pekingi opera

május 18, 2009 at 8:37 pm (irodalomelmélet, vizsgakövetelmények, ókori és keleti irodalmi műfajok)
Tags: , , , , , ,

  1. Írja le egy pekingi operaelőadás színpadképét, vagyis azt, hogy ez néző mit lát a színpadon előadás közben!

Kezdetben a színpad sötét. Pontosan kezdésidőben kigyúl a fény, és láthatóvá válik a csupasz színpad, amelynek jobb elülső sarkában öt zenész ül. Zenélni kezdenek, amire megjelenik egy színesen és gazdagon felöltöztetett, festett arcú férfi. Magas fejhangon mesélni kezdi saját történetét. De már jön is egy asszony, a párbeszéd énekbe vált, majd az újabb szereplők beléptével akrobatikus elemek fűszerezik. A kardnyelők és állathangutánzók mutatványai között kerül sor arra, hogy előadók megjelenítettek történeteket a színpadon.

Nyelvezete a nagyközönség nyelve volt, amely szerkesztésében és szóhasználatában gyökeresen különbözött a kiművelt írott stílustól, és a színház már csak ezért sem tudott évszázadokig a művészet rangjára vergődni. A darabok témája szinte kivétel nélkül legendákban gyökerezik. A színpadon szép számmal találunk démonokat és isteneket, ősi korok talán soha nem létezett nagy alakjait és mellettük természetesen a mindennapi élet apró figuráit. Sem időben, sem térben nincsenek határok, a gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a színpad teljesen csupasz, legfeljebb egy asztal és egy szék kerülhet rá. A cselekmény helyét és idejét mindenkor a szereplők határozzák meg: elmondják és eljátsszák, hol vannak. Belekerülhetnek tehát pantomimikus elemek a jelenetbe. Amit a való életben lát, azt meggyúrja, átfűszerezi, formákba rakja, azaz erősen stilizál. Bizony kódolt mozdulatok vannak benne, amelyeket csak a szakavatott nézők értenek meg. Minden lépésnek, kéztartásnak vagy szemmozdulatnak jelentése van, a szereplő a kezével elmondja viszonyait a többi szereplőhöz, kiemeli és képiesíti saját szövegének lényegét. A pekingi operában hagyományosan négy alapvető szerepkört különítenek el: a férfi (fiatal vagy idős, általában tanult férfi), a nő (mindenféle rendű-rangú nő), a nagyhatalmú férfi (császár, istenség, hadvezér) és a bohóc szereptípusát. A 20. század harmincas éveiig a női szerepeket is férfiak játszották.

  1. A kínai színjáték összetett műfaj. Milyen művészeti ágak ötvöződnek benne?

A pekingi opera egészén belül négy alkotóelemet különítenek el, ezek: az ének, a recitálás, a színpadi mozgás és az akrobatika. A kínai színjátszás gyökerei az ókorban kialakult szertartásokra nyúlnak vissza. Ebből alakult ki kezdetben a népi látványosságnak számító komédiázás, tánc- és énekművészet. A színjátszás körébe sorolandók még a mutatványosok is, akik valamilyen akrobatikus, bűvész vagy idomár műsorral szórakoztatták közönségüket.

  1. Mikor jött létre a kínai színjáték leghíresebb ága, a pekingi opera?

Kínában összesen több mint 100 fajta dramatikus műfajt tartanak számon, a legismertebb a pekingi opera. A pekingi opera története 1790-re nyúlik vissza, amikor Anhui tartományból négy helybéli társulat felkerekedett és Pekingbe jött előadást tartani a Qing-udvarba, Qianlong császár 80. születésnapja megünneplésére. Az általuk játszott műfajnak huidiao opera volt a neve, egyike volt a számos helyi dramatikus játéknak. Pekingben természetesen már akkor is volt opera, ennek jingqiang opera volt a neve, és jóval szofisztikáltabb volt az Anhuiból érkezettnél, szövegét művészek írták, viszont az előadása jóval kevésbé volt látványos mint a vidéki truppoké. A történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy az Anhuiból érkezett négy társulat utódai 1828-tól kezdve közös előadásokat kezdtek tartani a Hubei tartományból érkezett helyi társulatokkal. Ezt nem lehetett másképpen megoldani, csak ha ezek a társulatok tanultak egymástól, ellesték egymás mozdulatait, fogásait, stílusát, legfőképp pedig éneklési technikáját.. Xianfeng császár idejére, az 1850-es évekre teszik a mai értelemben vett pekingi opera megszületését.

Szólj hozzá

héber irodalom tételek

május 18, 2009 at 8:24 pm (hebraisztika, irodalomelmélet, vizsgakövetelmények, zsidó vallás és kultúra, ókori és keleti irodalmi műfajok)
Tags: , , ,

Mutassa be szövegrészletből vett példákkal a klasszikus héber költészet legalapvetőbb eszközeit!

-  alapvető rendszerező elve az ismétlés (paralelismus membrorum)

-  az ismétlések között a kapcsolat nemcsak szinonim lehet, hanem ellentétes is

-  az ismétlés néha keretbe foglalja a mondanivalót

-  az ismétlés a vers szervező eszköze

Milyen ókori és modern elméleteket ismer az Énekek éneke keletkezéséről és értelmezéséről?

A, Formai elemzés

- töredéke szöveg (mozaikos, apró részletekből tevődik össze)

- drámaként lehet felfogni váltakozó megszólalók

- a férfi szereplőt Salamon királyhoz kötik, a nőit egy vidéki lányhoz, akit Salamon udvarába vitetett

- modern értelmezések:

· népi lakodalmi ünnepségek dalainak gyűjteménye

· párhuzamok a sumér és akkád irodalommal: istenek szent násza kultikus szerep (a sumér szövegek ennél sokkal szókimondóbbak)

B, Taralmi (elvont) elemzés

- a Biblia legszentebb szövege ezzel az értelemváltással lehetett a kánon része

- a nő Izrael, a férfi a Teremtő az ő szerelmüket írja le (ezzel a behelyettesítéssel sok kérdés marad nyitva)

- az ókor végén a zsidó hagyomány igyekszik átértelmezni az örökkévaló antropomorf voltára utaló részleteket

pl. feje = kezdete (10 parancsolat)

haja = Tóra betűi (fekete tinta)

arca, ajka = kinyilatkoztatás

menyasszony: táncoló nő képe (lábától felfelé halad a  leírás) folyamatosan sűrűsödnek a leírásban a földrajzi hasonlatok

-  keresztény értelmezés:

· behelyettesíti Izraelt az egyházzal az Énekek énekében az nő az egyház, a férfi Krisztus (menyasszony, vőlegény)

· az egyház vágyódik Krisztus után Krisztus működése után szerveződött meg az egyház: talán a második eljövetelre várnak

· lelki szint: egyház, Krisztus

· szellemi szint: lélek – Isten bölcsessége, tudása, misztériuma

Menyasszony és vőlegény alakja az Énekek énekében. A két leírás (5,9-16 és 7,1-6) alapján mutassa be a különféle értelmezések lehetőségeit!

a férfi szereplőt Salamon királyhoz kötik, a nőit egy vidéki lányhoz, akit Salamon udvarába vitetett

a nő Izrael, a férfi a Teremtő

Szólj hozzá

görög műfajok és dráma

május 18, 2009 at 8:12 pm (irodalomelmélet, vizsgakövetelmények, ókori és keleti irodalmi műfajok)
Tags: , , , , , , , , , ,

Görög műfajok virágkora időrendben:

Eposz (és tanköltemény)– Homérosz (id. e. 8-7. sz.) Iliász és az Odysseia eposzok „szerzője”, Kis-Ázsia görögök lakta területein vándorolt, az énekmondói hagyományok kiterjesztője volt.

Lírai műfajok (id. e. 7-6. sz.)

Kardal költészet (id. e. 6. sz.) – A görögök közösségi Ünnepeiken igényelték. Változatai: dithyrambosz, nomos (Apollón tiszteletére), epinikion (győztesek tiszteletére).

Drámai műfajok – Tragédia, ókomédia (id. e. 5. sz.)

Újkomédia (id. e. 4. sz.) – Arisztotelész (384-323)    Poétika c. alkotása: 4. sz. közepe. „A kötészet lényege     az utánzás.”    Axióura: intuitív ismeretek, egyedi tapasztalatokból    szűrődik le, tapasztalattal igazolható. Tudományok és    tudás intuíciókon nyugszanak.

A műfajok különbözősége Arisztotelész szerint mit (pl. hitvány vagy nemes embert), hogyan (pl. elbeszéléssel), mivel (pl. prózában) utánoznak. Ezt a Poétika c. művében fejtette ki.

Mimézis: utánzat készítését jelenti negatív (másolás) és pozitív (képmás készítése, ábrázolás, modellezés) értelemben.  Eljátszást, megszemélyesítést, színészkedést is jelent. A költészet az általánosra törekszik, azt ragadja meg, ami lehetséges, vagy ami történni szokott.

Komédia: Nálunk hitványabbakat utánoz, dramatikus, metrikus szövegek és dalbetétek jellemzőek rá. A nevetséges nevetségessé tételével katarzist vált ki. Olyan hibát gúnyol ki, mely nem okoz fájdalmat vagy bajt. Jelmezek: nagy has és/vagy lógó mell, nagy fenék, phallosz (test nyílásai erőteljesek, kitüremkedőek), anyagcserét fokozó testrészek és működésben lévő nemző testrészek kihangsúlyozása.

