jegyzetek orientalisztika témakörben (az oldal chrome böngészővel működik jól). Ha tetszik az oldal, lájkold. This is a mostly Hungarian blog on Orientalistics. You can like it at the sidebar.

filozófia

esszétémák a vizsgára

I. Teológia

  1. A medinai alkotmány
  2. A mekkai és medinai szúrák jellemzői
  3. A Korán kialakulása, jelentősége, fordítások
  4. Az öt pillér és a hat parancs
  5. A négy szunnita jogi iskola jellemzői
  6. Az iszlám három nagy irányzata (szunnita, si’ita, háridzsita), alapvető teológiai különbségek, szétválásuk okai
  7. Az egyistenhit
  8. Az eleve elrendelés
  9. A mu’taziliták öt alapelve
  10. A próféták és a Próféta az iszlámban
  11. A tafszír
  12. A kalám irányzatai és azok jellemzése

II. Filozófia

  1. A neoplatonizmus hatása az arab filozófiára
  2. al-Kindi és köre
  3. al-Fárábi
  4. ar-Rázi
  5. A katalógus
  6. A tisztaság testvérei
  7. ibn Sziná
  8. al-Gazáli
  9. A kalám kozmológiai istenérve
  10. Esszencia és létezés ibn Szinánál
  11. A négyféle szubsztancia ibn Szinánál
  12. al-Gazáli válasza a filozófusok érveire

hand out 8

1. A katalógus
- Abu’l-Faraj Muhammad bin Is’hāq al-Nadim ( ابو الفرج محمد بن إسحاق النديم‎), apja al-Warrāq (الورّاق), mh.995 v. 998

1. zsidó, keresztény, muszlim szent iratok és hadísz
2. nyelvtan és filológia;
3. történelem, életrajzok, genealógia és hasonlók;
4. költészet;
5. kalám;
6. fiqh és hadísz.
7. filozófia és szekuláris tudományok;
8. legendák, mesék, varázslás, stb.;
9. egyéb vallások doktrínái (manikheusok, hinduk, buddhisták, kínaiak);
10. alkímia.

2. zsidó kalám
zsidó kalám

1. a természet megfigyelése alapján el lehet jutni istenismeretre
2. ex nihilo
3. a Teremtő teljes mértékben különbözik a teremtéstől
4. az Isten tökéletes egység
5. az emberi morál kategóriái alkalmazhatók Istenre (jó, bölcs, stb.)
- Rambam használja és kritizálja
- Saadia Gaon (Szádja Gáón); hatást gyakorolt Juda Halévire, stb.

- Rambam kritikája:

  1. Az atomok létezése; nincs esszenciájuk,
  2. A vákuum létezése, ahol nincs anyag vagy bármiféle szubszatncia
  3. Az időt alkotó alapvető tényezők oszthatatlanok
  4. Minden test az akcidenciák szubjektuma, azaz minden test rendelkezik akcidenciával;
  5. ez az atomokban található;
  6. Az atomok meghatározott ideig léteznek, mármint az akcidenciájuk; Isten ezeket szüntelenül újrateremti
  7. A testek akcidenciáját ezért folyamatosan újra kell teremteni
  8. Csak szubszatncia és akcidencia létezik, a testek az akcidenciájukban térnek el egymástól
  9. Az akcidenciák egy szubsztrátumon alapulnak. Egy akcidentia nem lehet oka egy másik akcidenciának.
  10. Minden, ami elképzelhető, felhasználható értelmi érvként.
  11. Minden végtelen lehetetlen.
  12. Az érzékek tévedhetnek, ezért az empirikus bizonyítás nem biztos.

A tisztaság testvérei (اخوان الصفا‎ Ihwān aṣ-Ṣafā)
- klasszikus középkori titkos társaság, rangokkal
- a nevüket a Kalila és Dimna mesegyűjteményből vették, valószínűleg
- összesen két forrásből tudjuk, hogy léteztek Bászrában
- nagy hatást gyakoroltak pl. Ibn Arabira
- zenéről, asztronómiáról, matematikáról, logikáról, természettudományokról, kijelentésről, lélekről, lelkiségről
- megpróbálták a neoplatonizmust összhangba hozni az iszlámmal, a hermetikus irodalommal, a gnózissal
a dialektikával, az arisztotelészi logikával; kapcsolat a mu’tazilitákkal
- 52 fejezet négy könyvben; a 4 nem véletlen; szent szám: páros, az első nem prímszám, négyszög, a neoplatonikus filozófiában kiemelkedő szerepe van; négy elem (Empedoklész); illetve Hermész Triszmegisztosz száma is a négy;
- vannak benne tanmesék
- plótinoszi triád
- a teremtő (al-Bārī) emanálta az egyetemes intellektust (al-’Aql al-Kullī), az a világlelket (al-Nafs), az a prima matériát (al-Hayūlā al-Ūlā), amelyik a természeti rendet.  természet (al-Tabī’a), the Absolute Body (al-Jism al-Mutlaq), a szféra (al-Falak), a négy elem (al-Arkān), a világban létezők (al-Muwalladāt): állatok, ásványok, zöldségek, stb.
- elvetették az ideatant, és visszatértek Arisztotelész szubsztancia-akcidencia tanához
- a teremtéstanuk elég közel áll a mai evolúció-elmélethez (már amennyire egy középkori elmélet ehhez közel állhat)
a. matematika
b. természettudomány
c. lélektan és elmetudomány
d. teológia

Ibn Sziná (ابن سینا)

- 98o-Afsana (Bokhara mellett), izmá’ilita családból – 1o37
- Hanbalita jogtudósnál tanul
- Nátili, tíz éves korában: Porphyriosz: Eiszagogé;
- Euklidész, Arisztotelészi korpusz
- kommentátorok
- jegyzetek és az érvek rekonstrukciója
- orvos lesz, a Számánida dinasztia uralkodó hercege beengedi a könyvtárba, ahol elolvassa és kivonatolja a régieket, de hogy pontosan mit, nem tudni
- 18 éves korára befejezi tud. tanulmányait

1. Mi a lélek és hogyan oka a testnek?
- visszatér Arisztotelészhez és A. kommentátorához, Aphrodisziaszi Alexandroszhoz: a lélek és a test egyszerre válik létezővé
- halál után tovább létezik (Platón)
- felfedezi, hogy Arisztotelész írásai nem teljesen konzisztensek, ami a test és lélek kapcsolatát illeti
- a kommentátorok harmonizálása: 1. először Ariszttelészt önmagával; 2. Arisztotelészt Platónnal
- Arisztotelész De Anima: entelekheia; sokan kommentálják már az ókorban; Ammonius: a lélek egy létező, mégpedig aktuális létező (nem potenciális)
- al-Shifá: filozófiai szumma
- lebegő ember érv: ha nem használhatod az érzékeidet, van-e öntudatod? Ibn Sziná Azt mondja: igen; úgy tűnik, hogy a lélek azonos ezzel az öntudattal (ld. Descartes)
- Ibn Sziná célja teljesen más volt, mint Descartes-é: a lélek anyagtalanságára akarta felhívni a figyelmet
- a lélek továbbélése a halál után vs. a si’iták testi feltámadása

2. Esszencia és létezés
- mu’tazilita dolog-értelmezés (shay): lehet létező: mawdzsúd; nem létező: ma’dúm
- a nemlétező dolog problémája: a nemlétező dologisága (sayiyya al-ma’dúm): mi is pontosan egy nemlétező dolog? hol van? Istenen lebül, vagy kívül? ami aztán létezővé vált (Korán 16,4o) a lehetetlen dolgok még csak nem is nemlétező dolgok (semmiből való teremtés)
- al-farábi: a létezés és a dolog nem felcserélhető fogalmak: Zayd igaz ember; Zayd úgy létezik, mint egy igaz ember; de Zayd nem egy olyan dolog, ami igaz ember;
- Ibn Sziná azt mondja: hogy különbözőképeen beszélünk egy dologról, mint egy tárgyról, és egy dologról, mint létezőről
- ha a dologról, mint tárgyról beszélünk, úgy beszélünk róla, hogy a lényegiségére mutatunk rá, a macskának a macskaságára; ha úgy beszélünk róla, mint létezőről, akkor arra mutatunk rá, hogy van (nem pedig arra, hogy miben különbözik minden egyébtől)
- a dolog és a létezés egyszerre ugyanaz, és egyszerre különböző
- mentális dolgok: pl. a macskaság, csak az elmében léteznek; a valódi dolgok a valóságban léteznek (pl. az én macskám)
- mi a dolgok esszenciája, lényege? (máhiyya) és mi az, hogy létező? (wudzsúd)

3. Az önmagában való létezés szükségszerűsége
- különbséget tesz a szükségszerű létezés és a lehetséges létezés között
- a. önmagában, szükségszerűen létezik (Isten)
- b. szükségszerűen létezik, az okozója (külső) által
c. lehetségesen létezik

A szubsztancia és az akcidens

Arisztotelész – ahogy az az Organonban néha előfordul máshol is – azonban mindezt lét- és ismeretelméleti alapokra is helyezi.

  1. Ti. kimondta, hogy bizonyos dolgok nem mint rész vannak meg valamiben, ennek ellenére attól külön, amiben megvannak, mégsem létezhetnek. Ezeket a félig létező, félig nem létező (önállóan nem létező) dolgokat nevezték el később akcidentális dolgoknak (Arisztotelésznél συμβεβηκóς „szümbebékosz”), röviden akcidensnek.
  2. Ám vannak önálló létezők is, például ilyen a legtöbb konkrét egyedi dolog.

Ezeket Arisztotelész úsziának (ουσíα) nevezte, később és elterjedt nevük szubsztancia.
Arisztotelész kutatásai során a szubsztancia két alapvető és karakterisztikus tulajdonságát fedezi fel. Az egyik, hogy a szubsztancia nincs alanyban, azaz önállóan létezik; a másik, hogy ellentétes tulajdonságai lehetnek. Ez utóbbi semmi másra nem mondható, csak a szubsztanciára.
A Katégoriák akcidensekre vonatkozó megállapításait összegezve úgy látszik, az akcidensek alapvetően kétféle szerepet tölthetnek be. Egyrészt járulékos tulajdonságailehetnek a szubsztanciának (fehérség, jövőbeniség stb.); másrészt pedig olyan birtokai, melyek nem mint egy rész vannak a szubsztanciában (tudás). Az akcidensek nyelvileg is különböznek a szubsztanciától (ti. hogy általában melléknevek, vagy nem főnévből képzett főnevek; és nemigen lehetnek mondatok alanyai), ezen kívül nem léteznek önállóan, csak mint valaminek a járulékos tulajdonságai, továbbá ha egy akcidens állítható egy szubsztanciáról, akkor meghatározása nem állítható, míg ez utóbbi a melléknévként-tulajdonságként használt szubsztanciákra nem igaz (például ha egy bizonyos ember fehér, állítható róla az hogy fehér, ettől még a „fehér” tulajdonság meghatározása, fogalmi lényege nem állítható róla – különben az ember nemcsak fehér, de fehérség is lenne – ám ha egy bizonyos emberről mondjuk, hogy ember, akkor nemcsak az „ember” szó, de e szó jelentésének meghatározása is állítható erről az emberről, például hogy kétlábú, tollatlan stb.).
A szerint a két szempont szerint, hogy egy név állítható-e valamiről, és hogy önállóan létezik-e (igaz-e, hogy „nincs alanyban”), vagyis a név általánossága és lényegisége szerinti két-két lehetőség kombinációi alapján négyféle név létezhet:

  1. Az egyediek és önállóan létezők az egyedi szubsztanciák. Például Arisztotelész, egy konkrét ló;
  2. Az egyediek, de nem önállóan létezők az egyedi akcidensek, például egy bizonyos fehérség (=egy adott fehér folt fehérsége, mivel a fehérség nem egyadott része a fehér foltnak, de mégis a sajátja olyannyira, hogy a folttól elválasztva nem is létezhetik. A folt mintegy az anyag, a fehérsége pedig a forma);
  3. Az általánosak, de mégis önállóan létezőek az általános vagy másodlagos szubsztanciák. Bár Arisztotelész, a szubsztancia kategória jellemzésekor (5. fejezet, ld. lentebb) fejtegetésekbe bocsátkozik arról, hogy a másodlagos szubsztanciák kevésbé léteznek, mint az elsődlegesek, az egyediek, de azért még létezést tulajdonít nekik. Ma azt mondanánk, az ide tartozó nevek leginkább az általános fogalmak nevei.
  4. Az általánosak, de önállóan nem létezőek az általános akcidensek: például tudás, emberség mert ezek csak valakié vagy valamié lehetnek.

- a létező
a. szubsztancia – nincs alanyban, azaz önállóan létezik; lehet az anyagban vagy nem;
a.1. anyagban van
a.2 nincs anyagban
a.2.1. maga az anyag
a.2.2. az anyaggal együtt van
a.2.3. se nem maga az anyag, sem együtt az anyaggal

- négyféle szubsztancia:
1. az anyag formája (ahogy a lélek van az anyagban) (a.1)
2. anyag forma nélkül – abszolút anyag, amelynek nincs aktuális létezése, hanem csak egy mentális konstrukció (a.2.1)
3. anyag és forma összetettsége – ahogy egy ember az anyag és forma összetett egysége (a.2.2)
4. forma, anyag nélkül (Isten) (a.2.3)

b. akcidencia – minőség, mennyiség, viszony, idő, hely, állapot, akció és reakció

- egy dolog létezése szükségszerű vagy lehetséges (kontingens)
- szükségszerű létezés: nem lehetséges, hogy másképp legyen 1+1 = 2; ha a dolog, amihez tartozik, nem létezik, logikai lehetetlenség lép fel; ha azt mondom, hogy Isten, ezzel egyúttal a létezést is állítom; nem lehetséges logikailag azt mondani, hogy Isten nemlétező; (az ontológiai érv egyik hibája); nem lehetséges a tagadása
- lehetséges létezés: jövőre a tél hidegebb lesz.

