szúfi rendek (kiegészítésre szorul)
B 13 - Szúfi szerzetesrendek
1. Rahmániyya
a. alapító: abd ar-Ramán (1793)
b. kinél tanult: halwatiyya Muhammad ibn Szálim
c. elterjedésük: Algéria
d. zikr: légzéstechnika, gyorsított, lassított légzés
2. Mirghániyya
a. alapító: al-Mirgháni (1853)
b. kinél tanult: Ahmad ibn Idris (Mekka)
c. elterjedésük:Núbia
d. zikr: teljes rituális tisztaság (csak férfiak), füstölés
3. Naqsabandiyya
a. alapító: Abu Bakr
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: Kelet-Ázsia, Kína, Egyiptom, Szíria,
d. zikr: csendes, fegyelmezett
4. Yasawiyya
a. alapító: al-Hammadháni
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: Törökország
d. zikr: fűrész-zikr (rszelős hangot adnak ki)
5. Mawlawiyya (kerengő dervisek)
a. alapító: Jalal ad-Din Muhammad Balkhi-Rumi
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: Törökország
d. zikr: tánc
6. Alawiyya
a. alapító: bin Ali Ba’Alawi al-Husaini (1232)
b. kinél tanult: Abu Madyán (Marokkó)
c. elterjedésük: Jemen, India
d. zikr:
7. Csisztiyya
a. alapító: Abu Ishaq Shami (“the Syrian”), Csiszt, Afganisztán, 93o k.
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: India, Pakisztán
d. zikr: ötféle: a. Allah neve hangosan; 2. Allah neve csendben; 3. a lélegzet szabályozása; misztikus kontempláció; 5. negyven napos meditáció
8. Ni’matullahi
a. alapító: Nímatullah (14. sz)
b. kinél tanult: qadariyya Abdallay Yafí
c. elterjedésük: Irán, Pakisztán
d. zikr:
9. Qadiriyya
a. alapító: Abdul-Qadir Gilani (1166), hanbalita jogtudós
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: Kurdisztán, Afganisztán, India, Banglades, Pakisztán, Törökország,Balkán, Kína, Kelet-Afrika
d. zikr:
1o. Qalandariyya, vándorló dervisek
a. alapító: Qalandar Yusuf al-Andalusi of Andalusia, Spain
b. kinél tanult
c. elterjedésük: India
d. zikr:
11. Szádhiliyya
a. alapító: Abu-l-Hassan ash-Shadhili
b. kinél tanult
c. elterjedésük: Észak-Afrika, Egyiptom
d. zikr:
e. alrendek: 1 Fassiyya; 2 Darqawiyya; 3 Maryamiyya; 4 Attasiyah; 5 Darqawi Hashimiya; 6 Badawiyya
12. Szuhrawardiyya
a. alapító: as-Suhrawardi (1168), sáfiita szigorú rend
b. kinél tanult: Ahmad Ghazali, Abu Hámid al-Ghazáli testvére
c. elterjedésük: Irak, Irán, Pakisztán, India
d. zikr:
13. Rifáiyya
a. alapító: Ahmed ar-Rifa’i
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: Közel-Kelet, Balkán, Törökország, Dél-Ázsia
d. zikr: kigyóevés, kigyóbűvölés
kisebb arab dinaszták
The Hamdanid dynasty (Arabic: حمدانيون) was a Shi’a Muslim Arab dynasty of northern Iraq (Al-Jazirah) and Syria (890-1004). They claimed to have been descended from the ancient Banu Taghlib Christian tribe of Mesopotamia.
Hamdanids in Al-Jazira
- Hamdan ibn Hamdun (868-874)
- al-Husayn ibn Hamdan (895-916)
- Abdullah ibn Hamdan (906-929)
- Nasir ad-Daula (929-967)
- Adid ad-Daula (967-980)
- Abul Tahir Ibrahim ibn al-Hasan (989-997)
- Abu Abdillah al-Husayn ibn al-Hasan (989-997)
Hamdanids in Aleppo
- Sayf al-Daula (945-967)
- Saad al-Daula (967-991)
- Said al-Daula (991-1002)
- Abul Hasan Ali (1002–1004)
- Abul Ma’ali Sharif (1004–1004)
The Idrisids (Arabic: الأدارسة) were a Zaydi-Shia dynasty of Arab origins in Morocco, ruling from 788 to 985, named after its first leader, Idriss I.
- Idris I – (788-791)
- Idris II – (791-828)
- Muhammad ibn Idris – (828-836)
- Ali ibn Idris, known as “Ali I” – (836-848)
- Yahya ibn Muhammad, known as “Yahya I” – (848-864)
- Yahya ibn Yahya, known as “Yahya II” – (864-874)
- Ali ibn Umar, known as “Ali II” – (874-883)
- Yahya ibn Al-Qassim, known as “Yahya III” – (883-904)
- Yahya ibn Idris ibn Umar, known as “Yahya IV” – (904-917)
- Fatimid overlordship – (922-925)
- Al-Hajjam al-Hasan ibn Muhammad ibn al-Qassim – (925-927)
- Fatimid overlordship – (927-937)
- Al Qasim Gannum – (937-948)
- Abu l-Aish Ahmad – (948-954)
- Al-Hasan ibn Kannun, known as “Hassan II” – (954-974) (not to be confused with Hassan II, born in 1929)
- Ali ibn Hammoud ibn Ahmed ibn Abdullah ibn omar ibn Idriss II, Caliph of Cordoba in 1016
The Kaysite dynasty was a Muslim Arab dynasty that ruled an amirate centered in Manzikert from c. 860 until 964. Their state was the most powerful Arab amirate in Armenia after the collapse of the ostikanate of Arminiya in the late 9th century.
The Dulafid or Dolafid dynasty was an Arab dynasty that served as governors of Jibal for the Abbasid caliphs in the 9th century. During the weakening of the authority of the caliphs after 861, their rule in Jibal became increasingly independent of the central government in Samarra. In the last decade of the 9th century, however, they were defeated by the Abbasids who proceeded to reincorporate Jibal into their empire.
The Banu Hud (بنو هود) were an Arab dynasty that ruled the taifa of Zaragoza from 1039-1110. In 1039, under the leadership of Al-Mustain I, Sulayman ibn Hud al-Judhami, the Bani Hud seized control of Zaragoza from a rival clan, the Banu Tujibi. His heirs, particularly Ahmad I al-Muqtadir (1046-1081), Yusuf al-Mutamin (1081-1085), and Al-Mustain II, Ahmad ibn Yusuf (1085-1110), were patrons of culture and the arts: the Aljafería, the royal residence erected by Ahmad I, is practically the only palace from that period to have survived almost in its entirety.
The Usfurids were an Arab dynasty that in 1253 gained control of eastern Arabia, including the islands of Bahrain, They were a branch of the Banu Uqayl tribe of the Banu Amir group, and are named after the dynasty’s founder, Usfur ibn Rashid. They were initially allies of the Qarmatians and their successors, the Uyunids, but eventually overthrew the latter and seized power themselves[1]. The Usfurids’ takeover came after Uyunid power had been weakened by invasion in 1235 by the Salgharid Atabeg of Fars.
The ‘Uqailid or ‘Uqaylid Dynasty was a Shi’a Arab dynasty with several lines that ruled in various parts of Al-Jazira, northern Syria and Iraq in the late tenth and eleventh centuries. The main line, centered in Mosul, ruled from 990 to 1096.
The Tahiride was an Arab Muslim dynasty that ruled Yemen and the Hadramawt from 1454 to 1526.
The Mirdasid dynasty was a dynasty that controlled the Amirate of Aleppo more or less continuously from 1024 until 1080.
szunnita dinasztiák
North Africa
- Muhallabids (771-793)
- Aghlabids (800-909)
- Tulunids (868–905)
- Ikhshidid dynasty (935-969)
- Zirid dynasty (973–1152)Since 1016
- Hammadid (1008–1152)
- Almoravid dynasty (1040–1147)
- Almohad dynasty (1130–1269)
- Ayyubid dynasty (1171–1341)
- Hafsid dynasty (1229–1574)
- Nasrid dynasty (1232–1492)
- Ziyyanid dynasty (1235–1556)
- Marinid dynasty (1244–1465)
- Bahri dynasty (1250–1382)
- Burji dynasty (1382–1517)
- Wattasid dynasty (1472–1554)
- Saadi Dynasty (1509–1659)
- Alaouite Dynasty (1666–present)
- Husainid Dynasty (1705–1957)
- Karamanli dynasty (1711–1835)
- Muhammad Ali Dynasty (1805–1952)
Horn of Africa
- Himyar Sultanate (2nd century)
- Mohammed Hanafiah Sultanate (11th century)
- Sayyid Yusuf el Bagadadi Sultanate (12th century)
- Warsangali Sultanate (1298–present)
- Ifat Sultanate (13th century)
- Adal Sultanate (c.1415–1555)
- Walashma Dynasty (14th–16th centuries)
- Ajuuraan State (14th–17th centuries)
- Aussa Sultanate (16th century–present)
- Emirs of Harar (1647–1887)
- Gobroon Dynasty (18th–19th centuries)
- Kingdom of Gomma (early 19th century–1886)
- Kingdom of Jimma (1830–1932)
- Kingdom of Gumma (1840–1902)
- Sultanate of Hobyo (19th century–1925)
East Africa
- Pate Sultanate (1203-1870)
- Sennar (sultanate) (1523–1821)
- Sultans on the Comoros
- Mudaito dynasty (1734–present)
- Wituland (1858–1923)
Central & West Africa
- Kingdom of Nekor (710–1019)
- Za Dynasty in Gao (11th century-1275)
- Sayfawa dynasty (1075-1846)
- Mali Empire (c.1230-c.1600)
- Keita Dynasty (1235-c.1670)
- Songhai Empire (c.1340–1591)
- Bornu Empire (1396-1893)
- Kingdom of Baguirmi (1522-1897)
- Dendi Kingdom (1591–1901)
- Sultanate of Damagaram (1731–1851)
- Kingdom of Fouta Tooro (1776–1861)
- Sokoto Caliphate (1804–1903)
- Toucouleur Empire (1836–1890)
Sicily
Spain and Portugal
- Caliphate of Córdoba (756-1017, 1023–1031)
- Taifa of Alpuente (1009–1106)
- Taifa of Badajoz (1009–1151)
- Taifa of Morón (1010–1066)
- Taifa of Toledo (1010–1085)
- Taifa of Tortosa (1010–1099)
- Taifa of Arcos (1011–1145)
- Taifa of Almería (1010–1147)
- Taifa of Denia (1010–1227)
- Taifa of Valencia (1010–1238)
- Taifa of Murcia (1011–1266)
- Taifa of Albarracín (1012–1104)
- Taifa of Zaragoza (1013–1110)
- Taifa of Granada (1013–1145)
- Taifa of Carmona (1013–1150)
- Taifa of Santa María de Algarve (1018–1051)
- Taifa of Mallorca (1018–1203)
- Taifa of Lisbon (1022–1093)
- Taifa of Seville (1023–1091)
- Taifa of Niebla (1023–1262)
- Taifa of Córdoba (1031–1091)
- Taifa of Mértola (1033–1151)
- Taifa of Algeciras (1035–1058)
- Taifa of Ronda (1039–1065)
- Taifa of Silves (1040–1151)
- Taifa of Málaga (1073–1239)
- Taifa of Molina (c.1080’s–1100)
- Taifa of Lorca (1228–1250)
- Taifa of Menorca (1228–1287)
- Emirate of Granada (1228–1492)
Arabian Peninsula
- Ziyadid dynasty (819-1018)
- Sharif of Mecca (967-1925) Since 1631
- Rasulid (1229–1454)
- Kathiri (1395-1967)
- Jabrids (15th-16th century)
- Tahiride (1454–1526)
- Qawasim Dynasty (1727–present)
- House of Saud (1744–present)
- House of Al-Sabah (1752–present)
- Al Nahyan family (1761–present)
- Ajman (18th Century-present)
- Qawasim Dynasty (18th century-present)
- Umm al-Quwain (1775–present)
- Al Khalifa family (1783–present)
- House of Thani (1825–present)
- Al Maktoum (1833–present)
- Al Rashid (1836–1921)
- Upper Yafa (19th century-1967)
- Sharqi Dynasty (1876–present)
- Qu’aiti (1902–1967)
- Emirate of Beihan (1903–1967)
- Mahra Sultanate (774-present)
Syria & Iraq
- Umayyad Caliphate (661–750)
- Abbasid Caliphate (750–1258)
- Marwanid (990-1085)
- Artuqid dynasty (11th–12th century)
- Burid dynasty (1104–1154)
- Mirdasids (1024–1080 AD)
- Zengid dynasty (1127–1250)
- Baban (1649–1850)
- Hashemite Dynasty of Iraq (1921-1958)
- Hashemite Dynasty of Jordan (1921-Present)
Turkey
- Danishmends (1071–1178)
- Mengücek (1071–1277)
- Saltuklu (1072–1202)
- Sultanate of Rûm (1077–1307)
- Ahlatshahs (1100–1207)
- Çobanoğlu (1227–1309)
- Karamanoğlu (c.1250-1487)
- Pervâneoğlu (1261–1322)
- Menteşe (c.1261-1424)
- Ahiler (c.1380-1362)
- Hamidoğlu (c.1280-1374)
- Ottoman Empire (1299–1923)
- Ladik (c.1300-1368)
- Candaroğlu (c.1300-1461)
- Teke (1301–1423)
- Saruhan (1302–1410)
- Karesi (1303–1360)
