jegyzetek orientalisztika témakörben (az oldal chrome böngészővel működik jól). Ha tetszik az oldal, lájkold. This is a mostly Hungarian blog on Orientalistics. You can like it at the sidebar.

iszlám tudománytörténet

hand out 9

5. A Korán és a tafszír
- Ismail ibn Kaṯīr, Tafsīr al-Ğalālayn, Tanwīr al-Miqbās min tafsīr ibn cAbbās
- mi a tafszír célja?

1. meghatározni a stílust és az ékesszólást
2. megmagyarázni a kevésbé ismert szavakat
3. megmagyarázni a kevésbé érthető versek jelentését
4. törvényeket és szabályokat vonni ki a szövegből
5. a metaforákat és a képes beszédet megmagyarázni
6. az ellentmondó verseket kibékíteni
7. a példabeszédek céljának kibontása
8. a K-ban nem szereplő helyek és nevek megadása

a. ki írhat tafszírt?
1. klasszikus arab
2. arab filológia (diakritikus jelek)
3. arab morfológia (gyökök és képzett szavak)
4. al-ištiqa’aq: a gyökök ismerete, etimológia
5. ilm ul-ma’ani: szintaxis
6. ilm ul-baya’an: metaforák, metonímiák, nyilvánvaló és rejtett jelentés
7. ilm ul-badl’: retorika
8. ilm ul-qira’t: különböző olvasatok
9. ilm ul-aqa’id: ami nem értelmezhető szó szerint
10. usul ul-fiqh: az iszlámjog elmélete
11. asbāb un-nuzūl: a kijelentés okai
12. ilm ul-nasḫ: eltörölt áyák
13. fiqh: iszlámjog
14. ilm ul-hadīṯ: a Próféta hagyománya
15. ilm laduuni: ihletettség

a tafszír forrásai:
1. Korán – magát magyarázza, világos, érthető kijelentés
2. hadīṯ:
3. ṣaḥāba: a társak
4. arab irodalom
5. israciliyyāt: zsidó-keresztény tradíció
6. nyelvészet
7. történeti források (a kijelentés helye)
8. a kijelentés céljai: h az ember boldog legyen; vallás, élet, leszármazás, intellektus, vagyon
9. szocio-kulturális környezet

A próféták feladata az iszlámban a következő:

1. Isten prófétákat küld, hogy az embereket az Ő útjára vezesse ;

2. a küldöttek figyelmeztetik a népeket Isten útjára ;

3. a küldöttek Isten vezetését hozzák el az emberek számára jelek formájában, tanítanak és megmutatják a megtisztulás útját ;

4. Isten kinyilatkoztatja, hogy a neki és a Küldöttének való engedelmesség jutalma a Paradicsom ;

5. aki nem engedelmeskedik, a Pokolban fog égni ;

6. Isten kijelenti, hogy csak azután ítéli meg az embreket, miután hallották az ő szavát,és mindenkit a saját cselekedetei szerint fog megítélni ;

7. akik hallották Isten üzenetét, nem hozhatják fel kifogásként az érdektelenséget .

A prófétaság megkülönböztető jelei az iszlámban (calāmāt, dalā’il, imārāt an-nubūa) olyan jelek, amelyek alapján felismerhető, ha valaki próféta:

1. hiányállapot,

2. morális csalhatatlanság,

3. cselekedetek, amikkel a vallást támogatja: ima, istentisztelet, alamizsna, jótékonykodás, mások rávétele arra, hogy a vallást gyakorolják,

4. nemes származás, jó hírnév

5. csodák, amelyek az üzenet hitelességét igazolják.

- előkép, de nem ugyanabban az értelemben, mint a kereszténységben
- az imitatio Christi a szunnita iszlámban (szúfik kivétel) elképzelhetetlen


esszétémák a vizsgára

I. Teológia

  1. A medinai alkotmány
  2. A mekkai és medinai szúrák jellemzői
  3. A Korán kialakulása, jelentősége, fordítások
  4. Az öt pillér és a hat parancs
  5. A négy szunnita jogi iskola jellemzői
  6. Az iszlám három nagy irányzata (szunnita, si’ita, háridzsita), alapvető teológiai különbségek, szétválásuk okai
  7. Az egyistenhit
  8. Az eleve elrendelés
  9. A mu’taziliták öt alapelve
  10. A próféták és a Próféta az iszlámban
  11. A tafszír
  12. A kalám irányzatai és azok jellemzése

II. Filozófia

  1. A neoplatonizmus hatása az arab filozófiára
  2. al-Kindi és köre
  3. al-Fárábi
  4. ar-Rázi
  5. A katalógus
  6. A tisztaság testvérei
  7. ibn Sziná
  8. al-Gazáli
  9. A kalám kozmológiai istenérve
  10. Esszencia és létezés ibn Szinánál
  11. A négyféle szubsztancia ibn Szinánál
  12. al-Gazáli válasza a filozófusok érveire

hand out 8

1. A katalógus
- Abu’l-Faraj Muhammad bin Is’hāq al-Nadim ( ابو الفرج محمد بن إسحاق النديم‎), apja al-Warrāq (الورّاق), mh.995 v. 998

1. zsidó, keresztény, muszlim szent iratok és hadísz
2. nyelvtan és filológia;
3. történelem, életrajzok, genealógia és hasonlók;
4. költészet;
5. kalám;
6. fiqh és hadísz.
7. filozófia és szekuláris tudományok;
8. legendák, mesék, varázslás, stb.;
9. egyéb vallások doktrínái (manikheusok, hinduk, buddhisták, kínaiak);
10. alkímia.

2. zsidó kalám
zsidó kalám

1. a természet megfigyelése alapján el lehet jutni istenismeretre
2. ex nihilo
3. a Teremtő teljes mértékben különbözik a teremtéstől
4. az Isten tökéletes egység
5. az emberi morál kategóriái alkalmazhatók Istenre (jó, bölcs, stb.)
- Rambam használja és kritizálja
- Saadia Gaon (Szádja Gáón); hatást gyakorolt Juda Halévire, stb.

- Rambam kritikája:

  1. Az atomok létezése; nincs esszenciájuk,
  2. A vákuum létezése, ahol nincs anyag vagy bármiféle szubszatncia
  3. Az időt alkotó alapvető tényezők oszthatatlanok
  4. Minden test az akcidenciák szubjektuma, azaz minden test rendelkezik akcidenciával;
  5. ez az atomokban található;
  6. Az atomok meghatározott ideig léteznek, mármint az akcidenciájuk; Isten ezeket szüntelenül újrateremti
  7. A testek akcidenciáját ezért folyamatosan újra kell teremteni
  8. Csak szubszatncia és akcidencia létezik, a testek az akcidenciájukban térnek el egymástól
  9. Az akcidenciák egy szubsztrátumon alapulnak. Egy akcidentia nem lehet oka egy másik akcidenciának.
  10. Minden, ami elképzelhető, felhasználható értelmi érvként.
  11. Minden végtelen lehetetlen.
  12. Az érzékek tévedhetnek, ezért az empirikus bizonyítás nem biztos.

A tisztaság testvérei (اخوان الصفا‎ Ihwān aṣ-Ṣafā)
- klasszikus középkori titkos társaság, rangokkal
- a nevüket a Kalila és Dimna mesegyűjteményből vették, valószínűleg
- összesen két forrásből tudjuk, hogy léteztek Bászrában
- nagy hatást gyakoroltak pl. Ibn Arabira
- zenéről, asztronómiáról, matematikáról, logikáról, természettudományokról, kijelentésről, lélekről, lelkiségről
- megpróbálták a neoplatonizmust összhangba hozni az iszlámmal, a hermetikus irodalommal, a gnózissal
a dialektikával, az arisztotelészi logikával; kapcsolat a mu’tazilitákkal
- 52 fejezet négy könyvben; a 4 nem véletlen; szent szám: páros, az első nem prímszám, négyszög, a neoplatonikus filozófiában kiemelkedő szerepe van; négy elem (Empedoklész); illetve Hermész Triszmegisztosz száma is a négy;
- vannak benne tanmesék
- plótinoszi triád
- a teremtő (al-Bārī) emanálta az egyetemes intellektust (al-’Aql al-Kullī), az a világlelket (al-Nafs), az a prima matériát (al-Hayūlā al-Ūlā), amelyik a természeti rendet.  természet (al-Tabī’a), the Absolute Body (al-Jism al-Mutlaq), a szféra (al-Falak), a négy elem (al-Arkān), a világban létezők (al-Muwalladāt): állatok, ásványok, zöldségek, stb.
- elvetették az ideatant, és visszatértek Arisztotelész szubsztancia-akcidencia tanához
- a teremtéstanuk elég közel áll a mai evolúció-elmélethez (már amennyire egy középkori elmélet ehhez közel állhat)
a. matematika
b. természettudomány
c. lélektan és elmetudomány
d. teológia

Ibn Sziná (ابن سینا)

- 98o-Afsana (Bokhara mellett), izmá’ilita családból – 1o37
- Hanbalita jogtudósnál tanul
- Nátili, tíz éves korában: Porphyriosz: Eiszagogé;
- Euklidész, Arisztotelészi korpusz
- kommentátorok
- jegyzetek és az érvek rekonstrukciója
- orvos lesz, a Számánida dinasztia uralkodó hercege beengedi a könyvtárba, ahol elolvassa és kivonatolja a régieket, de hogy pontosan mit, nem tudni
- 18 éves korára befejezi tud. tanulmányait

1. Mi a lélek és hogyan oka a testnek?
- visszatér Arisztotelészhez és A. kommentátorához, Aphrodisziaszi Alexandroszhoz: a lélek és a test egyszerre válik létezővé
- halál után tovább létezik (Platón)
- felfedezi, hogy Arisztotelész írásai nem teljesen konzisztensek, ami a test és lélek kapcsolatát illeti
- a kommentátorok harmonizálása: 1. először Ariszttelészt önmagával; 2. Arisztotelészt Platónnal
- Arisztotelész De Anima: entelekheia; sokan kommentálják már az ókorban; Ammonius: a lélek egy létező, mégpedig aktuális létező (nem potenciális)
- al-Shifá: filozófiai szumma
- lebegő ember érv: ha nem használhatod az érzékeidet, van-e öntudatod? Ibn Sziná Azt mondja: igen; úgy tűnik, hogy a lélek azonos ezzel az öntudattal (ld. Descartes)
- Ibn Sziná célja teljesen más volt, mint Descartes-é: a lélek anyagtalanságára akarta felhívni a figyelmet
- a lélek továbbélése a halál után vs. a si’iták testi feltámadása

2. Esszencia és létezés
- mu’tazilita dolog-értelmezés (shay): lehet létező: mawdzsúd; nem létező: ma’dúm
- a nemlétező dolog problémája: a nemlétező dologisága (sayiyya al-ma’dúm): mi is pontosan egy nemlétező dolog? hol van? Istenen lebül, vagy kívül? ami aztán létezővé vált (Korán 16,4o) a lehetetlen dolgok még csak nem is nemlétező dolgok (semmiből való teremtés)
- al-farábi: a létezés és a dolog nem felcserélhető fogalmak: Zayd igaz ember; Zayd úgy létezik, mint egy igaz ember; de Zayd nem egy olyan dolog, ami igaz ember;
- Ibn Sziná azt mondja: hogy különbözőképeen beszélünk egy dologról, mint egy tárgyról, és egy dologról, mint létezőről
- ha a dologról, mint tárgyról beszélünk, úgy beszélünk róla, hogy a lényegiségére mutatunk rá, a macskának a macskaságára; ha úgy beszélünk róla, mint létezőről, akkor arra mutatunk rá, hogy van (nem pedig arra, hogy miben különbözik minden egyébtől)
- a dolog és a létezés egyszerre ugyanaz, és egyszerre különböző
- mentális dolgok: pl. a macskaság, csak az elmében léteznek; a valódi dolgok a valóságban léteznek (pl. az én macskám)
- mi a dolgok esszenciája, lényege? (máhiyya) és mi az, hogy létező? (wudzsúd)

3. Az önmagában való létezés szükségszerűsége
- különbséget tesz a szükségszerű létezés és a lehetséges létezés között
- a. önmagában, szükségszerűen létezik (Isten)
- b. szükségszerűen létezik, az okozója (külső) által
c. lehetségesen létezik

A szubsztancia és az akcidens

Arisztotelész – ahogy az az Organonban néha előfordul máshol is – azonban mindezt lét- és ismeretelméleti alapokra is helyezi.

  1. Ti. kimondta, hogy bizonyos dolgok nem mint rész vannak meg valamiben, ennek ellenére attól külön, amiben megvannak, mégsem létezhetnek. Ezeket a félig létező, félig nem létező (önállóan nem létező) dolgokat nevezték el később akcidentális dolgoknak (Arisztotelésznél συμβεβηκóς „szümbebékosz”), röviden akcidensnek.
  2. Ám vannak önálló létezők is, például ilyen a legtöbb konkrét egyedi dolog.

Ezeket Arisztotelész úsziának (ουσíα) nevezte, később és elterjedt nevük szubsztancia.
Arisztotelész kutatásai során a szubsztancia két alapvető és karakterisztikus tulajdonságát fedezi fel. Az egyik, hogy a szubsztancia nincs alanyban, azaz önállóan létezik; a másik, hogy ellentétes tulajdonságai lehetnek. Ez utóbbi semmi másra nem mondható, csak a szubsztanciára.
A Katégoriák akcidensekre vonatkozó megállapításait összegezve úgy látszik, az akcidensek alapvetően kétféle szerepet tölthetnek be. Egyrészt járulékos tulajdonságailehetnek a szubsztanciának (fehérség, jövőbeniség stb.); másrészt pedig olyan birtokai, melyek nem mint egy rész vannak a szubsztanciában (tudás). Az akcidensek nyelvileg is különböznek a szubsztanciától (ti. hogy általában melléknevek, vagy nem főnévből képzett főnevek; és nemigen lehetnek mondatok alanyai), ezen kívül nem léteznek önállóan, csak mint valaminek a járulékos tulajdonságai, továbbá ha egy akcidens állítható egy szubsztanciáról, akkor meghatározása nem állítható, míg ez utóbbi a melléknévként-tulajdonságként használt szubsztanciákra nem igaz (például ha egy bizonyos ember fehér, állítható róla az hogy fehér, ettől még a „fehér” tulajdonság meghatározása, fogalmi lényege nem állítható róla – különben az ember nemcsak fehér, de fehérség is lenne – ám ha egy bizonyos emberről mondjuk, hogy ember, akkor nemcsak az „ember” szó, de e szó jelentésének meghatározása is állítható erről az emberről, például hogy kétlábú, tollatlan stb.).
A szerint a két szempont szerint, hogy egy név állítható-e valamiről, és hogy önállóan létezik-e (igaz-e, hogy „nincs alanyban”), vagyis a név általánossága és lényegisége szerinti két-két lehetőség kombinációi alapján négyféle név létezhet:

  1. Az egyediek és önállóan létezők az egyedi szubsztanciák. Például Arisztotelész, egy konkrét ló;
  2. Az egyediek, de nem önállóan létezők az egyedi akcidensek, például egy bizonyos fehérség (=egy adott fehér folt fehérsége, mivel a fehérség nem egyadott része a fehér foltnak, de mégis a sajátja olyannyira, hogy a folttól elválasztva nem is létezhetik. A folt mintegy az anyag, a fehérsége pedig a forma);
  3. Az általánosak, de mégis önállóan létezőek az általános vagy másodlagos szubsztanciák. Bár Arisztotelész, a szubsztancia kategória jellemzésekor (5. fejezet, ld. lentebb) fejtegetésekbe bocsátkozik arról, hogy a másodlagos szubsztanciák kevésbé léteznek, mint az elsődlegesek, az egyediek, de azért még létezést tulajdonít nekik. Ma azt mondanánk, az ide tartozó nevek leginkább az általános fogalmak nevei.
  4. Az általánosak, de önállóan nem létezőek az általános akcidensek: például tudás, emberség mert ezek csak valakié vagy valamié lehetnek.

- a létező
a. szubsztancia – nincs alanyban, azaz önállóan létezik; lehet az anyagban vagy nem;
a.1. anyagban van
a.2 nincs anyagban
a.2.1. maga az anyag
a.2.2. az anyaggal együtt van
a.2.3. se nem maga az anyag, sem együtt az anyaggal

- négyféle szubsztancia:
1. az anyag formája (ahogy a lélek van az anyagban) (a.1)
2. anyag forma nélkül – abszolút anyag, amelynek nincs aktuális létezése, hanem csak egy mentális konstrukció (a.2.1)
3. anyag és forma összetettsége – ahogy egy ember az anyag és forma összetett egysége (a.2.2)
4. forma, anyag nélkül (Isten) (a.2.3)

b. akcidencia – minőség, mennyiség, viszony, idő, hely, állapot, akció és reakció

- egy dolog létezése szükségszerű vagy lehetséges (kontingens)
- szükségszerű létezés: nem lehetséges, hogy másképp legyen 1+1 = 2; ha a dolog, amihez tartozik, nem létezik, logikai lehetetlenség lép fel; ha azt mondom, hogy Isten, ezzel egyúttal a létezést is állítom; nem lehetséges logikailag azt mondani, hogy Isten nemlétező; (az ontológiai érv egyik hibája); nem lehetséges a tagadása
- lehetséges létezés: jövőre a tél hidegebb lesz.

- a szükségszerű létezés vagy önmagánál fogva tartozik a dologhoz, vagy másnál fogva;
- az égés szükségszerű, de nem önmagában véve, hanem két dolog találkozása miatt: az egyik, ami képes égetni, és a másik, amelyik képes égni
- ami önmagától fogva szükségszerű, annak nem lehet más oka
- a lehetséges létezők nem lehetnek örökkévalók sem szükségszerűek, mert magukban hordozzák a lehetségességet
- ez vezet Istenhez, mint egyetlen önmagában szükségszerű létezőhöz – Első ok

Al-Gazáli 1o58-1111 (ابو حامد محمد ابن محمد الغزالی)

- A filozófusok inkoherenciája
- három dolgot minősít takfírnak (hitetlenségnek):
1. a testi feltámadás tagadását
2. azt, h Isten az egyedi dolgokat csak általános értelemben ismeri
3. és a világ örökkévalóságának tanát; ISZ: a világ, noha Isten az oka, vele együtt örökkévaló

- nem tudják bizonyítani sem a teremtést, sem a lélek spiritualitását
- Istenben az esszencia és a létezés egy és ugyanaz
- Isten akarata által magát potencialitásba fordítja
- okság: nem független Isten akaratától
- az oksági viszonyok látszólagosak, és arra a szokásra vezethetők vissza, hogy az emberi elme két hasonlóan történő dolgot összekapcsol (Hume)
- Isten létezése egyedi; negatív teológia; isteni attribútumok: különböznek Isten esszenciájától
- potentia absoluta et ordinata Dei: Ockham, Duns Scotus, Aquinói; Isten képes arra, hogy extra legem cselekedjen, de nem teszi, mert a gondviselésével igazgatja a világot; teremthetett volna jobb világot is


hand out 7

A kalám kozmológiai istenérve

- Isten, mint első ok
- Arisztotelész, Johannes Philoponus, al-Kindi, Saadia Gaon, al-Gazáli, Ibn Rusd, Aquinói, Sz. Tamás, Szent Bonaventura

- az érv rekonstrukciója:
1. minden létezőnek van oka
2. a teremtés létének van kezdete
tehát
3. a teremtésnek van oka
4. mivel fizikai oka nincs, ezért az ok személyes, és Isten létében keresendő

- az oksági viszonyban visszafelé kell legyen egy első ok
- Arisztotelész: minden mozgás egy más mozgásból származik, ezért kell legyen egy első mozgató
- al-Kindi érvelése:
1. az univerzumnak mindegy volt, hogy létezik-e vagy sem, ezért kellett egy ok, amely a létezésbe hívja (implikálja azt, hogy a világ nem örök, hanem teremtett valóság)
2. Isten egysége; csak Isten egy, minden más a sok kategóriájába tartozik; szubsztancia – akcidencia; egyedül Isten létezése szükségszerű, minden más esetleges, függő, csak bizonyos feltétel teljesülése esetén igaz;
3. nem lehet a végtelenségig visszamenni az időben, kell legyen egy kezdet (AT); al-Gazáli szerint azonban ez elméletileg lehetséges

2. kalám
- Isten attribútumait logikai úton kell bizonyítani; minden vers, amelyik az attribútumokról szól, a homályos versek közé esik; Málik: feltették neki a kérdést, hogy hogyan ül Isten a trónjára; az, hogy ott ül, világos, az, hogy hogyan, az nem kikutatható, és az erről szóló beszéd újítás;
- Ibn Habnal: a Korán Isten Beszédének, mint attribútuimának egyik tartalma
- Istennek van esszenciája (zát), és öntudata (nafs), és 99 csodálatos neve – a tradicionalisták nem kérdezték, hogy ez hogyan van Istenben
- a logika szerepe: vita Bagdadban Abu Said asz-Sziráfi (979), egy arab filológus és Abu Bisr Mattá bin Yunus (94o), keresztény logikus között; a logika egyetemes eszköz, vagy csak a görög nyelvre igaz
- a trad. azt mondják, hogy a logika a görög nyelv terméke, és nem lehet az Arabra alkalmazni – a logika hitetlenséghez vezet; aki logikával foglalkozik, az eretnek; a másik oldal szerint a logika hasznos eszköz a megértésben; Ibn Hazm szerint a logika nem pótolja a kijelentést, de a logika segítségével meg lehet védeni azt;
- pl. az ok-okozat összefüggést nem lehet kivetíteni az Isten-ember viszonyra, mert ebben a helyzetben a viszony nem szükségszerű (Ibn Hazm felveti az ontológiai istenérv egyik nagy problémáját); Isten összehasonlíthatatlan, semmit sem lehet róla predikálni;

3. falszafa

A filozófusok
al-Kindi (mh.87o)
- egyik fordítói kör: Hunayn Ibn Ishaq (8o8-873) és fia, Ishaq ibn Hunayn (mh. 91o) – logikai corpusz, Galénosz orvostud. műve, természettudományos érdeklődés
- művei 9o%-a elpusztult, valószínűleg egyrészt Mutawakkil (821-861) kalifa idejében, aki üldözte a racionálisokat, vagy ha nem ekkor, akkor Hülegü kán idejében (1258, Bagdad ostroma), amikor a Tigrisbe dobálták a könyveket (írja i. Khaldún)
- másik fordítói kör: al-Kindi; ő az arab filozófiai terminológia megalkotója (A definíciókról és a dolgok leírásáról)
- két részre osztja a világot: felső – nem teremtett, láthatatlan // alsó – teremtett – látható
- Az első filozófiáról: a Létező és Isten közé egyenlőségjelet tesz (al-Farábi, és majd Ibn Sziná szerint az első filozófia a létezőről mint létezőről szól, és csak mellékesen Istenről)
- Isten természetéről: elutasítja A. elképzelését, miszerint a világ örök; az érveket Iohannis Philoponustól veszi, miszerint egy teremtett valóság nem lehet végtelen; az idő és a mozgás elkezdődött valamikor;
- negatív teológia: (upanisadok, buddhizmus, ortodoxia, tao)
- wahda: egység; Istenre alkalmazza a kategóriákat: Istenre (az Egyre) semmit nem lehet mondani, mert az már kettő (az, akiről állítom, és az, amit állítok); Ő a tiszta Egy; Istenről nem lehet semmit predikálni, állítani; negatív teológia; al-Kindi ennek ellenére mégis két dolgot állít Istenről: ő Egy, és az egység forrása a teremtményekben; Isten az egyedüli cselekvő, akire semmilyen más cselekvés nem hat; ez a kalámhoz és a mu’tazilitákhoz köti (az attribútumok megtörik Isten egységét)
- kritika: koherensnek látja az egész görög filozófiát
- al-Kindi Arisztotelész-értelmezése a neoplatonikusokon alapul
- sikerül összehangolnia az arisztotelészi, neoplatonikus és teremtésen alapuló elméleteket
- eltávolodik a Korán nyelvezetétől, ennek ellenére számára a teológia és a filozófia is Isten megismerését szolgálja
- minden dologról öt dolog állítható: genus, species, differentia, tulajdonság, akcidencia
- Isten nemcsak a végső ok (A), hanem hatóok is (Ammonius)
- De anima kommentár
- al-Kindi a prófétaságról: a Próféta könnyebben és gyorsabban jut hozzá az isteni üzenethez, és könnyebben adja tovább; a tartalom azonban ugyanaz (!)
- az érzékelhető dolgok befogadása: a próféták ezt befogadhatják álomban az ideákat (ezt majd al-Gazáli kritizálja a Filozófusok inkoherenciájában)
- Nyugaton a természettudományos munkáit ismerik (Optika, Roger Bacon)

al-Farábi (mh. 95o-951), Alfarabius
- logikát tanul (Organon, Második Analitika) Yuhanná b. Haylánnal (keresztény) Bagdadban
- két kiemelkedő keresztény tanítványa volt
- 942-ben Szíriába megy, a Hamdánidák udvarába, Szayf ad-Daula udvarába
- hatást gyakorol Ibn Szinára, Ibn Badzsára, Ibn Rusdra
- művei: a. bevezetések; b. kommentárok (a teljes Organon); c. saját művek
- a Második Tanító
- nem tesz említést sem al-Kindiről, sem ar-Ráziról
- logika és nyelvfilozófia: a logika a nyelv része vagy különálló diszciplína; Af. szerint különálló
- hat princípiumot sorol fel: 1. az első ok (Isten); a másodlagos okok (angyalok); 3. az aktív nousz (Szent Lélek, a kijelentés angyala); 4. a lélek; 5. a forma; 6. az anyag
- az Első Ok szubsztanciájából kifolyólag különbözik minden mástól, és semmi másnak nem lehet ugyanolyan exisztenciája (mert akkor kettejüknek már lenne egy valamijük, amin osztoznak)
- kommentár v. parafrázis: Kategóriák, De interpretatione, Első Analitika, Második Analitika, Topika, Szofisztikus cáfolatok, Retorika, PoétikaPorf. Eiszagogé,
- logika-vita: AF megpróbálja átültetni a görög terminológiát
- a legszisztematikusabb korai gondolkodó
- politikai filozófia; Majmonidész szerint ő a legfontosabb előd;

ar-Rázi (864-925 v. 933), Rhazes

- elsősorban orvosi munkáiról híres
- Timaiosz-kommentár, Apológia
- ő a legkevésbé ortodox az összes gondolkodó közül
- a lélek: szubsztancia, ahogy Arisztotelésznél is
- az önálló gondolkodást többre becsülte, mint a közmegegyezést – mindenki tud gondolkodni, nincs szükség közvetítőre.  (próféta)
- a Próféták az ördögtől valók, csak háborúságot, vérontást és romlást hoznak
- az ész Isten egyetemes adománya – ez Isten vezetése
- Isten, Lélek, Tér, Idő, Anyag – örök létezők
- gnosztikus, neoplatonikus lélek-tan
- az atomizmus természettörvény, nem doktrína (kalám)
- Nyugaton orvosi munkáit ismerik és használják a 16. sz-ig

 


hand out 6

1. Neoplatonizmus. CE 3. sz.

- Platón és a korai platonisták, Plótinosz, Ammonius Saccas (aki Plotinos és Órigenész tanítója is volt)
- a platóni kozmológiát ötvözték az egyiptomi és zsidó tanításokkal
- Plotinos tanításait tanítványa, Porphüriosz foglalja össze az Enneászokban
Az EGY
- a lét forrása és az egyedüli létező, mindennek az oka és eredete, a legfőbb jó
- nincsenek attribútumai, mert az már az abszolút limitálása lenne
- folyamatosan létrejön belőle a világ, emanál, anélkül, hogy az Egy megmozdulna, vagy változás lépne fel benne
- dinamikus pantheizmus
- a létezők koncentikus körök alapján egyre kevésbé telítettek az Egy-gyel
- amikor az egy emanál, létrehozza a nousz-t, amelyik tökéletes képe az Egy-nek, de mint létrehozott dolog, teljesen más
- ez még nem fizikai létező, de ez hozza létre a látható világot, ő a Demiurgosz
- a nousz hozza létre a világlelket; ez egyrészt a nouszhoz tartozik, másrészt sok lelket tartalmaz, amelyek a látható világot választják majd
- a lélek az, ami megnyilvánul a látható világban
- az anyag a rossz
- a léleknek vissza kell térni az Egy-be (henosis)
- nincs Sátán, lélek halhatatlansága (pre-exisztencia, halhatatlanság)
- Logosz: a sztoikusoknál és a kereszténységben fut be nagy karriert
- Parmenidész, Platón, Arisztotelész, Pltótinosz:
az ideák: A „harmadik ember”-érvet Platón Parmenidész című dialógusában olvashatjuk. Az érvet Platón állította fel, az elnevezés viszont Arisztotelésztől származik. Az érv segítségével belső ellentmondások mutathatóak ki az ideaelméletben.
Az érv:

Azt hiszem, te ilyen meggondolás alapján gondolod azt, hogy mindegyik idea – mint egység – létezik: amikor sok dolog nagynak tűnik előtted, ha végignézel rajtuk, úgy látszik, hogy egy bizonyos forma azonosan van meg valamennyin: s ezért gondolod a Nagyot: egységnek.

– Igazat mondasz – felelte.

– Ha mármost magát a Nagyot és a többi egyes nagy tárgyat, együtt valamennyit egy pillantással átfogod lelkedben, nemde ismét egy újabb Nagy – mint egység – fog feltűnni, amely által mutatkoznak szükségképpen nagynak mind az előző dolgok?

– Úgy látszik.

– Tehát egy másik ideája a Nagyságnak fog feltűnni, amely magán a :Nagyságon és a benne részesülő dolgokon túl bukkan elő; de mindezeken túl megint egy másik, és őáltala lesznek nagyok az összes előbbiek; és így az ideák mindegyike nem egy lesz, hanem végtelen sokaságú. (Platón :Parmenidész, 132a–b)

Arisztotelész: A „harmadik ember”nek elnevezett érv rekonstrukciója:

  1. Azt állítjuk, hogy két természeti létező (pl. két ember) azáltal hasonló egymáshoz, hogy mindketten részesültek az Ember ideájában.
  2. Nyilvánvaló, hogy az Ember ideája maga is ember formájú.
  3. Tehát az Ember ideája hasonló a hús-vér emberekhez.
  4. De 1. tételünk értelmében a hasonlóság csak a részesedés segítségével magyarázható. Ezért, ha az emberek és az Ember ideája hasonlóak egymáshoz, ez csak úgy magyarázható, hogy részesültek az Ember egy másodfajú ideájában („egy harmadik emberben”).
  5. „A harmadik ember” hasonlósága az előbbi kettőhöz föltételezi egy harmadfajú ember-idea létezését és így tovább a végtelenségig.