- a szükségszerű létezés vagy önmagánál fogva tartozik a dologhoz, vagy másnál fogva;
- az égés szükségszerű, de nem önmagában véve, hanem két dolog találkozása miatt: az egyik, ami képes égetni, és a másik, amelyik képes égni
- ami önmagától fogva szükségszerű, annak nem lehet más oka
- a lehetséges létezők nem lehetnek örökkévalók sem szükségszerűek, mert magukban hordozzák a lehetségességet
- ez vezet Istenhez, mint egyetlen önmagában szükségszerű létezőhöz – Első ok

Al-Gazáli 1o58-1111 (ابو حامد محمد ابن محمد الغزالی)

- A filozófusok inkoherenciája
- három dolgot minősít takfírnak (hitetlenségnek):
1. a testi feltámadás tagadását
2. azt, h Isten az egyedi dolgokat csak általános értelemben ismeri
3. és a világ örökkévalóságának tanát; ISZ: a világ, noha Isten az oka, vele együtt örökkévaló

- nem tudják bizonyítani sem a teremtést, sem a lélek spiritualitását
- Istenben az esszencia és a létezés egy és ugyanaz
- Isten akarata által magát potencialitásba fordítja
- okság: nem független Isten akaratától
- az oksági viszonyok látszólagosak, és arra a szokásra vezethetők vissza, hogy az emberi elme két hasonlóan történő dolgot összekapcsol (Hume)
- Isten létezése egyedi; negatív teológia; isteni attribútumok: különböznek Isten esszenciájától
- potentia absoluta et ordinata Dei: Ockham, Duns Scotus, Aquinói; Isten képes arra, hogy extra legem cselekedjen, de nem teszi, mert a gondviselésével igazgatja a világot; teremthetett volna jobb világot is


Bevezetés a középkori muszlim teológiába és filozófiába – tematika

Kurzus leírása, tematikája:

1. Alapfogalmak, kronológia, kontextus: törzsi társadalom, karavánutak, monoteizmus az arab világban az iszlám előtt; Edessa, Nisibis és Dzsundisápur akadémiái; indiai és szanszkrit gyökerek;

Kötelező olvasmányok:

1. Weiss-Green: Az arabok rövid története; Kőrösi Csoma Társaság, Bp., 2oo9; p.21-49;

2. F.E. Peters: The Greek and Syriac background. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 4o-51

2. Mohamed és a Korán: teológia a Koránban: tawhid, társítás, az ábrázolás tilalma, a próféták és a Próféta, Isten 99 csodálatos neve; etikai tartalom;

Kötelező olvasmányok:

1. Goldziher Ignác, Mohamed és az iszlám. in Előadások az iszlámról. Katalizátor, Bp., 2oo8; ford. Német Pál; p. 19-46;

2. Seyyed Hossein Nasr, The Qur’an and Hadith as source and inspiration of Islamic philosophy. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 27-39

3. Korán-szúrák: Fátiha (1), Tehén (2), Nők (4), József (12), Az őszinte hit (112)

3. A neo-platonizmus és hatása: neoplatomizmus, a szír tradíció, az első fordítások, a katalógus;

Kötelező olvasmányok:

1. Yegane Shayegan, The transmission of Greek philosophy to the Islamic world. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 89-1o4;

2. Christina D’Ancona, Greek into Arabic, Neoplatonism in translation. in Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 1o-31;

4. Irányzatok, jogi iskolák: szunni, si’a, a 4 nagy szunnita jogi iskola, a si’iták irányzatai; a kalifátus és az utódlás kérdése, az eljövendő imám, a jog forrásai, sari’a és fiqh;

Kötelező olvasmányok:

1. Iványi Tamás, A törvény (sari’a) az iszlámban. Kőrösi Csoma Társaság, Bp., 2oo8. p. 1-56;

2. Jany János, Klaszikus iszlám jog. (részletek);

3. Farhad Daftary, Az iszmá’iliták rövid története. L’Harmattan, Bp., 2oo6. p. 37-76

5. A szunna: hadísz, tafszír, szirat ar-raszul: a dogmatikai fejlődés;

Kötelező olvasmányok:

1. an-Nawawi, Negyven hadísz;

2. Goldziher Ignác, A dogmatikai fejlődés. in Előadások az iszlámról. Katalizátor, Bp., 2oo8; ford. Német Pál; p. 83-13o;

3. Goldziher Ignác, A régi iszlám ortodoxia viszonya az antik tudományokhoz. in Az iszlám kultúrája II. ford. Simon Róbert. p. 923-992;

4. Calder-Mojjaddedi-Rippin (ed. trans.), Classical Islam. A sourcebook of Religious Literature. Routledge, London-New York, 2oo5. p. 134-17o

6. Arisztotelész és kommentátorai: al-Kindi, ar-Razi, al-Farabi, Ibn Sziná, Ibn Rusd;

Kötelező olvasmányok:

1. Tony Street, Logic. in Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 247-265;

2. Thérése-Anne Druant, Metaphysics. in Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 327-348;

3. Charles Genequand, Metaphysics. n Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.): History of Islamic Philosophy; Routledge, London-New York, 2oo3. p. 783-8o1.;

4. Shams Inati, Logic. n Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.): History of Islamic Philosophy; Routledge, London-New York, 2oo3. p. 8o2-823.

7. A teológia válasza a filozófiára: mu’taziliták, kalám, al-Gazáli;

Kötelező olvasmányok:

1. M. Abdel Haleem, Early kalam. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 71-88;

2. James Pavlin, Sunni kalam and theological controversies. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 1o5-118;

3. Shabbir Akhtar, The possibility of a philosophy of Islam. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 1162-1169.

8. Misztikusok: szúfik, Ibn ‘Arabi, al-Gazáli;

Kötelező olvasmányok:

1. Sajjad H. Rizvi, Mysticism and philosophy: Ibn ‘Arabi and Mulla Sadra. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 224-246;

2. Seyyed Hossein Nasr, Introduction to the mystical tradition. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy.Routledge, London-New York, 2oo3. p. 367-373.

9. Andalúzia: zsidók, arabok; Ibn Gabirol, Juda Halévi, Majmonidész, Ibn Badzsa, Ibn Khaldún;

Kötelező olvasmányok:

1. Steven Harvey, Islamic philosophy and Jewish philosophy. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 349-369.;

2. Arthur Hyman, Jewish philosophy in the Islamic world. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p.677-696.

1o. Az arab filozófia hatása a középkori és újkori Nyugatra;

Kötelező olvasmányok:

1. Charles Burnett, Arabic into Latin: the recepcion of Arabic philosophy into Western Europe. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 37o-4o4.;

2. John Marenborn, Medieval Christian and Jewish philosophy. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy Routledge, London-New York, 2oo3. p. 1oo1-1o13

11. Politikai teológia: államelméletek, kalifátus;

Kötelező olvasmányok:

1. Charles E. Butterworth, Ethical and Political philosophy. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 266-288.;

2. Hans Daiber, Political philosophy. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 841-885.

12. Teologia naturalis – párhuzamok: Ibn Tufayl, Pál, Canterbury Anselmus, Aquinói Tamás;

Kötelező olvasmányok:

1. Ibn Tufayl, A természetes ember. elektronikus kiadás: http://mek.oszk.hu/00400/00407/index.phtml;

2. Pál levelei (részletek)

13. A jelenkori iszlám problémái: vallási párbeszéd, liberális iszlám vs. fundamentalizmus, képi ábrázolások, iszlám a nyugati világban, a nők egyenjogúsága, a szekuláris muszlim állam problémája, arab nacionalizmus.

Kötelező olvasmányok: nincs, a félév során írt esszék megbeszélése.


Bevezetés a középkori muszlim teológiába és filozófiába – 2012. tavaszi félév

hasznos információk a kurzusról

 

A kurzus kódjai: BBN-FIL-402.18; BBN-VAL-161.6; BBN-VAL11-161.6; BMA-FILD-402.18; FLN-350.18;      TANM-FIL-402.18

 

Előfeltétel: nincs

A jegyszerzés módjai: órai munka vagy vizsga

1. Lehetőség:

- órai jegyzet és olvasmány-jegyzet beadása, és 1 db. egyoldalas esszé előre megadott témában, leadható a félév során bármikor.

- az órai jegyzetek leadási határideje: az órát követő szerda. A jegyzetek csak akkor értékelhetők, ha legalább tíz órai jegyzet és a hozzájuk tartozó olvasmány-jegyzet időben beérkezik. Az órai jegyzet kb. egy oldalas legyen, és az olvasmány-jegyzetek egyenként se legyenek több, mint egy oldalasak. Az órához tartozó olvasmány-jegyzetek leadási határideje az órát megelőző szerda, az adott órához tartozó olvasmányokat tehát előre kell olvasni.

- Az esszé formai és tartalmi követelményei: maximum 600 szó. Az esszé témája a megadott probléma felvetése, kifejtése, konklúzió. Kérem, ragaszkodjanak a megadott terjedelemhez.

2. Lehetőség:

- vizsga (olvasmányokból, kiadott anyagokból) a félév végén, és 1 db. egyoldalas esszé előre megadott témában.

Esszétémák:

1. Karikatúrák Mohamedről – a teológiai probléma;

2. Iszlám és feminizmus;

3. Az umma és az arab nacionalizmus;

4. Muszlimok integrációja Európában;

5. Judaizmus, kereszténység, iszlám – a párbeszéd alapjai;

6. Palesztina és a zsidó állam;

7. A szekuláris muszlim állam;

8. Niqáb-viselés és női egyenjogúság

9. (Egyéb, a mai iszlámot érintő téma előzetes egyeztetés alapján)

 

Követelmények: jó angol nyelvtudás, az olvasmányok jelentős része angolul van


al-Farabi

Abū Naṣr Muḥammad al-Fārābī (Arabic: ابو نصر محمد الفارابي‎, Abū Naṣr Muḥammad al-Fārābī;[1] for other recorded variants of his name see below) known in the West as Alpharabius[6] (c. 872[2] – between 14 December, 950 and 12 January, 951), was a Muslim scientist and philosopher of the Islamic world. He was also a cosmologist, logician, musician, psychologist and sociologist.

 

Biography

The existing variations in the basic accounts of al-Farabi’s origins and pedigree indicate that they were not recorded during his lifetime or soon thereafter by anyone with concrete information, but were based on hearsay or guesses (as is the case with other contemporaries of al-Farabi).[1] The sources for his life are scant which makes the reconstruction of his biography beyond a mere outline nearly impossible.[1] The earliest and more reliable sources, i. e., those composed before the 6th/12th century, that are extant today are so few as to indicate that no one among Fārābī’s successors and their followers, or even unrelated scholars, undertook to write his full biography, a neglect that has to be taken into consideration in assessing his immediate impact.[1] The sources prior to the 6th/12th century consist of: (1) an autobiographical passage by Farabi, preserved by Ibn Abī Uṣaibiʿa. In this passage, Farabi traces the transmission of the instruction of logic and philosophy from antiquity to his days. (2) Reports by Al-Masudi, Ibn al-Nadim and Ibn Hawqal as well as by Said Al-Andalusi (d. 1070), who devoted a biography to him.

When major Arabic biographers decided to write comprehensive entries on Farabi in the 6th-7th/12th-13th centuries, there was very little specific information on hand; this allowed for their acceptance of invented stories about his life which range from benign extrapolation on the basis of some known details to tendentious reconstructions and legends.[1] Most modern biographies of the philosopher present various combinations of elements drawn at will from this concocted material.[1] The sources from the 6th/12th century and later consist essentially of three biographical entries, all other extant reports on Farabi being either dependent on them or even later fabrications[1]: 1) the Syrian tradition represented by Ibn Abī Uṣaibiʿa.[1] 2) The Wafayāt al-aʿyān wa-anbāʾ abnāʾ az-zamān (“Deaths of Eminent Men and History of the Sons of the Epoch”; trans. by Baron de Slane, Ibn Khallikan’s Biographical Dictionary, 1842–74) compiled by Ibn Khallikān.[1] 3) the scanty and legendary Eastern tradition, represented by Ẓahīr-al-Dīn Bayhaqī.[1]

From incidental accounts it is known that he spent significant time in Baghdad with Christian scholars including the cleric Yuhanna ibn Haylan, Yahya ibn Adi, and Abu Ishaq Ibrahim al-Baghdadi. He later spent time in Damascus, Syria and Egypt before returning to Damascus where he died in 950-1.[7][page needed]

Name

His name was Abū Naṣr Moḥammad b. Moḥammad Farabi, as all sources, and especially the earliest and most reliable, Al-Masudi, agree.[1] In some manuscripts of Fārābī’s works, which must reflect the reading of their ultimate archetypes from his time, his full name appears as Abū Naṣr Moḥammad b. Moḥammad al-Ṭarḵānī, i.e., the element Ṭarḵān appears in a nisba (family surname or attributive title).[1] Moreover, if the name of Farabi’s grandfather was not known among his contemporaries and immediately succeeding generations, it is all the more surprising to see in the later sources the appearance of yet another name from his pedigree, Awzalaḡ.[1] This appears as the name of the grandfather in Ibn Abī Uṣaibiʿa and of the great-grandfather in Ibn Khallekān. Ibn Abī Uṣaibiʿa is the first source to list this name which, as Ibn Khallekān explicitly specifies later, is so to be pronounced as Awzalaḡ.[1] In modern Turkish scholarship and some other sources, the pronunciation is given as Uzluḡ rather than Awzalaḡ, without any explanation.[1]

Birthplace

His birthplace is given in the classical sources as either Fāryāb in Khorasan (in modern Afghanistan)[1] or Fārāb on the Jaxartes (Syr Darya) in modern Kazakhstan.[1] The older Persian[1] Pārāb (in Ḥudūd al-ʿĀlam) or Fāryāb (also Pāryāb), is a common Persian toponym meaning “lands irrigated by diversion of river water”.[8][9] By the 13th century, Fārāb on the Jaxartes was known as Otrār.[10]

Origin

There exist a difference of opinion on the ethnic background of Farabi.[1][11][12] According to D. Gutas, “[...] ultimately pointless as the quest for Farabi’s ethnic origins might be, the fact remains that we do not have sufficient evidence to decide the matter [...][1] The Cambridge companion to Arabic philosophy also states that “[...] these biographical facts are paltry in the extreme but we must resist the urge to embellish them with fanciful stories, as the medieval biographers did, or engage in idle speculation about al-Farabi’s ethnicity or religious affiliation on the basis of contrived interpretations of his works, as many modern scholars have done [...]“[13] According to the Oxford Encyclopaedia of African Thought “[...] because the origins of al-Farabi were not recorded during his lifetime or soon after his death in 950 C.E. by anyone with concrete information, accounts of his pedigree and place of birth have been based on hearsay [...]“[14]