- Aydınoğlu (1307–1425)
- Eretna (1328–1381)
- Dulkadir (1348-c.1525)
- Ramazanoğlu (1352–1516)
Eastern Europe & Russia
- Volga Bulgaria (7th century–1240s)
- Emirate of Crete (820s-961)
- Avar Khanate (early 13th-19th century)
- Khanate of Kazan (1438–1552)
- Crimean Khanate (1441-1783)
- Nogai Horde (1440s–1634)
- Qasim Khanate (1452–1681)
- Astrakhan Khanate (1466–1556)
- Khanate of Sibir (1490–1598)
- Pashalik of Shkodra (1757–1831)
- House of Zogu (1928–1939)
Iran
- Shirvanshah (799-1579)
- Dulafid dynasty (early 9th century-897)
- Samanid dynasty (819–999)
- Tahirid dynasty (821-873)
- Saffarid dynasty (861-1003)
- Sajids (889-929)
- Farighunid (late 9th-early 11th centuries)
- Ma’danids (late 9th-11th centuries)
- Ormus (10th-17th centuries)
- Sallarid (942-979)
- Shaddadid (951-1199)
- Rawadid (955-1071)
- Ghaznavids (963-1187)
- Marwanid (990-1085)
- Annazid (990-1116)
- Hadhabani (11th century)
- Seljuq dynasty (11th-14th centuries)
- Ghurids (1148–1215)
- Hazaraspids (1148–1424)
- Khorshidi dynasty (1155-1597)
- Mihrabanids (1236-1537)
- Muzaffarids of Iran (1335–1393)
- Hotaki dynasty (1709–1738)
Central Asia
- Kara-Khanid Khanate (840–1212)
- Al Muhtaj (10th-early 11th centuries)
- Khwārazm-Shāh dynasty (1077–1231)
- Kartids (1231–1389)
- Timurid dynasty (1370–1526)
- Kazakh Khanate (1456–1731)
- Khanate of Bukhara (1500–1785)
- Mughal Empire (1526-1857)
- Khanate of Khiva (1511–1920)
- Khanate of Kokand (1709–1876)
- Jahangiri(Gabari) Dynasty(1200-1531)
South Asia
(India, Pakistan, Afghanistan, Bengal, Male and Srilanka)
- Soomra Dynasty, Soomra (1026-1351)
- House of Theemuge (1166–1388)
- Jahangiri(Gabari) Dynasty(1200-1531)
- Mamluk Sultanate (Delhi) (1206–1290)
- Khilji dynasty (1290–1320)
- Tughlaq Dynasty (1321–1398)
- Samma Dynasty (1335–1520)
- Sayyid Dynasty (1339–1561)
- Ilyas Shahi dynasty (1342–1487)
- Faruqi dynasty (1382–1601)
- Hilaalee dynasty (1388–1558)
- Muzaffarid dynasty of Gujarat (1391-1734)
- Malwa Sultanate (1401–1561)
- Sayyid dynasty (1414–1451)
- Lodi Dynasty (1451–1526)
- Hussain Shahi dynasty (1494–1538)
- Arghun Dynasty (late 15th-16th centuries)
- Mughal Empire (1526-1857)
- Suri Dynasty (1540–1556)
- Arakkal (1545–18th century)
- Utheemu dynasty (1632–1692)
- Khan of Kalat (1666–1958)
- Nawab of the Carnatic (1690–1801)
- Isdhoo dynasty (1692–1704)
- Dhiyamigili dynasty (1704–1759)
- Hotaki Dynasty (1709-1738)
- Nawab of Bhopal (1723–1947)
- Asif Jah Dynasty , Nizam of Hyderabad (1724–1948)
- Babi dynasty (1735–1947)
- Durrani Empire (1747-1826)
- Huraa dynasty (1759–1968)
- Tonk (princely state) (1798–1947)
- Barakzai Dynasty (1826-1973)
- Bahmani (1400-1600)
South-East Asia
- Kedah Sultanate (1136–present)
- Pasai (1267-15th century)
- Brunei (14th century-present)
- Sultanate of Malacca (1402–1511)
- Pahang Sultanate (mid-15th century–present)
- Sultanate of Sulu (1450-1936)
- Sultanate of Ternate (1465–present)
- Sultanate of Demak (1475–1518)
- Aceh Sultanate (1496–1903)
- Kingdom of Maynila (1500’s–1571)
- Mataram Sultanate (1500’s – 1700’s)
- Pattani Kingdom (1516–1771)
- Sultanate of Maguindanao (1520-c.1800)
- Sultanate of Banten (1526–1813)
- Perak Sultanate (1528–present)
- Johor Sultanate (1528–present)
- Kingdom of Pajang (1568–1586)
- Sultanate of Terengganu (1725–present)
- Selangor Sultanate (mid-18th century–present)
- Surakarta Sunanate (1745-present)
- Yogyakarta Sultanate (1755–present)
- Kingdom of Aman (1485-1832)
- Palembang(1550 – 1823)
siíta dinasztiák
Egypt and North Africa
- Idrisid dynasty (780–985. AD)
- Fatimid Caliphate (909–1171. AD)
- Banu Kanz (1004–1412. AD)[1]
Sicily
- Kalbids (948–1053. AD)
Spain
- Hammudid dynasty (1016–1073. AD)
from wikipedia
Arabian Peninsula
- Banu Ukhaidhir (865–1066 AD) in Al-Yamama
- Rassids (893–1970 AD) from Yemen
- Sharif of Medina (864–1496)
- Sharif of Mecca (967–1631)
- Sulaihid State (1047–1138 AD) from Yemen
- Banu ZARIE (Makarama) (1083–1200 AD) from Yemen(Sana’a)[2][3][4]
- Banu Hatem Alhmdanyen (1098–1174 AD) from Yemen(Aden)[5][6][7][8]
- Banu Masud (Makarama) (1093–1150 AD) from Yemen[9]
- Mutawakkilite Kingdom of Yemen (1926–1970 AD)
- Qarmatians (900–1073 AD) from Bahrain
- Uyunid dynasty (1076–1239 AD) from Bahrain [10]
- Usfurids (1253–1320 century) from Bahrain
- Jarwanid dynasty (1305–1487) from Bahrain[11]
Syria and Iraq
- Hamdanid dynasty (890–1004 AD)
- Bani Assad (961–1163 AD) (Central and southern Iraq)
- Numayrids (990–1081 AD) (Western Iraq)[12]
- Uqaylid Dynasty (992–1169 AD) (Northern Iraq)
- Mirdasids (1024–1080 AD)
- Banu ‘Ammar (1071–1109 AD) Tripoli, Lebanon[13]
- Alawite State (1920–1936 AD)
Iran
- Alavids (864–929 AD)
- Ziyarid dynasty (928–1043 AD)
- Buyid dynasty (934–1062 AD)
- Hasanwayhid (959-1015 AD)
- Ismaili State of Alamut(Iran)(1090-1256 AD)
- Ilkhanate (1256–1335 AD)
- Sarbadars (1332–1386 AD)
- Jalayirids (1335–1432 AD)
- Chupanids (1335–1357 AD)
- Injuids (1335–1357 AD)
- Timurid dynasty (1370–1526 AD)
- Kara Koyunlu (1375–1468 AD)
- Ak Koyunlu (1378–1508 AD)]
- Musha’sha’iyyah (1436–1729 AD)]
- Safavid dynasty (1501–1736 AD)
- Khanate of Erevan (1604–1828 AD)
- Quba Khanate (1680–1816 AD)
- Talysh Khanate (1747–1826 AD)
- Baku Khanate
- Afsharid dynasty (1736–1796 AD)
- Shaki Khanate (1743–1819 AD)
- Ganja khanate (1747–1804 AD)
- Karabakh Khanate (1747–1822 AD)
- Khanate of Nakhichevan (1747–1828 AD)
- Shirvan Khanate (1748–1820 AD)
- Zand dynasty (1750–1794 AD)
- Qajar dynasty (1794–1925 AD)
- Pahlavi dynasty (1925–1979 AD)
India
- Bahmani Sultanate (1347–1527 AD)
- Sharqi Dynasty (1394–1479 AD)
- Berar Sultanate (1490–1572 AD)
- Bidar Sultanate (1489–1619 AD)
- Adil Shahi dynasty (1527–1686 AD)
- Nawab of Rampur (1719–1947 AD)
- Nawab of Awadh (1722–1858 AD)
- Hyderabad State (1724–1948 AD)
- Najafi Nawabs of Bengal (1757–1880)
Pakistan
South-East Asia
- Daya Pasai(1128–1285 AD).[14]
- Bandar Kalibah.[15]
- Moira Malaya.[16]
- Kanto Kambar.[17]
- Robaromun.[18]
East Africa
- Kilwa Sultanate(957–1513 AD).[19]
- Onthanusi Sultanate[20]
Germanus: Mohamed
B5
- Mohamed teljes neve, születési és halálozási adatai
– Abū’ Kāsim Muhammad ibn ‘Abdullāh (Arabic: محمّد; Muḥammad; (ca. 570 Mekkaمَكَةَ - مدينه – June 8, 632 Medina)
- Mekka viszonyai Mohamed korában
- Mekka kereskedőváros, Medina mezőváros
- mostoha term. körülm.
- törzsek – időszakos vándorlások, pogány szertartások
- meteorkő Mekkában – szertartás az év szent hónapjában; ilyenkor vérbosszú, harcok megszakítása, gyülekezés, törzsi költők meghallgatása
- 6-7. sz fordulóján fellendül Arábia gazd. élete; a kereskedőkre erősen hat a megirmert országok (Jemen, Egyiptom, Abesszínia) társadalmi és vallási élete
- Az egyistenhitű vallások hatása Arábiában az iszlám előtt
- egyes elképzelések szerint létezett zsidó-, és keresztény-független monoteizmus, a hanifizmus az iszlám előtt, és Mohamed ennek volt a tagja; ezek Ábraház és Izmáel leszármazottai, akik megőrizték az eredeti ábrahámita ősvallást
- zsidó törzsek Arábiában, az arabok egy része felvette a zsidó vallást, mások keresztények lettek; nem volt ismeretlen számukra a kinyilatkoztatott vallás
- sok kereskedő irígykedve figyelte a szomszédos országok államszervezetét, gazdagságát, összevetette országa szegénységével – megérett az iső M. fellépésére
- Mohamed fiatalkora
- Banū Hāšim (Arabic: بنو هاشم) klán, Qurayš (Arabic: قريش ) törzs, Mekka uralkodó törzse
- az „elefánt évében” született, azaz amikor Arbaha axúmita király elefántokkal lerombolta Mekkát
- apja már a születése előtt meghalt – nagybátyja, Abū Tālib nevelte; nagybátyja állatait legeltette; megismerkedik a beduinok szokásaiva, babonáival – elvetette őket
- kereskedők szolgájaként bejárja Szíriát, Egyiptomot, sok mindent hal a zsidóktól, keresztényektől (bibl. elbeszélések, evang., vallási szekták)
- a hagyomány szerint nem tud írni-olvasni, de a számokat ismerte
- 25 éves korában veszi feleségül Hadīǧa bint Huwaylid (Arabic: خديجة بنت خويلد)-t, azaz Khadidzsát, akinek vagyona független emberré teszi
- Az első kinyilatkoztatások Mohamed életében
- 4o éves korától látomások, hangokat hallott, amelyek cselekvésre buzdították: őt jelölte ki Isten, hogy népének prófétája legyen (mint Mózes és Jézus)
- A Korán első verseinek stílusa
- a šaǧc rövid rímes próza a pogány korból, ebben mondta el sugallatait
- A Kába szerepe az iszlám előtt
- Mohamed első megítélése a mekkai pogányok körében
- felháborodás, szellem által megszállottnak tartották
- a mekkaiak elkezdék félteni a zarándoklat bevételeit, mert M. meg akarta őket fosztani eszmei alapjuktól
- a törzs kiközösítette, de ez csak megerősítette hitét
- tömegesen csatlakoztak hozzá szegények
- hiǧra
- A jaszribi (medinai) helyzet a hidzsra idején
- M. híres volt igazságosságáról, döntőbírónak hívják a városba
- itt nem ismeretlen az egyistenhit, számos zsidó, ezért nem ütköztek meg M. monoteizmusán
- a mekkai hívekhez csatlakoztak a segítők (ansār), ezekből szervezi első közösségét, amelynek központi fogalma az iszlám (odaadás)
- A gyülekezeti ima (szalát) bevezetése és jelentősége
- egy tágas datolyaszárító csűrből lett az első imaház
- az ima ismeretlen volt a pogány korban – bensőséges hit és ütemes mozdulatok
- Az iszlám tanának bővülése Medinában
- hosszabb, elbeszélő nyilatkozatok, bírói ténykedésének és államférfiúi döntéseinek nyoma
- Mária-tisztele, Jeruzsálem (a zsidók megnyerése miatt), a Kába elítélése
- Mohamed medinai szerepe politikailag
- karavánokat fosztottak ki, majd Badr mellett szétverték a mekkaiak karavánját
- a foglyokért váltságdíj
- felismerte a törzsek feletti közösségi érzés hatalmát
- Mohamednek a törzsi rendszerhez való viszonya
- imairány – Kába (politikai engedmény), Kába-tisztelet, de a bálványok lerombolása
- umma (törzsek feletti közösség), alapja a vallási egység, az első lépés az államisűg felé
- Mohamed életének utolsó évei
- 63o: elvégzi a zarándoklatot, 632 – meghal
- Mohamed élete az utókor (nem muszlim) ítéletében
- ember-próféta, nem szent, nem isten (Jézus), nem teljesen mitologikus alak (mint Mózes és Buddha), vallási zseni, álamférfi, hadvezés, politikus, jogász
Iványi Tamás: A Korán
B4
Korán
(arab, “hirdetések, recitálások”): Az iszlám vallás szent könyve, a törvények legfőbb forrása. Az ortodox tanítások szerint a Korán öröktől fogva létezik, s nem lett teremtve. Az `őspéldánya’ mindig is ott volt Isten mellett, ezt nevezik a `jól őrzött táblának’ (lauh mahfúz), amelyen mindenki sorsa meg van írva a teremtés kezdetétől az utolsó ítélet napjáig.