Plótinosz: P. azonosítja az ideákat a nousz-szal és a Demiurgosszal – a Létező, a Nousz és az Idea ugyanaz; Platónnál az ideák ideája megoldatlan kérdés; a középső platonizmus azonosítja a Jót (Az állam, az ideák forrása) a Timaiosz Demiurgoszával; Plótinosz viszont a Jót a Parmenidésznél található Egy-gyel azonosítja, amelyik létezik, tehát több; az Egy három princípiuma: a Jó, az Nousz és a Lélek; Parmenidész szerint minden létező magában hordja a szükségszerű létezést; a nemlétből nem keletkezik semmi; így az Egy a létző mögött levővé váli Plótinosznál
- Porpyüriosz: elrendezi Plótinosz életművét, az ő hatására Arisztotelész bekerül a neoplatinikusok kommentált korpuszába, és megírja az Eiszagogé-t, ami bevezetés az arisztotelészi logikába

- Abbászida kalifátus
- a központ nagyon hamar átkerül Medinából Irakba; előbb Kúfa és Bászra, majd Bagdad; a keresztény központ Szíria
- Arisztotelész teológiája: az Enneádok parafrázisa (Ibn Na’ima al-Himsi);az előszót al-Kindi írta; ebben: az Egy, a Nousz és a Világlélek (ezek nem arisztotelészi kategóriák, hanem plótinoszi)

2. a kalám
- dialektikus teológia – teológiai érvek viták és érvek által
- a jogtudósok nem szerették
- a kalám jellemzője, hogy speciális módon kezeli a tárgyát – szükség van vitapartnerre
- qadar, khiláfa, fitna, ta’wíl (a Korán magyarázata), prófétaság, eszkhatológia, muhkamat (világos) és mutasahibat (vitatott), halálos bűn (murtakíb al-kabira) – káfir (aki megérett a pokolra): háridzsiták: ezzel vége; murdzsiták: ő továbbra is muszlim; a bűn nem hat senkire, aki muszlim;
- al-Imran (3) 7 Ő az, aki leküldte hozzád az Írást. Ebben vannak egyértelmű Áják, ezek adják az Könyv anyját (ummul­kiteb), és vannak mások, több értelműek (mutesebihetun). Azok, akiknek a szívében tévelygés lakozik, azt követik, ami többértelmű belőle áhítozván a széthúzást (fitneh), s azt, hogy a maguk szája íze szerint értelmezzék azt. Ám e verseket senki nem tudja értelmezni, csak Allah. Azok azonban, akik szilárdak a tudásban, azt mondják: “Hiszünk benne. Minden a mi Urunktól ered.” Ám csupán azok hajlanak az intő szóra, akiknek van eszük.

qadariyya: hatalmuk van (qudráh) a cselekedeteik felett; sőt, Isten nem szól bele a világ menetébe (teizmus);
dzsabriyya: nincs szabad akarat, minden úgy történik, ahogy Isten akarja
- 68o – Kerbelai csata: Husszain megölése (M. unokája)
-  szabad-e Istenről beszélni, és nem kételkedés-e?
- aql: (tudományos érv), naql: hagyomány
- ithbát: a Korán szó szerinti értelmezése – - tasbih: antropomorfizmus
- ta’wil (interpretáció) – tanzih (transzcendencia)
- aql – naql
- Isten attribútumait logikai úton kell bizonyítani; minden vers, amelyik az attribútumokról szól, a homályos versek közé esik; Málik: feltették neki a kérdést, hogy hogyan ül Isten a trónjára; az, hogy ott ül, világos, az, hogy hogyan, az nem kikutatható, és az erről szóló beszéd újítás;
- Ibn Habnal: a Korán Isten Beszédének, mint attribútuimának egyik tartalma
- Istennek van esszenciája (zát), és öntudata (nafs), és 99 csodálatos neve – a tradicionalisták nem kérdezték, hogy ez hogyan van Istenben
- a logika szerepe: vita Bagdadban Abu Said asz-Sziráfi (979), egy arab filológus és Abu Bisr Mattá bin Yunus (94o), keresztény logikus között; a logika egyetemes eszköz, vagy csak a görög nyelvre igaz
- a trad. azt mondják, hogy a logika a görög nyelv terméke, és nem lehet az Arabra alkalmazni – a logika hitetlenséghez vezet; aki logikával foglalkozik, az eretnek; a másik oldal szerint a logika hasznos eszköz a megértésben; Ibn Hazm szerint a logika nem pótolja a kijelentést, de a logika segítségével meg lehet védeni azt;
- pl. az ok-okozat összefüggést nem lehet kivetíteni az Isten-ember viszonyra, mert ebben a helyzetben a viszony nem szükségszerű (Ibn Hazm felveti az ontológiai istenérv egyik nagy problémáját); Isten összehasonlíthatatlan, semmit sem lehet róla predikálni;

3. A kalám irányzatai

As’ari: ( الأشعرية al-Asha`riyya or الأشاعرة al-Ashā`irah) Abu al-Hasan al-Ash’ari (d. 324 AH / 936 AD). T
- a tudás öt útja: aql, Korán, szunna, idzsmá, qiyász
- Isten egységét és attribútumait teljesen felfogni emberileg lehetetlen
- noha az emberek rendelkeznek szabad akarattal (jóra való törekvés), semmit nem tudnak létrehozni a világban, mert minden Isten akarata (ez jelenik meg Hume és Berkeley filozófiájában is, az okségfogalomban)
- a morális igazságról való tudás a kijelentés alapján érkezik, és nem a priori tudott dolog, vagy nem vezethető le empirikus módon
-

Athari / aszari
- Athari ( أثري); a szó szerinti értelmezést pártolják, elvetnek mindenféle magyarázatot;

Maturidi (  ماتريدي)
- középút az aql és a naql között – kijelentés, de nem utasítja el az ész használatát, mivel erre maga a szöveg is bátorít
- nem magyarázza túl a szöveget
- elfogadja a hagyomány bizonyítékait (elutasítja a gyenge hadíszokat)
- elfogadja a sari’at
- a hit nem nő, vagy csökken, hanem a kegyesség (taqwa)
- a nem-muszlimok üdvözülnek-e? Isten léte annyira nyilvánvaló, hogy lehetőségük van a hitre (természeti teológia, Acs.17, Római levél)

Murdzsia ( المرجئة)
- a háridzsiták ellenfelei a bűn tekintetében; egyedül Isten dönti el, ki az igaz, és ki nem (reformáció, látható és láthatatlan egyház, üdvbizonyosság)
- az alávetettség fontosabb, mint a jó cselekedetek
-

Mu’tazila ( المعتزلة‎) – Bászra, Bagdad;
- az abbászida kalifátus alatt
1. at-tawhid: Isten egységének tana; tagadják, hogy istennek lennének attribútumai; Isten ontológiailag teljesen különálló kategória, semmit nem lehet róla predikálni
2. al-’adl – isteni igazság; a rossz jelenléte a világban; szabad akarat; ha a gonosz cselekedetek Istentől vannak (dzsabr), akkor a büntetés értelmetlen; a választás képessége;
3. Al-Wa’d wa al-Wa’id الوعد و الوعيد – ígéret és fenyegetés; Isten nem vonja vissza a szavát (murdzsiták); az ígéret ígéret marad, a fenyegetés pedig fenyegetés
4. Al-Manzilah bayna al-Manzilatayn المنزلة بين المنزلتين – a köztes pozíció; akik halálos bűnt követnek el, nem hívők, de nem is hitetlenek, hanem a kettő között (purgatórium????); a hit tartalma, hogy tudomása van az egyisten létezéséről;
5. Al-amr bil ma’ruf wa al-nahy ‘an al munkar الأمر بالمعروف و النهي عن المنكر – a jó megparancsolása és a rossz megtiltása – (a dolok lehetnek: 1. jók, 2, ajánlottak; 3. közömbösek; 4. kerülendők; 5. rosszak)

- az ember legfőbb kötelessége, hogy az eszét használja
- az emberi intellektus az, ami az embert Istenhez vezeti;
- a kijelentés megérthető, felgogható
- hadísz: a hadísz hitelességének kérdése; amelyeket csak egy vagy két ember hagyományozott, azok alkalmatlanok arra, hogy vallási igazságokra következtessünk, viszont jogalkotásra jók; tartalmi különbségtétel !!!!!!!!

Záhiri: (Ẓāhirī ( ظاهري‎) – jogi és tudományos iskola; Korán, szunna, idzsmá; (szimpatizánsok: Buhári, Tabari, Ibn Hazm, Ibn Arabi)


hand out 2 – Mohamed élete

Mohamed élete

- Rabia al-Awwal hónapban, 570 körül; – az elefánt évében: Ábraha király, miután elfoglalja Jement, felépíti az ekklésziát (al-Qullayš, القليش), és megtámadja Mekkát, azzal az ideológiával, hogy a pogányságnak vége; állítólag a mekkaiak voltak, akik megszentségtelenítették a templomot; a legenda szerint az elefántok nem akarták Mekkát megtámadni, és egy madársereg jött, és kis köveket dobált a támadókra;

- Banū Hāšim (بنو هاشم), Qurayš (القريش) törzs; korán árva lesz, Abdul Muṭṭalib (عبد المطلب), a nagyapja neveli fel, aki egyenesági leszármazottja Izmaelnek; kereskedő lesz belőle, mert ez az egyetlen pálya, ami nyitva állt előtte (Szíria, Indiai óceán, Mediterraneum)

- 595 – feleségül veszi Ḫadīğát (خديجة بنت خويلد)

- 610 ben, Hira barlangjában (Dzsabal al-Nur) kapja az első kijelentést Gábriel arkangyaltól (96,1-5): “Hirdess Urad nevében, aki teremtett, vérrögből teremtette az embert. Hirdess! A te Urad a legkegyesebb,aki írótollal tanított,megtanította az embert arra, amit nem tudott.”

- elkezd nyilvánosan prédikálni, üldüzések, egy követőjét megölik, egy másikat megkínozzák

- sátáni versek: M. Allah leányairól beszél (Kába istennői), később ezt visszavonja (ennek a történetnek az igazságtartalma igen megkérdőjelezhető)

- 617 – bojkott a klán ellen

- al-isrā’ wa-l micrāğ (الإسراء والمعراج) utazás a legtávolabbi mecsetig (al-aqṣa, لمسجد الاقصى), a Buraq nevű szárnyas ló hátán; amikor odaér, imát vezet Ádámnak, Mózesnek és Jézusnak; utána égi utazás, ahol találkozik a korábbi prófétákkal; majd elmegy a sidrat al-muntaha-hoz, a hetedik ég szent fájához (سدرة المنتهى), ahol Isten megparancsolja neki, hogy a muszlimok naponta ötvenszer imádkozzanak; ez hosszas alkudozás után ötre csökken

- Jeruzsálemet Omár kalifa foglalja el, alatta épül az al-Aqṣa mecset  (Omár mecset) (befejezték 705-ben); M. a legtávolabbi pontra gondolhatott, ahol van egyistenhit; vagy ki tudja; a Szikladóm nem a mecset!

- 619 – meghal Ḫadīğa, és Abū Ṭālib, a nagybátyja; a klán vezetését Mohamed egy ellensége veszi át, aki megvonja a klán védelmét tőle, ami azt jelenti, hogy ha megölik, érte nem állnak bosszút, illetve nem kell vérdíjat fizetni;

- több közösséggel sikertelen tárgyalásokat folytat, majd végül Yaṯrīb-bal sikerül megegyezni

- jelentős zsidó lakosság, 3 zsidó törzs a 2. században, majd 2 dél-arab törzs az 5. században;

- 622 – Hiğra – Mohamed és a követői (muhāğirūn, المهاجرون): Mohamed, Ali 4. kalifa, Omár 2. kalifa, Abū Bakr 1 első kalifa, Bilal ibn Ribah 1. müezzin, Oszmán 3 kalifa;

 

Medinai alkotmány – az umma alapító okirata:

1. Mohamed és követői szerződést kötnek a medinai zsidó, arab, keresztény és pogány törzsekkel;

2. célja, hogy rendezze a törzsi ellentéteket;

3. tartalmazza a közösség védelmét, a vallásszabadságot,

4.Medina, mint haram (tilos benne a csata és a fegyverviselés),

5. a nők biztonsága,

6. adó, bíráskodási rendszer, vérdíj;

7. a folglyokkal való egyenlő, és nem vagyoni helyzet szerinti bánásmód; a foglyokért nem a család, hanem az umma fizeti ki a pénzt;

8. egy hívő nem öl meg egy másik hívőt egy hitetlenért cserébe, mégha az közeli rokon is;

9. a zsidók ellenségeit még akkor sem segítik, ha azok a hívők szövetségesei;

10. a béke feltételei mindenki számára elfogadhatóak és egyenlőek kell legyenek;

11. a háborús szerzett javak az államot illetik;

12. a Qurays az ellenség, senki sem védheti meg őket;

13. ha egy nem hívő megöl egy hívőt, az életével fizet, senki sem oltalmazhatja;

14. a zsidók egyenlő tagok;

15. az idegen, aki védelmebe besznek, olybá veendő, mint vendég;

- nincs meg az eredeti dokumentum, nem is biztos, hogy volt ilyen; a legteljesebb formájában Ibn Isḥāq életrajzában maradt fent;

- 624 – Badri csata: a muszlimok elkezdtek razziákat intézni a mekkai karavánok ellen; a muszlimok egy része a Q-ból származik, de a törzsi szolidaritás megszünt azzal, hogy őket kitagadták a törzsből; független gazdasági helyzetre törekedtek; Rağab hónapban megölik az első mekkait, ami vérbosszút von maga után, ráadásul R. szent hónap (a négyből az egyik), amikor nem lenne szabad ölni;

- egyik oldalon egy 40-50 fős karaván és a Q férfitagjai, másik oldalon 313 muszlim (sokan közülük frissen megtértek); a mekkaiak száma kb. 3x-osa volt a medinaiaknak, akiknek csak 70 tevéjük volt és két lovuk

- a Q azt hitte, ez könnyű győzelem lesz, és nem mozgósította a szövetséges törzseket, s valószínűleg hatalmi vetéledés is volt köztük; a Banū Hāšim nem akart a saját klánja ellen harcolni; Mohamed nyert; 70 vs. 14 áldozat; a hadifolglyokat a muszlimok nem ölték meg;

- 624: ellentét a zsidó törzsekkel, a Banū Qaynuqāca elűzése; nem tudni pontosan, hogy miért, a kiváltó ok egy nő megalázása volt; valszeg gazdasági kapcsolatokat ápoltak a mekkaiakkal, és ezt szerződésszegésnek értékelték;

- 625: Banū Naḍīr: egyik v.: Kacb ibn al-Ašraf, a törzs vezetője, felbíztatta a mekkaiakat, hogy álljanak bosszút; a másik v.: költő volt, és erotikus verseket írt a muszlim nőkről; megölték; az Uhudi csata után a törzs megkérdőjelezte Mohamed vezetői képességeit; megpróbálták megölni; Mohamed kiutasította őket, de nem mentek, erre csata; Mohamed felégette a pálmafáikat; erre elmentek, valszeg Szíriába, egy részük Mekkába;

- 625: Uhudi csata: egál

- 627: Medina ostroma; a medinaiak sáncot ástak (ez addig ismeretlen volt); a mekkaiak nem tudták áttörni; a Banū Qurayza Medina hátában átáll az ellenséghez; mikor már vesztésre álltak, csellel egymás elen uszította a törzseket;

- 630: bevonul Mekkába; elpusztítja a szobrokat és a festményeket

- 632: búcsú-zarándoklat


Bevezetés a középkori muszlim teológiába és filozófiába – tematika

Kurzus leírása, tematikája:

1. Alapfogalmak, kronológia, kontextus: törzsi társadalom, karavánutak, monoteizmus az arab világban az iszlám előtt; Edessa, Nisibis és Dzsundisápur akadémiái; indiai és szanszkrit gyökerek;

Kötelező olvasmányok:

1. Weiss-Green: Az arabok rövid története; Kőrösi Csoma Társaság, Bp., 2oo9; p.21-49;

2. F.E. Peters: The Greek and Syriac background. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 4o-51

2. Mohamed és a Korán: teológia a Koránban: tawhid, társítás, az ábrázolás tilalma, a próféták és a Próféta, Isten 99 csodálatos neve; etikai tartalom;

Kötelező olvasmányok:

1. Goldziher Ignác, Mohamed és az iszlám. in Előadások az iszlámról. Katalizátor, Bp., 2oo8; ford. Német Pál; p. 19-46;

2. Seyyed Hossein Nasr, The Qur’an and Hadith as source and inspiration of Islamic philosophy. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 27-39

3. Korán-szúrák: Fátiha (1), Tehén (2), Nők (4), József (12), Az őszinte hit (112)

3. A neo-platonizmus és hatása: neoplatomizmus, a szír tradíció, az első fordítások, a katalógus;

Kötelező olvasmányok:

1. Yegane Shayegan, The transmission of Greek philosophy to the Islamic world. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 89-1o4;

2. Christina D’Ancona, Greek into Arabic, Neoplatonism in translation. in Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 1o-31;

4. Irányzatok, jogi iskolák: szunni, si’a, a 4 nagy szunnita jogi iskola, a si’iták irányzatai; a kalifátus és az utódlás kérdése, az eljövendő imám, a jog forrásai, sari’a és fiqh;

Kötelező olvasmányok:

1. Iványi Tamás, A törvény (sari’a) az iszlámban. Kőrösi Csoma Társaság, Bp., 2oo8. p. 1-56;

2. Jany János, Klaszikus iszlám jog. (részletek);

3. Farhad Daftary, Az iszmá’iliták rövid története. L’Harmattan, Bp., 2oo6. p. 37-76

5. A szunna: hadísz, tafszír, szirat ar-raszul: a dogmatikai fejlődés;

Kötelező olvasmányok:

1. an-Nawawi, Negyven hadísz;

2. Goldziher Ignác, A dogmatikai fejlődés. in Előadások az iszlámról. Katalizátor, Bp., 2oo8; ford. Német Pál; p. 83-13o;

3. Goldziher Ignác, A régi iszlám ortodoxia viszonya az antik tudományokhoz. in Az iszlám kultúrája II. ford. Simon Róbert. p. 923-992;

4. Calder-Mojjaddedi-Rippin (ed. trans.), Classical Islam. A sourcebook of Religious Literature. Routledge, London-New York, 2oo5. p. 134-17o

6. Arisztotelész és kommentátorai: al-Kindi, ar-Razi, al-Farabi, Ibn Sziná, Ibn Rusd;

Kötelező olvasmányok:

1. Tony Street, Logic. in Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 247-265;

2. Thérése-Anne Druant, Metaphysics. in Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 327-348;

3. Charles Genequand, Metaphysics. n Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.): History of Islamic Philosophy; Routledge, London-New York, 2oo3. p. 783-8o1.;

4. Shams Inati, Logic. n Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.): History of Islamic Philosophy; Routledge, London-New York, 2oo3. p. 8o2-823.

7. A teológia válasza a filozófiára: mu’taziliták, kalám, al-Gazáli;

Kötelező olvasmányok:

1. M. Abdel Haleem, Early kalam. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 71-88;

2. James Pavlin, Sunni kalam and theological controversies. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 1o5-118;

3. Shabbir Akhtar, The possibility of a philosophy of Islam. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 1162-1169.

8. Misztikusok: szúfik, Ibn ‘Arabi, al-Gazáli;

Kötelező olvasmányok:

1. Sajjad H. Rizvi, Mysticism and philosophy: Ibn ‘Arabi and Mulla Sadra. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 224-246;

2. Seyyed Hossein Nasr, Introduction to the mystical tradition. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy.Routledge, London-New York, 2oo3. p. 367-373.

9. Andalúzia: zsidók, arabok; Ibn Gabirol, Juda Halévi, Majmonidész, Ibn Badzsa, Ibn Khaldún;

Kötelező olvasmányok:

1. Steven Harvey, Islamic philosophy and Jewish philosophy. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 349-369.;

2. Arthur Hyman, Jewish philosophy in the Islamic world. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p.677-696.

1o. Az arab filozófia hatása a középkori és újkori Nyugatra;

Kötelező olvasmányok:

1. Charles Burnett, Arabic into Latin: the recepcion of Arabic philosophy into Western Europe. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 37o-4o4.;

2. John Marenborn, Medieval Christian and Jewish philosophy. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy Routledge, London-New York, 2oo3. p. 1oo1-1o13

11. Politikai teológia: államelméletek, kalifátus;

Kötelező olvasmányok:

1. Charles E. Butterworth, Ethical and Political philosophy. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 266-288.;

2. Hans Daiber, Political philosophy. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 841-885.

12. Teologia naturalis – párhuzamok: Ibn Tufayl, Pál, Canterbury Anselmus, Aquinói Tamás;

Kötelező olvasmányok:

1. Ibn Tufayl, A természetes ember. elektronikus kiadás: http://mek.oszk.hu/00400/00407/index.phtml;

2. Pál levelei (részletek)

13. A jelenkori iszlám problémái: vallási párbeszéd, liberális iszlám vs. fundamentalizmus, képi ábrázolások, iszlám a nyugati világban, a nők egyenjogúsága, a szekuláris muszlim állam problémája, arab nacionalizmus.

Kötelező olvasmányok: nincs, a félév során írt esszék megbeszélése.


Bevezetés a középkori muszlim teológiába és filozófiába – 2012. tavaszi félév

hasznos információk a kurzusról

 

A kurzus kódjai: BBN-FIL-402.18; BBN-VAL-161.6; BBN-VAL11-161.6; BMA-FILD-402.18; FLN-350.18;      TANM-FIL-402.18

 

Előfeltétel: nincs

A jegyszerzés módjai: órai munka vagy vizsga

1. Lehetőség:

- órai jegyzet és olvasmány-jegyzet beadása, és 1 db. egyoldalas esszé előre megadott témában, leadható a félév során bármikor.

- az órai jegyzetek leadási határideje: az órát követő szerda. A jegyzetek csak akkor értékelhetők, ha legalább tíz órai jegyzet és a hozzájuk tartozó olvasmány-jegyzet időben beérkezik. Az órai jegyzet kb. egy oldalas legyen, és az olvasmány-jegyzetek egyenként se legyenek több, mint egy oldalasak. Az órához tartozó olvasmány-jegyzetek leadási határideje az órát megelőző szerda, az adott órához tartozó olvasmányokat tehát előre kell olvasni.

- Az esszé formai és tartalmi követelményei: maximum 600 szó. Az esszé témája a megadott probléma felvetése, kifejtése, konklúzió. Kérem, ragaszkodjanak a megadott terjedelemhez.

2. Lehetőség:

- vizsga (olvasmányokból, kiadott anyagokból) a félév végén, és 1 db. egyoldalas esszé előre megadott témában.

Esszétémák:

1. Karikatúrák Mohamedről – a teológiai probléma;

2. Iszlám és feminizmus;

3. Az umma és az arab nacionalizmus;

4. Muszlimok integrációja Európában;

5. Judaizmus, kereszténység, iszlám – a párbeszéd alapjai;

6. Palesztina és a zsidó állam;

7. A szekuláris muszlim állam;

8. Niqáb-viselés és női egyenjogúság

9. (Egyéb, a mai iszlámot érintő téma előzetes egyeztetés alapján)

 

Követelmények: jó angol nyelvtudás, az olvasmányok jelentős része angolul van


arab szövegek és fordítások – linkek

1. Al-Farabi: Kitab al-Huruf 2. rész – angolul (Arisztotelész Metafizikájának kommentárja)


al-Farabi

Abū Naṣr Muḥammad al-Fārābī (Arabic: ابو نصر محمد الفارابي‎, Abū Naṣr Muḥammad al-Fārābī;[1] for other recorded variants of his name see below) known in the West as Alpharabius[6] (c. 872[2] – between 14 December, 950 and 12 January, 951), was a Muslim scientist and philosopher of the Islamic world. He was also a cosmologist, logician, musician, psychologist and sociologist.

 

Biography

The existing variations in the basic accounts of al-Farabi’s origins and pedigree indicate that they were not recorded during his lifetime or soon thereafter by anyone with concrete information, but were based on hearsay or guesses (as is the case with other contemporaries of al-Farabi).[1] The sources for his life are scant which makes the reconstruction of his biography beyond a mere outline nearly impossible.[1] The earliest and more reliable sources, i. e., those composed before the 6th/12th century, that are extant today are so few as to indicate that no one among Fārābī’s successors and their followers, or even unrelated scholars, undertook to write his full biography, a neglect that has to be taken into consideration in assessing his immediate impact.[1] The sources prior to the 6th/12th century consist of: (1) an autobiographical passage by Farabi, preserved by Ibn Abī Uṣaibiʿa. In this passage, Farabi traces the transmission of the instruction of logic and philosophy from antiquity to his days. (2) Reports by Al-Masudi, Ibn al-Nadim and Ibn Hawqal as well as by Said Al-Andalusi (d. 1070), who devoted a biography to him.

When major Arabic biographers decided to write comprehensive entries on Farabi in the 6th-7th/12th-13th centuries, there was very little specific information on hand; this allowed for their acceptance of invented stories about his life which range from benign extrapolation on the basis of some known details to tendentious reconstructions and legends.[1] Most modern biographies of the philosopher present various combinations of elements drawn at will from this concocted material.[1] The sources from the 6th/12th century and later consist essentially of three biographical entries, all other extant reports on Farabi being either dependent on them or even later fabrications[1]: 1) the Syrian tradition represented by Ibn Abī Uṣaibiʿa.[1] 2) The Wafayāt al-aʿyān wa-anbāʾ abnāʾ az-zamān (“Deaths of Eminent Men and History of the Sons of the Epoch”; trans. by Baron de Slane, Ibn Khallikan’s Biographical Dictionary, 1842–74) compiled by Ibn Khallikān.[1] 3) the scanty and legendary Eastern tradition, represented by Ẓahīr-al-Dīn Bayhaqī.[1]

From incidental accounts it is known that he spent significant time in Baghdad with Christian scholars including the cleric Yuhanna ibn Haylan, Yahya ibn Adi, and Abu Ishaq Ibrahim al-Baghdadi. He later spent time in Damascus, Syria and Egypt before returning to Damascus where he died in 950-1.[7][page needed]

Name

His name was Abū Naṣr Moḥammad b. Moḥammad Farabi, as all sources, and especially the earliest and most reliable, Al-Masudi, agree.[1] In some manuscripts of Fārābī’s works, which must reflect the reading of their ultimate archetypes from his time, his full name appears as Abū Naṣr Moḥammad b. Moḥammad al-Ṭarḵānī, i.e., the element Ṭarḵān appears in a nisba (family surname or attributive title).[1] Moreover, if the name of Farabi’s grandfather was not known among his contemporaries and immediately succeeding generations, it is all the more surprising to see in the later sources the appearance of yet another name from his pedigree, Awzalaḡ.[1] This appears as the name of the grandfather in Ibn Abī Uṣaibiʿa and of the great-grandfather in Ibn Khallekān. Ibn Abī Uṣaibiʿa is the first source to list this name which, as Ibn Khallekān explicitly specifies later, is so to be pronounced as Awzalaḡ.[1] In modern Turkish scholarship and some other sources, the pronunciation is given as Uzluḡ rather than Awzalaḡ, without any explanation.[1]

Birthplace

His birthplace is given in the classical sources as either Fāryāb in Khorasan (in modern Afghanistan)[1] or Fārāb on the Jaxartes (Syr Darya) in modern Kazakhstan.[1] The older Persian[1] Pārāb (in Ḥudūd al-ʿĀlam) or Fāryāb (also Pāryāb), is a common Persian toponym meaning “lands irrigated by diversion of river water”.[8][9] By the 13th century, Fārāb on the Jaxartes was known as Otrār.[10]

Origin

There exist a difference of opinion on the ethnic background of Farabi.[1][11][12] According to D. Gutas, “[...] ultimately pointless as the quest for Farabi’s ethnic origins might be, the fact remains that we do not have sufficient evidence to decide the matter [...][1] The Cambridge companion to Arabic philosophy also states that “[...] these biographical facts are paltry in the extreme but we must resist the urge to embellish them with fanciful stories, as the medieval biographers did, or engage in idle speculation about al-Farabi’s ethnicity or religious affiliation on the basis of contrived interpretations of his works, as many modern scholars have done [...]“[13] According to the Oxford Encyclopaedia of African Thought “[...] because the origins of al-Farabi were not recorded during his lifetime or soon after his death in 950 C.E. by anyone with concrete information, accounts of his pedigree and place of birth have been based on hearsay [...]“[14]

Medieval Arab historian Ibn Abī Uṣaibiʿa (died in 1269) – al-Farabi’s oldest biographer – mentions in his ʿOyūn that al-Farabi’s father was of Persian descent.[1][15] Al-Shahrazūrī who lived around 1288 A.D. and has written an early biography also states that Farabi hailed from a Persian family.[16][17] Additionally, Farabi has in a number of his works references and glosses in Persian and Sogdian (and even Greek but, interestingly, no Turkish; see below).[1][18] Sogdian or Turkish have been mentioned as his native language[19] and the language of the inhabitants of Fārāb.[20] Mohammad Javad Mashkoor argues for an Iranian-speaking Central Asian origin.[21] A Persian origin has been discussed by other sources as well.[22]

The oldest known reference to a possible Turkic origin is given by the medieval historian Ibn Khallekān (died in 1282), who in his work Wafayāt (completed in 669/1271) states that Farabi was born in the small village of Wasij near Fārāb (in what is today Otrar, Kazakhstan) of Turkic parents. Based on this account, some modern scholars state his origin to be Turkic.[23] Others, such as D. Gutas, criticize this, saying that Ibn Khallekān’s account is aimed at the earlier historical accounts by Ibn Abī Uṣaibiʿa, and serves the sole purpose to prove a Turkic origin for al-Farabi, for instance by inventing the additional nisba (surname) “al-Turk” (arab. “the Turk”) – a nisba Farabi never had.[1] In this regard, Oxford professor C.E. Bosworth notes that “great figures [such] as al-Farabi, al-Biruni, and ibn Sina have been attached by over enthusiastic Turkish scholars to their race”.[24]

Life and Education

Al-Farabi spent almost his entire life in Baghdad, capital of Abbasids that ruled the Islamic world.[12] In the auto-biographical passage about the appearance of philosophy preserved by Ibn Abī Uṣaibiʿa, Farabi has stated that he had studied logic with Yūḥannā b. Ḥaylān up to and including Aristotle’s Posterior Analytics, i.e., according to the order of the books studied in the curriculum, Fārābī said that he studied Porphyry’s Eisagoge and Aristotle’s Categories, De Interpretatione, Prior and Posterior Analytics. His teacher, Yūḥannā b. Ḥaylān, was a Christian cleric who abandoned lay interests and engaged in his ecclesiastical duties, as Fārābī reports. His studies of Aristotelian logic with Yūḥannā in all probability took place in Baghdad, where Al-Masudi tells us Yūḥannā died during the caliphate of al-Moqtader (295-320/908-32).[1] He was in Baghdad at least until the end of September 942 as we learn from notes in some manuscripts of his Mabādeʾ ārāʾ ahl al-madīna al-fāżela, he had started to compose the book in Baghdad at that time and then left and went to Syria.[1] He finished the book in Damascus the following year (331), i.e., by September 943).[1] He also lived and taught for some time in Aleppo. Later on Farabi visited Egypt; and complete six sections summarizing the book Mabādeʾ in Egypt in 337/July 948-June 949.[1] He returned from Egypt to Syria. Al-Masudi writing writing barely five years after the fact (955-6, the date of the composition of the Tanbīh), says that he died in Damascus in Rajab 339 (between 14 December 950 and 12 January 951).[1] In Syria, he was supported and glorified by Saif ad-Daula, the Hamdanid ruler of Syria.

