituális mosakodással, majd azonnal a Kába kő (9) hétszeri megkerülése következik (taváf), az óramutató járásával ellentétesen. A zarándokok Allah nevét kiáltják. A taváf a keleti saroknál kezdődik, ahol – amennyiben lehetőség van rá – a követ megcsókolják. A zarándokok isznak a Mecset udvarán fakadó Zamzam forrás (2) vizéből, amelyet Allah fakasztott Ábrahám második feleségének, Hágárnak és fiának Izmaelnek, hogy szomjan ne halljanak. Majd Hágár példáját követve hétszer futnak a Szafát és Marwá hegyek között (szaaj) (3), felidézve, ahogy Ábrahám felesége és fia vizet keresett a sivatagban. Ezt követően elzarándokolnak az Arafát hegyéig (5). A 9. napon délig kell megérkezniük. Az Arafát hegyén megvizsgálják lelkiismeretüket és tisztaságukat (wakúf), prédikációt hallgatnak, elmélkednek késő délutánig, majd visszaindulnak, megpihenve Muzdalifában (6), ahol az éjszakát töltik. A 10. napon, napfelkeltekor a zarándokok továbbindulnak Minába (7), ahol áldozatot mutatnak be (íd al-adhá). Itt kövekkel dobálják meg a Sátánt (Iblisz) jelképező oszlopokat (8), arra emlékezve, hogy a Sátán megkísértette Ábrahámot és családját, hogy ne engedelmeskedjenek Istennek, és ne folytassák útjukat Arafat hegyére, ahol Ismaelt fel kellett volna áldoznia Ábrahámnak. A zarándokok ezzel jelképezik, hogy ellentmondanak a Sátánnak. Ezután állatáldozatot[19] mutatnak be, majd visszatérnek a Kábához, ahol újból hétszer megkerülik azt. A zarándoklat végén Minában megünneplik annak sikeres befejezését. A zarándokok elhelyezésére a hatóságok az ultramodern szállodáktól a városon kívűl számukra felépített sátorvárosig (4) minden lehetőséget felhasználnak, azonban az évenként idesereglő zarándokok nagy száma miatt időnként torlódások és komoly balesetek is előfordulnak. Ezek elkerülésére a szaúdi állam országokra érvényes kvótákat határozott meg, illetve vízumkényszert írt elő, amely a világ muszlim lakosságában nagy ellenérzést keltett. A Haddzs idején kívül a Mekkába látogatók – umrát (látogatást) végeznek, amely lényegesen rövidebb és kevesebb rituális mozzanatot tartalmaz, mint a haddzs és többszöri megtétele sem ér fel a nagy zarándoklat áldásaival. A törvényeken kívül vannak utánzásra méltó dolgok. Ilyen például a fogpiszkáló használata, lakodalom rendezése és a körülmetélkedés. Tehát a körülmetélkedés nem szabály. Bort inni, sertéshúst enni muszlimnak tilos. Köszönteni és enni csak jobb kézzel szabad, a bal tisztátalan dolgokra használatos. Szentek nevei után dicsőítő formulákat mondanak, távollétében senkit kritizálniuk nem szabad, és még számtalan, a mindennapi élet apró eseményeit érintő vezérfonal.

mezopotámia fogalmak

Enúma elis: (akkád: „amikor fönn”, modern cím: Teremtés-eposz), a Kr. e. II. évezred második felében íródott akkád mitológiai eposz. A mezopotámiai kozmogóniai és teogóniai elképzelések rendszeres, epikus formájú előadása hét táblán (hét könyvben). Cselekménye: „Amikor fönn nem volt neve az égnek, alant a földet nem hívták nevén”, azaz a káosz korában csupán Apszú és Tiámat (az édesvíz és a tenger princípiumai) léteztek. Majd Mummu (megszemélyesített szó, a teremtő szellem és a szél) összevegyítette őket, így jött létre Lahmu és Lahamu, a Lagma-istenek, a két kaotikus szörnyeteg, majd belőlük Ansar és Kisar (kb. égi világ és földi világ). Kettejük gyermeke Anu, aki Nudimmud (sumerül: aki készít és teremt, Éa isten egyik mellékneve) istent nemzi. Az új istenek lármája zavarja Apszut, ezért Mummu tanácsára el akarja pusztítani őket. Éa rátámad Apszura, ráolvasásaival elkábítja, majd megöli, elfoglalja palotáját (Éa, a sumer Enki palotája a Perzsa-öböl partján állt, lásd még Adapa-eposz, Enki templomának himnusza). Harc indul meg a régi és az új istenek között, az előbbiek vezére Kingu. Tiamat tizenegy szörnyállatot teremt, az új istenek velük szemben tehetetlenek. Felkérik Éa fiát, Mardukot, hogy legyen a vezérük. Marduk ezt csak azzal a feltétellel vállalja, ha a vezérséggel együtt az istenek feletti hatalmat is megkapja. Az istenek gyűlésén Marduk eltüntet egy köntöst, majd visszavarázsol, ezáltal az istenek megbizonyosodnak varázserejéről és vezérükké kiáltják ki. Marduk a harchoz fegyvereket készít (az eposz őt tekinti a buzogány, az íj, a kard feltalálójának), és segítségül hívja az orkánt is. Megküzd a sárkányalakban ellene fellépő tiamattal, megkötözi a tizenegy szörnyállatot, s elveszi Kingutól a sorstáblákat. A legyőzött Tiamatot kettéhasítja, egyik feléből az ég, másikból a föld lesz. Ezután Marduk meghatározza Anu, Enlil és Éa istenek szerepét, kijelöli a csillagok pályáját, végül utasításai szerint Éa megöli Kingut, s véréből megterenti Lullut, azaz az embert ( a sumer lu-lu szóból, jelentése emberi nem), hogy szolgálja az isteneket. Az isteneket két csoportra osztja, s ezek felépítik Babilon városát és templomait. Az eposz végén Marduk ötven nevét és jelzőinek felsorolását olvashatjuk. Az Enúma elis a sumer eposzok némelyikének (Gilgames, Enkidu és az alvilág bevezetésében fennmaradt kozmogónia kibővítése és átdolgozása. A középpontjában Marduk áll, aki a Kr. e. XVIII. században a Hammurapi-sztélé feliratában még csupán demonstratív módon, a Kr. e. XII-XI. század fordulóján azonban ténylegesen elfoglalta a Babiloni panteon vezető helyét. Az eposz Babilonban keletkezett, feltehetően Marduk papjai közül valakinek a műve. Az asszír változat Marduk nevét mindenhol Assur isten nevével helyettesíti, ez félreérthetetlen jele annak, hogy az eposznak politikai és didaktikus jelentőséget is tulajdonítottak. Ránk maradt másolatai szinte mind a Kr. e. I. évezredből valóak, ekkor viszont az akkád irodalom legelterjedtebb alkotásainak egyike. A Kr. e. III. századból egy adatunk van arról, hogy Babilonban, az újév ünnepén a negyedik nap végén (Niszan 11, kb. március vége) egy pap teljes terjedelmében elmondta a szöveget Marduk szobra előtt. Az Enúma elis mitológiai anyaga közvetlenül is hatott a környező népek kozmogóniai mítoszaira (például a hettita Égi királyság című epikus költeményre). A hellenizmus korában Bérószosz is tanulmányozta.

Tiámat (sumer: „tenger”, eredetileg talán: ti „élet” + ama „anya”) a mezopotámiai mitológiában a sósvizű tenger és az őskáosz nőnemű vagy hímnős megtestesítője. Férje Abzu, aki a Tiámatba ömlő folyók képében megtermékenyítette őt, és együtt így hozták létre az első isteneket. Marduk megölte, kettévágta és belőle alkotta meg az eget és a földet. A sósvizű tenger, a talajvíz, amiből a világ dolgai közvetlenül kiemelkednek. Eredetileg nőnemű princípium, később különféle alakban (pl. sárkány) képzelik el. Az Apszu és Tiámat kifejezés együtt az őskhaosz, más mitológiák ősvize, amelyből a rendezett világ, a kozmosz kialakult.

Abzu (sumer: „távoli víz” vagyis „édesvíz”, akkád: Apszú vagy Apszum) a mitikus, távoli, a földet körülvevő édesvízi óceán, illetve az ő hiposztázisának, a férfi ősistennek a neve. Megszemélyesítve felesége Tiámat, a sósvizű tenger. Másik neve Engur (sumer, akkád: Engurru). Titkos, mitikus helynek számított, ahová az istenek sem juthatnak le, és ahol a mitikus, a világot irányító me erők rejtőznek. Tiámat megtermékenyítőjeként, és az első istenek létrehozójaként ő az élet ősoka.

akítu: a mezopotámiai újév akkád neve, a mai asszírok ma is ezen a néven ünneplik. Az ünnep sumer eredetű.

Sumer újév: A sumereknél a tavaszi napéjegyenlőség volt az új év kezdete, ekkor tartották az árpavetés ünnepét [á-ki-ti-še-gur10-ku5], ekkor kezdődött Niszannu hónap.

Babiloni újév: Az ünnepség 11 napig tartott. Az első öt nap előkészületekkel – imákkal, varázslatokkal, állatáldozatokkal, és két kis faszobor kifaragásával – telt. A negyedik napon Marduk szobra előtt felolvasták a babiloni Teremtés-eposzt. Az ötödik napon Marduk temploma megtisztulási szertartáson esett át. Megérkezett a szobra által megszemélyesített Nabú isten Borszippából, a király pedig belépett az Észagilába, Marduk templomába. Ott levették róla kardját, jogarát, minden királyi jelvényét, az urigallu-pap pedig pofon ütötte, meghúzta a füleit és megparancsolta neki, hogy boruljon le Marduk előtt, és esküdjön meg, hogy nem feledkezett meg Marduk tiszteletéről, Babilon jólétéről és mindig igazságosan kormányzott. A pap ezután megvigasztalta a királyt, majd mégegyszer megütötte, s ezután visszadta a királyi jelvényeit. Ha a király könnyekre fakadt, az jó ómennek számított Babilon számára. A hatodik napon a két kifaragott faszobrot lefejezték Nabú isten előtt, és elégették. A többi város istenei ezután érkeztek meg. A kilencedik napon a király belépett Marduk szentélyébe és „megfogta a kezét”. Talán ekkor zajlott le a szent nász a király és egy papnő között. Az istenek ezután kocsira szálltak, és kimentek a felvonulási úton a várostól északra lévő akítu-templomhoz. Itt az istenek a tizedik napon ajándékokat kaptak a királytól – Nabú-naid 150 kg aranyat és 5 tonna ezüstöt adott felirata szerint. A tizenegyedik napon az istenek visszatértek az Észagilába, ahol egy lakomán vettek részt. Ezután hazatértek városaikba.

Pantheon: istenek összessége;

Hold-bárka – Szín

Csillag – Istar

Napkorong – Samas

Szárnyas napkorong – Samas / Assur (Asszíria királya)

Hét ’csillag’ (pont) – Szibitti

Villámnyaláb – Viharisten (Adad stb.)

Szarv-korona – 1: Anu / Assur; 2: Anu, Enlil; 3: Anu, Enlil / Assur

Íróvessző, írótábla – Nabú

Ásó – Marduk

Eke (vetőeke) – Ningirszu

Olajmécses – Nuszku

Edény, kicsorduló vízzel – Éa

Kalász – Sala

Bika – Viharisten

Ló – Samas

Oroszlán – Istar

Kutya – Gula

Madár, járás közben – Papszukkal

Madár, állva – Ninurta

Teknősbéka – Éa

Kígyó – Istaran

Skorpió – Ishara

Bot, két oroszlán fejjel – Ninurta

Bot, oroszlán fejjel – Nergal

Bot, sas fejjel – Zababa

Kígyósárkány – Marduk

Sárkány, oroszlán test, skorpió farok – Viharisten / Assur

Halkecske – Éa

’Uterus’ – Ninhurszag

Nádkéve – Innin (Inanna)

Theogónia: istenek születése; Abzu, az édesvizek megtestesítője a tengerbe ömlő folyók alakjában megtermékenyítette Tiámatot és így létrehozták az első istenpárt, Lahmut és Lahamut, a víziszörnyeket, akik így Abzu és Tiámat gyermekei és ők lettek Ansar és Kisar szülei, akik An, az első főisten, az „istenek atyja” szülei, aki Enki apja, aki pedig Marduk apja lett.