A muszlimok hite szerint Isten Gábriel arkangyallal küldte le az egész Koránt egyszerre Mohamed prófétának ramadán hó 27.-én (lailat al-qadar, “az elrendelés éjszakája”), miután negyven napig a Mekka környéki hegyekben elvonulva böjtölt. Az arkangyal Mohamednek hosszabb-rövidebb részletekben adta át a kinyilatkoztatást, Isten parancsa szerint, “jól érthető arab nyelven”. Az iszlám szerint minden prófétának csodákat adott Isten, hogy azok segítsenek nekik meggyőzni az embereket igazukról. Mohamed csodája a Korán, amely utánozhatatlan (i’dzsáz) nyelvében és stílusában. Mohamed abból nem vett el és nem tett hozzá egy szót sem, az szó szerint Isten szava (kalimat Alláh) az iszlám dogmája szerint. Ezért lett fontos az a másik tanítás, mely szerint Mohamed nabí ummí, “írástudatlan próféta” volt, aki nem ismerte a keresztény és zsidó tanításokat. Ez a dogma a VIII. sz.-i, a keresztényekkel folytatott damaszkuszi hitvitákban alakult ki.
A Korán 114 különböz_ hosszúságú fejezetet tartalmaz, ezek neve szúra. Mindegyik fejezet sorokból (európai elnevezés szerint versekből) áll, amelyek neve ája (“csoda, jel”). Ezek száma a középkori kúfai tudósok számításai szerint összesen 6.236, míg a Korán szavainak száma 77.437. A betűket is megszámolták a Koránban (ami a helyesírás változásai és az arab írás mássalhangzós jellege miatt nem egyértelmű) és volt, aki 323.671 betűt talált benne.Ennek a jelentősége a Korán betű- és számmisztikában való felhasználásánál van, ugyanis a betűknek a sémi nyelvekben számértéke van.
Mohamed 612-622 között mekkában hirdette a Korán szavait, míg a hidzsra, vagyis Medinába való áttelepülése után 622-632 között Medinában. A mekkai és medinai szúrák élesen elkülönülnek egymástól mind tartalmukban, mind formájukban. Mekkában fenyegetéssel és ígéretekkel igyekezett Mohamed híveket szerezni. A jóknak, akik áttértek az új vallásra, Isten a Paradicsom gyönyöreit, a túlvilági boldogságot ígérte, míg a bűnösöknek, pogány bálványimádóknak reszketniük kell, mert közel van már az Utolsó Ítélet napja (jaum ad-dín), amikor mindenkinek számot kell adnia cselekedeteiről Isten ítélőszéke előtt, s aki könnyűnek találtatik, az a tűzre (Pokolba) kerül. A mekkai fejezetek általában rövidek, és formailag erősen kötöttek, párhuzamosságot és általában két-három soronként változó prózarímeket tartalmaznak.
Ezzel szemben a medinai korszakban, amikor a Próféta a közösség, s egyre inkább egész Arábia vezetője lett, a törvénykezés került előtérben a Korán szövegében. A fejezetek arról szólnak, melyek a muszlimok kötelességei, hogyan kell imádkozni, böjtölni, vallási adót fizetni, házasodni, válni, melyek az örökösödés szabályai, stb. Mind a két korszakban nagyon sok, a Bibliából jól ismert történettel és prófétával találkozhatunk (qiszasz al-anbijá’, a próféták történetei). Az európai kutatók szerint ezeket Mohamed kereskedő útjai során hallhatta zsidó és keresztény utazóktók és remetéktől, s ez magyarázza azt, hogy igen sokszor nem a kanonizált ó- és újszövetségi szöveget tartalmazza a Korán, hanem pl. a zsidó népi vallásosságból (haggádákból) származnak a zsidó történetek. Az iszlám magyarázata szerint Isten azért nyilatkoztatta ki a Biblia szent könyveit, hogy azok előkészítsék Mohamed prófétai küldetését. Eredetileg azokban említés történt Mohamedről, de a zsidók és keresztények meghamisították azokat. A Korán 102 prófétája között van Mózes, Ábrahám, Jákob, József éppúgy, mint Jézus, akiről azt tanítja a Korán, hogy nem halt meg a kereszten, hanem Isten, becsapva a zsidókat, felvitte magához a mennyekbe. A bibliai történetek általában nem egybefüggően találhatók meg a Koránban, hanem szétszórtan, s céljuk nem az elmesélés, hanem az emlékeztetés, vagyis ezek a történetek többségükben ismertek lehettek a korabeli Mekkában és Medinában. Az egyetlen hosszú, egyben elmondott prófétikus történet József története (Szúrat Júszuf). A legjelentősebb eltérés itt is az, hogy míg a Biblia mint a zsidók történelmének egy fejezetét mondja el József történetét, ahol olyan részletek fontosak, hogy a karavánok milyen árut vittek honnan hová, addig a koráni József szúra célja a példázat, Mohamed küldetésének az alátámasztása.
Mohamed hirdetéseit, a Korán egyes részleteit már a Próféta életében lejegyezték. Valószínűleg erre utal az a tény is, hogy a Korán magát többször is ‘könyvnek’ (kitáb) nevezi. Az írástudók nagy számára utal, hogy 17 íródeákot említenek a hagyományok, akik különböző anyagokra írtak: kövekre, pálmalevelekre, fadarabokra, papíruszra, bőrdarabokra. Mohamed halála után Omar kalifa adott parancsot ezeknek az összegyűjtésére és összeállítására. Ezt 636-ban Zijád el is végezte. A sorrendet nem a keletkezésük szerint határozta meg, hanem az első, Nyitó szúra (Fátiha) után csökkenő hosszúsági sorrendbe rakta a szúrákat. Ennek megfelelően a 2. szúra, a Tehén szúrája (Szúrat al-baqara) a leghosszabb, 286 sorból áll, míg a százon fölüli számozású fejezetek a legrövidebbek, némelyik csak 4 sorból áll. Az egyes szövegdaraboknak azonban még ezután is nagyon sok, egymástól lényegesen eltérő variánsa volt forgalomban, ami a hódítások után, amikor a muszlimok szétszóródtak Indiától az Ibériai félszigetig, nagyon veszélyes lett. Ezért Oszmán kalifa 652-ben újra csak Zijád-ot bízta meg azzal, hogy egységesítse a Korán szövegét, annak egy-egy másolatát küldje el a kalifátus minden tartományába, míg az ettől eltérő variánsokat gyűjtse össze és égesse el. Ezt két kivétellel meg is tette. Az így kanonizált Koránt Oszmán-féle Korán példánynak nevezik (al-muszhaf al-uszmáni). Maga a muszhaf szó az összegyűjtésre utal (‘lapokból álló’), de a VII. sz. óta a Korán egy példányának a neve, s így megkülönböztethetővé vált a Korán mint elvont fogalom a leírt változatától.
Ebben az időben azonban az arab írás tökéletlen volt, nem használták a mássalhangzókat megkülönböztető pontokat, sem a hosszú magánhangzók helyesírása nem alakult még ki, s végül egyáltalán nem jelölték a rövid magánhangzókat. Ezért az Oszmán-féle kódex csak az írás vonala (raszm) szempontjából tudta egységesíteni a koráni szöveget. A pontok és magánhangzók eltérései sok ezer különböző változatot eredményeztek a következő két évszázad során, ezeket a Korán olvasatainak (qirá’át) nevezik. Ezek végső összerendezése még évszázadokig eltartott, s végül hét elfogadott olvasati rendszer alakult ki.
A Korán nyelvére vonatkozóan már a kora középkorban elkezdődtek a találgatások. Egy hagyomány szerint a Koránt Isten Mohamednek `hét betű (szó, szab`at ahruf) szerint nyilatkoztatta ki. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy hét arábiai nyelvjárás (luga) szerint egyszerre, azért, hogy minden arab törzs tagja jól értse, s ennek szellemében megengedettnek tartották a kiejtési variánsokat.
A Korán szövege általában nehezen érthető, ill. többféleképpen is magyarázható, ezért már rögtön Mohamed halála után elkezdték magyarázni, s később önálló tudományág lett a Korán magyarázata (tafszír). A Korán első magyarázói a Próféta halála után legközelebbi társai (aszháb) voltak, akik a tőle hallott értelmezéseket adták tovább hagyomány (hadísz) formájában. A szöveg nehezen érthető (garíb) szavait, kifejezéseit már a VIII. sz.-ban a jól ismert pogánykori versek sorai (saváhid, tanúbizonyságok) alapján próbálták megmagyarázni. A nyelvtudomány segítségével a különböző olvasatokat, ragvégződéseket igyekeztek úgy magyarázni, hogy azok megfeleljenek a hagyományok adta értelmezéseknek, és eltéréseik ellenére ugyanazt a jelentést lehessen kihozni belőlük. Az egyes szekták és vallási irányzatok idővel létrehozták a maguk sajátos Korán magyarázatait, így vannak ortodox (szunnita), síita, misztikus (szúfi) Korán értelmezések.
A Korán tudományos elemzése a magyarázatokkal párhuzamosan hamarosan több más tudományágat is létrehozott, elsősorban a jogtudomány szükségleteinek a kielégítésére, hiszen a Korán számít a jog legfontosabb (egyes mai nézetek szerint az egyetlen) forrásának. Fontosnak tartották pl. tudni, hogy egy parancs vagy tiltás csak speciálisan (tahszíszan) Mohamed prófétára vonatkozott, vagy általánosságban (ta`míman) minden muszlimra. Ennek érdekében meg kellett ismerni a kinyilatkoztatott szövegdarabok történeti sorrendjét, és azt is, hogy milyen alkalomból történt a kinyilatkoztatás. Ezt nevezték `a kinyilatkoztatás okai’ (aszbáb an-nuzúl) tudományának.
Másik oka is volt, hogy a Korán szövegdarabjait történeti sorrendbe kívánták rendezni. Ha a szent könyv két, egymásnak ellentmondó parancsot tartalmaz, vagy a szintén szentnek (isteni ihletésűnek) tartott, a Prófétára visszavezetett hagyományokkal ellentmond, akkor a szunniták (ortodox muszlimok) szerint a későbbi törli (nászih) a korábbit (manszúh). Például a házasságtörő asszonyokat egy Korán hely szerint be kell zárni egy kies házba és sorsára hagyni, míg egy időben később kinyilatkoztatott másik Korán hely azt a parancsot adja, hogy meg kell őket kövezni. Ennek értelmében az iszlámjog a megkövezést fogadta el. Ezt az elvet a síiták elutasítják.
Az egyes Korán fejezetek (szúrák) gyakran tartalmaznak különböző időkből származó részleteket, azonban sokszor még a legkisebb egységnek számító áják (versek) sem egységesek. A jogtudomány egyik segédtudománya azzal foglalkozik, hogy mennyiben jelentenek értelmi vagy mondathatárokat az áják, hol kell megállni (qat`) ill. továbbmenni (iszti’náf) az értelmezésben. Egy Korán vers pl. kimondja, hogy a paráznaságon kapott férfiak vagy nők nem lehetnek tanúk, hacsak nem bánják meg bűneiket. Azok szerint, akik megálltak a `hacsak nem’ (illá) előtt, az ilyenek soha többé nem lehetnek tanúk, míg akik egybeértelmezték a két részt, azok a bűnbánat után engedélyezték a tanúskodást.
A Korán szövegének egyes darabjait a mindennapi életben is sokat használják mind a mai napig. A gyerekek már 5-6 éves korukban elkezdik kivülről megtanulni, és a napi ötszöri imádkozás során is Korán részleteket kell mondania a hívőknek. A Korán, mint szöveg, a vallástudományokon kívül is mindig nagy szerepet kapott a muszlimok életében, szavait és mondatait beleszőtték (iqtibász) versekbe és prózairodalomba egyaránt, anélkül, hogy jelölték volna, hogy ez a szent könyvből való. Pl. a IX. sz.-i al-Dzsáhiz `A fukarok’ c. könyvében egy férj így vonja kérdőre a feleségét, aki lányuk esküvőjére egy egész kis vagyont teremt elő, amiről a férj nem tudott: `Honnan van neked ez, Mária? `Ez Istentől való’ – feleli a feleség. (Szúrat Ál ‘Imrán, 37.) Ez a párbeszéd Zakariás és Mária párbeszéde a Koránban, ahol a kérdés arra vonatkozik, honnan szerez minden nap élelmet Mária, a későbbi Keresztelő Szt. János édesanyja (arabul Jahjá).
A Koránt egészen a XII. sz. végéig a szögletes, nehézkes, de ünnepélyesebb kúfi írással másolták, majd áttértek a neszhi írásduktusokra, amely ma is a nyomtatás írása. A Korán szövegét mindig is díszítésre használták az egész iszlám világban, épületeken, tálakon, székeken, kardon, stb.
Bár a könyvnyomtatás már az 1820-as években elkezdődött Egyiptomban, sokáig ellenezték a Korán kinyomtatását. Féltek, hogy egyetlen nyomdahiba sok ezer példányban elterjedhet, és egyes szerszámok használatát is ellenezték – pl. a szedők disznósertékből készített eszközét. Végül 1923-26 között elkészült az ún. kairói kiadás, amelynek a szövege azóta a legelfogadottabb lett az egész iszlám világban. A muszlimok számára a fordítás használatát is sokáig ellenezték, míg végül az Azhar mecset nagytanácsa azt is engedélyezte az 1920-as években, azzal a feltétellel, hogy a fordítás mellett mindig legyen ott az eredeti szöveg is. Magyarul eddig két részletes válogatás mellett négy teljes fordítás készült.
