repülő szőnyeg

Iszlám

Iszlám: الإسلام – Az iszlám arab-zsidó és keresztény emlékekre épített monoteista vallás, amelyben Mohamed prófétáé a vallási és politikai vezetőszerep. A föld nagy világvallásainak egyike. Alapjául azon, Isten (arab eredetű, más muszlim országokban is használt nevén Alláh, vagyis Allah) szavának tekintett kinyilatkoztatások szolgálnak, amelyeket Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib, közismert nevén Mohamed próféta adott át a 7. század első harmadának végén Hidzsázban követőinek, és amelyeket halála után két évtizeddel a Koránban gyűjtöttek össze követői, a muszlimok, magyarosan muzulmánok. A kereszténység után a világ második legnagyobb vallása, 1 milliárd 322 millió követőjével (ez a világ 19%-a). Fő elterjedési területe Észak-Afrika, a Közel-Kelet, Közép-Ázsia, valamint Malajzia, illetve a legnépesebb muszlim ország, Indonézia. Az iszlám emellett nem egyszerűen vallásnak, azaz dogmák és vallásgyakorlatok összességének, hanem valóságos civilizációnak[3] is tekinthető: híveit Mauritániától Indonéziáig közös kultúra, közös hagyományok és az egyazon, vallást, erkölcsöt, jogot és mindennapi életet szabályozó jogrendnek (saría) való engedelmeskedés köti össze. Mindehhez egészen a modern időkig a vallási és tudományos életben az arab nyelv általános használata társult.  Ősi arab vallási elképzelésre épül, egyúttal azonban a zsidó vallás és a kereszténység számos elemét is átvette. Az arab nyelvben az iszlám szó az Sz–L–M szógyök IV. igetörzsbeli maszdarja. A szó alapvető jelentése: „[Isten akaratának való] alávetés” vagy „[Isten akaratában való] megbékélés, megnyugvás”. Az iszlám szó a muszlim világ nyelveiben csakis főnévi jelentéssel rendelkezik, de a magyar nyelvben terjedőben van melléknévi értelmű használata is (például iszlám világ). A muszlim szó szintén az Sz–L–M szógyök IV. igetörzsbeli alakjai közé tartozik. Aktív particípium, jelentése: „önmagát [Isten akaratának] alávető”, „[Isten akaratában] megbékélő”. Ennek perzsa és török közvetítéssel magyar nyelvbe eljutott változata, az egyébként eredetileg többesszámú alak, a muzulmán. A média hatására a legfeljebb arab nyelvjárási vagy nem arab közegben használt moszlem, moszlim, sőt, a teljesen helytelen mozlem alak is terjedőben van. A nyugati kultúrkörben régóta jelen lévő mohamedán megjelölést a muszlimok általában elutasítják, mivel azt sugallja, hogy a vallás központi szereplője a próféta lenne, nem pedig maga Isten.

Allah: Allah arab kifejezés Isten megnevezésére. Az Allah kifejezést elsősorban az iszlám használja, de az arab anyanyelvű keresztények és zsidók is ezt a szót használják a bibliai Isten megjelölésére, a muzulmán és keresztény araboknak sincs más szavuk istenre, mint Allah. Az Allah szó etimológiailag az arab iláh (istenség, isten) szóból származik. Az iláh kifejezéshez az al határozott névelő csatlakozik. Így az Allah szó konkrét jelentése „az Isten”. A szó távolabbról a sémi lh – Istent, istenséget jelölő szógyökből ered. (ld. még a héber Eloah (אלוה), az arámi Elah vagy a szír Alaha szavak) Bár a köztudat az Allah kifejezést általában az iszlámhoz kapcsolja, a szó a pre-iszlamikus időszakban is a teremtő Istent, istenséget jelölte az Arab-félszigeten, a zsidók, keresztények, illetve a politeista arabság körében. Az politeista arab vallásban Allah, mint világot termető fő-isten szerepelt, mindazonáltal számos más istenséget és félistent tiszteltek. Ezek közül Hubal, illetve Allah lányai (al-Lát, al-Uzzá és Manát) voltak a legfontosabbak. Több zsidó keresztény tradícióból ismert személyt, így Ábrahámot, Ismaelt, Jézust és Máriát is tisztelték, és Mekkában bálványokat emeltek a tiszteletükre, számos további istenalak vezethető le Noé leszármazottainak nevéből. A Korán, illetve a korai iszlám hagyomány, az arabságon belül említ egy mind a zsidó, mind a keresztény tradíciótól független, kizárólag Allahban hívő, monoteista közösséget, akiket hanifoknak nevez, illetve a Korán többször is úgy hivatkozik Allahra, mint akinek mindenhatósága a korabeli arab tradícióban is evidencia lenne. Mindazonáltal Allah kereszténységen és zsidóságon kívüli monoteista felfogására utaló forrás a pre-iszlám időszakól a Koránon kívül nem áll rendelkezésre, ilyen módon kérdéses, hogy ténylegesen létezett-e ilyen közösség. (Bonyolítja a kérdést, hogy a Korán Ábrahámot is ilyen hanifnak tekinti) Az Allah kifejezést használó keresztény források a 4-6. századtól állnak rendelkezésre.(Um al Jimal (IV_V. sz.), Zabad (528) és Harran (568) feliratok). Az iszlám vallás legfontosabb tétele az Allahban, az Egy Istenben való hit. (tawhed) Az iszlám világképében a világ minden jelensége, így az ember is Allahnak, és az Ő szolgálatának van alárendelve. E felfogásban Allah az egyetlen örökkévaló, állandó és a teremtő, az univerzum minden más materiális és transzcendens létezője pedig teremtett, kizárólagos feladatuk pedig Allah imádata, és szolgálata. A Korán 112. szúrája így fogalmazza meg az iszlám Istenképét: Mondd, Egy az Isten, Isten az Örökkévaló. Nem nemzett és nem nemzetett, nincs hozzá hasonló. Ebből következően az iszlám, illetve a Korán határozottan elutasítja és társításnak (sirk) tartja más alakok bármilyen formában istenként, (Isten megjelenéseként, megtestesüléseként, emanációjaként, fél-istenként stb.) történő tiszteletét. Ilyen módon a politeista hagyomány mellett elutasítja a kereszténység Jézus-képét is. A Koránban 3 dolog emelkedik ki: 1. Allah a teremtő, a bíró, a jutalmazó; 2. Allah egyetlen és egy; 3. mindenható és végtelenül irgalmas; Allahhoz semmi sem hasonlítható; Az iszlámban Istennek 99 „legszebb nevét” gyűjtötték össze.