Theomakhia: istenek harca ennek a következménye a kozmosz kialakulása; Az istenek új nemzedéke azonban zavarta Abzu és Tiámat nyugalmát, ezért elhatározták, hogy elpusztítják Lahmut és Lahamut. Apszú terveket szőtt erről tanácsosával Mummuval. Enki azonban elaltatja Abzut és megöli, Tiámattal azonban nem boldogult sem ő, sem a többi isten. Ekkor a sumer Teremtés-eposz szerint először An, majd egy későbbi változatban Enlil, a babiloni változat szerint pedig Marduk elvállalta a Tiámattal való megmérkőzést azzal a feltétellel, hogy az istenek ezután őt ismerik el vezérüknek. An/Enlil/Marduk győzött, kettévágta Tiámat testét és megalkotta belőlük az eget és a földet.

Creatio ex materia: teremtés az anyagból; Az édesvizű óceán képzetének kialakulását valószínűleg elősegítette Sumer, azaz Dél-Mezopotámia mocsaras vidékének a látványa, ahol a víz mintegy a föld és a növényzet alól bukkan elő vízfoltok, tavak, vízfolyások formájában. A szárazabb magaslatok pedig mintegy az óceánban úszó szigetek. A folyókat a távoli hímnemű óceánból a vizet ideszállító objektumoknak látták, amelyek azután belefolynak a nőnemű sósvizű tengerbe. Megszemélyesített alakja, Abzu képviseli az édesvíz minden formáját, forrását, a folyókat, forrásokat, tavakat, kutakat, stb., amelyek vizüket mind a távoli édesvízi óceánból szállítják.

Májmodell: Jóslásforma a barú, pap foglalkozott vele; The Babylonians were famous for hepatoscopy. The liver was considered the source of the blood and hence the base of life itself. From this belief, the Mesopotamians deemed the liver of special sheep the means to discover the will of the gods. The priest, called a bārû, was specially trained to interpret the ’signs’ of the liver. The liver was divided into sections with each section representing a particular deity. The Nineveh library texts name more than a dozen liver-related terms and before cuneiform writing was even deciphered, hints of the existence of Babylonian hepatoscopy were recorded in the Bible. One Babylonian clay model of a sheep’s liver was found dated between 2050 and 1750 BC. The model was used for omen divination which was important to Mesopotamian medicine. This study was carried out by priests and seers who looked for signs in the stars, or in the organs of sacrificed animals, to tell them things about a patient’s illness. Wooden pegs were placed in the holes of the clay tablet to record features found in a sacrificed animal’s liver. The priest or seer then used these features to predict the course of a patient’s illness. Haruspicy was part of a larger study of organs for the sake of divination, paying attention to the positioning of the organs. There are many records of different peoples using the liver and spleen of various domestic and wild animals to forecast weather. There are hundreds of ancient architectural objects, labyrinths composed of cobblestones in the northern countries that are considered to be a model of the intestines of the sacrificial animal, i.e. the colon of ruminants. The study of intestines was called “extispicy”.

Inkubációs álom: inkubációs álomnak azt nevezzük, amikor valaki azzal a szándékkal hajtja álomra a fejét valamilyen kiemelt jelentőségű helyen (leginkább szentélyben), hogy ott álmában valamilyen isten jelet kapjon, amit aztán utána jól meg lehet fejteni. Klasszikus példa Gudeának a templom-építkezé se, amihez a pontos terveket álmában kapta meg Ningirszu istentől (ld. A sumer irodalom kistükre). A hozzá kötődő álom megfejtése a fontos. Az álom értelmezése.

Melammu: akkád szó: lehet istenség vagy démon kisugárzása, vagy egészség; Melammú ( a shinning garment) Melemmu(m) ,,fearsome, radiance, aura (of deity, demon). A további a visel igével áll vagy royal radiance. Of temple, of planet Saturn, of person, glow of health, healthy glow

hindu fogalmak

Hindu fogalmak

bhakti: A bhakti a szeretet, a szolgálat és az odaadás kifejezése a személyes Isten iránt. A Bhagavad-gítá által ajánlott út a bhakti-jóga, amelyben Ardzsunát arra kérik, hogy szolgálja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Srí Krisnát. A bhakti-jóga szemben áll azzal az elképzeléssel, mely szerint az ember eggyé válhat a Legfelsőbb Úrral. A bhakti-jógában úgy tartják, hogy Isten szolgálata örökkévaló, s az egyéni lélek sohasem válik eggyé Istennel. India nagy bölcsei, mint például Csaitanja Maháprabhu, Rámánudzsácsárja és Madhvácsárja azt tanították, hogy Isten megvalósítását, megismerését a bhakti, vagyis az odaadó szolgálat útján lehet elérni.

purána: A Purána szó azt jelent, hogy “ősi”, s az e néven ismert védikus szentírások transzcendentális végkövetkeztetéseket hirdető történeteket tartalmaznak. Általában Isten különböző inkarnációinak, valamint híveinek a cselekedeteit írják le. Tizennyolc fő Purána van, amelyek közül hat Visnuval, hat Sivával, hat pedig Brahmával foglalkozik. Általában kérdések és az azokra adott válaszok formájában íródtak. A különböző Puránákat különböző istenségekről nevezték el. A bennük foglalt transzcendentális tudás segít megérteni a Védák mondanivalóját. A legmagasabb szintű Puránának a Bhágavata Puránát vagy másnéven Srímad-Bhágavatamot tartják, amely a tökéletes lelki élet útjáról tanít.

avatára: szanszkrit nyelven AVATÁRA (alászállás), a hinduizmusban egy istenség emberi vagy állati formában történő megtestesülése azzal a céllal, hogy valamely adott földi gonosszal szembeszálljon. A fogalom általában Visnu következő 10 megjelenési formájára utal: Matszja (hal), Kúrma (teknősbéka), Varáha (vadkan), Naraszimha (félig ember, félig oroszlán), Vámana (törpe), Parasuráma (fejszés Ráma), Ráma (a Rámájana eposz hőse), Krisna (az isteni tehénpásztor), Buddha és Kalkin (a még eljövendő megtestesülés). Visnu avatárjainak száma helyenként nagyobb, és megszemélyesülésükben is van eltérés a helyi jellegzetességektől függően. Így Krisnát egyes területeken isteni rangra emelik, féltestvére, Balaráma pedig avatárként szerepel. A tanítás egyik formája a Bhagavad-gítá vallásos versben lelhető fel, ahol a kocsihajtó Krisna Úr beszél Ardzsunához: „Ha bármikor veszélyben az igazság, és erőre kap az igaztalan, harcba szállok. A jók védelmezésére, a gonoszok elpusztítására és az igazság helyreállítására időről időre testet öltök.”

viraha: elválás a szerelemben

púdzsá: vallásos szertartás, amelyet áldozatként ajánlanak fel isteneknek vagy különleges vendégeknek. sokféle változatban él, az otthoni pudzsától kezdve a templomi pudzsáig; a lényege: felajánlok valami értékeset, hogy elnyerjem az isten/vendég jóindulatát.

Nagy Isten – Avatára – Bhakti-költészet

Hinduizmus – Dezső Csaba, 2oo9. feb. 12.

A Nagy Isten

- dévák és dévik
- Bhagaván (Úr-Visnu), Ísvara (Úr-Síva), Bharatí (úrnő), Dévi (mahátmja, Istennő) – egyetlen, öröktől fogva létező isten, aki teremtő, nem része a körforgásnak; henoteizmus
- alapszövegek: Bhagavad-Gítá: Krisna; a Mahábhárátá része; a Mahábhárátában törzsfőnök, Ardzsuna kocsihajtója, és meghal; a másik Krisnát tehénpásztorok nevelik fel; ez a kétféle hagyomány adja Krisna földi személyiségét
- Svétasvara-Upanisad: Rudra-Síva
- puránák – szent szövegek, enciklopédiák, mítoszok, genealógiák; egyes puránák a nagy istenekhez köthetők (Vekerdi József: A puránák)
- számszárá: olyan dolgokr vágyunk, amik nem állandóak, és amikor elmúlnak, szenvedést okoznak; olyan dolgokra kell vágyni, amik nem múlnak el, és nem okoznak szenvedést;
- Istenkép-változás: nincs keresztény értelemben vett szentháromság, mert nincs olyan szöveg, ahol 3 isten egyenrangú lenne, mindig van hierarchia, minőségi különbség
- szerelmi életük van, aminek leírásához az indiai szerelmi költészet eszköztárát használják
- bizonyos szövegeket lehet költeményként vagy vallásos szövegként is olvasni
- Dzsajadéva: Pásztorének (Weöres S. fordítása)
- nincs formai különbség az ember és istenek szerelmének leírása között
- bhakti: az istenséggel való viszony; imádat, devotio, szeretet, vallásos odaadás; jelenti az isten kegyelmét is a hívő iránt; kétirányú viszony
- bhakti-költészet tamil nyelven – vallásos és szerelmi költészet
- Dzsajadéva: Gítá-góvinda – 12. sz.
- Bína: Csandi-sataka – 7. sz.
- Álvárok – tamil ny. – I. ée. 2 fele, sok költőnő közöttük – Visnu
- Bhágavata-purána; kr. u. 9oo – szanszkrit – Krisna
- a templomi szoborban Visnu jelen van, ezzel szerelembe esik egy fiatal hajadon, áldoz, táncol, énekel
- bengáli Krisna-kultusz – Csaitanja – 16. sz.
- Viraha: elválás, távollét, Krisna nem tud mindig a 16e. pásztorlánykával egyszerre lenni, és akivel nincs, az Viraha-t érez; Rádha a legkedvesebb a pásztorlányok között
- Csaitanja ezt az érzést fokozza az eksztázisig; ez a legszenvedélyesebb része a bhaktinak
- gószvámik: a bhakti-költészet teológiája; 16. sz. ; a Krisna-Rádha közötti viszony megfogalmazza a világ alapvető egységét: a teremtő és teremtett világ egy (egyesül); mi úgy éljük meg a világot, hogy el agyunk szakítva a teremtőtől; dinamikus viszony

Avatára – leszállás, megjelenés

- az isten megjelenik, viszonyul a hívőkhöz, szeretettel fordul teremtményei felé
- helyreállító munkák
- Visnu: 1o avatára; Matsya, Kurma, Varáha (vízözön); Narasimha, Vamana (démon ellen); Parasuráma (ksatriák ellen); Ráma (Ráma mitológiáját besorolták); Krisna, Buddha, Kalkin (eljövendő)
- minden avatára kozmikus helyreállítás miatt történt
- arcsá-avatára, murti-avatára: képmás a templomban; így van jelen a földön; megjelenési forma;
- a földi jelenlét konkrét helyszíne a templom, a szertartások hasonlítanak a királyokkal kapcsolatos szertartásokra, úgy tisztelik, mintha király lenne
- a templomok saját mítoszai: szthala-purána (helyi purána); összindiai mítoszokat lokalizálnak, pl. a Narasimha-purána; ember-oroszlán-mítosz, le kellett győzni egy démont
- emberi avatára: guru; az isten inkarnálódása ember formájában
- pudzsá: templomi szertartás
- az isteni jelenlét választ kíván: a. bhakti; b. cselekvés
- Bhagavad-gítá: Krisna megmutatja isteni valóját Ardzsunának (11. é.)
- úgy kell cselekednünk, hogy minden tettünk áldozat az istennek
- lemondanak arról, amitfeláldoznak; cselekedetek: lemondanak a cselekedetekről, felajánlják cselekedeteiket