Medieval Arab historian Ibn Abī Uṣaibiʿa (died in 1269) – al-Farabi’s oldest biographer – mentions in his ʿOyūn that al-Farabi’s father was of Persian descent.[1][15] Al-Shahrazūrī who lived around 1288 A.D. and has written an early biography also states that Farabi hailed from a Persian family.[16][17] Additionally, Farabi has in a number of his works references and glosses in Persian and Sogdian (and even Greek but, interestingly, no Turkish; see below).[1][18] Sogdian or Turkish have been mentioned as his native language[19] and the language of the inhabitants of Fārāb.[20] Mohammad Javad Mashkoor argues for an Iranian-speaking Central Asian origin.[21] A Persian origin has been discussed by other sources as well.[22]

The oldest known reference to a possible Turkic origin is given by the medieval historian Ibn Khallekān (died in 1282), who in his work Wafayāt (completed in 669/1271) states that Farabi was born in the small village of Wasij near Fārāb (in what is today Otrar, Kazakhstan) of Turkic parents. Based on this account, some modern scholars state his origin to be Turkic.[23] Others, such as D. Gutas, criticize this, saying that Ibn Khallekān’s account is aimed at the earlier historical accounts by Ibn Abī Uṣaibiʿa, and serves the sole purpose to prove a Turkic origin for al-Farabi, for instance by inventing the additional nisba (surname) “al-Turk” (arab. “the Turk”) – a nisba Farabi never had.[1] In this regard, Oxford professor C.E. Bosworth notes that “great figures [such] as al-Farabi, al-Biruni, and ibn Sina have been attached by over enthusiastic Turkish scholars to their race”.[24]

Life and Education

Al-Farabi spent almost his entire life in Baghdad, capital of Abbasids that ruled the Islamic world.[12] In the auto-biographical passage about the appearance of philosophy preserved by Ibn Abī Uṣaibiʿa, Farabi has stated that he had studied logic with Yūḥannā b. Ḥaylān up to and including Aristotle’s Posterior Analytics, i.e., according to the order of the books studied in the curriculum, Fārābī said that he studied Porphyry’s Eisagoge and Aristotle’s Categories, De Interpretatione, Prior and Posterior Analytics. His teacher, Yūḥannā b. Ḥaylān, was a Christian cleric who abandoned lay interests and engaged in his ecclesiastical duties, as Fārābī reports. His studies of Aristotelian logic with Yūḥannā in all probability took place in Baghdad, where Al-Masudi tells us Yūḥannā died during the caliphate of al-Moqtader (295-320/908-32).[1] He was in Baghdad at least until the end of September 942 as we learn from notes in some manuscripts of his Mabādeʾ ārāʾ ahl al-madīna al-fāżela, he had started to compose the book in Baghdad at that time and then left and went to Syria.[1] He finished the book in Damascus the following year (331), i.e., by September 943).[1] He also lived and taught for some time in Aleppo. Later on Farabi visited Egypt; and complete six sections summarizing the book Mabādeʾ in Egypt in 337/July 948-June 949.[1] He returned from Egypt to Syria. Al-Masudi writing writing barely five years after the fact (955-6, the date of the composition of the Tanbīh), says that he died in Damascus in Rajab 339 (between 14 December 950 and 12 January 951).[1] In Syria, he was supported and glorified by Saif ad-Daula, the Hamdanid ruler of Syria.

Contributions

Farabi made contributions to the fields of logic, mathematics, music, philosophy, psychology, sociology, and education.

Alchemy

Al-Farabi wrote: The Necessity of the Art of the Elixir[25]

Logic

Though he was mainly an Aristotelian logician, he included a number of non-Aristotelian elements in his works. He discussed the topics of future contingents, the number and relation of the categories, the relation between logic and grammar, and non-Aristotelian forms of inference.[26] He is also credited for categorizing logic into two separate groups, the first being “idea” and the second being “proof“.

Al-Farabi also considered the theories of conditional syllogisms and analogical inference, which were part of the Stoic tradition of logic rather than the Aristotelian.[27] Another addition Al-Farabi made to the Aristotelian tradition was his introduction of the concept of poetic syllogism in a commentary on Aristotle’s Poetics.[28]

Music and sociology

Farabi wrote books on early Muslim sociology and a notable book on music titled Kitab al-Musiqa (The Book of Music). According to Seyyed Hossein Nasr and Mehdi Aminrazavi[29]: the book of Kitab al-Musiqa is in reality a study of the theory of Persian music of his day although in the West it has been introduced as a book on Arab music. He presents philosophical principles about music, its cosmic qualities and its influences. Al-Farabi’s treatise Meanings of the Intellect dealt with music therapy, where he discussed the therapeutic effects of music on the soul.[30]

Philosophy

As a philosopher, Al-Farabi was a founder of his own school of early Islamic philosophy known as “Farabism” or “Alfarabism”, though it was later overshadowed by Avicennism. Al-Farabi’s school of philosophy “breaks with the philosophy of Plato and Aristotle [... and ...] moves from metaphysics to methodology, a move that anticipates modernity“, and “at the level of philosophy, Alfarabi unites theory and practice [... and] in the sphere of the political he liberates practice from theory”. His Neoplatonic theology is also more than just metaphysics as rhetoric. In his attempt to think through the nature of a First Cause, Alfarabi discovers the limits of human knowledge“.[31]

Al-Farabi had great influence on science and philosophy for several centuries[citation needed], and was widely regarded to be second only to Aristotle in knowledge (alluded to by his title of “the Second Teacher”) in his time. His work, aimed at synthesis of philosophy and Sufism, paved the way for the work of Ibn Sina (Avicenna).[32]

Al-Farabi also wrote a commentary on Aristotle‘s work, and one of his most notable works is Al-Madina al-Fadila where he theorized an ideal state as in Plato’s The Republic.[33] Al-Farabi represented religion as a symbolic rendering of truth, and, like Plato, saw it as the duty of the philosopher to provide guidance to the state. Al-Farabi departed from the Platonic view in that he regarded the ideal state to be ruled by the prophet-imam, instead of the philosopher-king envisaged by Plato. Al-Farabi argued that the ideal state was the city-state of Medina when it was governed by the prophet Muhammad as its head of state, as he was in direct communion with Allah whose law was revealed to him.

Physics

Al-Farabi thought about the nature of the existence of void.[33] He may have carried out the first experiments concerning the existence of vacuum, in which he investigated handheld plungers in water.[34] He concluded that air’s volume can expand to fill available space, and he suggested that the concept of perfect vacuum was incoherent.[33]

Psychology

In psychology, al-Farabi’s Social Psychology and Model City were the first treatises to deal with social psychology. He stated that “an isolated individual could not achieve all the perfections by himself, without the aid of other individuals.” He wrote that it is the “innate disposition of every man to join another human being or other men in the labor he ought to perform.” He concluded that in order to “achieve what he can of that perfection, every man needs to stay in the neighborhood of others and associate with them.”[30]

His On the Cause of Dreams, which appeared as chapter 24 of his Book of Opinions of the people of the Ideal City, was a treatise on dreams, in which he distinguished between dream interpretation and the nature and causes of dreams.[30]

Philosophical thought

The main influence on al-Farabi’s philosophy was the neo-Aristotelian tradition of Alexandria. A prolific writer, he is credited with over one hundred works.[35] Amongst these are a number of prolegomena to philosophy, commentaries on important Aristotelian works (such as the Nicomachean Ethics) as well as his own works. His ideas are marked by their coherency, despite drawing together of many different philosophical disciplines and traditions. Some other significant influences on his work were the planetary model of Ptolemy and elements of Neo-Platonism,[36] particularly metaphysics and practical (or political) philosophy (which bears more resemblance to Plato’s Republic than Aristotle’s Politics).[37]

Al-Farabi as well as Ibn Sina and Averroes have been recognized as Peripatetics (al-Mashsha’iyun) or rationalists (Estedlaliun) among Muslims.[38][39][40] However he tried to gather the ideas of Plato and Aristotle in his book “The gathering of the ideas of the two philosophers”.[41]

According to Adamson, his work was singularly directed towards the goal of simultaneously reviving and reinventing the Alexandrian philosophical tradition, to which his Christian teacher, Yuhanna bin Haylan belonged. His success should be measured by the honorific title of “the second master” of philosophy (Aristotle being the first), by which he was known[citation needed]. Interestingly, Adamson also says that he does not make any reference to the ideas of either al-Kindi or his contemporary, Abu Bakr al-Razi, which clearly indicates that he did not consider their approach to Philosophy as a correct or viable one.[42]

Works

Metaphysics and cosmology

In contrast to al-Kindi, who considered the subject of metaphysics to be God, al-Farabi believed that it was concerned primarily with being qua being (that is, being in of itself), and this is related to God only to the extent that God is a principal of absolute being. Al-Kindi’s view was, however, a common misconception regarding Greek philosophy amongst Muslim intellectuals at the time, and it was for this reason that Avicenna remarked that he did not understand Aristotle’s Metaphysics properly until he had read a prolegomenon written by al-Farabi.[43]

Al-Farabi’s cosmology is essentially based upon three pillars: Aristotelian metaphysics of causation, highly developed Plotinian emanational cosmology and the Ptolemaic astronomy.[44] In his model, the universe is viewed as a number of concentric circles; the outermost sphere or “first heaven”, the sphere of fixed stars, Saturn, Jupiter, Mars, the Sun, Venus, Mercury and finally, the Moon. At the centre of these concentric circles is the sub-lunar realm which contains the material world.[45] Each of these circles represent the domain of the secondary intelligences (symbolized by the celestial bodies themselves), which act as causal intermediaries between the First Cause (in this case, God) and the material world. Furthermore these are said to have emanated from God, who is both their formal and efficient cause. This departs radically from the view of Aristotle, who considered God to be solely a formal cause for the movement of the spheres, but by doing so it renders the model more compatible with the ideas of the theologians.[45]

The process of emanation begins (metaphysically, not temporally) with the First Cause, whose principal activity is self-contemplation. And it is this intellectual activity that underlies its role in the creation of the universe. The First Cause, by thinking of itself, “overflows” and the incorporeal entity of the second intellect “emanates” from it. Like its predecessor, the second intellect also thinks about itself, and thereby brings its celestial sphere (in this case, the sphere of fixed stars) into being, but in addition to this it must also contemplate upon the First Cause, and this causes the “emanation” of the next intellect. The cascade of emanation continues until it reaches the tenth intellect, beneath which is the material world. And as each intellect must contemplate both itself and an increasing number of predecessors, each succeeding level of existence becomes more and more complex. It should be noted that this process is based upon necessity as opposed to will. In other words, God does not have a choice whether or not to create the universe, but by virtue of His own existence, He causes it to be. This view also suggests that the universe is eternal, and both of these points were criticized by al-Ghazzali in his attack on the philosophers[46][47]

In his discussion of the First Cause (or God), al-Farabi relies heavily on negative theology. He says that it cannot be known by intellectual means, such as dialectical division or definition, because the terms used in these processes to define a thing constitute its substance. Therefore if one was to define the First Cause, each of the terms used would actually constitute a part of its substance and therefore behave as a cause for its existence, which is impossible as the First Cause is uncaused; it exists without being caused. Equally, he says it cannot be known according to genus and differentia, as its substance and existence are different from all others, and therefore it has no category to which it belongs. If this were the case, then it would not be the First Cause, because something would be prior in existence to it, which is also impossible. This would suggest that the more philosophically simple a thing is, the more perfect it is. And based on this observation, Adamson says it is possible to see the entire hierarchy of al-Farabi’s cosmology according to classification into genus and species. Each succeeding level in this structure has as its principal qualities multiplicity and deficiency, and it is this ever-increasing complexity that typifies the material world.[48]

Epistemology and eschatology

Human beings are unique in al-Farabi’s vision of the universe because they stand between two worlds: the “higher”, immaterial world of the celestial intellects and universal intelligibles, and the “lower”, material world of generation and decay; they inhabit a physical body, and so belong to the “lower” world, but they also have a rational capacity, which connects them to the “higher” realm. Each level of existence in al-Farabi’s cosmology is characterized by its movement towards perfection, which is to become like the First Cause; a perfect intellect. Human perfection (or “happiness”), then, is equated with constant intellection and contemplation.[49]

Al-Farabi divides intellect into four categories: potential, actual, acquired and the Agent. The first three are the different states of the human intellect and the fourth is the Tenth Intellect (the moon) in his emanational cosmology. The potential intellect represents the capacity to think, which is shared by all human beings, and the actual intellect is an intellect engaged in the act of thinking. By thinking, al-Farabi means abstracting universal intelligibles from the sensory forms of objects which have been apprehended and retained in the individual’s imagination.[50]

This motion from potentiality to actuality requires the Agent Intellect to act upon the retained sensory forms; just as the Sun illuminates the physical world to allow us to see, the Agent Intellect illuminates the world of intelligibles to allow us to think.[51] This illumination removes all accident (such as time, place, quality) and physicality from them, converting them into primary intelligibles, which are logical principles such as “the whole is greater than the part”. The human intellect, by its act of intellection, passes from potentiality to actuality, and as it gradually comprehends these intelligibles, it is identified with them (as according to Aristotle, by knowing something, the intellect becomes like it).[52] Because the Agent Intellect knows all of the intelligibles, this means that when the human intellect knows all of them, it becomes associated with the Agent Intellect’s perfection and is known as the acquired Intellect.[53]

While this process seems mechanical, leaving little room for human choice or volition, Reisman says that al-Farabi is committed to human voluntarism.[52] This takes place when man, based on the knowledge he has acquired, decides whether to direct himself towards virtuous or unvirtuous activities, and thereby decides whether or not to seek true happiness. And it is by choosing what is ethical and contemplating about what constitutes the nature of ethics, that the actual intellect can become “like” the active intellect, thereby attaining perfection. It is only by this process that a human soul may survive death, and live on in the afterlife.[51][54]

According to al-Farabi, the afterlife is not the personal experience commonly conceived of by religious traditions such as Islam and Christianity. Any individual or distinguishing features of the soul are annihilated after the death of the body; only the rational faculty survives (and then, only if it has attained perfection), which becomes one with all other rational souls within the agent intellect and enters a realm of pure intelligence.[53] Henry Corbin compares this eschatology with that of the Ismaili Neo-Platonists, for whom this process initiated the next grand cycle of the universe.[55] However, Deborah Black mentions we have cause to be skeptical as to whether this was the mature and developed view of al-Farabi, as later thinkers such as Ibn Tufayl, Averroes and Ibn Bajjah would assert that he repudiated this view in his commentary on the Nicomachean Ethics, which has been lost to modern experts.[53]