Korán: A Korán az iszlám elsődleges és legfontosabb forrása. A muszlimok szerint Isten által kinyilatkoztatott mű, és mint ilyen, Isten szavait tartalmazza. Bár az iszlám több más Isten által leküldött Könyvet is elismer, egyedül a Koránt tartja romlatlan, változatlan formában megmaradtnak. A Korán kizárólag a Mohameden keresztül kinyilatkoztatott szövegeket tartalmazza, más prófétákra és kinyilatkoztatásokra csak ezen keresztül utal. A Korán szövegét tekintve az iszlám különböző irányzatai között nincsen különbség, valamennyi irányzat ugyanazt a szöveget fogadja el Koránként. Szunna: A Szunna az iszlám szunnita ágában Mohamed próféta cselekedeteinek, tanításainak összeségét jelenti. A síita irányzatban a Szunna kibővül az imámok tanításaival és cselekedeteivel is. A Szunnát az iszlám legtöbb irányzata, mint isteni útmutatást kezeli, és az iszlám vallásjog, vallásgyakorlat és teológia autentikus forrásának tekinti. (Az ún. koranita irányzat elutasítja a szunnát, és kizárólag a Koránt tekinti a vallás forrásának.) Mivel a Korán legfeljebb utalásszerűen tesz említést Mohamed életére, a Szunna a Korán utalásain kívül elsősorban a Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az ún. hadíszokra épül. Az egyes irányzatok között, sőt esetenként irányzatokon belül a különböző hadíszok hitelességének kérdésében komoly különbségek vannak. A síita és szunnita irányzat kölcsönösen elutasítja a másik irányzat által hitelesnek tartott hadíszok többségét. A Korán Allah szava, a mohamedán vallás szent könyve, a legenda szerint Mohamednek Gábriel arkangyal közvetítésével küldött isteni kinyilatkoztatá s feljegyzése. A qara’a igéből származik (olvasni, recitálni) Zajd ibn Tábit a próféta társa összegyűjtötte és leírta a Korán teljes szövegét; 114 fejezetet (szúrát) tartalmaz. A vallási elképzelések mellett magába foglal rituális előírásokat és a világi élet bizonyos normáit. Az isz. 7 szd-ban valószínűleg különböző eredetű szövegekből lett megszerkesztve. Rögzítette az arab nyelvet, a ma is használt irodalmi arab nyelv alapját. A Korán Isten-szemléletére abszolút monoteizmus jellemző. A Koránt 114 fejezet (szúra, eredeti jelentése: kerítés) alkotja, amelyek rövid versekből (ája) állnak. A Korán összesen 6348 áját tartalmaz, illetve további 112 a szúrák elején található biszmilláh („Isten nevében”) formulát tartalmaz.(A 9. szúra kivételével mindegyik ezzel a ‘basmala’ formulával kezdődik.) Minden szúrának saját neve van, a szúrákon belül az egyes ayákat sorszámmal jelölik. A pontos hivatkozáshoz ismerni kell, hogy mely olvasatra hivatkozik valaki, mivel egyes olvasatokban a szöveg bontása eltérő lehet. A magyar fordítások kivétel nélkül a leggyakoribb, un. hafsz-olvasat számozását használják. A 20. századtól kezdve a szúrák neve helyett hivatkozások gyakran használnak sorszámot a szúrák jelölésére. A szúrák sorrendje nem fejez ki kronológiai vagy fontossági sorrendet. Az első, rövid Fatiha (Megnyitó) szúra után, a Korán elején a hosszabb, a végén a rövidebb szúrák találhatók. A szúrákból és ájákból álló beosztás mellett számos praktikus, olvasást, recitálást, és memorizálást segítő tagolási rendszert is alkalmaznak. A Korán 30 nagyjából egyforma terjedelmű dzsuzból (rész) áll. (Ilyen módon a 30 napos Ramadán alatt napi egy dzsuz elolvasásával el lehet olvasni a teljes Koránt). Az egyes dzsuzokat gyakran két egyforma csoportra (hizb) osztják, amelyek további negyedekre oszthatók. Létezik a Koránnak egy hetes tagolása (manazil) is. További felosztási mód a Korán nagyjából 8-10 ájából álló szemantikailag egységes részekre (ruku’at) osztása.  Hagyományos tagolás szerint a szúrák, keletkezési helyük szerint mekkai, illetve medinai szúrákra oszlanak, amelyek egyben kronológiai tagolást is kifejeznek. Ez a megosztás a szerkesztés során a sorrendben nem jelenik meg. A siíta és szunnita „ortodox” értelmezése szerint a Korán szövege nem időben teremtetett, hanem öröktől fogva létezik. A mutaziliták nevű, szunnita eredetű, de a hellenisztikus és görög filozófiai irányzatokon is alapuló teológiai iskola szerint ez az elképzelés Allah egyetlen voltát vonja kétségbe, hiszen feltételezi, hogy Allah mellett valami más is van, ami öröktől fogva létezik, és ez a dualista álláspont nem összeegyeztethető Allahnak magában a Koránban található tanításaival. Az iszlám hagyomány szerint Mohamed az első, Hira hegyén kapott kinyilatkoztatástól (610) a haláláig (632) tartó 23 éven át folyamatosan, részletekben kapta meg a kinyilatkoztatást Jibrīl (Gábriel) arkangyal közvetítésével. Miután Mohamed sem írni, sem olvasni nem tudott, szóban közölte a kinyilatkoztatásokat tanítványaival, amelyeket társai csontokra, pálmalevelekre jegyeztek le. Más kutatói vélemények szerint a próféta valójában iskolázott és olvasott kereskedő volt, olvasta és ismerte a főbb zsidó és keresztény szent iratokat és tanításokat, de nem volt ideje arra, hogy maga írja le Allah tanításait. A hagyomány szerint a saḥābah, azaz a kortárs tanítványok Mohamed halála után azonnal elkezdték a Korán írásba foglalását. Miután az arab törzsek közötti háborúban, az al-yamamai csatában (633) több mint 700 olyan muszlim halt meg, aki betéve tudta a Korán bizonyos passzusait, így félő volt, hogy emlékezők híján a szöveg egyes részletei végérvényesen elvesznek. `Umar ibn al-Khattāb (Omár), a második kalifa így megbízta Zajd ibn Tábitot, az egyik ṣaḥābiyy-t, azaz Mohamed társát, hogy gyűjtse össze a Próféta tanításait. A következő évtizedek alatt a terjeszkedő iszlám kalifátus sok nem arab nyelvű népet is meghódított, így a Korán kezdett egyre többféle változatban forogni. Hogy ne lehessen a Korán helyes olvasatát vita tárgyává tenni, a harmadik kalifa,’Uṯmān ibn ’Affān (644-656) megbízta Zajd ibn Tábitot és további néhány nagy tudású muszlimot a „hivatalos” szövegváltozat kialakításával. Így készült el az etalonnak tekinthető Oszmán-féle kézirat. A siíták egy része úgy tartja, hogy a kanonikus Korán elkészültekkor a régebbi, más, már leírt változatokat vagy megsemmisítették, vagy ellehetetlenítették. ’Alī ibn ‘Abī Ṭālib kalifának, Mohamed próféta vejének is volt egy Korán-változata, amely pont ugyanaz volt, mint a kanonikus, csak kiegészítette a saját kommentárjaival és Ali egyedüli jogos öröklési jogára vonatkozó részeket is tartalmazott. Ezt a változatot viszont Oszmán megsemmisítette. A szunnita kalifák így nem a Korán szövegét hamisították meg, hanem a siíták által az első és egyetlen jogos kalifának, és az első imámnak elismert ’Alī tanításait és magyarázatait “törölték” a Koránból – amitől a Korán maga nem lesz kevesebb és kevésbé teljes.