Mahájána-buddhizmus

- a buddhizmus nem fogadja el a Nagy Isten elképzelését; Buddha visszajött a nirvanából, ez kerül a MB középpontjába; könyörületesség: nem lép be addig a nirvanába, amíg minden teremtmény meg nem szabadul; bódhiszattva-ideál; ezzel szemben a hinájána-buddhizmus ideálja a srávaka – szerzetes – egyéni megszabadulás
- egy életen belül is elérhető a megszabadulás, de nem ez a végső cél

Bhakti-költészet

- álvárok – tamil
- bhakti – északon – szanszkrit
- szatí – a feleség, akit elégetnek
- aszatí: a házasságtörő nő motívuma; van férje, de csak Visnuba szerelmes
- magyarul: Mirá Bái: Távollét
- Mirá Bái: 15-16.sz. rádzsasztáni hercegnő, fiatal korában eljegyzik; katonai kultúra, özvegy-égetés
- gyermekkorában meglátogatta egy költő, aki egy Krisna-szobrot adott neki, nagyanyja megjósolta, hogy Krisna lesz a vőlegénye
- Mirá Bái férje fiatalon meghal, de ő nem akar utána halni, ezzel szégyent hoz a családjára
- Krisna templomába költözik, és később szentként kezdik tisztelni
- a bhakti-költészet fokozatai: 1. nyugodt szemlélődés; 2. szolgai odaadás; 3. barátság; 4. szülői szeretet (Krisna, mint gyermek); 5. szerelem

Kötelező olvasmányok:

Bhagavad-gítá 4,1-15; 9, 11.
Mirá Bái:
- Csengettyűk a lábán
- Tégy szolgálóddá
- Egyél, egyél csak
- Én meg elmegyek
- Ó, kedvesem, jelenj meg
- Megtudtam, király, mérget adtál

asszír és babiloni istenek

Asszír istenek

Assur: Assur város istene, teremtőisten, hadisten, jelképe a kard

Ninlil: Assur felesége

Ninurta: Assur és Ninlil fia, had- és vadászisten

Serua: Assur és Ninlil lánya

Istár: harc- és csataistennő, győzelemistennő, jelképes állata az oroszlán

Adad (Ramman): időjárás-isten, a vihar, mennydörgös, az eső istene, bikán lovagol

Nuszku: tűz- és fényisten, jelképe a lámpás

Babiloni istenek

Anu: égisten, istenek atyja

Enlil: szellő, légtér és a föld ura; Bél – úr

Éa: víz, talajvíz, források, bölcsesség, művészetek, gyógyítás istennője

Szin: holdosten, jósisten (Szin pusztája, Ex.16,1, Színáj), jelképe a fiatal bika, amley megtermékenyíti Istárt

Samas: napisten, mindentudó, naponta áthalad az égbolton, a jog, az igazságszolgáltatás védelmezője; jelképe a négyküllős napkerék

Istár: Eshajnalcsillag, ég- és alvilágistennő, anya- és szerelemistennő, terméklenység- és gyönyöristennő, állata az oroszlán és a tehén

Marduk (Amar-utu-ke): napbika, napgyerek; az Enúma elis-ben magyarázzák meg, hogyan lesz főisten; eredetileg a tavasz és a tavaszi nap istene, majd világkormányzó, a sors ura, kettős Janus-arcú figura a jelképe,, illetve szarvat viselő sárkány, bolygója a Jupiter, központi szentélye Babilonban az Észagila, az ő tiszteletére ünneplik az új évet

Nabú: bölcsesség, írásművészet istene; jelképe az írónád, bolygója a merkúr (bibliai Nebo-hegy, ahol Mózes eltűnik; Deut.34)

Nergal: a perzselő déli nap istene

görög-római istenek VIII. – Arész – Mars

- a háború istene, Zeusz és Héra gyermeke.
- Pallasz Athénével ellentétben nem bölcsen vezetett és ezért nem a győzedelmes és igazságos háború, küzdelem istene volt, hanem az értelmetlen vérontás és kegyetlen öldöklés megtestesítője.

- Arész nem tartozott a jóságos istenek közé, hiszen vérengző és féktelen volt. Amint meghallotta, hogy a földön két sereg ront egymásnak, feltette harci sisakját és felpattant harci szekerére, amelyet két tüzet okádó fekete húzott. Kardja félelmetes suhintása kiszámíthatatlan volt, hogy melyik sereget ritkítja, hiszen Arész belerohant a csata sűrűjébe, és nem érdekelte semmi, amíg vér folyt. A harcosok vesztét éppúgy élvezte, mint bátorságukat. Úgyanakkor gyűlölte a rendet és békét, hiszen ezek akadályozták a háború kitörését, ezért támogatott mindenkit, aki meg akarta törni a rendet.

- A harcokban kiszámíthatatlan volt, hol az egyik felet támogatta hol a másikat. A harcokba elkísérték fiai: Deimosz, a rettenet és Phobosz, az iszonyat megtestesítői (phobia – félelem). Harci kocsija előtt Erisz, a viszály és Enüó, a harctéri öldöklés istennői futnak. Mivel vak dühvel csapott bele minden harcba, gyakran alulmaradt főleg Athénéval szemben. Halandóval szemben is maradt alul: a trójai síkon az argosziak vezére, Diomédész megsebesítette a hadak istenét, Athéné segített neki. Árész fájdalmában akkorát üvöltött, mintha ha tízezren ordítottak volna egyszerre és minden dicsőség nélkül jajveszékelve iszkolt el a helyszínről. Egyszer Héraklész is legyőzte. Talán legnagyobb szégyene az volt, mikor a két gigász ifjú, Ótosz és Ephilatész bezárta Árészt egy rézhordóba és 13 hónapig maradt ott, mikor Hermész szabadította meg börtönéből. Míg leláncolva raboskodott a hordóban, a földön béke és rend volt.

- Aphrodité sem tudott neki ellenállni és 5 gyermeket szült neki: Deimosz, Phobosz, Erósz, Anterósz, Harmónia

További gyermekei:

  • dölyfösségéről ismert Küknosz, akit Heraklész ölt meg egy párbaj során
  • Oinomaosz, Harpiné nimfától született fia, Pisza királya
  • Pentheszileia, Ortréra nimfától született leánya, az amazónok királynője

A római mondavilágban Mars gyermekeinek tulajdonítják Romulust és Remust

Rómában a legnagyobb istenek közé sorolták, közvetlen Jupiter (Zeusz) után állt.

Mars

A római Mars eredetileg a mezők, erdők, a termés és a tavasz istene volt, csak görög hatásra azonosították Arésszal. Ezen eredetére utal egy fennmaradt egysorors földműves ima, valamint az első tavaszi hónap elnevezése, Martius.

Görög megfelelőjével ellentétben Marsnak volt felesége, Neria, akit Mars elrabolt magának. A legenda szerint templomba kényszerített Rhea Silvia, Numitor Alba Longa-i király leánya is megtetszett Marsnak. A jóslat szerint az ő gyermekei fogják megdönteni Numitor király hatalmát, ezért záratták be egy Vesta-templomba. Ám egyszer, amikor vízért ment a folyóhoz, elaludt annak partján, és álmában Mars elcsábította. A teherbe esett Rhea Silvia megszülte ikreit, Romulust és Remust, akik a legenda szerint Róma alapítói voltak. A magára maradt ikreket egy ideig egy anyafarkas és egy harkály táplálta, amelyeket Mars küldött segítségükre.

A csatában állandó kísérői között voltak Pallor (Sápadtság) és Pavor (Rémület), akiket Deimosznak és Phobosznak lehet megfeleltetni.

- Valószínűleg thrák eredetű isten, aki a mükénei korban került be a görög istenek sorába. Görögországban inkább Athénét tisztelték, még a militarizmusáról híres Spártában is legfeljebb kutyakölyköket áldoztak neki. Összesen egy-két temploma volt egyész Hellász területén; Athénban volt temploma az agórán, az argoliszi és a halikarnasszoszi templomok említhetők még meg. Neki szentelték az Areioszpagosz dombot, ahol a legfelső bíróság székelt.

- A legrégebbi időkben Quirinust tisztelték, akit később Romolussal és Bellona istennővel azonosítottak. A rómaik ősatyjuknak tekintették Marsot és ezért a Mars Paternek, vagy Maspiternek nevezték. Külön néven nevezték, ha a győztes háborúhoz kérték az isten segítségét, Mars Victornak nevezték. Az ókori Rómában több ünnepe is volt. Március elsején, Mars születésnapján a Saliusok (Mars papjai) hordozták körbe az isten pajzsait, amit évközben a Forumon tartottak. Az Equirák, lóversenyek során is ünnepelték, február 27 és március 14 között. A legjelentősebb ünnepe a Suovetaurilla volt minden ötödik évben, a római népszámlálások, censusok után. Az ünnep során a Mars mezőn felsorakozott nép mellett háromszor körbevezették az áldozati állatokat (sertés, juh, bika), majd feláldozták őket a hadak urának tiszteletére. Az áldozatokkal tisztult meg a nép és biztosította Mars további támogatását. Nemcsak ünepekkel, hanem templomokkal és szentélyekkel is tisztelték Marsot. A legrégebbi templom a Tiberis bal partján állt a Mars-mezőn, itt tartották a hadgyakorlatokat, a népszámlálásokat és a népgyűléseket, ahol a hadi kérdésekről is döntöttek. A Mars-mezőt még a császárság idejében beépítették. (Évszázadokkal később új Mars-mezőket hoztak létre Szentpéterváron, Párizsban és Detroitban). A Forumon is volt szentélye, ahová a hagyomány szerint be kellett menni a hadvezéreknek, hogy Mars segítségét kérjék és felajánlják neki a hadizsákmány egy részét is.

Az Augustus által épített templomát a Kr. u. 2. században szentelték fel, a Bosszúálló Mars (Mars Ultor) tiszteletére. Romjai, egy-két oszlopa ma s látható a Forumon.

Napjainkban is jelen van. hiszen Marsról neveték el az egyik bolygót, amit már az ókorban is véres planétaként emlegettek. A Mars két kísérőjét, Phoboszt és Deimoszt 1877-ben fedezte fel Asaph Hall.


Szobrászat

Attribútuma a kard és a pajzs volt a görögöknél. A rómaiaknál előszeretettel ábrázolták szent állataival, a farkassal és a harkállyal.

  • Borghese Árész – Kr. e. 421-410 közötti évekből származó és Alkamenésznek tulajdonított görög eredeti római másolat (Louvre, Párizs)
  • Ludovisi Árész – szintén római másolat Kr. e. 4. század második feléből (Róma, Museo Nazionale)
  • Todibeli Mars – Kr. e. 4. századból származó etruszk bronzszobor, amely valószínűleg nem a hadistent ábrázolja, csak a hagyomány miatt nevezik így, ma a Vatikáni Múzeumban
  • vázaképeken főleg az Aphroditéval folytatott kalandjait ábrázolják, Pompejben épp azt, ahogy Hephaisztosz rajtakapja őket.
  • Bertel Thorvaldsen: Mars és Ámor, 1809-10
  • Antonio Canova: Mars és Vénusz, 1816
  • Adriaen de Vries: Mars és Vénusz, 1600-as évekből, jelenleg a prágai vár képtárában található
  • egy keresztény templomban is található egy Marsot ábrázoló szobor, a prágai Szent Vitus székesegyházban, Slik gróf síremlékén (készítője: Matthias Bernhard Braun)

Festészet

  • Botticelli: Venus és Mars című képe, mely 1486-ban készült (London, National Gallery)
  • Tintoretto: Minerva és Mars, 1578 (Velence, Doge-palota)
  • Veronese: Venus és Mars, 1560-1570 (New York, Metropolitan Museum of Art)
  • Rubens: A győzelem istennője megkoronázza Marsot, 1612 körül (Drezda, Gemaldegaerie)
  • Rubens: Mars diadala, ma a Vatikáni Múzeumban
  • Rembrandt: Mars, 1655 (Glasgow, Art Gallery)

görög-római istenek VII. – Aphrodité – Venus

- a szerelem, a szépség és a szexuális gyönyör istennője
- etruszk mitológiában Turan néven tisztelték, fiatal nőnek ábrázolták, szárnyakkal a hátán;
- állatai a galamb és a fekete hattyú

- akkor született, amikor Kronosz kardjával kasztrálta apját, Uranoszt, ettől a tenger habot vert és hullámzott, és a habokból kagylóhéjon kelt ki Aphrodité, akinek szépsége elvakította az Olümposzt. Az istennő neve is születésére utal, hiszen az „aphrosz” szó görögül habot jelent.