Contributions

Farabi made contributions to the fields of logic, mathematics, music, philosophy, psychology, sociology, and education.

Alchemy

Al-Farabi wrote: The Necessity of the Art of the Elixir[25]

Logic

Though he was mainly an Aristotelian logician, he included a number of non-Aristotelian elements in his works. He discussed the topics of future contingents, the number and relation of the categories, the relation between logic and grammar, and non-Aristotelian forms of inference.[26] He is also credited for categorizing logic into two separate groups, the first being “idea” and the second being “proof“.

Al-Farabi also considered the theories of conditional syllogisms and analogical inference, which were part of the Stoic tradition of logic rather than the Aristotelian.[27] Another addition Al-Farabi made to the Aristotelian tradition was his introduction of the concept of poetic syllogism in a commentary on Aristotle’s Poetics.[28]

Music and sociology

Farabi wrote books on early Muslim sociology and a notable book on music titled Kitab al-Musiqa (The Book of Music). According to Seyyed Hossein Nasr and Mehdi Aminrazavi[29]: the book of Kitab al-Musiqa is in reality a study of the theory of Persian music of his day although in the West it has been introduced as a book on Arab music. He presents philosophical principles about music, its cosmic qualities and its influences. Al-Farabi’s treatise Meanings of the Intellect dealt with music therapy, where he discussed the therapeutic effects of music on the soul.[30]

Philosophy

As a philosopher, Al-Farabi was a founder of his own school of early Islamic philosophy known as “Farabism” or “Alfarabism”, though it was later overshadowed by Avicennism. Al-Farabi’s school of philosophy “breaks with the philosophy of Plato and Aristotle [... and ...] moves from metaphysics to methodology, a move that anticipates modernity“, and “at the level of philosophy, Alfarabi unites theory and practice [... and] in the sphere of the political he liberates practice from theory”. His Neoplatonic theology is also more than just metaphysics as rhetoric. In his attempt to think through the nature of a First Cause, Alfarabi discovers the limits of human knowledge“.[31]

Al-Farabi had great influence on science and philosophy for several centuries[citation needed], and was widely regarded to be second only to Aristotle in knowledge (alluded to by his title of “the Second Teacher”) in his time. His work, aimed at synthesis of philosophy and Sufism, paved the way for the work of Ibn Sina (Avicenna).[32]

Al-Farabi also wrote a commentary on Aristotle‘s work, and one of his most notable works is Al-Madina al-Fadila where he theorized an ideal state as in Plato’s The Republic.[33] Al-Farabi represented religion as a symbolic rendering of truth, and, like Plato, saw it as the duty of the philosopher to provide guidance to the state. Al-Farabi departed from the Platonic view in that he regarded the ideal state to be ruled by the prophet-imam, instead of the philosopher-king envisaged by Plato. Al-Farabi argued that the ideal state was the city-state of Medina when it was governed by the prophet Muhammad as its head of state, as he was in direct communion with Allah whose law was revealed to him.

Physics

Al-Farabi thought about the nature of the existence of void.[33] He may have carried out the first experiments concerning the existence of vacuum, in which he investigated handheld plungers in water.[34] He concluded that air’s volume can expand to fill available space, and he suggested that the concept of perfect vacuum was incoherent.[33]

Psychology

In psychology, al-Farabi’s Social Psychology and Model City were the first treatises to deal with social psychology. He stated that “an isolated individual could not achieve all the perfections by himself, without the aid of other individuals.” He wrote that it is the “innate disposition of every man to join another human being or other men in the labor he ought to perform.” He concluded that in order to “achieve what he can of that perfection, every man needs to stay in the neighborhood of others and associate with them.”[30]

His On the Cause of Dreams, which appeared as chapter 24 of his Book of Opinions of the people of the Ideal City, was a treatise on dreams, in which he distinguished between dream interpretation and the nature and causes of dreams.[30]

Philosophical thought

The main influence on al-Farabi’s philosophy was the neo-Aristotelian tradition of Alexandria. A prolific writer, he is credited with over one hundred works.[35] Amongst these are a number of prolegomena to philosophy, commentaries on important Aristotelian works (such as the Nicomachean Ethics) as well as his own works. His ideas are marked by their coherency, despite drawing together of many different philosophical disciplines and traditions. Some other significant influences on his work were the planetary model of Ptolemy and elements of Neo-Platonism,[36] particularly metaphysics and practical (or political) philosophy (which bears more resemblance to Plato’s Republic than Aristotle’s Politics).[37]

Al-Farabi as well as Ibn Sina and Averroes have been recognized as Peripatetics (al-Mashsha’iyun) or rationalists (Estedlaliun) among Muslims.[38][39][40] However he tried to gather the ideas of Plato and Aristotle in his book “The gathering of the ideas of the two philosophers”.[41]

According to Adamson, his work was singularly directed towards the goal of simultaneously reviving and reinventing the Alexandrian philosophical tradition, to which his Christian teacher, Yuhanna bin Haylan belonged. His success should be measured by the honorific title of “the second master” of philosophy (Aristotle being the first), by which he was known[citation needed]. Interestingly, Adamson also says that he does not make any reference to the ideas of either al-Kindi or his contemporary, Abu Bakr al-Razi, which clearly indicates that he did not consider their approach to Philosophy as a correct or viable one.[42]

Works

Metaphysics and cosmology

In contrast to al-Kindi, who considered the subject of metaphysics to be God, al-Farabi believed that it was concerned primarily with being qua being (that is, being in of itself), and this is related to God only to the extent that God is a principal of absolute being. Al-Kindi’s view was, however, a common misconception regarding Greek philosophy amongst Muslim intellectuals at the time, and it was for this reason that Avicenna remarked that he did not understand Aristotle’s Metaphysics properly until he had read a prolegomenon written by al-Farabi.[43]

Al-Farabi’s cosmology is essentially based upon three pillars: Aristotelian metaphysics of causation, highly developed Plotinian emanational cosmology and the Ptolemaic astronomy.[44] In his model, the universe is viewed as a number of concentric circles; the outermost sphere or “first heaven”, the sphere of fixed stars, Saturn, Jupiter, Mars, the Sun, Venus, Mercury and finally, the Moon. At the centre of these concentric circles is the sub-lunar realm which contains the material world.[45] Each of these circles represent the domain of the secondary intelligences (symbolized by the celestial bodies themselves), which act as causal intermediaries between the First Cause (in this case, God) and the material world. Furthermore these are said to have emanated from God, who is both their formal and efficient cause. This departs radically from the view of Aristotle, who considered God to be solely a formal cause for the movement of the spheres, but by doing so it renders the model more compatible with the ideas of the theologians.[45]

The process of emanation begins (metaphysically, not temporally) with the First Cause, whose principal activity is self-contemplation. And it is this intellectual activity that underlies its role in the creation of the universe. The First Cause, by thinking of itself, “overflows” and the incorporeal entity of the second intellect “emanates” from it. Like its predecessor, the second intellect also thinks about itself, and thereby brings its celestial sphere (in this case, the sphere of fixed stars) into being, but in addition to this it must also contemplate upon the First Cause, and this causes the “emanation” of the next intellect. The cascade of emanation continues until it reaches the tenth intellect, beneath which is the material world. And as each intellect must contemplate both itself and an increasing number of predecessors, each succeeding level of existence becomes more and more complex. It should be noted that this process is based upon necessity as opposed to will. In other words, God does not have a choice whether or not to create the universe, but by virtue of His own existence, He causes it to be. This view also suggests that the universe is eternal, and both of these points were criticized by al-Ghazzali in his attack on the philosophers[46][47]

In his discussion of the First Cause (or God), al-Farabi relies heavily on negative theology. He says that it cannot be known by intellectual means, such as dialectical division or definition, because the terms used in these processes to define a thing constitute its substance. Therefore if one was to define the First Cause, each of the terms used would actually constitute a part of its substance and therefore behave as a cause for its existence, which is impossible as the First Cause is uncaused; it exists without being caused. Equally, he says it cannot be known according to genus and differentia, as its substance and existence are different from all others, and therefore it has no category to which it belongs. If this were the case, then it would not be the First Cause, because something would be prior in existence to it, which is also impossible. This would suggest that the more philosophically simple a thing is, the more perfect it is. And based on this observation, Adamson says it is possible to see the entire hierarchy of al-Farabi’s cosmology according to classification into genus and species. Each succeeding level in this structure has as its principal qualities multiplicity and deficiency, and it is this ever-increasing complexity that typifies the material world.[48]

Epistemology and eschatology

Human beings are unique in al-Farabi’s vision of the universe because they stand between two worlds: the “higher”, immaterial world of the celestial intellects and universal intelligibles, and the “lower”, material world of generation and decay; they inhabit a physical body, and so belong to the “lower” world, but they also have a rational capacity, which connects them to the “higher” realm. Each level of existence in al-Farabi’s cosmology is characterized by its movement towards perfection, which is to become like the First Cause; a perfect intellect. Human perfection (or “happiness”), then, is equated with constant intellection and contemplation.[49]

Al-Farabi divides intellect into four categories: potential, actual, acquired and the Agent. The first three are the different states of the human intellect and the fourth is the Tenth Intellect (the moon) in his emanational cosmology. The potential intellect represents the capacity to think, which is shared by all human beings, and the actual intellect is an intellect engaged in the act of thinking. By thinking, al-Farabi means abstracting universal intelligibles from the sensory forms of objects which have been apprehended and retained in the individual’s imagination.[50]

This motion from potentiality to actuality requires the Agent Intellect to act upon the retained sensory forms; just as the Sun illuminates the physical world to allow us to see, the Agent Intellect illuminates the world of intelligibles to allow us to think.[51] This illumination removes all accident (such as time, place, quality) and physicality from them, converting them into primary intelligibles, which are logical principles such as “the whole is greater than the part”. The human intellect, by its act of intellection, passes from potentiality to actuality, and as it gradually comprehends these intelligibles, it is identified with them (as according to Aristotle, by knowing something, the intellect becomes like it).[52] Because the Agent Intellect knows all of the intelligibles, this means that when the human intellect knows all of them, it becomes associated with the Agent Intellect’s perfection and is known as the acquired Intellect.[53]

While this process seems mechanical, leaving little room for human choice or volition, Reisman says that al-Farabi is committed to human voluntarism.[52] This takes place when man, based on the knowledge he has acquired, decides whether to direct himself towards virtuous or unvirtuous activities, and thereby decides whether or not to seek true happiness. And it is by choosing what is ethical and contemplating about what constitutes the nature of ethics, that the actual intellect can become “like” the active intellect, thereby attaining perfection. It is only by this process that a human soul may survive death, and live on in the afterlife.[51][54]

According to al-Farabi, the afterlife is not the personal experience commonly conceived of by religious traditions such as Islam and Christianity. Any individual or distinguishing features of the soul are annihilated after the death of the body; only the rational faculty survives (and then, only if it has attained perfection), which becomes one with all other rational souls within the agent intellect and enters a realm of pure intelligence.[53] Henry Corbin compares this eschatology with that of the Ismaili Neo-Platonists, for whom this process initiated the next grand cycle of the universe.[55] However, Deborah Black mentions we have cause to be skeptical as to whether this was the mature and developed view of al-Farabi, as later thinkers such as Ibn Tufayl, Averroes and Ibn Bajjah would assert that he repudiated this view in his commentary on the Nicomachean Ethics, which has been lost to modern experts.[53]

Psychology, the soul and prophetic knowledge

In his treatment of the human soul, al-Farabi draws on a basic Aristotelian outline, which is informed by the commentaries of later Greek thinkers. He says it is composed of four faculties: The appetitive (the desire for, or aversion to an object of sense), the sensitive (the perception by the senses of corporeal substances), the imaginative (the faculty which retains images of sensible objects after they have been perceived, and then separates and combines them for a number of ends), and the rational, which is the faculty of intellection.[56] It is the last of these which is unique to human beings and distinguishes them from plants and animals. It is also the only part of the soul to survive the death of the body. Noticeably absent from these scheme are internal senses, such as common sense, which would be discussed by later philosophers such as Avicenna and Averroes.[57][58]

Special attention must be given to al-Farabi’s treatment of the soul’s imaginative faculty, which is essential to his interpretation of prophethood and prophetic knowledge. In addition to its ability to retain and manipulate sensible images of objects, he gives the imagination the function of imitation. By this he means the capacity to represent an object with an image other than its own. In other words, to imitate “x” is to imagine “x” by associating it with sensible qualities that do not describe its own appearance. This extends the representative ability of the imagination beyond sensible forms and to include temperaments, emotions, desires and even immaterial intelligibles or abstract universals, as happens when, for example, one associates “evil” with “darkness”.[59][60] The prophet, in addition to his own intellectual capacity, has a very strong imaginative faculty, which allows him to receive an overflow of intelligibles from the agent intellect (the tenth intellect in the emanational cosmology). These intelligibles are then associated with symbols and images, which allow him to communicate abstract truths in a way that can be understood by ordinary people. Therefore what makes prophetic knowledge unique is not its content, which is also accessible to philosophers through demonstration and intellection, but rather the form that it is given by the prophet’s imagination.[61][62]

Practical philosophy (ethics and politics)

The practical application of philosophy is a major concern expressed by al-Farabi in many of his works, and while the majority of his philosophical output has been influenced by Aristotelian thought, his practical philosophy is unmistakably based on that of Plato.[63] In a similar manner to Plato’s Republic, al-Farabi emphasizes that philosophy is both a theoretical and practical discipline; labeling those philosophers who do not apply their erudition to practical pursuits as “futile philosophers”. The ideal society, he says, is one directed towards the realization of “true happiness” (which can be taken to mean philosophical enlightenment) and as such, the ideal philosopher must hone all the necessary arts of rhetoric and poetics to communicate abstract truths to the ordinary people, as well as having achieved enlightenment himself.[64] Al-Farabi compares the philosopher’s role in relation to society with a physician in relation to the body; the body’s health is affected by the “balance of its humours” just as the city is determined by the moral habits of its people. The philosopher’s duty, he says, is to establish a “virtuous” society by healing the souls of the people, establishing justice and guiding them towards “true happiness”.[65]

Of course, al-Farabi realizes that such a society is rare and will require a very specific set of historical circumstances in order to be realized, which means very few societies will ever be able to attain this goal. He divides those “vicious” societies, which have fallen short of the ideal “virtuous” society, into three categories: ignorant, wicked and errant. Ignorant societies have, for whatever reason, failed to comprehend the purpose of human existence, and have supplanted the pursuit of happiness for another (inferior) goal, whether this be wealth, sensual gratification or power. It is interesting to note that democratic societies also fall into this category, as they too lack any guiding principle. Both wicked and errant societies have understood the true human end, but they have failed to follow it. The former because they have willfully abandoned it, and the latter because their leaders have deceived and misguided them. Al-Farabi also makes mention of “weeds” in the virtuous society; those people who try to undermine its progress towards the true human end.[66]

Whether or not al-Farabi actually intended to outline a political programme in his writings remains a matter of dispute amongst academics. Henry Corbin, who considers al-Farabi to be a crypto-Shi’ite, says that his ideas should be understood as a “prophetic philosophy” instead of being interpreted politically.[67] On the other hand, Charles Butterworth contends that nowhere in his work does al-Farabi speak of a prophet-legislator or revelation (even the word philosophy is scarcely mentioned), and the main discussion that takes place concerns the positions of “king” and “statesmen”.[68] Occupying a middle position is David Reisman, who like Corbin believes that al-Farabi did not want to expound a political doctrine (although he does not go so far to attribute it to Islamic Gnosticism either). He argues that al-Farabi was using different types of society as examples, in the context of an ethical discussion, to show what effect correct or incorrect thinking could have. Lastly, Joshua Parens argues that al-Farabi was slyly asserting that a pan-Islamic society could not be made, by using reason to show how many conditions (such as moral and deliberative virtue) would have to be met, thus leading the reader to conclude that humans are not fit for such a society. Some other authors like Mykhaylo Yakubovych attest that for al-Farabi religion (milla) and philosophy (falsafa) constituted the same praxeological value (i.e. basis for amal al-fadhil – “virtuos deed”), while its epistemological level (ilm – “knowledge”) was different.

 

forrás: wikipédia

 

al-Farabi, Abu Nasr (c.870-950)

Al-Farabi was known to the Arabs as the ‘Second Master’ (after Aristotle), and with good reason. It is unfortunate that his name has been overshadowed by those of later philosophers such as Ibn Sina, for al-Farabi was one of the world’s great philosophers and much more original than many of his Islamic successors. A philosopher, logician and musician, he was also a major political scientist.

Al-Farabi has left us no autobiography and consequently, relatively little is known for certain about his life. His philosophical legacy, however, is large. In the arena of metaphysics he has been designated the ‘Father of Islamic Neoplatonism’, and while he was also saturated with Aristotelianism and certainly deploys the vocabulary of Aristotle, it is this Neoplatonic dimension which dominates much of his corpus. This is apparent in his most famous work, al-Madina al-fadila (The Virtuous City) which, far from being a copy or a clone of Plato’s Republic, is imbued with the Neoplatonic concept of God. Of course, al-Madina al-fadila has undeniable Platonic elements but its theology, as opposed to its politics, places it outside the mainstream of pure Platonism.

In his admittedly complex theories of epistemology, al-Farabi has both an Aristotelian and Neoplatonic dimension, neither of which is totally integrated with the other. His influence was wide and extended not only to major Islamic philosophers such as Ibn Sina who came after him, and to lesser mortals such as Yahya ibn ‘Adi, al-Sijistani, al-’Amiri and al-Tawhidi, but also to major thinkers of Christian medieval Europe including Thomas Aquinas.

  1. Life and works
  2. Metaphysics
  3. Epistemology
  4. Political philosophy
  5. Influence

1. Life and works

Abu Nasr Muhammad ibn Muhammad ibn Tarkhan ibn Awzalagh al-Farabi was born in approximately ah 257/ad 870. He may rightly be acclaimed as one of the greatest of Islamic philosophers of all time. While his name tends to be overshadowed by that of Ibn Sina, it is worth bearing in mind that the latter was less original than the former. Indeed, a well-known story tells how Ibn Sina sought in vain to understand Aristotle’s Metaphysics, and it was only through a book by al-Farabi on the intentions of the Metaphysics that understanding finally came to him. However, unlike Ibn Sina, al-Farabi has left us no autobiography and we know far less about his life in consequence. Considerable myth has become attached to the man: it is unlikely, for example, that he really spoke more than seventy languages, and we may also query his alleged ascetic lifestyle. We do know that he was born in Turkestan and later studied Arabic in Baghdad; it has been claimed that most of his books were written here. He travelled to Damascus, Egypt, Harran and Aleppo, and in the latter city the Hamdanid ruler Sayf al-Dawla became his patron. Even the circumstances of his death are not clear: some accounts portray him dying naturally in Damascus while at least one holds that he was mugged and killed on the road from Damascus to Ascalon.

Al-Farabi became an expert in philosophy and logic, and also in music: one of his works is entitled Kitab al-musiqa al-kabir (The Great Book of Music). However, perhaps the book for which he is best known is that whose title is abbreviated to al-Madina al-fadila (The Virtuous City), and which is often compared, misleadingly in view of its Neoplatonic orientation, to Plato’s Republic. Other major titles from al-Farabi’s voluminous corpus included the Risala fi’l-’aql (Epistle on the Intellect), Kitab al-huruf (The Book of Letters) and Kitab ihsa’ al-’ulum (The Book of the Enumeration of the Sciences).

2. Metaphysics

Majid Fakhry (1983) has described al-Farabi as ‘the founder of Arab Neo-Platonism and the first major figure in the history of that philosophical movement since Proclus’. This should be borne in mind as we survey the metaphysics of the philosopher whom the Latin Middle Ages knew as Abunaser and whom the Arabs designated the ‘Second Master’ (after Aristotle). It should be noted that al-Farabi was an Aristotelian as well as a Neoplatonist: he is said, for example, to have read On the Soul two hundred times and even the Physics forty times. It should then come as no surprise that he deploys Aristotelian terminology, and indeed there are areas of his writings that are quite untouched by Neoplatonism. Furthermore, al-Farabi tried to demonstrate the basic agreement between Aristotle and Plato on such matters as the creation of the world, the survival of the soul and reward and punishment in the afterlife. In al-Farabi’s conception of God, essence and existence fuse absolutely with no possible separation between the two. However, there is no getting away from the fact that it is the Neoplatonic element which dominates so much else of al-Farabi’s work. We see this, for example, in the powerful picture of the transcendent God of Neoplatonism which dominates al-Madina al-fadila. We see this too in al-Farabi’s references to God in a negative mode, describing the deity by what he is not: he has no partner, he is indivisible and indefinable. And perhaps we see the Neoplatonic element most of all in the doctrine of emanation as it is deployed in al-Farabi’s hierarchy of being.

At the top of this hierarchy is the Divine Being whom al-Farabi characterizes as ‘the First’. From this emanates a second being which is the First Intellect. (This is termed, logically, ‘the Second’, that is, the Second Being). Like God, this being is an immaterial substance. A total of ten intellects emanate from the First Being. The First Intellect comprehends God and, in consequence of that comprehension, produces a third being, which is the Second Intellect. The First Intellect also comprehends its own essence, and the result of this comprehension is the production of the body and soul of al-sama’ al-ula, the First Heaven. Each of the following emanated intellects are associated with the generation of similar astral phenomena, including the fixed stars, Saturn, Jupiter, Mars, the Sun, Venus, Mercury and the Moon. Of particular significance in the emanationist hierarchy is the Tenth Intellect: it is this intellect which constitutes the real bridge between the heavenly and terrestrial worlds. This Tenth Intellect (variously called by the philosophers the active or agent intellect in English, the nous poiétikos in Greek, the dator formarum in Latin and the ‘aql al-fa”al in Arabic) was responsible both for actualizing the potentiality for thought in man’s intellect and emanating form to man and the sublunary world. With regard to the latter activity, it has been pointed out that here the active intellect takes on the role of Plotinus’ Universal Soul (see Plotinus).

In Farabian metaphysics, then, the concept of Neoplatonic emanation replaces that of Qur’anic creation ex nihilo (see Neoplatonism in Islamic philosophy §2). Furthermore, the Deity at the top of the Neoplatonic hierarchy is portrayed in a very remote fashion. Al-Farabi’s philosophers’ God does not act directly on the sublunary world: much is delegated to the Active Intellect. However, God for al-Farabi certainly has an indirect ‘responsibility’ for everything, in that all things emanate from him. Yet we must also note, in order to present a fully rounded picture, that while it is the Neoplatonic portrait of God which dominates al-Farabi’s writings, this is not the only picture. In some of his writings the philosopher does address God traditionally, Qur’anically and Islamically: he does invoke God as ‘Lord of the Worlds’ and ‘God of the Easts and the Wests’, and he asks God to robe him in splendid clothes, wisdom and humility and deliver him from misfortune. Yet the overwhelming Neoplatonic substratum of so much else of what he writes fully justifies Fakhry’s characterization of al-Farabi, cited earlier, as ‘the founder of Arab Neo-Platonism’.

3. Epistemology

Farabian epistemology has both a Neoplatonic and an Aristotelian dimension. Much of the former has already been surveyed in our examination of al-Farabi’s metaphysics, and thus our attention turns now to the Aristotelian dimension. Our three primary Arabic sources for this are al-Farabi’s Kitab ihsa’ al-’ulum, Risala fi’l-’aql and Kitab al-huruf.

It is the second of these works, Risala fi’l-’aql, which provides perhaps the most useful key to al-Farabi’s complex theories of intellection. In this work he divides ‘aql (intellect or reason) into six major categories in an attempt to elaborate the various meanings of the Arabic word ‘aql. First, there is what might be termed discernment or prudence; the individual who acts for the good is characterized by this faculty, and there is clearly some overlap with the fourth kind of intellect, described below. The second of al-Farabi’s intellects is that which has been identified with common sense; this intellect has connotations of ‘obviousness’ and ‘immediate recognition’ associated with it. Al-Farabi’s third intellect is natural perception. He traces its source to Aristotle’s Posterior Analytics, and it is this intellect which allows us to be certain about fundamental truths. It is not a skill derived from the study of logic, but it may well be inborn. The fourth of the six intellects may be characterized as ‘conscience’: this is drawn by the philosopher from Book VI of Aristotle’s Nicomachean Ethics. It is a quality whereby good might be distinguished from evil and results from considerable experience of life (see Aristotle §§18-21).

Al-Farabi’s fifth intellect is both the most difficult and the most important. He gives most space to its description in his Risala fi’l-’aql and considers it to be of four different types: potential intellect, actual intellect, acquired intellect and agent or active intellect. ‘Aql bi’l-quwwa (potential intellect) is the intellect which, in Fakhry’s words, has the capacity ‘of abstracting the forms of existing entities with which it is ultimately identified’ (Fakhry 1983: 121). Potential intellect can thus become ‘aql bi’l-fi’l (actual intellect). In its relationship to the actual intellect, the third sub-species of intellect, ‘aql mustafad (acquired intellect) is, to use Fakhry’s words again, the ‘the agent of actualization’ to the actualized object. Finally, there is the ‘aql al-fa”al (agent or active intellect), which was described in §2 above and need not be elaborated upon again.

The sixth and last of the major intellects is Divine Reason or God himself, the source of all intellectual energy and power. Even this brief presentation of Farabian intellection must appear complex; however, given the complexity of the subject itself, there is little option.

The best source for al-Farabi’s classification of knowledge is his Kitab ihsa’ al-’ulum. This work illustrates neatly al-Farabi’s beliefs both about what can be known and the sheer range of that knowledge. Here he leaves aside the division into theological and philosophical sciences which other Islamic thinkers would use, and divides his material instead into five major chapters. Through all of them runs a primary Aristotelian stress on the importance of knowledge. Chapter 1 deals with the ‘science of language’, Chapter 2 formally covers the ‘science of logic’, Chapter 3 is devoted to the ‘mathematical sciences’, Chapter 4 surveys physics and metaphysics, and the final chapter encompasses ‘civil science’ (some prefer the term ‘political science’), jurisprudence and scholastic theology. A brief examination of these chapter headings shows that a total of eight main subjects are covered; not surprisingly, there are further subdivisions as well. To give just one example, the third chapter on the mathematical sciences embraces the seven subdivisions of arithmetic, geometry, optics, astronomy, music, weights and ‘mechanical artifices’; these subdivisions in turn have their own subdivisions. Thus al-Farabi’s epistemology, from what has been described both in this section and §2 above, may be said to be encyclopedic in range and complex in articulation, with that articulation using both a Neoplatonic and an Aristotelian voice.

4. Political philosophy

The best known Arabic source for al-Farabi’s political philosophy is al-Madina al-fadila. While this work undoubtedly embraces Platonic themes, it is in no way an Arabic clone of Plato’s Republic. This becomes very clear right at the beginning of al-Farabi’s work, with its description of the First Cause (Chapters 1-2) and the emanation of ‘the Second’ from ‘The First’ (Chapter 3). Later in the work, however, al-Farabi lays down in Platonic fashion the qualities necessary for the ruler: he should be predisposed to rule by virtue of an innate disposition and exhibit the right attitude for such rule. He will have perfected himself and be a good orator, and his soul will be, as it were, united to the active intellect (see §3). He will have a strong physique, a good understanding and memory, love learning and truth and be above the materialism of this world. Other qualities are enumerated by al-Farabi as well, and it is clear that here his ideal ruler is akin to Plato’s classical philosopher-king (see Plato §14).

Al-Farabi has a number of political divisions for his world. He identifies, for example, three types of society which are perfect and grades these according to size. His ideal virtuous city, which gives its name to the whole volume, is that which wholeheartedly embraces the pursuit of goodness and happiness and where the virtues will clearly abound. This virtuous city is compared in its function to the limbs of a perfectly healthy body. By stark contrast, al-Farabi identifies four different types of corrupt city: these are the ignorant city (al-madina al-jahiliyya), the dissolute city (al-madina al-fasiqa), the turncoat city (al-madina al-mubaddala) and the straying city (al-madina al-dalla). The souls of many of the inhabitants of such cities face ultimate extinction, while those who have been the cause of their fall face eternal torment. In itemizing four corrupt societies, al-Farabi was surely aware of Plato’s own fourfold division of imperfect societies in the Republic into timarchy, oligarchy, democracy and tyranny. The resemblance, however, is more one of structure (four divisions) rather than of content.

At the heart of al-Farabi’s political philosophy is the concept of happiness (sa’ada). The virtuous society (al-ijtima’ al-fadil) is defined as that in which people cooperate to gain happiness. The virtuous city (al-madina al-fadila) is one where there is cooperation in achieving happiness. The virtuous world (al-ma’mura al-fadila) will only occur when all its constituent nations collaborate to achieve happiness. Walzer reminds us that both Plato and Aristotle held that supreme happiness was only to be gained by those who philosophized in the right manner. Al-Farabi followed the Greek paradigm and the highest rank of happiness was allocated to his ideal sovereign whose soul was ‘united as it were with the Active Intellect’. But Walzer goes on to stress that al-Farabi ‘does not confine his interest to the felicity of the first ruler: he is equally concerned with the felicity of all the five classes which make up the perfect state’ (Walzer, in introduction to al-Madina al-fadila (1985: 409-10)). Farabian political philosophy, then, sits astride the saddle of Greek eudaimonia, and a soteriological dimension may easily be deduced from this emphasis on happiness. For if salvation in some form is reserved for the inhabitants of the virtuous city, and if the essence of that city is happiness, then it is no exaggeration to say that salvation is the reward of those who cooperate in the achievement of human happiness. Eudaimonia/sa’ada becomes a soteriological raft or steed.

5. Influence

The impact of al-Farabi’s work on Ibn Sina was not limited merely to illuminating Aristotle’s Metaphysics. It was with good reason that al-Farabi was designated the ‘Second Master’ (after Aristotle). One modern scholar recently acknowledged the dependence of Ibn Sina on al-Farabi in a book dealing with both which he entitled The Two Farabis (Farrukh 1944). And if Aquinas (§9) did not derive his essence-existence doctrine from al-Farabi but from the Latinized Ibn Sina, as is generally assumed, there is no doubt that Farabian concepts of essence and existence provided a base for the elaborated metaphysics of Ibn Sina and thence of Aquinas. Finally, the briefest of comparisons between the tenfold hierarchy of intellection produced by al-Farabi and the similar hierarchy espoused by Ibn Sina, each of which gives a key role to the Tenth Intellect, shows that in matters of emanation, hierarchy and Neoplatonic intellection, Ibn Sina owes a considerable intellectual debt to his predecessor.