Psychology, the soul and prophetic knowledge

In his treatment of the human soul, al-Farabi draws on a basic Aristotelian outline, which is informed by the commentaries of later Greek thinkers. He says it is composed of four faculties: The appetitive (the desire for, or aversion to an object of sense), the sensitive (the perception by the senses of corporeal substances), the imaginative (the faculty which retains images of sensible objects after they have been perceived, and then separates and combines them for a number of ends), and the rational, which is the faculty of intellection.[56] It is the last of these which is unique to human beings and distinguishes them from plants and animals. It is also the only part of the soul to survive the death of the body. Noticeably absent from these scheme are internal senses, such as common sense, which would be discussed by later philosophers such as Avicenna and Averroes.[57][58]

Special attention must be given to al-Farabi’s treatment of the soul’s imaginative faculty, which is essential to his interpretation of prophethood and prophetic knowledge. In addition to its ability to retain and manipulate sensible images of objects, he gives the imagination the function of imitation. By this he means the capacity to represent an object with an image other than its own. In other words, to imitate “x” is to imagine “x” by associating it with sensible qualities that do not describe its own appearance. This extends the representative ability of the imagination beyond sensible forms and to include temperaments, emotions, desires and even immaterial intelligibles or abstract universals, as happens when, for example, one associates “evil” with “darkness”.[59][60] The prophet, in addition to his own intellectual capacity, has a very strong imaginative faculty, which allows him to receive an overflow of intelligibles from the agent intellect (the tenth intellect in the emanational cosmology). These intelligibles are then associated with symbols and images, which allow him to communicate abstract truths in a way that can be understood by ordinary people. Therefore what makes prophetic knowledge unique is not its content, which is also accessible to philosophers through demonstration and intellection, but rather the form that it is given by the prophet’s imagination.[61][62]

Practical philosophy (ethics and politics)

The practical application of philosophy is a major concern expressed by al-Farabi in many of his works, and while the majority of his philosophical output has been influenced by Aristotelian thought, his practical philosophy is unmistakably based on that of Plato.[63] In a similar manner to Plato’s Republic, al-Farabi emphasizes that philosophy is both a theoretical and practical discipline; labeling those philosophers who do not apply their erudition to practical pursuits as “futile philosophers”. The ideal society, he says, is one directed towards the realization of “true happiness” (which can be taken to mean philosophical enlightenment) and as such, the ideal philosopher must hone all the necessary arts of rhetoric and poetics to communicate abstract truths to the ordinary people, as well as having achieved enlightenment himself.[64] Al-Farabi compares the philosopher’s role in relation to society with a physician in relation to the body; the body’s health is affected by the “balance of its humours” just as the city is determined by the moral habits of its people. The philosopher’s duty, he says, is to establish a “virtuous” society by healing the souls of the people, establishing justice and guiding them towards “true happiness”.[65]

Of course, al-Farabi realizes that such a society is rare and will require a very specific set of historical circumstances in order to be realized, which means very few societies will ever be able to attain this goal. He divides those “vicious” societies, which have fallen short of the ideal “virtuous” society, into three categories: ignorant, wicked and errant. Ignorant societies have, for whatever reason, failed to comprehend the purpose of human existence, and have supplanted the pursuit of happiness for another (inferior) goal, whether this be wealth, sensual gratification or power. It is interesting to note that democratic societies also fall into this category, as they too lack any guiding principle. Both wicked and errant societies have understood the true human end, but they have failed to follow it. The former because they have willfully abandoned it, and the latter because their leaders have deceived and misguided them. Al-Farabi also makes mention of “weeds” in the virtuous society; those people who try to undermine its progress towards the true human end.[66]

Whether or not al-Farabi actually intended to outline a political programme in his writings remains a matter of dispute amongst academics. Henry Corbin, who considers al-Farabi to be a crypto-Shi’ite, says that his ideas should be understood as a “prophetic philosophy” instead of being interpreted politically.[67] On the other hand, Charles Butterworth contends that nowhere in his work does al-Farabi speak of a prophet-legislator or revelation (even the word philosophy is scarcely mentioned), and the main discussion that takes place concerns the positions of “king” and “statesmen”.[68] Occupying a middle position is David Reisman, who like Corbin believes that al-Farabi did not want to expound a political doctrine (although he does not go so far to attribute it to Islamic Gnosticism either). He argues that al-Farabi was using different types of society as examples, in the context of an ethical discussion, to show what effect correct or incorrect thinking could have. Lastly, Joshua Parens argues that al-Farabi was slyly asserting that a pan-Islamic society could not be made, by using reason to show how many conditions (such as moral and deliberative virtue) would have to be met, thus leading the reader to conclude that humans are not fit for such a society. Some other authors like Mykhaylo Yakubovych attest that for al-Farabi religion (milla) and philosophy (falsafa) constituted the same praxeological value (i.e. basis for amal al-fadhil – “virtuos deed”), while its epistemological level (ilm – “knowledge”) was different.

 

forrás: wikipédia

 

al-Farabi, Abu Nasr (c.870-950)

Al-Farabi was known to the Arabs as the ‘Second Master’ (after Aristotle), and with good reason. It is unfortunate that his name has been overshadowed by those of later philosophers such as Ibn Sina, for al-Farabi was one of the world’s great philosophers and much more original than many of his Islamic successors. A philosopher, logician and musician, he was also a major political scientist.

Al-Farabi has left us no autobiography and consequently, relatively little is known for certain about his life. His philosophical legacy, however, is large. In the arena of metaphysics he has been designated the ‘Father of Islamic Neoplatonism’, and while he was also saturated with Aristotelianism and certainly deploys the vocabulary of Aristotle, it is this Neoplatonic dimension which dominates much of his corpus. This is apparent in his most famous work, al-Madina al-fadila (The Virtuous City) which, far from being a copy or a clone of Plato’s Republic, is imbued with the Neoplatonic concept of God. Of course, al-Madina al-fadila has undeniable Platonic elements but its theology, as opposed to its politics, places it outside the mainstream of pure Platonism.

In his admittedly complex theories of epistemology, al-Farabi has both an Aristotelian and Neoplatonic dimension, neither of which is totally integrated with the other. His influence was wide and extended not only to major Islamic philosophers such as Ibn Sina who came after him, and to lesser mortals such as Yahya ibn ‘Adi, al-Sijistani, al-’Amiri and al-Tawhidi, but also to major thinkers of Christian medieval Europe including Thomas Aquinas.

  1. Life and works
  2. Metaphysics
  3. Epistemology
  4. Political philosophy
  5. Influence

1. Life and works

Abu Nasr Muhammad ibn Muhammad ibn Tarkhan ibn Awzalagh al-Farabi was born in approximately ah 257/ad 870. He may rightly be acclaimed as one of the greatest of Islamic philosophers of all time. While his name tends to be overshadowed by that of Ibn Sina, it is worth bearing in mind that the latter was less original than the former. Indeed, a well-known story tells how Ibn Sina sought in vain to understand Aristotle’s Metaphysics, and it was only through a book by al-Farabi on the intentions of the Metaphysics that understanding finally came to him. However, unlike Ibn Sina, al-Farabi has left us no autobiography and we know far less about his life in consequence. Considerable myth has become attached to the man: it is unlikely, for example, that he really spoke more than seventy languages, and we may also query his alleged ascetic lifestyle. We do know that he was born in Turkestan and later studied Arabic in Baghdad; it has been claimed that most of his books were written here. He travelled to Damascus, Egypt, Harran and Aleppo, and in the latter city the Hamdanid ruler Sayf al-Dawla became his patron. Even the circumstances of his death are not clear: some accounts portray him dying naturally in Damascus while at least one holds that he was mugged and killed on the road from Damascus to Ascalon.

Al-Farabi became an expert in philosophy and logic, and also in music: one of his works is entitled Kitab al-musiqa al-kabir (The Great Book of Music). However, perhaps the book for which he is best known is that whose title is abbreviated to al-Madina al-fadila (The Virtuous City), and which is often compared, misleadingly in view of its Neoplatonic orientation, to Plato’s Republic. Other major titles from al-Farabi’s voluminous corpus included the Risala fi’l-’aql (Epistle on the Intellect), Kitab al-huruf (The Book of Letters) and Kitab ihsa’ al-’ulum (The Book of the Enumeration of the Sciences).

2. Metaphysics

Majid Fakhry (1983) has described al-Farabi as ‘the founder of Arab Neo-Platonism and the first major figure in the history of that philosophical movement since Proclus’. This should be borne in mind as we survey the metaphysics of the philosopher whom the Latin Middle Ages knew as Abunaser and whom the Arabs designated the ‘Second Master’ (after Aristotle). It should be noted that al-Farabi was an Aristotelian as well as a Neoplatonist: he is said, for example, to have read On the Soul two hundred times and even the Physics forty times. It should then come as no surprise that he deploys Aristotelian terminology, and indeed there are areas of his writings that are quite untouched by Neoplatonism. Furthermore, al-Farabi tried to demonstrate the basic agreement between Aristotle and Plato on such matters as the creation of the world, the survival of the soul and reward and punishment in the afterlife. In al-Farabi’s conception of God, essence and existence fuse absolutely with no possible separation between the two. However, there is no getting away from the fact that it is the Neoplatonic element which dominates so much else of al-Farabi’s work. We see this, for example, in the powerful picture of the transcendent God of Neoplatonism which dominates al-Madina al-fadila. We see this too in al-Farabi’s references to God in a negative mode, describing the deity by what he is not: he has no partner, he is indivisible and indefinable. And perhaps we see the Neoplatonic element most of all in the doctrine of emanation as it is deployed in al-Farabi’s hierarchy of being.

At the top of this hierarchy is the Divine Being whom al-Farabi characterizes as ‘the First’. From this emanates a second being which is the First Intellect. (This is termed, logically, ‘the Second’, that is, the Second Being). Like God, this being is an immaterial substance. A total of ten intellects emanate from the First Being. The First Intellect comprehends God and, in consequence of that comprehension, produces a third being, which is the Second Intellect. The First Intellect also comprehends its own essence, and the result of this comprehension is the production of the body and soul of al-sama’ al-ula, the First Heaven. Each of the following emanated intellects are associated with the generation of similar astral phenomena, including the fixed stars, Saturn, Jupiter, Mars, the Sun, Venus, Mercury and the Moon. Of particular significance in the emanationist hierarchy is the Tenth Intellect: it is this intellect which constitutes the real bridge between the heavenly and terrestrial worlds. This Tenth Intellect (variously called by the philosophers the active or agent intellect in English, the nous poiétikos in Greek, the dator formarum in Latin and the ‘aql al-fa”al in Arabic) was responsible both for actualizing the potentiality for thought in man’s intellect and emanating form to man and the sublunary world. With regard to the latter activity, it has been pointed out that here the active intellect takes on the role of Plotinus’ Universal Soul (see Plotinus).

In Farabian metaphysics, then, the concept of Neoplatonic emanation replaces that of Qur’anic creation ex nihilo (see Neoplatonism in Islamic philosophy §2). Furthermore, the Deity at the top of the Neoplatonic hierarchy is portrayed in a very remote fashion. Al-Farabi’s philosophers’ God does not act directly on the sublunary world: much is delegated to the Active Intellect. However, God for al-Farabi certainly has an indirect ‘responsibility’ for everything, in that all things emanate from him. Yet we must also note, in order to present a fully rounded picture, that while it is the Neoplatonic portrait of God which dominates al-Farabi’s writings, this is not the only picture. In some of his writings the philosopher does address God traditionally, Qur’anically and Islamically: he does invoke God as ‘Lord of the Worlds’ and ‘God of the Easts and the Wests’, and he asks God to robe him in splendid clothes, wisdom and humility and deliver him from misfortune. Yet the overwhelming Neoplatonic substratum of so much else of what he writes fully justifies Fakhry’s characterization of al-Farabi, cited earlier, as ‘the founder of Arab Neo-Platonism’.

3. Epistemology

Farabian epistemology has both a Neoplatonic and an Aristotelian dimension. Much of the former has already been surveyed in our examination of al-Farabi’s metaphysics, and thus our attention turns now to the Aristotelian dimension. Our three primary Arabic sources for this are al-Farabi’s Kitab ihsa’ al-’ulum, Risala fi’l-’aql and Kitab al-huruf.

It is the second of these works, Risala fi’l-’aql, which provides perhaps the most useful key to al-Farabi’s complex theories of intellection. In this work he divides ‘aql (intellect or reason) into six major categories in an attempt to elaborate the various meanings of the Arabic word ‘aql. First, there is what might be termed discernment or prudence; the individual who acts for the good is characterized by this faculty, and there is clearly some overlap with the fourth kind of intellect, described below. The second of al-Farabi’s intellects is that which has been identified with common sense; this intellect has connotations of ‘obviousness’ and ‘immediate recognition’ associated with it. Al-Farabi’s third intellect is natural perception. He traces its source to Aristotle’s Posterior Analytics, and it is this intellect which allows us to be certain about fundamental truths. It is not a skill derived from the study of logic, but it may well be inborn. The fourth of the six intellects may be characterized as ‘conscience’: this is drawn by the philosopher from Book VI of Aristotle’s Nicomachean Ethics. It is a quality whereby good might be distinguished from evil and results from considerable experience of life (see Aristotle §§18-21).

Al-Farabi’s fifth intellect is both the most difficult and the most important. He gives most space to its description in his Risala fi’l-’aql and considers it to be of four different types: potential intellect, actual intellect, acquired intellect and agent or active intellect. ‘Aql bi’l-quwwa (potential intellect) is the intellect which, in Fakhry’s words, has the capacity ‘of abstracting the forms of existing entities with which it is ultimately identified’ (Fakhry 1983: 121). Potential intellect can thus become ‘aql bi’l-fi’l (actual intellect). In its relationship to the actual intellect, the third sub-species of intellect, ‘aql mustafad (acquired intellect) is, to use Fakhry’s words again, the ‘the agent of actualization’ to the actualized object. Finally, there is the ‘aql al-fa”al (agent or active intellect), which was described in §2 above and need not be elaborated upon again.

The sixth and last of the major intellects is Divine Reason or God himself, the source of all intellectual energy and power. Even this brief presentation of Farabian intellection must appear complex; however, given the complexity of the subject itself, there is little option.