- Ciprus szigetén Petra tou Roumiou-nál lépett partra, amit Aphrodité sziklájának neveztek el.

- amikor kilépett a partra, amerre járt, lába nyomán csodás növények és fák keltek ki a földből; ezeket az Aphrodité növényeinek nevezett gyümölcsöket, virágokat és illatszereket (kékvirágú lótusz, mirtusz, gránátalma, menta stb.) különösen alkalmasnak tartják a szerelmi vágy fokozására (afrodiziákumok)

- Zeusznak sok fejtörést okozott, így a béke érdekében Héphaisztosznak, a kovácsistennek ajánlotta fel Aphroditét, aki feleségül is vette a szépséget. Az Olümposz legrútabb, de legkiegyensúlyozottabb istene a nagy szerencse után pazar ékszerekkel árasztotta el feleségét, így például kapott egy övet, amelyet igen finom kovácsmunkával készített hitvesének aranyból, és megszórta egy kis bűbájjal is. Amikor ezt az övet viselte Aphrodité, senki nem tudott neki ellenállni. Ám Aphrodité vére forrt, és szerette a vigadalmakat és a fülledt erotikát, így hamarosan eltávolodott örökké kormos férjétől. Az olümposziak közül őt szerették a legtöbben, és ő is szeretett a legtöbbet. Az istenek közül legjelentősebb szerelme Arész volt, akitől Erósz és Anterósz is született. A halandók közül Adóniszt és Ankhiszészt szerette, ez utóbbitól született Éneasz (Aineiasz, Aeneas). Az Erisz által az istenek közé gurított, „A legszebbnek” feliratú aranyalmát is végül ő nyerte meg Párisztól, miután Héra és Athéné mellett ő a legszebb halandó asszony szerelmét, Helénáét ajánlotta fel neki. Ezzel robbant ki a trójai háború.

- Rendkívül szeszélyes és bohó istennő hírében állt, akinek több szent állata is volt: tisztasága miatt a galamb, kecsessége miatt a hattyú, termékenysége miatt a nyúl, de a delfin és a veréb is ide tartozik. Kedvelt növényei voltak az Adónisz véréből általa teremtett rózsák, a mirtusz, a gránátalma és a citromfa.

- Nagy ünnepeket, az Aphrodisziászokat tartották tiszteletére az ókori Hellász különböző pontjaiban. A buja, erotikus ünnepek alkalmával főleg Athénban és Korinthoszban a nagy lakomák során Aphrodité papnői vagy kísérői erotikus táncot lejtettek, ami hivalkodó jellege miatt gyakran egy-egy néző elcsábításában teljesedett be. Őket azonban nem tekintették prostituáltaknak, mivel a szeretkezést egy ilyen papnővel egyfajta áldozatnak tekintették Aphrodité felé. Az istennőt egyébként a Hórák és a Khariszok kísérték.

Istenek

- Arész: Anterósz, Erósz, Harmónia, Deimosz és Phobosz
-
Kronosz: Pothosz
- Dionüszosz: A Khariszok (Agleia, Euphroszüné, Thalia), Hümenaiosz és Priaposz
- Héphaisztosz: Hermész, Eunómia, Hermaphroditosz, Peithó, Ródosz, Tüché

Halandók

- Adónisz

- Ankhiszész: Aineiasz

- Butész: Erüx

- más mítosz szerint Zeusz és Dioné lánya
- Venusról nevezték el a pénteket (- újlatin nyelvekben: venerdi/vendredi/vineri/viernes)

forrás: wikipédia

görög-római istenek VI. – Artemisz – Diana

Zeusz és Létó gyeremeke, Apollón ikertestvére a görög mitológiában. Neve a görög egészséges szóból eredhet. Artemisz a Hold és a vadászat szűz istennője, ő segít a szülésnél és védelmezi a nőket és a gyermekeket. A vadállatok úrnője is.

A legendák szerint egy egész nappal testvére előtt született. A Héra bosszúja elől menekülő Létó Ortügián adott neki életet, és csak Artemisz segítségével tudott átjutni a Héra hatásköre alól mentes Délosz szigetére. Artemisz segített anyjának világra hozni Apollónt, így első isteni feladata lett a gyermekszülés védelmezése. Ezen kívül ő lett a vadászat, a vadon, a vadállatok, a termékenység és a Hold szűz istennője. Szent állata a szarvastehén volt.
Szenvedélyes vadász volt, akit rövid szoknyában ábrázoltak, vállán azzal a tegezzel, amelyben Héphaisztosz és a Küklópszok készítette nyilak és az íja volt. Ezenkívül, mint a Hold istennője homlokán egy félholdat is viselt. Leggyakrabban a távoli hegyi erdőket járta nimfákkal a sarkában, akik közül csak a szűzeket tűrte meg maga körül. Ezekben az erdőkben vadászott leggyakrabban oroszlánra, párducra, szarvastehénre és szarvasbikára. Ennek ellenére ő volt gondozójuk, aki segítette, védte őket és utódlásukat biztosította. A szülő nők is gyakran hívták segítségül, és ő volt a dolgozó nők védelmezője is, a munkát vállaló nőket nyilával megölte, amikor azok szültek. Úgy, mint testvére, ő is rendelkezett gyógyerővel, de nyilai ugyanúgy rettenetes járványokat is lövelltek ki: veszettséget, leprát és köszvényt.

Artemisz látva az istenek bánatát és küzdelmét a szerelem miatt, három évesen úgy döntött, megkéri Zeuszt, hogy örök szűziességet ajándékozzon neki. Az istennő igen kemény büntetést rótt ki arra, aki tisztaságát akár csak egy kicsit is veszélyeztette. Egy vadász, Aktaión, megpillantotta Artemiszt és nimfáit, ahogyan egy eldugott medencében meztelenül fürödtek. A csodás látványtól Aktaión teljesen megfeledkezett magáról és mereven bámulta az istennőt. Artemisz észrevette a leskelődőt és szarvassá változtatta, majd dühében ráuszította Aktaión saját kutyáit, akik széttépték szarvasnak hitt gazdájukat.

Artemisz szépsége megérintette Oriónt is, egy óriást, aki kutyájával, Szíriusszal elrabolta Artemiszt és meg akarta őt erőszakolni. Az egyik legenda szerint az istennő ekkor lenyilazta az óriást és kutyáját, akik így kerültek az éjszakai égboltra, mások szerint skorpióvá változott és halálra marta az óriást, ezért került fel a mennyboltra a Skorpió képe is.

Történt egyszer, hogy Zeusz szemet vetett Artemisz egyik nimfájára, Kallisztóra, akit úgy csábított el, hogy Artemisznek álcázva magát megkörnyékezte a nimfát. Miután megszületett tőle Arkasz, Artemisz iszonyatos dühében Kallisztót medvévé változtatta, majd levadászta. Az ő emlékét őrzi az éjszakai égbolton a Nagy Medve csillagképe, azaz a Göncölszekér.

Artemisz igen érzékeny volt a neki szentelt helyek és állatok megsértésére. Így történt, hogy miután Agamemnón Artemisz ligetében levadászott egy szarvastehenet, hajóival Trója ostromára menvén megállt a szél, és a hajók semerre nem mozdultak. Egy látnok, Kalkhasz ekkor azt mondta Agamemnónnak, hogy az istennő haragja csak úgy törhető meg, ha feláldozzák neki egyetlen leányát, Iphigeneiát. Agamemnón hosszas tépelődés után beleegyezett az áldozatba. De végül Artemisz megszánta a máglyára küldött hercegnőt, és a lángok közül az utolsó pillanatban kimentette őt, majd papnőjévé tette.

Történt egyszer, hogy Apollón olyan hírekkel érkezett Artemiszhez, miszerint Niobé, egy halandó gúnyolta Létót, hogy csak két gyermeket szült, míg neki tizenkét gyermeke volt. Bosszúból Apollón fiait, Artemisz leányait nyilazta le.

Ám nem csak a bosszú és a düh volt jellemző Artemiszre, hiszen sokszor megsegítette az embereket, így például az Alpheiosz folyamisten szerelme elől menekülő Arethuszát is, akit folyóvá változtatott.

Az ókori Hellászban Artemisz sokfelé tisztelték, és amikor a leányok elérték a pubertás kort, akkor Artemisznek ajánlották őket, mint szűzeket. Amikor férjhez mentek, egy áldozati máglyán fel kellett áldozniuk addigi szűz gyermekéletük holmijait, babákat, játékokat és egy hajfürtjüket. A vadászistennő tiszteletére Braurónban és Spártában is tartottak nagy ünnepeket, de legjelentősebb tisztelete a kis-ázsiai Epheszoszban alakult ki, ahol felépítették az Artemisziont, amely olyan pompás lett, hogy az ókori világ hét csodájának egyikeként tartják számon.

forrás: wikipédia

görög-római istenek V. – Apollón, Apollo

Zeusz és Létó gyermeke, Artemisz ikertestvére. A rend, a ragyogó Nap, a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a művészetek, az íjászat és a gyarmatosítás istene. Ő a csordák és nyájak őrzője is. Gyakori jelzője a Phoibosz, azaz ragyogó, fénylő. A pestis istene is, és gyakran tisztelték benne a patkányok és a sáskák pusztítóját. Gyakran a halál isteneként is feltűnik, hiszen tegezéből olyan nyilakat lőtt ki, amelyek pestist és dögvészt hoztak a vidékre. Mégis ő a gyógyítás istene is, aki megtisztította a bűnös lelkeket, ha arra érdemesnek találta az illetőt.

A legenda szerint Apollón csak tavasztól őszig tartózkodott az Olümposzon, és a tél beálltával hattyúk vontatta szekerén a hüperboreaszok földjére vonult vissza, ahol örök tavasz van. Szent állatai közé tartozik a hattyú, a farkas és a delfin. Neki szentelt növények a pálma, az olajág és a babér. Általában nyíllal és íjjal ábrázolják, mint szépséges ifjút, hajában babérkoszorúval, amely miatt a legenda szerint nem őszült meg soha, és a babér is örökzöld maradt. A líra és a háromlábú jósszék is hozzátartozott Apollón megjelenéséhez.

Az egyik legsokoldalúbb isten megszületése azonban igen bonyolult úton történt. Mint Zeusz és Létó gyermeke Hérát, Zeusz hitvesét rendkívüli irigység öntötte el, amint megtudta, hogy Létó terhes lett. Bosszúból Héra arra kényszerítette Létót, hogy keresse meg azt a helyet a földön, ahol az ő hatalma nem éri utol a szülés alatt. Az istenek királynője minden szárazföldi és vízi területre kiterjesztette hatalmát. Így Létó elhatározta, hogy Délosz szigetére megy, amely akkoriban nem állt szilárd alapzaton, és gyakran ellepte a víz. Lebegő sziget volt, amely nem tartozott sem a szárazföldhöz, sem a tengerhez. Héra bosszúja itt nem érhette utol Létót, és így megszülhette ikreit. Amikor Apollón született, a szigetet egy hattyúraj vette körül, lefedve azt, hogy Héra ne lássa, ezért szentelték neki a hattyúkat. Apollón Déloszt később négy oszlopra helyezte, így a sziget végleges stabilitást nyert el. Itt állították fel egyik szentélyét.