Al-Farabi influenced many other thinkers as well. A glance at the period between ah 256/ad 870 and ah 414/ad 1023 and at four of the major thinkers who flourished in this period serves to confirm this: Yahya ibn ‘Adi, Abu Sulayman al-Sijistani, Abu ‘l-Hasan Muhammad ibn Yusuf al-’Amiri and Abu Hayyan al-Tawhidi may all be said to constitute in one form or another a ‘Farabian School’. The Christian Monophysite Yahya ibn ‘Adi studied in Baghdad under al-Farabi and others. Like his master, Yahya was devoted to the study of logic; like his master also, Yahya held that there was a real link between reason, ethics and politics. Al-Sijistani was a pupil of Yahya’s and thus at one remove from al-Farabi; nonetheless, he shared in both his master’s and al-Farabi’s devotion to logic, and indeed was known as al-Sijistani al-Mantiqi (The Logician). In his use of Platonic classification and thought, al-Sijistani reveals himself as a true disciple of al-Farabi. Although al-’Amiri appears to speak disparagingly of al-Farabi at one point, there can be no doubt about al-Farabi’s impact on him. Indeed, al-’Amiri’s works combine the Platonic, the Aristotelian and the Neoplatonic. Finally, Abu Hayyan al-Tawhidi, a pupil of both Yahya and al-Sijistani, stressed, for example, the primacy of reason and the necessity of using logic. Like others of the Farabian School outlined above, al-Tawhidi contributed towards a body of thought the primary constituents of which were the soteriological, the ethical and the noetic.

See also: Aristotelianism in Islamic philosophy; Greek philosophy: impact on Islamic philosophy; Ibn Sina; Logic in Islamic philosophy; Neoplatonism in Islamic philosophy; Political philosophy in classical Islam

IAN RICHARD NETTON
Copyright © 1998, Routledge.


List of works

al-Farabi (c.870-950) al-Madina al-fadila (The Virtuous City), trans. R. Walzer, Al-Farabi on the Perfect State: Abu Nasr al-Farabi’s Mabadi’ Ara Ahl al-Madina al-Fadila, Oxford: Clarendon Press, 1985. (Revised with introduction and commentary by the translator.)

al-Farabi (c.870-950) Risala fi’l-’aql (Epistle on the Intellect), ed. M. Bouyges, Beirut: Imprimerie Catholique, 1938. (A seminal text for the understanding of Farabian epistemology.)

al-Farabi (c.870-950) Kitab al-huruf (The Book of Letters), ed. M. Mahdi, Beirut: Dar al-Mashriq, 1969. (Modelled on Aristotle’s Metaphysics, but of interest to students of linguistics as well as of philosophy.)

al-Farabi(c. 870-950) Kitab ihsa’ al-’ulum (The Book of the Enumeration of the Sciences), ed. and trans. A. González Palencia, Catálogo de las Ciencias, Arabic text with Latin and Spanish translation, Madrid: Imprenta y Editorial Maestre, 1953. (A survey of the learned sciences of the day, of encyclopedic range.)

al-Farabi (c.870-950) Kitab al-musiqa al-kabir (The Great Book of Music), ed. G.A. Khashab and M.A. al-Hafni, Cairo: Dar al-Katib al-’Arabi, 1967. (Al-Farabi’s major contribution to musicology.)

References and further reading

Alon, I. (1990) ‘Farabi’s Funny Flora: Al-Nawabit as Opposition’, Arabica 37: 56-90. (Highly creative discussion of the links between the philosophical terminology of Ibn Bajja and al-Farabi, which brings out the complexity of the theological and political ramifications of such language.)

Black, D. (1996) ‘Al-Farabi’, in S.H. Nasr and O. Leaman (eds) History of Islamic Philosophy, London: Routledge, ch. 12, 178-97. (Account of the thought and main works of al-Farabi.)

Fakhry, M. (1983) A History of Islamic Philosophy, London: Longman; New York: Columbia University Press, 2nd edn. (An excellent standard introduction to the field. See especially pages 107-128.)

Farrukh, U. (1944) Al-Farabiyyan (The Two Farabis), Beirut. (Ibn Sina’s dependence on al-Farabi, as mentioned in §5.)

Galston, M. (1990) Politics and Excellence: The Political Philosophy of Alfarabi, Princeton, NJ: Princeton University Press. (A major analysis of an important aspect of Farabian philosophy.)

Netton, I.R. (1989) Allah Transcendent: Studies in the Structure and Semiotics of Islamic Philosophy, Theology and Cosmology, London and New York: Routledge. (Contains a wide-ranging chapter on al-Farabi, see pages 99-148. This volume was later published in paperback by Curzon Press in 1994.)

Netton, I.R. (1992) Al-Farabi and His School, Arabic Thought and Culture Series, London and New York: Routledge. (Assesses the philosopher through an epistemological lens.)

 

forrás: muslimphilosophy.com

 


Szentkultusz az iszlámban (Goldziher)

B12

 

Harmadik fejezet: A szentek kultusza és a régibb vallások maradékai az iszlámban–jegyzetek

 

Wali (velí): közellevő, aki a világ élvezeteiről lemondva megszabadul az anyagiság kötelékeitől, hogy közelebb legyen Allahhoz a többi embernél. Tisztelet övezi őket.

A Próféta (béke legyen vele) is végtelen emberi volt. Csakis Allah nagyságát mutatja, hogy ilyen emberi az Ő Prófétája. Inkább az életrajzírók és társak próbáltak köré természetfeletti dolgokat láttatni. A hagyomány csodatevőt és jövendőmondót csinált a Prófétából (béke legyen vele), pedig ő mindenféle természetfölötti hatalmat elutasított magától.

 

Angyalok: Allah és az ember közötti űr áthidalásár szolgál. Átvette az iszlám a régi vallásokból, de tiltakozik az angyalok imádása ellen. Az angyalok „félnek az Istentől, aki fölöttük áll, és teljesítik parancsait” (XVI. szúra 52. vers).

 

Imádni nem szabad mást, csak Allahot, segélyért fohászkodni nem szabad máshoz, csak Allahhoz.

 

Az olyan szent életű férfiakat, nőket, akik a világi javakról lemondva Isten akaratának és megismerésének szentelik életüket, a Korán valamennyi más ember elé helyezi, és megemlékezik róluk. Az első helyet ők foglalják el a Paradicsomban. Jámborságuk és szent életük boldoggá teszi őket, s megmenti a Pokol kínjaitól.

 

„Az embereket csak az gátolta hitökben, miután a jó útra térítették, hogy azt mondták: Hát halandót küldött az isten követéül?” (XVII. szúra 92-96. vers)

 

A szentek életrajzai az első kalifákkal és társakkal kezdődnek. Itt ezek a legvalódibb és legtökéletesebb szúfik alakjában tűnnek elénk. A síiták között nagyobb a hajlandóság a szent legendák túlzásai felé, mint a szunniták között.

 

A muszlim szentet nem avatják fel, nem nyilvános és hivatalos vallásgyakorláshoz kapcsolódik. A Prófétát (béke legyen vele) leszámítva nincs ereklyetisztelet.

 

A szentek legendái telítettek olyan vonásokkal, melyek nem mások, mint azok a tündérmesék vallásos alkalmazásai, melyekkel az indiai, arab és perzsa irodalom gyönyörködteti elménket. Valójában a mohamedán szentek legendája számos párhuzamot nyújt a keletiek profán meseirodalmával. Ami az elsőben kalandos utazás, az a másodikban isteni kegy által művelt csoda.

 

Kairó híres temetője: karafá, itt minden földhöz egy szent hagyomány tapad. A muszlim világ legnevezetesebb temetőhelye. A fáraók a temetőket a város nyugati részére építették. A muszlim Kairó temetője keleten van. A karafa szó eredetileg egy törzs neve, ma az egyiptomi nyelvjárásban temetőt jelent. „A mennyország veteményeskertje”. As-Sáfi’i imám is itt van eltemetve.

 

Szentek csodatételének számít (20):

-         holtak feltámasztása

-         szóbeli közlekedés a holtakkal

-         a tenger kiszárítása és a víz színén járás

-         anyagok átváltoztatása

-         a föld összegöngyölítése úgy, hogy a szentre nézve a távolság elenyészik

-         a szentek beszélőképességgel látnak el fákat, köveket, állatokat

-         betegségeket gyógyítanak

-         a vadállatok megszelítülnek a szavukra

-         térbeli, időbeli távolság elenyészik a szentekre nézve

-         az idő megállítása hatalmában van

-         meg tudják jövendölni a fenyegető veszélyt

-         képesek sokáig tűrni az éhséget, szomjat

-         végtelen sokat is ehetnek

-         rendelkeznek a természeti dolgok fölött

-         Isten megőrzi a szentet, hogy tiltott vagy gyanús tárgy ne hatoljon a testébe

-         a legtávolabbi helyeket is látják

-         van, akinek a szemébe nézel  és meghalsz

-         Isten megsemmisíti azokat, akik a szentjeit bántani próbálják

-         ezerféle alakot és színt tudnak váltani.

 

Megfogalmazódott egy olyan tan, hogy a walík osztály a Próféta (béke legyen vele) fölött áll.

 

Muszlim felfogás szerint a szentek csodaereje nemcsak éltükben hanem haláluk után is megnyilvánul, ezért is népszerű a szentek sírjának látogatása. A néphit szerint olykor egy szent sírjához való zarándoklat helyettesítheti a Mekkait.

 

Voltak női szentek is (Nefisza legendája), női zárdák is.

 

Mindenütt, ahol az iszlám idegen eszmekörrel ütközött, melynek híveit a maga nyers hatalmával járma alá hajtotta, ezen idegen eszmekörnek életrevaló elemei utat törtek az iszlám rendszerébe. Csakhogy az iszlám más jelentéssel ruházta fel az elemeket, és a régi gondolatok új értéket nyertek. (mekkai pogánykultusz). Zsidók nagyböjtje => nemzeti gyászünnep: Asura, Huszejn vértanúságának emléke.

A pogányok állat-, növény- és kőkultuszának maradékait is feldolgozta az iszlám. Egyiptomban: macska és kígyó kultusza. A fák kultuszának nyomait a szíriai iszlám tartötta fent.

 

Jellegzetes az egyiptomi bubasztiszi búcsújárás. Ahmed al-Bedavi (Ahmedijja rend) emlékére, nők is részt vehetnek benne, ha nem tudnak gyereket foganni, az áldás után sikerül. Eredetileg pogány eredetű ünnep Tantából, A régi istenek szentekké váltak, az ünnepük megmaradt. Az iszlámon belül a szentek kultuszával egybekötött némely szokások és szertartások nem egyebek, mint az őskori vallásos szokások maradványai, melyek a vallásnak a néphit által teremtett és ápolt ágában találtak menedéket, miután a teológusok vallásából kiszorultak.

Még bibliai, keresztény egyházi hagyományokat is elsajátított a mohamedán nép, és beolvasztotta a saját szentjei kultuszának keretébe.

 

Wahábiták: sírrombolók, képrombolók.

 

A kultusz valamennyi módja közt a beduin világfelfogás még leginkább az elhunyt törzsfők és hősök emlékének kultuszával barátkozik meg, s ezen kultuszt, amennyiben közöttük előfordul, nem az iszlám szempontjából kell méltatnunk, mellyel csak laza, külsőséges összefüggésben áll, hanem a beduin világnézet szempontjából. Mivel a sivatagi arabok egész társadalmi nézete genealogikus szempontokra irányul, nemzeti tudatuk legfontosabb tényének saját törzsük genealógiáját tartják, világos, hogy könnyen kifejlődött közöttük az elhunyt hősök iránti tisztelet. A beduinok szentjeinek legendája teljességgel a beduin erkölcstan visszatükrözése. Ők nem közbenjárók Isten és ember között, hanem a birtok őrzői, a hűség nemtői, a vendégszeretet és menedékjog őrei, a hamis eskü bosszúlói.

Antar- regény: sivatagi életrajz.


az abbászidák

c 5

Abbászida birodalom

 

1. összefoglaló

 

Az Abbászidák (Abbász-törzs) a mekkai Kurajs törzs egyik klánját alkották, amely közeli rokonságban állt Mohamed prófétával – alapítója, a névadó al-Abbász éppúgy Abd al-Muttalib fia volt, mint Mohamed apja, Abdalláh. Politikailag sokáig nem képviseltek súlyt, majd a 8. században szervezkedni kezdtek az Omajjádok ellen, és végül ők álltak annak a mozgalomnak az élére, mely 750-ben végleg megdöntötte az első kalifadinasztia hatalmát. A hatalmi centrumot Szíriából Irakba áthelyező új dinasztia kezdettől fogva számos vallási és szociális jellegű belső zavargással kellett, hogy szembenézzen, ami azt eredményezte, hogy hatalma a 9. század közepén hanyatlásnak indult. Addig azonban asz-Szaffáh (749/750–754) utódai félelmetes erővel rendelkeztek. A legismertebb Abbászida, az Ezeregyéjszaka meséiben is helyet kapó Hárún ar-Rasíd (786–809) még adófizetésre kényszerítette a Bizánci Birodalmat és még Nagy Károly frank császárral is szívélyes diplomáciai kapcsolatban állt.

A válság nyitánya ar-Rasíd fiainak polgárháborúja volt, melyet különféle hadúri emírdinasztiák felemelkedése követett. Ezek ellensúlyozására a kalifátus rabszolgaseregek (ld. gilmán) felállításával kísérletezett, ami katasztrofális hatással volt az események kimenetelére: a zömmel törökökből álló haderő elsődleges politikacsinálóvá lépett elő a század második felében. Ekkor még kemény harcok árán úgy-ahogy sikerült megállítani a hadurak önállósodását, de 905 után ismét rohamos hanyatlás indult meg: 936-ban a kalifa maga kérte egy környékbeli sejk, Ibn ar-Ráik védelmét, 945-ben pedig végleg az egyik katonadinasztia, az iráni Buvajhidák felügyelete alá került a kalifátus. Szerepe pusztán az egyes részfejedelmek hatalmának legalizálása volt, hiszen a hatalom alapja elméletileg a kalifa által kiadott kinevezés volt.

Az 1258-as mongol hódításig a bagdadi kalifák csupán névlegesen uralkodtak. Ezt követően az egyiptomi mamelukok vették őket magukhoz, és egészen 1517-ig itt gyakorolták névleges hatalmukat minden politikai súly nélkül. Amikor III. al-Mutavakkiltól a hódító I. Szelim, az Oszmán Birodalom szultánja 1517-ben megszerezte maga és utódai számára a tisztséget, ennek már semmiféle politikai jelentősége nem volt.

 

2. eredetük

 

Bár al-Abbász Mohamed nagybátyja volt, az abbászidák szorosan véve nem tartoztak a szűk családhoz, az ún. ahl al-bajthoz (ezt elsősorban az alidák, Ali ibn Abí Tálib és Fátima az-Zahrá utódai hangsúlyozták), és nem is játszottak komolyabb szerepet az arab és iszlám világ történetében egészen a 9. századig. Maga al-Abbász a szahába, a prófétai társak közé tartozott. Két fiát, Fadlot és Abdalláhot szintén a társak közé számítják, ő maga kiváló vallástudós és hagyományozó volt; az I. fitna során unokatestvére, Ali pártját fogta.

Abdalláh utódai áttelepültek Palesztina területére, és a tudósítások szerint II. Jazíd (720–724) kalifátusa alatt kezdték meg agitációjukat az Omajjádok ellen. Ostorozták az uralkodó körök vallástalanságát és korrupcióját, illetve az iszlám egységét hirdetve elítélték azok maválíval – iszlámra áttért, mégis másodrangú alattvalóként (mavla = kliens) kezelt alattvalókkal – szembeni bánásmódját. Hisám kalifa idejére elsősorban Hurászánban folytatott, Kúfa hagyományosan Omajjád-ellenes városából irányított agitációjuk mind látványosabbá vált, ezért a központi hatalom több hívükkel és családjukkal szemben is megtorlást alkalmazott.

 

3. az abbászida forradalom

 

Szervezkedésüket megkönnyítette, hogy Muhammad ibn al-Hanafijja fia, Abú Hásim halála után Abdalláh ibn al-Abbász unokáját, Muhammad ibn Alit ismerték el utódjának a hajdani Muhtár-féle – egyébként síita – mozgalom hívei. Ez a központi mag Hurászánt választotta szervezkedésének helyszínéül, mely az alidák törekvéseitől mindeddig mentes maradt – azaz a népességnek nem volt kifogása az abbászidákkal, mint „családhoz nem tartozókkal” szemben –, jelentős számú maválí élt itt, és a népes arab katonaságot törzsi ellentétek (ld. kalbiták és kajsziták) osztották meg. Ráadásul ez a távoli, belső és külső harcokkal terhelt vidék viszonylag rejtve volt a központi hatalomtól is. Az abbászidák követelései, valamint a tény, hogy elutasították a próféta családjának természetfelettiségét, azaz elhatárolódtak a túlzó síitáktól, a térség számos muszlimja számára nagyon rokonszenves volt. Emellett igyekeztek a síitákat is megnyerni ügyüknek, akik bizonyos Muhammad ibn Abdalláhot, a „tiszta lelket” (an-Nafsz az-Zakiyya), Ali al-Haszan nevű fiának dédunokáját tervezték trónra juttatni.

A mozgalom vezetésében kulcsszerepet játszott a kúfai vezető, Abú Szaláma, de még inkább a karizmatikus, később is rengeteg saját hívet maga mögött tudó mervi perzsa, Abú Muszlim. Abú Muszlim vezetésével 747-ben bontottak fekete zászlót az abbászidák – vezetőjük ekkor Ibráhím, Muhammad ibn Ali fia – hívei. II. Marván, aki a családja, illetve síita és háridzsita lázadók ellenében egyaránt kénytelen volt helytállni, Naszr ibn Szajjár hurászáni helytartó 748-as halálát követően kénytelen volt azzal szembesülni, hogy Irán elveszett számára, és az abbászidák betörtek Irakba. Hiába fogták el és ölték meg Ibráhímot a börtönben, fivérét, Abú l-Abbászt kalifává kiáltották ki Kúfában. 750 januárjában a Nagy-Záb menti csatában Marván kimerült és demoralizált hadseregét szétverték az abbászidák. Marván Egyiptomba menekült, ahol a nyáron megtalálták és meggyilkolták. Abú l-Abbász nem bízta a véletlenre helyzete biztosítását, ezért egy békülési lakoma során legyilkoltatta az összes Omajjádot, és a kegyes II. Omár valamint a nagy hódító I. Muávija kivételével elődjeik maradványait is kihantolták. Csak egy tudott megmenekülni, Hisám unokája, Abd ar-Rahmán, aki 756-ban önálló emírséget szakított el a maga számára az Ibériai-félszigeten.

 

 

4. A berendezkedés

 

Abú l-Abbász az Omajjádok legyilkolásáért érdemelte ki az asz-Szaffáh (a mészáros) melléknevet. Később minden utódja uralkodói melléknevén kormányzott. 754-es halála után fivére, a két trónkövetelővel szemben is diadalt arató al-Manszúr (754–775) volt az, aki ténylegesen megszilárdította pozícióját: a síita Kúfából 762-ben az újonnan épített fővárosába, Bagdadba költözött. Ezáltal a nyugati térség (Észak-Afrika, Egyiptom és Szíria) veszített súlyából a birodalmon belül. Itt kapott helyet a kalifa udvara, tekintélyes adminisztrációja és a központi hadsereg, az ún. hurászáni gárda.

Az Omajjádok bukásával számos elégedetlenkedő csoport maradt talpon, sőt újak születtek. Az arab törzsi viszálykodás nem szűnt meg, bár súlyát vesztette, ugyanis a maválí egyenjogúsításával az arab alattvalók befolyása jelentősen csökkent. A háridzsiták fundamentalista elképzeléseit természetesen az abbászidák sem kívánták megvalósítani, és a síiták is kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy kihasználták őket és hazudtak nekik. 755-ben a veszedelmesen nagy hatalomra szert tett Abú Muszlim meggyilkolásával majdnem fél évszázadig tartó lázongás vette kezdetét a keleti tartományokban, melynek ideológiai hátterét különféle szinkretisztikus nézetek képezték. Az Omajjádok hívei is gyakorta lázongtak Szíriában és Egyiptomban. Al-Manszúrt a fia, al-Mahdí (775–785) követte a trónon. Az ő idejére annyira megerősödött a központi hatalom, hogy a különféle lázongások ellenére megkezdődtek a Bizánci Birodalom elleni hadjáratok, melyekben már trónörökösként kitűnt a kalifa kisebbik fia, Hárún ar-Rasíd, aki 782-es hadjáratával a Boszporuszig hatolt, és adófizető vazallussá tette a képrombolási harcokkal foglalkozó császárságot.

 

 

6. Kiterjedése

 

Az Abbászida Kalifátus nagyjában-egészében az Omajjádok uralma alatt álló területeket örökölte keleten, ám Észak-Afrikában és az Ibériai-félszigeten sosem adódott mód rá, hogy megszilárdítsák hatalmukat. Ennek megfelelően kettős igazgatási rendszert alakítottak ki, mely központi és periférikus tartományokat különböztetett meg. Ez utóbbiakból csak alkalmanként származtak jövedelmek, és általánosságban csak lazán függtek a központi hatalomtól. Ennek megfelelően viszont a központi tartományok – mindenekelőtt Mezopotámia, Szíria, Egyiptom és Nyugat-Irán – szigorú ellenőrzés alá kerültek. A központ Damaszkuszból átkerült az al-Manszúr kalifa által 762-ben alapított Bagdad városába.[1]

Hárún ar-Rasíd kalifa (786-809) uralkodása alatt virágzó korszakát élte az arabok birodalma. Fellendült a kereskedelem, a mediterrán térség városaiból (elsősorban Kairó, Akkon és Antiochia) hosszú kereskedelmi útvonalak indultak Európába, Közép-Afrikába és Indiába. 758-ban már jelentős arab kereskedői kolónia élt Kanfúnban (mai Kanton) is.[1] Egyes kereskedők és tudósok eljutottak az ázsiai sztyeppék nomád törzseihez, köztük a magyarok őseihez, ahonnan jelentős őstörténeti írásokkal tértek vissza. Legismertebbek Dzsajháni, Ibn Ruszta és Gardízi leírásai.

 

 

7. Kultúra és tudomány

 

A korszakban az arab hódítók uralmát az Iszlám világ legtöbb területén felváltotta a helyi, nem arab elit uralma. Az arab nyelv és az általa közvetített kultúra azonban széles körben elterjedt, és hozzájárult mind a kultúra, mind a távolsági kereskedelem fellendüléséhez. A kalifátus korában a Szeleukidák által hátrahagyott hellenisztikus kultúra továbbfejlődött, az iszlám művelődési központokban több ezer arab fordítás készült az antik és zsidó nyelvű alkotásokról: ezekbe beletartoztak a görög filozófiai művek, számtani és mértani könyvek. Ez okozta az arab tudományok látványos fellendülését, mind a csillagászatban (iránytű), kémiában (alkímia) és matematikában. A tudományos eredmények a 12. század-ban, az antik művészet és filozófia maradványai pedig csak a keresztes háborúk hódításai során jutottak el Európába.

A hellenisztikus örökség mellett a kínai tudomány vívmányai is eljutottak az arab világba.A 751-ben Talasznál ejtett foglyoktól eltanult papírkészítés például gyorsan elterjedt az egész birodalomban, Hárún ar-Rashid kalifa idejében már működtek papírmalmok Bagdadban, és 900 körül eljutott a technika a mai Spanyolország területére is.

A Kalifátus nagyvárosai messze túlszárnyalták a kor európai városait. Córdoba fénykorában (a 10. században) körülbelül félmillió lakost számlált, falai között kb. 250 000 ház állt, 80 000 üzlet működött, valamint 471 dzsáminak és egy nagy hírnévnek örvendő egyetemnek adott otthont. A korszak legnagyobb keresztény városa, Bizánc, talán negyedmillió főt számlálhatott a 9. században.

 

 

8. Hanyatlás

 

A 8. század-ra az óriási területet már nem lehetett egyben tartani, a szélső tartományok sorra leváltak, majd önállósultak. Az Omajjádok átvették az uralmat a Ibériai-félszigeten, így jött létre a független Córdobai emírség (755), Egyiptom pedig a Fátimida dinasztia kezére került 969-től. A Fátimidák, majd erre válaszul az ibériai Omajjádok a kalifai címet is felvették.

 

ugyanaz a weis-greenből:

 

9. Mit jelentett az abbászida forradalom a muszlim államiság életében?

 

- soknemzetiségű birodalom, a siitákra és a mawálira támaszkodott

- perzsa hivatalnoki kar, barmakidák

- egyenlőségre épülő egyetemes iszlám birodalom

- zsoldos hadsereg: khurászáni gárda

- polgári arisztokrácia: kormányzathoz kötődő személyek, személyes vagyonnal rendelkezők, hivatalnokok, földbirtokosok, culamā’

- vallási buzgalom, birodalmi örökség

- hatalmas vagyonok felszabadítása és béke – kereskedelem, bankok, textilipar, kézművesség, utazók

- a vagyon forrása a föld

 

10. Mi volt az autokrata és konstitucionalista blokk küzdelmének lényege és miféle politikai erőket képviseltek?

 

- a Korán örökkávalóságának tana

- cezaropapizmus, muctaziliták

Ez a kalifa és az ulemák közötti “vita” a Korán eredetével kapcsolatban, pl.

Az előző szerint teremtett, az utóbbi szerint öröktől való.

al-Mamún: dekrétum kiadása arról, h a K. teremtett> ezért értelmezni kell, ez pedig a kalifa feladata >> nem volt népszerű

összeütközés a vallási hatalom kérdésében

az autokrata blokkhoz (kalifa) csatlakoztak a mutaziliták is

al-Mutawakkil kalifa vonta vissza a népszerűtlen tanítást > kiegyezett a két blokk

 

11. Miféle sajátosságok jellemezték az abbászida kalifátus első 100 évét?

 

- soknemzetiségű birodalom, a siitákra és a mawálira támaszkodott

- perzsa hivatalnoki kar, barmakidák

- egyenlőségre épülő egyetemes iszlám birodalom

- zsoldos hadsereg: khurászáni gárda

- polgári arisztokrácia: kormányzathoz kötődő személyek, személyes vagyonnal rendelkezők, hivatalnokok, földbirtokosok, culamā’

- vallási buzgalom, birodalmi örökség

- hatalmas vagyonok felszabadítása és béke – kereskedelem, bankok, textilipar, kézművesség, utazók

- a vagyon forrása a föld

- arabizáció, magaskultúra, költészet, tudományosság, irodalomkritika, próza: ḥadīṯ, sunna, tafsīr, tārīḫ, filológia, adab

 

12. Miféle siíta irányzatok voltak az abbászida időszakban és mi jellemezte azokat?

 

- Az cAbbászidák viszonya a sícitákkal ellentmondásos volt. Általában politikai ellenfélnek tartották és üldözték őket. Egyik részüket teljesen elutasították, szélsőségeseknek (ġulāt) nevezték őket. Perzsa és gnosztikus eredetű nézeteket tulajdonítottak nekik. A többi sícita valamelyest mérsékeltebb nézeteket vallott. Az cAbbászidák eredetileg sícita jellegű tömegmozgalom támogatásával kerültek hatalomra, de a sícita törvények elutasították a hatalmukat. Al- Manṣūr kalifa (136/754- 158/775) idejében sícita felkelés tört ki, amelyet még egy híres jogtudós, Mālik ibn Anas is támogatott, de ezt fegyverrel elverték. Al-Mahdī kalifa már a békére törekedett, de utódai, al-Hādī (169/785- 170/786) és ar-Rašīd (170/786- 193/809) folytatták a korábbi sícita ellenes politikát. Al-Ma’mūn kalifa ismét békülni próbált, de ez is kudarcba fulladt. Olykor békében éltek, olykor pedig üldözték őket. Az cAbbászidák a Próféta családját tágabb értelemben értelmezték, azaz belevették cAlī és al-cAbbās leszármazottait, ezzel szemben a síciták értelmezése szerint kizárólag cAlī utódai tekinthetők elfogadottnak. A sícitákkal megromlott az cAbbászidák kapcsolata, ezért a szunnita iszlám felé fordultak.

ötös síciták (záiditák): Zaidiyya, Zaidism or Zaydism (Arabic: الزيدية az-zaydiyya, adjective form Zaidi or Zaydi) is a Shī’a madhhab (sect, school) named after the Imām Zayd ibn ˤAlī. Followers of the Zaidi fiqh are called Zaidis (or occasionally, Fivers by Sunnis).

hetes ( iszmáiliták): The Ismāʿīlī get their name from their acceptance of Ismāʿīl ibn Jaʿfar as the divinely appointed spiritual successor (Imām) to Jaʿfar aṣ-Ṣādiq, wherein they differ from the Twelvers, who accept Mūsà al-Kāżim, younger brother of Ismāʿīl, as the true Imām.

 

tizenkettes (imámita): http://en.wikipedia.org/wiki/Imam; itt a 12 imám listája

 

13. Mit jelentett a muszlim nemzetköziség és melyek voltak azok a tényezők amelyek a sokféle muszlim részfejedelemséget egységben tartották?

 

Az arab hódítások következményeként Kína határától az Atlanti- óceánig terjedő térség egyetlen, hatalmas gazdasági egységgé változott.  Ez nagy előnyökkel járt, pl nyersanyagokat lehetett szállítani távoli helyekre, ezáltal lehetővég tette különböző iparágak fejlődését. Ilyen például a textilipar, amelyet a máshonnan származó gyapjú és máshol előállított festékek segítettek előre. Az egyiptomi üvegiparra nagymértékben hatott az iraki technika. 3. hasznos következmény a pénz szabad áramlása. Végül pedig lehetőség nyílt kész termékekkel való kereskedelemre, ami az ipart és a kereskedelmet is segítette. A kereskedelem nem csak a birodalomra korlátozódott, így Nyugaton főként a szaharai és a szub-szaharai Afrikára, Keleten Indiára és más régiókra is. Afrikából származott az arany, keleti termékek voltak a luxuscikkek. Ilyen pl az illatszerek, fűszerek, drágakövek, selyem és a festék szintén. Tengeri és szárazföldi utakat egyaránt használtak, de a tengeri jelentősebbnek számított. Jelentős tengerparti városok jöttek létre a Perzsa-öböl partján. Kereskedelmi kapcsolat fűzte őket az északi népekhez is, különösen a Volga- vidékén élőkhöz, ezáltal Skandináviából származó állatbőrhöz jutottak. A muszlim kereskedők által az iszlám is hódított, Közép-Ázsiában, Indiában, Délkelet-Ázsiában vagy éppen Kínában ők voltak a kizárólagos képviselői. Az cAbbászida kor virágzása idején szerény volt a kereskedelem az iszlám világ és Nyugat-Európa között. Henri Pirenne francia történész elmélete szerint az arab hódítások megtörték a mediterrán világ gazdasági egységét. A Mediterráneum gazdasági egysége helyett az arabok új szárazföld-központú egységet teremtettek, amely egyesítette a térség déli és keleti partvidékét a Kelet térségével. A gazdasági fejlődéssel a népesség növekedése is együtt járt, ez köszönhető volt a magasabb születési aránynak, illetve a kedvezőbb egészségügyi- és életkörülményeknek. Afrikából rabszolgák, Közép-Ázsiából pedig türk rabszolgakatoná k áramlottak a birodalomba. A lakosság leginkább a városokban növekedett meg, ez segítette az urbanizációt.