Ókomédia: Arisztophanész – Felhők c. művének, 423-ban volt bemutatója, de megbukott, mert csak harmadik lett a három versenydarab közül. Elkezdte átírni, de sosem készült el vele. A mai ismert mű a két mű keveréke, az egyik legnépszerűbb dráma lett. Sztrepsziádész→Előkelő származású nőt vett el, bár ő maga vidéki származású, eladósodik a fia miatt. Közeleg a hónap vége, a törlesztés napja, beíratja fiát Szókrátészhez, hogy tanulja meg hogyan lehet pert nyerni a hitelezők ellen. Alaphelyzet: a középpontban áll egy átlag állampolgár hétköznapi problémával (egyéni szemszög). A probléma megoldásához kell egy zseniális ötlet. →Nem szokványos a Felhők c. mű alaphelyzetében, a kettős kötődés→városi kultúra módszereit akarja alkalmazni↔egyszerű neveltetésű, alkalmatlan rá. Tisztességtelen módszerek megjelenése. Fia nem hajlandó Szókrátészhez elmenni, ezért ő megy el, de kirúgják. Végül beiratkozik a fia. Sztrepsziádész sikeresen alkalmazza az érveket, amit fia tanult. Fia megveri, majd elmagyarázza miért tette. Sztrepsziádész dühében felgyújtja a Gondolkozdát? Ezzel zárul a mű.

→Mit tanít Szókrátész:

Hány bolhalábat ugrik a légy? Hogyan zümmög a légy?

Az igazi Istenek a „felhők”

Tőlük származnak a gondolatok

Szellemi elit megjelenése→tudományos dolgok→értelmetlen időpocsékolás az átlagember számára

Nyelvészeti problémák – hím galamb helyes megnevezése: „galambfi”

Anaxogorasz híve volt

Gazdag családok gyerekeit tanította

Tudatlanságra való ráébresztés – számos hagyományos istenképzetet kétségbe vont

Racionális elemzés + meggyőzés módszere

Arisztotelész: Poétika

1.A költői műfajokat a következők alapján lehet megkülönböztetni:

Milyen eszközökkel, mit és hogyan utánoznak.

Az eposzírás, a tragédiaköltészet, a komédia, a dithürambosz-költészet, a fuvola és a lantjáték mind utánzás. Más eszközökkel, mást és máshogyan utánoznak.

A szavak művészete a ritmusok alakításával utánozzák a jellemet, szenvedélyeket és tetteket. Még azt is „költészetnek” szokták nevezni, ha valamilyen orvosi vagy természettudományi tárgyat foglalnak versbe. Költő az, aki mindenféle versformát keverve végez utánzást (pl. Khairémon Kentaurosz c. műve).

A dithürambosz – és a nomoszköltészet, a tragédia és a komédia a ritmust, a dallamot és a versmértéket is használják, de abban különböznek, hogy egyesek egyszerre mind hármat használják, mások felváltva. Tehát a művészeti ágakat az különbözteti meg, hogy milyen eszközökkel végzik az utánzást.

Mivel az utánzók cselekvő embereket utánoznak, azoknak nálunk jobbaknak, vagy rosszabbaknak, vagy hozzánk hasonlónak kell lenniük.

Az említett utánzások mindegyikében megvannak ezek a különbségek, de mást-mást utánoznak, és ez különbözteti meg őket. A tragédia és a komédia abban különböznek, hogy a tragédia jobb embereket, a komédia hitványabb embereket utánoz. A harmadik különbség az, hogy az egyikben a költő maga beszél és mást is megszólaltat, a másikban csak a költő szólal meg, a harmadikban az utánzott személyek tevékenykednek és cselekednek. Ez a három különbség van meg az utánzásnál. Drámának nevezzük azt, amikor a cselekvő és a tevékenykedő embert utánozzák.

(Órai jegyzet: Arisztotelész az intuitív ismeretekre alapoz

- intuitív ismeretekből alakul ki a tudás, majd a tapasztalattal igazolható

- az egyes műfajok aszerint különböznek egymástól, hogy:

- mit? (nálunk nemesebb vagy hitványabb embereket)

- hogyan? (elbeszélés, szerzői hang, dramatikusan, cselekvéssel, csak a szereplőket megszólaltatva)

- mivel? (prózában, ritmikus prózában, metrum, dallamok) ábrázolnak

- Arisztotelész szerint a dialógus (és itt Platónra gondolt, aki valszeg nem örült ennek) is költészet)

A komédia meghatározása:

A komédia a ritmust, a dallamot és a versmértéket is használja, de abban különbözik, hogy egyesek egyszerre mind hármat használják, mások felváltva.

Homérosz jelölte ki a komédia formáját. A „Margitész” olyan viszonyban van a komédiával, mint az „Iliász” és az „Odüsszeia” a tragédiával.  (Margitész a Kr. e. VII-VI. században keletkezett görög epikus költemény, szerzőjének Homéroszt vagy Pigrészt tartották. Főhőse az ostoba Margitész, aki „sok dolgot tudott, de mindent rosszul tudott”. Felnőtt fejjel nem tudta, apja szülte-e vagy az anyja, feleségének csellel kellett rávennie arra, hogy házaséletet éljen, meg akarta mérni a tenger hullámait stb. Margitész szülei dúsgazdag emberek voltak, a költemény szerzője hősében talán az epikus hős komikus fordítottját ábrázolta művében.

A komédia kezdetben rögtönző jellegű volt. A városban lakó most is dívó phallikus dalok előadói fejlesztették ki.

2. Az agón meghatározása: Küzdelem, verseny, kihívás, melyet vallási fesztiválokon tartottak.

Az ókomédiában jelentése formális szabály, egyezmény alapján vívott szópárbaj. Vita a pozitív és a negatív főhős között, kórussal, mely általában a bíróságot alkotja. A győzelem a második beszélőé és az övé az utolsó szó joga is.

Kik között játszódik le agón a Felhők c. műben? Milyen eredménnyel?

Pheidippidész, Sztrepsziadész fia és Sztrepsziadész között zajlik le agón. Vitáznak arról, hogy helyénvaló-e, hogy Pheidippidész megveri apját. A vitát Pheidippidész nyeri és meg is veri apját. Apja erre dühbe jön és felgyújtja a Gondolkozdát, ahol fia a vitázás művészetét Szókrátésztől tanulta.

3. Miért kapta Arisztophanész komédiája a Felhők címet? Mi a szerepük a cselekményben?

Arisztophanész komédiája azért kapta a Felhők címet, mert Szókrátész azt állítja, hogy Zeusz nem létezik, és nem ő adja az esőt, hanem a felhők. Sztrepsziadésznak magyarázza, hogy a villámokat és mennydörgést sem Zeusz generálja, hanem a felhők. Szókrátész tudományosan támasztja alá azokat a jelenségeket, melyek annak előtte Istenségeknek tulajdonítottak.

Szólj hozzá

perzsa költészet

május 18, 2009 at 6:15 pm (arab irodalomtörténet, irodalomelmélet, vizsgakövetelmények, ókori és keleti irodalmi műfajok)

So strong is the Persian aptitude for versifying everyday expressions that one can encounter poetry in almost every classical work, whether from Persian literature, science, or metaphysics. In short, the ability to write in verse form was a pre-requisite for any scholar. For example, almost half of Avicenna’s medical writings are in verse. Works of the early era of Persian poetry are characterized by strong court patronage, an extravagance of panegyrics, and what is known as سبک فاخر “exalted in style”. The tradition of royal patronage began perhaps under the Sassanid era and carried over through the Abbasid and Samanid courts into every major Persian dynasty. The Qasida was perhaps the most famous form of panegyric used, though quatrains such as those in Omar Khayyam’s Ruba’iyyat are also widely popular. Khorasani style, whose followers mostly were associated with Greater Khorasan, is characterized by its supercilious diction, dignified tone, and relatively literate language. The chief representatives of this lyricism are Asjadi, Farrukhi Sistani, Unsuri, and Manuchehri. Panegyric masters such as Rudaki were known for their love of nature, their verse abounding with evocative descriptions. Through these courts and system of patronage emerged the epic style of poetry, with Ferdowsi’s Shahnama at the apex. By glorifying the Iranian historical past in heroic and elevated verses, he and other notables such as Daqiqi and Asadi Tusi presented the “Ajam” with a source of pride and inspiration that has helped preserve a sense of identity for the Iranian peoples over the ages. Ferdowsi set a model to be followed by a host of other poets later on. The thirteenth century marks the ascendancy of lyric poetry with the consequent development of the ghazal into a major verse form, as well as the rise of mystical and Sufi poetry. This style is often called “Araqi style”, (western provinces of Iran were known as Araq-e-Ajam or Persian Iraq) and is known by its emotional lyric qualities, rich meters, and the relative simplicity of its language. Emotional romantic poetry was not something new however, as works such as Vis o Ramin by Asad Gorgani, and Yusof o Zoleikha by Am’aq Bokharai exemplify. Poets such as Sana’i and Attar (who ostensibly have inspired Rumi), Khaqani Shirvani, Anvari, and Nezami, were highly respected ghazal writers. However, the elite of this school are Rumi, Sadi, and Hafez. Regarding the tradition of Persian love poetry during the Safavid era, Persian historian Ehsan Yarshater notes, “As a rule, the beloved is not a woman, but a young man. In the early centuries of Islam, the raids into Central Asia produced many young slaves. Slaves were also bought or received as gifts. They were made to serve as pages at court or in the households of the affluent, or as soldiers and bodyguards. Young men, slaves or not, also, served wine at banquets and receptions, and the more gifted among them could play music and maintain a cultivated conversation. It was love toward young pages, soldiers, or novices in trades and professions which was the subject of lyrical introductions to panegyrics from the beginning of Persian poetry, and of the ghazal.”[3] In the didactic genre one can mention Sanai’s Hadiqat-ul-Haqiqah (Garden of Truth) as well as Nezami’s Makhzan-ul-Asrār (Treasury of Secrets). Some of Attar’s works also belong to this genre as do the major works of Rumi, although some tend to classify these in the lyrical type due to their mystical and emotional qualities. In addition, some tend to group Naser Khosrow’s works in this style as well; however the true gem of this genre is Sadi’s Bustan, a heavyweight of Persian literature. After the fifteenth century, the Indian style of Persian poetry (sometimes also called Isfahani or Safavi styles) took over. This style has its roots in the Timurid era and produced the likes of Amir Khosrow Dehlavi, and Bhai Nand Lal Goya