Germanus: A Korán
B4
Germanus Gyula: Korán
- Korán szó jelentése: recitáció, szavalat.
- A mekkai kinyilatkoztatások tartalmi jellegzetességei Mohammed népét a jóra és bűntől való tartózkodásra intette (és azt mint az istenségnek egyenesen őhozzá való parancsátközvetítette). – egy istenség hitére buzdította az embereket.
- A mekkai szúrák társadalmi üzenete: — a mekkai pogány arabokat nem csupán vallási újítással íjesztették meg, hanem társadalmi – gazdasági rendjük megbontását látták az igehirdetésben – felléptek ellene. A mekkai fejezetek ezt a vallási, társadalmi harcot tükrözi vissza – példázatok, intelmek, legendák, eskük, szegényeknek való vigasztalás.
- A medinai kinyilatkoztatások tartalmi változása a mekkaiakhoz képest: Ijesztő, fenyegető rövid költői szónoklatokat prózai, hosszabb elbeszélő, a mindennapi eseményekből eredő, de isteni eredetű, törvényszerű rendelkezések váltják fel. – 5 alappillér, gyakorlati kérdések (pl. örökség, jegyajándék, házasság, válás, vérbosszú).
- Az imairány és megváltoztatása: Jeruzsálemet tette meg az ima irányának – Mekkára tette át. Ezzel a pogány arabság ellenmondásait enyhítette az iszlámot macedonizálta.
- Ábrahám szerepe a Koránban: A Korán medinai fejlesztéseiben Ábrahám alakja is ebben a macedonizálási folyamatban alakult át eredeti arabbá, sőt Mekka alapítójává.
- A mekkai zarándoklat elfogadása és jelentősége: Mohammed 630-ban ezzel a macidealizálási fejlődéssel meggyőzte régi ellenfeleit, szerződést kötött
velük és maga is bevonult Mekkába, zarándoklatra. Ezzel elismerte a pogánykori szertartások egy részét, a Kába körüli 7x-i körüljárást, a Szafa és Marura dombok közötti futást, az állati áldozatok felajánlásával és különleges zarándoklati ruházatot.
8. A Korán Mohammed halála után: Társainak egy része tudta az igehirdetést kívülről, de Mohammed ügyelt arra, hogy kijelentéseit,mint isteni ihletet feljegyezzék. A sugallatokat vállcsontokra, pálmalevelekre, szőttesekre durván feljegyzett összevisszaságban hevertek Mohammed egyik felesége, Hafsza szobájában.
9.A Korán kinyilatkoztatások könyvbe rendezése: Egy több tagú bizottság állította össze ezt az anyagot. A leírók saját belátásuk szerint rendezték 114 fejezetre a talált anyagot, a hosszabb fejezeteket a könyv elejére, a rövidebbeket a végére tették,holott a történeti sorrend a fordítottja volt. A fejezeteknek nevet is adtak (pl. tehén, asszonyok, a méh, Mária, az alkotó). Lehetséges, hogy az egyes fejezetek a leírók által több más ihletes kinyilatkoztatásból lettek összetolva, de Mohammed a maga éltére vonatkozóan is eszközölt toldásokat és változtatásokat.
10. A Korán első szúrája: A muszlim ima legfontosabb alkatrésze – megnyitó (al-fātiḥa) Ez a fejezet összesűrített kivonata a Koránnak és az iszlám vallásnak.
11.Oszmán kalifa szerepe a Koránszövegének véglegesítésében: Egy új Oszmán bizottság által véglegesen rendeztette a Korán szövegét, amit aztán hitelesnek szentesített. Az akkori kezdetleges írásjelekkel azonban csupán durván tudták rögzíteni a helyes kiejtést és számos olvasási változat keletkezett, ami több értelemzavart okozott
12. A Korán olvasók: A 10. században hét tekintélyes Korán-olvasó véleményét vették alapul, miután az arab írás fonetikailag tökéletesebbé vált. (A hagyomány szerint Mohammed állítólag kijelentette, hogy isteni ihlete hét hangtani változatban szállt le reá.)
13. Középkori nézetek a Korán hitelességéről: Vajon a Korán minden mondata Mohammedtől származik-e és nincs-e benne későbbi betoldás? – a 12. század: Kháridzsita puritánok –a 12. fejezet gyanúsnak minősült. –Siíták, azt hiszik, hogy Oszmán bizottsága szándékosan kihagyta az ̔ Ali örökösödésére vonatkozó rendelkezést.
14. A Korán általános jellemzése: A Korán az iszlám törvénykönyve, minden hit, minden tudás ebből a könyvből fakad a hívők számára az arab nyelv legnagyszerűbb alkotásának tartják. Hatása az iszlámra áttért idegen népek nyelvére óriási.
15. A Korán fordításai: Legelső – Petrus Kenerabilis – latinra. 12. század – kiadása – 1543. Angolra: G. Sale, 1734, J. M. Rodwell, 1861, E. H. Palmer, 1880, A. J. Arberry, 1955, N. J. Dawood, 1956. Franciára: C. E. Savary 1783, J. Kasimirski 1840. Németre: S. F. G. Wahl 1828, K. Ullmann 1840, F. Rückert 1888, M. Henning 1960, R. Paret 1966. Magyar fordításai, átdolgozásai, kivontak részleteket belőle: G. I. Az iszlám, előadások az iszlámról – Szemelvények a Koránból (Somogyi J. 1947).
Goldziher: A hadísz
B5
Goldziher Ignác: A hadísz kialakulása
1.A hadísz jelentése. Közlés, elbeszélés. Eredetileg azokat a mondásokat értették alatta, melyek Mohamedtől származtak, de nem kerültek be a Koránba. Kb. 600 ezer mondatból választották ki a hiteleseket. Tágabb értelemben nemcsak a vallási élet köreiből származó közléseket nevezik hadísznak, hanem a történeti tudósításokat is. Ezek az elbeszélések erősítették a közösségi tudatot. Legendákkal, mondákkal és mesés történetekkel kapcsolatban is használják a hadíszt az elbeszélés témáira. Innen származik a „hadísszá válni” szólás is, azaz olyan példázattá, melyet a későbbi korok is emlegetni fognak. „A legszebb hadísz Allah könyve”- Mohamed tanítása. De ugyanakkor a Koránt szembeállítják a hadísz fogalomkörével. Tanító célzatú közlések.
2. Goldziher a hadíszok hitelességéről és koráról. Megbízható bizonyítékok hiánya miatt nem tudjuk biztosan, hogy mi lehet a hadísz legrégebbi, eredeti része, és hogy melyikük datálható Moh. halálát követő nemzedékek idejére. Túlnyomó többségüket az iszlám első 2 századában végbement vallási, történeti, és társadalmi fejlődés eredményének tekinthetjük.
3. A hadísz két része és szerepük. - isnád: a hagyományok láncolata. Az első szerzőtől a mindenkori legutolsó hagyományozóig, akik a közlést továbbadták. Ez a hadísz támasza, igazolása hitelességének.- matn: a közlés szó szerinti szövege. A matn már a régi arab nyelvben is az írott szöveget jelentette.
4. A hadíszok első lejegyzései. A hadíszanyag legrégebbi állományának azok a hadízok tekinthetők, melyekről azt halljuk, hogy már az első évtizedekben írásos feljegyzéseket készítettek róluk. Valószínűsíthető, hogy a társak és a tanítványok a Próféta kijelentéseit, és rendelkezéseit meg kívánták óvni a feledéstől, írásos megőrzés útján.
5. A szunna jelentése. Eredetileg a Próféta azon tetteit jelentette, melyekről társai tudósítottak. Később a Moh.-ről szóló hagyományokat felváltva nevezték hadísznak és szunnának. Nevezhetjük szokásjognak is.
6. A hadísz és a szunna kapcsolata. A hadísz és a szunna kifejezést külön kell kezelni. Ha csak eredeti jelentésüket vesszük figyelembe, akkor sem bizonyulnak egyenlőnek. Míg a hadísz a Prófétától származtatott, szájhagyomány útján történő közlést jelent, addig a szunna tekintet nélkül arra, hogy létezik-e rá nézve szóbeli úton közölt hagyomány vagy sem, a régi muszlim közösségben érvényben lévő szokásra utal, mely egy vallási, vagy törvénykezési mozzanatra vonatkozik.Egy hadíszba foglalt norma szunnának számít; az azonban nem szükséges, hogy a szunnára mindig megfeleljen egy hadísz, amely azt szentesíti. Előfordulhat, hogy egy hadísz tartalma ellentmond a szunnának.Különbségük: a h. elméleti diszciplína, a sz. gyakorlati útmutatások összessége. Közös viszont bennük, hogy mindkettőjük ismerete a hagyományban gyökerezik.Külön szokás hangsúlyozni, ha egy sz. mellett tanúskodik valamely azt alátámasztó hadísz.
7. A szunna és az újítás. A sz. fogalma kezdettől fogva zsinórmérétkül szolgált annak eldöntésében, h mi helyes és mi nem. A dzsáhilíya pogányai számára a szunna volt mindaz, ami megfelelt az arabság hagyományainak. Az iszlámban a régi fogalom tartalma és a neki megfelelő szó jelentése változáson ment keresztül. Moh. követői számára szunnának számított mindaz, amiről ki lehetett mutatni, hogy a Próféta és hívei legkorábbi gyakorlata volt. A muszlim közösségnek tisztelnie kellett az új szunnát, mely az ősi arab nézetek átdolgozásából alakult ki. Medinában éltek azok, akik legelőször kezdték el tanítani a Próféta azon kijelentéseit, amelyek szabályozták a mindennapi életet, ezért Medinát a sz. otthonának is hívják.
8. A szalaf és a szerepük a muszlimok életében. Salafí = aki utánozza őseit. A vallásos közösségen belül idővel a legnagyobb megbecsülést kifejező címmé vált. A salsf utánzása vált az istenfélő muszlimok ideáljává, azoké az ősöké, akik életmódjukat még a Próféta szemei előtt, az ő példája nyomán alakították ki.
9. A szunna újjáélesztése és kiölése. A sunna újjáélesztésének nevezték azt, ha valaki egy ósdi szokást, amely már kiveszett a gyakorlatból, újra felelevenített. A vallásban buzgó emberek számára ez volt a legnagyobb dicsőség. A muszlim világ valamennyi része kivette a részét a szunna-feléleszté sből. Ennek ellentéte a „szunna kiölése”, amely azt jelenti, hogy a sz. által rögzített joggyakorlat módozatait semmibe venni. Magát a jogintézményt megőrzik, de részleteit és feltételeit elhanyagolják.
10. Az újítás (bid‛a) fogalma. A bid‛a a szunna ellentéte. Gyakorlati és dogmatikai újításokat is értenek alatta. Többnyire egyéni belátásból fakadó önkényességet jelöl, melynek megengedhetőségét nem lehet a vallási élet forrásaiból származó dokumentumokkal alátámasztani.
11. Az iszlám az Omajjádok korában. Az omajjád uralkodók nem ösztönözték, és nem mozdították elő a szunnának megfelelő vallási és közösségi élet kialakulását. Ők egy másfajta sz.-t támogattak. Pl.: „‛Umar szunnája”, melynek értelmében, ha egy magas rangú állami hivatalnok meghalt, hátrahagyott javainak a felére a kincstár rátette a kezét. Ilyen rendelkezések számára kutattak előzmények után a sz.-ban. Keveset törődtek a vallással, a saját maguk életvitelében éppúgy, mint alattvalóikéban. II. ‛Umar-ral vette kezdetét az igazi vallásos kor. Megbízottakat kellett szétküldenie a birodalomban, hogy megtanítsák a népet arra, hogyan kell egy muszlimnak és muszlim közösségnek berendeznie életét, kialakítania vallásilag helyes életvitelét. Az 1. sz.-ban az emberek tudatlanságban voltak még a már pontosan megállapított vallási szertartások tekintetében, és bizonytalansá got és ingadozást találunk még a törvény terén is. Az egész Omajjád korban a vallás iránt kevés lelkesedést mutató uralkodók befolyása alatt élő lakosság nem sokat értett maga sem a vallási törvényekhez és szabályokhoz.
12. A hadísz helyzete az iszlám I. századában. Az 1. sz.-ban az emberek tudatlanságban voltak még a már pontosan megállapított vallási szertartások tekintetében, és bizonytalansá got és ingadozást találunk még a törvény terén is. A hitbuzgó emberek azért utaztak el több helyre a muszlim világban, hogy felvilágosítást kapjanak a törvény tisztázatlan helyeit illetően.
13. Az omajjád kormányzat és a vallási emberek viszonya. Az istenfélő emberek szidták a kormányzást, passzív ellenállást tanúsítottak vele szemben, sőt elégedetlenségü knek nyílt jelét is adták, néha még a kötelező tiszteletadást is megtagadták. Az uralkodói körök ezért gyűlölték őket.
14. A hutba az Omajjádok korában.
15. A politikai hadíszok költése.
16. Muszlim vélemények a csalásról (tadlísz) a hadíszban.
17. Az Abbászidák, mint vallási vezetők. Az új hatalom alatt lényeges változások történtek. Az iszlám állam nemzeti arab jellege az abbászida uralom kezdeteivel hanyatlásnak indult, idegen elemek kerültek előtérbe, de ugyanakkor a hatalom vallási oldala jelentősen megerősödött. Türelmetlenné váltak más vallások szabad gyakorlásával szemben.