 

14. Mi a különbség a kalifa, a vezír, az emír, a szultán és az amir al-umara’ tisztsége között?

 

Kalifa (Arabic: خليفة‎; /khalīfah/) az állam feje és az umma vezetője; Mohamed politikai utóda, nem csak politikai, hanem vallási vezető is egyben; Amīr al-Mu’minīn (أمير المؤمنين): a hívők fejedelme

Vezér, vezír ((Persian: وزير) tanácsadó, vagy miniszter, javarészt politikai, néha vallási tisztség; maga a tisztség perzsa eredetű; a Nagy Vezér általában a kormány feje, aka. miniszterelnök;

Emír (أمير; amīr): vezető, katonai parancsnok, herveg;

Szultán (سلطان): az, akinél a hatalom van; az abbászidák alatt a kormányzó, az oszmán-törökök alatt az uralkodó;

 

15. Gazdasági virágzás és a vagyonos rétegek növekedése

 

- a rablóhadjáratok során szerzett zsákmány miatt hatalmas vagyonok halmozódnak fel

- a hatalmas vagyonok a táborvárosorban koncentrálódnak

- két pénzérme: dínár és dirhem

- a pénz elősegítette a banki tevékenységet

- ipar: textil, üveggyártás, fazekasság, illatszerek, kereskedelem

- jeletős urbanizáció: kis-, és nagykereskedők

- közös kereskedelmi vállalkozások: a befektető rábízott egy összeget a kereskedőre, és részesedett a haszonból; a haszon jogosságát az iszlámjog nem kérdőjelezte meg; a hanafita jogi iskola dolgozza ki a kereskedelmi jogot

 

16. Küzdelem a vallási hegemóniáért

 

- a Korán teremtettségének kérdése körül forognak;

- al-Macmún kiadott egy rendeletet, amely szerint a Korán teremtett (muctazilitákat államvallássá elmelte), ez ellenállást váltott ki az culemá köreiben

 

17. Arabizáció és arab kultúra

 

- az arab lett a közigazgatás és a kultúra nyelve, az iszlám miatt

- arab magaskultúra, és arab köznapi kultúra, ahol az arab elemek a helyi szokásokkal keverednek

- curdi-költők: eltávolodtak a hagyományos qászidától, és a szerelmet önálló témaként dolgozták fel; al-Aḫtal, Al-Farazdaq

- új költészet: Abúl-Atáhiya, Abú Nuwás (Harún ar-Rasíd alatt)

- az irodalmi kritika erős fejlődése, terjengősség

- jelentős prózairodalom: hadísz, tafszír, naḥw (nyelvészet), adab (szépirodalom), levélirodalom, Kalila és Dimna, fordítások, filozófia, tudományosság (mágia, orvostudmány, matematika, csillagászat, földrajztudomány, új eszközök)

 

18. Az Abbászidák bukása

 

- Harún után polgárháború (8o9-813)

- zanğ-felkelés: 869-883; a Dél-Irakban mocsárlecsapoláson dolgozó fekete-afrikai rabszolgák felkelése, vezetőjük egy alida; elfoglalták Dél-Irakot és Khúzisztánt, elvágták a kereskedelmi útvonalakat

- a Buwayhidák foglalják el

- a bukás okai: társadalmi nyugatalnság, elszakadási tendenciák

- feszültségforrások: gazdag arisztokrácia, szegény köznép; adószedők mohósága (az adó a termés fele és 1/5-e között változott); beduinok s rabszolgák tömegei; török rabszolga-katonaság (gilmán); független államok létrejötte a 9. században; nem volt egységes a birodalom;


kháridzsiták

b 6, 7, 8

Háridzsita irányzatok

A háridzsita irányzat alapvetően politikai síkon különült el az iszlám más irányzataitól és erősen hatalomellenes felfogást képviselt. Míg az első két kalifát, Abu Bakrt és I. Omárt elismerik „helyesen vezetettnek” (ld. Rásidún), addig Oszmánt már káros újítások (bida) bevezetésével vádolják. A háridzsiták különválására az első fitna során került sor, amikor kiváltak Ali hívei közül, mert elutasították az egyezkedési kísérletét Muávijával, a lázadó szíriai helytartóval. Az ezt követő századokban számos szociális alapú, államellenes felkelés számára szolgáltattak ideológiát.

A háridzsitáknak három főbb irányzatuk alakult ki, az azrakiták, a sufriták és az ibáditák. Ezek közül napjainkra egyedül az ibáditák maradtak fent, Omán területén. Az azrakita és a sufrita irányzatok minden más muszlim csoportot hitehagyottnak minősítettek és az ellenük való folyamatos hadviselés doktrínáját vallották. Ennek köszönhetően az iszlám világban számos szerző aposztrofálja napjaink fundamentalista mozgalmait neo-háridzsitaként.


síiták

b 6, 7, 8

 

Síita irányzatok

 

a. Ali és a mozgalom gyökerei

 

Az iszlám történetének első nagy szakadása nem sokkal az iszlám megjelenése és Arab-félszigetet egyesítő diadala után következett be. Mohamed próféta 632-es halálakor nagy valószínűséggel nem rendelkezett arról, hogy ki vezesse utána a nemrég jórészt erővel összekovácsolt muszlim közösséget (umma), ami így a szétesés szélére került. Társai (szahába) azonban gyors döntést hozva megválasztották maguk közül a „helyettesét” (halífa, azaz kalifa), Abu Bakrot. A síita források szerint ekkor a kétségkívül kegyes életet élő, de még viszonylag fiatal és tapasztalatlan Alit illette volna a közösség vezetésének joga, és állítják, hogy Ali Mohamed egyértelműen kinevezett (vaszí) utódja volt. A szunnita forrásanyag kimutatható ellenállásról csak a harmadik kalifa, Oszmán (644–656) idejéből tud: I. Omar rendelkezése szerint egy társak közül választott döntőbíróságra hárult az új kalifa megválasztása, és Oszmán mellett az immár érett korú, érdemdús Ali volt a nagy esélyes. Ali ezt követően afféle passzív rezisztenciába vonult, és – ha bizonyíthatóan nem is támogatta a kalifa elleni lázongást – kapva kapott az alkalmon, amikor 656-ban a járadékaikkal elégedetlen egyiptomi katonák meggyilkolták Oszmánt.

 

Ali a társadalmi elégedetlenség egyik központjába, Irakba tette át székhelyét Medinából. Kúfa nemrég alapított városa, illetve a szintén nemrég létrehozott baszrai helyőrség a későbbiekben is a síita mozgalom központjául szolgált, és számos kultikus hely fekszik Mezopotámia területén mind a mai napig. A meggyilkolt Oszmán a befolyásos Omajjád család sarja volt. Távoli rokona, Muávija szíriai helytartó halálhírére nem volt hajlandó felesküdni Alira, míg az igazságot nem szolgáltat. A kalifa nem így cselekedett, hanem haddal indult Damaszkusz ellen: kitört az I. fitna. A 657-es sziffíni csata azonban Muávija ravaszságának hála döntetlenül végződött, és súlyosan megtépázta Ali tekintélyét. Míg a háttérben tárgyalások folytak, Ali az őt túl enyhe fellépése miatt elmarasztaló hívei (a később külön szektává váló háridzsiták) ellen vonult, miáltal még több hívét idegenítette el magától. A továbbiakban már ütközetre sem került sor: Alinak nem maradt elég ereje a támadásra. 661-ben egy hajdani híve a kúfai mecsetben gyilkolta meg, nyughelye fölé épült később Nedzsef városa.

 

b. Haszan és Huszajn

 

Alinak két fia született Fátima az-Zahrától, Mohamed lányától: Haszan és Huszajn. A kúfai muszlimok Haszannak esküdtek hűséget, de saját táborának zúgolódása és Muávija nyomása hatására ez utóbbi javára lemondott követeléséről. Ettől kezdve élete végéig Medinában élt visszavonultan, a híradások szerint több száz felesége és ágyasa társaságában az omajjád medinai emír, Marván ibn al-Hakam felügyelete alatt. 669-ben halt meg, egyes síita források szerint megmérgezték. Halálát követően jóval agilisabb öccse, Huszajn lett a család feje, így a harmadik síita imám.

Amikor 680-ban meghalt Muávija, az elsősorban iraki városokban (Baszra, Kúfa) tömörülő Ali-pártiak üzenetet küldtek a hidzsázi visszavonultságban élő Huszajnnak, miszerint készek támogatni igényét a trónra. Huszajn, aki addig sem ismerte el Muávija fiát, Jazídot kalifának, népes családjával és kis kísérettel elindult, miután kémeivel ellenőrizte a kúfai helyzetet. Az Omajjádokhoz hű iraki kormányzó tőrbe csalta, és az Eufrátesz partján, Kerbela közelében lemészároltatta csapatát (október 10. a keresztény naptár szerint, az iszlám holdnaptár alapján muharram 10.). Huszajn fejét Damaszkuszba küldték, ahol Jazíd eltemette. (A fej utóbb állítólag Kairóba repült.) Hasszán, illetve elsősorban Huszajn halálára, a kerbelai tragédiára a síiták a keresztény középkori misztériumjátékokhoz hasonló szertartásokkal emlékeznek. A Kerbela emlékét felidéző ünnepségeken (asúra) a keresztény flagellánsokhoz hasonló, önostorozó, sőt önmagukat karddal, késekkel vagdaló szerzetesek is részt vesznek olykor.

 

c. A vallássá válás útján

 

A kerbelai csata igen jelentős lépés volt a sía politikaiból vallási mozgalommá válásának folyamatában, mert két fontos tényezőt teremtett meg hozzá: a később rendkívül gazdaggá váló mártírkultuszt és a hívek önmarcangoló bűnbánatát. Az első bűnbánók, az ún. tavvábok alapvetően azért vádolták magukat, mert féltek segítséget nyújtani Huszajnnak és kis csapatának, pedig a közeli Kúfából megtehették volna. Muharram 10-én tartják a síiták az ásúrá elnevezésű emléknapot, ilyenkor gyakoriak az eseményeket felelevenítő misztériumjátékok (taazija), illetve sokan nyilvános önkínzást folytatnak.

A háttérbe szorult síiták eszmeisége korán kapcsolódott a hódítások következtében frissen iszlamizált, de adóügyi okokból – az iszlám alapelveinek ellentmondva – még mindig alsóbbrendűként kezelt ún. maválí-réteg elégedetlenségéhez. Jazíd 683-as halálát követően tört ki a II. fitna, melyhez kapcsolódóan 685-ben Kúfa központtal minden korábbinál jelentősebb síita felkelés robbant ki al-Muhtár, Ali imám hajdani szolgája vezetésével. Mezopotámia nagy részét az évek folyamán mindinkább független, a maválíra támaszkodó ideológiát kialakító Muhtár vezette felkelők kerítették hatalmukba, akik elméletileg Ali egy nem Fátimától származó fia, Muhammad ibn al-Hanafijja nevében léptek fel, noha az lemondott hatalmi igényeiről. Abd al-Malik kalifa óriási szerencséjére ellenfelei, Abdalláh ibn az-Zubajr ellenkalifa, a háridzsiták és síiták nem akartak egységesen fellépni ellene. A szerencsés körülményt a kalifa nem habozott kihasználni: Muhtárt és furkósbotokkal hadakozó fanatikusait, a kajszánitákat 687-ben Muszab ibn az-Zubajr, Baszra kormányzója, Abdalláh ellenkalifa fivére verte le. Ezt a nagy kudarcot követően a síita mozgalom konspiratív szakaszba lépett, és sokáig nem hallatott magáról.

 

d. Zajd felkelése

 

A csendet csak 740-ben törte meg Zajd, Ali Zajn al-Ábidín imám fia, al-Huszajn unokája, amikor Kúfában és a város környékén élő beduinok körében kezdett szervezkedni, hogy átvegye családja számára a hatalmat. Hisám kalifa kormányzója azonban értesült a konspirációról, és az ominózus napon a hívekre zárta a mecsetajtót. Zajd így helyi támogatás nélkül volt kénytelen szembe szállni a hatalommal, hiába. Hisám később keresztre feszítette és elégettette Zajd holttestét, amiért az Omajjádok bukásakor az övével is hasonló módon jártak el.

A tizenkettes síiták Zajdot pusztán mártírnak tekintik, mivel szerintük fivére, Muhammad al-Bákir volt valójában az ötödik imám. A síán belül azonban hamarosan kialakult egy mérsékelt, ún. zajdita szekta, ami Zajdot tekinti az ötödik imámnak. Az ötös síiták központja eleinte Tabarisztán volt a Kaszpi-tenger déli partvidékén, majd 9. század legvégén elfoglalták a sokáig semmilyen külső hatalomtól sem háborított Jement, és imámjaik az Oszmán Birodalom támadásai ellenére a 20. század közepéig irányították a területet. Nézeteik szerint az imám nem örökli, hanem tanulás és tapasztalatok útján szerzi meg a közösség vezetéséhez szükséges képességeket, erényt és tudást, azaz az Alidák legrátermettebbike érdemli ki az imámságot. (Jól mutatja ezt, hogy bár maga Zajd és néhány évvel később elesett fia Huszajntól származik, mind a tabarisztáni, mind a jemeni zajdita imámok Haszan utódai közül kerültek ki.)

 

e. Az abbászida hatalomátvétel

 

Az első időkben nem minden, Mohamed rokonainak vezető szerepet biztosítani kívánó mozgalom sorakozott fel egyértelműen Ali és utódai mögé – azon túlmenően is, hogy Haszan és Huszajn utódainak hívei között is ellentétek feszültek. Ali testvérének, Dzsaafar leszármazottainak is jelentős támogatói bázisa volt, de a próféta és Ali nagybátyja, al-Abbász családja is komoly megbecsültségnek örvendett. Az Abbászidák a 8. század első harmada táján kezdtek agitációba az Omajjádok ellen. A síiták nagy részét is rávették, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Ők maguk eredetileg Muhammad ibn al-Hanafijja fia, Abú Hásim Abdalláh trónigényét támogatták, aki halála előtt al-Abbász dédunokáját, Muhammad ibn Alít ismerte el az ahl al-bajt vezetőjének és legitim trónörökösnek. Muhammad halála után fia, Ibráhím, majd öccse, Abdalláh asz-Szaffáh vezette a mozgalmat, melyet Kúfából szervezett a tehetséges Abú Szaláma, és a horászáni Mervből irányított Abú Muszlim.

A síiták egy jelentős része azonban nem az Abbászidákat támogatta, hanem al-Haszan Abdalláh nevű fiának gyermekét, az an-Nafsz az-Zakijja (a „tiszta lélek”) névvel illetett Muhammadot. Számukra, bár támogatták az Omajjádok megbuktatását, keserves csalódást jelentett, amikor 750-ben az Abbászidák szerezték meg a kalifátust a ház népe nevében. Az Abbászidák ráadásul hamarosan végeztek Abú Szalámával és Abú Muszlimmal, akik továbbra is túlzott befolyással rendelkeztek, és el is költöztek Kúfából (először al-Hásimijja városába, majd a szintén újonnan épített Bagdadba). Az elégedetlenség csúcspontja az volt, amikor Muhammad an-Nafsz az-Zakijja a második abbászida uralkodó, Al-Manszúr kalifa ellen Medina központtal 762-ben lázadást indított, amit az – fivére iraki lázadásával együtt – véresen levert. Ezzel a síiták jelentős része elpártolt a kalifátustól. (Érdemes megjegyezni, hogy az ún. abbászida sía egyik vadhajtását, a rávandijja nevű mozgalmat, amely az új kalifákat istenítette, korábban szintén al-Manszúr verte le.)

 

f. Felügyelet alatt

 

A következő időszakban a síiták többsége az üldözés elől jobbnak látta békés elvonultságba menekülni. A kötelező óvatosság (takijja) eszméjének kialakításában kulcsszerepe volt a tizenkettesek hatodik imámjának, Dzsaafar asz-Szádiknak, a 743-ban feltehetően Hisám kalifa parancsára megmérgezett Muhammad al-Bákir inkább tudós, mintsem politikus fiának. Bár kisebb szélsőséges síita csoportok olykor lázongtak – így 786-ban a leverése helyéről Száhib Fahhnak nevezett haszanida Mekka környékén –, a többségi irányzat nemhogy aktív politikát folytatott volna, de még a hívek jó része előtt is titokban tartotta a vezetők ki- és hollétét, ha tehette. Ennek ellenére a kalifák tisztában voltak vele, hogy hatalmukra nézve potenciális veszélyforrást jelentenek Ali utódai, így igyekeztek felügyelni őket. Dzsaafart 765-ös haláláig – amit a hívek közül sokan mérgezésnek tulajdonítanak – több alkalommal zárták börtönbe. Fia, a hetedik imám, Múszá l-Kázim 799-ben Hárún ar-Rasíd börtönében hunyt el.

Hárún ar-Rasíd fia, al-Mamún változtatott ezen a politikán. Míg fivére, a kalifátust öröklő al-Amín ellen harcolt, magához vette Múszá l-Kázim fiát, Alí ar-Ridát, akit örökösévé nevezett ki, és egyéb gesztusokat is tett (pl. az Abbászidák fekete lobogóját a síiták zöld színére cserélte), hogy ezzel megszerezze a sía támogatását. Alí imám azonban nem élte túl a kalifát: alighogy Mamún hatalma konszolidálódott, 819-ben meghalt Tuszban – a síita hagyomány szerint maga Mamún mérgeztette meg. A következő imám, Muhammad al-Dzsavád ekkor még kisgyermek volt, de a kalifa magához vette, és egy lányát adta hozzá feleségül. 835-ben hunyt el, a hagyomány szerint felesége mérgezte meg az új kalifa, al-Mutaszim parancsára. Az ő fia, Alí al-Hádí szintén kisgyermekként örökölte meg az imámátust, és húszéves korában, 848-ban Szamarrában helyezték házi őrizetbe fiával, al-Haszan al-Aszkaríval együtt. Ali 868-ban, Haszan pedig, aki így egész imámsága alatt fogságban volt, 874-ben hunyt el házi őrizetben.

A tizenkettes sía szerint az utolsó imám Muhammad al-Mahdí, al-Aszkarí kisfia, akit titokban tartottak az Abbászidák előtt, de apja halála után gyermekként eltűnt. Ezt követi a rejtőzés (gajba) időszaka. Az ún. „kis rejtőzés” (al-gajbat asz-szugrá) 939-ig tartott, eközben Muhammad négy képviselőjén keresztül tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Az utolsó képviselő halálával kezdődött a síiták szerint mindmáig tartó „nagy rejtőzés” (al-gajbat al-kubrá), melynek során Isten magához vette Muhammad imámot, aki felkészül, hogy megváltóként (mahdí) visszatérjen valamikor a jövőben, és visszatérve megvalósítsa Mohamed próféta azóta elfajzott művét a Földön az utolsó ítélet előtt.

 

h. Az iszmáiliták

 

A 9. század végén a síának egy újabb ága alakult ki, az iszmáilitáké. Tanításuk szerint Dzsaafar asz-Szádik csak a megtévesztés érdekében tett úgy, mintha Múszá l-Kázim lenne az utódja, valójában azonban Iszmáíl nevű fia volt az – aki viszont a többi síita szerint még Dzsaafar életében elhunyt. Az iszmáiliták nem egységesek abban, hogy elfogadják-e ezt a tényt: egyesek szerint halála csak színjáték volt, mások viszont úgy tartják, hogy ha meg is halt apja életében, akkor is imám volt, és ezt tovább is örökítette fiára, Muhammadra, a hetedik imámra,[1] aki elrejtőzött, és majd visszatér mahdíként. E téren azonban szintén nem egységes az iszmáilita dogmatika: sokan magát Iszmáílt vallják a hetedik, rejtőző imámnak. A hetes síában a rejtőzés- és mahdítan sem olyan egyértelműen körvonalazott, mint a tizenketteseknél. A többségük szerint Iszmáíl leszármazottai továbbra is éltek, és hittérítőik (dáík) keresztül tartották a kapcsolatot a világgal. Az iszmáiliták egyébként erősen a neoplatonizmus hatása alatt álltak, különösen az istenség emanációja tanának tekintetében. Úgy vélték ugyanis, hogy a világnak hét periódusa van, amelyet hét, isteni kiáradást megtestesítő próféta vezet be: Ádám, Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus és Mohamed, illetve a majdan visszatérő mahdí, tanításukat pedig hét-hét közvetítő adja át az új periódus kezdetéig. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy úgy ítélték meg: a mahdí érkezésével az iszlám, azaz a Mohamed által hirdetett világrend meghaladottá vált.

Az iszmáilita tanok két mozgalomban eszkalálódtak a 10. század első felében. Az első, a komoly perzsa befolyás alatt álló karmatíké, egy rövid ideig tartó, igen erőszakos periódust hozott a Közel-Kelet történetében. Bahreini központjukból kiindulva a rablási lehetőségen kapó beduinok támogatásával működő karmatík egy perzsa rabszolgafiút neveztek ki mahdívá, meghirdetve az addigi világrend végső pusztulását. Ennek jegyében Mezopotámia és az Arab-félsziget területeit dúlták, és 928-ban Mekka városában vérfürdőt rendeztek a zarándokok között. Ekkor az új rend jegyében még a Kábából is elrabolták a fekete követ. A mozgalom vezetői azonban valamiféle belső zavar miatt hamarosan meggyilkolták a megváltót, mire a karmatík fokozatosan elvesztették támogatóikat. 950-ben még a fekete kő is visszakerült Mekkába. A karmatí mozgalom a század végére elenyészett.

Sokkal sikeresebbnek bizonyult a másik iszmáilita mozgalom, amelyhez a karmatík nem voltak hajlandóak csatlakozni. 909-ben magát Muhammad ibn Iszmáíl utódjának kiadva Ifríkijában lépett fel egy lázadó, Ubajd Alláh al-Mahdí billáh, aki hamarosan megdöntötte az Aglabidák hatalmát. Utódai, akiket a Mohamed lányától való származásuk kihangsúlyozása miatt Fátimidáknak neveztek, 969-ben elpusztították az Ihsídidák egyiptomi emírségét, és amellett, hogy imámoknak tekintették magukat, kalifai címet vettek fel. A Fátimidák állama 1171-ig állt fenn, és léte során az észak-afrikai és levantei térség meghatározó birodalma volt. Eközben azonban iszmáilita tanokat kénytelenek voltak enyhíteni – az egyetlen kivételt a labilis idegállapotú, 996–1021 között uralkodó al-Hákim jelentette, aki magát az istenség földi megtestesülésének jelentette ki, és végül valószínűleg meggyilkolták emiatt. Mindemellett a fátimida misszió folytatódott, és Haszan-i Szabbáh révén Iránban, Rasíd ad-Dín Szinán, a „hegy öregje” révén pedig Szíriában valóságos államiság jött létre a megközelíthetetlen erődök hálózatából a 11–12. század folyamán.

A két erődhálózat 1094-ig elismerte a Fátimidák imámságát, de a mozgalom ekkor kettészakadt egy örökösödési kérdés kapcsán. Al-Musztanszirnak ugyanis két fia volt, al-Musztaalí és Nizár. Ez utóbbit megölték, de a szíriai és perzsiai iszmáiliták végül őt ismerték el legitim imámnak. Az ún. nizári iszmáilitákkal a keresztesek is gyakorta találkoztak – ők voltak a merész orgyilkosságaikról hírhedt aszaszinok. A két erődhálózat a 13. század közepén szűnt meg: a Hülegü kán vezette mongolok az iráni iszmáilitákat 1256-ban hajtották uralmuk alá, a Mamlúk Birodalom szultánja, az-Záhir Bajbarsz pedig 1273-ra hódoltatta szíriai hitsorsosaikat. Bajbarsz kegye folytán az iszmáiliták lakhelyüket és némi autonómiát megőrizhettek, de végérvényesen a szultánság alattvalóivá váltak.

 

g. A síita iszlám tanításai

 

A síita és a szunnita vallási felfogás közötti különbségek csak alaposabb tanulmányozás után ismerhetők fel, mivel a muszlim hit e két irányzata egyaránt a Koránon alapul. Hitük második legfontosabb forrása a szunna, mely a Próféta példamutató életútját hagyományozta az utókorra. Síiták és szunniták egyaránt úgy vélik, hogy ezeket az összegyűjtött szövegeket az idők folyamán meghamisították, autentikusnak azonban már mindkét fél más-más szövegrészeket tekint. Így például a tizenkettes síiták nem csupán Mohamed prófétát tartják Allahtól vezéreltnek és tévedhetetlennek, de a Prófáta lányát, Fátimát és a tizenkét imámot is, és ezért nézetük szerint – a szunnitáktól eltérően – a Korán mellett azok a hagyományok is a síita jogrend alapját képezik, amelyek e további “Tévedhetetlenek” szavait és cselekedeteit foglalják magukban. Valamennyi muszlim hívő kötelessége a hitvallás és az ima, a böjt, az alamizsnaadás és a Mekkába való zarándoklat. E téren jobbára jelentéktelen az eltérés a két felekezet között. A síiták például összevonják a déli és a délutáni, illetve az esti és éjszakai imát, így hát a szunnitáknál szokásos napi ötszöri alkalom helyett naponta mindössze háromszor imádkoznak. További síita sajátosság, hogy a hívők Mekkán kívül az imámok sírjához is elzarándokolnak. A síiták szerint a kalifai méltóságot Ali leszármazottai öröklik. Bizonyos síita felfogásban már az első három kalifa uralkodása sem tekinthető törvényesnek, mert megválasztásuk az idzsmára, a hívők közmegegyezésére alapult, a síiták azonban nem az idzsmát tekintik az iszlám jog végső forrásának, hanem Ali családjának leszármazottját, akit ők nem kalifának, hanem imámnak neveznek. Az imám szó sokkal több transzcendens elemet tartalmaz, mint a kalifa kifejezés. A kalifa választott uralkodó, Mohamed helyettese, de földöntúli képességekkel nem rendelkezik. Az imám szent ember, ő nem helyettese a Prófétának, hanem megjelenítője. Minden korszaknak van imámja, függetlenül attól, hogy az imám nyílvánosan irányítja a közösséget vagy rejtőzködve él. Fontos szerepe van a síitizmusban a mahdi (megváltó) eljövetelének a végső időkben.


Szunnita ortodox jogi iskolák

B 6, 7, 8

Szunnita irányzatok

Az iszlámban a teológia szerepét a vallásjog és a jogtudomány (fikh) tölti be, mivel a hitrendszer megkérdőjelezhetetlen és a vizsgálatára nincs lehetőség. A kinyilatkoztatott vallás forrásainak hitelessége azonban, éppen ezért, központi kérdés.

A rendkívüli gyorsasággal terjedő iszlám, amelyet az áttérések állami támogatása is segített, már igen korán szükségessé tette az egységes jogrend kialakítását és szabályozását, hiszen a frissen áttért hívőkben még élénken éltek az ősi istenek képzetei, a régi szokások és hiedelmek. Szükség volt olyan, a hit alapján felépülő útmutatásokra, amelyek segítségével a már többségben lévő muszlim hívőket kormányozni lehetett. Mivel Mohamed elgondolása szerint az állam és a vallás az iszlám természeténél fogva egységes és szétválaszthatatlan, kézenfekvő az az elgondolás, hogy az iszlám államrend a teokráciára épült. Ez a kép azonban téves. A négy első kalifa alatt az állam pusztán katonai szervezet, az uralkodók a vallással kapcsolatos feladatokat a hívők művelt csoportjainak adták át. Létrejött a hittudósok, (álimok) osztálya, az ulema. A bírák (kádik) szigorú képzésétől a kalifák hatalmuk legalizálását, és ezzel együtt a hívők széles rétegeinek támogatását remélték. Az ulema azonban a saját szerepét úgy értelmezte, hogy a saria előírásait szigorúan betartó vallásos közösség olyan ellenpólust jelent majd, amely képes lesz a politika romlott világát a helyes irányba, Isten útjára terelni. A hatalomnak és a vallási életnek ez a megosztott jellege jogi, erkölcsi, politikai ellentétek csíráit hordozta magában.

Az iszlám jogrendben kezdetben a jogtudósok önálló véleményét (idzstihád) a törvény módszertani forrásának tekintették egy adott vitás kérdésben, csakúgy, mint a jogtudósok egyetértését (idzsma=konszenzus) is .

A szunniták a 11-12. századtól úgy vélték, hogy az önálló döntéshozatal (idzstihád) már nem tartható, hibás eredményekhez vezethet, így a törvények önálló forrásaként már nem fogadhatók el.

A síiták azonban továbbra is hittek abban, hogy az isteni sugallattal átitatott, a döntéseikben tévedhetetlen jogtudósok önálló következtetésekre képesek, mudzstahídek, azaz olyan személyek, akik maguk küzdenek a jogértelmezés során és végül helyes következtetésre jutnak. Ezek a jogtudósok fatvát, azaz önálló jogi szakértői véleményt adhatnak ki.

a. Ortodox szunnita vallásjogi iskolák

A szunniták és a síiták közötti jogértelmezési ellentétek és alapvető kérdések tudományos, a sariához illeszthető válaszokat igényeltek. Ilyen kérdések a trónöröklés kérdései, a kalifa cím utódlása, alapvető erkölcsi, etikai problémák, mint például az imámok csalhatatlanságába vetett hit, a hadviselés más muszlim csoportok ellen, vagy az uralkodók legitimitása.

Ezeknek a kérdéseknek a megoldására már mintegy 150 évvel Mohamed halála után különböző filozófiai, teológiai, s főként jogi elméletek alakultak ki, amelyek köré úgynevezett madzhabok (vallásjogi iskolák) csoportosultak.