Szólj hozzá

gazel

május 18, 2009 at 6:02 pm (arab irodalomtörténet, irodalomelmélet, vizsgakövetelmények, ókori és keleti irodalmi műfajok)
Tags: , , , ,

1. Melyek a klasszikus török gazel főbb jellemzői? (Metrum, rímképlet, hosszúság)

2. Hagy nevezik a klasszikus gazel alapegységét?

3. Mi a makta és a matla?

  1. A klasszikus török költészet legkedveltebb műfaja. Gazelt minden valami magára adó költőnek illett írnia. A gazel, mely eredetileg a kaszídából fejlődött ki, legkevesebb négy, legfeljebb tizenöt párversből álló versforma. Az első párverset (matla’) páros rím zárja, az ezt követő párversek második fél sora hordozza a költemény egészén átvonuló rímet. A gazel rímképlete tehát aa   ba   ca da, stb. A gazel utolsó párverse, melyben megjelenik a szerző költői neve (tahallusz), a makta’. A gazel legszebb párversét sáhbejtnek, azaz királyi párversnek nevezik. A gazel témája és visszatérő motívuma a szerelem, a kedves – aki lehet evilági, de lehet az Örök Igazság is – dícsérete és a borivás. Mértéke szabadon választott, de nem sérülhet.

4. Ki vagy kik a klasszikus török gazel főbb szereplői? A kedves, általában nő, és a szerelmes, vagyis a költő, aki mindig férfi.

5. Mit csinál, hogyan jelenik meg a gazelben a szerelmes? Szenved.

The ghazal (Arabic/Persian/Urdu: غزل; Hindi: ग़ज़ल; Punjabi: ਗ਼ਜ਼ਲ, غزل; Turkish: gazel) is a poetic form  onsisting of rhyming couplets and a refrain. Each line must share the same meter. A ghazal may be understood as a poetic expression of both the pain of loss or separation and the beauty of love in spite of that pain. The form is ancient, originating in 6th century pre-Islamic Arabic verse. It is derived from the Arabian panegyric qasida. The structural requirements of the ghazal are similar in stringency to those of the Petrarcan sonnet. In its style and content it is a genre which has proved capable of an extraordinary variety of expression around its central themes of love and separation. It is one of the principal poetic forms the Indo-Perso-Arabic civilization offered to the eastern Islamic world. The ghazal spread into South Asia in the 12th century under the influence of the new Islamic Sultanate courts and Sufi mystics. Although the ghazal is most prominently a form of Persian poetry and Urdu poetry, today, it is found in the poetry of many languages. Ghazals were written by the Persian mystics and poets Jalal al-Din Muhammad Rumi (13th century) and Hafez (14th century), the Azeri poet Fuzuli (16th century), as well as Mirza Ghalib (1797–1869) and Muhammad Iqbal (1877–1938), who both wrote ghazals in Persian and Urdu. Through the influence of Johann Wolfgang von Goethe (1749–1832), the ghazal became very popular in Germany in the 19th century, and the form was used extensively by Friedrich Rückert (1788–1866) and August von Platen (1796–1835). The Kashmiri-American poet Agha Shahid Ali was a proponent of the form, both in English and in other languages; he edited a volume of “real ghazals in English”. In some ghazals the poet’s name is featured somewhere in the last verse.

* A ghazal is composed of couplets, five or more.

* The second line of each couplet (or sher) in a ghazal usually ends with the repetition of a refrain of one or a few words, known as a radif (pronounced Radeef), preceded by a rhyme known as the qaafiyaa. In Arabic, Persian and Turkic the couplet is termed a bayt and the line within the bayt is called a misra. In the first couplet, which introduces the theme, both lines end in the rhyme and refrain so that the ghazal’s rhyme scheme is AA BA CA etc

* There can be no enjambement across the couplets in a strict ghazal; each couplet must be a complete sentence (or several sentences) in itself.

* All the couplets, and each line of each couplet, must share the same meter.

* Ghazal is simply the name of a form, and is not language-specific. Ghazals also exist, for example in Arabic, Persian, Urdu, Turkish, Kashmiri, Kurdish and even Gujarati.

* In South Asian languages some ghazals do not have any radif. This is, however, rare. Such ghazals are called “ġair-muraddaf” ghazal. The pre-Islamic Arabian qasida was in monorrhyme; like the rest of the qasida the ghazal itself did not have a radif.

* Although every sher may be an independent poem in itself, it is possible for all the shers to be on the same theme or even have continuity of thought. This is called a musalsal ghazal, or “continuous ghazal”. The ghazal “chupke chupke raat din aasUU bahaanaa yaad hai” is a famous example of a musalsal ghazal.

* In modern Urdu poetry, there are a few ghazals which do not follow the restriction that the same beher must be used in both the lines of a sher. But even in these ghazals, qaafiyaa and, usually, radif are present.

* By placing his or her takhallus in the final sher or maqtaa the poet traditionally attempted to secure credit for his or her work. Poets often made elegant use of their takhallus in the maqta. However, some modern ghazals do not have a maqtaa. The name of the poet shaayar is sometimes placed in the last sher of the ghazal. The ghazal not only has a specific form, but traditionally deals with just one subject: Love. And not any kind of love, but specifically, an illicit and unattainable love. The subcontinental ghazals have an influence of Islamic Mysticism and the subject of love can usually be interpreted for a higher being or for a mortal beloved. The love is always viewed as something that will complete a human being, and if attained will lift him or her into the ranks of the wise, or will bring satisfaction to the soul of the poet. Traditional ghazal love may or may not have an explicit element of sexual desire in it, and the love may be spiritual. The love may be directed to a man or a woman. The ghazal is always written from the point of view of the unrequited lover whose beloved is portrayed as unattainable. Most often either the beloved does not return the poet’s love or returns it without sincerity, or else the societal circumstances do not allow it. The lover is aware and resigned to this fate but continues loving nonetheless; the lyrical impetus of the poem derives from this tension. Representations of the lover’s powerlessness to resist his feelings often include lyrically exaggerated violence. The beloved’s power to captivate the speaker may be represented in extended metaphors about the “arrows of his eyes”, or by referring to the beloved as an assassin or a killer.

Szólj hozzá

klasszikus indiai műfajelmélet

május 17, 2009 at 5:51 pm (irodalomelmélet, vizsgakövetelmények, ókori és keleti irodalmi műfajok)
Tags: , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Mely három nagy kategóriára osztotta fel a klasszikus indiai műfajelmélet a legtágabb értelemben vett szöveges alkotásokat, és mit tartott ezen kategóriák céljának, feladatának?

sásztra: tudományos irodalom; tanít és tanítást ad nekünk; úgy tanít, mint egy guru

itihásza-purána: mítoszok, legendák, enciklopédikus; úgy tanít, mint ey jóbarát;

kávja: szépirodalom; úgy tanít, hogy örömet szerez

Nagy vonalakban ismertesse a szépirodalom (kávja) hagyományos felosztását különböző műnemekre és műfajokra!

kávja —— drsya (nézhető) – dráma

…………——sravya (hallható)

sravya (hallható) –próza

………………………-időmértékes vers

………………………-kevert

próza:- mese

……….-igaz történet (személyről vagy eseményről)

időmértékes vers: rövid – 1 különálló versszak

……………………….rövid – laza történet

………………………énekekből összeállított műeposz

kevert: -csampú

……….- dicsőítő feliratok

Soroljon fel és röviden jellemezzen néhány klasszikus indiai drámai műfajt!

nátaka – a király a főszereplő; a hősiesség dominál

prakavana – a városlakók a főszereplők, nem a hősiesség, hanem a szereles és komikus ábrázolások

nátiká – ua., mint  a nátaka, csak női fsz-vel

prahaszana – „komédia”, bohózat, a társ. alacsony rétegeiről szól, a hétköznapi emberek karikatúrája

Sorolja fel és röviden jellemezze a klasszikus indiai dráma néhány tipikus szereplőjét!

nájaka – főhős; szanszkritul beszél; király vagy bráhman

nájiká – főhősnő; lehet férjezett, özvegy, kurtizán, hajadon; prákrit (középind) dialektusban beszél

vidúsaka – a főhős barátja, bráhmana, de nem sokat érő, prákritul; ő az, aki akarva vagy akaratlan mindi bekavar, előre viszi a cselekményt

pratinájaka – ellenhős, démon

rita – városi lakos, feleséggel, beveti magát a nagyvárosi életbe, a kurtizánok közé

Szólj hozzá

Agón

május 17, 2009 at 4:50 pm (irodalomelmélet, ókori és keleti irodalmi műfajok)
Tags: , , ,

Agon (Classical Greek ἀγών) is an ancient Greek word with several meanings:

* In one sense, it meant a contest, competition, or challenge that was held in connection with religious festivals.
* In its broader sense of a struggle or contest, agon referred to a contest in athletics, chariot or horse racing, music or literature at a public festival in ancient Greece.
* Agon was also a mythological personification of the contests listed above. This god was represented in a statue at Olympia with halteres (dumbbells) (ἁλτῆρες) in his hands. This sta­tue was a work of Dionysius, and dedicated by a Smicythus of Rhegium.
* In Ancient Greek drama, particularly old comedy (fifth century B.C.), the agon refers to the formal convention according to which the struggle between the characters should be scripted in order to supply the basis of the action. Agon is a formal debate which takes place between the chief characters in a Greek play, protagonist and antagonist, usually with the chorus acting as judge. The character who speaks second always wins the agon, since the last word is always hers or his. The meaning of the term has escaped the circumscriptions of its classical origins to signify, more generally, the conflict on which a literary work turns.
* In Ancient Greek drama, particularly old comedy (fifth century B.C.), the agon refers to a verbal dispute between characters.
* Agon is also one of the four elements of play identified by Roger Caillois in his book Man, Play and Games.

forrás: wikipédia

Szólj hozzá

Az indiai irodalom műfajai

március 18, 2009 at 11:10 am (Ind filozófia, irodalomelmélet)
Tags: , , ,

- drámaelmélet: Nátjasásztra – a ie. első századi kommentár hozzá: Abhivavagupta kommentárja

- drámatöredékek: Asvagósha, isz. 1-2. sz.

- fénykor: 5-1o. sz, Kálidásza, Harsa, Bhavabhúti

- drámaelmélet:

- utánzás

- rúpaka, nátja – tánc

- játék, az ötödik Véda

- irodalmi formák: eposzok, Buddha beszédei, Asóka feliratai, nyelvészeti művek, Kámaszútra, Artahsásztra (ie.5-isz.3), látványosságok

- hely: királyi udvar, buddhista templom, hindu, templom, fesztivál, város

- 1o drámai műfaj (rúpaka) – hozzátartozott a zene és a tánc

függöny: javaniká; javana: ión; elmélet, h. a drámát a görögöktől vették át; javana: idegen, aki keletről jön

- Keralában Kátiyattan színjátszás, ez áll legközelebb a régi drámákhoz

- a dráma egy darabon belül több nyelvű, ami a társadalmi helyzettől függ

- a dráma szereplői:

1. nájaka – főhös, szanszkritul beszél; király vagy bráhmana

2. nájiká – főhősnő; prákritul (középind); lehet férjezett, özvegy, kurtizán, hajadon

3. vidúsaka – a főhős barátja, bráhmana, nem sokat ér; prákitul beszél; ő az, aki butasága miatt állandóan bekavar, csak a hasát szereti, Garfield-szerű figura, álmában mindig kifecseg fontos titkokat; ugyanakkor ő az, akinek butasága miatt a cselekmény előrelendül

4. prátinájaka – ellenhős, démon

5. vita – városi lakos, feleséggel, ötvenes, aki beleveti magát a nagyvárosi életbe, a kurtizánok közé; vannak olyan darabok, amelyben egyedül ő szerepel

rúpakák:

1. nátaka – a király a főszereplő, hősdráma

2. prakavana – városlakók a szereplők, nem a hősiesség, hanem a szerelem és a komikum dominál

3. nátiká – ugyanaz, mint a nátaka, csak női főszereplővel

4. prahaszana – komédia, bohózat; szerplők a társadalom alsó rétegéből, karikatúrái a hétköznapi embereknek

- előírás, hogy a darabnak jól kell végződnie, csak kevés olyan dráma van, amelyben meghal a főhős

- minden darabban van komikus szál

Súdraka: Az agyagkocsika (ford. Schmidt József, 1925)

főhős: Csárudatta – elszegényedett bráhmana, mert jólelkűségében elosztogatta vagyonát

Vasantaséná – kurtizán, nagyon okos

Maitreya – vidúsaka

- 1o felvonás, sokféle prákrit dialektus, mert sokféle szereplő

Mahéndravarman: Részegek játéka

- főszereplő egy saiva koponyacsészés aszkéta, és partnere, egy bolond buddhista szerzetes

- úgy van leírva a kocsma, mintha szent hely lenne

Szólj hozzá

görög líra

február 8, 2009 at 10:50 pm (irodalomelmélet)
Tags: , ,

A Kr. E. VII. Századtól a kibontakozó gyarmati korszak, árutermelés és tergeri kereskedelem értékszemlélet-váltással járt. A hősi epika elvesztette hitelességét, a szubjektivizmus kerül előrétbe. Formailag a hexameter fellazulása, új verslábak, sorfajták és strófaszerkezetek megjelenése, a közösségi tematika mellett a személyes érzések megjelenése jellemző. Az antikvitás nem tesz különbséget az epikus és lírai költészet között.

Anapesztus: vv-

Archetípus: mitologikus kép, amely az emberiség ősi tapasztalatait rögzíti (út = sors, élet)

Daktilus: -vv

Dal: egynemű érzéseket, hangulatokat egyszerű formában megszólaltató lírai műfaj, a legszubjektívebb műfaj; benne a a lírai én kifejeződése közvetlen, vallomásos jellegű, rövid terjedelem, ismétlődő strófaszerkezet

Dalköltészet: Leszbosz sizgetén virágzik, főleg személyes témákat dolgoz fel

Disztichon: hexameterből és pentameterből álló sorpár

Dithürambosz: az ódával és a bordallal rokonítható ókori görög lírai műfaj; eredetileg Dionüszosz isten csodálatos tetteiről, szenvedéseiről, haláláról és feltámadásáról szóló himnikus mű, amelyet fenséges, elragadtatott hangnem és dallam jellemez. Az ie.Vi. sz-tól kardal formájában férfikórusok adták elő.

Ekloga: Vergilus használatában vált pásztori témájú, párbeszédes vagy monologikus, hexameterben írt költeménnyé; a pásztori élet idilljét kifejező lírai vers, amely epikus elemeket is tartalmaz

Elégia (átmenet az epika és a líra között): epikus igény és költői személyesség; a görögök elégiának neveztek minden hosszabb, disztichonban írt költeményt; mai értelmezése Schillertől ered: az elégiát a vágyott (ideál) és a valóság (reál) közötti távolság jellemzi, ahol az értékek hiányához lemondó, belenyugvó magatartás is járul

Epigramma: disztichonban írt pár soros költemény; általában sírfelirat, varázsige, mondás; tömörségre, ellentétre, csattanóra épülő szerkezete később, a római költészetben csipkelődő hangvétellel párosul

Hexameter (hatmértékű): hat verslábból álló időmértékes sorfajta; az ötödik versláb mindig daktilus; a többi daktilus vagy spondeus

Himnusz: liturgikus és költői műfaj, tárgya és alkalma valamelyik istenség, esetleg elvont eszme vagy erő dicséretealapszerkezete (az istenség megnevezése, tetteinek elősorolása, segélykérés a közösség nevében) lényegében változatlan maradt

Hiperbola (gör. Áthágás, túlzás): a beszélő nagyobb, erősebb jelentésű szavakat vagy mondatokat használ, mint ami a tényleges, szó szerinti kifejezésnek megfelelne

Iamboszköltészet (ócsárlás): népköltészetből eredeztethető, eredetileg a Démétér-kultuszkhoz kapcsolódó népi rigmusok, csúfolódók; ritmusát a jambus és a trocheus adja

Idill (gör. Eidüleion: képecske): pásztori témájú életkép vagy pusztán bukolikus témájú mű; tágabb értelemben olyan irodalmi alkotás, amelyben az eszmény mint megvalósult tartalom, a boldogság és az öröm forrásaként jelenik meg

Időmértékes verselés: ritmusa a hosszú és rövid szótagok szabályos vltakozásán alapul

Jambus: v-

Kardalköltészet: csoportos énekléssel és tánccal előadott műfaj; Spártában, Dél-Itáliában elterjedt

Metafora: jelentésátvitelen alapuló retorikai alakzat, szókép, amelyben egy fogalmi és egy képi elem kapcsolódik össze; az összekapcsolás legtöbbször eredeti, nem magától értetődő, ezért értelmező tevékenységet igényel nem törsz nyílt tengerek ostromába // nem óvakodsz parti hegyekhez // ha szorít a sors légy szilárd // ha kedvez a szél vond össze … büszke vitorlád // (Horatius: Licinius Murenához)

Mítosz (gör.): törtönet, elbeszélés, szájhagyománnyal örökített szöveg, amely a közösség kiemelkedő alkalmain, bevett szertartásrendhez kapcsolódva hangzik el arra hivatott emberek által; hősei emberfeletti lények, istenek, félistenek, hősök, héroszok; a mítosz az ókori ember kísérlete arra, hogy megértse és megmagyarázza maga körül a világot; a mítosz gyakran oknyomozó (aitiologikus) jellegű; a mítosz gyakran feldolgoz megtörtént, egy nép életében nagy fontossággal bíró eseményeket (honfoglalás, szabadulás, vándorlás, természeti katasztrófa), ősi, gyakran képekben megnyilvánuló tapasztalatok, vélelmek, eszmék, viszonyok és fogalmak hordozója; ősi mintaként szolgál a közösségnek, hogy önmagát megértse, térben és időben elhelyezze, illetve megkülönböztesse; egységes rendszerbe foglalták a világmindenséget, a közösséget és az egyént, a szellemet és az anyagot; világképében a hit (vallás), a képzelet (irodalom) és a megismerés (tudomány) tagolatlanul, összetett módon van jelen, ezért a mítosz komplex tudatforma;