A múzsák vezetőjének egyik legelső cselekedete volt, hogy megölte a Püthont, amely Püthó városánál élt, és a környék falvait is rettegésben tartotta. A nagy kígyó rendszeresen tönkretette a gabonamezőket és beszennyezte a vidék folyóit és patakjait. Ő őrizte a kasztáliai forrás melletti búvóhelyéről a Szibülla jóshelyét.

Az ifjú istenség nyilaival megölte Püthónt, aki Gaia gyermeke volt, így bűnhődnie kellett tettéért. Kilenc évet kellett eltöltenie Admétosz istállójában, mint gulyás. Amikor a büntetést letöltötte, delfin alakjában tért vissza Krétáról Püthóba, és papokat hozott magával. Ezért Püthót átkeresztelték Delphire vagy Delphoira, ahol Apollón egy papnőjét fantasztikus jóstehetséggel áldotta meg, őt Püthiának hívják. Ő lélegezte be a szentély padlóján levő hasadékból feltörő hallucinációkt okozó gőzt, és babérleveleket rágcsálva mormolta el a jövőt. Egy pap állt mindig az átkeresztelt Szibülla mellett, és ő fordította az érthetetlen mormogást. A kétértelmű jóslatokat egy Apollón adományozta háromlábú jósszéken ülve adta meg Püthia.

Mint a legszebb férfi istenség, Apollónnak igen sok szerelmi kapcsolata volt istenekkel és halandókkal.

- Daphné nimfa, aki azonban elutasította szerelmét. Eredetileg Erósz isten büntette meg Apollónt a reménytelen szerelemmel, mivel Apollón kigúnyolta a szerelmet hozó nyilakat kilövő Erósz tudományát az íjászatban, és ráadásul Erószt idegesítette Apollón éneke is. Daphné Ladón, folyamisten leánya volt, akit Apollón állandóan üldözött szerelmével. Ezelől Daphné a hegyekbe menekült, ám az istenség még oda is követte. Bánatában Daphné megkérte Péneusz folyamistent, hogy segítsen rajta. Az istenség úgy oldotta meg a hercegnő baját, hogy amikor Apollón megközelítette Daphnét, és meg akarta őt ölelni, kitárta karjait és Daphné babérfává változott. Ezért vált a babér Apollón szent növényévé, és miatta hordott babérkoszorút hajában.

- Küréné nimfától született fia: Arisztaiosz, aki a jószágok és gyümölcsfák védelmezője lett, valamint a vadászat és a méhészet istene is. Ő tanította meg az embereket a tej felhasználására, és a hálók és csapdák használatára a vadászatban.

- Hekabé Priamosz trójai király felesége, tőle született Troilosz nevű gyermeke, akivel kapcsolatban Püthia azt jósolta, hogy amíg eléri a húsz éves kort, Trója legyőzhetetlen lesz. Ám Akhilleusz lesből rátámadt és megölte az ifjút. Ezért bosszúból a trójai háborúban Apollón vezette Párisz királyfi nyilát Akhilleusz egyetlen sérülékeny pontjába, a sarkába, amitől a hős meg is halt.

- Kasszandra, Hekabé és Priamosz király leánya; a hercegnő engedte magát elcsábítani, de cserébe azt kérte Apollóntól, hogy tanítsa meg jósolni. Miután Apollón teljesítette kérését Kasszandra elutasította az isten szerelmét, így a feldühödött isten elátkozta Kasszandrát azzal, hogy jóslataiban senki sem fog hinni.

-Korónisz, lapidón hercegnővel nemzette Aszklépioszt, aki a gyógyítás istene. Mialatt Korónisz terhes volt, szerelmes lett Iszküszbe, Elátosz fiába. Románcukat egy varjú árulta el Apollónnak, aki megkérte testvérét, Artemiszt, hogy végezzen Korónisszal. Miután a vadászat istennője teljesítette bátyja kérését, Apollón az égő halotti máglyán fekvő Korónisz testéből kivette a még meg nem született Aszklépioszt, és őt Khirón gondjaira bízta.

Apollónnak férfi szerelmei is voltak. Az egyik a spártai herceg, Hüakinthosz volt, aki lángra gyújtotta az isten szívét. Ám a hercegbe Zephürosz, a szelek istene is beleszeretett. Egy nap, amikor Apollón és Hüakinthosz diszkoszvetést gyakorolt, Zephürosz irigysége miatt rossz szelet küldött az Apollón által eldobott diszkoszra, és az szétroncsolta Hüakinthosz koponyáját. Apollón hiába rendelkezett rendkívüli gyógyerővel, már nem tudta megmenteni kedvese életét. Héraklész leszármazottjába, Küparisszoszba is beleszeretett. Szerelme zálogául Apollón egy őzet ajándékozott Küparisszosznak, amelyet az megszelidített. Ám egyszer gerelyével véletlenül megsebezte a bozót alatt pihenő őzet, amely meghalt. Bánatában kérte Apollónt, hogy örökké könnyezhessen. Apollón megértette szerelme bánatát, és ciprusfává változtatta, amelynek törzséből könnycseppszerű nedv folyik, és ez a fa lett a bánat jelképe.

Ám az isten élete nem csupán a szerelemből állt, és igen kegyetlen volt, ha felhergelték. Így volt ez akkor is, amikor Thébai királynője, a 12 gyermeknek életet adó Niobé gúnyolta Létót, hogy ő csak két gyermeket tudott szülni. Apollón éktelen haragra gerjedt, és lenyilazta Niobé hat fiát, amikor azok sportoltak. Artemisz pedig ugyanakkor levadászta Niobé hat leányát.

Az egyik legtöbb helyen imádott isten tiszteletére rendezték a négy évente megrendezett püthiai játékokat, de Delphoion kívül Milétoszban és Déloszon is nagy tiszteletnek örvendett.

egyéb címei:

- iaktosz – orvos
- agüieusz – védelmező

Apollo Augustus fő istene, Rómában szentélyt kapott.

forrás:

wikipédia

Bellinger, Gerhard J.: Nagy valláskalauz; Akadémiai, Bp., 1993

görög-római istenek III. – Poszeidón – Neptunus

Poszeidón

- a név jelentése bizonyos értelmezések szerint “a Föld ura”; eredetileg ugyanis földistenség volt

- a görög mitológiában, a tenger királya; hatalma kiterjed a tavakra és a folyókra is

- Kronosz és Rheia fia, Zeusz és Hádész testvére. A küklopszoktól és a százkezűektől kapta a háromágú szigonyát, mikor Zeusz kiszabadította őket. Ezzel a szigonnyal tudja felkorbácsolni vagy lecsillapítani a hullámokat (ld. keresztény ördög-ábrázolások);

- az ő jó- vagy rosszindulatától függ a hajósok élete (ld. Odüsszeusz)

- Egyszer Zeusz ellen lázadt, ezért büntetésből a halandó embereknek kellett szolgálnia, így ő építette a trójai vár falát

- Felesége Amphitrité, közös gyermekeik Tritón és Rhodé. Poszeidon többi gyermekei házasságon kívül születtek:

- Thoosza nimfától Polüphémosz küklopsz,

- Meduszától a szárnyas ló, Pégaszosz (latinos nevén, Pegazusként ismert)

- Eurüalétól Orión, a híres vadász,

- Türótól Peliasz és Néleusz.

– mellékneve: hippiosz – a lovak ura

- ő okozza a földrengéseket

- szentélye a Kolonna-hegy csúcsán van, Kr. e. 5. sz.-tól

forrás:
Wikipédia
Bellinger, Gerhard J.: Nagy valláskalauz; Akadémiai, Bp. 1993

görög-római istenek II. – Héra – Iuno

Héra

- a föld istennője,
- mellékneve boópisz – tehénszemű
- Arész, Hephaisztosz, Hébé, Eileithüia anyja
- a házasság, a család, a születés védelmezője
- a képzőművészetben érett asszonyként ábrázolják, attribútuma a királyi pálca és a kakukk, amely a szent madara volt
- a Hérához kapcsolódó történetek közül több is arról szól, hogyan állt bosszút férje választottjain. A tehénné változtatott Iót böglyökkel kínozta, késleltette Alkméné vajúdását, gonosz tanácsával Szemelé halálát okozta, rábeszélte Artemiszt, hogy nyilazza le a medvévé változtatott Kallisztót.
- A szeretők gyermekeit sem kímélte: két kígyót küldött a csecsemő Héraklészra. A felnőtt Héraklészt is sokszor elgáncsolta hősi tettei végrehajtása közben: hamis híresztelésekkel ellene fordította az amazónokat, vihart támasztott az útjába, végül az őrületbe kergette. Csak azután békült meg Héraklésszal, amikor ez elnyerte a halhatatlanságot; ekkor feleségül adta hozzá lányát, Hébét.

Iuno

- etruszk eredetű istennő

melléknevei:

- Iuno Sospitae – megmentő
- Iuno Lucina – világosságra hozó
- Iuno Moneta – figyelmeztet és tanácsot ad
- Iuno Curitis – lándzsával és pajzzsal felvegyverzett
- Iuno Regina – a 6. sz. óta Jupiterrel és Minervával áll a panteon élén

- a nők, a házasság és a család patrónája
- minden hónap első napján áldpzattal tisztelegnek előtte
- hónapja a június

forrás:
Wikipédia
Bellinger, Gerhard J.: Nagy valláskalauz; Akadémiai, Bp., 1993

görög-római istenek I. – Zeusz – Jupiter

Zeusz

Zeusz alapvetően a viharok és a villámok ura. Hatalmasabb az összes többi istennél, ám nem mindenható. Őt is be lehet csapni, továbbá a sors, a Moirák is erősebbek nála. Zeusz állt az ókori görög panteon élén, a görög mitológia több istenének és hősének az apja. A nevéhez társított címek kihangsúlyozzák tevékenysége különböző aspektusait:

Kedvelt állata a sas, fája a tölgy. Akaratát az Épeiroszban található dódónai jósda papjai közvetítették; a tölgyfalombok susogásából olvasták ki a jövendőt.

Pajzsa az aigisz (aegis; égisz), melyet Amaltheia kecske bőréből készített – ez az állat adott neki tejet csecsemőkorában. Zeusz ezért halála után a csillagok közé emelte (innen a Bak csillagkép) és szarvából készítette a bőségszarut, melyből étel-ital soha ki nem fogy.

Zeusz a mitológia szerint Kronosz (Saturnus) titán és Rheia (Ops) titanisz fia. Kronosz, mivel megjósolták neki, hogy fia ugyanúgy le fogja taszítani trónjáról, ahogy ő tette apjával, Uranosszal, első öt gyermekét (Hesztia, Démétér, Héra, Hadész és Poszeidón) születésük után lenyelte. Rheia, hogy legkisebb gyermeke elkerülje ezt a sorsot, Kréta szigetén szülte meg Zeuszt, Kronosznak pedig egy bepólyált követ adott oda a csecsemő helyett.

Zeusz ezután szüleitől távol nevelkedett; több variáció is létezik arra, ki nevelte fel: nagyanyja, Gaia; egy Amaltheia nevű kecske, akinek szarvából később a bőségszaru lett, bőréből az aigisz; egy Adamanthea nevű nimfa (aki egy kötélen lógatva tartotta, mivel a levegőben láthatatlan volt Kronosz elől, aki az ég, föld és tengerek ura volt); egy másik nimfa, akit Zeusz később a csillagok közé emelt; vagy Melissza, aki kecsketejjel táplálta.