Fátiha: a megnyitó: Sura Al-Fatiha (Arabic: سورة الفاتحة‎, Sūratu al-Fātihah, “The Opening”) is the first chapter of the Muslim holy book, the Qur’an. Its seven verses are a prayer for God’s guidance and stress the lordship and mercy of God. This chapter has a special role in daily prayers, being recited at the start of each unit of prayer. Muslims believe that the Qur’an is a revelation from God in the Arabic language. Translations into other languages are considered by many to be merely superficial “interpretations” of the meanings and not authentic versions of the Qur’an.  When recited during daily prayers, some schools of thought follow Al-Fatihah by the word Amin. The first verse, transliterated as “bismillāhir rahmānir rahīm”, may be familiar to non-Arabic speakers and non-Muslims because of its ubiquity in Arabic and Muslim societies. This verse appears at the start of every chapter in the Qur’an with the exception of the ninth chapter. The verse is normally said before reciting a chapter or part of a chapter during daily prayer, and also before public proclamations and indeed before many personal and everyday activities in many Arabic and Muslim societies as a way to invoke God’s blessing and proclaim one’s motives before an undertaking. The two words “ar rahmān” and “ar rahīm” are often translated in English as “the beneficent” and “the merciful” or “the generous” and “the merciful.” They are often also translated as superlatives, for example, “the most generous” and “the most merciful”. Grammatically the two words “rahmaan” and “raheem” are different linguistic forms of the triconsonantal root R-H-M, connoting “mercy”. (For more information, see the section on root forms in Semitic languages). The form “rahmaan” denotes degree or extent, i.e., “most merciful,” while “raheem” denotes time permanence, i.e., “ever merciful”. The reading of the first word of the fourth verse, translated as “master/king” above, has been the subject of debate. The two main recitations, of the Qur’an, Warsh and Hafs, differ on whether it should be “maliki” with a short “a,” which means “king” (Warsh, from Nafi’; Ibn Kathir; Ibn Amir; Abu ‘Amr; Hamza), or “māliki” with a long “a,” which means “master” or “owner” (Hafs, from Asim, and al-Kisa’i). Both “maliki” and “māliki” derive from the same triconsonantal root in Arabic, M-L-K. Both readings are considered valid by many practitioners, since both can be seen as describing God. In some Muslim societies, Al-Fatiha is traditionally read together by a couple to seal their engagement, however this act is not recorded in the sunnah and is seen by many to be an innovation. A Korán 1. fejezete vagy szúrája nagy jelentőséggel bír a muszlimok életében. A megnyitót recitálják eredeti arab nyelven minden imában. Az Al-Fátiha a Korán szíve, annak lényege, a legfontosabb szúra. Benne van az alávetettségük, hitvallásuk.

Qibla: A kibla arab szó imairányt jelent. Az iszlám kezdeti időszakában az imairány Jeruzsálem volt, majd Allah parancsára (Korán 2:149 és 2:150) a muszlimok az iszlám szerinti legrégebbi imaház, a mekkai Kába szentély felé fordultak. Az isteni kinyilatkoztatás az imairány megváltozásáról ima közben érte a muszlimokat. Medina városában még ma is áll az a mecset, ahol ez történt: a Kétkiblás Mecset (Meszdzsid Kiblatejn). A muszlim köteles minden imáját a kibla felé végezni. Harminc fokos tévedés megengedett. Ha valaki ima közben értesül arról, hogy rossz irányba imádkozik, azonnal a helyes iránybe kell fordulnia, ha pedig csak az ima elvégzése után, nem kell azt megismételnie. A mihráb A kibla, azaz a mekkai Kába, egyben az imádkozás irányát jelző falifülke vagy tábla az imahelyen. Rendszerint gazdagon díszítették. Eredete vitatott, de Abd al-Malik kalifa (685-705) uralkodása idején a jeruzsálemi Sziklamecset alatt, a sziklabarlangban már elhelyeztek egy Mekka felé irányított mihráb-táblát. Az első imafülke a próféta újjáépített medinai mecsete számára készült al-Valid kalifa (705-715) idején. A muszlimok napi 5x-i imájuk során ebbe az irányba fordulnak.  A qibla nemcsak az ima, hanem a temetés során is fontos. A halottakat arccal Mekka felé temetik el. Zsidóságban ue. a mizrah, ill. sivviti-tábla.