18. Az Omajjádok és Abbászidák neveltetésének különbségei. -Az omajjáda herceg világi neveltetésben részesült. Az iszlám szempontjaibó l némelyikük teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy vezesse a közösséget az imádkozás során, és tanúságtételük a vallási törvények értelmében érvénytelen volt. Ezek az emberek továbbra is pogányok maradtak.-Az abbászida hercegek nevelésében a teológiai elem játszotta a döntő szerepet. Az abbászidák érdeklődése az egyházjogi tanulmányok iránt úgy nőtt, ahogy a politikai befolyású kormányzók és bitorlók elragadták tőlük. Minél kevésbé voltak igazi királyok, annál inkább lettek imám-ok.
19. A szunna előtérbe kerülése az abbászida korban. A szunna felélesztése, amelyet a derék emberek honosítottak meg, a legmagasabb helyet foglalja el, mivel a szunna felélesztése azon jótettek közé tartozik, amelyek megmaradnak és soha nem pusztulnak el. Az abbászida dinasztia felemelkedése egybeesik azzal a korral, amikor hivatalos elismerést nyert az a törekvés, hogy a szunnát tudománnyá és az élet vezérfonalává tegyék. A közigazgatásban szintén teljesen megváltozott a viszony a vallásos elemekkel. A szunnának megfelelő életvitel nyilvános elismerése és ösztönzése mind a magánélet, mind pedig a közigazgatás és jog terén, természetszerű leg együtt járt azzal, hogy a Próféta hagyományainak a tanulmányozása sokkal szabadabban fejlődhetett, mint az omajjádák alatt lehetséges volt. Arra törekedtek, hogy a Próféta kézjegyét viselő dokumentumokat mutassanak fel a vallási és társadalmi élet legkisebb részletére is.
20. A jogi tanulmányok fejlődése a VIII-IX. sz.-ban. A jogi tanulmányok már szabadon fejlődhettekà felépítették az iszlám jogtudomány épületét. A muszlim teológusok két, egymástól eltérő úton jártak a jogtudomány (al- fiqh) megalkotásakor: 1.„az egyéni vélemény követői” Azt a kevés anyagot, amellyel rendelkeztek a tudósok, azt jogi következtetés valamennyi módszertani eszközének felhasználásával dolgozták fel. Néled olyan eredményeket mutatott fel, amelyek nem hadíszokon, hanem a tudósok intellektuális munkáján alapultak. 2.önálló módszer- Abú Hanīfa imám ashāb al-hadīt (ra’y = vélemény) az önálló döntés törvénye
21. Az ashāb al-hadīsz. Az az iskola, amely ellenzi a ra’y-ot. Követői minden törvényt a Próféta tekintélyére kívántak visszavezetni, azaz egy szabályszerű hadít-ra. ß A ra’y, az önálló döntés törvénye mindenáron elvetendő volt számukra. Az a tanítása a muszlim népek számára vallási követelménnyé vált.
22. A jog és a hadísz a IX. sz.-ban. A hagyomány tanulmányozásának megszilárdulásá val egyidejűleg létrejött a hadísz- kritika a maga szaktekintélyeivel, ami által lehetőség nyílt arra, hogy nagyobb hitelt adjanak az egyik hadísz hagyományozóinak, mint a másikénak. Egymással ellentmondó hadíszok à összeegyeztetés Újból és újból felmerült az a probléma, hogy a gyakorlat nem mindig egyezett a szunnával. A hadísz számos változtatást szenvedett a hagyománnyal foglalkozók hanyagsága, a zavaros magyarázatok, az esetleges érvénytelenítés, a közlést továbbadó hagyományozók megbízhatatlansá ga, két ellentétes értelmű hadísz megléte következtében.
23. A hadísz szerepe az iszlám pártharcaiban. A vallásos gondolkodású emberek véleményeiknek hadísz formájában adtak kifejezést. Az egész korszak folyamán a vallási élet egyik legfontosabb kérdése az volt, hogyan kell az igazhívőknek viselkedniük az ilyen uralkodókkal (pl: omajjád uralkodók) szemben. Erre a kérdésre különböző válaszokat adtak, és a hagyomány megőrizte ezeknek a döntéseknek a nyomait. Ellenzéki párt; Lojális irányzat (murdzsi’iták); (mindkettő szélsőséges irányzat) Közvetítő szerepet vállaló teológusok à olyan hadíszok maradtak fenn tőlük, melyeknek alapgondolata az uralkodó elfogadása annak ellenére, hogy tisztában van az ember azzal, hogy milyen hitvány maga az uralkodóà olyan általános alapelvek voltak, amelyeket a teológusok adtak a népnek, annak érdekében, hogy fennálló rendet támogassák, és megakadályozzá k a belső zavargásokat.
24. Az örökletes kalifátus elve és a közösség egyhangú hűségesküje viszonya. Az ortodox iszlám tanításaként egyes-egyedül az idzsmā szentesítheti az uralkodó jogcímét. Az az imám, akit az egész közösség akarata elismer, a jogos imám. Egyedül az idzsmā lehetett szunna.
25. Abbászidák és síiták a hadísz irodalomban. -’alida párt alapeszméje a prófétai méltóság és a birodalom fölötti uralom örökölhetősége, amelyet Mohamed családjának Fatimá-tól származó ága számára igyekeztek kiharcolni. -Ortodox tanításokà mindent helytelennek nyilvánítottak, ami alátámaszthatta ’Ali leszármazottainak az igényét a különleges szentségre és a birodalom jogára. Ezért a szellemi méltóság örökletes mintának eszméjét gyökerestől ki kellett irtaniuk.
26. Korán magyarázat és pártharcok. Szélsőségesek à „túlzók” : a szunnán nélkülieknek tartották, és azokat is, akik az uralkodó hatalom ellen lázadtak. Ezek a körök azzal vádolják a szunna ortodox tanításainak a követőit, hogy meghamisítottá k a Koránt és kihagyások révén saját nézeteikhez igazították azt. Régebbiek és sokkal szélesebb körben terjedtek el azok a törekvések, amelyek az emberekkel azt akarták elhitetni, hogy a szunna hívei meghamisítottá k a Korán értelmezését.
27. Irányzatos (költött) hadíszok a politikai életben. Irányzatos hadíszok >> a dinasztia ügyét közvetlen módon támogatták. Ilyen kijelentések költése nagyon fontos volt a dinasztia elismertetése érdekében, mivel az ellenzéki pártok szintén terjesztették a nép körében a maguk készítette hagyományokat annak érdekében, hogy ellenfeleik hitelét vallási alapokon járassák le. Már az omajjádák szükségesnek látták, hogy udvari teológusaikat az alida igényekkel szemben alkalmazható vallási fegyverek kidolgozására ösztönözzék. Irányzatos hadíszok létrehozása mellett, amelyeknek valamely politikai vagy vallási párt tanai számára kellett tekintélyként szolgálniuk, a hadísz pártcélokra való felhasználásának egy másik módját is említenünk kell >> irányzatos szavak betoldása olyan hadíszokba, amelyek eredeti formájukban alkalmatlanok voltak pártpolitikai célokra. Néhány meghatározó semleges hagyományt is fel lehetett használni pártcélokra.
28. Síita irányzatos hadíszok. Érdekeik védelmében legerősebb érvük az volt, hogy a Próféta kifejezetten megjelölte és kinevezte ’Alí-t utódjának halála előtt és ily módon Abú Bakr utódlása érvénytelen bitorlás volt csupán. à olyan hagyományokat találtak ki és hitelesítették, amely igazolni tudják azt, hogy a Próféta közvetlen utasítást adott ’Alí beiktatására. (Humm- hagyomány „A madár hadísza”)
29. Profetikus hadíszok. Ez a hagyománytípus gazdagon tenyészett a hadísz rendszerében. Nem csupán a birodalom általános viszonyait jósolják meg a profetikus hadíszok, hanem még jelentéktelen események egészen apró részleteit is megjósoltatták a Prófétával. Profetikus kijelentések a szigorúbban megrostált hadísz- gyűjteményekben is vannak.<A muszlim teológusok bárhol, ahol tudós központokat alapítottak, ott egyidejűleg hagyományba kapaszkodó tanúságokat is koholtak kitűnőségük és elhivatottságuk bizonyítására.
30. A költött hadíszok elleni támadás kezdetei. Legegyszerűbb eszköz à olyan új hadíszokat csempésztek be a forgalomba, amelyekben a Próféta kemény szavakkal ítéli el a töménytelen hadíszok kitalálását. A Prófétának is mondattak olyan kijelentéseket, amelyekben előre megsejtette a hamisításokat és a betolódásokat, amelyek a hitelesnek elismert mondatokat elferdítették. A Prófétával megjósoltatták az ortodox hadísz-kritikusok ellenállását az irányzatos visszaélésekkel szemben.
31. A szabadgondolkodók és a hadísz. A szabadgondolkodó k tagadása nem szorítkozott a gazdagon burjánzó hadísz-irodalom egy bizonyos részére, hanem a hagyományrendszer egészét illette. A hadíszok becsmérlésére olyan részleteket használtak ki, amelyekben népi legendát és babonát jegyeztek fel és kebeleztek be a vallási hitbe a Próféta közlései gyanánt; nevetségessé tették azokat az aprólékosan részletezett utasításokat, melyeket a hagyomány a mindennapi élet legintimebb kapcsolataira nézve tartalma, stb.
32. A megbízható férfiak (ridzsál tiqa) a hadísz tudományban. Azoknak a köröknek, amelyek meg akarták óvni a hadíszt a hamisításoktól, különös figyelmet kellett fordítaniuk azoknak a hagyományközlőknek és tekintélyeknek a jellemére, akikre az egyes hadíszok hitelességét alapozni kívánták >> csak az olyan hadíszokat lehetett az egész közösség vallásos lelkülete helyes kifejezéseként elfogadni, amelyeket olyan férfiak hagyományoztak, akiknek sem a személyes becsületességükhö z, sem pedig az ortodox hitvalláshoz való hozzáállásukhoz nem férhetett semmi kétség.
33.A hadíszláncok szereplőinek osztályozása. Kevesebb figyelmet fordítanak magára a hagyomány tartalmára, mint az isnádban szereplő tekintélyekre. Az ő megbízhatóságukon áll, vagy bukik egy hadísz hitelességébe vetett hit. A kritika Irakban és a Távol-Keleten volt a legszigorúbb, ahol a vallási és politikai pártok a legélesebben szemben álltak egymással. 9. század: hadíszok rendszeres gyűjtése 9.-10. sz.: a hadísz-kritika virágzása elsőrendű hagyományközlők: „megbízható”, „pontos”, „erős”, „bizonyító erejű”, „igaz”, „aki hűségesen megtartja és továbbadja azt, amit hallott”. Alacsonyabbra értékeltek: „igazmondó”, „helye az igazmondásé”, „nincs gyanúra ok” Még alacsonyabbra értékeltek: „helyes hadíszt közlők” -//- : „nem hazugok”. „A közlők ismerete” tudomány kronológiai kritika.
34. A muszlim hagyománykritika lényege. hagyomány-költő>> voltak köztük olyanok, akik költött neveket vezettek be, akiknek aztán hagyományokat tulajdonítottak. Az ilyen, feltehetőleg nem elszigetelt jelenségekre irányult a kritika minden kételye és gondos vizsgálata. A muszlim kritika kiindulópontja túlnyomórészt formális volt. A formális szempontok a döntőek a hihetőség és a hitelesség vagy egészség megítélésében. A hagyományokat csak külső formájuk tekintetében vizsgálják meg, és a tartalom értékének megítélése attól függ, hogy mennyire találták helyesnek az isnádot. A hagyománykritika két szempontra ügyelt: a ridzsál megbízhatóságára és az isnád-lánc belső megalapozottsá gára.
35. A matn (szöveg) és a hagyománykritika. Senkinek sem szabad azt mondania, hogy: „mivel a matu logikai és történeti képtelenséget tartalmaz, kétségbe vonom az isnád helytállóságot”. Pl: hagyománykritikai elv, hogy két hagyományos közlés ellentéte esetén, ha az egyik állító, a másik pedig tagadó, inkább az állító közlést részesítik előnyben.
36. A szigorú megítélés alá eső hagyományok. A szigorú megítélést általában azoknak a hadíszoknak tartották fönt, amelyek azokkal a kérdésekkel foglalkoztak, hogy mi a megengedett és mi a tilalmas, azaz melyek a jogi hagyományok, továbbá jogi és dogmatikai következtetések forrásául szolgálhattak. à kevésbé volt szigorú azokkal a hadiszokkal szemben, amelyek nem tartoztak a jog kategóriájába, hanem jámbor történeteket, épülésére szolgáló velős mondásokat és etikai tanításokat nyújtottak a Próféta nevében.
37. A morális tartalmú kitalált hadíszok. A hadíszok költését, különösen etikai, buzdító és aszketikus célzattal, a karrāmīya teológiai iskola elméletileg is szentesítette. A moralizáció szándékú költött mondásokat nyilvánvalóan elsősorban a prédikációkban használták föl. Azok, akik fönntartották azt a tanítást, hogy morális célokra megengedhető dolog hagyományokat költeni és szabadon terjeszteni őket, megpróbálták teológiailag is alátámasztani ezt a nézetüket.