Zeusz, mikor felnőtt, rákényszerítette Kronoszt, hogy köpje ki lenyelt gyermekeit. Egyes történetek szerint Métisz adott Kronosznak hánytatót, más verzió szerint Zeusz felvágta Kronosz hasát. Zeusz ezután elengedte tartaroszi börtönükből Kronosz testvéreit, a gigászokat, a küklópszokat és a hekatonkheireket. A küklópszok hálából nekiajándékozták a villámlást és a mennydörgést, melyeket Gaia elrejtett. Zeusz, a testvérei, a gigászok, küklópszok és a hekatonkheirek legyőzték Kronoszt és a többi titánt, akiket aztán az alvilágba, a Tartaroszba száműztek.

Zeusz ezután megosztozott a világon két bátyjával, Poszeidónnal és Hádésszel. Sorshúzás útján Zeusz kapta az eget, Poszeidón a vizeket, és Hádész az Alvilágot. A Földet (Gaiát) nem osztották fel, ő mindegyiké maradt; így lett Poszeidón egyben a földrengés istene is. Hádész pedig a Földről távozó elhunytaké.

Gaia haragudott Zeuszra, amiért így elbánt gyermekeivel, a titánokkal, ezért Zeusznak trónra lépése után nem sokkal meg kellett küzdenie Gaia gyermekeivel, Tüphón és Ekhidna szörnyekkel. Tüphónt legyőzte és egy hegy alá zárta, de Ekhidnát és gyermekeit életben hagyta, hogy a jövő hőseinek is legyen kihívás.

Zeusz feleségül vette nővérét, Hérát, aki féltékeny volt Zeusz szeretőire és gyakran üldözte őket és gyermekeiket. Zeusz emiatt gyakran a lábánál fogva lógatta le az Olümposzról. Zeusznak a gyermekei voltak Arész, Eileithüia és Hébé (bár más történetek szerint az utóbbi kettő egyedül Héra gyermeke volt, ahogyan Héphaisztosz is). Zeusz leginkább lányára, Pallasz Athénéra volt a legbüszkébb, aki teljes fegyverzetben pattant ki apja fejéből.

Zeusznak számtalan gyermeke született különféle istennőktől, nimfáktól és halandó leányoktól. Ez rendszerint úgy történt, hogy valamivel lefoglalta a féltékeny Hérát, majd alakot váltva (bika, hattyú) meglátogatta a kiszemelt kedvest. Legkésőbb a gyermek születésekor Héra mindent megtudott és kegyetlen bosszút állt a szeretőn.

E kicsapongó természetre az lehet a magyarázat, hogy a mítoszok Zeusza több istenből van összegyúrva. Amikor egy városba megérkezett a kultusza, alakja összeolvadt a korábbi főistenével, és így megörökölte annak feleségét. Több különleges családi viszonyáról is tudunk: Athéné felnőttként, teljes fegyverzetben pattant ki a fejéből, Dionüszoszt magzatkorában a saját testébe rejtette Szemelé halála után és végül elcsábította az ifjú Ganümédészt. Zeusz ismert szeretőit és gyermekeit az alábbi felsorolás foglalja össze:

Zeusz istennőktől született gyermekei

(elöl az anya neve, utána a gyermekek):

Halandók, nimfák, egyéb partnerek

Ismeretlen anyától született: Nemeszisz, Tükhé.

Melléknevei:

keraunosz – villámszóró
polieüsz – államrend-őrző
horkiosz - eskü- és szerződés-őrző
ktésziosz – megajándékoz a tulajdonnal
herkeiosz – védi a házat és családot
hikesziosz – védi azokat, akik oltalomért esdenek
xeniosz – védi az idegeneket
olümpiosz -
ez a cím emeli ki Zeusz királyságát az istenek és az olimpiai pánhellén ünnepségek fölött
panhelléniosz („minden hellének Zeusza”) – neki épült Aiakosz híres aeginai temploma
agoraiosz - az agora, azaz piactér felügyelője, a nem becsületes kereskedők megbüntetője

- fő kultuszhelye Olümpia, Kr. e. 5. sz-tól, a templomban Pheidiász szobra állt
- Pergamon – a hellenisztikus korban – az itteni templom Kr. e. 180-160 között épült


Jupiter

Zeusz római megfelelője Jupiter, vagy klasszikus írásmóddal Iuppiter; ez a név a Iovis Pater (Iovis atya) kifejezésből származik. Teljes neve Iuppiter optimus Maximus (Legnagyobb és Legjóságosabb Jupiter).

Jupiter a legelső római istenek egyike: Marssal és Quirinusszal együtt alkottak egy ősi istenhármasságot, mely az egész államot képviselte és oltalmazta (nem csak egyes közösségeket). Az etruszk hatásra a Capitoliumon épült első hivatalos állami szentélyben azonban már egy „fiatalabb” triász tiszteletére mutattak be áldozatokat: ebben Jupiter mellett Junót és Minervát találjuk. Alakja a dél-itáliai görögökkel való érintkezés során azonosult Zeuszéval.

Zeusz etruszk megfelelője Tinia. Tinia az etruszk mitológiában az ég istene. Feleségével és Menrvával alkottak istenhármasságot. Attribútumai: villámköteg, lándzsa, jogar

Melléknevei, attribútumai:

- az égi világosság mindenható istene
- lucetius – égi fényhozó
- fulgur – villámszóró
- pluvius – ő küldi az esőt
- tonans – mennydörög
- terminus - határőrző
- latiaris – szerződések istene
- feretrius – sújtó
- optimus maximus

- szentélye a Capitoliumon van
- Jupiter papja a flamen dialis

forrás:
Wikipedia
Bellinger, Gerhard J.: Nagy valláskalauz; Akadémiai, Bp., 1993

görög-római istenek IX. – Hermész – Mercurius

- a rómaiaknál Mercurius, az etruszkoknál Turms
- Zeusz és Maia nimfa gyermeke, az istenek hírnöke; emellett a pásztorok, utazók, kereskedők, súly- és hosszmértékek istene, az ékesszólás, irodalom, az atlétika és a tolvajok védelmezője; közismert volt furfangjáról és ravaszságáról. A költészetet sem vetette meg, és ezért Apollón egyik legközelibb barátja volt.

- Maia Atlasz leánya volt, a Pleiádok egyike. Az éjszaka közepén, amikor már minden isten elszenderült az Olümposzon, Zeusz lelopakodott Maia mellé, és együtt töltötték az éjszakát. Mire Éósz felkeltette a napot, a főisten már az Olümposzon volt. Az éjszaka megfogant Hermész, és még napkelte előtt világra jött. Maia megmosdatta, bepólyálta, és azután kimerülten ágyába dőlt és elaludt. A gyermek Hermész addig fészkelődött, hogy kihámozta magát a pólya szoros kötéséből, és a bokáján nőtt szárnyak segítségével Thesszáliába ment, ahol Apollón csordái legeltek. A gyermeknek megtetszett a csorda, és egy Püloszhoz közeli barlangba hajtotta őket, a nyomokat pedig eltűntette, olymódon, hogy hátrafelé vezette be az 50 teheneket a barlangba, így azok fordított nyomokat hagytak maguk után. Útközben talált egy teknőst, amelyet megölt, és belsőségeit is kiszedte. A teknőspáncélra pedig ráerősítette az egyik tehén beleit. Így született meg a líra. A reggeli nap már fenn ragyogott az égen, amikor Hermész visszatért anyja mellé, és ugyanúgy bepólyálta magát. Apollón azonban észrevette a lopást, és hamarosan Maiánál volt, és követelte vissza a csordáját, amit a csecsemő Hermész ellopott. A nimfa nem akarta elhinni, hogy a gyermek ilyet tudott tenni, így vita tört ki. Zeusz látott fentről mindent, és elmondta, hogy Hermész mit is csinált az éj leple alatt. A vita azonban csak nem ült el, amikor egyszer csak a három isten hangját megtörte egy lágy dallam. Hermész játszott a líráján. Apollón azonnal rabja lett a hangszer édes hangjának, és szíve teljesen meglágyult. Hermésznek adta egész csordáját cserébe a líráért. Az istenek hírnöke beleegyezett a cserébe, így lehetett Hermészből pásztor, Apollónból pedig a líra mestere. Később a furulyát is ő találta fel, és csodálatos hangja elgyönyörködtette Apollónt. A líra után így újra üzletet ajánlott a gyermek Hermésznek a múzsák vezetője. Hermész megkaphatta Apollón aranypálcáját, amelynek rendkívüli varázsereje volt. Ezt a pálcát később kicsit átalakította, és ez lett Hermész egyik kísérője és attribútuma. Az arany pálcán két kígyó fonódott össze egy nyolcas alakjában, és a pálca törzsén két szárnyacska is volt. Ezt a pálcát kerükeiónnak nevezték, latin neve pedig Caduceus volt. Apollón a pálca és a csorda mellé egy tanácsot is adott a kis Hermésznek: menjen el Parnasszosz hegyére és az ottani papnőktől, a Thriáktól tanulja meg a jóslás művészetét. Hermész megfogadta tanácsát és ezáltal tökéletesen fel volt készülve Olümposzi feladataira.

Mivel anyja alacsonyabb rangú istennő volt, nem került fel rögtön az Olümposzra, így a földön maradt és az árkádiaiak nyáját őrizte, eközben találta ki a sípot, s hogy a tűzgyújtással ne kelljen vesződnie, kitalált egy gyújtószerszámot is. További találmányi közül a számokat, a mértékegységeket és az ABC-t érdemes megemlíteni. Amikor megunta a földi életet, kérte anyját, hogy engedje fel az Olümposzra a fényes paloták közé a jólétbe. Anyja óvta őt, hogy nem fogják befogadni. Erre Hermész azt mondta, ha nem engedik fel, rablóbandát szervez és az élére áll. Az olümposzi istenek azonban kedvesen fogadták, mert már hallotak a csíntevéseiről, és Zeusz küldöncévé nevezték ki. Irisznek is hasonló feladatai voltak, de ő csak továbbította a főisten utasításait, Hermész végre is hajtotta azokat.

Sok mitikus hősnek és istennek segített:

  • Megmentette Dionüszoszt, Zeusz fiát, akit Athamasz orkhomenoszi király őrültségi rohamában – amit Héra küldött rá – meg akart ölni
  • Ő végzett Argosszal, a százszemű pásztorral, aki Héra parancsára őrizte Iót, Zeusz kedvesét.Amikor Zeusz a tehénné változtatott Iót szerette volna magáévá tenni, a főisten Hermészhez fordult tanácsért, ugyanis féltékeny felesége, Héra a százszemű Argoszt rendelte Ió mellé őrnek. Hermész leszállt Argosz mellé, és furulyáján olyan nyájasan kezdett el játszani, hogy az óriás elaludt, és mialatt aludt, Hermész levágta a fejét.
  • Kiszabadította Árészt, a hadak urát abból a rézhordóból, amelybe Alóeusz gigász fiai, Ótosz és Ephilatész börtönözték be. A hordóban leláncolt Árész 13 hónapot raboskodott.
  • Segítette Perszeuszt, amikor az a Gorgóval harcolt
  • Héraklésznek is segítségére volt, amikor Héraklész Eurüszteusz királynál teljesítette egyik feladatát
  • Ő kísérte az Alvilágba le és vissza Orpheuszt
  • Odüsszeusznak segítségére volt a Trója és Ithaka közötti bolyongása során. Kalandozásai során többször is kisegítette a bolyongó hőst szorult helyzetéből. Ő szabadította ki Odüsszeuszt Kalüpszó nimfa szigetéről is, ahol hajótörést szenvedtek. Kalüpszó megígérte Odüsszeusznak, hogy halhatatlanná teszi, ha viszonozza szerelmét. Ám Hermész egy új hajót állított a nagy utazó rendelkezésére. Amikor a leleményes vándor Kirké szigetén járt, és a boszorkány disznókká akarta változtatni Odüsszeuszt és embereit, Hermész mutatta meg azt a gyógyfüvet, ami segít elkerülni a bajt.