Mora: az időmértékes verselés időegysége, egy rövid szótagnyi idő

Nagy alkaioszi strófa: v-v-v II –vv-vv // v-v-v II –vv-vv // v-v-v-v-v // -vv-vv-v-v

Óda (gör. Odé: ének): eredetileg a görög irodalomban éneket, lírai művet jelölt, latinul (Horatius) carmen; a himnusszal rokon, fenséges tárgyú, emelkedett hangnemű, rendszerint bonyolult ritmikájú és felépítésű, terjedelmesebb lírai költemény

Pentameter: olyan hexameter, ahol a harmadik és hatodik versláb csonka, és a verssor közepén cezúra (sormetszet) van

Spondeus: –

Szapphói strófa: három szapphói és egy adoniszi sorból áll; eredetileg három soros volt, a négysoros a későbbi tagolás eredménye –v –v II –vv –v –v // –v –v II –vv –v –v // –v –v II –vv –v –v // –vv –v

Trochaikus hendecasyllabus: -v –vv –v –v –v, Catullus kedvelt sorfajtája

Trocheus: -v

Versláb: az időmértékes verselés alapegysége

2 hozzászólás

Iliász, Odüsszeia

február 8, 2009 at 10:48 pm (irodalomelmélet)
Tags: , ,

Ókori Görögország

Görögország őskora

i. e. 2500 előtt

Ókori Görögország:

- Minoszi civilizáció

i. e. 2500–1600

- Mükénéi kor

i. e. 1600–1200

- Görög sötét kor

i. e. 1200–800

- A poliszok kora

i. e. 776–323

- Hellenizmus

i. e. 323–146

- Római Görögország

i. e. 146–330

Bizánci Birodalom

330–1453

Oszmán Görögország

1453–1832

Modern Görögország

1832 után

Az ókori Görögország fogalmát a közvélemény és a tudomány igen rugalmasan használja. A fogalomnak alapvetően két értelme lehet:

Az első. A mai Görögország területe az ókorban. A terület ókori történelme az i. e. 3. évezredtől, a minoszi civilizáció kialakulásával kezdődik és a Római Görögország időszakával fejeződik be. A korszak végét a Római Birodalom bukása jelenti (i. sz. 476).

A másik. Az ókori görög civilizáció. Amikor a hétköznapi szóhasználatban azt mondjuk, hogy “már az ókori görögök is”, akkor általában az i. e. 8. századtól, a görög írásbeliség újbóli megjelenésétől a klasszikus Athén korszakán át a hellenizmusig, esetleg a római császárkor elejéig virágzó görög civilizációt értjük alatta. Ez az ókor egész görögül beszélő világát jelenti és több mint ezer évet ölel fel időszámításunk előtt. Az ókori görög civilizáció nemcsak a mai Görögország területét alkotó Peloponnészoszi-félszigetet és égei szigetvilágot foglalta magában, hanem kiterjedt a Földközi-tenger és a Fekete-tenger medencéjének nagy részére. Ide tartozott Thrácia, Ciprus, Kis-Ázsia Égei-tengeri partvidéke (abban az időben Iónia), Szicília és Dél-Itália (másképpen Magna Graecia) és az elszórt görög gyarmatok: Illüria, Gallia déli partvidéke, Ibéria, Kürenaika (a mai Líbiában), valamint a Fekete-tenger partvidéke a kaukázusi Ibéria és Taurisz partjai mentén. E területek közös jellemzője volt, hogy csupa etnikailag görög eredetű népesség lakta őket. A hellenisztikus Görögország ezeken kívül még magában foglalta Egyiptomot, egész Kis-Ázsiát, Szíriát és nagy ázsiai területeket egészen Indiáig, amely utóbbiak közül a baktriai királyság hosszú ideig fennállt. Az ókori görög civilizációt a legtöbb történész az egész európai civilizáció alapjának tekinti, hiszen a Római Birodalom továbbfejlesztette és elvitte Európa sok részére. Az ókori görög civilizáció roppant hatással volt a modern világ nyelvére, politikájára, oktatási rendszerére, filozófiájára, tudományára, művészetére és építészetére, táplálva a nyugat-európai reneszánszot, újjáéledve Európa és Amerika neoklasszicizmusában is a 18. és 19. században is.

Kronológia

Az ókori Görögország történetének nincs rögzített vagy általánosan elfogadott kezdeti és záró időpontja. A közhasználatban a Római Birodalom előtti egész görög történelmet jelenti, de a történészek ennél precízebbek. Egyes szerzők beleértik a görögül beszélő mükénéi civilizációt is, amely Kr.e. 1150 körül omlott össze, de a legtöbben úgy tartják, hogy az azt megelőző, nagy hatású minoszi civilizáció oly mértékben különbözött a későbbi görög kultúráktól, hogy azt külön kell kezelni.

A történettudomány erősen megkülönbözteti a mükénéi Görögország, a trójai háborúk korát a klasszikus Görögország vagy antik Görögország korától (a poliszok kora és a hellenisztikus Görögország), amelynek kultúrájából az európai civilizáció kifejlődött. A kettő közötti görög sötét korban ugyanis a kultúra annyira lehanyatlott, és olyan népcserék mentek végbe, hogy az írásbeliség eltűnt és új írást kellett átvenni a föníciaiaktól.

A modern görög tankönyvekben az „antik idők” egy nagyjából ezeréves időszak, ami Mükéné katasztrófájától a római hódításig tart, és amit négy korszakra bonthatunk művészeti stílusuk, kultúrájuk és politikájuk alapján. Az első a görög sötét kor kb. Kr.e. 1100-800-ig. Ebben a korban a művészek geometriai formákat – négyzeteket, köröket, vonalakat – alkalmaznak az amphorák és egyéb cserépedények díszítésére. Az archaikus időszak kb. Kr. e. 800 és Kr. e. 500 között azokat az éveket jelenti, amikor a művészek nagyobb szabadon álló, merev, szent tartású szobrokat készítenek álomszerű “archaikus mosollyal”. A klasszikus periódusban Kr. e. 500 és Kr. e. 323 között a művészek tökélyre fejlesztik azt a “klasszikus” stílust, amire azóta is példaként tekintünk (ld. Parthenón). A hellenisztikus korszakban ami Nagy Sándor hódításait és halálát (Kr. e. 323) követte a római hódításig (Kr. e. 146) a hellén civilizáció elemei elterjedtek Egyiptomtól Baktriáig.

Hagyományosan az ókori görög történelmet az első olümpiai játékoktól (Kr. e. 776) számították, de sok történész ma kiterjeszti a kezdetektől egészen Kr.e. 1000 körülig. Az önálló ókori görög történelem hagyományos vége Nagy Sándor halála Kr.e. 323-ban. A következő időszak a hellenizmus időszaka, majd Görögország beolvadása a Római Birodalomba Kr. e. 146-ban. Ez a történészek konvenciója, de néhány író a kereszténység 3. századi felemelkedéséig beszél önálló ókori görög történelemről.

Források

Az ókori Görögország vizsgálata a források gondos vizsgálatát igényli. Azok a történészek és politikai írók, akiknek munkái fennmaradtak, nevezetesen Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón, Démoszthenész, Platón és Arisztotelész többnyire athéniak vagy Athén-pártiak voltak. Ezért tudunk sokkal többet Athén történelméről és politikájáról, mint bármely más városéról, és amiért szinte semmit sem tudunk néhány város történelméről. Továbbá ezek az írók majdnem teljesen a politika-, had- és diplomáciatörténetre koncentrálnak, elhanyagolva a gazdaság- és társadalomtörténetet. Minden görög történelemvizsgálatnak meg kell küzdenie a források ezen korlátjával.

Történelem

Kezdetek

A minoszi civilizáció is az égei-tengeri civilizációk része volt, amely ugyan szerepel a görög mitológiában, de a népe nem volt görög. A görögök az akhájok majd a dórok bevándorlása után sok kulturális elemet átvettek a korábban ott lakó népekről, ezekről tanúskodik a sok jövevényszó is a görögben.

A görögök a tudomány mai állása szerint Balkán-félszigetre több hullámban vándoroltak be az Kr.e. 3. évezred végétől kezdve. Az utolsó ilyen hullám a dór vándorlás volt.

Mükénéi Görögország

A kb. Kr. e. 1600-tól mintegy Kr. e. 1100-ig tartó kor a mükénéi Görögország időszaka volt, ami Agamemnón uralkodásáról és a trójai háborúról, Homérosz elbeszéléséből ismert.

Sötét kor

Az Kr.e. 1100-tól az Kr.e. 8. századig tartó időszak “sötét kor”, amiről nem szól elsődleges forrás, és csak gyér régészeti leletek maradtak fenn belőle. Másodlagos és harmadlagos szövegek, mint Hérodotosz Hisztoriai, Pauszaniasz Görögország leírása, Diodórosz Bibliothéké és Szent Jeromos Khronikon c. munkája, rövid kronológiát és királylistákat tartalmaznak erre az időszakra vonatkozóan.

A poliszok kora

A Görög – Perzsa háborúk utáni időszakot Görögország s főleg Athén fénykorának szokták nevezni. A háborúk után megkezdődtek az építkezések. Először a lakóházakat, a városfalakat, a kikötőt majd az Akropoliszokat építették újjá. A tudományok egyre jobban fejlődtek, a poliszokban újabb színházi előadásokat játszottak és Spártában is visszatértek megszokott foglalkozásukhoz, a katonáskodáshoz. Minden szép volt, jó volt, míg a hellének nem kezdtek egymással háborúzni.