Kába (kocka): A Kába szentély, vagy Kába (arabul:الكعبة ) ismert még mint al-Kaabat al-Musarrafa (arabul: الكعبة المشرفة), al-Baytu l-Atík (arabul: البيت العتيق „Az ősi ház”), vagy al-Bajtu l-Harám (arabul: البيت الحرام „A szent ház”) a mekkai nagymecset (al-Maszdzsid al-Harám) belső udvarán álló szentély, amelyben a rejtélyes Fekete követ őrzik. A Fekete kő, valamint a köré épült szentély és mecset az iszlám világ legfontosabb vallási műemléke, a muszlim közösség lelki hazája, a legszentebb hely. A kibla, a muzulmánok imádságának meghatározott iránya a világ minden pontjáról a Kába felé mutat. A hívők naponta ötször, a szentély felé fordulva mondják el imáikat és a Korán parancsa szerint ide zarándokolnak az iszlám év utolsó hónapjaiban, hogy teljesítsék a hádzzs pontosan megszabott rituáléját. A Nagy Mecset tágas, négyszögletes belső udvarának közepén, egy talapzaton áll a nagyjából kocka alakú – 12 méter hosszú, 10,5 méter széles, 15 méter magas –, kő- és márványtömbökből épült Kába szentély. (A „Kába” név az arab muka’ab, „kocka” szóból ered.) Az épületet fekete brokátdrapéria borítja, amelyet a Koránból vett, ezüsttel és arannyal írott idézetek ékesítenek. A kiszva néven ismert leplet, évente cserélik. A szentély oldalait nagyjából a négy égtáj felé tájolták. A Kába szentély keleti sarokköve a Rukn-al-Aswad (a Fekete kő vagy al-Ħajaru l-Aswad), a híres meteorit; az északi sarok neve Rukn-al-Iraqi („Az iraki sarok”); a nyugati saroké Rukn-al-Shami („A levantei sarok”) és a déli fekvésű sarok neve Rukn-al-Yamani („A jemeni sarok”). A Kába belsejébe a szentély észak-keleti falán, a földtől 7 láb magasan elhelyezett ajtó vezet. A bejáratot egy gurítható fa lépcsősor segítségével lehet elérni. „Leírását a titokteljes szent odúnak csak az igazhitűek után bírjuk” [3] A szentély belsejének padlóját, sakktábla szerűen lerakott márványkockák borítják. A belső fal alsó fele is márvánnyal borított, a felső részét zöld damaszt burkolja, amelyre arany betűkkel a Korán mondatait hímezték. A tetőt cédrusfa oszlopok tartják. Ma az épület üres – régebben a Kába szentek szentjében a zarándokok ajándékai, fogadalmi kincsek álltak. A szentélyben arany és ezüst lámpások világítanak és a burkolatokat illatos, szentelt olajjal ápolják. Ugyanezt az olajat használják kívül a Fekete kő „felkenésére”. A (hibásan) Kába-kőnek nevezett kis méretű (30 cm széles, 40 cm hosszú) meteorit, – amelyhez több évezredes hiedelmek tapadnak – az épület ajtaja mellé van befalazva, egészen alacsonyan, hogy csak térdelve lehet megcsókolni. A Fekete kő több darabra törött, ezért vastag ezüstpánt tartja össze. A hagyomány szerint a Kába szentélyt Ibrahim (Ábrahám) és fia Izmael emelte az igaz Istennek; a kocka formát az Omajjád kalifa, Abd al-Malik alakította ki, a nagy árkádos udvar pedig I. Szulejmán és II. Szelim idején épült. Az udvarban a Kába mellett áll egy fa-pilasztereken nyugvó kupola: ez védi a Zemzem kút mitikus forrását, amelynek vizével évente háromszor megtisztítják a szentélyt. A Zemzem egykor Mekka egyetlen forrása volt és itt zajlott a hívők rituális tisztálkodása. A Kába történetének korai időszakáról igen keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy e helyet már az iszlám kialakulása előtt is szentélyként tisztelték, és a Kábához irányuló zarándoklatok már Mohamed ideje előtt is azzal végződtek, hogy a hívők megcsókolták a varázserejűnek tartott Fekete követ. Az erről szóló első feljegyzéseket Ptolemaiosz Mekkát bemutató, második századi írásaiban találjuk, „Macoraba” néven. [4] Eduard Glaser német történész nézetei szerint a Kaaba elnevezése az arab nyelv előtti, dél-arábiai vagy etiópiai mikrab szóból ered, amelynek jelentése templom. Az iszlám hagyomány szerint a Kába helyét Isten jelölte ki a Földön, neve al-Baytu l-Maˤmur, arabul: البيت المعمور „Allah háza”. A muszlimok úgy tartják Ádám emelte itt az első szentélyt. Majd – a Korán alapján – Ábrahám és fia, Izmael „megemelték a Kába alapjait”. Ennek jelentése nem teljesen egyértelmű, de a hívők értelmezése szerint, Ábrahám és fia újjáépítették azt a szent épületet, amelyet még Ádám emelt, s amelyből akkorra csak az alapok maradtak meg.). Mekka a Szíria, Mezopotámia és Dél-Arábia felé vezető karavánutak közelében fekvő oázis, már az i. e. 6. században is vásárhely volt. Az ott élő beduin törzsek több istent imádtak. Itt született meg 570-ben Mohamed, az iszlám prófétája, aki először 40 éves korában álmában látta meg Gábriel arkangyalt (Dzsibríl angyal), aki azt parancsolta neki, hogy kövesse Isten szavát. Miután több látomása volt, egy ideig prédikációkat tartott, amelyek annyira nem tetszettek a gazdag mekkai kereskedőknek, hogy 622-ben Medinába kellett menekülnie előlük. Medinában állította össze a Korán tanításait. Amikor Mohamed 630-ban hadsereg élén bevette Mekkát, megtisztította a Kábát a pogány bálványoktól, és meghonosította az Allahban való hitet. Ugyanakkor megtartotta a Fekete kő kultuszát: a követ az ég felé emelte, hogy megtisztítsa, és egy ezüstkeretbe foglalva a szentély délkeleti sarkában helyezte el. Nem törölte el a Kábához tartó évenkénti zarándoklat szokását sem, sőt kötelességgé, a vallás egyik alapelvévé tette (zarándoklat, hádzzs): minden jó anyagi körülmények között élő, egészséges muzulmán köteles életében legalább egyszer ellátogatni Mekkába. Az iszlám vallás szent számai az ötös és a hetes. A vallásnak öt alapelve van (hitvallás, ima, alamizsna, böjt, zarándoklat), és a muzulmánoknak naponta ötször (hajnalban, délben, délután közepén, alkonyatkor, az éj leszálltakor) kell imádkozniuk, bárhol legyenek és bármivel foglalatoskodjanak. A zarándoklat öt napig tart. A hívők, a mekkai zarándoklat első napján hétszer körbejárják a Kába szentélyt, majd hétszer futnak végig a két közeli domb, az al-Szafa és az al-Marva közötti fedett folyosón, amellyel Hágár és Izmáel sivatagi vándorlására emlékeznek, majd az ötödik napon ismét hétszer járják körbe a Kábát. A zarándokok 7×7 (49) követ gyűjtenek össze, amelyekkel az út negyedik napján Minában jelképesen „megkövezik a démonokat”. Az ötös és a hetes számoknak engesztelő ereje van. A Nagy Mecsetnek nevezett óriási épületet, amelynek sarkaiban két-két minaret magasodik, évente kétszer a „Kába ceremoniális megtisztítása” alkalmából nyitják meg. Erre a szertartásra körülbelül tizenöt nappal a Ramadan hónapja, és ugyanennyivel az éves zarándoklat megkezdése előtt kerül sor. A Kába szentély kulcsait a Banī Shaybat (arabul: بني شيبة) törzs őrzi. A törzs tagjai és a látogatók a Kába belsejében gyűlnek össze a szertartásra. A méltóságokból és külföldi diplomatákból válogatott kis csoport Mekka kormányzójának vezetésével lát hozzá az épület rituális megtisztításához, amelyhez egyszerű seprűket használnak. A muszlimok a Korán (Korán, 2:143-144) parancsa alapján naponta ötször arccal a Kába felé borulnak imára. Az imádság irányának elnevezése kibla. Míg a keresztények a kelet felé, a zsidók nyugati fal vagy ismertebb nevén Siratófal felé fordulva mondják el imáikat, addig a muzulmánok a Kába szentély, fókuszában a Kába kő felé imádkoznak. Kezdetben a kötelező imák iránya Jeruzsálem volt. Az iszlám hagyományai alapján, amikor Mohamed a medinai Al-Qiblatain mecsetben imádkozott, az Isten sugallatára jelölte ki Mekkát, azaz a Kába szentélyt annak az iránynak, amely felé az imádkozónak fordulnia kell. [4] A hívők egy része kibla-iránytűt használ, hogy bárhonnan pontosan meghatározhassa ezt az irányt, ami a mecsetek tájolásában is fontos tényező. Általában a mecset bejáratával szemben találjuk a Mekka felé mutató vonalra merőlegesen álló kibla-falat, amelynek közepén egy mélyedés, vagy falfülke is megerősíti a hívőket, hogy ez az ima irányát jelölő fal. A minaretek csúcsa is kibla pontként szolgál. [5].