Sok fontos teendője mellett nem jutott ideje a nősulésre, ám ez nem azt jelenti, hogy nem hagyott hátra utódokat. Artemisz társnőinek egyikétől, Polümélétől született Eudórosz nevű fia, aki a trójai háborúban Akhilleusz seregének vezére volt. Euandrosz nevű fiának édeasanyja vitatott, az egyik változat szerint Themisz, a másik szerint Carmenta nimfa volt. Ez a fia a római Palatinus dombon telepedett le. Herszétől (Kekropsz első athéni király lánya) született Kephalosz nevű fia. Aphrodité és Hermész szerelméből született meg Hermaphroditosz, akit egy nimfa kérése miatt női és férfi ivarszervekkel is elláttak az istenek.

Fiai közül említést érdemelnek még: Autolükosz, a hírhedt csal és tolvaj; valamint Daphnisz, az új költői és énekes műfaj, a pásztorének megalkotója. Aderosz is az ő fia volt, aki Héraklésznak lett az útitársa, azonban széttépték Diomédész lovai, amikor Héraklész gondjaira bízta azokat.

Néhány szerző az ő gyermekének tulajdonítja a következőket is: Szilénosz, Szatürosz és Pán. Leszármazottai között tartják nyilván Odüsszeuszt és Sziszüphoszt is.

A görögök a legkorábbi időktől fogva tisztelték Hermészt, erről egy Kr. e. 14-13. századból Knósszoszból előkerült írásos emlékek is tanúskodnak. a rómaiak is átvették tiszteletét a Kr. e. 5 század körül.

Atlétikus alkatú ifjúnak ábrázolták, akinek baljában ott volt a caduceus, szárnyakkal ékesített kalapja volt és szandálján is két-két szárnyacska segítette az istenek követét a gyors haladásban. Mint az istenek és emberek közötti kapcsolat fenntartója Hermész kísérte le az alvilágba a holt lelkeket és ő hozott esténkét álmot a halandók szemére.

Gyorsasága és sportossága miatt majdnem minden sportcsarnokban ott állt a szobra, és az olimpiai játékokon is az ő alakja fogadta a látogatókat. Szent állata volt a kakas és a teknős, és jelképei közé tartozott a pénzes erszény is. Az ókori Hellászban az utakat vagy országhatárokat úgynevezett hermák jelezték. A hermákat Hermész istenről nevezték el, és egy oszlopot jelentettek, amelynek oszlopfőjén az isten feje díszelgett, és az oszlop lábánál férfi ivarszervek voltak. A hermák védték az utazókat és a határok sérthetetlenségét, az ivarszervek pedig utaltak arra, hogy Hermész jó szerencsét és termékenységet is hozhat.

Hermész a felsoroltak mellett értett a gyógyítás művészetéhez is, ezért alakjával gyakran díszítették a gyógyítást szolgáló intézmeényeket is.

A görögök két alakmását ábrázolták főle. Az egyik a hajdani szakállas öreg pásztoristenként képzeli el, a másik az istenek küldönceként pedig a fiatal férfinak pálcával kezében és szárnyas sarukkal és/vagy kalappal.

Szobrászat

  • Praxitelész- Hermész a kis Dionüszosszal – Kr. e. 340 körül készült márványból, 1877-ben találták meg Olümpiában, ma is a helyi múzeum (Régészeti Múzeum, Olümpia) őrzi
  • Belvederei Hermész – Praxitelész iskolájából származó görög szobor római másolata, mely jelenleg a Vatikáni Múzeumban van
  • Lelkeket kalauzoló Hermész, jelneleg az Athéni Nemzeti Régészeti Múzeumban látható
  • Pihenő Hermész – Nápoly, Museo Nazionale
  • Saruját kötöző Hermész – Párizs, Louvre (Mindkét szobor Lüssziposz Kr. e. 4 századi görög szobrának római másolata)
  • Hermész – Kr. e. 5 századból való szobor római másolata, ma New Yorban a Metropolitan Musum of Art-ban tekinthető meg.
  • rengeteg vázakép maradt fent az istenről, ezeken főleg a lelkeket az alvilágba vezető Hermészt ábrázolják
  • Jacopo Sansovino – Mercurius (1537-38), ma a Velencei Logette di San Marco-ban
  • Két azonos című Giovanni da Bologna szobor, az egyik a firenzei Museo Nazionaleben a másik a bécsi Kunsthistoriches Museum-ban
  • Adriaen de Vries – Marcurius és Psyché szobra, mely 1593-ban készült, ma a párizsi Louvreban
  • Jean Baptiste Pigalle – Saruját kötöző Hermész, 1774-ben készült szintén a Louvreban
  • J.J. Bendl brnói Mercurius-szökőkútja, mely a (1693-99)
  • Matthias Bernhard Braun – Mercurius 1715 körül készült, ma a Národni Galerieban található

Festészetben

  • Antonio Allegri da Correggio – Vénus, Mercurius és Ámor, XVI. század eleje, ma a londoni National Galleryben található
  • Tintoretto – A három grácia és Mercurius, (1578), ma a velencei Accademia-ban talállható
  • Rubens – Hermész, Argosz és az elvarázsolt Ió (1635-38)
  • Jan Boeckhorst – Hermész és Hersze
  • V.V. Rainer – Mercurius a tájban (17178-20)

A XIX.században főként szárnyas kalappal, a bankok, biztosítók, kereskedelmi kamarák elmaradhatatlan díszítő elemévé vált.

  • Homérosz lliászában és Odüsszeiáában is fontos szerepet kap
  • Szophoklész: Nyomkeresők című szatirikus darabjának is ő a föszereplője, ez a mű körülbelül felerészében maradt fenn.
  • Jaroslav Vrhlicky – Hermész (1891) és A repülő Mercurius (1899) című művei
  • Joseph Haydn 1793-as daljátéka

A legfontosabb, ami ma is a nevét őrzi, a Naphoz legközelebb keringő bolygó is Hermész nevét viseli, igaz latin alakban, Merkúr néven.

forrás: wikipédia

Hermész Triszmegisztosz

Hermész Triszmegisztosz (Háromszor magasztos vagy Háromszor nagy Hermész), minden bizonnyal mítikus alak, feltehetőleg Hermész és az egyiptomi Thot isten (az írás feltalálója) hellenisztikus összevonásából jött létre. Az ókori hagyomány szerint számos alkimista és hermetikus szöveg szerzője, állítólag az ő múmiájának kezében találták meg egykor a híres Tabula smaragdinát (Smaragdtábla), amely az alkímia egyik alapszövegének számít.

Valószínűleg egyiptomi származású ember volt, a Hermész Triszmegisztosz nem név, hanem egy un. beavatási fokozat. Toth a leviták magas kasztja, mint az iráni zarathusztra, vagy az indiai risi; mai szóhasználattal mesterek kasztja. Egyesek szerint i. e. 8000 mások szerint i. e. 12000 körül élt, s az egyházatyák is igen tisztelték.

A Corpus Hermeticum dialógus-gyűjtemény számos tagját (pl. Poimandrész ) neki tulajdonítják; valamilyen beavatásra felkészítő művek töredékei ezek, kései gnosztikus iratok stílusában íródtak és kevésbé H. T. tanításainak továbbadását, mint inkább a hermetikus hagyományba való beavatást szolgálhatták. A gondolatai továbbéltek a korai egyházban, az alkímiában, a középkori misztikusoknál.

Thot (óegyiptomiul Dzsehuti) az egyiptomi mitológiában az írás és a tudományok íbiszfejű istene. Általában kezében papirusszal és írónáddal ábrázolják. Alkalmanként páviánként is megjelenik. Attribútumai miatt a görög Hermésszel azonosítják, ezoterikus körökben állítják, hogy személye azonos a későbbi korokban beavatott bölcsként tisztelt Hermész Triszmegisztosszal (Háromszor-Hatalmas Hermész). Érdekes módon rokonság nélkül áll az egyiptomi pantheonban. Személye a holdhoz is kötődik. Mitológiája elég terjedelmes. Helye van a Napbárkában, égi csónakjában, jelen van a szív megmérettetésénél, ahol ő jegyzi fel az eredményt valamint ő gyógyítja meg Hórusz szemét, amikor az megsérül a Széthtel vívott harcok közben (ez a szem lesz az Udzsat-szem, amit védő-amulettként használtak).

Van azonban még egy szerepe, egy sokkal fontosabb, ami azonban nem világlik ki egyértelműen az istenség mitológiai szerepéből. Ő a Napbárkában a „Világ Rendjének” őrizője. Ez Ízisz és Ozírisz mítoszának egy epizódjából derül ki. Amikor Ízisz a Delta mocsaraiban rejtegeti a gyermek Hóruszt Széth haragja elől, az ifjú istent megmarja egy skorpió. Ízisz annyira kétségbeesetten kezd kiabálni, hogy még a Napbárka is megáll égi útján. Az istenek Thotot ugrasztják ki, hogy tegye rendbe a dolgokat. Az isten meggyógyítja Hóruszt, Ízisz is abbahagyja a zokogást, a Napbárka pedig folytathatta útját.

görög-római istenek XI. – Dionüszosz – Bacchusz – Fufluns

- a rómaiaknál Bacchus vagy Liber, etruszkoknál Fufluns

- a mitológiában a bor és mámor megtestesítője, aki értett a mezőgazdasághoz és termékenységet is hozhatott. Ő volt a görög színjátszás patrónusa is. Gyakran ábrázolták tigrisek vagy párducok húzta szekéren, amint kísérete körülötte táncol. Fején szőlőlevelekből font koszorú volt, míg kezében tartott egy borospoharat és a thürszoszt, amely egy hosszú szüreti bot volt, végén egy tobozzal, és szőlőlevelekkel díszítve.

Születéséről több mítosz is él. A leggyakoribb az a változat, miszerint a bor istene Zeusz és Szemelé gyermeke, de hogy ne legyen ilyen egyszerű a történet, Dionüszosz története nem itt kezdődik. Eredetileg Zeusz és Perszephoné, az alvilág királynőjének született meg egy Zagreusz nevű gyermeke. A féltékenységéről ismert Héra rettenetes haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy férjének gyermeke született. A Titánokat felbérelte, hogy játékokkal csalják el a csecsemő Zagreuszt, és tépjék szét. De vigyázzanak, hogy a szíve ép maradjon, mert Athéné, Rheia és Démétér is a gyermek szívének őre volt. Miután a Titánok megtették, amit Héra kért, az istenek elszörnyedve látták az eredményt. A széttépett és megfőzött darabokat Zeusz Rheia segítségével összeillesztette, és életet lehelt bele. Így amíg megerősödött a gyermek új anyára volt szükség.

Zeusznak tetszett Szemelé hercegnő, így a főisten Szemelé méhébe rejtette Dionüszoszt. Azonban Héra értesült Zeusz eme tettéről is, de most kevésbé brutális módját választotta a bosszúnak. Megkörnyékezte Szemelét, és addig duruzsolt a fülébe, hogy Zeusz mutassa meg neki igazi alakját, hogy Szemelé csakugyan elkezdte kérlelni Zeuszt, hogy mutatkozzon előtte igazi alakjában. Az istenek és emberek atyja vonakodott, de csak addig beszélt neki Szemelé, hogy hajlandó lett rá. Ám Zeusz igazi alakja a villámcsapás volt, így Szemelét megégette az egyik villám. A holt anyából kimentették az életben maradt csecsemőt, és Zeusz combjába varrták be. Itt fejlődött ki és végre megszületett szarvakkal és egy kígyókoszorúval a fején Dionüszosz. Ezért mondják Dionüszoszra gyakran, hogy a kétszer megszületett isten.