38. A hagyományláncok költött kiegészítése. Az úgynevezett ahádísz mawqífa, vagyis a társakig vagy éppen csak követőkig visszavezetett mondásokat könnyedén alakították át ahádísz marfū’a- ra, azaz a Prófétáig visszavezetett kijelentésekre, egyszerűen hozzáadva minden aggályoskodás nélkül néhány nevet találomra, amely szükséges volt a lánc kiegészítésére. Ezt a jogi hagyományok terén is gyakran megtették. Attól sem rettentek vissza, hogy a pogány időkből való tetszetős mondatokat tulajdonítsanak a Prófétának. Mindent, ami a hadísz kialakulásának a virágkorában a teológusok szemében átvételre érdemesnek tűnt, azt legszívesebben hadísz formájába öltöztették.
39. A szórakoztató hadíszok. Épületes történetek lassan szórakoztató elbeszélésekké alakultak át, és hamarosan eljutottak mókás történetekig-és mindez a Próféta hagyományának jegyében. A kitalált mondások leginkább a Próféta életrajzát, eszkatológikus témákat érintettek, vagy kozmológikus mesék voltak.
40. A szórakoztató hadíszok kitalált láncokkal.
41. A qássz (tbsz. qusszász) szerepe a mecsetekben és környékén. Azokat az embereket, akik az utcám és mecsetben maguk köré gyűjtötték az embereket, és épülésükre és szórakoztatásukra alkalmas hagyományokat meséltek nekik, qáss- nak vagy qassás- nak nevezték, azaz elbeszélőnek, mesélőnek. Ugyanaz volt a szerepük, mint a mi időnkben a humoros újságoknak, és még a Kalifa udvarába is meghívták őket alkalmanként. à a muszlim beállítás szerint ennek a foglalkozásnak a fejlődése még az iszlám kezdeti idejére nyúlik vissza. à a hivatalos teológia örömmel tűrte el ezeket a szabad prédikátorokat és népi teológusokat, akik az utcákon és mecsetekben a közérthetőség szintjére szálltak le, aszketikus beállítottságot terjesztettek, amely idegen volt a hivatalos teológusoktól, akik elsősorban a jogi tanulmányozásba merültek.
42. A qusszász túlkapásai elleni harc. Az intézkedések nyerészkedő csalók ellen irányultak, akik nem a vallásért buzgolódtak, hanem a tömegeket akarták szórakoztatni, és e célból hamis hagyományokat és vallásos történeteket mesés módon átköltöttek és terjesztették, A konzervatív teológusok buzgalma az efféle vallásos legendák ellen irányult, amely teljes mértékben kikerülte a vallási ellenőrzést. A történetmondók semmitől sem riadtak vissza annak érdekében, hogy magukhoz csalogassák az embereket. A kormányzatok ediktumokat bocsátottak ki a történetmondók ellen. Amíg a korábbi időszak „történetmondási” elnyerték a jámbor teológusok elnézését erkölcsileg és vallásilag építő tartalmú előadásaikkal, addig a későbbi korok utcai prédikátorai megszentségtelení tették a vallásos témáikat azáltal, hogy szórakoztatásra és hallgatóságuk mulattatására használták azokat. A mindenféle anekdotával átszőtt bibliai legendák képezték előadásaik jellegzetes témáját.
43. A hosszúéletűek (mu‛ammarún). A mu’ammarínnak nevezett kalandorok a Prófétával való közvetlen kapcsolatra hivatkozva mondtak hadíszokat. (közvetlen: nem kellett összekötő láncot kitalálniuk) A népmesék birodalmából a mu’ ammarūn létezésébe vetett hit utat talált a vallás területére is. à legkorábban a III. század vége, IV. század eleje táján (à X. század) jelentek meg. à India és Közép- Ázsia az efféle csalók fő működési terepe. A Próféta társának lenni a legmagasabb méltóságot jelentette, amit csak el lehetett érni. Az ilyen emberek személye és becsülete érinthetetlen volt, és őket gyalázni főbenjáró bűnnek számított.
44. A hadíszok továbbadóinak személye felkeresése. A szokás által szentesített érvényes hadísz- forma megkívánta, hogy a kívánt hadíszok továbbadóit személyesen kell felkeresni, annak érdekében, hogy a tőle származó hagyományokat a nevében lehessenek terjeszteni. A hagyományt a teljes isnáddal együtt kellett átvenni, és ezután illette meg e jog, hogy a saját nevét a hagyományozók láncához illessze, legutolsó láncszemként. A hagyományok átvételének minden más formáját rendellenesnek tekintették. Annak érdekében, hogy valaki autentikus formában birtokoljon, hagyományt, szükséges volt, hogy találkozzék azokkal, akik az illető hagyomány „hordozói” voltak.
45. A talab al-hadísz és az utazások. Ha egy bizonyos tartomány teológusai ki akarták tölteni a hazájuk hagyományában meglevő hiányokat, akkor nem volt más választásuk, mint utazásokat tenni, hogy alkalmuk nyíljék személyesen is megismerkedni más tartományok hadíszaival. Nagy súlyt vetettek arra, hogy átvegyenek és továbbadjanak mindent, amit jelentős emberek hagyományoztak, akár tőlük közvetlenül, vagy azoktól, akik őket hallgathatták à sok utazás >> tudás keresése céljából megtett utazások
46.Az utazók módszerei a hadíszok felkutatására. A talab érdekében folytatott utazások egyre növekvő mennyisége folytán a teológusoknak az egyedi, tartományi hagyományokat beilleszteniü k az általános, egyre egységesebb hadísz- keretbe. 9. század >> a gyűjteményes munkák elkészítése A talab utazások kedveztek azok mohóságának, akiknek sikerült elhitetniük az emberekkel, hogy ők a hadísz kútfői, és a növekvő kereslettel együtt állandóan növekedett az az óhaj is, hogy a továbbadott hadíszokért készpénzzel fizessenek. Az idők folyamán az érdekességek fölkeresésére indított kutatónak puszta sporttá alacsonyodtak. Hosszú utazásokat tettek, amelyeknek a kizárólagos célja hadíszok szerzése volt, anélkül, hogy bármit is értettek volna a tartalomból, csupán azért, hogy az utazó büszkélkedhessen velük, és ismert mondatok isnád-jában előforduljon a nevük. >> sok csalás és hazug dicsekvés fordult elő- mind formális, mind pedig anyagi vonatkozásban a hagyománygyűjtő utazásokkal és az összegyűjtött anyag kialakulásával kapcsolatban / kapcsolatosan.
47. A hadisz iskolák létrejötte. Első hadísztudományi főiskola: Dār al- hadīsz, XII: század. 1) Nűr ad- Dín Malemūd b. Abī sa’īd Zaudzsī-nak köszönheti felállítását. (Nūrīya akadémia) A politikai körülmények folytán azonban, amelyek nem kedveztek az ilyen intézmények folyamatos létezésének, rövid virágzás után hanyatlásnak indult. 2) Al-Malik al-Kāmīl Nāsir ad-Dīn>> Egyiptomban >> kairói dār al- hadísz 3) Damaszkuszban: Hadrasa Asrafíya Egyik iskola sem maradhatott fenn sokáig, mivel csak az iszlám tudományát szolgálták, a megélhetés érdekében pedig az emberek a fiqh tanulmányozása felé fordultak inkább. à ezek a híres intézmények megszűntek létezni.
48. Az idzsáza rendszere. à olyan intézmény volt az irodalmi életen belül, amely a muszlim társadalom sajátosságai közé tartozik. Iszsáza>> pótmegoldása lett olyan muszlimoknak, akik nem tudtak személyesen hadíszokat begyűjteni a sejkektől. Megszerezték a sejk engedélyét (idzsáza) arra, hogy úgy adjanak tovább egy hadíszt, mintha közvetlen szóbeli érintkezés útján gyűjtötték volna föl tőle. A hagyományok szóbeli közlésből az idzsáza formába való átmeneti típus a muháwala („átadás”) közlés. à az idzsáza majdnem teljesen átvette a sejkekhez való hosszadalmas utazgatás formájában űzött talab szerepet. {az idzsáza megadói nem vonakodtak attól sem, hogy a tőlük kért szellemi javakat készpénzre váltsák} Az idzsazát nemcsak hadíszokra kértek és adtak meg, hanem teljes irodalmi művekre is.
49. A hadísz lejegyzése (kitábat al-hadísz) a legkorábbi időkben. >> már a legkorábbi időkben is leírták a Próféta kijelentéseit. A VII. század végén már bevett gyakorlat.
50. A hadíszok lejegyzésének ellenzői. Elméleti vita: a hadíszt csak az emlékezetben szabad megőrizni, vagy szabad –e leírni? A „tudomány megelőzését a színben” hangsúlyozzák a „papiroson való megőrzéssel szenben”. Az írás ellenzői azon félelmüknek adtak hangot, hogy a Próféta kijelentései könyvekbe foglalva esetleg nem kapják meg a szent tartalmuknak kijáró tiszteletet.
51. A hadísz irodalom kezdetei és kapcsolata a történetírással. Az iszlám első korszakában főként a történeti ismereteket ösztönözték és támogatták. Bölcs mondásokat írtak le>> a régi könyvekben, költeményekben előforduló bölcs mondásokat hikmának tartják. A Korántól eltekintve, az iszlám irodalomtörténeté nek kezdetekor nem vallásos, hanem világi irodalmat találunk. Az iszlám hódításairól szóló meséket már az omájjádák alatt leírták, a Próféta életrajzából származó adatokkal együtt. >> a vallási hadísz irodalmi ágazattá vált. A szorosabban vett jogi irodalom, amely átfogó gondolkodás eredményeit képviseli, időrendben megelőzi a hadísz irodalmat.
52. A hadíszgyűjtemények eredete kérdése. A legkorábbi adat, ami amuszlim szerzőknél a hadísz gyűjtésével kapcsolatban fellelhető, Muhammad ibn al-Hasan aš-Šayhānī-nál (megh. 805) található, aki azt Malik ibn Anas-tól hallotta. Ez a közlés gyakran szolgál a hadíszra vonatkozó muszlim irodalom történetének kiindulópontjá ul. „Keressétek össze, ami fennmaradt a Próféta hadíszaiból, és írd le mindezt, mert félek, hogy a tudás hanyatlásnak indul, és az ’ulamā’ eltűnnek.” (vagy szunnájából, vagy Umar és mások hadíszából.) >> II. Umar leíratott egyes hagyománycsoportokat . A különböző körök által terjesztett beszámolókban megjelenő ellentmondások miatt nem fogadhatjuk el aš-Šaybānī közlését. Amire ebben az időben szükség volt, azok nem adat-közlő hadísz művek, hanem gyakorlati célokat szolgáló vezérfonalak voltak. Egy alapvető mű ránk maradt, amely megközelítően azt a színvonalat képviseli, amit a kor jogi irodalmának a fejlődése elért: Malik b. Anas: Muwatta’.
53. Málik ibn Anasz Muwatta’ c. műve, jellege. A Muwatta’-t nem tekinthetjük az iszlám első nagy hagyománygyűjtemé nyének. Célkitűzése nem az, hogy összegyűjtse, és mélyreható vizsgálatnak vesse alá az iszlám világban terjesztett hadíszok „egészséges” elemeit, hanem az, hogy megvilágítsa a törvényt, a rituális és vallási gyakorlatot, a medinai iszlámban elismert iğmā῾, a Medinában bevett szunna segítségével. Összegyűjtötte a medinai szunnának a jogi és rituális élet számtalan fejezetére vonatkozó dokumentumait, másodszor pedig törvénybe foglalta, hogy moiajogszerű az egyes esetekben ezeknek a szunna-dokumentumok nak az alapján, ill. amikor ezek hiányoztak, akkor a medinai szokásjog alapján. A hagyományanyag itt nem cél, hanem eszköz, és csak olyan mértékben veszi figyelembe, amennyiben annak gyakorlati jelentősége van.> ra’y-t gyakorol. Miután Mālik csak a jogi élet követelményeivel törődött, kevés figyelemt fordított a pusztán történeti értesüléseket tartalmazó hagyományokra, még akkor is, ha a Próféta életrajzára vonatkoztak. Ezeket csak akkor veszi figyelembe, amikor jogi következtetések vonhatók le belőlük. A hadíszok használata adja meg M. munkájának sajátos jellegét.
54. A Muwatta’ változatai. Yahyā ibn Yahyā al-Masmūdī (Mālik egyik tanítványa). Tőle származik az egyik változat. Ez a változat maradt felül a tudományos használatban, és ezt magyarázzák a legtöbbet. Muwatta’ Yahyā-nak szokás nevezni. A Muwatta’-nak 15 típusa volt, melyek mindenekfölött a Muwatta’ Yahyā-ak sikerült meghonosodnia mind a tud.-os életben, mind a gyakorlati használatban. 2. Muwatta’ Muhammad>> M. ibn al-Hasan aš-Šaybānī hagyományozta.
55. A taszníf al-ahádísz. hadísz-anyag rendszerezése. Manad: „támogatott” >> tökéletes hadísz, „egészséges” láncszemeken keresztül, megszakítás nélkül kell az egyik „társ”-ig visszamennie. Elv: személyes, külső.>> A hagyományok tartalma, témája nem számít a sorrendiség megállapításánál, mivel a döntő szempont csupán annak a társnak a neve, akit egy hagyománycsoport tekintélyeként megemlítenek. Az ilyen gyűjteményeket muszadnak nevezik.
56. A muszannaf és a musznad különbsége. muszannaf: olyan gyűjteményekre utal, amelyekben nincs meghatározó szerepük a mondások és beszámolók sorrendjére nézve azoknak a hagyományozóknak, akikhez az isnād-ok vezetnek; a sorrend szempontjából egyes-egyedül az egymással rokon tartalmak és kijelentések azonos tárgyi mozzanatának van jelentősége. Míg a musnad rendező elvét a hagyományozók adják, addig a musannaf elve a fejezetekre osztás. A musnad és a musannaf a hadísz-gyűjtés két fő formája, melyek hosszú időn keresztül egyidejűleg jelentkeztek az irodalomban.