Az iszlám kialakulása: Az iszlám kialakulása az Arab-félszigeten ment végbe a 7. század elején, pogány, de ugyanakkor keresztény, zsidó és zoroasztriánus hatásoknak egyaránt kitett közegben. Akkoriban, már mintegy fél évszázada Mekka városa ellenőrizte a Tömjénúton folyó, hatalmas hasznot hajtó karavánkereskedelmet, ami a hagyományos arab eszményektől való eltávolodást és szociális elégedetlenséget szült. Ennek élére a várost vezető Kurajs-törzs egy szegényebb ága, a Hásim-törzs egyik tagja, az aszketikus hajlamú Muhammad ibn Abdalláh állt, aki a hagyomány szerint 610 körül kapta az első isteni kinyilatkoztatást Gábriel arkangyaltól (arabul Dzsibríl vagy Dzsibráíl). A befolyásos körök rossz szemmel nézték Mohamed tevékenységét, ám bojkottjuk ellenére nagybátyja, Abú Tálib kiállt mellette, egészen 619-ben bekövetkezett haláláig. Ekkortól kezdve azonban Mohamed mind nagyobb fenyegetésnek volt kitéve és külső pártfogókat keresett, míg végül Jaszrib (a későbbi Medina) egymással sok véres harcot vívó törzsei fel nem kérték döntőbírájuknak. A Próféta – akit az iszlámban elsősorban inkább Isten küldöttjének (raszúl Alláh) tekintenek, mint prófétának (nabí), mivel nem puszta kinyilatkoztatást, hanem feladatot is kapott – így 622-ben titokban áttelepült a városba (ez az ún. hidzsra, melynek időpontját később az iszlám időszámítás kezdőpontjává tették). A próféta és hívei, már csak megélhetési okokból is, kénytelenek voltak a mekkaiak karavánjait fosztogatni, amiből valóságos háború alakult ki, de a buzgó vallásosságú muszlimok szép győzelmeket arattak, kisebb vereségeik pedig nem törték meg őket. Ennek köszönhetően számos medinai és beduin is csatlakozott Mohamedhez, amivel az iszlám (jórészt formális) felvétele is együtt járt. Ellenfelük növekvő erejét látva a mekkaiak végül beleegyeztek, hogy Mohamed és hívei elzarándokolhassanak a városban levő, pogányok által is használt, kocka alakú szentélyhez (al-Kaaba, azaz a Kába), amelyet Mohamed koncepciója szerint maga Ábrahám emelt azon a helyen, ahol Isten próbára tette őt azzal, hogy megkérte: áldozza fel neki fiát, Iszmáílt.[4] A zarándoklattal együtt a muszlimok jóformán vértelenül vették be Mekkát 629-ben, az Arab-félsziget legerősebb hatalmi központját. Az eset a nomád törzsek tömegeinek és a jemeni perzsa tartománynak Mohamedhez való csatlakozását eredményezte. A félsziget így a próféta kezébe került, aki Medinában rendezte be fővárosát. A hagyomány szerint már Mohamed felszólította a kortárs uralkodókat az iszlámhoz való csatlakozásra, bár erről egy korabeli nem muszlim forrás sem szól. Mindenesetre az bizonyosnak tűnik, hogy 630-ban az északi Tabúk felé indult muszlim portya. Mohamed halálakor a közösség kettős kihívás elé került: a próféta nem rendelkezett életműve folytatásáról,[5] a beduinok zöme pedig felbontottnak tekintette a korábban kötött, adókkal és egyéb kellemetlen kötöttségekkel járó, a háborúk végeztével hasznot nem hajtó szövetséget, és fellázadtak (ez az ún. ridda). A próféta társai (szahába) a közösség elerodálódását megakadályozandó gyorsan megválasztották „Isten küldöttjének helyettesét” (halífat raszúl Alláh, azaz kalifa) Abú Bakr személyében, és az „Isten kardjának” nevezett Hálid ibn al-Valíd leverte a lázadó törzseket. A közösség összetartásának azonban az volt az igazi eszköze, hogy a nem éppen vallásos híveket is érdekeltté tették az iszlámhoz való csatlakozásban. Ez vezetett a nagy hódításokhoz. A korábban példátlan módon egyesült arab seregek lerohanták és legyőzték a kor leghatalmasabb államait, Bizáncot és Perzsiát – ez utóbbi össze is omlott az invázió súlya alatt. A hódítás lendülete – a belháborúk idején megakadásokkal – a 8. századig tartott, amikorra muszlim (de mind kevésbé csupán arab) kézbe került egész Észak-Afrika, az Ibériai-félsziget nagy része, Szíria, Délkelet-Anatólia, illetve Irán vidéke és Transzoxánia. A további terjeszkedés lassabb folyamat volt: Anatólia zömét a szeldzsuk törökök hajtották uralmuk alá a 11. század végén, a Balkánra pedig az Oszmán Birodalommal érkezett a 14. századtól kezdve. A kelet-európai pusztán a 13. században létrejött Arany Horda és a 18. század végéig fennmaradó utódállamai alkottak muszlim államiságot, de vallásuknak nem sok nyoma maradt a térségben. India felé a 10. század végén az afganisztáni Gaznavidák, majd a Gúridák kezdték elterjeszteni az iszlámot birodalomépítésükkel párhuzamosan, ez utóbbiaktól szakadt el Észak-Indiában a Delhi Szultánság a 13. század legelején. Az indiai muszlim uralom a 16. században a félsziget nagyját ellenőrző Mogul Birodalomban teljesedett ki. A maláj és indonéz térségbe – hasonlóan Fekete-Afrikához – kereskedők vitték az iszlámot, és csak a 16. század végére vált a térség domináns vallásává.