A gyermek Dionüszoszt anyja szülővárosában nevelte fel Szilénosz, aki felnőtt korában is hű követője volt az istennek. Még gyermekkorában felfedezte, hogy a szőlőből bort lehet készíteni, így az ő találmánya lett a bor, amelyet a világ minden táján elterjesztett, ugyanis kíséretével, a szatírokkal és a bakkhánsnőkkel végigjárta az egész világot, mindenütt megtanítva az embereket a bor készítésére.

Az igen vidám kedélyű istenség nyomában azonban gyakran járt a halál, ugyanis követői az őrületig eszüket vesztett eksztázisban ünnepeltek, és gyakran széttépték azt, aki az útjukba került. Dionüszosz egyszer visszatért szülővárosába is, Thébaiba, ahol nem akarták elismerni istenként. Pentheusz, Thébai királya megtiltotta Dionüszosz tiszteletét. A feldühített istenség találmányával, a borral elkábította az egész várost, és sokakat megőrjített. Így Agauét, Pentheusz király anyját is, aki az önkívületi állapotban széttépte saját fiát. Dionüszosz kellő bosszút állt a hitetlen városon. Miután az egész világgal elismertette isteni hatalmát, felment az Olümposzra az istenek közé.

- Kísérői a bakkhánsok, bakkhánsnők, szatírok, maimászok, thüászok

- kultuszának fő helye a Parnasszosz

- szimbóluma a fallosz, szőlő, serleg

- meghaló és feltámadó isten

- Egyszer kalózok fogták el az istent, és el akarták adni rabszolgának. Azonban, mikor meg akarták láncolni, a bilincsek mindig lehullottak róla. Ekkor a kormányos megsejtette, hogy a fogoly bizonyára istenség, de társait nem tudta meggyőzni erről. Dionüszosz megdühödött, és az evezőkre borostyánt tekert, amitől lehetetlenné vált evezni, más forrás szerint pedig borral árasztotta el a hajót, és szőlőtőkékké változtatta az árbocokat. Bosszúból a tengerészeket is delfinekké változtatta, és csak a kormányosnak kegyelmezett meg. A Thészeusz által Naxosz szigetén hagyott Ariadnét elvette feleségül, és halhatatlanná tette. Ám a krétai hercegnő nem szerette igazán.

forrás: wikipédia

görög-római istenek XII. – kisebb jelentőségű istenek, védőszellemek

Kronosz (idő)- Saturnus - Uranosz és Gaia gyermeke, a tizenkét titán legfiatalabbja. Az olümposzi istenek egyik atyja. Amikor a föld világra hozta az óriás titánokat, Uranosz megrémült látványuktól, de legfőképpen megijedt gyermekei erejétől és hatalmasságától. Így az ég azt mondta Gaiának, hogy rútságuk miatt a Tartaroszban fognak élni. A föld mélyén azonban nagyon keserves az élet, és a szerető anya, Gaia egyre nehezebben viselte, hogy a titánoknak ilyen sanyarú sorsot szánt apjuk. Egy nap megelégelte Uranosz kegyetlenségét, és elhatározta, hogy bosszút áll rajta. Gaia úgy gondolta, hogy az ég istene fájdalmat okoz neki azzal, hogy teherbe ejti, majd szinte összes gyermekét a föld mélyére száműzi. Így aztán azt remélte, hogy szeretője jobb belátásra tér, ha megfosztja férfiasságától.

Tervét egyedül nem tudta végrehajtani, így azt előadta gyermekeinek, akiket szavaira elfogott a félelem. Egyedül Kronosz jelentkezett a feladatra. Gaia létrehozott méhében egy fehér fémet és óriási, gyémánt keménységű sarlót készített belőle. Kronosz megragadta az élesre fent sarlót és várta az alkalmas pillanatot. Mikor Uranosz megjelent, hogy ismét lefeküdjön Gaiával, előugrott rejtekéből, és levágta atyja nemi szervét. Az üvöltő istenség vére a földre hullott, és ebből születtek meg az Erinnüszök, a Gigászok és a Meliák, az isteni eledel készítői. Kronosz a levágott szervet a dühöngő tenger habjaiba vetette, amelyből így kikelt a gyönyörűséges Aphrodité. Ezután a titánok felhozták a föld mélyéből a százkezűeket, megfosztották Uranosz-t hatalmától és Kronosz-t tették meg az ég urává. Kronosz nem hálálta meg félelmetes testvérei jótettét. Ő is rettegett százkezű öccseitől, kezüket széttéphetetlen bilincsbe verte és bezárta őket a Tartaroszba, az alvilág mélyére. A titánok nőül vették nővéreiket és számos istenmagzatot nemzettek.

Miután Uranosz félrehúzódott az istenek trónjáról, Kronosz feleségül vette saját testvérét, Rheiát, és együtt uralkodtak emberek és istenek felett. Uralma alatt élte aranykorát a világ. Az emberekben ekkor még nem dolgozott az irigység, kapzsiság vagy bármi erőszak. Nem ismerték a nehéz munkával elérhető megélhetést és a törvényeket sem. A teljes harmóniát azonban megbontotta Gaia jóslata, amely szerint Kronosz trónját saját gyermeke fogja megdönteni.

Ezt hallván Kronosz úgy döntött, hogy lenyeli összes utódját. Rheia három leányt és három fiút szült Kronosznak, aki sorban el is nyelte őket. Hesztia, Démétér, Héra, Poszeidon és Hadész után azonban Rheia megelégelte férje kegyetlenségét, és Gaia segítségével titokban szülte meg Zeuszt, akit ezután Kréta szigetén neveltek fel nimfák és egy anyakecske. A gyermek helyett egy nagy követ pólyált be Rheia, és Kronosz nem törődve a dologgal, le is nyelte azt. A titánok kora hamarosan lejárt, hiszen Zeusz felcseperedett, és Gaia, valamint Meltisz segítségével sikerült meghánytatnia apját. Így öt testvére újból napvilágra került. Mire Kronosz feleszmélt, Zeusz testvéreivel és szövetségeseivel megtámadta a titánokat. Eget-földet rázó hosszú háború tört ki, amely sokmindent elpusztított a földön. A háborúban végül Zeusz győzött, és a titánokat a Tartaroszba záratta. Ezután elfoglalhatta apja helyét az istenek és emberek trónján.


Prométheusz –
Prométheusz Iapetosz és Klüméné fia, Atlasz, Menoetiusz és Epimétheusz testvére. Ő volt a legravaszabb a testvérei közül, és nem tisztelte az isteneket. Prométheuszt és Epimétheuszt bízta meg Zeusz azzal, hogy teremtsenek lényeket, melyek benépesítik a földet. Epimétheusz teremtette az állatokat, Prométheusz pedig az istenek képmására az embert, de olyan sokáig foglalkozott vele, hogy mire elkészült, Epimétheusz az összes előnyös tulajdonságot elhasználta az állatok teremtésénél. Prométheusznak megesett a szíve esendő teremtményein, és úgy döntött, ellopja nekik a tüzet, ami addig csak az istenek tulajdona volt, hogy az ember az állatok fölé emelkedhessen. Felmászott az Olümposzra, és tüzet lopott Héliosz (későbbi mítoszok szerint Apolló) szekeréről, és egy édeskömény-ágban (ami lassan ég) sikerült levinnie a földre. Hogy Zeuszt kiengesztelje, Prométheusz azt mondta az embereknek, hogy mutassanak be áldozatot az isteneknek, és erre a célra megölt egy bikát. Mikor azonban az istenek megérezték a sülő hús illatát, Prométheusz újra kicselezte őket: két tálra tette az elkészült ételt, a húst elrejtette csontok és inak alá, míg a csontok nagy részét hússal takarta el, és megkérte Zeuszt, válasszon közülük. Zeusz azt a tálat választotta, amelyikről azt hitte, a hús van rajta. Mikor rájött a csalásra, éktelen haragra gerjedt, és büntetést szánt nemcsak az embereknek, de a hazug istennek is. Hogy további bosszút álljon, Zeusz megteremtette az emberiségnek Pandórát, az első asszonyt, aki az összes bajt rászabadította az emberiségre. Magát Prométheuszt azzal büntette, hogy a Kaukázus hegyére vitte, és egy sziklához láncolta, ahol egy Ethon nevű óriási sas mindennap a máját marcangolta, majd másnap újra visszanőtt. Zeusz úgy tervezte, ez harmincezer évig fog tartani, de harminc évvel később Héraklész, miközben tizenkét feladata közül a tizenegyediket végezte (almát szerzett a Heszperidák kertjéből) lelőtte a sast és kiszabadította Prométheuszt. Zeusz ezúttal nem bánta, hogy Prométheusz megmenekült, mert a tett dicsőséget hozott Héraklésznak, aki Zeusz fia volt. Prométheusz visszatérhetett az Olümposzra, bár magával kellett hurcolnia a sziklát, amihez hozzáláncolták. Prométheuszt a tűz elhozatala és az áldozatbemutatás gyakorlatának bevezetése miatt a civilizáció atyjának tekintették. Elképzelhető, hogy kultusza még a Római Birodalom idején is létezett. Prométheusz fia volt Deukalión, az emberiség ősapja az özönvíz után.

Hephaisztosz – Vulcaus: a tűz és a kovácsmesterség istene, az Etna alatt lakik, kultusza Lémnosz szigetén volt

Hesztia – Vesta – a tűz, a csalédi béke és a családi tűzhely istene; Vetsa templomába a Capitolumon csak a Pontifex Maximus léphetett be; a Vestalia ünnepet június 7-től június 15-ig tartották.

A szent tüzet a Vesta-szüzek őrizték. Minden március 1-jén a tüzet megújították. A láng 391-ig égett, amikor Theodosius császár betiltotta a pogány kultuszokat.

Aszklépiosz – Aesculapius – a gyógyítás istene; Szókratész utolsó kívánsága volt, hogy egy kakast adjanak neki (senki sem tudja, miért)

Erisz – a viszály istennője, ő hajít aranyalmát “a legszebbenek” felirattal az istennők közé, és Párisz királyfi Aphroditénak ítéli; ezért tört ki a trójai háború

Gaia – földanya, Uranosz felesége, ő szüli a titánokat és a százkarú óriásokat

Hádész – Pluto – az alvilág istene

Héliosz – napisten, Hüperión és Theia titánok fia, Szeléné és Éosz testvére, az igazság istene

Éosz – hajnalpír

Szeléné – Luna – holdisten, róla nevezték el a hétfőt (lunedi/lundi/lunes/luni)

Héraklész – Hercules - Zeusz és Alkméné fia, megistenül, feleségül veszi Hébét

Niké – győzelemisten, Pallasz titán és Sztüx lánya

Pán – az erdő és legelők kecskelábú istene (ld. keresztény ördögábrázolások)

Perszephoné – Proserpina – Démétér lánya, aki az év felét az alvilágban, Hádész feleségeként, a másik felét a földön, anyjával tölti

Quirinius - szabin eredtű isten, a parasztok védelmezője; Quirinius – Jupiter – Mars: archaikus sentháromság

Ianus – kétarcú időisten, a nappálya istene; a legrégebbi római isten, a ház és az ajtó védelmezője, a család és a kezdet istene; róla nevezték el a január hónapot, valamint a Ianiculus-dombot

Uranosz – ősi égisten, Gaia férje, a titánok legyőzik

Lares – házi istenek

Penates – az éléskamra és a háztartás istenei

Manes – az elhunytak lelkei, emlékükre oltárt állítottak a házban

Fortuna – a szerencse istene; mint Fortuna Virgo-nak, a menyasszonyok neki ajánlják fel lányruháikat

Dioscurok: Castor és Pollüx

Salus – üdv, jólét, egészség istennője, őrködik az állam jóléte felett

« Régebbi bejegyzések