Hellenisztikus kor

A hellenisztikus kor i.e. 336-i.e. 30-ig tartott. Kezdetét Nagy Sándor uralkodásától számítjuk. Alexandrosz (vagyis Sándor) váratlan halála után az elhunyt uralkodó hadvezérei, a diadokhoszok akarták megszerezni., a hadvezérek fölosztották egymás közt a birodalmat, így 3 nagy és 1 kisebb egység jön létre: – A görögök és a makedónok függetlensége mellett, ahol az antigonidák voltak az uralkodó család, létrejön a szeleukoszok által irányított Szeleukída, ami Szíriából, Mezopotámiából és Kis-Ázsia részeiből tevődött össze. A harmadik nagy részegység pedig, Egyiptom lesz Ptolemaiosz vezetésével, itt a ptolemaidák lesznek az uralkodók. A hellenisztikus gazdaság és társadalom: A keleti és a görög kultúra összeolvadása jelentős gazdasági fellendülést eredményezett. Előtérbe kerül az árutermelés, óriási metropoliszok jönnek létre, s ezek lettek az ipar, a kereskedelem és a kultúra központjai is, (pl.: Alexandria, Pergamon). Ezeket az államokat, despoták uralták, általánosan elterjedt államforma lesz a monarchia. Azonban ezekkel ellentétben megalapulnak görög lakosságú városok is, melyek kiváltságos helyzetet élveztek, s a hadsereg mellett az uralkodók támaszai voltak. E támogatás fejében belső önállóságot kaptak, ügyeiket maguk intézhették, leginkább ezekben a városokban virágzott föl a kultúra. Maga, a kultúra, az emberiség által létrehozott szellemi és anyagi értékek összessége. A görög kultúrában, minden tudományos eredmény a filozófia területén jelentkezik. A “filozófia” szó eredeti jelentése: a bölcsesség szeretete, ezen téren viszont a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás legváltozatosabb törvényeinek tudományos magyarázata. Az első filozófusok, a materialisták, természet filozófusok voltak, az i.e. 7-6. században, ők a természet törvényeivel foglalkoztak. Matéria: anyag, a világ anyagokból jött létre és azokból is áll, legfőbb képviselőjük: Hérakleithosz volt, ő a tüzet őselemnek nevezte, megállapította azt is, hogy a dolgok és a jelenségek ellentétéből épül föl a világ ez a dialectica. Az i.e. 5. században Démokration már az atommal foglalkozik. A demokrácia létrejötte alaposan befolyásolta a filozófiai nézeteket is. Megjelennek a szófisták, akik azt vallották, hogy a Földön lévő dolgok nagyrészt emberi megállapodás eredményei: “Mindennek mértéke az ember.”, “Minden viszonylagos.”, “Mindennek az ellentéte is igaznak bizonyítható.”, “Tőlünk független objektív igazságok nincsenek.”. Az erkölcsi szabadságot hirdetik. Így kezdődött a görög filozófia, de maga, a hellenisztikus filozófiának az volt a lényege, hogy az emberi gondolkodás, az ember boldogsága kerül előtérbe. 2 fő irányzata: – a sztoikus filozófia: legfőbb képviselője Zenon, aki a Tarka Csarnokban fogadta tanítványait. Általános jellemzői: Légy hű magadhoz, élj az ész érvei szerint, a nagy érzelmeket el kell kerülni, ezek ésszerűtlen és értéktelen dolgok. El kell jutni az APÁTHIAba, szenvedélyességmentes állapot. A társadalmi tevékenységek során kell az érzelmeket levezetni, a világot el kell viselni, de ha valaki erre képtelen az megölheti magát. – epikureista filozófia: Megalkotója Epikurosz, olyan filozófiai irányzat, amely ellentétes a sztoicizmussal, és optimista felfogást hirdet. A boldogságra törekszik, ezt tűzi ki életcélul. Ezt egy pozitív úton lehet elérni, ami egyszerűbb: csupán az erényes életen keresztül valaki a kellemes életet eléri. Azonban van egy negatív út is, amelyben a zavaró mozzanatokat kell kiküszöbölni pl.: halálfélelem, vagy az istenekben való hit, ha ezeket sikerül leküzdeni akkor eljutunk a zavartalan lelki nyugalomba, az ATARAKSZIÁba. A bölcsek baráti társaságban társalogtak, politikai tevékenységektől elzárkózottan. “Élj elrejtőzve!”.

Római Görögország

Tudomány és technológia

Az ókori görögök sokat vettek át az őket megelőző keleti civilizációktól, de náluk sokall magasabb fejlettségi szintet értek el – az európai gondolkodás bölcsőjeként nevezhetjük. Ennek forrása a keleti despota államoknál szabadabb és haladóbb társadalmi rendszer, a demokratikus államok olyan táptalaj nyújtott a gondolkodásnak (amit kezdetben egyet jelentett a filozófiával) és az abból kinövő tudományoknak mint addig sehol másutt. Például a rabszolgákat ők is alkalmaztak, de ennek ellenére ők előszeretettel alkalmazták tudományos eredményeiket a termelésben.

Építészet

A görög városok fejlődésével azokat elkellett látni különböző közművekkel, védőfalakkal. Ezek során felgyülemlett tapasztalatok a mérnöki tudományok fejlődéséhez vezetett. Az építészet fejlődése serkentőleg hatott a geometriára, a statikára, a különböző emelők fejlődésére. Ennek Arkhimédész volt az egyik legnagyobb mestere: a rudak súlypontjával, rendszerek egyensúlyával és úszótestekkel foglalkozott. Az ő találmánya volt az úgy nevezett arkhimédeszi csavar. (Neki tulajdonítják a mondást : „ adjatok egy szilárd pontot és kimozdítom helyéből a világot”.) Ismerték és nagy hatásfokkal használták a csigákat. A kikötők védelmére akár 30 méteres mélységben is lefektetett hullámtörőket építettek, evvel példát adva a kikötő építésre. 12 000 férőhelyes színházak, amiket a völgybe építettek; mocsaras talajra épített súlyos épületek, hidak, csatornák, alagutak. Hogy milyen magas fokra jutott építészetük azt bizonyítják máig álló épületeik.

Matematika

Arkhimédész a sokszögekből való közelítés módszerét használta a π értéknek meghatározására

A matematika szorosan kötődött az építészethez: felosztották aritmetikára, sík- és térgeometriára, trigonometriára, később algebrára. Az egyiptomiak, a babiloniak és a föníciaiak ismereteire alapozva fejlesztették azokat tovább. Kitűnt a fogalmak és bizonyítások precíz pontossága, ami a többi tudomány számára is példát mutatott.

Csillagászat

A csillagászatot is már a matematikával próbálták megalapozni. Az alapjait Egyiptomból és Babilóniából tanulták el, de kiválasztották annak racionálisabb részét.

Tudták hogy a föld gömb alakú, kerületét meghatározták. (Eratoszthenész) Felismerték hogy a hold fénye csupán visszatükröződés. Arisztarkhosz azt is kimondta, hogy a Föld a Nap körül kering, miközben saját tengelye körül forog (de ez a nézete nem terjedt el).

I. e. 432-ben Metón naptárreformot tanácsolt: egy napév hosszát rendkívül egyszerű mérőeszközökkel 365 és 5/19 napnak határozta meg.

Térképeiken már használtak szélességi és hosszúsági köröket. Tengerészeik a Nap, a Hold, a csillagok és a széljárások alapján navigáltak, fontos műszerük volt a mélységmérő ón.

Orvostudomány

Az orvostudomány vált el először a többi a tudományágtól, az V. század végén. Hippokratész és iskolájának munkássága a leginkább kiemelkedő (a hippokrateszi eskü napjainkban is él). Orvostudományuk nagyrészt a tapasztaláson alapult de sokáig nem mentesült a filozófia spekulációktól (az betegség okozóját hideg, meleg, száraz, nedves egyensúlyának felborulásában keresték). De tapasztalásaikat egyre pontosabb kortörténeti gyűjteményekben foglalták, ami nagy előre lépés a világ eddigijéhez képest. Kialakították a prognózist, ami a betegség lefolyásán alapul. A kezelést vizsgálat előzte meg, az arcot, a tüdő zörejét szabad fülel, a belső szervek elváltozásait tapintás útján, ugyanígy következtettek a lázra; majd a váladékokat, salakanyagokat. Legkorábban a sebek és a törések gyógymódjait tapasztalták ki, így ez lett a legelőre haladottabb. Például, ha törött láb a másik lábbal nem egyenlő hosszúságúra forrt össze, azt már szégyennek tartották.

Belgyógyászat: tisztítószerek, fürdők, masszázs, életmód. A lélektani hatásoknak is nagy figyelmet szenteltek.

Fizika

  • tanulmányozták a hajókormányt, a vitorlákat, az evezők legmegfelelőbb elhelyezését
  • Héron leírt egy gőzgömböt (egy gömbön két ellenkező irányba néző hajlított cső helyezkedik el, a gömbbe forró gőzt engedve az vadul forogni kezd = a gőzgép korai elődje)
  • Akusztikában kiemelkedő sikereket értek el; felfedezték a húr hossza és a hang magassága közötti kapcsolatot, a hang a levegő rezgése által keletkezik, ezeket felhasználták az építészetben (színházak) is
  • ismerték „Héraklész ércének” erejét, amelyet lelőhelyéről a Magnészia hegységről neveztek el (mágnesnek). Foglalkoztak már a statikus elektromossággal is (Thalész rájött hogy a borostyán (görögül: élektron) száraz anyaggal dörzsölve apróbb tárgyakat vonz magához).