Az öt pillér: Az iszlám teológiája mítoszokban és mesékben gyökerezik, istene az egész világ felett álló korlátlan úr, akit angyalok sokasága támogat világkormányzó munkájában, aki tetszése szerint szabja meg az emberek sorsát. Haláluk után mennyország vagy pokol vár reájuk. Erősen hangsúlyozza az eleve elrendelés tanát, és az ebből eredő fatalisztikus hit az iszlám egyik jellegzetessége. Minden muszlim, irányzattól függetlenül hisz az alábbi hat alaptételben: 1. Hit Istenben, egyedüliségében és abban, hogy csak ő méltó imádatra (tavhid); 2. Hit a Prófétákban (nabí) és a Küldöttekben (ruszul); 3. Hit az Isten által leküldött könyvekben (kutub); 4. Hit az angyalokban (malaika); 5. Hit a Végső Napban (kijama); 6. Hit az elrendelésben (kadar); Istenhit (tavhid): Az iszlám központi gondolata Isten egysége és egyedülvalósága. Teológiai rendszerében szigorú monoteizmust valósít meg. A „társítást” (sirk), azaz Isten mellé társat – más istenséget, avagy embert állítani – a legkomolyabb bűnnek tartja. Az iszlám istenképe legtömörebben a Korán 112. versében (szúra) van megfogalmazva: „             Mondd, Ő az Egyetlen Isten. Az Örökkévaló Isten. Nem nemzett és nem nemzetett. Senki sem hasonló Hozzá.            ”– Korán 112. szúra; Az Allah szó etimológiailag az arab iláh (istenség, isten) szóból származik. Az iláh kifejezéshez határozott névelő csatlakozik. Így az Allah szó konkrét jelentése „az Isten”. A szó távolabbról a sémi lh – Istent, istenséget jelölő szógyökből ered. (ld. még a héber Eloah, az arámi Elah vagy a szír Alaha szavak); Hit és iszlám egyet jelentenek, minden hittételben kivétel nélkül hinni kell, az azonban nem okvetlen szükséges, hogy az ember mind ismerje egyenként is őket. Ha valaki főbenjáró bűnt követett is el, azért muszlim marad, amíg bűnét megengedettnek nem tekintik. Isten minden bűnt megbocsát, csak a hitetlenséget nem. A legzsarnokabb uralkodó ellen sem szabad kardot rántani. A halottak lelkeinek hasznára válik, ha Koránt olvastatnak értük. Csak istent szabad imádni, ki egyedülvaló, társai nincsenek. Nem nemzett és nem nemzés útján jött létre. Nincs (meghatározható) lakhelye, láthatatlan és öröktől való, se alakja, se színe, se részei. Élet és tudás teljének a birtokában van, mindenható és mindent látó. Semmi sem történik akarata nélkül, hogy a bűn és a rosszaság mégis hogyan lehetséges, azt ember nem tudhatja. Isten mindenható, mindenhatósága létével egy. Isten hét tulajdonsága (élet, tudás, hallás, látás, akarat, mindenhatóság és beszéd) öröktől valók és Isten lényegéhez tartoznak. Isten teremtett és teremt minden cselekedetet és minden érzést. Nem az evés csillapítja az éhséget, hanem Isten. Szentek és próféták (nabi): Az iszlám tanítása szerint a szentek kegyelmi ajándéka az igazság, de azért a szentek nem érnek fel a Prófétáig. A legnagyobb szent Abú Bakr, utána következnek Omar, Oszmán, Ali, az igazhívők kalifái. A többi szent élete szintén istennek tetsző volt, közbenjárásukra számítani lehet, aki nem tiszteli őket egyformán, az eretnek. Vannak próféták, akiket isten küldött. Az első Ádám, akit Iblis (ördög) kivételével az angyalok imádtak, és Iblis ezért a pokol tüzére került. Mohamed a legutolsó próféta. Az iszlám rendszerében Isten kinyilatkoztatásait próféták, vagy küldöttek közvetítették az emberek felé. A prófétákat az iszlám egyenrangúnak tekinti. Bár az iszlám szerint Isten minden néphez küldött prófétát (egy hadísz szerint számuk 124 000), a Korán összesen csak huszonöt prófétát említ név szerint. Ezek a következők: Adam (Ádám), Idris (Enoch), Nuh (Noé), Hud (Heber?), Salih (Salih), Ibrahim (Ábrahám), Ayub (Jób), Lut (Lót), Ishmail (Ismael), Ishaak (Izsák), Yakub (Jákob), Yusuf (József), Shuaib (Jethro?), Musa (Mózes), Harun (Áron), Davud (Dávid), Sulayman (Salamon), Ilyas (Éliás), Zulkifl (Ezékiel?), Al-Yasa (Illés), Yunus (Jónás), Zakhariya (Zakariás), Yahya (Keresztelő János), Issa (Jézus), Mohamed. Mohamed a legjobb ember, népe a legjobb nép. Az előtte való próféták mind csak egy néphez küldettek. Mohamed küldetése az egész világnak, úgy az embereknek, mint a démonoknak szól. Mohamed sok csodát tett: megrepesztette a holdat, vizet fakasztott, állatok, fák és kövek üdvözölték prófétaként. Az az utazása, amelyet egy éjszaka tett Jeruzsálembe és a mennyországba nem mese, hanem tény és való. De legnagyobb csodája a Korán. Kinyilatkoztatott könyvek: Isten beszél. Az iszlám szerint egyes prófétákon keresztül szent könyveket nyilatkoztatott ki. A Koránban név szerint szerepel a Tawrat (Tóra), a Zabur (Zsoltárok) és az Indzsil (Evangélium), mint Allah által leküldött könyvek. Mindazonáltal az iszlám teológia szerint ezek a könyvek időközben eltorzultak, egyes részeik elvesztek, illetve más részeket toldottak hozzájuk. Ilyen módon egyedül a Korán tekinthető hiteles, eredeti formában rendelkezésre álló kinyilatkoztatásnak. A Koránt Mohamednek adta Isten, részenként, 23 éven át. A törvényt Mózesnek, az evangéliumot Jézusnak, a zsoltárokat Dávidnak, más könyveket más prófétáknak nyilatkoztatott ki. Számuk 104. A legnagyobb köztük a Korán, mely a többit érvénytelenné tette, a Korán azonban soha érvényét el nem veszti. A Korán isten igéje, mint ilyen nem teremtetett, hanem öröktől fogva van. Angyalok és dzsinnek: Az iszlám tanítása szerint el kell ismerni, hogy Istennek angyalok állnak rendelkezésére, akik végrehajtják akaratát és mindenben engedelmeskednek neki. Az angyaloknak különböző osztályaik vannak, Gábriel külön erőkkel van felruházva. Az iszlám