A gyakorlatban a négy madzhab nem sokban különbözik egymástól. A muszlimok bármely irányzathoz szabadon csatlakozhatnak, bár jellemzően a lakóhelyük szerinti legnépszerűbb iskolát választják. Bonyolult, vitás kérdésekben a hívő kombinálhatja is a különböző irányzatok döntéseit. Mára már a különböző jogi iskolák közötti viták elcsitultak, egyrészt mert a törvényforrások alkalmazásában és nem a lényegi kérdések értelmezésében különböznek egymástól, másrészt az idők folyamán a vallásjogi kérdésekre jól használható gyakorlati megoldásokat találtak. A hivatalos statisztikák és nyilvántartások vallási rovataiban általában az említett négy ortodox iskola valamelyikét is megemlítik. Arra a kérdésre, hogy mi a vallása, többnyire azt válaszolják: Muszlim, safiita (málikita, hanafita, hanbalita) rítus szerint.

b. Hanafita madzhab

A legelső madzhab a hanafita, Abu Hanífa (699-767) jogtudós, eredetileg kúfai kalmár köré szerveződött. A muszlim jogtudomány (fikh) elismert szakértőjeként síkraszállt az Omajjádok legitimitása mellett. Úgy vélte, az alattvalói részről tanúsított jámborság és a vallási türelem az uralkodókat is megilleti, amennyiben azok “megérdemlik”. Tanításának központi eleme a közösség és az uralkodó viszonya, amelynek vonatkozásait szőrszálhasogatásig menő vitákban finomítottak, amíg az igazságos társadalomról alkotott Korán-képet a valós viszonyokhoz igazították.

A Korán meglehetősen kevés jogi támpontot nyújtott a társadalom akkori állapotára vonatkozóan, ezért a Prófétáról és környezetéről gyűjtöttek elbeszéléseket és történeteket (hadísz), hogy összehasonlítsák az adott jogi problémát a Próféta és környezete cselekedeteivel. Ezzel párhuzamosan a muszlim közösségekben kerestek szokásokat (szunna), amelyek eredetét próbálták visszavezetni a Prófétára vagy annak egy társára. Ezzel megbízható tudásra (ilm) tehettek szert, ami segített dönteni a jó és a rossz között.

Mivel a hanafita iskola nagy teret enged a személyes értékelésnek (rá’i), rugalmasnak és liberálisnak tartják. Abu Hanífa úgy vélekedett, hogy a jogtudósnak akkor is képesnek kell lennie helyes jogértelmezést, ítéletet alkotni, ha az adott kérdésben nincs a hadíszokban vagy a szunnában odaillő példa.

A hanafita iskola az Abbászidák és az oszmánok állami irányzata volt, Irakban, Törökországban, de Közép-Ázsiában és Pakisztánban is vannak fontos jelenkori csoportjai. A muszlimok egyharmada tartozik ma a hanafita irányzathoz.

c. Málikita madzhab

A főként szokásjogra alapozó málikita irányzat Málik ibn Anaszról (715-795) kapta a nevét, aki a Próféta medinai viselkedését vizsgálva alakította ki jogi rendszerét. A masznava, vagyis a muszlim közösség érdekeit helyezi tanításának középpontjába. Muvatta (Járt út) című munkája a Próféta és a medinai közösség eredeti szokásainak (szunnájának) összefoglalása. A muszlim Spanyolországban és a Magreb-államokban elterjedt iskola volt, a mai Észak-Afrika, Magreb-államok, Mauritánia, Nigéria, Szudán, Kuvait első számú jogi iskolája.

d. Sáfiita madzhab

A harmadik irányzat a sáfiita. A szegény gázai családból származó jogtudós, Muhammad ibn Idrísz as-Sáfii (767-820), aki Málik ibn Anasz tanítványa volt, úgy vélte, méltatlan lenne az iszlámhoz, ha fő törvényeit egyetlen város vagy egy közösség eredeti szokásai alapján határoznák meg. Helyesebbnek tartotta, hogy a jogrendet a hadíszokra, vagyis a hagyományokra alapozzák, hiszen az tágabb kitekintést nyújthat a formálódó muszlim birodalomra. Sáfii rendkívül fontosnak tartotta, hogy a hagyományok átöröklésének folyamatát kizárólag megbízható, forrásokkal alátámasztott közvetítők útján lehessen igénybe venni a jogalkotás folyamatában. Ha a lánc megszakad vagy a forrás nem megbízható, a hadísz nem használható jogforrásként, mivel nem hiteles. A jogtudós fellépésével megpróbálta összehangolni Abu Hanífa által preferált idzstihád (önálló jogi vélemény) és a hadíszok fontosságát hangsúlyozó iskolák tanításait. A jog négy forrását határozta meg: A Koránt, a Próféta szunnáját, a közmegegyezést (idzsma) és az analógiát (kijász).[7] Analógia alkalmazására abban az esetben kerülhet sor, ha olyan új esetek merülnek fel, melyekre nézve a biztos tudást biztosító források (Korán, szunna, idzsma) nem tartalmaznak. Egy jogi vélemény kialakítása során a döntő szó al-Sáfii tanítása szerint az idzsma, amely még akkor is mérvadó, ha a másik három jogforrás az adott kérdésben nem tartalmaz fogódzót. Sáfii jelentősége abban állt, hogy ösztönözte a hadíszkutatást, mindenekelőtt al-Buhári (†870) és Muszlim ibn al-Haddzsádzs (†878) munkái révén, így a saría két jelentős hadíszgyűjteménnyel is bővült, amely igyekezett egységes keretbe foglalni a muszlim hitgyakorlatot az arab világban.

A saria, Málik ibn Anasz és as-Sáfii munkája nyomán, nem csak az egyszerű muszlim hívő számára jelölte ki a vallási élet határait , hanem magukat az uralkodókat is figyelmeztette hatalmuk korlátaira. A kalifák már nem a Próféta örökösei a szó szakrális értelmében, hatalmuk nem önmagától való és természetes, hanem ők is alávetettjei a saríának, amelyet a megbízható jogforrások határoznak meg. A kalifák elsődleges feladata a muszlim értékek és a törvény védelme, betartatása. Az az eszme, hogy a törvény előtt a kalifától a koldusig minden muszlim egyenlő, új vonásként jelent meg a középkori világban, és hosszú távú következményei voltak az iszlám fejlődése során. Mivel isten és ember között nincs helye közvetítőnek, nem jelenik meg a papság rendje és hierarchiája a társadalmi rétegződés és a kulturális élet folyamataiban.

e. Hanbalita madzhab

A negyedik irányzat a hanbalita madzhab, amely Ahmad ibn Hanbal (780-855) nevéhez fűződik, aki a racionális irányzatokkal ellentétben ragaszkodott a Korán antropomorfisztikus elképzeléséhez. Ibn Hanbal számára Abu Hanifa és a ra’i (személyes értékítélet) módszere elfogadhatatlan volt, és ezért támadták a hanafita iskola képviselőit. A hanbalita iskola viszonylag kicsi, konzervatív, igen vallásos és szigorú tradicionalizmust képviselt. A hadíszt szinte szó szerint értelmező tanítása harcosan szemben állt az inkább racionalista elveket valló[8] másik három iskolával. Az iskola szerint Mohamed és társainak cselekedetei, életvitele és erkölcsi felfogása minden muszlim számára szigorúan követendő, és csakis ezzel teljesíthetik a Korán parancsát és isten akaratát. A hanbaliták nem maradtak meg a szellemi vetélkedés szintjén, hanem tanaikat sokszor erőszakkal érvényesítették. Harcos hanbaliták csapatai dúlták fel a korabeli városi élet színtereit, üzleteket támadtak meg, hangszereket törtek össze, üldözték a dalt, a táncokat és esküdt ellenségeiknek tekintették a szúfikat, akik Istenhez oly módon próbáltak közeledni, amely Mohamed tanaitól teljességgel idegen. Ahmad ibn Hanbal úgy tartotta, hogy a málikiták, hanafiták és a sáfiiták felesleges spekulációkkal ferdítik el az amúgy tiszta és világos tanításokat, ezért károsak.[9] Az évszázadok során az irányzat viszonylagos népszerűtlensége miatt elenyészett volna, ha nem állnak ki mellette neves és művelt jogtudósok, mint például ibn Tajmijja (1263–1328).

A három vallásjogi iskola azonban elismerte a hanbalita tanokat, és az ortodox szunnita iskolák részeként tartotta számon. A hanbalita mazdhab merevsége és szigorú elvei miatt nem volt túl népszerű, de a fundamentalista mozgalmak ibn Hanbal tanításait sűrűn a zászlaikra tűzték. Alapvető szerepe volt a vahhabita mozgalom kialakulásban, a mai Szaúd-Arábia állami irányzata. Kisebb közösségei vannak Szíriában, Algériában, Irakban és Afganisztánban.

 

Szunnita teológiai-filozófiai (kalám) iskolák

 

A vallásjogi iskolák mellett, az iszlámban kialakultak a metafizikai kérdésekhez dialektikus módon közelítő teológiai-filozófiai (kalám) iskolák. Ezek közül a legfontosabbak az asaarita, mátúrídita, murdzsita, mutazilita, dzsabrita és kadarita. Az egyes kalám-irányzatok tételei fontos alapját képezik a vallásjogi iskolák, illetve a misztikus irányzatok (→szúfik) teológiai tételeinek (hitvallás = akída). A jogtudomány mellett a dialektus jellegű teológia – lévén az umma úgy politikai, mint vallási közösség – jóval kisebb szerepet kapott, és főleg eleinte, alapvetően politikai természetű kérdésekkel foglakozott, például a kései Omajjád-korszakban az eleve elrendelés (kadariták) és a szabad akarat (dzsabriták) kérdésével, illetve a 9. század elején a Korán teremtett (mutaziliták) vagy öröktől létező voltával kapcsolatos vitákban. Ezeket a vitákat sosem zárták le hivatalosan – erre a muszlim világ politikai széttagolódása és az egyházi jellegű szervezet hiánya miatt nem is lett volna mód –, de a közvélemény által elfogadott válasz diadalát (vagyis idzsmává, közmegegyezéssé válását) követően jellemzően nem kezdődtek újra.


MA felvételi tételek Arabisztika, iszlám tanulmányok

Iszlám

1. Mi a dzsáhilijja szó jelentése?
2. Mi az iszlám szó jelentése?
3. Az iszlám öt alappillére.
4. Mi a hitvallás?
5. Mi a ramadán?
6. Mit tud a zarándoklatról?
7. Mi a vallási adó (zakát)?
8. Mit tud a közösségi imáról (szalát)?
9. Mi a szent háború (dzsihád)?
10. A Korán mekkai fejezeteinek a jellemzése.
11. A Korán medinai fejezeteinek a jellemzése.
12. A Korán részei.
13. Az egymással ellentétes előírások a Koránban.
14. Az imám szó három jelentése.
15. Szabad akarat és eleve elrendelés az iszlámban.
16. Ki a mahdi?
17. Mit jelent a teremtett Korán kifejezés?
18. Mit jelent az ahl al-bajt kifejezés?
19. Mit mond a Korán a keresztényekről és zsidókról?
20. Mi az alapvető különbség a sí’iták és szunniták között?
21. Milyen nézetek voltak Mohamed utódlásának kérdésében?
22. Mi az ásúrá?
23. Kik voltak a murdzsiiták?
24. Mi a kalám?
25. Kik voltak a mu’taziliták?
26. A kalifa kettős szerepe.
27. A kháridzsiták.
28. Az iszmáiliták.
29. Az ibáditák.
30. A qarmatiak.
31. Az aszaszinok.
32. Kik a tizenkét imámos sí’iták?
33. Isten tulajdonságai a Koránban.
34. Mi a szunna és hadísz különbsége?
35. Mi a hadísz?
36. A hadísz részei.
37. A hadísz kritikája az iszlámban és a nyugati arabisztikában.
38. Mikor állították össze a Koránt?
39. Mi a mecset és melyek a funkciói?
40. Mi a madrasza?
41. Mi a müezzin szerepe?
42. Sorolja fel tíz Korán fejezet címét!
43. Milyen hagyomány gyűjteményeket ismer?
44. Melyek a hagyománygyűjtemények fajtái?
45. Kik voltak a qadariták?
46. Kik voltak a dzsabriták?
47. Mit jelent a szahíh szó a hagyományirodalomban?
48. Mit jelent az újítás (bid’a)?
49. Mi a jó és a rossz újítás?
50. Mit jelent a hagyomány megölése és feltámasztása?

Iszlám misztika

1. Mi a szúfizmus?
2. Honnan ered a szúfi elnevezés?
3. A szúfik általános jellemzése.
4. Az Isteni Egység szúfi értelmezése.
5. Mi a szúfi út?
6. Mit jelentenek az állomások és állapotok?
7. Ismertesse a szúfi út legfontosabb állomásait!
8. A megemlékezés (dzikr) szertartása.
9. Szerelem és egyesülés az iszlám misztikában.
10. Mi az éhezés szerepe a szúfizmusban?
11. Mi a meghallgatás (szamá’) szertartás?
12. A szúfizmus és a nők.
13. Ibn Arabi élete és munkássága.
14. Mit ír Ibn Arabi az utat akarók számára?
15. Miről ír Ibn Arabi A fénylevél c. művében?
16. Ismertesse Ibn Arabi Éjszakai utazás c. művét!
17. Égi utazás a Prófétánál és a szúfi szenteknél.

A törvény (saría) az iszlámban

1. Mi a saría?
2. Mi az iszlámjog (fiqh) és a saría különbsége?
3. Milyen két tudományágat foglal magába az iszlámjog?
4. Melyek az iszlámjog forrásai?
5. Melyek a Korán jogi értelmezésének a fajtái?
6. Mi a hagyományok szerepe az iszlámjogban?
7. Mi a közmegegyezés (idzsmá’)?
8. Mi az analógia (qijász)?
9. Mit jelent az egyéni erőfeszítés (idzstihád) fogalma?
10. Mit tud a vélemény (ra’j) felhasználásáról?
11. Mi jellemzi a hanafita jogi iskolát?
12. Mi jellemzi a málikita jogi iskolát?
13. Mi jellemzi a sáfi’ita jogi iskolát?
14. Mi jellemzi a hanbalita jogi iskolát?
15. Hasonlítsa össze a négy jogi iskola módszereit!
16. Mit tud a záhiritákról?
17. Miben különbözik a sí’ita joggyakorlat a szunnitától?

Kultúrtörténet

Az arab írás története

1. A sémi mássalhangzós írásrendszer.
2. Az arab írás erdete és kialakulása.
3. A korai arab írás jellegzetességei.
4. A kétfajta arab ábécé létrejöttének oka és sorrendje.
5. Az arab írás jelei (vonal, pontok) ill. mellékjelei.
6. Az arab írás elterjedése.
7. Az írás eszközei.
8. Az írás anyagai.
9. A könyvkötés.
10. A könyv az arab kultúrában.
11. Könyvírás és publikálás.
12. Másolók és könyvárusok.
13. Könyvtárak.
14. Az arab betűs könyvnyomtatás elterjedése.
15. Az arab kalligráfia kialakulása.
16. A kalligráfiai szabályok alapelemei.
17. Az egyes írásfajták.

A nő az iszlámban

1. Mit mond a Korán a nőkről?
2. Mit mondanak a hagyományok a nőkről?
3. A fátyol az iszlámban.
4. Mi volt az énekesnők szerepe a középkori kultúrában?
5. Hogyan írja le al-Ghazáli a nők jó és rossz tulajdonságait?
6. Melyek a házassági szerződés főbb jellegzetességei?
7. Melyek a hanafi jogi iskola szabályai a házasságra vonatkozóan?
8. Ismertesse a hagyományos házasságot (Fez város szokásai alapján)!
9. A nők helyzete a mai Egyiptomban.
10. Ismertesse egy fiatal muszlim lány útkeresési kisérleteit (A pakisztáni lány c. film alapján).

Arab irodalom

Klasszikus arab irodalom

1. A szadzs’ jelentésének a megváltozása (a pogánykortól és a X. sz-ig).
2. A költő (sá’ir) szerepe a pogánykorban és később.
3. A hidzsá eredeti jelentése és későbbi jelentése.
4. A qáfija eredeti jelentése, szemben a későbbi (és mai) értelmével.
5. Az átokversek szerepe a pogánykorban.
6. A pogánykor radzsaz értelme, szemben a későbbiekkel.
7. Mit jelentett a költő dzsinnje kifejezés a pogánykorban és az iszlámkorban?
8. A gyászdal (riszá) a pogánykorban.
9. Mi a qaszída és melyek formai jegyei?
10. Melyek a qaszída főbb tartalmi egységei?
11. A Mu’allaqát gyűjtemény.
12. Imru’ ul-Qajsz.
13. A szu’lúk költők.
14. A Próféta leghíresebb dicsversírói.
15. ’Umar ibn Abí Rabí’a.
16. Az ’udzrita szerelmi költészet ismertetése.
17. Az omajjád kori gúnyversek jellemzése.
18. Farazdaq és Dzsarír.
19. A régi versek összegyűjtése.
20. A díván és fajtái.
21. A rávik és szerepük.
22. Az abbászida kor irodalmának megkülönböztető jegyei.
23. Az abbászida kori első fordításirodalom.
24. A Tudomány Háza.
25. A második fordításirodalom jellemzői.
26. Mit tud al-Kindí-ről?
27. Mit tud az Ikhván asz-Szafá-ról?
28. Ki volt al-Fárábí?
29. Mit tud Avicennáról?
30. Ki volt al-Bírúní?
31. Az arab földrajzirodalom főbb típusai.
32. Jáqút tevékenysége.
33. Ibn Battúta utazásai.
34. Mit tud Abú Hámid al-Gharnátí-ról?
35. Mi a maghází?
36. Mi a szíra?
37. at-Tabarí irodalmi tevékenysége.
38. Mit tud al-Masz’údí-ról?
39. Ibn al-Muqaffa’ és a Kalíla és Dimna.
40. Az Ezeregyéjszaka létrejötte.
41. Mi az Antar regény?
42. Mit tud Abú Tammám-ról al-Buhturí-ról?
43. Az ún. badí’ költészet jellemzése.
44. Ki volt Abú Nuvász?
45. Mi az Énekek Könyve?
46. al-Mutanabbí jellemzése.
47. Ki volt és mit írt Abú l-’Alá al-Ma’arrí?
48. Mi jellemzi a maqámát?
49. Milyen maqáma szerzőket ismer és mi jellemzi műveiket?
50. A muvassah és a zadzsal.

Modern arab irodalom

1. Mohamed Ali és a XIX. sz.-i kulturális fellendülés (nahda).
2. Az első arab regény és írója.
3. Mit tud Taha Huszajn-ról?
4. Mit tud Nagíb Mahfúz-ról?
5. Mit tud Mahmúd Tajmúr-ról?
6. Mit tud Taufíq al-Hakím-ról?
7. Ahmad Sauqí és Háfiz Ibráhím költészete.
8. A XX. sz.-i arab novellairodalom.
9. Khalíl Dzsibrán (Kahlil Jibran).
10. Az amerikai emigráns arab irodalom.
11. A XX. sz.-i iraki költészet legnagyobb alakjai.
12. Mit tud Júszuf Idrísz-ről?
13. Az egyiptomi színműirodalom.

Arab történelem

A XX. sz. előtti arab történelem

1. Az ókori Dél-Arábia.
2. A pogánykori Arábia törzsi társadalma.
3. Az iszlám előtti Mekka ismertetése.
4. Magyarázza meg a következő fogalmakat: hilf, dzsár, maulá!
5. Mit tud a törzsi szokásjogról?
6. A murúa fogalma.
7. A Kába szerepe az iszlám előtt.
8. Mohamed próféta életének mekkai korszaka.
9. A hidzsra.
10. Mohamed Medinában.
11. Mohamed csatái.
12. Mekka bevétele és Arábia egyesítése Mohamed alatt.
13. Az első négy kalifa.
14. Az iszlám hódításai közvetlenül Mohamed halála után.
15. Egyiptom és Észak-Afrika meghódítása.
16. Irán és az Iránon túli területek meghódítása.
17. Andalúzia arab meghódítása.
18. A sziffíni ütközet és jelentősége.
19. Az Omajjád kalifátus uralma és a birodalom kiterjedése.
20. Abdalmalik kalifa uralmának jelentősége.
21. Az Abbászida kalifátus hatalomrajutása.
22. al-Manszúr kalifa és Bagdad alapítása
23. Az Abbászidák fénykora (750-945).
24. Hárún ar-Rasíd kalifa.
25. al-Ma’mún kalifa uralma.
26. Az Abbászida Kalifátus és az Omajjád Kalifátus összehasonlítása.
27. Az Abbászida Kalifátus főhivatalnokai: vezírek, irnokok, adószedők.
28. Az abbászida hadsereg átalakulása a fénykorban.
29. A qádi és a muhtaszib.
30. Adónemek és földtulajdon az Abbászidák alatt.
31. Mit tud a pénzről az omajjád ill. az abbászida korban?
32. Mikor és miért lett a birodalom fővárosa Szamarra?
33. Kik voltak a Tulúnidák? Hogyan és hol uralkodtak?
34. A Fátimida Kalifátus.
35. A spanyolországi Omajjádok uralma.
36. A Buvajhidák és a katonai parancsnokok hatalma.
37. Városok a mai Kairó helyén ill. Kairó megalapítása.
38. Kik voltak a szeldzsukok?
39. Kik voltak az Aghlabidák és hol uralkodtak?
40. Mikor zajlottak a kereszteshadjáratok?
41. Ki volt Szaladin (Szalád ad-Dín)?
42. Mit tud a keresztesállamokról?
43. Ismertesse a spanyolországi keresztény hódításokat (reconquista)!
44. Kik voltak a mamlúkok és hol uralkodtak?
45. Kik voltak az Almorávidák?
46. Kik voltak az Almohádok?
47. Hol maradt meg legtovább az iszlám uralma Andalúziában? Meddig?
48. Mettől meddig tartott az Oszmán Birodalom fennhatósága az arab világban?
49. Mely arab országok álltak török uralom alatt és melyek nem?
50. Mi volt a jelentősége Napoleon egyiptomi hadjáratának?

Modern arab történelem és politikai földrajz

(A) Az arab világra vonatkozó általános kérdések

1. Nevezzen meg három nagy folyót az arab világban!
2. Nevezzen meg három nagy hegységet az arab világban!
3. Sorolja fel a független arab országokat!
4. Sorolja fel a Magreb országokat fővárosaikkal együtt!
5. Mondjon tíz keleti (masriqi) arab országot fővárosaikkal együtt!
6. Nevezzen meg legalább öt olajtermelő arab országot!
7. Mikor és hol alakult meg az Arab Liga, hol van a székhelye, hány tagja van?
8. Mely arab országok voltak francia uralom alatt és mikor?
9. Mely arab országok voltak brit uralom alatt és mikor?
10. Sorolja fel az arab országok államformáit, és nevezzen meg mindegyikből néhányat!
11. Hány arab-izraeli háború volt a II. VH óta és mikor?
12. Melyik arab országot határolja a tengeren kívül csak másik arab ország?
13. Milyen nyelveket beszélnek még az arab világban az arabon kívül?
14. Milyen vallást találunk az arab országokban az iszlámon kívül és hol?
15. Ossza három csoportba nagyságuk szerint az arab országokat! Mondjon példákat!

(B) Egyes arab országokra vonatkozó kérdések

1. Marokkó.
2. Algéria.
3. Tunézia.
4. Líbia.
5. Egyiptom.
6. Szudán.
7. Irak.
8. Szíria.
9. Libanon.
10. Szaúd-Arábia.
11. Jemen.
12. Omán.
13. Egyesült Arab Emirátusok.
14. Jordánia.

Mindegyik országra vonatkozóan a következő kérdésekre kell tudni válaszolni:

i. Főváros.
ii. Lélekszám hozzávetőlegesen.
iii. Terület (nagyságrend és hazánkhoz viszonyított méret).
iv. Államforma.
v. Fekvés, határok.
vi. Nagyvárosok, folyók, hegyek (ha vannak).
vii. Vallás(ok), nyelv(ek).
viii. Politikai vezetők a XX-XXI. sz.-ban.
ix. Gazdasági élet.
x. Történeti összefoglaló.


Arab szak záróvizsga tételek

Keleti nyelvek és kultúrák alapszak

Záróvizsga szóbeli tételek szakirányok szerint

Arab szakirány

 

A. Arab nyelv és irodalom (Helyesbített változat)

1. Az arab nyelv helye és elterjedése a világ nyelvei között – Clive Holes, Keleti nyelvek

  1. Az arab magán- és mássalhangzórendszer általános jellemzői. Jobbról balra arabul, Az arab írás
  2. A nyelvjárások kérdésköre. Clive Holes
  3. Egyéb sémi nyelvek. Sémi nyelvek és kultúrák
  4. Főnévi mondat, igei mondat Arab nyelvtudomány, Arab grammatika óra
  5. Topikalizáció. Arab grammatika óra
  6. Arab retorika. Goldziher: Az arab irodalom rövid története
  7. Az arab irodalom kezdetei és műfajai. Goldziher: Az arab irodalom rövid története
  8. Az iszlám előtti törzsi költészet. Goldziher: Az arab irodalom rövid története
  9. A kora iszlám költészet: omajjád kor. Goldziher: Az arab irodalom rövid története, Germanus Gyula: Az arab irodalom története
  10. A “modern” (muhdath) és neoklasszicista költészet. Goldziher: Az arab irodalom rövid története, Germanus Gyula: Az arab irodalom története
  11. A korai arab próza az abbászida korig. Goldziher: Az arab irodalom rövid története, Germanus Gyula: Az arab irodalom története
  12. Az arab próza fénykora: az abbászida kor. Goldziher: Az arab irodalom rövid története, Germanus Gyula: Az arab irodalom története
  13. A modern arab irodalom kezdetei. Germanusr: Az arab irodalom története
  14. A kortárs arab irodalom: regényirodalom, költészet, dráma. Germanus Gyula: Az arab irodalom története

Megjegyzés: A tegnapelőtt elküldött változatból sajnálatos módon véletlenül kimaradt a 11. számú tétel, most közlöm (besárgázva). IT

 

B. Vallás és művelődés

  1. Az arab világ régiói és kultúrái. Arab történelem, Keleti történelem
  2. Az iszlám előtti kor kultúrája, szokásai. Goldziher: Az iszlám
  3. A beduin vallás és erkölcs alapjai. Goldziher: Az iszlám
  4. A Korán. Goldziher: Az arab irodalom rövid története
  5. Az iszlám vallás alapjai; a hadísz-tudomány; Mohamed élete és tevékenysége. Goldziher: Az arab irodalom rövid története
  6. Iszlám irányzatai és szektái. Az iszlám óra
  7. A 12 imámos síiták. Az iszlám óra
  8.  A szunnita vallásjogi iskolák. Iszlám tudománytörténet (Iszlám jog), Az iszlám óra

9.                Modern vallási reformmozgalmak az arab világban. Az iszlám óra (II. félév), Goldziher: Előadások az iszlámról utolsó fejezete

  1. A 19-20. századi fundamentalizmus és gyökerei. Az iszlám óra (II. félév)
  2. A vallási misztika (szúfizmus) kialakulása. Iszlám misztika I-II. félév
  3. Szentkultusz az iszlám kultúrában. Iszlám misztika I-II. félév
  4. A szúfi rendek és szertartásaik. Iszlám misztika I-II. félév
  5. Népi kultúra és folklór a Közel-Keleten. TÖRÖLVE!
  6. Varázslás és mágikus hiedelmek. Arab varázslás óra

C. Történelem

Az 1-11. kérdésre a választ a Keleti történelem óra, a 12-15. kérdésekre a Weiss-Green: Az arabok rövid története adja meg.

 

  1. A Közel-Kelet történelme az iszlám kor előtt
  2. Az arab hódítások kora.
  3. Az első négy kalifa.
  4. Omajjád kor.
  5. Abbászida fénykor.
  6. A részkirályságok kora.
  7. A szeldzsúk kor.
  8. A Fátimidák.
  9. A nyugati omajjád birodalom.
  10. Andalúzia az Omajjádok bukásától a reconquista győzelméig.
  11. A mamlúk kor.
  12. A Török Birodalom uralma az arab világban.
  13. Az európai gyarmatosítás kora.
  14. A függetlenség kivívása az arab világban (20. sz.)
  15. Az arab világ története a 20. sz. második felében.

 

D. Fordítás arabról magyarra (ismeretlen szöveg, szótárt lehet használni )

 

1. Irodalmi szöveg – max. 6-8 sor

2. Újság szöveg – max. 6-8 so


Goldziher Ignác: A hadísz kialakulása

1.A hadísz jelentése. Közlés, elbeszélés. Eredetileg azokat a mondásokat értették alatta, melyek Mohamedtől származtak, de nem kerültek be a Koránba. Kb. 600 ezer mondatból választották ki a hiteleseket. Tágabb értelemben nemcsak a vallási élet köreiből származó közléseket nevezik hadísznak, hanem a történeti tudósításokat is. Ezek az elbeszélések erősítették a közösségi tudatot. Legendákkal, mondákkal és mesés történetekkel kapcsolatban is használják a hadíszt az elbeszélés témáira. Innen származik a „hadísszá válni” szólás is, azaz olyan példázattá, melyet a későbbi korok is emlegetni fognak. „A legszebb hadísz Allah könyve”- Mohamed tanítása. De ugyanakkor a Koránt szembeállítják a hadísz fogalomkörével. Tanító célzatú közlések.

2. Goldziher a hadíszok hitelességéről és koráról. Megbízható bizonyítékok hiánya miatt nem tudjuk biztosan, hogy mi lehet a hadísz legrégebbi, eredeti része, és hogy melyikük datálható Moh. halálát követő nemzedékek idejére. Túlnyomó többségüket az iszlám első 2 századában végbement vallási, történeti, és társadalmi fejlődés eredményének tekinthetjük.

3. A hadísz két része és szerepük. - isnád: a hagyományok láncolata. Az első szerzőtől a mindenkori legutolsó hagyományozóig, akik a közlést továbbadták. Ez a hadísz támasza, igazolása hitelességének.- matn: a közlés szó szerinti szövege. A matn már a régi arab nyelvben is az írott szöveget jelentette.

4. A hadíszok első lejegyzései. A hadíszanyag legrégebbi állományának azok a hadízok tekinthetők, melyekről azt halljuk, hogy már az első évtizedekben írásos feljegyzéseket készítettek róluk. Valószínűsíthető, hogy a társak és a tanítványok a Próféta kijelentéseit, és rendelkezéseit meg kívánták óvni a feledéstől, írásos megőrzés útján.

5. A szunna jelentése. Eredetileg a Próféta azon tetteit jelentette, melyekről társai tudósítottak. Később a Moh.-ről szóló hagyományokat felváltva nevezték hadísznak és szunnának. Nevezhetjük szokásjognak is.