Kultúra

Az ókori hellászban már jóval Krisztus születése előtt kialakult a zene, sőt egyetlen korai civilizáció sem tartotta olyan nagy becsben a muzsika művelését, mint Görögország. Az ókori Hellászban a zene uralta a vallási, művészi, erkölcsi és tudományos életet. A művelt, előkelő embert “muzikális”-nak nevezték. A nagy drámaírók és a költők pedig mindannyian jártasak voltak a zene és a tánc művészetében. Saját hangszere is volt az országnak: a citera, ami nemzeti jelképnek számított. A legjobb citeraművészeket komoly társadalmi kiváltságok illették. A városállamok fénykorában, a virágzó athéni demokráciában pedig szinte mindenki számára nélkülözhetetlen volt a gondosan irányított zenei nevelés, mivel ők ismerték fel a zene szellemre, lélekre, jellemre gyakorolt hatását. Az első ismert zenei hangversenyre is Görögországban került sor: Kr. e. 586-ban Apolló templomában. És akárcsak a görögöknél, Indiában és Kínában is jelentős helyet foglalt el a társadalomban a zene.

forrás

Szólj hozzá

irodalomelméleti fogalmak II. – reneszánsz

február 8, 2009 at 10:36 pm (irodalomelmélet)

Balassi-strófa: gazdag rímtechnikájú, hangsúlyos magyarois ritmusú versszak, rímképlete: AAB – CCB – DDB; szótagszám: 6-6-7

Blank verse: valószínűleg olasz eredetű drámai verssor, amely ötös vagy hatodfeles jambusokból áll, többnyire rímtelen, az angol reneszánsz dárma tette ismertté, ez a forma alkalmazkodik az angol szavaláshoz, ugyanakkor elég rugalmas ahhol, hogy változatos tartalmakat fejezzen ki

Búcsúvers (gör. Propemptikon: útnak indító): alkalmi költemny, a nép- és műköltészetben gyakori lírai műjas; témája a búcsúzás

Dramaturgia: a drámai művekkel a színpadi előadás összefüggésében foglalkozó tudományág

Életkép: a mindennapi élet valamely tipikus alakját vagy helyzetét tematizáló forma; a hangsúly a közös sajátosságokon van;

Novella (olasz: újság, újdonság): kisepikai műfaj, melynek tömören előadott története vszinoylag szűkre szabott térben és időben kevés szereplőt mozgat, gyakran sorsdöntő fordulatra épül, és csattanóval zárul

Oximoron: egymásnak ellentmondó, egymással összeegyeztethetetlen jelentésű szavakat vagy mondatokat összekapcsoló retorikai és stílusalakzat

Összetett költői kép: több képszerű stíluselem kapcsolata, egységbe szervezése, leggyakrabban metafora;

Paródia (gör. Ellendal, eltorzított dal): valami jól ismert mű, műfaj vagy stílus gúnyos, komikus hatást keltő utánzása; alapja az utánzott tárgy tartalmi és stíluselemeinke szétválasztása, a stíluseszközök eltorzítása, jellemző jegyeinek felnagyítása

Szinekdoché (gör. együttértés): jelentésátvitelen alapuló szókép, melynek alapja lehet a rész és az egész (küzdött a kéz), a nem és a fajta (farkas és holló helyett vad és madár) felcserélése

Szonett: 14 soros, szigorúan kötött versforma, a XIII. Században keletkezett, és a XIV_XV. Századra egész Európában divatossá vált; petrarcai változata két négysoros (kvartina) és két háromsoros (tercina) strófából áll, rímképlete: ABBA – ABBA – CDC – DCD; Shakespeare-i szonett: nem oszlik versszakokra, utolsó két sorát bekezdés különíti el, rímképlete: ABAB-CDCD-EFEF-GG.

Utópia (gör. Utoposz: nem létező hely, seholnincs ország): átfogó társadalomelméleti elképzelés, amely az adott korban megvalósíthatatlannak látszó eszményi társadalmi berendezkedést rögzít

Ütemhangsúlyos verselés: alapja a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozása, alapegysége az ütem, amelyet egy hangsúlyos, és néhány hangsúlytalan szótag alkot; a magyar neylvben mindig az első szótag hangsúlyos, a hangsúly eshet a szó belsejébe is; kétütemű hetes: 4+3; kétütemű hatos: 4+2 vagy 3+3; felező nyolcas: 4+4

Szólj hozzá

irodalomelméleti fogalmak I. – középkor

február 8, 2009 at 10:35 pm (irodalomelmélet)

Akrosztikon (gör. Akrosz sztikhosz: szélső verssor): olyan költemény vagy strófa, ahol a kezdőbetűk összeolvasva értelmes szöveget, szót adnak ki

Allegória (gör. Másról beszélni): költői képben megjelenő gondolatalakzat; lényege, hogy kettős jelentése van: egy közvetlen és egy átvitt értelmű;

Archaikus népi imádság: jobbára a szenvedéstörténet kánoni és apokrif mozzanatait tematizáló, gyakran dramatikus elemeket is tartalmazó epiko-lírai műfaj; kizárólag szájhagyományban maradt fenn; bajelhárítás, rontáslevétel, gyógyítás, bűnbocsánat; őriz pogány nyomokat;

Ballada (provanszál. Ballade: tánc, táncdal): A XIII. Századtól gyakori olasz, spanyol és francia lírai versforma, nem azonos a ballada műfajjal; legelterjedtebb változata háromnyolcsoros versszakból és egy négysoros ajánlásból áll, egyéb változatai három tízsoros és egy öt-hat soros ajánlás, hat versszakból álló kettős ballada ajánlás nélkül; négy rímet használ; refrén a versszakok végén;

Geszta (lat. Gesta rerum, res gestae): a középkori udvari történetírás jelentős műfaja; kiszínezett előadásban adja elő az ország, nép, uralkodóház történetét; keveredik benne az hiteles történeti tartalom és a fikció

Haláltánc (francia. Dans macabre): a XIII-XIV. Századi művészet jellegzetes kevert műfaja, irodalomban, képzőművészetben, zenében, drámában jelentkezik; a nagy pestisjárványok idején terjed el, ahol a megszemélyesített halál utolsó táncba viszi az embereket; a múlandóásg jelképe, szembeállítja a bűnös és erényes életet

Intelem (gör. parainészisz): meghatározott személyhez intézett erkölcsi célzatú tanító beszéd, szellemi hagyaték;

Legenda: prózai, ritkábban verses formájú epikus műfaj, amely a keresztény szentek életét tanító célzattal meséli el; kolostorokban olvasták fel;

Lovageposz, lovagregény: Franciaországban, Németalföldön és Németországban elterjedt epikus vagy lírai műfaj, verses, énekelt, prózai formája is létezik; szereplői, tárgyai gyakran misztikus tartalmúak (kesztyű, szent grál); a lovagregény a szent ügy szolgálata mellett inkább a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt

Minnesangerek (német. Minne: szerelem): lovagi költők, majd iparosok, kereskedők, polgárok; mesterdalnok-iskolákatr hoztak létre; témájuk a természet, a május, a szerelem

Nibelungi sor: –/v-/–/v//–/v-/v-/; ó, jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év! (vogelweide)

Oktáva: nyolcsoros strófaforma, sorai nyolc sorból állnak, rímképlete: ababbcbc.

Paradoxon (gör. Nem várt, lehetetlen vélemény): olyan állítás, amely képtelennek látszik, de alaposabb meggondolás után igaznak bizonyul

Szekvencia (lat. Sequentia: ami következik): a korai középkor szertartási kódexeiben az isteni dícséretekhez tartozó hangjegysor; később a himnuszhoz hasonló szertartási ének

Tercina: hármas rímmel összefogott, háromsoros strófákból álló vers; a sorok tíz vagy tizenegyes jambusokból állnak, rímképlete aba-cdc-ded;

Tőismétléses felszólítás: elégeld már meg a megelégedést (Babits)

Trubadúrköltészet (provanszál. Trobar: költeni): lírai stílusirányzat, meghatározott formai és tartalmi konvenciókkal; kötött szótagszámú sorok, legalább három rímből épülő rímrendszer, a vers egészében gondolkodó, a versszakokat összekötő versforma; a nő ellenállhatatlan szépség, magasabb rendű lény, gyakran hűbérúr;

Vágánsköltészet (lat. Vagans: vándorló): a XII-XIII. Századi líra a feudális kötöttségekkel és tekintélyelvűséggel szembehelyezkedő, lázadó hangú, más elnevezéssel goliard-költészet; iskolázottságukból fakad, hogy komoly irodalmi, zenei, teológiai műveltséggel rendelkeznek, a szellemi függetlenség hívei, szabadszájú stílus jellemzi őket, a versek a pénz hatalmát, az erkölcs romlottságát, a világ rendezetlenségét, a fiatalságot, a szerelmet, a testiséget, a mámort és a kocsmázást tematizálják (Carmina Burana)

Vallomás (lat. confessio): az epika körébe tartozó, ugyanakkor szubjektív, gyónással rokonítható lelki önéletrajz; középpontban a lelki történések állnak; cél az önelemzés; Ágoston, Rousseau, Márai

Szólj hozzá

irodalomelméleti fogalmak III. – barokk-modernitás

február 8, 2009 at 10:32 pm (irodalomelmélet)

Analitikus dráma: az előzmények felidézése a drámai viszony megváltozását eredményezi, a szereplők közötti kapcsolat fokozatosan tárul fel, a drámai cselekmény jelen idejét a múlt, illetve annak értelmezései alakítják (Nóra, Oidipusz)