rendszerében az angyalok szabad akarattal nem rendelkező, kizárólag Istent szolgáló lények. Az iszlám teológia fontos szereplője Dzsibril (Gábriel), akin keresztül Isten közölte a prófétákkal a kinyilatkoztatást. Következően a szabad akarat hiányából, az iszlám nem ismeri a „bukott angyal” fogalmát. A Koránban az Ádámot megkísértő gonosz Iblisz nem angyal, hanem dzsinn. A dzsinnek az iszlám rendszerében tűzből teremtett lények, de ellentétben az angyalokkal, rendelkeznek szabad akarattal, így van közöttük jó és rossz is. Tevékenységükkel segíthetik az embereket jó avagy rossz útra lépni. Az iszlámban szerepel a saitan (sátán) – kísértő kifejezés is, ami elsősorban Ibliszt és leszármazottait jelenti, de emellett jelenthet bármilyen embert vagy dzsinnt, aki gonosz dolgokat sugalmaz másoknak. Iblisznek sok utóda van, akik belopóznak az emberbe. Iblisz csak a feltámadásig él. Végső Nap: Az iszlámban központi helyet foglal el a Végső Nap, amelyen Isten minden ember felett Ítéletet mond. A halott hitét halála után Munkar és Nakir angyalok megvizsgálják. A döntés értelmében a jók a Kertekbe (Dzsenna), a rosszak pedig a Tűzbe (Nar) jutnak. E fogalmak megfeleltethetők a keresztény és zsidó vallás Paradicsom és Pokol fogalmainak. Az ítélet alapja a Korán szerint kizárólag az egyes ember hite és a cselekedetei, illetve Isten könyörületessége, ebből következően az iszlám elutasítja a megváltás fogalmát is. Létezik a túlvilág. Az utolsó ítélet előjele az Antikrisztus (daddsal) és a Máhdi fellépése és Jézus visszatérése. Minden élőlény meghal, a hegyek repülni fognak, mire minden feltámad, hogy elvegye jutalmát a mennyországban vagy büntetését a pokolban. Akinek csak egy parányi hite volt, az nem kárhozik el örökre. Az utolsó ítélet fontos eszközei a mérleg, a híd és a Próféta tava. Elrendelés (qadar): Az iszlám szerint Isten “Megőrzött Táblákra” (al-Lawhu ‘l-Mahfuz) minden megtörtént, és a jövőben történni fogó dolgot felírt, így az egyes emberek sorsát is. Az iszlám ugyanakkor elfogadja a szabad akarat létét, hiszen Isten minden dolgot a tudásával írt. Az iszlám a vallásgyakorlat öt fő pillérét különbözteti meg. Ezeket hívják „az iszlám oszlopainak” (Arkan-al-Islam): 1. Hitvallás (sáhada); 2. Ima (szaláh); 3. Adakozás (zakát); 4. Böjt (szaum); 5. Zarándoklat (haddzs); Ez az öt dolog az iszlám sarkalatos követelése. Erkölcsi tekintetben pedig Abu Daud Szulejmán al-Azdi († 900 körül) 500.000 tradíció-mondatból 4800 hiteleset kiválasztva a hitelesek lényegét a következő négy pontban foglalta össze: 1. A cselekedetek a cselekvők intenciói (szándéka) szerint ítéltetnek meg. 2. Az ember azzal mutatja ki őszinte vallásosságát, ha nem elegyedik olyan ügybe, amely nem hozzá tartozik. 3. Nem igazhitű az ember, míg felebarátja számára nem kívánja ugyanazt, amit önnönmaga számára kíván. 4. Nemcsak a tiltott dolgok élvezetét kell kerülni, hanem oly dolgokét is, melyeknek becsületes keletkezése iránt nem forog fenn teljes bizonyosság. A síita teológia a hit és a vallásgyakorlat tételeit más módon csoportosítja. A síita terminológia megkülönbözteti a hit gyökereit (usūl al-dīn) és a hit ágait (furū al-dīn). Hitvallás (sahada): Az iszlám vallásgyakorlatának egyik legfontosabb tétele a hit megvallása. Az iszlám felvételekor az új muszlim elmondja a sahadát (tanúsítás), amely a következőképpen hangzik: „    Ashadu anna laa Ilaaha illa-Allah, wa ashadu anna Muhammad raszulu Allah.            ” Azaz: Tanúsítom, hogy nincs más isten Allah-on kívül, és tanúsítom, hogy Mohamed Isten küldötte. Ezt a sahadát a muszlimok minden ima alatt elmondják. A hit megvallása nem csak ima alatt történik, hanem minden lehetséges alkalommal. A muszlimság letagadása az iszlámban csakis olyan helyzetben megengedett, amikor az ember a hit megvallása miatt komoly veszélybe kerülne. Ima (salah): Az iszlám vallásgyakorlatának naponta rendszeresen ismétlődő eleme a napi ötszöri kötelező ima. Ellentétben a keresztény terminológiával, az ima az iszlámban kizárólag egy fajta, rituálisan erősen kötött formát jelent. Minden más Istenhez való fordulást fohászként (du’a) értelmeznek. Az öt kötelező ima öt különböző napszakban történik: Fajr (hajnalhasadás), Dhuhr (dél), Asr (délután), Maghrib (napnyugta), Isha (este). Mivel az imák időpontja a nap járásához igazodik, évszaktól és földrajzi helyzettől függően változik. Az imát mosakodásnak kell megelőznie. A mosakodás nem szentség, hanem csak szokás és szükség esetén víz helyett homokkal is végezhető. Minden imádság megfelelő számú meghajlásból, leborulásból és Isten segítségül hívásából áll. Ez nem magányos imádság, hanem a gyülekezetben végzendő. Természetesen egyedül is hatásos, de a “a gyülekezetben való imádkozás a magányos imádkozást huszonhét fokkal múlja fölül”.