The best source for al-Farabi’s classification of knowledge is his Kitab ihsa’ al-’ulum. This work illustrates neatly al-Farabi’s beliefs both about what can be known and the sheer range of that knowledge. Here he leaves aside the division into theological and philosophical sciences which other Islamic thinkers would use, and divides his material instead into five major chapters. Through all of them runs a primary Aristotelian stress on the importance of knowledge. Chapter 1 deals with the ‘science of language’, Chapter 2 formally covers the ‘science of logic’, Chapter 3 is devoted to the ‘mathematical sciences’, Chapter 4 surveys physics and metaphysics, and the final chapter encompasses ‘civil science’ (some prefer the term ‘political science’), jurisprudence and scholastic theology. A brief examination of these chapter headings shows that a total of eight main subjects are covered; not surprisingly, there are further subdivisions as well. To give just one example, the third chapter on the mathematical sciences embraces the seven subdivisions of arithmetic, geometry, optics, astronomy, music, weights and ‘mechanical artifices’; these subdivisions in turn have their own subdivisions. Thus al-Farabi’s epistemology, from what has been described both in this section and §2 above, may be said to be encyclopedic in range and complex in articulation, with that articulation using both a Neoplatonic and an Aristotelian voice.

4. Political philosophy

The best known Arabic source for al-Farabi’s political philosophy is al-Madina al-fadila. While this work undoubtedly embraces Platonic themes, it is in no way an Arabic clone of Plato’s Republic. This becomes very clear right at the beginning of al-Farabi’s work, with its description of the First Cause (Chapters 1-2) and the emanation of ‘the Second’ from ‘The First’ (Chapter 3). Later in the work, however, al-Farabi lays down in Platonic fashion the qualities necessary for the ruler: he should be predisposed to rule by virtue of an innate disposition and exhibit the right attitude for such rule. He will have perfected himself and be a good orator, and his soul will be, as it were, united to the active intellect (see §3). He will have a strong physique, a good understanding and memory, love learning and truth and be above the materialism of this world. Other qualities are enumerated by al-Farabi as well, and it is clear that here his ideal ruler is akin to Plato’s classical philosopher-king (see Plato §14).

Al-Farabi has a number of political divisions for his world. He identifies, for example, three types of society which are perfect and grades these according to size. His ideal virtuous city, which gives its name to the whole volume, is that which wholeheartedly embraces the pursuit of goodness and happiness and where the virtues will clearly abound. This virtuous city is compared in its function to the limbs of a perfectly healthy body. By stark contrast, al-Farabi identifies four different types of corrupt city: these are the ignorant city (al-madina al-jahiliyya), the dissolute city (al-madina al-fasiqa), the turncoat city (al-madina al-mubaddala) and the straying city (al-madina al-dalla). The souls of many of the inhabitants of such cities face ultimate extinction, while those who have been the cause of their fall face eternal torment. In itemizing four corrupt societies, al-Farabi was surely aware of Plato’s own fourfold division of imperfect societies in the Republic into timarchy, oligarchy, democracy and tyranny. The resemblance, however, is more one of structure (four divisions) rather than of content.

At the heart of al-Farabi’s political philosophy is the concept of happiness (sa’ada). The virtuous society (al-ijtima’ al-fadil) is defined as that in which people cooperate to gain happiness. The virtuous city (al-madina al-fadila) is one where there is cooperation in achieving happiness. The virtuous world (al-ma’mura al-fadila) will only occur when all its constituent nations collaborate to achieve happiness. Walzer reminds us that both Plato and Aristotle held that supreme happiness was only to be gained by those who philosophized in the right manner. Al-Farabi followed the Greek paradigm and the highest rank of happiness was allocated to his ideal sovereign whose soul was ‘united as it were with the Active Intellect’. But Walzer goes on to stress that al-Farabi ‘does not confine his interest to the felicity of the first ruler: he is equally concerned with the felicity of all the five classes which make up the perfect state’ (Walzer, in introduction to al-Madina al-fadila (1985: 409-10)). Farabian political philosophy, then, sits astride the saddle of Greek eudaimonia, and a soteriological dimension may easily be deduced from this emphasis on happiness. For if salvation in some form is reserved for the inhabitants of the virtuous city, and if the essence of that city is happiness, then it is no exaggeration to say that salvation is the reward of those who cooperate in the achievement of human happiness. Eudaimonia/sa’ada becomes a soteriological raft or steed.

5. Influence

The impact of al-Farabi’s work on Ibn Sina was not limited merely to illuminating Aristotle’s Metaphysics. It was with good reason that al-Farabi was designated the ‘Second Master’ (after Aristotle). One modern scholar recently acknowledged the dependence of Ibn Sina on al-Farabi in a book dealing with both which he entitled The Two Farabis (Farrukh 1944). And if Aquinas (§9) did not derive his essence-existence doctrine from al-Farabi but from the Latinized Ibn Sina, as is generally assumed, there is no doubt that Farabian concepts of essence and existence provided a base for the elaborated metaphysics of Ibn Sina and thence of Aquinas. Finally, the briefest of comparisons between the tenfold hierarchy of intellection produced by al-Farabi and the similar hierarchy espoused by Ibn Sina, each of which gives a key role to the Tenth Intellect, shows that in matters of emanation, hierarchy and Neoplatonic intellection, Ibn Sina owes a considerable intellectual debt to his predecessor.

Al-Farabi influenced many other thinkers as well. A glance at the period between ah 256/ad 870 and ah 414/ad 1023 and at four of the major thinkers who flourished in this period serves to confirm this: Yahya ibn ‘Adi, Abu Sulayman al-Sijistani, Abu ‘l-Hasan Muhammad ibn Yusuf al-’Amiri and Abu Hayyan al-Tawhidi may all be said to constitute in one form or another a ‘Farabian School’. The Christian Monophysite Yahya ibn ‘Adi studied in Baghdad under al-Farabi and others. Like his master, Yahya was devoted to the study of logic; like his master also, Yahya held that there was a real link between reason, ethics and politics. Al-Sijistani was a pupil of Yahya’s and thus at one remove from al-Farabi; nonetheless, he shared in both his master’s and al-Farabi’s devotion to logic, and indeed was known as al-Sijistani al-Mantiqi (The Logician). In his use of Platonic classification and thought, al-Sijistani reveals himself as a true disciple of al-Farabi. Although al-’Amiri appears to speak disparagingly of al-Farabi at one point, there can be no doubt about al-Farabi’s impact on him. Indeed, al-’Amiri’s works combine the Platonic, the Aristotelian and the Neoplatonic. Finally, Abu Hayyan al-Tawhidi, a pupil of both Yahya and al-Sijistani, stressed, for example, the primacy of reason and the necessity of using logic. Like others of the Farabian School outlined above, al-Tawhidi contributed towards a body of thought the primary constituents of which were the soteriological, the ethical and the noetic.

See also: Aristotelianism in Islamic philosophy; Greek philosophy: impact on Islamic philosophy; Ibn Sina; Logic in Islamic philosophy; Neoplatonism in Islamic philosophy; Political philosophy in classical Islam

IAN RICHARD NETTON
Copyright © 1998, Routledge.


List of works

al-Farabi (c.870-950) al-Madina al-fadila (The Virtuous City), trans. R. Walzer, Al-Farabi on the Perfect State: Abu Nasr al-Farabi’s Mabadi’ Ara Ahl al-Madina al-Fadila, Oxford: Clarendon Press, 1985. (Revised with introduction and commentary by the translator.)

al-Farabi (c.870-950) Risala fi’l-’aql (Epistle on the Intellect), ed. M. Bouyges, Beirut: Imprimerie Catholique, 1938. (A seminal text for the understanding of Farabian epistemology.)

al-Farabi (c.870-950) Kitab al-huruf (The Book of Letters), ed. M. Mahdi, Beirut: Dar al-Mashriq, 1969. (Modelled on Aristotle’s Metaphysics, but of interest to students of linguistics as well as of philosophy.)

al-Farabi(c. 870-950) Kitab ihsa’ al-’ulum (The Book of the Enumeration of the Sciences), ed. and trans. A. González Palencia, Catálogo de las Ciencias, Arabic text with Latin and Spanish translation, Madrid: Imprenta y Editorial Maestre, 1953. (A survey of the learned sciences of the day, of encyclopedic range.)

al-Farabi (c.870-950) Kitab al-musiqa al-kabir (The Great Book of Music), ed. G.A. Khashab and M.A. al-Hafni, Cairo: Dar al-Katib al-’Arabi, 1967. (Al-Farabi’s major contribution to musicology.)

References and further reading

Alon, I. (1990) ‘Farabi’s Funny Flora: Al-Nawabit as Opposition’, Arabica 37: 56-90. (Highly creative discussion of the links between the philosophical terminology of Ibn Bajja and al-Farabi, which brings out the complexity of the theological and political ramifications of such language.)

Black, D. (1996) ‘Al-Farabi’, in S.H. Nasr and O. Leaman (eds) History of Islamic Philosophy, London: Routledge, ch. 12, 178-97. (Account of the thought and main works of al-Farabi.)

Fakhry, M. (1983) A History of Islamic Philosophy, London: Longman; New York: Columbia University Press, 2nd edn. (An excellent standard introduction to the field. See especially pages 107-128.)

Farrukh, U. (1944) Al-Farabiyyan (The Two Farabis), Beirut. (Ibn Sina’s dependence on al-Farabi, as mentioned in §5.)

Galston, M. (1990) Politics and Excellence: The Political Philosophy of Alfarabi, Princeton, NJ: Princeton University Press. (A major analysis of an important aspect of Farabian philosophy.)

Netton, I.R. (1989) Allah Transcendent: Studies in the Structure and Semiotics of Islamic Philosophy, Theology and Cosmology, London and New York: Routledge. (Contains a wide-ranging chapter on al-Farabi, see pages 99-148. This volume was later published in paperback by Curzon Press in 1994.)

Netton, I.R. (1992) Al-Farabi and His School, Arabic Thought and Culture Series, London and New York: Routledge. (Assesses the philosopher through an epistemological lens.)

 

forrás: muslimphilosophy.com

 


hindu fogalmak

Hindu fogalmak

bhakti: A bhakti a szeretet, a szolgálat és az odaadás kifejezése a személyes Isten iránt. A Bhagavad-gítá által ajánlott út a bhakti-jóga, amelyben Ardzsunát arra kérik, hogy szolgálja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Srí Krisnát. A bhakti-jóga szemben áll azzal az elképzeléssel, mely szerint az ember eggyé válhat a Legfelsőbb Úrral. A bhakti-jógában úgy tartják, hogy Isten szolgálata örökkévaló, s az egyéni lélek sohasem válik eggyé Istennel. India nagy bölcsei, mint például Csaitanja Maháprabhu, Rámánudzsácsárja és Madhvácsárja azt tanították, hogy Isten megvalósítását, megismerését a bhakti, vagyis az odaadó szolgálat útján lehet elérni.

purána: A Purána szó azt jelent, hogy “ősi”, s az e néven ismert védikus szentírások transzcendentális végkövetkeztetéseket hirdető történeteket tartalmaznak. Általában Isten különböző inkarnációinak, valamint híveinek a cselekedeteit írják le. Tizennyolc fő Purána van, amelyek közül hat Visnuval, hat Sivával, hat pedig Brahmával foglalkozik. Általában kérdések és az azokra adott válaszok formájában íródtak. A különböző Puránákat különböző istenségekről nevezték el. A bennük foglalt transzcendentális tudás segít megérteni a Védák mondanivalóját. A legmagasabb szintű Puránának a Bhágavata Puránát vagy másnéven Srímad-Bhágavatamot tartják, amely a tökéletes lelki élet útjáról tanít.

avatára: szanszkrit nyelven AVATÁRA (alászállás), a hinduizmusban egy istenség emberi vagy állati formában történő megtestesülése azzal a céllal, hogy valamely adott földi gonosszal szembeszálljon. A fogalom általában Visnu következő 10 megjelenési formájára utal: Matszja (hal), Kúrma (teknősbéka), Varáha (vadkan), Naraszimha (félig ember, félig oroszlán), Vámana (törpe), Parasuráma (fejszés Ráma), Ráma (a Rámájana eposz hőse), Krisna (az isteni tehénpásztor), Buddha és Kalkin (a még eljövendő megtestesülés). Visnu avatárjainak száma helyenként nagyobb, és megszemélyesülésükben is van eltérés a helyi jellegzetességektől függően. Így Krisnát egyes területeken isteni rangra emelik, féltestvére, Balaráma pedig avatárként szerepel. A tanítás egyik formája a Bhagavad-gítá vallásos versben lelhető fel, ahol a kocsihajtó Krisna Úr beszél Ardzsunához: „Ha bármikor veszélyben az igazság, és erőre kap az igaztalan, harcba szállok. A jók védelmezésére, a gonoszok elpusztítására és az igazság helyreállítására időről időre testet öltök.”

viraha: elválás a szerelemben

púdzsá: vallásos szertartás, amelyet áldozatként ajánlanak fel isteneknek vagy különleges vendégeknek. sokféle változatban él, az otthoni pudzsától kezdve a templomi pudzsáig; a lényege: felajánlok valami értékeset, hogy elnyerjem az isten/vendég jóindulatát.


Az ind filozófia – Témák, bibliográfia

Az első óra február 11-én, szerdán 14:00-kor lesz.

A kurzus kódja: BBN-VAL-101.07 [K, 30ó] 4 kr.

A kurzus megnevezése: Keleti filozófia (India)

Eastern Philosophy (India)

A kurzus előadója: Ruzsa Ferenc doc.

A kurzus helye és ideje: i/ Bence György terem, Szerda, 14.00 – 15.30

A jegyszerzés módja(i): kollokvium
Követelmények: A kötelező irodalom értő ismerete.

A kurzus leírása, tematikája:

1. Filozófia keleten és nyugaton. A filozófia fogalma. Csak három helyen alakult ki önállóan bölcseleti hagyomány. A különböző kultúrkörök kategóriáinak viszonya egymáshoz: a fordítás problémája. A valláshoz való viszony különbségei; a tradicionalitás szerepe. A filozófia részterületeinek súlya, viszonyuk egymáshoz.

2. Előzmények. Bevezetés: India; népek, nyelvek, kultúrák; történelmi áttekintés; a vallás és a filozófia viszonya. Az előzmények: az Indus-völgyi és az árja népek világnézetének összehasonlítása, tipológiájuk. A Védák világszemlélete: régi és új istenek, a rita és a szóma; a filozofikus himnuszok, különösen a Purusa- és a Teremtés-himnusz. A mágikus-rituális spekulációk: a bráhmanák és az áranjakák; kozmogóniai elképzelések; a Brahman fogalmának kialakulása.