Anekdota (gör. kiadatlan): eredetileg szóban terjedő rövid, csattanós, humoros történet, amely ismert személyiségek életrajzi eseményeit eleveníti fel

Anyegin-strófa: 14 négyütemű jambusból álló versszak, három négysoros és egy kétsoros részből; rímképlet: ABAB-CCDD-EFFE-GG

Areferencialitás: a lírai alkotás szándéka szerint nem vonatkoztatható semmilyen külső, önmagán túli, konkrét világra, csak önmagán belül van értelme

Ars poetica: a költészet célját, eszközeit, költői önértelmezést tematizáló költemény

Áthajlás (fr. enjambement): a verssor vége mondattanilag szokatlan helyen van, a mondat áthajlik a következőó verssorba

Ballada: kisepikai műfaj, erős lírai és drámai beütéssel; történetet beszél el, ugyanakkor a cselekménye drámai párbeszédekből, lírai monológokból bontakozik ki, elhagyja a mellékes körülményeket, sűrit, ezért a cselekmény homályos, drámai; komikus változata a románc

Commedia dell’arte (olasz. A művészet, a mesterség színjátéka): a XIV. Századi Itáliában alakul ki, a népi gyökerű bohózat rögtönzésre épül, a színészek megbeszélt cselekmény alapján rögtönöznek; gyakran léptet fel állandó típusokat (tipi fissi), pl. hoppon matadt öreg gavallér, szókimondó, okos szolga, egymásra találó szerelmesek

Drámai költemény: olyan drámai mű, amelynek középpontjában filozófiai kérdések állnak, nyelvezete költői, a szereplők az emberiség vésgő kérdéseire keresik a választ

Elbeszélő költemény: verses formában írt epikus mű; a személyesség erőteljes jelenléte jellemzi

Embléma: jelvény, szimbólum, a költői képek következetes használata

Episztola (gör. küldemény): valóságos, néven nevezett személyhez írt verses levél

Farce (fr. töltelék): olyan francia bohózat, amelyet a XIV-XIV. Században a misztériumok és moralitások betéteként adtak elő; rövid, komikus, gyakran trágár műfaj, nevetséges helyzetre vagy csattanóra épül, hősei negatív típusok (hiszékenység, képmutatás)

Felesleges ember: irodalmi toposz; az Anyegin nyomán válik az orosz irodalom jellegzetes toposzává; bár birtokában van a cselekvéshez szükséges erőnek és lehetőségeknek, nem lát értelmes teret, lehetőséget, célt a cselekvéshez, ezért nem csinál semmit, de a céltalanság tudata felsőbbségérzettel is eltölti a cselekvőkkel szemben, jellemzője az unalojm, idegenség, tétlenség, nárcizmus

Gnóma (gör. Gnomé: felismerés, megérzés, ítélet): ókori műfaj, életbölcsesség, szállóige, melyet irodalmi forrásból merítenek;

Groteszk: esztétikai minőslég, a komikus egyik fajtája, amely szélsőségesen össze nem illő elemek társításával hoz létre komikus hatást

Hangszimbolika: a beszédbangok sajátosságaiban rejlő fizikai-akusztikai sajástosságok érzelmi-hangulati jelentéstőbbletének poétikai felhasználása érzéki képek felidézésére; rím, asszonánc, ;

Képvers (kaligramma): tipográfiailag képet alkotó szöveg, jobbára szimbolikus jelentésű tárgyakat használ képként

Kétszintes dráma: a középkori misztériumok hagyománayit folytatja, és/vagy történetfilozófiai kérdéseket vet fel; feltételez egy transzcendens valóságot, amely megjelenik a drámában, mint normaadó, ehhez viszonyulnak a szereplők; a dráma a két világszint határán játszódik

Kiazmus (gör. kereszteződés): olyan gondolatalakzat, amelynek lényege az isdmétlés és megfordítás (dermedt álmunk minden tettünk / minden álunk dermedt tett)

Komédia: az ókorban drámai műfajt, vígjátékot jelentett; a középkorban komédia minden, ami rosszul kezdődik és jól végződik; ma a komédia a látszat és a valóság ellentétén épül fel, hősei kisszerű, átlagos, tipikus alakok, meghatározója a komikum, helyzetkomikum vagy jellemkomikum

Konfliktusos dráma: két ember konfliktusán alapuló drámai viszony, ahol a többi szereplő a konfliktushoz és a benne szereplőkhöz viszonyul

Költői szerep: a versbe beleírt, a szöveg megalkotásável teremtett költői helyzet, a költő beszédéhez szolgál keretül a szerep és kommunikációs viszony

Középfajsúlyú dráma: olyan dráma, ahol a szereplők nem képviselnek abszolút pozitív vagy negatív értékeket és a végjátékban sem történik tragikus értékvesztés

Középpontos dráma: olyan drámai középpont köré szerveződik, ami a drámavilágon belül mindenkire rákényszeríti a hozzá való viszonyulást; a drámai középpont lehet egy eszme, de lehet szereplő is

Látomás: vallási eredetű stílusalakzat, amely a természetes , emgszokott, fizikai valóságon túllépve szabad és váratlan kapcsolatot létesít össze nem függő érzékelési jelenségek között; lélekállapotot tárgyiasít

Levél: az írásbeliség kezdeteitől jelentkező, a személyes beszélgetést helyettesítő irodalmi műfaj; misszili levél: amit ténylegesen elküldenek; fiktív levél: amit levél-formában írnak;

Metaforikus elbeszélés: olyan epikus formaelv, amely felszámolja az elbeszélés folyamatosságát, fellazítja z ok-okozati összefüggéseket, ismétlésen, hasonlóságon, azonosításon alapuló szövegszervező eljárásokat helyez előtérbe

Metonimikus elbeszélés: az epikában olyan okségi meghatározottségú történetmondó formaelv, amely a fikció világát valószerűnek láttatja

Népies helyzetdal (zsánerkép, életkép): egy jellegzetes néi alak szerepében megszólaló költő lírai megszólalása

Objektív beszélő: tudása alatta marad a szereplőkének, külső, objektív nézőpontből közelít a szereplőkhöz, közvetett jellemzéssel él

Parafrázis (gör. Körülírás, kifejtés, hozzámondás): olyan szövegalkotó eljárás, amely azzal a szándékkal ír újra egy nehezen befogadtahtó szöveget, hogy egy bizonyos közönség számára befogadhatóvá tegy

Prózavers: lapszéltől lapszélig terjedő, ahol nagyobb ritmikai egységek (szószerkezet, tagmondat, mondat) érvényesülnek, és a lírára jellemző beszédmód jellemez;

Rapszódia: eredetileg a görög vándorénekesek által előadott dal, a XIX. Századtól szenvedélyes hangú, csapongó, felfokozott lelki tartalmú költemény, kötetlen szerkezettel, töredezett gondolatisággal; zenei műfaj is

Regény: epikus műfaj, kötetlen modorban elbeszélt történetsorozat, formája rendszerint próza, de vannak verses regények is; nagy terjedelmű, hosszabb időtartamot felőlelő, a cselekménye szerteágazó, sok szereplővel

Retorika (gör. Eiro; lat. oro): az ékesszólás tudománya, szabályait Arisztotelész rögzíti a Rétorika c. Könyvében; önálló tudománynak tekinti;

Rezonőr (fr. Raison: okoskodó, mérlegelő, szócső): az epikus és drámai művek jellegzetes szereplője, aki az író nézőpontját közvetíti, általában külső szemlélőként, megfigyelőként

Röpirat: publicisztikai műfaj és kiadványtípus, néhány oldaltól 40-50 oldalig terjedhet; szerzője egy nyilvánosan zajló vitában foglal állást;

Szabad vers: prózaformát használó, sűrítő, tömörítő formaszerkezetet használó vers, írásképe versszerűen tördelt, esetleg rímtelen, ritmustalan próza

Szatíra: ábrázoló stílus; a rómaiak vegyes témájú és vegyes értékű műre használták, amelyben a komoly és tréfás hang keveredik; minden műfajban érvényesíthető ábrázolási módot értünk alatta;

Szimultán (lat. egyszerre) vagy bimetrikus verselés: egyszerre ütemhangsúlyos és időmértékes verselés

Szinesztézia (görög: együttérzékelés): két vagy több egyszerre érvényesülő érzéki hatás egyidejű kifejezésére szolgáló szókép, metafora

Szkáz: a szóbeliség illúziójának felkeltésére alkalmas elbeszélőformapolifónikus regény: olyan regény, amiben nem uralkodik egy elbeszélői eszmevilág, hanem több párhuzamosan érvényesül

Szubjektív beszélő: felette áll a történetnek, közvetlen jellemzéssel él, megnevezi a szereplők tettének indítékát, mindent tud a prózavilágban történő eseményekről (ominipotens)

Tézisregény: egy filozófiai, bölcseleti témát, gondolatot, erkölcsi állítást bizonyító vagy cáfoló regény; a szereplők hozzáállása a tézishez döntő a cselekmény szempontjából

Történelmi regény: valamely jelent megelőző kor társadalmi, gondolati- érzésvilági képének ábrázolása, amely gyakran csak a jelenkor ismeretében értelmezhető

Vátesz: a költészetben prófétai ihletettségű, látnokként fellépő költő; a közösséget szólítja meg, amelyhez maga is tartozik, kiválasztottként a jövőbe mutat utat

Verses regény: versben elbeszélt regény

Szólj hozzá