[8] Pénteken a déli imádság két prédikációval ünnepélyesebbé bővül, különben azonban a péntek is csak olyan nap, mint a többi (nem munkaszünet). Adakozás (zakat): Az adakozás, a szegények segítése az iszlám felfogásában a vallásgyakorlat része. A zakat fizetése a szegények számára egy évben egyszer, Ramadánkor kötelező. Ennek mértéke a rendelkezésre álló, nem a közvetlen létfenntartásra szolgáló vagyon 2,5%-át jelenti. (egyes terményekben, állatokban álló vagyonra más mérték vonatkozik). A zakatot a tradicionális muszlim országokban egyfajta adóként szedik, vagy mecseteken keresztül osztják el. A mecsetek esetleges személyzetének fenntartására azonban a zakat nem fordítható. Ilyen módon nem tekinthető egyházi adónak, vagy ahhoz hasonló adónemnek. A zakatban a muszlim közösség szegény, rászoruló tagjai részesülhetnek. A zakat melletti egyéb, nem kötelező, időhöz nem kötött adakozásból (szadaka), a nem muszlimok is részesülhetnek. Böjt (sawm): Az iszlámban a böjti hónapban (Ramadán), a kötelező böjt hajnalhasadástól (Fajr) napnyugtáig (Maghrib) tart. Ezalatt a böjtölőnek sem ételt, sem italt nem szabad magához vennie, dohányozni nem szabad, a különösen kegyesek még a nyálukat sem nyelik le. Két egymást követő böjti nap között meg kell törni a böjtöt. Bizonyos esetekben (betegség, terhesség, szoptatás, menstruáció) a böjtöt nem kell, sőt nem szabad tartani, azonban ezt egy későbbi időpontban be kell pótolni, ha pedig ez nem lehetséges (például hosszú betegség miatt), akkor legalább egy szegényt etetni kell minden böjti nap helyett. A böjt megtörése (iftar) Ramadánkor általában fontos közösségi esemény. Ilyenkor tartják a muszlimok a szintén nem kötelező, éjszakai un. tarawih imákat is. A Ramadánon kívül nincsen más vallásilag kötelező böjt, de böjtölni a Ramadánon kívül is lehet, sőt ajánlatos.  Zarándoklat (haddzs): Minden muszlim kötelessége legalább egyszer életében – ha megteheti – elvégezni a zarándoklatot (haddzs) Mekkába, a Szent Mecsethez. A mekkai zarándoklat az iszlám naptár Dhu al-Hiddzsah hónapjának (a muszlim holdnaptár 12. hónapja) 8. és 10. napja között történik.[10] A zarándok a haddzs alatt világi életét felfüggesztve csak istennek él. A haddzson való részvételnek a következők a feltételei: A zarándoknak ép elméjűnek kell lennie, mivel a küldetés értelmét fel kell fognia, meg kell értenie. Egészségesnek kell lennie, hiszen maga a szertartás meglehetősen megerőltető. A részvételhez szükséges anyagi eszközöket becsületes úton kell előteremtenie, ugyanakkor biztosítania kell, hogy otthon maradt családtagjai ne szenvedjenek hiányt a távollétében. Akadályoztatás esetén maga a szándék (níja) megléte is elegendő. A haddzs megváltható helyettes küldésével is, és a zarándoklatra félretett pénzt jótékony célra is fordíthatják. A férfiak két varratlan vászonleplet, a nők egyszerű, bokájukat és karjukat eltakaró fehér ruhát viselnek, azonban arcukat nem fedik be, hiszen a férfiak szíve ilyenkor tiszta. A ruhát akkor kell ima elmondása közben magukra ölteni, amikor megérkeznek a szent kerület (harám) kapujához. A muszlimok ezt a ruhát olyan nagy becsben tartják további életük során, hogy sokan ebben is temetkeznek el. A harám területén tilos az ékszerek viselése és az illatszerek használata, de még a köröm vagy a hajvágás is. Tilos állatok leölése vagy növények megsértése. Tilos a veszekedés, a viszály, de a szexuális érintkezés, mulatozás is Azoknál, akik ezeket a szabályokat megszegik, súlyos esetben (amennyiben ez szándékosan történik) a zarándoklat értékét veszti. A zarándoklat ténylegesen a hónap nyolcadik napján kezdődik, rituális mosakodással, majd azonnal a Kába kő (9) hétszeri megkerülése következik (taváf), az óramutató járásával ellentétesen. A zarándokok Allah nevét kiáltják. A taváf a keleti saroknál kezdődik, ahol – amennyiben lehetőség van rá – a követ megcsókolják. A zarándokok isznak a Mecset udvarán fakadó Zamzam forrás (2) vizéből, amelyet Allah fakasztott Ábrahám második feleségének, Hágárnak és fiának Izmaelnek, hogy szomjan ne halljanak. Majd Hágár példáját követve hétszer futnak a Szafát és Marwá hegyek között (szaaj) (3), felidézve, ahogy Ábrahám felesége és fia vizet keresett a sivatagban. Ezt követően elzarándokolnak az Arafát hegyéig (5). A 9. napon délig kell megérkezniük. Az Arafát hegyén megvizsgálják lelkiismeretüket és tisztaságukat (wakúf), prédikációt hallgatnak, elmélkednek késő délutánig, majd visszaindulnak, megpihenve Muzdalifában (6), ahol az éjszakát töltik. A 10. napon, napfelkeltekor a zarándokok továbbindulnak Minába (7), ahol áldozatot mutatnak be (íd al-adhá). Itt kövekkel dobálják meg a Sátánt (Iblisz) jelképező oszlopokat (8), arra emlékezve, hogy a Sátán megkísértette Ábrahámot és családját, hogy ne engedelmeskedjenek Istennek, és ne folytassák útjukat Arafat hegyére, ahol Ismaelt fel kellett volna áldoznia Ábrahámnak. A zarándokok ezzel jelképezik, hogy ellentmondanak a Sátánnak. Ezután állatáldozatot[19] mutatnak be, majd visszatérnek a Kábához, ahol újból hétszer megkerülik azt. A zarándoklat végén Minában megünneplik annak sikeres befejezését. A zarándokok elhelyezésére a hatóságok az ultramodern szállodáktól a városon kívűl számukra felépített sátorvárosig (4) minden lehetőséget felhasználnak, azonban az évenként idesereglő zarándokok nagy száma miatt időnként torlódások és komoly balesetek is előfordulnak. Ezek elkerülésére a szaúdi állam országokra érvényes kvótákat határozott meg, illetve vízumkényszert írt elő, amely a világ muszlim lakosságában nagy ellenérzést keltett. A Haddzs idején kívül a Mekkába látogatók – umrát (látogatást) végeznek, amely lényegesen rövidebb és kevesebb rituális mozzanatot tartalmaz, mint a haddzs és többszöri megtétele sem ér fel a nagy zarándoklat áldásaival. A törvényeken kívül vannak utánzásra méltó dolgok. Ilyen például a fogpiszkáló használata, lakodalom rendezése és a körülmetélkedés. Tehát a körülmetélkedés nem szabály. Bort inni, sertéshúst enni muszlimnak tilos. Köszönteni és enni csak jobb kézzel szabad, a bal tisztátalan dolgokra használatos. Szentek nevei után dicsőítő formulákat mondanak, távollétében senkit kritizálniuk nem szabad, és még számtalan, a mindennapi élet apró eseményeit érintő vezérfonal.