57. Buhárí Szahíh c. műve és hatása a hadísz szabályaira. Ez a mű tiszta hadísz-munka ra’y hozzátétele nélkül, és azzal a aszándékkal íródott, hogy segítségével bárki eligazodjon a fiqh valamennyi fejezetében és minden problémájában. A szerző az egész fiqh-et átfogó tervezetet készített, melyet aztán az odavágó hadísz-anyaggal töltött ki. Al-Buḫārī korában, és nagy mértékben az ő befolyására, a hadísz megőrzősőre vonatkozó szabályok szigorú formákat kezdtek ölteni. Al-Buḫārī sohasem tért el a legszigorúbb szabálytól, másrészről viszont többet tesz, mint újraközli és csoportosítja anyagát. >> egy gyakorlati kézikönyvet is akar mindazoknak a kezébe adni, akik az ő meggyőződését osztják, ezért a hagyományaira vonatkozó értelmezés magvait is elhinti.
58. Buhárí Szahíh c. művének hagyományozása, eltérése a Muwatta’-étól. A Sahīh-ot nem úgy hagyományozták, mint a Muwatta’-t, tehát különböző, tartalmilag eltérő szerkesztésekben. Tucatnyi különböző Buḫārī-szöveg jött létre. Ezekben több-kevesebb lényeges változás található mind a címekben, mind a paragrafusok taartalmában. -szövegjavítások gondolati dogmatikai meggondolások miatt. -tashīfāt: tévedéseknek köszönhető szövegromlások. A szövegmagyarázó igényei gyakran okoztak önkéntelen eltéréseketa puszta hagyományozó gépies pontosságától. Általában a szöveg vonatkozásában, a fejezet élén álló címeket fenyegette leginkább a változtatás.
59. Muszlim Szahíh c. műve és összevetése Buhárí művével. .tartalmuk nagy része közös, bár más szóbeli forrásokon alapul. Formai különbség: Muslim eredeti kiadásában a különböző szakaszoknak nincsenek címei. Muslim, kortársához hasonlóan, a fiqh-et akarta szolgálni munkájával, de az olvasóra bízta, hogy az összegyűjtött hadísz-anyagbó l azokat a következtetéseket vonja le, amik számára legközelebb állnak az igazsághoz. Al Buhārī gyakran idézi ugyanannak a hagyománynak a különböző párhuzamos változatait, míg Muszlim mindig együtt idézi az összetartozó változatokat; és azt az anyagot, amivel már egyszer foglalkozott, sohasem ismétli meg. Neki elsődlegesen nem az volt a célkitűzése, hogy a fiqh egész rendszerét ellássa hadísz-anyaggal. Muszlim a létező hadísz-anyagot kívánta megtisztítani minden salaktól.
60. A két Szahíh mellett létrejött további muszannaf művek. 1. Abū Dāwūd: Sunan-ja 2. Abū ῾Isā Muhammad at-Tirmidī: Gāmi῾-ja 3. Abū Abda r-Rahmān an-Nasā’ī: Sunan-ja 4. bū Abd Allāh Muahmmad ibn Māğa: Sunan-ja. (Ezek főleg joghagyományokkal foglalkoznak. ) Sunanon olyan gyűjteményeket értenek, amelyek a történeti, etikai, és dogmatikai mondások kirekesztésével csupán a szunnával törődnek, a joggal, és jogszokásokkal, és a rájuk vonatkozó hadíszokkal.
61. A magribi hagyományirodalom. Buḫārī elsőbbsége mellett foglalt állást a közvélemény. Műve szent, vagy legalábbis előjogokat élvező könyv lett, különösen az é-afrikai iszlámaban. -a vallásgyakorlat során a két sahīh tartalmát kell irányadónak tekinteni. – a „hat könyv” egybefoglalása, ahogyan azt a mai iszlámban is elismerik, a 13. sz.-ban hatolt be a muszlim teológusok köztudatába.>> Ettől függetlenül a közvélemény továbbra is magasabbra helyezte a két sahīh-ot, mint a másik 4 könyvet. A Magrib-ban, abban az időben, a nagymértékben kiterebélyesedett hadísz-irodalomnak még mélyrehatóbb elismerése történt meg. Az iszlám irodalom virágkora nagyon rövid ideig tartott. Számos régi könyvet dolgoztak át újakká, nagy hosszú műveket kivonatolnak, ez jellemzi néhány kivételtől eltekintve a következő nagy korszakot. (11.sz.-tól kezdve).
Az arab nyelv és nyelvjárások
A 1, 2, 3
Dévényi-Iványi: Kiszáradt a toll
Goldziher: A nyelvtudomány története az araboknál
Szentkultusz az iszlámban (Goldziher)
B12
Harmadik fejezet: A szentek kultusza és a régibb vallások maradékai az iszlámban–jegyzetek
Wali (velí): közellevő, aki a világ élvezeteiről lemondva megszabadul az anyagiság kötelékeitől, hogy közelebb legyen Allahhoz a többi embernél. Tisztelet övezi őket.
A Próféta (béke legyen vele) is végtelen emberi volt. Csakis Allah nagyságát mutatja, hogy ilyen emberi az Ő Prófétája. Inkább az életrajzírók és társak próbáltak köré természetfeletti dolgokat láttatni. A hagyomány csodatevőt és jövendőmondót csinált a Prófétából (béke legyen vele), pedig ő mindenféle természetfölötti hatalmat elutasított magától.
Angyalok: Allah és az ember közötti űr áthidalásár szolgál. Átvette az iszlám a régi vallásokból, de tiltakozik az angyalok imádása ellen. Az angyalok „félnek az Istentől, aki fölöttük áll, és teljesítik parancsait” (XVI. szúra 52. vers).
Imádni nem szabad mást, csak Allahot, segélyért fohászkodni nem szabad máshoz, csak Allahhoz.
Az olyan szent életű férfiakat, nőket, akik a világi javakról lemondva Isten akaratának és megismerésének szentelik életüket, a Korán valamennyi más ember elé helyezi, és megemlékezik róluk. Az első helyet ők foglalják el a Paradicsomban. Jámborságuk és szent életük boldoggá teszi őket, s megmenti a Pokol kínjaitól.
„Az embereket csak az gátolta hitökben, miután a jó útra térítették, hogy azt mondták: Hát halandót küldött az isten követéül?” (XVII. szúra 92-96. vers)
A szentek életrajzai az első kalifákkal és társakkal kezdődnek. Itt ezek a legvalódibb és legtökéletesebb szúfik alakjában tűnnek elénk. A síiták között nagyobb a hajlandóság a szent legendák túlzásai felé, mint a szunniták között.
A muszlim szentet nem avatják fel, nem nyilvános és hivatalos vallásgyakorláshoz kapcsolódik. A Prófétát (béke legyen vele) leszámítva nincs ereklyetisztelet.
A szentek legendái telítettek olyan vonásokkal, melyek nem mások, mint azok a tündérmesék vallásos alkalmazásai, melyekkel az indiai, arab és perzsa irodalom gyönyörködteti elménket. Valójában a mohamedán szentek legendája számos párhuzamot nyújt a keletiek profán meseirodalmával. Ami az elsőben kalandos utazás, az a másodikban isteni kegy által művelt csoda.
Kairó híres temetője: karafá, itt minden földhöz egy szent hagyomány tapad. A muszlim világ legnevezetesebb temetőhelye. A fáraók a temetőket a város nyugati részére építették. A muszlim Kairó temetője keleten van. A karafa szó eredetileg egy törzs neve, ma az egyiptomi nyelvjárásban temetőt jelent. „A mennyország veteményeskertje”. As-Sáfi’i imám is itt van eltemetve.
Szentek csodatételének számít (20):
- holtak feltámasztása
- szóbeli közlekedés a holtakkal
- a tenger kiszárítása és a víz színén járás
- anyagok átváltoztatása
- a föld összegöngyölítése úgy, hogy a szentre nézve a távolság elenyészik
- a szentek beszélőképességgel látnak el fákat, köveket, állatokat
- betegségeket gyógyítanak
- a vadállatok megszelítülnek a szavukra
- térbeli, időbeli távolság elenyészik a szentekre nézve
- az idő megállítása hatalmában van
- meg tudják jövendölni a fenyegető veszélyt
- képesek sokáig tűrni az éhséget, szomjat
- végtelen sokat is ehetnek
- rendelkeznek a természeti dolgok fölött
- Isten megőrzi a szentet, hogy tiltott vagy gyanús tárgy ne hatoljon a testébe
- a legtávolabbi helyeket is látják
- van, akinek a szemébe nézel és meghalsz
- Isten megsemmisíti azokat, akik a szentjeit bántani próbálják
- ezerféle alakot és színt tudnak váltani.
Megfogalmazódott egy olyan tan, hogy a walík osztály a Próféta (béke legyen vele) fölött áll.
Muszlim felfogás szerint a szentek csodaereje nemcsak éltükben hanem haláluk után is megnyilvánul, ezért is népszerű a szentek sírjának látogatása. A néphit szerint olykor egy szent sírjához való zarándoklat helyettesítheti a Mekkait.
Voltak női szentek is (Nefisza legendája), női zárdák is.
Mindenütt, ahol az iszlám idegen eszmekörrel ütközött, melynek híveit a maga nyers hatalmával járma alá hajtotta, ezen idegen eszmekörnek életrevaló elemei utat törtek az iszlám rendszerébe. Csakhogy az iszlám más jelentéssel ruházta fel az elemeket, és a régi gondolatok új értéket nyertek. (mekkai pogánykultusz). Zsidók nagyböjtje => nemzeti gyászünnep: Asura, Huszejn vértanúságának emléke.
A pogányok állat-, növény- és kőkultuszának maradékait is feldolgozta az iszlám. Egyiptomban: macska és kígyó kultusza. A fák kultuszának nyomait a szíriai iszlám tartötta fent.
Jellegzetes az egyiptomi bubasztiszi búcsújárás. Ahmed al-Bedavi (Ahmedijja rend) emlékére, nők is részt vehetnek benne, ha nem tudnak gyereket foganni, az áldás után sikerül. Eredetileg pogány eredetű ünnep Tantából, A régi istenek szentekké váltak, az ünnepük megmaradt. Az iszlámon belül a szentek kultuszával egybekötött némely szokások és szertartások nem egyebek, mint az őskori vallásos szokások maradványai, melyek a vallásnak a néphit által teremtett és ápolt ágában találtak menedéket, miután a teológusok vallásából kiszorultak.
Még bibliai, keresztény egyházi hagyományokat is elsajátított a mohamedán nép, és beolvasztotta a saját szentjei kultuszának keretébe.
Wahábiták: sírrombolók, képrombolók.
A kultusz valamennyi módja közt a beduin világfelfogás még leginkább az elhunyt törzsfők és hősök emlékének kultuszával barátkozik meg, s ezen kultuszt, amennyiben közöttük előfordul, nem az iszlám szempontjából kell méltatnunk, mellyel csak laza, külsőséges összefüggésben áll, hanem a beduin világnézet szempontjából. Mivel a sivatagi arabok egész társadalmi nézete genealogikus szempontokra irányul, nemzeti tudatuk legfontosabb tényének saját törzsük genealógiáját tartják, világos, hogy könnyen kifejlődött közöttük az elhunyt hősök iránti tisztelet. A beduinok szentjeinek legendája teljességgel a beduin erkölcstan visszatükrözése. Ők nem közbenjárók Isten és ember között, hanem a birtok őrzői, a hűség nemtői, a vendégszeretet és menedékjog őrei, a hamis eskü bosszúlói.
Antar- regény: sivatagi életrajz.
Goldziher: A pogánykori arab költészet
A8, 9
- A pogánkori arab költészet, mint történeti forrás
dzsahilijja, barbárság ideje; hiányos és bizonytalan ismeretek; déli arabok, északi arabok, közép-arabok; sivatagi vagy városi; költészet csak a középarabok között maradt fent írásban; egy primitív nép realisztikus költészete; az élet valós viszonyairól; nem teljesen megbízható hagyomány
- Az arab költészet kezdetei
az iszlám teljesen megszakította a régi viszonyokat, eltűntek a régi idők hiteles emlékei; a költemények nevéből lehet következtetni arra, hogy mi volt a költő hivatása; ; al-Mutfaddal al-Dabbi gyűjtemény; al-Meidani – közmondások gyűjteménye és vonatkozások;
- A jemeni al-Dabb története egy közmondás magyarázatára
al-Dabb eltévedt a sivatagban, és a Hamdán törzs fogadta be; Amra iránt szerelem; de nem mehet hozzá csak költőhöz, kuruzslóhoz vagy forrástalálóhoz; elkergetik, majd amikor egyszer kínjűban verset ír, visszafogadják;
- Természetfölötti befolyás a költőre
dzsinn sugallata; Hasszán ibn Tábit története a dzsinnel – ráült a mellére;
- A sa’ir és az ’arraf
sa’ir: tudó, javas, jós; ’arraf: tudó, kuruzsló, jelenre vonatkozó tudás, pl. hol van a másik tevéje; orvos is arráf;
- A qafiya szó eredeti jelentése
rím, qfy – követni; követő; a rím kövtei a verset, a rímek egymás után következnek, a költő követni tartozik a rímet; magát a verset; káfiyatot mond rá; qfy – q’f – követés; ká’if: lábnyomokat követő; kijáfat: kuruzslás, jóslás;
- A gúnyvers – hidzsa
versekkel háborúskodnak egymás ellen – Dávid és Góliát; ; két törzs, vagy két egyén;
- Az átokmondás szerepe
a költők által mondott szó átokhozó hatású; keszem, akszama; bűvölő mondás, ráolvaás; hadzsá: szatára elmondása; hé-gimmel-hé: mormogni;
- A káhin és a sa’ir viszonya
káhin (kohén): hivatásszerűen gyakorolja a vallásást; dzsinn, daimonion, ami megszállja a költőt; nincs mögötte intézmény; a káhin a jövőt látja; állandó orákulum;
- A prózarím (sadzs) szerepe és használata
galambturbékolás; pénteki imában; Mohamed használja ezt a formát; káhinok használták a kinyilatkoztatásokra;
- A sadzs, qafiya, hidzsa kapcsolata
a hidzsában is használják;
- A radzsaz költészet
átmeneti; 3-5 soros versszzakok, minden egyes sora ugyanazon rím; jambikus séma: musz-táf-i-lun 3x, vagy choriambus: fai-la-tun; átmenet a rímes prózából a versbe, a sadzsnál már kötöttebb forma;
- A versek írásbafoglalása
az iszlám ii-iii. sz.ban; korábban is lehettek leírt versek, gyűjtemények, írásbeliség biztosan volt; a költő azonban nem olvas, hanem mond, a közönség nem olvas, hanem hall;
- A régi költészet egybegyűjtése
viii. sz. elején; Hammád ar-Ráwija; beduin adatközlők, beduin fogság al-Azhari; az egyes törzseknek voltak gyűjteményei; egymástól ellopkodtak; Hudejl trzs gyűjteménye (al-Szukkari)
- A Mu’allaqat gyűjtemény
hét költő versei; Hammadnak tulajdoítják; Imru’ al-Qais, Tarafa, Zuhayr, Labid, ‘Antara Ibn Shaddad, ‘Amr ibn Kulthum, and Harith ibn Hilliza.