6. A hadísz és a szunna kapcsolata. A hadísz és a szunna kifejezést külön kell kezelni. Ha csak eredeti jelentésüket vesszük figyelembe, akkor sem bizonyulnak egyenlőnek. Míg a hadísz a Prófétától származtatott, szájhagyomány útján történő közlést jelent, addig a szunna tekintet nélkül arra, hogy létezik-e rá nézve szóbeli úton közölt hagyomány vagy sem, a régi muszlim közösségben érvényben lévő szokásra utal, mely egy vallási, vagy törvénykezési mozzanatra vonatkozik.Egy hadíszba foglalt norma szunnának számít; az azonban nem szükséges, hogy a szunnára mindig megfeleljen egy hadísz, amely azt szentesíti. Előfordulhat, hogy egy hadísz tartalma ellentmond a szunnának.Különbségük: a h. elméleti diszciplína, a sz. gyakorlati útmutatások összessége. Közös viszont bennük, hogy mindkettőjük ismerete a hagyományban gyökerezik.Külön szokás hangsúlyozni, ha egy sz. mellett tanúskodik valamely azt alátámasztó hadísz.

7. A szunna és az újítás. A sz. fogalma kezdettől fogva zsinórmérétkül szolgált annak eldöntésében, h mi helyes és mi nem. A dzsáhilíya pogányai számára a szunna volt mindaz, ami megfelelt az arabság hagyományainak. Az iszlámban a régi fogalom tartalma és a neki megfelelő szó jelentése változáson ment keresztül. Moh. követői számára szunnának számított mindaz, amiről ki lehetett mutatni, hogy a Próféta és hívei legkorábbi gyakorlata volt. A muszlim közösségnek tisztelnie kellett az új szunnát, mely az ősi arab nézetek átdolgozásából alakult ki. Medinában éltek azok, akik legelőször kezdték el tanítani a Próféta azon kijelentéseit, amelyek szabályozták a mindennapi életet, ezért Medinát a sz. otthonának is hívják.

8. A szalaf és a szerepük a muszlimok életében. Salafí = aki utánozza őseit. A vallásos közösségen belül idővel a legnagyobb megbecsülést kifejező címmé vált. A salsf utánzása vált az istenfélő muszlimok ideáljává, azoké az ősöké, akik életmódjukat még a Próféta szemei előtt, az ő példája nyomán alakították ki.

9. A szunna újjáélesztése és kiölése. A sunna újjáélesztésének nevezték azt, ha valaki egy ósdi szokást, amely már kiveszett a gyakorlatból, újra felelevenített. A vallásban buzgó emberek számára ez volt a legnagyobb dicsőség. A muszlim világ valamennyi része kivette a részét a szunna-feléleszté sből. Ennek ellentéte a „szunna kiölése”, amely azt jelenti, hogy a sz. által rögzített joggyakorlat módozatait semmibe venni. Magát a jogintézményt megőrzik, de részleteit és feltételeit elhanyagolják.

10. Az újítás (bida) fogalma. A bid‛a a szunna ellentéte. Gyakorlati és dogmatikai újításokat is értenek alatta. Többnyire egyéni belátásból fakadó önkényességet jelöl, melynek megengedhetőségét nem lehet a vallási élet forrásaiból származó dokumentumokkal alátámasztani.

11. Az iszlám az Omajjádok korában. Az omajjád uralkodók nem ösztönözték, és nem mozdították elő a szunnának megfelelő vallási és közösségi élet kialakulását. Ők egy másfajta sz.-t támogattak. Pl.: „‛Umar szunnája”, melynek értelmében, ha egy magas rangú állami hivatalnok meghalt, hátrahagyott javainak a felére a kincstár rátette a kezét. Ilyen rendelkezések számára kutattak előzmények után a sz.-ban. Keveset törődtek a vallással, a saját maguk életvitelében éppúgy, mint alattvalóikéban. II. ‛Umar-ral vette kezdetét az igazi vallásos kor. Megbízottakat kellett szétküldenie a birodalomban, hogy megtanítsák a népet arra, hogyan kell egy muszlimnak és muszlim közösségnek berendeznie életét, kialakítania vallásilag helyes életvitelét. Az 1. sz.-ban az emberek tudatlanságban voltak még a már pontosan megállapított vallási szertartások tekintetében, és bizonytalansá got és ingadozást találunk még a törvény terén is. Az egész Omajjád korban a vallás iránt kevés lelkesedést mutató uralkodók befolyása alatt élő lakosság nem sokat értett maga sem a vallási törvényekhez és szabályokhoz.

12. A hadísz helyzete az iszlám I. századában. Az 1. sz.-ban az emberek tudatlanságban voltak még a már pontosan megállapított vallási szertartások tekintetében, és bizonytalansá got és ingadozást találunk még a törvény terén is. A hitbuzgó emberek azért utaztak el több helyre a muszlim világban, hogy felvilágosítást kapjanak a törvény tisztázatlan helyeit illetően.

13. Az omajjád kormányzat és a vallási emberek viszonya. Az istenfélő emberek szidták a kormányzást, passzív ellenállást tanúsítottak vele szemben, sőt elégedetlenségü knek nyílt jelét is adták, néha még a kötelező tiszteletadást is megtagadták. Az uralkodói körök ezért gyűlölték őket.

14. A hutba az Omajjádok korában.

15. A politikai hadíszok költése.

16. Muszlim vélemények a csalásról (tadlísz) a hadíszban.

17. Az Abbászidák, mint vallási vezetők. Az új hatalom alatt lényeges változások történtek. Az iszlám állam nemzeti arab jellege az abbászida uralom kezdeteivel hanyatlásnak indult, idegen elemek kerültek előtérbe, de ugyanakkor a hatalom vallási oldala jelentősen megerősödött. Türelmetlenné váltak más vallások szabad gyakorlásával szemben.

18. Az Omajjádok és Abbászidák neveltetésének különbségei. -Az omajjáda herceg világi neveltetésben részesült. Az iszlám szempontjaibó l némelyikük teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy vezesse a közösséget az imádkozás során, és tanúságtételük a vallási törvények értelmében érvénytelen volt. Ezek az emberek továbbra is pogányok maradtak.-Az abbászida hercegek nevelésében a teológiai elem játszotta a döntő szerepet. Az abbászidák érdeklődése az egyházjogi tanulmányok iránt úgy nőtt, ahogy a politikai befolyású kormányzók és bitorlók elragadták tőlük. Minél kevésbé voltak igazi királyok, annál inkább lettek imám-ok.

19. A szunna előtérbe kerülése az abbászida korban. A szunna felélesztése, amelyet a derék emberek honosítottak meg, a legmagasabb helyet foglalja el, mivel a szunna felélesztése azon jótettek közé tartozik, amelyek megmaradnak és soha nem pusztulnak el. Az abbászida dinasztia felemelkedése egybeesik azzal a korral, amikor hivatalos elismerést nyert az a törekvés, hogy a szunnát tudománnyá és az élet vezérfonalává tegyék. A közigazgatásban szintén  teljesen megváltozott a viszony a vallásos elemekkel. A szunnának megfelelő életvitel nyilvános elismerése és ösztönzése mind a magánélet, mind pedig a közigazgatás és jog terén, természetszerű leg együtt járt azzal, hogy a Próféta hagyományainak a tanulmányozása sokkal szabadabban fejlődhetett, mint az omajjádák alatt lehetséges volt. Arra törekedtek, hogy a Próféta kézjegyét viselő dokumentumokat mutassanak fel a vallási és társadalmi élet legkisebb részletére is.

20. A jogi tanulmányok fejlődése a VIII-IX. sz.-ban. A jogi tanulmányok már szabadon fejlődhettekà felépítették az iszlám jogtudomány épületét. A muszlim teológusok két, egymástól eltérő úton jártak a jogtudomány (al- fiqh) megalkotásakor: 1.„az egyéni vélemény követői” Azt a kevés anyagot, amellyel rendelkeztek a tudósok, azt jogi következtetés valamennyi módszertani eszközének felhasználásával dolgozták fel. Néled olyan eredményeket mutatott fel, amelyek nem hadíszokon, hanem a tudósok intellektuális munkáján alapultak. 2.önálló módszer- Abú Hanīfa imám ashāb al-hadīt (ra’y = vélemény) az önálló döntés törvénye

21. Az ashāb al-hadīsz. Az az iskola, amely ellenzi a ra’y-ot. Követői minden törvényt a Próféta tekintélyére kívántak visszavezetni, azaz egy szabályszerű hadít-ra. ß A ra’y, az önálló döntés törvénye mindenáron elvetendő volt számukra. Az a tanítása a muszlim népek számára vallási követelménnyé vált.

22. A jog és a hadísz a IX. sz.-ban. A hagyomány tanulmányozásának megszilárdulásá val egyidejűleg létrejött a hadísz- kritika a maga szaktekintélyeivel, ami által lehetőség nyílt arra, hogy nagyobb hitelt adjanak az egyik hadísz hagyományozóinak, mint a másikénak. Egymással ellentmondó hadíszok à összeegyeztetés Újból és újból felmerült az a probléma, hogy a gyakorlat nem mindig egyezett a szunnával. A hadísz számos változtatást szenvedett a hagyománnyal foglalkozók hanyagsága, a zavaros magyarázatok, az esetleges érvénytelenítés, a közlést továbbadó hagyományozók megbízhatatlansá ga, két ellentétes értelmű hadísz megléte következtében.

23. A hadísz szerepe az iszlám pártharcaiban. A vallásos gondolkodású emberek véleményeiknek hadísz formájában adtak kifejezést. Az egész korszak folyamán a vallási élet egyik legfontosabb kérdése az volt, hogyan kell az igazhívőknek viselkedniük az ilyen uralkodókkal (pl: omajjád uralkodók) szemben. Erre a kérdésre különböző válaszokat adtak, és a hagyomány megőrizte ezeknek a döntéseknek a nyomait. Ellenzéki párt; Lojális irányzat (murdzsi’iták); (mindkettő szélsőséges irányzat) ­ Közvetítő szerepet vállaló teológusok à olyan hadíszok maradtak fenn tőlük, melyeknek alapgondolata az uralkodó elfogadása annak ellenére, hogy tisztában van az ember azzal, hogy milyen hitvány maga az uralkodóà olyan általános alapelvek voltak, amelyeket a teológusok adtak a népnek, annak érdekében, hogy fennálló rendet támogassák, és megakadályozzá k a belső zavargásokat.

24. Az örökletes kalifátus elve és a közösség egyhangú hűségesküje viszonya. Az ortodox iszlám tanításaként egyes-egyedül az idzsmā szentesítheti az uralkodó jogcímét. Az az imám, akit az egész közösség akarata elismer, a jogos imám. Egyedül az idzsmā lehetett szunna.

25. Abbászidák és síiták a hadísz irodalomban. -’alida párt alapeszméje a prófétai méltóság és a birodalom fölötti uralom örökölhetősége, amelyet Mohamed családjának Fatimá-tól származó ága számára igyekeztek kiharcolni. -Ortodox tanításokà mindent helytelennek nyilvánítottak, ami alátámaszthatta ’Ali leszármazottainak az igényét a különleges szentségre és a birodalom jogára. Ezért a szellemi méltóság örökletes mintának eszméjét gyökerestől ki kellett irtaniuk.

26. Korán magyarázat és pártharcok. Szélsőségesek à „túlzók” : a szunnán nélkülieknek tartották, és azokat is, akik az uralkodó hatalom ellen lázadtak. Ezek a körök azzal vádolják a szunna ortodox tanításainak a követőit, hogy meghamisítottá k a Koránt és kihagyások révén saját nézeteikhez igazították azt. Régebbiek és sokkal szélesebb körben terjedtek el azok a törekvések, amelyek az emberekkel azt akarták elhitetni, hogy a szunna hívei meghamisítottá k a Korán értelmezését.

27. Irányzatos (költött) hadíszok a politikai életben. Irányzatos hadíszok >> a dinasztia ügyét közvetlen módon támogatták. Ilyen kijelentések költése nagyon fontos volt a dinasztia elismertetése érdekében, mivel az ellenzéki pártok szintén terjesztették a nép körében a maguk készítette hagyományokat annak érdekében, hogy ellenfeleik hitelét vallási alapokon járassák le. Már az omajjádák szükségesnek látták, hogy udvari teológusaikat az alida igényekkel szemben alkalmazható vallási fegyverek kidolgozására ösztönözzék. Irányzatos hadíszok létrehozása mellett, amelyeknek valamely politikai vagy vallási párt tanai számára kellett tekintélyként szolgálniuk, a hadísz pártcélokra való felhasználásának egy másik módját is említenünk kell >> irányzatos szavak betoldása olyan hadíszokba, amelyek eredeti formájukban alkalmatlanok voltak pártpolitikai célokra. Néhány meghatározó semleges hagyományt is fel lehetett használni pártcélokra.

28. Síita irányzatos hadíszok. Érdekeik védelmében legerősebb érvük az volt, hogy a Próféta kifejezetten megjelölte és kinevezte ’Alí-t utódjának halála előtt és ily módon Abú Bakr utódlása érvénytelen bitorlás volt csupán. à olyan hagyományokat találtak ki és hitelesítették, amely igazolni tudják azt, hogy a Próféta közvetlen utasítást adott ’Alí beiktatására. (Humm- hagyomány         „A madár hadísza”)

29. Profetikus hadíszok. Ez a hagyománytípus gazdagon tenyészett a hadísz rendszerében. Nem csupán a birodalom általános viszonyait jósolják meg a profetikus hadíszok, hanem még jelentéktelen események egészen apró részleteit is megjósoltatták a Prófétával. Profetikus kijelentések a szigorúbban megrostált hadísz- gyűjteményekben is vannak.<A muszlim teológusok bárhol, ahol tudós központokat alapítottak, ott egyidejűleg hagyományba kapaszkodó tanúságokat is koholtak kitűnőségük és elhivatottságuk bizonyítására.

30. A költött hadíszok elleni támadás kezdetei. Legegyszerűbb eszköz à olyan új hadíszokat csempésztek be a forgalomba, amelyekben a Próféta kemény szavakkal ítéli el a töménytelen hadíszok kitalálását. A Prófétának is mondattak olyan kijelentéseket, amelyekben előre megsejtette a hamisításokat és a betolódásokat, amelyek a hitelesnek elismert mondatokat elferdítették. A Prófétával megjósoltatták az ortodox hadísz-kritikusok ellenállását az irányzatos visszaélésekkel szemben.

31. A szabadgondolkodók és a hadísz. A szabadgondolkodó k tagadása nem szorítkozott a gazdagon burjánzó hadísz-irodalom egy bizonyos részére, hanem a hagyományrendszer egészét illette. A hadíszok becsmérlésére olyan részleteket használtak ki, amelyekben népi legendát és babonát jegyeztek fel és kebeleztek be a vallási hitbe a Próféta közlései gyanánt; nevetségessé tették azokat az aprólékosan részletezett utasításokat, melyeket a hagyomány a mindennapi élet legintimebb kapcsolataira nézve tartalma, stb.

32. A megbízható férfiak (ridzsál tiqa) a hadísz tudományban. Azoknak a köröknek, amelyek meg akarták óvni a hadíszt a hamisításoktól, különös figyelmet kellett fordítaniuk azoknak a hagyományközlőknek és tekintélyeknek a jellemére, akikre az egyes hadíszok hitelességét alapozni kívánták >> csak az olyan hadíszokat lehetett az egész közösség vallásos lelkülete helyes kifejezéseként elfogadni, amelyeket olyan férfiak hagyományoztak, akiknek sem a személyes becsületességükhö z, sem pedig az ortodox hitvalláshoz való hozzáállásukhoz nem férhetett semmi kétség.

33.A hadíszláncok szereplőinek osztályozása. Kevesebb figyelmet fordítanak magára a hagyomány tartalmára, mint az isnádban szereplő tekintélyekre. Az ő megbízhatóságukon áll, vagy bukik egy hadísz hitelességébe vetett hit. A kritika Irakban és a Távol-Keleten volt a legszigorúbb, ahol a vallási és politikai pártok a legélesebben szemben álltak egymással. 9. század: hadíszok rendszeres gyűjtése 9.-10. sz.: a hadísz-kritika virágzása elsőrendű hagyományközlők: „megbízható”, „pontos”, „erős”, „bizonyító erejű”, „igaz”, „aki hűségesen megtartja és továbbadja azt, amit hallott”. Alacsonyabbra értékeltek: „igazmondó”, „helye az igazmondásé”, „nincs gyanúra ok” Még alacsonyabbra értékeltek: „helyes hadíszt közlők” -//- : „nem hazugok”. „A közlők ismerete” tudomány kronológiai kritika.

34. A muszlim hagyománykritika lényege. hagyomány-költő>> voltak köztük olyanok, akik költött neveket vezettek be, akiknek aztán hagyományokat tulajdonítottak. Az ilyen, feltehetőleg nem elszigetelt jelenségekre irányult a kritika minden kételye és gondos vizsgálata. A muszlim kritika kiindulópontja túlnyomórészt formális volt. A formális szempontok a döntőek a hihetőség és a hitelesség vagy egészség megítélésében. A hagyományokat csak külső formájuk tekintetében vizsgálják meg, és a tartalom értékének megítélése attól függ, hogy mennyire találták helyesnek az isnádot. A hagyománykritika két szempontra ügyelt: a ridzsál megbízhatóságára és az isnád-lánc belső megalapozottsá gára.

35. A matn (szöveg) és a hagyománykritika. Senkinek sem szabad azt mondania, hogy: „mivel a matu logikai és történeti képtelenséget tartalmaz, kétségbe vonom az isnád helytállóságot”. Pl: hagyománykritikai elv, hogy két hagyományos közlés ellentéte esetén, ha az egyik állító, a másik pedig tagadó, inkább az állító közlést részesítik előnyben.

36. A szigorú megítélés alá eső hagyományok. A szigorú megítélést általában azoknak a hadíszoknak tartották fönt, amelyek azokkal a kérdésekkel foglalkoztak, hogy mi a megengedett és mi a tilalmas, azaz melyek a jogi hagyományok, továbbá jogi és dogmatikai következtetések forrásául szolgálhattak. à kevésbé volt szigorú azokkal a hadiszokkal szemben, amelyek nem tartoztak a jog kategóriájába, hanem jámbor történeteket, épülésére szolgáló velős mondásokat és etikai tanításokat nyújtottak a Próféta nevében.

37. A morális tartalmú kitalált hadíszok. A hadíszok költését, különösen etikai, buzdító és aszketikus célzattal, a karrāmīya teológiai iskola elméletileg is szentesítette. A moralizáció szándékú költött mondásokat nyilvánvalóan elsősorban a prédikációkban használták föl. Azok, akik fönntartották azt a tanítást, hogy morális célokra megengedhető dolog hagyományokat költeni és szabadon terjeszteni őket, megpróbálták teológiailag is alátámasztani ezt a nézetüket.

38. A hagyományláncok költött kiegészítése. Az úgynevezett ahádísz mawqífa, vagyis a társakig vagy éppen csak követőkig visszavezetett mondásokat könnyedén alakították át ahádísz marfū’a- ra, azaz a Prófétáig visszavezetett kijelentésekre, egyszerűen hozzáadva minden aggályoskodás nélkül néhány nevet találomra, amely szükséges volt a lánc kiegészítésére. Ezt a jogi hagyományok terén is gyakran megtették. Attól sem rettentek vissza, hogy a pogány időkből való tetszetős mondatokat tulajdonítsanak a Prófétának. Mindent, ami a hadísz kialakulásának a virágkorában a teológusok szemében átvételre érdemesnek tűnt, azt legszívesebben hadísz formájába öltöztették.

39. A szórakoztató hadíszok. Épületes történetek lassan szórakoztató elbeszélésekké alakultak át, és hamarosan eljutottak mókás történetekig-és mindez a Próféta hagyományának jegyében. A kitalált mondások leginkább a Próféta életrajzát, eszkatológikus témákat érintettek, vagy kozmológikus mesék voltak.

40. A szórakoztató hadíszok kitalált láncokkal.

41. A qássz (tbsz. qusszász) szerepe a mecsetekben és környékén. Azokat az embereket, akik az utcám és mecsetben maguk köré gyűjtötték az embereket, és épülésükre és szórakoztatásukra alkalmas hagyományokat meséltek nekik, qáss- nak vagy qassás- nak nevezték, azaz elbeszélőnek, mesélőnek. Ugyanaz volt a szerepük, mint a mi időnkben a humoros újságoknak, és még a Kalifa udvarába is meghívták őket alkalmanként. à a muszlim beállítás szerint ennek a foglalkozásnak a fejlődése még az iszlám kezdeti idejére nyúlik vissza. à a hivatalos teológia örömmel tűrte el ezeket a szabad prédikátorokat és népi teológusokat, akik az utcákon és mecsetekben a közérthetőség szintjére szálltak le, aszketikus beállítottságot terjesztettek, amely idegen volt a hivatalos teológusoktól, akik elsősorban a jogi tanulmányozásba merültek.

42. A qusszász túlkapásai elleni harc. Az intézkedések nyerészkedő csalók ellen irányultak, akik nem a vallásért buzgolódtak, hanem a tömegeket akarták szórakoztatni, és e célból hamis hagyományokat és vallásos történeteket mesés módon átköltöttek és terjesztették, A konzervatív teológusok buzgalma az efféle vallásos legendák ellen irányult, amely teljes mértékben kikerülte a vallási ellenőrzést. A történetmondók semmitől sem riadtak vissza annak érdekében, hogy magukhoz csalogassák az embereket. A kormányzatok ediktumokat bocsátottak ki a történetmondók ellen. Amíg a korábbi időszak „történetmondási” elnyerték a jámbor teológusok elnézését erkölcsileg és vallásilag építő tartalmú előadásaikkal, addig a későbbi korok utcai prédikátorai megszentségtelení tették a vallásos témáikat azáltal, hogy szórakoztatásra és hallgatóságuk mulattatására használták azokat. A mindenféle anekdotával átszőtt bibliai legendák képezték előadásaik jellegzetes témáját.

43. A hosszúéletűek (muammarún). A mu’ammarínnak nevezett kalandorok a Prófétával való közvetlen kapcsolatra hivatkozva mondtak hadíszokat.   (közvetlen: nem kellett összekötő láncot kitalálniuk) A népmesék birodalmából a mu’ ammarūn létezésébe vetett hit utat talált a vallás területére is. à legkorábban a III. század vége, IV. század eleje táján (à X. század) jelentek meg. à India és Közép- Ázsia az efféle csalók fő működési terepe. A Próféta társának lenni a legmagasabb méltóságot jelentette, amit csak el lehetett érni. Az ilyen emberek személye és becsülete érinthetetlen volt, és őket gyalázni főbenjáró bűnnek számított.

44. A hadíszok továbbadóinak személye felkeresése. A szokás által szentesített érvényes hadísz- forma megkívánta, hogy a kívánt hadíszok továbbadóit személyesen kell felkeresni, annak érdekében, hogy a tőle származó hagyományokat a nevében lehessenek terjeszteni. A hagyományt a teljes isnáddal együtt kellett átvenni, és ezután illette meg e jog, hogy a saját nevét a hagyományozók láncához illessze, legutolsó láncszemként. A hagyományok átvételének minden más formáját rendellenesnek tekintették. Annak érdekében, hogy valaki autentikus formában birtokoljon, hagyományt, szükséges volt, hogy találkozzék azokkal, akik az illető hagyomány „hordozói” voltak.

45. A talab al-hadísz és az utazások. Ha egy bizonyos tartomány teológusai ki akarták tölteni a hazájuk hagyományában meglevő hiányokat, akkor nem volt más választásuk, mint utazásokat tenni, hogy alkalmuk nyíljék személyesen is megismerkedni más tartományok hadíszaival. Nagy súlyt vetettek arra, hogy átvegyenek és továbbadjanak mindent, amit jelentős emberek hagyományoztak, akár tőlük közvetlenül, vagy azoktól, akik őket hallgathatták à sok utazás >> tudás keresése céljából megtett utazások

46.Az utazók módszerei a hadíszok felkutatására. A talab érdekében folytatott utazások egyre növekvő mennyisége folytán a teológusoknak az egyedi, tartományi hagyományokat beilleszteniü k az általános, egyre egységesebb hadísz- keretbe. 9. század >> a gyűjteményes munkák elkészítése A talab utazások kedveztek azok mohóságának, akiknek sikerült elhitetniük az emberekkel, hogy ők a hadísz kútfői, és a növekvő kereslettel együtt állandóan növekedett az az óhaj is, hogy a továbbadott hadíszokért készpénzzel fizessenek. Az idők folyamán az érdekességek fölkeresésére indított kutatónak puszta sporttá alacsonyodtak. Hosszú utazásokat tettek, amelyeknek a kizárólagos célja hadíszok szerzése volt, anélkül, hogy bármit is értettek volna a tartalomból, csupán azért, hogy az utazó büszkélkedhessen velük, és ismert mondatok isnád-jában előforduljon a nevük. >> sok csalás és hazug dicsekvés fordult elő- mind formális, mind pedig anyagi vonatkozásban a hagyománygyűjtő utazásokkal és az összegyűjtött anyag kialakulásával kapcsolatban / kapcsolatosan.

47. A hadisz iskolák létrejötte. Első hadísztudományi főiskola: Dār al- hadīsz, XII: század. 1)                               Nűr ad- Dín Malemūd b. Abī sa’īd Zaudzsī-nak köszönheti felállítását.  (Nūrīya akadémia) A politikai körülmények folytán azonban, amelyek nem kedveztek az ilyen intézmények folyamatos létezésének, rövid virágzás után hanyatlásnak indult. 2)                               Al-Malik al-Kāmīl Nāsir ad-Dīn>> Egyiptomban >> kairói dār al- hadísz 3)                               Damaszkuszban: Hadrasa Asrafíya Egyik iskola sem maradhatott fenn sokáig, mivel csak az iszlám tudományát szolgálták, a megélhetés érdekében pedig az emberek a fiqh tanulmányozása felé fordultak inkább. à ezek a híres intézmények megszűntek létezni.

48. Az idzsáza rendszere. à olyan intézmény volt az irodalmi életen belül, amely a muszlim társadalom sajátosságai közé tartozik. Iszsáza>> pótmegoldása lett olyan muszlimoknak, akik nem tudtak személyesen hadíszokat begyűjteni a sejkektől. Megszerezték a sejk engedélyét (idzsáza) arra, hogy úgy adjanak tovább egy hadíszt, mintha közvetlen szóbeli érintkezés útján gyűjtötték volna föl tőle. A hagyományok szóbeli közlésből az idzsáza formába való átmeneti típus a muháwala („átadás”) közlés. à az idzsáza majdnem teljesen átvette a sejkekhez való hosszadalmas utazgatás formájában űzött talab szerepet. {az idzsáza megadói nem vonakodtak attól sem, hogy a tőlük kért szellemi javakat készpénzre váltsák} Az idzsazát nemcsak hadíszokra kértek és adtak meg, hanem teljes irodalmi művekre is.

49. A hadísz lejegyzése (kitábat al-hadísz) a legkorábbi időkben. >> már a legkorábbi időkben is leírták a Próféta kijelentéseit. A VII. század végén már bevett gyakorlat.

50. A hadíszok lejegyzésének ellenzői. Elméleti vita: a hadíszt csak az emlékezetben szabad megőrizni, vagy szabad –e leírni? A „tudomány megelőzését a színben” hangsúlyozzák a „papiroson való megőrzéssel szenben”. Az írás ellenzői azon félelmüknek adtak hangot, hogy a Próféta kijelentései könyvekbe foglalva esetleg nem kapják meg a szent tartalmuknak kijáró tiszteletet.

51. A hadísz irodalom kezdetei és kapcsolata a történetírással. Az iszlám első korszakában főként a történeti ismereteket ösztönözték és támogatták. Bölcs mondásokat írtak le>> a régi könyvekben, költeményekben előforduló bölcs mondásokat hikmának tartják. A Korántól eltekintve, az iszlám irodalomtörténeté nek kezdetekor nem vallásos, hanem világi irodalmat találunk. Az iszlám hódításairól szóló meséket már az omájjádák alatt leírták, a Próféta életrajzából származó adatokkal együtt. >> a vallási hadísz irodalmi ágazattá vált. A szorosabban vett jogi irodalom, amely átfogó gondolkodás eredményeit képviseli, időrendben megelőzi a hadísz irodalmat.

52. A hadíszgyűjtemények eredete kérdése. A legkorábbi adat, ami amuszlim szerzőknél a hadísz gyűjtésével kapcsolatban fellelhető, Muhammad ibn al-Hasan aš-Šayhānī-nál (megh. 805) található, aki azt Malik ibn Anas-tól hallotta. Ez a közlés gyakran szolgál a hadíszra vonatkozó muszlim irodalom történetének kiindulópontjá ul. „Keressétek össze, ami fennmaradt a Próféta hadíszaiból, és írd le mindezt, mert félek, hogy a tudás hanyatlásnak indul, és az ’ulamā’ eltűnnek.” (vagy szunnájából, vagy Umar és mások hadíszából.) >> II. Umar leíratott egyes hagyománycsoportokat . A különböző körök által terjesztett beszámolókban megjelenő ellentmondások miatt nem fogadhatjuk el aš-Šaybānī közlését. Amire ebben az időben szükség volt, azok nem adat-közlő hadísz művek, hanem gyakorlati célokat szolgáló vezérfonalak voltak. Egy alapvető mű ránk maradt, amely megközelítően azt a színvonalat képviseli, amit a kor jogi irodalmának a fejlődése elért: Malik b. Anas: Muwatta’.

53. Málik ibn Anasz Muwatta’ c. műve, jellege. A Muwatta’-t nem tekinthetjük az iszlám első nagy hagyománygyűjtemé nyének. Célkitűzése nem az, hogy összegyűjtse, és mélyreható vizsgálatnak vesse alá az iszlám világban terjesztett hadíszok „egészséges” elemeit, hanem az, hogy megvilágítsa a törvényt, a rituális és vallási gyakorlatot, a medinai iszlámban elismert iğmā῾, a Medinában bevett szunna segítségével. Összegyűjtötte a medinai szunnának a jogi és rituális élet számtalan fejezetére vonatkozó dokumentumait, másodszor pedig törvénybe foglalta, hogy moiajogszerű az egyes esetekben ezeknek a szunna-dokumentumok nak az alapján, ill. amikor ezek hiányoztak, akkor a medinai szokásjog alapján. A hagyományanyag itt nem cél, hanem eszköz, és csak olyan mértékben veszi figyelembe, amennyiben annak gyakorlati jelentősége van.> ra’y-t gyakorol. Miután Mālik csak a jogi élet követelményeivel törődött, kevés figyelemt fordított a pusztán történeti értesüléseket tartalmazó hagyományokra, még akkor is, ha a Próféta életrajzára vonatkoztak. Ezeket csak akkor veszi figyelembe, amikor jogi következtetések vonhatók le belőlük. A hadíszok használata adja meg M. munkájának sajátos jellegét.

54. A Muwatta’ változatai. Yahyā ibn Yahyā al-Masmūdī (Mālik egyik tanítványa). Tőle származik az egyik változat. Ez a változat maradt felül a tudományos használatban, és ezt magyarázzák a legtöbbet. Muwatta’ Yahyā-nak szokás nevezni. A Muwatta’-nak 15 típusa volt, melyek mindenekfölött a Muwatta’ Yahyā-ak sikerült meghonosodnia mind a tud.-os életben, mind a gyakorlati használatban. 2. Muwatta’ Muhammad>> M. ibn al-Hasan aš-Šaybānī hagyományozta.