3. Az upanisadok. Különösen a Brihad-áranjaka és a Cshándógja metafizikai és pszichológiai tanítása. A lélekvándorlás tana, eredete, implikációi: a karma és a nirvána.

4. A Buddha. Szakítás a két nagy tradícióval: vallás – isten, hit, egyház, papok és hívők nélkül. A Buddha viszonya a filozófiához. Központi tanítások: a négy nemes igazság és a nemes nyolcrétű ösvény. Szenvedés-múlandóság-inszubsztancialitás. Lélekvándorlás lélek nélkül. A mahájána iskolái: az üresség-tan és a csak-észlelet tanítása.

5. A hinduizmus kialakulása, a teizmus jelentkezése; a Bhagavad-gítá. A panteizmus és a mindenütt-jelenvalóság. A jóság, kötelesség, igazság és erény konfliktusa. A megváltásra törekvés és az evilági aktivitás összebékítése; a különböző tradíciók eklektikus kompromisszuma. – A klasszikus, ortodox filozófiai rendszerek; viszonyuk egymáshoz és a hindu valláshoz.

6. A szánkhja és a jóga dualizmusa. A természetfilozófia: a guna-elmélet, a természet összetevőinek kifejlődése egymásból. Ismeretelmélet: a megbízható ismeret forrásai; a következtetés fajtái és az okság elemzése. A természet mint aktív princípium. A lélek-bizonyítások; a lélek és a tudat elválása. A pszichikus princípiumok burjánzása. A megváltás; technikák a lélek eloldására az anyagtól.

7. Az idealista monizmus: az advaita védánta iskola. Exegetikus filozófia vagy filozofikus exegézis? A lét és levés elválasztása. Az empirikus világ státusza (a májá): látszat, de nem hamis. Az egyetlen abszolútum; a tudatok sokasága egyetlen lélek alapján. A változatlan valóság és az időbeli jelenségvilág; a kettős igazság tana. A megváltás (móksa) értelme, lehetősége, módja.

a kurzushoz tartozó kötelező irodalom:

[A szögletes zárójelbe tett alternatívák csak kényszermegoldások - nem ajánlom őket.]
A szövegek jó része fellelhető www.terebess.hu címen, az Ázsia lexikon és e-tár oldalon.

1. Puskás Ildikó: Istenek tánca. Rövid áttekintés az indiai vallásokról. Budapest 1984, 7-67., 94-123. o. vagy Puskás Ildikó: Lélek a körforgásban. Budapest 2000, 13-214., 250-285. o.
2. Schmidt József: Az ind filozófia. 2. kiadás, Budapest 1991, 42-91. o. vagy
[Héjjas István: Ókori indiai bölcselet. Budapest 1994, 29-120. o.]
3. Fórizs László (ford.): Rigvéda. Teremtéshimnuszok. Budapest 1995, 99-149. o. vagy
4. Vekerdi József (szerk): Szanszkrit líra. Bp. 1988 (Himnuszok a Rigvédából, 9-60. o.) vagy
Doniger O’Flaherty, Wendy: The Rig Veda – An Anthology. 108 Hymns. Penguin 1981. vagy
[ennek fordítása: Naphimnuszok és tűzimák. Bp. 2001, 19-50., 187-196. o.]
5. Vekerdi József (ford.): Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Budapest 1987, 48-50., 60-69., 92-99. o. vagy
6. Tenigl-Takács László (ford.): Upanisadok. Bp. 1998, 52-55., 96-111., 242-255.o. vagy
[Tenigl-Takács László (ford.): Upanisadok I-III. Budapest 1992-94. II. kötet 73-82. o.; III. kötet 36-38., 67-77. o.]
7. Schmidt József: Ázsia világossága. Buddha élete, tana és egyháza. Budapest 1924, 11-224. o. vagy
Ruzsa Ferenc: Gótama nem volt buddhista. In Századvég (új foly.) I/1. (1994 tavasz), 103-116. o. vagy
Küng, Hans – Bechert, Heinz: Párbeszéd a buddhizmusról. (Kereszténység és világvallások.) Budapest 1997, 17-39., 75-90., 125-146., 189-204. o.
8. Vekerdi József (ford.): Buddha beszédei. Budapest 1989, 45-49., 61-70., 77-89.,104-117.,136-145., 160-163. o. vagy
9. Tenigl-Takács László (szerk.): A buddhizmus alaptanításai a szentiratok tükrében. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete, Budapest 1994, 10-32. o.
1o. Vekerdi József (ford.): Bhagavad Gítá. A Magasztos Szózata. Budapest 1997, 6-19., 66-72. o. vagy
Vekerdi József -Lakatos István (ford.): A Magasztos Szózata. Bhagavad Gítá. Budapest 1987. (I., II., XI. ének) vagy
[Prabhupada, A. C. Bhaktivedanta Swami: Az eredeti Bhagavad-gíta. The Bhaktivedanata Book Trust 1989, 51-175., 549-604. o.]
6. Ruzsa Ferenc: A klasszikus szánkhja filozófiája. Bp. 1997. 9-17., 43-113., 245-51. o. vagy
[Farkas Attila Márton és Tenigl-Takács László (ford., komm.): Ísvarakrisna: A számvetés megokolása (Szánkhja-káriká). Budapest 1994, 15-44. o.]
11. Fórizs László (ford., jz.): A megszentelődés pátandzsala útja. In -: Dhammapada. Az erény útja. Budapest 1994, 179-197. o. vagy
Farkas Attila Márton és Tenigl-Takács László (ford., komm.): Patandzsali: Az igázás szövétneke (Jóga-szútra). Budapest 1994, 47-102. o.
12. Ruzsa Ferenc (ford., jz.): Sankara: A Brahma-szútra magyarázata. Bp. 1996. 5-76. o.

A kurzushoz tartozó ajánlott irodalom:

Dasgupta, Surendranath: A History of Indian Philosophy. Cambridge 1922.
Frauwallner, Erich: Geschichte der Indischen Philosophie. Salzburg 1953-56. (History of Indian Philosophy. Ford. V. M. Bedekar. Delhi 1973.)
Max Müller, Friedrich: The Six Systems of Indian Philosophy. London 1899.
Radhakrishnan, Sarvepalli: Indian Philosophy. 2. kiadás, London 1929.
Zimmer, Heinrich: Philosophies of India. Edited by Joseph Campbell. Princeton 1951.
Mehlig, Johannes: Weisheit des alten Indien. Leipzig und Weimar 1987. Band 1. Vorbuddhistische und nichtbuddhistische Texte; Band 2. Buddhistische Texte.
Potter, Karl (sorozatszerkesztő): Encyclopedia of Indian Philosophies. (Eddig 9 kötet jelent meg.) Princeton – Delhi 1970-2004.
Radhakrishnan, Sarvepalli & Moore, Charles A.: A Sourcebook in Indian Philosophy. Princeton 1957. (reprint 1989.)
Tenigl-Takács László (szerk.): India bölcsessége. Budapest 1994. (II. rész)
Olivelle, Patrick: Upanishads. Oxford University Press 1996.
Téchy Olivér: Buddha. Budapest 1986.
Govinda, Láma Anagarika: A korai buddhista filozófia lélektani attitűdje és annak szisztematikus bemutatása az Abhidhamma hagyománya alapján. Budapest 1992.
Fehér Judit: Nágárdzsuna. A mahájána buddhizmus mestere. Budapest 1997.
Fehér Judit – Horváth Z. Zoltán (szerk.): Buddhista logika. (Történelem és kultúra 12.) Bp. 1995.
Fehér Judit (szerk.): Tibeti buddhista filozófia. (Történelem és kultúra 11.) Budapest 1994.
Tenigl-Takács László (ford. és komm.): Gótama: A logika szövétneke. Budapest 1992.
Eliade, Mircea: A jóga. Halhatatlanság és szabadság. Budapest 1996.
Thibaut, George (ford.): The Vedanta-Sutras of Badarayana with the Commentary by Sankara. Oxford 1890.
Fajd Ernő (ford. és komm.): Sankara: A védánta filozófiája. Budapest 1996.


Aquinói Szent Tamás

2008. november 3
Aquinói (Szent) Tamás
- be lehet-e bizonyítani filozófiai eszközökkel Isten létét?
- istencáfolatok: ha Isten van, teremtsen brubrut; ha Isten van, teremtsen olyan embert, aki magasabb önmagánál; ha Isten van, teremtsen olyan hegyet, amit ő nem tud átugrani
- logikai önelentmondások
- köti-e Istent a logika?
- mindent meg tud tenni, ami nem logikai lehetetlenség
- a rossz problémája: tud róla – Isten mindentudó; megváltoztathatja – mindenható; meg kell változtatni – jó
- a rossz létére az egyik megoldás a szabad akarat; nagyobb jó a szabadság, mint a rossztól való mentesség
- Leibnitz: Teodicea
- az isteni mindenhatóság korlátja a lehetőség, Isten csak olyant teremt, ami lehetséges (de mielőtt megteremtette volna, honnan tudha, hogy lehetséges?), és ez a világ a lehető legjobb – erre válasz Voltaire: Candide
- Swinburne, Richard: Van-e Isten?
- Isten el tudná hárítani a rosszat, ha mindenható, de akkor nem létezne emberi felelősség
- ha Isten folyamatosan beavatkozna csodákkal a természeti törvényekbe, a világ megismerhetetlen lenne
- a. önmagában nyilvánvaló-e Isten léte? nem
- b. bizonyítható-e Isten léte? igen
- c. hogyan bizonyítható? 5 istenérvet taglal és egyet elvet
- 6. az ontológiai istenérv: Szent Ágoston és Canterbury Anselmus fogalmazza meg; Leibnitz és Descartes használja, majd Kant is megpróbálja cáfolni, ma is vitatott probléma, bár az első cáfolata a legjobb (Gaunilo)
- Anselmus: az emberek egy része azt állítja, hogy nincs Isten; aki ezt kimondja, érti, hogy miről beszél, aminél nagyobbat nem lehet elgondolni; az a nagyobb, ami a világban is megvan, ha tehát elgondolható, léteznie is kell, ha nagyobb, mint ami a fejünkben van
- Gaunilo: 12 tételben próbálja cáfolni; ha jó az istenérv, akkor létezik a Boldogság Szigete, amiről a tengerészek mesélnek
- elgondolható, hogy megvan, nagyobb, mint az, ami a fejben van, ergo létezik
- kísérleti logika: contradictio in adiecto (a logika nem lehet kísérleti, ez önellentmondás)
- a logikát kísérleti úton meg lehet cáfolni, ha az alőfeltételezések igazak, és a konklúzió nem; demonstráció
- öt érv, ami Isten létét bizonyítja:
- a. az arisztotelészi első mozgató – a változás oka; mindazt, ami változik, valaki más változtatja (az ar. fizika alaptétele, hogy ha nem mozgatják őket, a dolgok megállnak, ehhez képest a mostani fizika szerint külső hatás nélkül a dolgok nem változnak: az állók állnak, a mozgók mozognak)
- potencia, aktus: a víz nem kemény (aktus), de lehet, ha megfagy (potencia)
- az aktusban levő változtatja a potenciában levőt
- b. létesítő ok – ható ok; Arisztotelész négy okról beszél egy ékszer esetében: anyagi (arany), formai (alak), hatóok (az aranyműves), célok (hogy eladja)
- feltételezi, hogy az okok láncolatában nem lehet a végtelenségig visszamenni, ezért kell legyen egy ősok
- c. esetleges (lehetséges – possibilis) – szükségszerű
- egyes dolgok képesek létezni és nem létezni,keletkeznek és elpusztulnak
- ami képes nem létezni, az valamikor nem létezett
- az, hogy lehetséges, még nem szükségszerű, hogy előforduljon
- nem következik egyértelműen az, hogy semmi sem létezett, csak az, hogy ami most létezik, egy múltbeli pillanatban nem létező volt
- d. fokozati érv
- a világ dolgaiban különböző fokozatokat látunk, szükségszerű, hogy legyen teteje
- de ha Isten a leg-, akkor szükségszerűen a legokosabb és a legbutább is egyszerre
- e. célszerűség
- szabályszerű és célszerű közötti csúsztatás
- sokféle célszerűség a természetben
- Darwin óta a természetes kiválasztósás elve megmagyarázza a célszerűséget


Platón

2008. október 29.
Platón
ακαδημος – egy görög mártír szigete
περιπαθος – kerengő csarnok
- P. mondanivalóját Szókratész szájába adja, fiktív párbeszédek, irodalmilag szórakoztatóbb
- Szókratész védőbeszéde, Az állam
- hierarchikus állam
- piramis: fizikai munkások – őrök – filozófusok
- a filozófusok dolga az igazság szemlélete
- matematika: a teljes átláthatóság és az állandó
- αιδος – képmás
- szembeállítja az ideákat (valódi létezők) és az univerzáliákat
- δοξα – vélemény
- φιλοδοξος – mindenki, aki nem az ideatannal foglalkozik
- hierarchikus idea-rendszer, a csúcson a jó ideája
- a jó egyuttal szép, igaz, létező, értékes
- legfőbb jó: bármi csak ezzel együtt lehet kívánatossá
- nap-hasonlat
- intelligibilis: megérthető
- ami hamis, az felfoghatatlan
- osztott vonal-hasonlat
- négy szféra: két tapasztalati, két értelmi
- idea (ész, a megismerés formája) – matematika (értelem ) – dolgok (hiedelem) – képmások (találgatás)
- ez függőségi értékrendet is jelent
- a matematikai megismerés axiómákból, posztulátumokból bizonyítja az egyes tényeket
- filozófia: szélesebb tényekből kiindulva próbálja az általánost, a végső nigazságot felfogni
- barlang-hasonlat
- középkori univerzália-vita (polémikus álláspont a realizmus, az univerzáliák önálló dolgok)
- ezzel szemben a gondolati entitások és a puszta nevek (univezáliák)