55. A taszníf al-ahádísz. hadísz-anyag rendszerezése. Manad: „támogatott” >> tökéletes hadísz, „egészséges” láncszemeken keresztül, megszakítás nélkül kell az egyik „társ”-ig visszamennie. Elv: személyes, külső.>> A hagyományok tartalma, témája nem számít a sorrendiség megállapításánál, mivel a döntő szempont csupán annak a társnak a neve, akit egy hagyománycsoport tekintélyeként megemlítenek. Az ilyen gyűjteményeket muszadnak nevezik.

56. A muszannaf és a musznad különbsége. muszannaf: olyan gyűjteményekre utal, amelyekben nincs meghatározó szerepük a mondások és beszámolók sorrendjére nézve azoknak a hagyományozóknak, akikhez az isnād-ok vezetnek; a sorrend szempontjából egyes-egyedül az egymással rokon tartalmak és kijelentések azonos tárgyi mozzanatának van jelentősége. Míg a musnad rendező elvét a hagyományozók adják, addig a musannaf elve a fejezetekre osztás. A musnad és a musannaf a hadísz-gyűjtés két fő formája, melyek hosszú időn keresztül egyidejűleg jelentkeztek az irodalomban.

57. Buhárí Szahíh c. műve és hatása a hadísz szabályaira. Ez a mű tiszta hadísz-munka ra’y hozzátétele nélkül, és azzal a aszándékkal íródott, hogy segítségével bárki eligazodjon a fiqh valamennyi fejezetében és minden problémájában. A szerző az egész fiqh-et átfogó tervezetet készített, melyet aztán az odavágó hadísz-anyaggal töltött ki. Al-Buḫārī korában, és nagy mértékben az ő befolyására, a hadísz megőrzősőre vonatkozó szabályok szigorú formákat kezdtek ölteni. Al-Buḫārī sohasem tért el a legszigorúbb szabálytól, másrészről viszont többet tesz, mint újraközli és csoportosítja anyagát. >> egy gyakorlati kézikönyvet is akar mindazoknak a kezébe adni, akik az ő meggyőződését osztják, ezért a hagyományaira vonatkozó értelmezés magvait is elhinti.

58. Buhárí Szahíh c. művének hagyományozása, eltérése a Muwatta’-étól. A Sahīh-ot nem úgy hagyományozták, mint a Muwatta’-t, tehát különböző, tartalmilag eltérő szerkesztésekben. Tucatnyi különböző Buḫārī-szöveg jött létre. Ezekben több-kevesebb lényeges változás található mind a címekben, mind a paragrafusok taartalmában. -szövegjavítások gondolati dogmatikai meggondolások miatt. -tashīfāt: tévedéseknek köszönhető szövegromlások. A szövegmagyarázó igényei gyakran okoztak önkéntelen eltéréseketa puszta hagyományozó gépies pontosságától. Általában a szöveg vonatkozásában, a fejezet élén álló címeket fenyegette leginkább a változtatás.

59. Muszlim Szahíh c. műve és összevetése Buhárí művével. .tartalmuk nagy része közös, bár más szóbeli forrásokon alapul. Formai különbség: Muslim eredeti kiadásában a különböző szakaszoknak nincsenek címei. Muslim, kortársához hasonlóan, a fiqh-et akarta szolgálni munkájával, de az olvasóra bízta, hogy az összegyűjtött hadísz-anyagbó l azokat a következtetéseket vonja le, amik számára legközelebb állnak az igazsághoz. Al Buhārī gyakran idézi ugyanannak a hagyománynak a különböző párhuzamos változatait, míg Muszlim mindig együtt idézi  az összetartozó változatokat; és azt az anyagot, amivel már egyszer foglalkozott, sohasem ismétli meg. Neki elsődlegesen nem az volt a célkitűzése, hogy a fiqh egész rendszerét ellássa hadísz-anyaggal. Muszlim a létező hadísz-anyagot kívánta megtisztítani minden salaktól.

60. A két Szahíh mellett létrejött további muszannaf művek. 1. Abū Dāwūd: Sunan-ja 2. Abū ῾Isā Muhammad at-Tirmidī: Gāmi῾-ja 3. Abū Abda r-Rahmān an-Nasā’ī: Sunan-ja 4. bū Abd Allāh Muahmmad ibn Māğa: Sunan-ja.                 (Ezek főleg joghagyományokkal foglalkoznak. ) Sunanon olyan gyűjteményeket értenek, amelyek a történeti, etikai, és dogmatikai mondások kirekesztésével csupán a szunnával törődnek, a joggal, és jogszokásokkal, és a rájuk vonatkozó hadíszokkal.

61. A magribi hagyományirodalom. Buḫārī elsőbbsége mellett foglalt állást a közvélemény. Műve szent, vagy legalábbis előjogokat élvező könyv lett, különösen az é-afrikai iszlámaban. -a vallásgyakorlat során a két sahīh tartalmát kell irányadónak tekinteni. – a „hat könyv” egybefoglalása, ahogyan azt a mai iszlámban is elismerik, a 13. sz.-ban hatolt be a muszlim teológusok köztudatába.>> Ettől függetlenül a közvélemény továbbra is magasabbra helyezte a két sahīh-ot, mint a másik 4 könyvet. A Magrib-ban, abban az időben, a nagymértékben kiterebélyesedett hadísz-irodalomnak még mélyrehatóbb elismerése történt meg. Az iszlám irodalom virágkora nagyon rövid ideig tartott. Számos régi könyvet dolgoztak át újakká, nagy hosszú műveket kivonatolnak, ez jellemzi néhány kivételtől eltekintve a következő nagy korszakot. (11.sz.-tól kezdve).


Germanus Gyula a Koránról


  1. Korán szó jelentése: recitáció, szavalat.
  2. A mekkai kinyilatkoztatások tartalmi jellegzetességei Mohammed népét a jóra és bűntől való tartózkodásra intette (és azt mint az istenségnek egyenesen őhozzá való parancsátközvetítette). – egy istenség hitére buzdította az embereket.
  3. A mekkai szúrák társadalmi üzenete: — a mekkai pogány arabokat nem csupán vallási újítással íjesztették meg, hanem társadalmi – gazdasági rendjük megbontását látták az igehirdetésben – felléptek ellene. A mekkai fejezetek ezt a vallási, társadalmi harcot tükrözi vissza – példázatok, intelmek, legendák, eskük, szegényeknek való vigasztalás.
  4. A medinai kinyilatkoztatások tartalmi változása a mekkaiakhoz képest: Ijesztő, fenyegető rövid költői szónoklatokat prózai, hosszabb elbeszélő, a mindennapi eseményekből eredő, de isteni eredetű, törvényszerű rendelkezések váltják fel. – 5 alappillér, gyakorlati kérdések (pl. örökség, jegyajándék, házasság, válás, vérbosszú).
  5. Az imairány és megváltoztatása: Jeruzsálemet tette meg az ima irányának – Mekkára tette át. Ezzel a pogány arabság ellenmondásait enyhítette az iszlámot macedonizálta.
  6. Ábrahám szerepe a Koránban: A Korán medinai fejlesztéseiben Ábrahám alakja is ebben a macedonizálási folyamatban alakult át eredeti arabbá, sőt Mekka alapítójává.
  7. A mekkai zarándoklat elfogadása és jelentősége: Mohammed 630-ban ezzel a macidealizálási fejlődéssel meggyőzte régi ellenfeleit, szerződést kötött velük és maga is bevonult Mekkába, zarándoklatra. Ezzel elismerte a pogánykori szertartások egy részét, a Kába körüli 7x-i körüljárást, a Szafa és Marura dombok közötti futást, az állati áldozatok felajánlásával és különleges zarándoklati ruházatot.

8. A Korán Mohammed halála után: Társainak egy része tudta az igehirdetést kívülről, de Mohammed ügyelt arra, hogy kijelentéseit,mint isteni ihletet feljegyezzék. A sugallatokat vállcsontokra, pálmalevelekre, szőttesekre durván feljegyzett összevisszaságban hevertek Mohammed egyik felesége, Hafsza szobájában.

9.A Korán kinyilatkoztatások könyvbe rendezése: Egy több tagú bizottság állította össze ezt az anyagot. A leírók saját belátásuk szerint rendezték 114 fejezetre a talált anyagot, a hosszabb fejezeteket a könyv elejére, a rövidebbeket a végére tették,holott a történeti sorrend a fordítottja volt. A fejezeteknek nevet is adtak (pl. tehén, asszonyok, a méh, Mária, az alkotó). Lehetséges, hogy az egyes fejezetek a leírók által több más ihletes kinyilatkoztatásból lettek összetolva, de Mohammed a maga éltére vonatkozóan is eszközölt toldásokat és változtatásokat.

10. A Korán első szúrája: A muszlim ima legfontosabb alkatrésze – megnyitó (al-fātiḥa) Ez a fejezet összesűrített kivonata a Koránnak és az iszlám vallásnak.

11.Oszmán kalifa szerepe a Koránszövegének véglegesítésében: Egy új Oszmán bizottság által véglegesen rendeztette a Korán szövegét, amit aztán hitelesnek szentesített. Az akkori kezdetleges írásjelekkel azonban csupán durván tudták rögzíteni a helyes kiejtést és számos olvasási változat keletkezett, ami több értelemzavart okozott

12. A Korán olvasók: A 10. században hét tekintélyes Korán-olvasó véleményét vették alapul, miután az arab írás fonetikailag tökéletesebbé vált. (A hagyomány szerint Mohammed állítólag kijelentette, hogy isteni ihlete hét hangtani változatban szállt le reá.)

13. Középkori nézetek a Korán hitelességéről: Vajon a Korán minden mondata Mohammedtől származik-e és nincs-e benne későbbi betoldás? – a 12. század: Kháridzsita puritánok –a 12. fejezet gyanúsnak minősült. –Siíták, azt hiszik, hogy Oszmán bizottsága szándékosan kihagyta az  ̔ Ali örökösödésére vonatkozó rendelkezést.

14. A Korán általános jellemzése: A Korán az iszlám törvénykönyve, minden hit, minden tudás ebből a könyvből fakad a hívők számára az arab nyelv legnagyszerűbb alkotásának tartják. Hatása az iszlámra áttért idegen népek nyelvére óriási.

15. A Korán fordításai: Legelső – Petrus Kenerabilis – latinra. 12. század – kiadása – 1543. Angolra: G. Sale, 1734, J. M. Rodwell, 1861, E. H. Palmer, 1880,  A. J. Arberry, 1955, N. J. Dawood, 1956. Franciára: C. E. Savary 1783, J. Kasimirski 1840. Németre: S. F. G. Wahl 1828, K. Ullmann 1840, F. Rückert 1888, M. Henning 1960, R. Paret 1966. Magyar fordításai, átdolgozásai, kivontak részleteket belőle: G. I. Az iszlám, előadások az iszlámról – Szemelvények a Koránból (Somogyi J. 1947).


A ǧizya

cUmar az-Zamaḥšarī (1075-1144), a Korán egyik kommentárjának szerzője így ír a ḏimma kifizetésének módjáról: „Ő személyesen kell eljöjjön, gyalog, és nem lovon. Amikor fizet, állnia kell, míg az, aki beszedi a ǧizyát, ül. Az adószedő fogja meg őt a nyakánál fogva, rázza meg és mondja: Fizesd meg a ǧizyát! Miután megfizette, nyakszirten kell ütni.” (idézi Lewis 1987. p. 14-15.) Máshol azt írják, hogy a ḏimmi hajlott háttal és lehajtott fejjel jelenjen meg, keze alul legyen, míg az adószedő keze felül, mikor a pénz gazdát cserél. A jogtudósok közül viszont sokan azt írják, hogy a ḏimmiket nem szabad erejükön felül megterhelni (Abū cUbayd), illetve nem szabad őket megütni, hagyni őket állni a forró napon (Abū Yūsuf) (idézi Lewis 1987. p. 15.).

A ḏimmik által megfizetett fejadó a ǧizya. Ebből a szempontból a zoroasztriánusok is ebbe a kategóriába esnek, míg más szempontból nem. Nem lehetnek ḏimmik az ateisták, a bálványimádók, a hitehagyottak; ezzel szemben a hanafita maḏḥab csak az arab őspoliteistákaz zárja ki a ḏimmából, a többieket nem.

A ǧizya fejadó, ezért személyre lebontva kell megállapítani. Egyszer egy évben kellett fizetni, az év lejárta után. A ǧizya nem szabható ki nőkre és gyerekekre, egyrészt a függő viszonyuk miatt (eltartottak), másrészt mert eredetileg a ǧizya a hitetlenek megölésének pénzzel való megváltása, és csak férfiak ölhetők meg. A probléma ott addik, és ebben nem alakult ki konszenzus, hogy öregektől, szerzetesektől és nyomorékoktól lehet-e jogszerűen ǧizyát szedni. A válasz attól függött, hogy az egyes maḏḥab képviselői jogszerűnek tartották-e ezek megölését, vagy sem, azaz megválthatták-e magukat.

A ǧizyának két fajtája lehetséges: az egyik a kegyőzöttekre kivetett fejadó, a másik a szerződésben megállapított fejadó. Az összeget a szerződésben kell rögzíteni, ennek összege a maḏḥabok tanításai szerint változott: a tizenkét dirhem és a nem korlátozott felső határ között. Egyes jogi iskolák megszabják a pontos összeget, míg mások nem. Egyes jogi iskolák különbséget tesznek a ḏimmi anyagi helyzete szerint, míg Mālik bin Anas szerint a ǧizya négy dínár, és ettől eltérni nem lehet.


Ahl al-Ḏimma

Az ahl al-ḏimma (a védelmi szerződés népe) egyszerre jelent olyan embereket, akik védelem alatt álnak, illetve olyanokat, akik bűnösök. Ez a státus az állam és egy közösség szerződésén alapszik, amely rögzíti az egyén és az állam jogait és kötelezettségeit. A ḏimmi megkülönböztetendő a ḥarbītól, aki ugyan lehet keresztény vagy zsidó, de nem él az iszlám állam területén. A védelemre vonatkozó értelem arra vonatkozik, hogy az iszlám állam köteles az egyéneket megvédeni, és ebbe a védelembe beletartozik az egyén vagyona, tulajdona, a vallás szabadsága (bizonyos kereteken belül). Ezért cserébe az egyén lojális az államhoz és megfizeti a fejadót, ami nem vallási adó. Kezdetben ezt az adót csak a zsidóktól, keresztényektől, zoroasztriánusoktól és mandeusoktól szedték be, de ahogy az iszlám terjeszkedett, ezt kiterjesztették a hindukra és a buddhistákra is. Egy ḏimmi kevesebb joggal rendelkezett, mint egy muszlim, de többel, mint egy olyan ember, aki nem tartozott bele ebbe a szerződéses keretbe.

A ḏimma, azaz a szerződés kereteit a prófétai hagyomány alapján dolgozták ki, mivel a Próféta kötött jogvédelmet is tartalmazó szerződést a medinai zsidókkal és keresztényekkel. A ḏimma „olyan szerződés (caqd), amely vagy kifejezett nyilatkozattal, vagy ráutaló magatartással jön létre annak érdekében, hogy az érintettek a közösség sajátos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkező, nem teljes jogú, de elismert tagjai legyenek.” (Jany 2006. p. 452-453.) Az így kötött szerződés a belső jogrendhez tartozik, és nem vonatkozik az államok külpolitikájára. A szerződés korlátlan időre szólt, ha a ḏimmik megfizették a ǧizyát.

A ḏimmik kötelességei: az iszlámjog által lefektetett, rájuk is vonatkozó szabályok betartása; a ǧizya megfizetése. Ezek voltak azok a kötelező feltételek, amiket általában minden szerődésbe belefoglaltak. Ezek mellett voltak ajánlott elemek, amik vagy belekerültek az adot szerződésbe, vagy nem. Csak azt kellett betartani, amire a ḏimmik a szerződésben kötelezték magukat, azaz az ajánlott követelmények csak akkor váltak kötelezővé, ha írásba foglalták őket; ha nem, akkor nem betartásukat nem lehetett számon kérni. Ha azonban a leírtakat megszegték, cselekedetük szerződésszegésnek minősült.

A ḏimmikre vonatkozó legfontosabb szabályok: megkülönböztető ruha viselete (zunnār); nem építhettek a muszlimokénál magasabb házat, de ha jogszerű adásvételen szerezték, nem kellett lebontani; nyilvánosan nem fogyaszthattak és árulhattak bort és disznóhúst; nem tarthattak nyilvános szertartásokat; nem építhettek új templomot vagy zsinagógát, de a régieket használhatták; Mekka és Medina környékén nem tartózkodhattak három napnál tovább; nem léphettek be a mekkai szentélybe, és engedély nélkül semmilyen mecsetbe (ez fordítva is igaz volt: a muszlimok se léphettek be engedély nélkül zsinagógába vagy templomba); lopás és paráználkodás esetén felelősségel tartoztak, borivásért azonban nem lehetett őket megbüntetni. Emellett al-Māwardi szerint tartózkodniuk kell a Korán tartalmának elferdítésétől, nem nyilatkozhatnak becsmérlően Muḥammadról, nem nyilatkozhatnak támadólag az iszlámról, nem köthetnek házasságot muszlim nővel, és nem is paráználkodhatnak vele (mással sem), nem téríthetnek meg muszlimot, nem nyújthatnak segítséget az ellenségnek. al-Māwardi szerint az ajánlott kötelességek: a megkülönböztető ruhaviselet, alacsonyabb épületek építése, a Tóra és a Szentírás nyilvános recitálásától való tartózkodás, a harangok használatának tilalma, a nyilvános borivástól való tartózkodás, csendes temetési menet, a lovak megülésétől való tartózkodás.


Ahl al-kitāb

Az ahl al-kitāb kifejezés (a könyv népe) azokra vonatkozik, akik a Korán szerint kinyilatkoztatással rendelkeznek. A klasszikus jogi iskolák nem értenek egyet abban, hogy kiket kell ide sorolni. Azok tartozhatnak az ahl al-kitābba, akik monoteisták[1], akik elfogadják a halál utáni életet, az ítéletet, a mennyországot és az angyalok létét, tudnak a Sátánról és a pokolról, prófétáik vannak, akik a kinyilatkoztatás közvetítői (Mózes, Jézus), és elfogadják a teremtés tanát, mely szerint Isten Ádámot és Évát az Éden kertjében teremtette. A monoteizmus, azaz a tawḥīd Isten egységének dogmája az iszlámban, mely szerint Isten egy (wāḥid), és egyedi (ahad). Eszerint a világ felett létezik egy egyedülálló, láthatatlan és abszolút Igazság, amelyik független a világtól. Isten osztatlansága maga után vonja, hogy a világ az igazságosság és morál szempontjából rendezett. Ez a dogma elutasítja a dualizmust (zoroasztrianizmus), a szentháromságot (kereszténység), és a többiestenhitet. Ez a dogma annyira fontos, hogy az iszlám öt pillére között is megtalálható. Ez a muszlim credo, a šahāda: lā ilāha illa Allāh, wa Muḥammad(un) rasūl Allāh, azaz nincs mást isten, csak Allah (Isten), és Mohamed az ő prófétája. Aki ezt kimondja, és úgy is gondolja, muszlimmá válik.

Az ahl al-kitāb tehát főleg az ábrahámita vallásokra vonatkozik, tehát a keresztényekre, a zsidókra (ideértve a karaitákat és a szamaritánusokat) és a mandeusokra (akiket a Korán szábeusoknak nevez). Mālik ibn Anas, a málikita jogi iskola megalapítója szerint a zoroasztriánusokat is az ahl al-kitāb közé kell sorolni, főleg a hasonló eszkhatológia, a Sátán, a mennyország és pokol terén osztott hasonló elképzeléseik alapján. Noha Mālik ibn Anas szunnita, a zoroasztriánusok elfogadását mégis a citák vették át. A Korán 22,17-t lehet így is értelmezni.

A Korán-áyák közül a következőket szokták az ahl al-kitāb jogi kategória kidolgozásának alapjául tekinteni: 109,1-6; 2,256; 29,46; 5,51; 3,113-115; 3,119; 2,61-62; 3,64.

A történelem során a muszlimok ezeket a verseket használták fel, hogy a fennhatóságuk alá rendelt zsidók, keresztények és egyéb, a könyv népének tekintett vallási csoportok jogi helyzetét meghatározzák. Ez időnként a középkor legliberálisabb szabályozásai közé tartozott, időnként meg vallási üldözés volt, a politikai konstellációtól függően.


A ǧihād

A ǧihād kifejezés az egyik legösszetetteb jogi kategória az iszlámjogon belül. Alapjelentése igyekezet, küzdelem, harc. Az eredeti kifejezés az al-ǧihād fi sābil Allah, azaz Allah útján való igyekezet. Értelmezése kezdettől fogva bizonytalan: egyes iszlámjogászok szent háborúként értelmezik, amit minden hitetlennel szemben folyatni kell, a Koránban is ez az egyik jelentése.

Más értelmezés szerint a ǧihād az umma védelme, illetve az iszlám állam kiterjesztése, ismét más értelmezés a ǧihādot úgy határozza meg, mint az iszlám államon belüli harcot a hitehagyottak (a hitehagyás az iszlámon belül a lehető legnagyobb bűn), lázadók, rablók, engedetlenek ellen; illetve olyan értelmezése is lehetséges, hogy a ǧihād a nem-muszlimok megtérítése az iszlámra. A ǧihād lehet az iszlám elterjesztésére tett maximális erőfeszítés. A cita iszlám szerint a ǧihādnak két fajtája létezik: a nagyobb ǧihād spirituális erőfeszítés, amelynek célja önmagunk legyőzése. A kis ǧihād a fegyveres küzdelem, amelynek az a célja, hogy az iszlám minél több ember számára elérhető legyen. A ǧihād elsősorban offenzív természetű, közösségi kötelezettségként jelenik meg, azaz az egyén csak akkor köteles benne részt venni, ha ez elengedhetetlenül szükséges, és folyamatos, ami azt jelenti, hogy mindaddig fennáll, amíg a célt nem sikerült elérni. A klasszikus jogászok a világot két részre osztották: a muszlimok lakta világra (dār al-islām), és a nem muszlimok lakta világra (dār al-ḥarb). Létezik egy harmadik kategória is, a dār al-cahd is, ami az iszlám államokkal szövetségben álló államokat jelenti, de ezt csak a sāficita jogtudósok ismerik el. A dār al-ḥarb egységes, vallási kategória, nem az egyes államokra vonatkozik és nem tükrözi a katonai realitásokat sem. A dār al-ḥarb területén élő muszlimra a helyben irányadó jog vonatkozik, a helyi politikai vezetés hatásköre nem megkérdőjelezhető. A ǧihād a megtámadottak kapitulációjával ér véget, akik így az umma részei lesznek, aminek két lehetséges módja van: megállapodás útján (ṣulḥ), vagy erőszakos alávetés útján. Az első esetben kiterjed rájuk a ḏimma, ellenkező esetben viszont nem.

A prófétai kinyilatkoztatás ebben a témában nem egyértelmű, különböző álláspontokat képvisel, amiket nehéz időhöz kötni. Emellett a kérdés összefügg azzal a problémával, hogy a Próféta különböző időszakokban univerzálisnak tekintette-e az iszlámot, vagy sem, mert ez összefügg az aktív misszióval, illetve ide tartozik az a kérdés is, hogy a ǧihād egyéni vagy közösségi kötelezettség-e (farḍ cayn vagy farḍ kifāya). A Próféta működésének legalább négy szakaszát különböztetjük meg, és ebben a négy szakaszban más és más ǧihād-értelmezésekkel találkozunk. A mekkai korszakban az ellenséges lépésekre béketűréssel felelt (25,63), a Próféta akkor igehirdető, és nem harcos. Ebben a korszakban a büntetéstörténetek szerint Isten megbünteti az ellenszegülőket, a harc az isteni üdvterv része, nem egyéni feladat. A medinai korszakban a keresztényekkel és a zsidókkal való szakítás, valamint a mekkai karavánok elleni portyázás felvetette a törzs- és nemzetségtársakhoz, valamint a más vallásúakhoz való viszony kérdését. Először a harc jogosságát jelenti ki (22,39kk; 2,216; 2,224kk), majd a nem muszlim vérrokonok elleni harcot is engedélyezi (2,216; 2,246; 4,77; 9,13-15; 9,38), majd a nahlai portya után, ami a szent hónapban volt, megfogalmazza az iszlám elsőbbségét minden más szemponthoz képest (2,217). Ebből az látható, hogy az egyes rendelések egyes eseményekhez kötődnek,ami behatárolja értelmezési lehetőségüket. Ez különösen lényeges az ún. barāca-kinyilatkoztatással kapcsolatban (9,1-37, különösen az 5, a kard-verssel kapcsolatban), amelyet megpróbáltak a minden korábbi kinyilatkoztatást eltörlő āya nāsiha-ként értelmezni, a ǧihād értelmezési köre ugyanis szorosan összefügg azzal a kérdéssel, hogy a Próféta erővel akarta-e terjeszteni az iszlámot, vagy sem, illetve hogy ez a terjesztés kire vonatkozik, illetve hogy az iszlámot univerzálisnak és kizárólagosnak tartotta-e, ami mellett nem elképzelhető más vallás. Erre a válasz nem egyérelmű: kezdetben megengedő a zsidókkal és keresztényekkel szemben, majd a velük történt szakítás után az iszlám beteljesítő voltát hangsúlyozza, amely felülírja a korábbi kinyilatkoztatásokat. Ugyanakkor az arabnak, mint a kinyilatkoztatás nyelvének hangsúlyozása azt implikálja, hogy a ǧihād az arab hitetlenekre vonatkozik, és velük szemben fogalmaz meg alapvető követelményeket, a zsidóknak és keresztényeknek „nincs kényszer a vallásban” (2,256). Bár később megpróbálják egyértelműsíteni a Próféta kijelentéseit, főként a fundamentalista mozgalmak, a Próféta szellemiségében való eljárás a békés megoldásokat részesíti előnyben.

A šarīca értelmezései kortól és helytől függőek. Kezdetben, amikor még egyetlen muszlim közösség van (umma), és egyetlen muszlim állam, a farḍ kifāya vezetője a kalifa, és célja, hogy a dār al-islām területét minél inkább kiterjesszék a dār al-ḥarb rovására. Ha támadás éri a muszlimokat, akkor mindenkinek személyes kötelessége (farḍ cayn) a védekező ǧihād. A tizenkettes sīca esetében a ǧihādot csak az imām vezetheti, így a szent háború az utolsó imām elrejtőzésével lehetetlenné vált.

A ǧihād egyik legfontosabb funkciója, hogy vallási kötelességgé tette a harcot: a harban elesettek mártírok (sahīd), akik nyomban a Paradicsomba jutnak, míg az öngyilkosság kifejezetten elítélendő.

A más vallásúakra vonatkozó iszlám törvények azon az egyezségen alapultak, amit Muḥammad kötött a Ḥiǧāz-beli zsidó törzsekkel és a mediani zsidókkal. Az előbbi a Kaybar oázisbeli zsidó törzsre vonatkozik, akik 629-ben kapituláltak, az utóbbi pedig a Medinai Alkotmányként elhíresült egyezmény, amely rögtön azután megszületik, hogy Muḥammad Medinába érkezik (622). Medinában ekkor három zsidó törzs él: a Banu Qaynuqāc, a Banu Qurayza és a Banu Nadīr. Az umma alá tartozó nem-muszlimok a következő jogokkal rendelkeztek:

1. Egyenlő jogbiztonság (ḏimma) minden csoport számára;

2. a nem-muszlim tagok a muszlimokhoz hasonló politikai és kulturális jogokkal, autonómiával és a szabad vallásgyakorlat jogával rendelkeznek;

3. a nem-muszlimok az umma ellenségei ellen harcba szállnak, és viselik a háború rájuk eső költségeit;

4. nem kötelezhetők, hogy a muszlimok szent háborúiban részt vegyenek.


iszlámjogi iskolák

A szunnita iszlámban négy nagy, és több kisebb jogi iskola határozza meg a fiqhet. Ezeket nem lehet leírni az Európában értett szigorú és liberális kategóriákkal, mert minden jogi iskola bizonyos kérdésekben szigorú, másokban pedig liberális az európai kategóriák szerint.

A mālikita jogi iskola megalapítása Mālik ibn Anas (711-795) nevéhez fűződik, aki medinai jogász. Mālik elsősorban a medinai hagyományokat és szokásokat dolgozza fel, és csak nagyon kis mértékben koncentrál a Medinán kívüli hagyományokra. Fő művében, a Muwaṭṭában olyan témákat dolgoz fel, mint az iszlám öt pillére közül négy (ima, alamizsna, böjt, zarándoklat), ǧihād, eskü, öröklés, házasság, válás, adásvétel, kölcsön, végrendelet, büntetés. Mālik nem elméleti tudós, hanem kazuisztikus gyűjteményt ad az adott területen, nyoma sincs benne a fogalmi tisztázásnak vagy az alapelvek kidolgozásának. Azt is mondhatni, hogy a Muwaṭṭa esettanulmányok gyűjteménye.

A hanafita iskola megalapítása Abū Ḥanīfa (699-765), iraki jogtudós nevéhez fűződik, aki sok tekintetben másképp vélekedett a fiqhről, mint kortársai, és éppen ezért a jogtudomány egyik legvitatottabb egyénisége. Irakban nem lehetett a prófétai hagyományokra hivatkozni, éppen ezért a jogi pluralizmus és az egyéni vélemény sokkal nagyobb szerepet kap itt, mint a medinai hagyományban. A kūfai felfogás egyik legfontosabb gondolata az, hogy attól, mert valami hagyomány, még nem biztos, hogy összhangban áll a Próféta tanításával. Medinában könnyen lehetett egyenlőségjelet tenni a kettő közé, Irakban azonban nem, mert Muḥammad soha nem járt Irakban. A hanafita jogi iskola helyezi a legnagyobb hangsúlyt az önálló véleményre.

A šāficita iskola Muḥammad Idris aš-Ṧāfici (767-820) nevéhez fűződik. Ṧāfici elméleti jogtudós, legjelentősebb hatása a jogtörténetre a hagyomány jogforrásként való megjelölése, ugyanakkor megalkotja az autentikus hagyományok körének fogalmát is. Erre a korra ugyanis annyi hagyomány gyűlik össze, hogy muszáj megejteni valamiféle válogatást; ennek elveit vázolja fel Ṧāfici. Ṧāfici az továbbá, ami az iszlám jog meghatározó kategóriáit megfogalmazza.

A hanbalita iskola megalapítója Aḥmad ibn Ḥanbal (780-855). Ḥanbal csak és kizárólag a Korán és a hagyományok szövegét használja, a racionalitást és a társak véleményét elutasítja.


Follow

Get every new post delivered to your Inbox.