Kant

- porosz gondolkodó, Königsberg
- kritikai gondolkodó
- κρινειν – elemzés, egy-egy témakör határainak megállapítása
- a metafizikai, sajátos eszközeiből kiindulva mire vonatkozhat, és mire nem; az adott tudomány határainak felvázolása
- esztétika: azérzékelés tudománya Kantnál; filozófiai diszciplina, az érzéki tapasztalat révén lehetséges világ megismerés
- nem jutunk a világról magáról ismerethet, csak arról, hogy mi hogyan ismerük meg a világot
- transcedere: túllép, meghalad; – az érzékelés túllép önmagán, és a tárgyairól próbál valamit mondani
- világos gondolkodó, csak nehézkes stílus
- a metafizika nem találtrá a tudomány biztos útjára, ahol fundamentálisan különböző metafizikai álláspontok csatáznak
- legelőször a logika és a geometria talált rá a tudomány biztos útjára: már a régi görögöknél nem a tapasztalatból indultak ki, hanem tiszta levezetéseket kerestek; deduktív tudományok; ált. alapelvekből szigoró szabályok alapján alkotnak tételt és bizonyítanak, nem támaszkodnak tapasztalai bizonyítékokra
- K úgy vélte, hogy a fizika is rátalált a tudomány útjára; a látszat dacára a kísérlet nem tapasztalati ismeretszerzés, én találom ki a szabályt, és atz próbálom, aszerint kényszreítem a természetet; a k-sérleti helyzet nem megfogyelés; az emberi ele alkotta kérdések megválaszolása
- ebben is a tiszta ész működése figyelhető meg
- össze akarja békíteni a konfliktuss nézeteket, ha ez nem sikerül, akkor mindkettőről bemtatni, hogy alaptalanok
- a saját szabályaiból kiindulva a tiszta észnek kell megállaptani, hogy mit lehettudni, mit nem (nincs benne empíria)
- a Kanti válasz, hogy nem lehet semmit tudni
- a tapasztalatból nem származhat általános ismeret
- a priori és a posteriori ismeretek – a tapasztalat előttiből és a
- a priori – minden korábbi tapasztalattól független ismeret
- a posteriori: empíria
- a filozófiának a priori ismeretekre kell törekedni, és ezek a való világra szeretnének vmnatkozni, szemben a geometriáal és a logikával, amik a tiszta formára vonatkozik
- a metafizika a valóságra vonatkozik
- kopernikuszi fordulat: alpavető szemléletváltás, a tapaszalattal ellentmondó;
- Isten, halhatatlanság (lélek) és szabadság (lehetséges-e egyáltalán etikus cselekedet, a determináció mértéke)
- ha az ember nem szabad, nincs értelme erkölcsről sé felelősségről beszélni
- az a probléma, hogy elkedték azt gondolni, hogy a newtoni fizika helyes és teljes, teljes egészében leírja a világot és az emberi testet
- az ember az elemi részecskék mozgásától függ, az ember teljesen determinált
- lehetetlen az emberi szabadság és etika
- hasonlít a koklúziója Hume-éhoz
- ding anzich – dolog önmagában – fel kell tételezni, hogy valami forrása mégiscsak van a tapasztalatainknak;
- a dolog, ahogyan tapasztalom – ez megismerhető
- a valódi dolgokat lehetetlen megismerni
- minden, a viágra vonatkozó tapasztalatom térben és időben helezkedik el, a képzeletem is, a megismerőképességem sajátosságai
- a tér és idő nem jellemzi tkp. a dolgot, hanem az emberi megismerés teszi hozzá
- a térre vonatkozóan nagyon biztos a priori ismereteink vannak (geometria), de a ding anzichre nem lehetnek a priori ismereteink, ebből az következik, hogy a tér nem odakint van, hanem idebent;
- ahogy a tér tudomány a geometria, az idő tudománya a matematika, ebből következik, hogy a tudatunkban létezik
- a matematika bizonyossága nagyon kevéssé vonatkozik az időre (szubjektív időérzékelés)
- analitikus és szintetikus ítéletek (valami újat teszk hozzá, ami nincs benne a fogalomban)
- az analitikus ítélethez nem kell tapasztalat, tehát a priori, nem lehet a posteriori
- a szintetikus ítélet empirikus, tapasztalástól függő, csak a tapasztalás nyomán jön létre, nem lehet a priori tudni,
- analitikus – ismeretelemző
- szintetikus – ismeretbővítő
- lehetséges-e más a priori ismeret?
- Kant vitatja a hagyányos nem választ: vannak szintetikus a priori ismeretek – a matematika összes tétele ilyen; 7+5=12


Descartes

- megkeresni a teljes, kétségbevonhatatlan ismereteket
- nagy ismeretleméleti optimizmus, hogy vannak (megtalálhatók) az alapvető, biztos ismeretek
- van benne valami hübriszes: az ember olyasmit vindikál magának, amit az istenek nem engednek meg neki
- nem biztos, hogy az a cél, hogy az abszolút biztos ismereteket megtaláljuk
- optimizmus a felvilágosodás hajnalán: a világ megismerhető, társadalmi fejlődés (Marx)
- ez az a kor, amikor összeomlik az arisztoteliánus fizika
- érthető, hogy keresi a biztos alapokat
- metafizika: szűkebb értelemben a létezők fajtáival, tágabb értelemben ismeretelmélettel foglalkozik – ontológia, episztemológia
- hogyan lehet megismerni a világot, milyen a világ alapstruktúrája (anyagi és szellemi, ezek külön szubsztanciákban jelenik meg, ezért dualizmus), mik a kritériumok
- a monista álláspont (egy valóság) nem természetes hipotézis, ezért nagyon érdekes
- a tárgyi világ a publikus szféra része, erről egyforma eséllyel szerzünk tapasztalatot szerezni
- a lelki szféra elidegeníthetetlenül privát, megoszthatatlan, nem tudhat senki úgy, mint mi magunk
- res cogita, res extensa
- gondolkodás: mindenfajta tudati állapotot ide ért
- tiszta monizmus: a másik fajta létező létét teljes egészében kétségbe vonja
- modern korban tiszta materiális monizmus: a lélek fizikai jelenségekből megmagyarázható
- meditationis, értekezés a módszerről
1. szkepszis
- mindenben lehet kételkedni, nincs biztos ismeret
- módszertani kétely – szétválassza a megbízhatót a magbízhatatlan ismeretektől
- illúzió-argumentum (érzékcsalódás) – az érzékelés nagyrészt kiegészítés
- nem találnak olyan kritériumot, ami alapján el lehetne különíteni a megbízható sé megbízhatatlan érzékeléseket
- az érzékelés megbízhatatlan
- őrület-argumentum – ha komolyan vszeme az őrület-argumentumot, akkor ez viszafordíthatatlanul erős érvvé válik; ha a gondolkodási folyamat nem megbízható, akkor semmi nem megbízható
- álom-érv: honnan tudom egész biztosan, hogy ébren vagyok? onnan, hogy tudom, hogy ámodtam; tudat teremti a képi világot; soha nem tudhatom, hogy az anyagnak van-e realitása
- nihil est in intellectu quid non est in sensu – semmi nincs a tudati kategóriákon kívül; az alakok, szinek, hangok alapvetőek; csak ezeket tudom álmodni, és ebből rakom össze az álmot
- gonosz démon-argumentum: van egy gonosz lény, aki elég nagy hatalmú ahhoz, hogy befolyásoljon; mi van akkor, ha szisztematikus megtévesztés áldozata vagyok?
- ha a gondolkodási funkciók hibásak, akkor az egész bizonyítás hibás
- clare et distincte: minden, amit tisztán és elkülönítetten látok, az biztos; teljesen világos, jól elhatárolt, tudati felfogás
- el kell hinnem, hogy az érzéki felfogás valóságos
- cogita, ergo sum
- amiről bizonyos tudásom van, az a gondolkodó dolog (lélek)
- inenn eljut Isten fogalmához, aki a legtökéletesebb, tehát abszolút jó
- ha Isten jó, nem csap be engem (…miért ne csapna be Isten? mi a garancia arra, hogy a becsapás rosszabb, mint az igazság?) – az isteni jóságból az vezethető le, hogy úgy mutatja a dolgokat, ahogy az embernek jó, nem pedig, ahogy vannak; nem jó az embernek mindentudónak lenni
- nagyon érdekes, ahogyan megpróbálja elválasztani egymástól az szellemi és anyagi valóságot
2. csak az önmagamra vonatkozó tudás biztos: nem így érzékeljük, mert az érzéki tapasztalatok sokkal megbízhatóbbak, mint az önmagamra vonatkozó tudás
- viasz példája: ha a tűzhöz közelebb viszem, minden tulajdonsága megváltozik, mégis ugyanaz a viasz; valami, amit a tudatunkkal tettünk a viaszba
- minden lehetséges létezésünk közös pontja az én
- sétálás: nem mindegy, hogy sétálok (bizonytalan), vagy azt tapasztalom, hogy sétálok (biztos)


Buddha és a buddhizmus

2008. október 6. – Buddha és a buddhizmus

- Buddha: megvilágosodott;
- sákja törzs királyának fia, trónörökös; Nepál ma; Lummini, Ruminvei
- sziddhárta: beteljesedett célunk; nemzetség: gautama
- jóslat: a gyerek karrier előtt áll, vagy világi hódító, vagy szent ember
- szent embernek azért megy valaki, mert észreveszi, hogy a világ tökéletlen; ezért sziddhártát tökéletes környezetben nevelte; istenek jelei: aggastyán; beteg ember; temetési menet; szent ember; kiszökik a palotából, majd a kocsisával ruhát cserélve elindul a megvilágosodást keresni;
- két különböző erdei professzornál folytat tanulmányokat; Aráda Kálámánál, és …..-nál (szánkhja és jóga); a második mestertől öt tanítvánnyal együtt távozik; négy éven át kísérletezik; aszketikus tendenciákat fokozza a végletekig; „amikor a hasamat tapogattam, a csigolyáimat érintettem” – az aszkézis nem hozza el a kívánt eredményt, tehát nem ez a jó út; abbahagyta a brutális aszkézist, ezért a tanítványai csalódnak benne, és otthagyják; ezután éri el a szam buddhit, a teljes felébredést; a megvilágosodásával végetért a számszárá, elérte a nirvánát (a tűz kilobbanását); karma: a cselekedetek törvénye;
- „fárasztó dolog tanítani, és az emberek szemét por fedi” – drahmá felkeresi, és meggyőzi, hogy van néhány ember, akit érdemes tanítani; megkeresi a volt szerzetestársait Benáresz mellett, Száánát faluban; Iszipatana vadasparkban; arhat (méltó): aki nem önerőből, hanem a buddhizmus hatására éri el a nirvánát; ez fontos és alapvető szövege a buddhizmusnak: Benáreszi beszéd v. prédikáció, A tan kerekének megforgatása – valamiféle buddhista kiskáté
- ötven évet tanít
- utolsó beszéde: mahá parinippána szutta (a teljes ellobbanásról szóló tanító beszé) – a buddha utolsó három hónapja; a összetett dolgok múlandók, törekedjetek szakadatlanul; a belső késztetések leküzdhetők, ha nem tévelyegtek, célba értek;
- megtagadja, hogya tisztségét örökül hagyja bárkire; nem volt a szerzetesek főnöke; nem érzi, hogy ő rendelkezhetik a szerzetesek közösségéről, és erről nem rendelkezik; eredeti formájáan demokratikus, vezető nélkül; kis szerzetesi közösség, max. harminc fő;
- a nagy elágazásai közül a legismertebb: északi (€mahájáná, nagy út, nagy jármű), déli (hinájáná, nyomor) – théravádinok (az idősek szavát övetők – így nevezik ők magukat, ez hagyományőrzőbb)
- É: Tibet, Kína, Korea, Japán
- D: ind kultúrkör peremvidéke, Ceylon, Thaiföld, Burma
- páli nyelv: nem a buddha eredeti nyelve; egyes hagyomány szerint ez volt az eredeti; de mágadhiül beszélt; kelet-ind nyelvj.
- északi: szanszkrit szövegeket, illetv saját nyelv;
- indiai eredetű világvallás, ami Indiából kiszorult, XX.- kaszton kívüliek szabadságharcához szolgált;
- a buddhizmus a legsokarcúb vallás; szent helyek, szent emberek, rítusok formája; egyglobális szimbólum: ülő buddha
- a felszíni eltérés ellenére mély és lényeges tartalmi egység: antropológia, hozzáállás; attitűd, etika, hangulat; a tan lényege buddháa megy vissza; nem volt intézményrendszer, a tanítás olyan erős és igaz, hogy mégis megmarad;
- csimágati: középút; két szélsőség között: világi élvezetek, aszkézis között
- szerzetssség: szenvedelmes, nem árja, és nem haszonhoz kötött (nem vezet célhoz)
- az aszkézis ebben az időben a szentséghez vezető út
- világi élvezetek: a célközönség a szerzetesség, nem az áltolános értelemben vett világi életre gondol; valszeg a tantrára gondol; tantra: világfolyamat: férfi és női princípium folyamatos egyesülése; balkezes vámácsári tantra: az áldozat legmagasabb formája a rituálisan szabályozott szeretkezés
- a nyolctagú ösvény nem lépcsőfok, hanem párhuzamosan gyakorlandó, a sorrend mégis fontos, bár az előző lépcsőt nem elhagyjuk, hanem magunkkal visszük
- nem a hitből elfogadott gyakorlat; helyes nézetekkel kezdődik; ha eljutott egy felismerésre, elkezdi gyakorloni; utána etika;
- a beszédünk legyen olyan, hogy jóból ered és jót eredményez; lényegében hallgat, kivéve, ha van jó oka: ez az ok a tanítás
- buddhizmus: belső csend kell; a szerzetesi életmód az emberi gyarlóságról szól: hibákat követ el, ha alkalmat ad rá; el kell kerülni az alkalmakat
- a szerzetes nem vesz részt a világi életben
- helyes beszéd a hallgatást jelenti
- egy szerzetes csak elfogadhat (magának nem vehet el semmit, még egy vadörtét sem)
- szándék-etika: annak lesz gyümölcse, amit prólálok tenni – a jó szándék a fontos
- a tudatosság megalapozása a legfontosabb bevezető gyakorlat
- a lélekzetre való figyelés, minden egyebet kizárunk a tuatunkból és a lélegzésre koncentrálunk
- a helyes belátás: a négy nemes igazság
- minden szenvedés, ami a léthez köt – eztmindg akkor eséli el, amikor valaki nagyon szenved; ez tkp. vigasztalás
- filozófiai állapot – beletartottság a semmibe (Heidegger)
- ebben a kultúrkörben nem olyan nagy gond a meghalás
- oksági kezelés: megpróbálja megtalálni a szenvedés okát, ezt a Szomj; a szenvedés nem azért van, mert a világ gonosz (a világ mindegy);a jó és rossz az emberi értékeléstől függ; a világban értékmentes tények vannak csak, a szenvedés bell van; nem a külső okokat kell megkeresni;
- nem vágy, hanem a szomj metafora; kínzó szomjúság
- attitűd: mettá – baráti szeretet; mudittá – örvendezés a világ dolgai felett; knyörlet, vagy részvét; upekhá – nyugodd távolságtartás
- tels szenvedélymentesség révén
- rága: szerelmi szenvedély, dühöngő szenvedély
- a buddhizmust nem érdeklik az istenek, lehet valak buddhista és keresztény
- minden inszubsztanciális; nincs semmi olyan lényeg, ami megmarad, csak múlandó dolgok vannak, a stabil jelenségek is múlandók, semminek a mélyén nemtalálunk szubsztanciát
- éntelenség – nincs átman; hogy lehet lélek nélkül lélekvándorolni? materiális összetartója az emberi valóságnak


A szánkhja

- szánkhja káriká:
- a hagyomány szerint Buddha járt szánkhja iskolába, mielőtt megalapította a vallását
- Indián belüli legbefolyásosabb rendszer a védanta, ez kevébé befolyásos
- isz. fordulóján legalább olyan jelentős, mint a védanta, nagy hatást gyakorolt az ind filozófiára
- szánkhja volt a domináns, ezt tekintették alapnak, pl. a világi tudományokban is
- nagy és komplex rendszer
- a szent szövegeket szóban tanulták; amikor a szánkhja-káriká születik, sokkal fontosabb, mint az írásbeli hagyomány
- azzal a céllal, hogy az orális tradícióban memorizálják; erre rá lehet építeni az egész orális ismeretrendszert;
- klasszikus szútra-alkotó korszak végén születik; a szútra próza, ez pedig vers;
- erősödik az írásbeli hagyomány és kommentárirodalom
- kiemelkedően mély természetfilozófia: hogyan tapasztaljuk a világot, és ez hogyan működik
- tartalmaz metafizikát
- újjászületés; megváltás az újjászületésből; számszárá; minden ind rendszer meg akarja mutatni a kivetező utat
- nincs egységes terminológiája a megszadulásnak; nirváná: kilobbanás (buddhizmus); móksa – megszabadulás (védanta); kaivalja – egyedülvalóság, magány (szánkhja)
- dualista: anyagi (természet – prakriti, 1 db. ) – szellemi (személy, lélek – purusa, rengeteg)
- archaikus dualista világkép folytatása: férfi és női principum kölcsönhatása
- a vallások szempontjából meghatározó a társadalmi struktúra és alapfoglalkozás
- az európai tradicó nomadizáló pásztortradícióhoz kötődik – férfiközpontú világ; a vallás alapvetően ezekre a kérdésekre kell választ adjon, ezért a vallás is férfiközpontú
- férfiistenek, harcosak, a király mindenképp harcos, főfegyvere a villám (görög örökség), zsidó viharisten, az isteneket olyan módon tisztelik, ahogy egy erősebb férfit tisztelnék: alkohol- és húsáldozat; hajlaosak églakóként elképzelni az isteneket: a szél, nap, villám – fent van; a tűz lángja felviszi az égbe az áldozatot; himnuszok
- földműves civilizáció: más típ. probl. kihajt-e a mag, mennyi lesz a termés, a földművelés női munka, a vallás lapvetően ezzel kapcsolatos kérdésekel foglalkozik; ciklikus időszemlélet, a föld termékenysége amonizál minden egyéb termékenységével hatóerőt, tulajdonságot állít középpontba; ez sokkal közelebb van, mint az ég; jóval absztraktabb és univerzálisabb
- megváltozik a világszemlélet, ha a földművelésbe bekerülnek a férfiak – állatos földművelés
- termékeny föld, női prinípium – a termékenyítő férfi princípium; mag, paraszt, eső, dualitás, az ő aktivitása indítja el a női princípium aktivitását
- a hímnemű fontosabbá válik, mert a búzamagból búzamag lesz
- a természet nőnemű, és hozzátartozó sok kis férfiprincípium, személy, purusa, férfi
- az aktivitás, az erő, cselekvőképesség mind a női oldalon áll; purusa: változásra képtelen princípium
- ha a lélek teljesen passzív, nincs hatása az anyagra, akkor a világ tökéletesen működik a lélek nélkül, a szánkhjából lehetne materializmus gyártani
- a buddhizmus szerint nincs lélek (szánkhja hatás???)
- antropológia – anyagi teória a tudatról; nem egységként kezeli a tudatot;
- perifériás rész: érzékek, érzékelő képesség, tudati képesség, ingerek;
- manasz – fordítás, elme, a periféria és a központ közötti kapcsolatot biztosító rész, koherens, képpé rendezett tapasztalataink vannak, ez a rész rendezi rendszerré; a látvány értelmezése, a látványvilág tárgyaká tagolása; különböző ingerek egységbe rendezése; az akaratom érvényesítése az ingerek felett; cselekvési impulzusok
- budhi, értelem, intekkeltus – a fogalmilag értelmezett világ, hipotézisalkotás helye, szándék, akarás
- ahankára, éncsináló, énazonosítás – mitől tekintem önmagamat egységesnek; anyagilag érintkezünk a világgal: belégzés, kilégzés, evés, szarás; én és nemén; nem tudatos dolog, gaia és nem gaia, közös tudat
- purusa, személy, lélek, tudat, tudatosság – ez nem egy bizonyos tárgyas tudat (ld. Karl Jaspers), hanem általános ételemben vett tudatosság
- linga: manasz, budhi, ahankára – férfi nemi szerv megnevezése is, ez vesz részt a lélekvándorlásban; kvázi anyagi entitás vándorol; finom anyagi entitás; a világ összes élőlényének hasonló a struktúrája, csak eltérő a fejlettségi szintje; szolidaritás kérdése;
- karma: morális típusú törvény; olyan további sorsa lesz egy lénynek, amilyen cselekvéseket hajt végre; érdemei szerint részesül jó-, vagy rossz sorsban, automatizmus
- prakriti: hármas aspektus, guna: erény, minőség, tulajdonság; ezek:
- tamasz: sötétség; tehetetlenség, súly, tömeg, ostobaság, változásra képtelenség, félelem, tudattalan
- radzsasz: orr; mozgás, energia, változás; , krativitás, dühöngé, tudat
- szattva: létezőség, valóság, fény, értelem, rendezettség, információ, jóság, felettes én
- ezek nem önálló szubsztanciák, a 3 guna elmélete mindenhova beszivárgott
- metafizika: prakriti és purusa dualizmusa
- az anyag felelős mindenért; a purusa egy dolgot ad hozzá: a purusa tesz különbséget az ember és az android között (Asimov)
- emergencia és epifenomén (materialisták lélekmeghatárzásai); a tudatot nem lehet a mikrofizikával megmagyarázni;
- mit keres a purusa a prakriti környékén? olyan, mint egy szemtanú, nem cselekszik, de hat rá az anyag egy kis része; kettős kapcs: purusa, mint anyag azonosul egy adott fizikai testtel; a természet egy része ehhez a purusához kötődik; miért és hogyan ál akpcsolatban a két egymástól teljesen különböző princípium? erre a szánkhja válasza az, hogy a természet valami miatt alkalmazkodik, a purusa belefeledkezik
- amikor a linga eléggé sokat vádorol és a purusa elfárad, találkozik a szánkhjával, meditációs praxis, lehasítom magamról a világot, kívülről befelé; ha ténylegesen elválasztom magam a prakrititől, akkor megszabadul, onnan kaivalja, nincs többé kapcsolata az anyagi világgal, és a többi purusával sem


bevezetés a filozófia alapproblémáiba

Bevezetés – Mi a filozófia? – szept. 8.
- φιλος σοφια – Szókratész elutasítja, hogy ő bölcs, de szereti a bölcsességet
- nem a válasz, hanem a kérdés a lényeges
- a legfontosabb kérdésekre adott válaszok kísérlete
- változó, hogy a filozófia kérdésfelvetése mire terjed ki
- nem tudomány, csak időnként használja a tudomány eredményeit és módszereit
- angolszász analitikus – természettudományok
- hermeneutikai-posztmodern – német-francia, intuitív-hegeliánus
- tudománok ismérvei:
o tények (a tudományos kutatás eredményeit a tényeken próbálja ki, kihatással van a hétköznapi életre és sokszor a tényekből indul ki)
o racionalitás – kiszolgálja az alkalmazott kutatást
o gyakorlat – tudomány – gyakorlat (ellenőrzés)
o a tudományos tények nem feltétlenül abszolútak
o a filozófusok vitatják a tényeket
o con grano salis = egy csipetnyi sóval

- a filozófia se tényfüggetlen, de megpróbál függetlenedni
- nincs filozófiai fejlődés
- nem építhetünk a korábbi filozófusok műveire, legfeljebb vitatkozhatunk velük
- filozófia: világnézet összessége
- a filozófia magánügy, a vallás közösségi (közös premisszák)
- a demokráciák akkor üzelemnek jól, ha a véleményformálás egy jól képzett elit kezében van
- ma ez radikálisan megváltozott, széttöredezett társadalom, eltűnik a véleményformáló réteg


Parmenidész

A filozófia alapproblémáihoz: Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába

- kr. e. 5. sz. elején, görög-perzsa háborúk kora, Eleaban született, Itáliában
- Elea viszonylag új alapítású város akkoriban, a telepesek a Fekete-tenger partjáról vándoroltak oda
- pre-szókratikus, töredékek maradtak ránk, későbbi szerzők idéztek; 8. töredék kb. ötven sor
- a természetről – ez valószínűleg téves cím, valszeg nem volt neki címe
- hexameterekben íródott, tanköltemény
- ahol a vallási tudás hagyományozása a fontos, ott nem idegen a verses, himnikus forma
- a nyugati kultúrában prózai szöveghagyományozás a jellemző, a Biblia miatt
- összefügg-e a tanköltemény formája azzal, hgy Parmenidész valszínűleg járt Indiában, és hasznosította az ott tanultakat
- a nyugati kultúrában mindenki a gondolatokat tekinti a lényegnek, a formát nem tartják fontsabbnak
- előhang – az igazság útja – befejezés (doxa)
- misztikus utazás – héliosz lányai eldobják fátylukat – hajnal – misztikus keleti utazás
- Diké – igazság
- szokatlan, hogy élő ember arra jár, mert nem halott, akik természetes úton kerülnek Diké elé
- katabászisz: szellemi alámerülés; a világ normális határain túl megy, ide a törvény és a jog küldi
- általános vélekedés, hogy a halottak többet tudnak, mint az élők (ld. álom)
- tradicionális toposz
- alétheia: 7 töredék (XIX. sz végén rendezte el Pils és Franz: Fragmente der Presokratiker); stilisztikai és verstani megfontlások alapján, logikai sorrendbe állítva a töredékeket

- B2: a kutatás egyedüli útjai igazság, doxa; nem mondja meg a kutatás tárgyait, valszeg a kutatás tárgya nem megfogalmazható; bármilyen vizsgálódással kapcsolatban két út lehetséges; szempont a létezés; van-e, vagy nincs; tertium non datur – a kizárt harmadik elve, nincs harmadik lehetőség
- bizonyosság: létezik, és nincs nem létezés
- a nem létezés ösvénye teljesen kutathatatlan
- konkrétan a létezés a predikátum, ami nem úgy viselkedik, minden predikátum részleges; egyben minden közös: minden létezik; univerzális predikátum
- existentiális presuppozitio: a létezési előfeltevés; bármiről beszélek, feltételezem, hogy létezik

- B3: Descartes; ugyanaz a gondolkodás és létezés; más ford. ugyanaz létezhet, mint ami elgondolható
- érzéki és gondolkodási tapasztalás
- az érzékelés hatóköre limitált
- a világ csak így lehet, mondja P.
- modalitások: szükségszerű és lehetséges dolgok (ld. Arisztotelész)

- B5: körmozgás; mindegy, a körben hol indulok el; az igazság a körhöz hasonló, bárhnnan elkezdhetem, nincs természetes kezdete;

- B6: csak az létezhet, ami kimondhat és elgondolható
- a van is, nincs is útja; ld. Hérakleitosz (az ellentmondásoktól szétfeszített valóság megértése)

- B7: soktusájú érv; görög földön újdonság ez az érvípus, Indiában a létező és nemlétező visznyainak tisztázása nagy hagyományra tekint vissza

- B8: a semmiből nem keletkezhet létező – ld. a semmiből való teremtés, gen.1, creation ex nihilo
- ha a semmiből keletkezik, az vagy mindig történik, vagy soha, mert a semminek nincsenek időpillanatai
- a létezőnek nincsenek fokozatai, elválasztás sem lehetséges, mert az elválasztónak minőségileg különböznie kell a létezőtől (nem létező), az meg nincs
- ha keletkezetlen és pusztulatlan, akkor mozdulatlan
- ha a létező odébb menne, akkor egyik helyen a létező nem létezővé válna – klasszikus Isten-probléma megvilágítása logikai úton
- így csak a név marad rögzíthető, a lényeg nem – platóni ideatan
- doxa – látszatnak fordítja – indiai filozófia, átman-bráhman, fizikai valóság csalárdsága, májá fátyla
- természetfilozófia: éj, fény; két világalkotó forma; metaforikus elnevezés
- névadás: gen2, az állatok attól valóságosak, hogy nevet kapnak
- B8.24 és B9.3: ugyanazokat a szavakat használja; minden tele van a létezővel; más szempontból nem homogén, de tele van fénnyel és láthatatlan éjjel; két forma alkotja a létezés rendszerét
- ahol, hogy a létezést tagoljuk, minimum kettő kell; ez a legegyszertűbb lehetséges, elvont modell, nem szükségszerű, hogy így legyen; ha csak egy igazságként mutatja be valaki, ebben csalárd, mert nem tudható, hogy csak ez-e az igazság
- van valami, ami ennél alapvetőbb, ami nem megfogalmazható – a filozófia alapproblémája
- az idea soha nem jelenik meg, csak a sajátos; tapasztalati értelemben nincs általános
- a filozófia nem a jelenségekkel foglalkozik (kivéve Ar.),hanem a jelenségek mögött levő lényeggel
- mennyire esik messze a jelenségek világa a jelenségeken túli világtól


Follow

Get every new post delivered to your Inbox.