- A versek szókincsének vizsgálata
a költeményekben sokszor dialektikus, vagy elavult szókincs; nyelvi és tárgyi exegesis; lexikológiai kísérletek;
- A pogánykori versek hitelességének kérdése
egy gazdátlan verset vagy töredéket beillesztettek; Zuhayr költeményébe al-Havvat; Imrul Qays és Tabatta Sarran műveiben is; al-Szujjuti: al-Muzhirban egy fejezet a mesterségesen csinált verseknek;
- Hammad és Halaf
ix. sz. vége; régi gyűjteményekbe betette a maga kászidáit;
- IX. sz. irodalomtudósok
al Aszmá’i, Bászra 83o – tudományos igazság, az általa terjesztett hagyományok megbízhatósága; tanítványa al-Sidzsisztáni, 868 – rámutatott, hogy mik az interpolációk; Ibn Durejd 933; al-Mubarrad, 898; al-A’rábi, 845 – szigorú tudósok, a hagyományok hitelességén munkálkodtak; glosszák, amelyek egy költeményről, vagy a költemény egyes részeiről szólnak; kritikai tanulmányozás, Theodor Nöldeke
- Az iszlám kifejezései a versekben és a hitelesség
anakronizmusok; taszbih: isten magasztalása; muszallá: imahely; Mohamed előtt az arabok nem ismertek imarítust; predestináció ismeretlen a pogánykorban – meg van írva a sors, maktúb, ez elképzelhetetlen; a pogány arab istenek, Manáják lenyilazták ádozatukat; Manája szövés; fard és szunna; becsületesség és tisztességtelenség kifejezése régen is az út-szimbólummal; pogány bűn: ithm, atham – tisztaság, tisztátalanság; birr: tisztaság; A becsületesség (birr) egészség (bur). engedelmesség: iszlám; Rahmán: muszlim; Nöldeke szeritnaz ilyenkifejezések vagy későbbi betoldások, vagy módosítások; Allátu helyett Allahu; wal-’amá’imi a lá wa’Á’imi (fejfedő a nem, Á’imra helyett); al-Aszmái a fahajáki Vadduni: éltessen Vadd! helyett rabbi; csak ezzel az a baj, hogy ez nem istent jelent, hanem királyt; monotheisztikus korrektúra;
- Pogány istenek
al-Lát és al-Uzza (ibn Hadsar); Manáják, amint szövik a sorsot; Alláh; Á’im – Aümos – nabateus haurán feliratok; fahajáki Vadduni: éltessen Vadd!
- Teológiai cenzúra a régi versek közreadásakor
a pogány istennevek kiirtását természetesnek találták; al-Aszmái a fahajáki Vadduni: éltessen Vadd! helyett rabbi; csak ezzel az a baj, hogy ez nem istent jelent, hanem királyt; monotheisztikus korrektúra; Imru-l Qays: la ammu dsaddi – ősöm tiszteletére mondom; - la ammu bika volt eredetileg, ami pogány vallásos eskü, amit behelyettesítettek azzal, hogy wa-rabbi abika, amit nem mondhatott egy pogány;
- Változtatások a régi versekben
ibn Hisám: e kászidában két szót megváltoztattunk, mert a költő a prófétát csúfolja; Hasszán kászidájából három sort kihagytunk, mert éktelen kifejezések vannak benne; csere, kihagyás; cél a vallás diadala; Ibn Hisám leírja ezt a folyamatot
- Közbeszúrások a régi versekben
ld. fent.
- Labid diwanja
a pogány világ kimúlásának egyik szemtanúja; a hét Mu’allakat egyike; egy időre eltűnt a kézirat, majd Juszuf al-Khálidi, jeruzsálemi polgármesternél a diwan első része; sok kiforrortt muszlim tanítás; egyesek szerint ez azért van, mert Labidnak Mohamed előtt is monoteisztikus eszméi vannak; ezek azonban interpolációk; a vérbő pogány hangulatú versek nem találnak a muszlim kegyességgel; semmi szerves összefüggés nincs a versek eleje és vége között;
- Az átmeneti kor költői – muhadram
Zuhayr;
- A régi költészet népszerű hagyománya
keleten a költészet elitista; népies elbeszélések és rege-ciklusok; Ezeregy éjszaka; Antar-regény
- Az Antar-regény
Antara legendás története, a keresztes hadjáratok korából; Absz-törzs, egy fekete rabszolganő gyereke; ebben benne van az a vers, amely a Mu’allakatban, mert Antara elismeréséhez a törzsben ez nagyban hozzájárult, így a regényből sem maradhatott ki;
Germanus: Az arab irodalom története
A8, 9; B2, 3, 4
- növényzete szegényes:
- szidr: cserje alakú akácfa
- athl: tamariszkus
- thymusfüvek
- naszi fű: lágy, tüskés
- arfadzs: fű
- datolyapálma nem szereti az esőt, de a gyökérnek nedves talajba kell kapaszkodnia
- Dél-Arábiában a monszun miatt földművelés, anyagi jólét és államok, már ie. városi kultúra, alapjai a nagy öntözőművek Adenben, Hadramautban, Máribban; leghatalmasabb állam Szába (ie. VIII.sztól) – ezt hívják az egyiptomiak Punt-nak; dél-arab nyelvjárás és írás, ennek nyomai egészen a Hidzsáz északi részéig
- ezt a himjárok uralma váltja fel, ami alatt hol a perzsák, hol az abesszinek foglalják el
- garíz: öntözőmű, perzsa eredetű szó
- a kereszténnyé vált Bizánc miatt zsidók telepednek le itt, Jotabe szigetén keletkezik egy kis zsidó közösség
- az abesszin visszavándorlás miatt háború a térségben: Bizánc a közép-ázsiai turkokkal szövetkezett a perzsák ellen, akik a kínai selyemkereskedelmet szerették volna magukhoz ragadni, a perzsák a himjárokkal szövetkeztek, akik a kereszténységtől féltették az uralmukat, és ezért Nadzsránban lemészárolták a hívőket
- a bálványimádó arab törzsek vallási központja Mekka, akik féltették a hatalmukat a kereszténységtől
- az abesszinek meg akarták torolni a Nadzsráni mészárlást, ezért ostrom alá vették Mekkát, az arabok ekkor láttak először elefántot, el is nevezték az évet az elefánt évének, ekkor született Mohamed (571)
- a legenda szerint az abesszineket Isten csodája pusztította el, kis agyagolyócskákat szórt rájuk – ez minden bizonnyal a fekete himlő első feltűnését örökíti meg Aráiában
Az arabság társadalmi szerkezete
- a pusztaság gazdasági visoznyaiban gyökerezik, a természettel és a többi emberrel szembeni önvédelem miatt alakultak ki a törzsek, akik fiktív módon közös őstől származtatták magukat, állattól (totem), vagy embertől (ős); kialakul a közös név, jel, szertartások
- ilyen körülmények között nem fejlődhet ki a gondviselő istenség fogalma, a pusztákon mindenki egyenlő, nem keletkezhettek nagy egyéni vagyonok, állam sem alakulhatott
- az Ős miatt mindenki vérrokon, a vagyon és a törzsbeliek életének birtokosa a törzs
- a törzs fiai: banu
- törzsfőnk: seikh; ő kapja a felosztandó birtok egynegyed részét
- a törzs vérének védelme: mindenki felelős minden törzstag véréért; vérbosszú
- vérközösség képzete akkor is, ha idegen vér kerül a törzsbe, vérszerződés
- a törzs védencei: maula
- felszabadított rabszolgák
- védelmet kérő emberek: szaálik: koldusok; dhubbán: legyek; ghirbán: varjak
- az ilyen zabolátlan elemk közül sok költő került ki, főnökük Urwat ibn al-Ward, verseikben felcsillan az egyéniség öntudata (fardija), amely dacol a törzsi szervezet patriarchális szigorával, a szegénység lázadása a gazdagság ellen (al-ághnija), és a zsugoriak ellen (al-asikhá)
- a pusztai erkölcs minden arabnak kötelességévé tette, hogy a sátor kötelébe kapaszkodót megvédje (dzsárr), ezt megszegni a legnagyobb bűn volt, ami a törzset örök időkre megbélyegezte
- törzsnevek: totemállatról – banu kalb (kutyafiak), banu aszad (oroszlánfiak), banu anz (kecskefiak) – az ételtilalom vonatkozott a totemállatra
- asszonyok: nem tekintették őket alacsonyabbrendűnek, néhány törzsben matriarchátus
- az asszony elküldhette a férjét, ha nem volt vele megelégedve, időleges házasságok
- a gyerekek az anyát és a törzset illették
- többnejűség, többférjűség
- iszlám előtti kor – pogányság: dzsáhilija
- az asszonyokat vásárolták, a férfiak pedig megörökölték apjuk asszonyait, ha meghalt, ld. Dávid és Absonlon
- az arabok megbecsülték az igazi férfit, aki előreláthatólag szép ivadékot tud nemzeni, és ezért nem volt bűn kölcsönadni az asszonyt; kisajátítísi házasság: nikák al-isztadbha; az ilyen kapcsolatból fogant gyerek a törvényes férj gyerekének számít
- a fölös lánygyermekek élve eltemeése (tuada), illetve egyes törzseknél a lánygyermek születése ünnep, mert a család örül a hozománynak
- virtus: murúa
- vallási képzetek: hősök tisztelete; a rettegett harcos halála után is folyatja hősi pályáját, teste megnyugodott, de lelke él, és mindig kész a testbe vissatérni; test és lélek kettőssége; ezért nem égették el a halottaikat
- a sír mellé kikötötték a tevéjét, amely ott várta ura feltámadását (balija)
- a sírok zarándokhelyek
- csillagok a halottak kémlelő szemei
- dzsinnek: manók, akik valamilyen módon testiek is, ha megölik őket, test marad utánuk
- dzsinn: sötétség, mivel a sötétség félelmetesebb a nappali világosságnál
- tudásuk: sebészet, állatgyógyászat, csillagok alapján tájékozódás, betegségkezelés, időszámítás szökőévekkel; Mohamed ezt megszüntette; nyomolvasás
- két legendás jós: Sikk és Szatíh (nyomorékok)
- az év bizonyos időszakában a bálványok elé vonultak, körbejárták, és tiszteletük jeléül megcsókolták
- Al-Láh: mekkai isten; Al-Lát Manát (az adományozó) és Uzza (a hatalmas): Al-Láh lányai; Jáguth, a segítő, oroszlán alakú; Jauq: ló alakú; Naszr: keselyű alakú;
- áldozat: szerződő felek vérbe mártották a kezüket és bekenték a bálványt
- körülmetélés, költői versenyek, lóversenyek, nyíllövő versenyek
- a városok eredetileg a karavánok pihenőszállásául keletkeztek, ezek közül a legfontosabb Mekka (Régi: Bakka, gör. Makorábá)
- Mekka létét egy meteoritnak köszönheti, amely a benne rekedt levegő miatt állítólag úszik a vizen
- a követ épületbe foglalták, zarándokhely lett
- Mekka lakóinak nagyrésze a quraizs-törzs tagja volt, valószínűleg az ufrátesz vidékéről ered, neve jelentése kardhal
- a városi kultúra alapvetően megváltoztatta a törzsi jelleget, kialakult a gazdag és szegény réteg a kereskedelem miatt, saját tulajdon, nagyobb tudás az utazások miatt, megélhetésük forrása a kereskedelem és a zarándokok
- differenciálódnak a foglalkozások, ami a törzsben nincs meg
- a jóslás ára 1oo dirhem és egy teve
- ismerték a hitel és a hitellevél (szakk) fogalmát
- egy ház ára 4oo dínár, 5o dínár egy régi díszruha, 3oo dínár egy nemes ló, a Badr melletti ütközet (624) után számos mekkai 4ooo dirhemet fizetett váltságdíjként
A pogány kor irodalma
- a társadalmi rendszer nem kedvez a prózának
- a versek szájhagyomány útján terjedtek
- féllábra állva, botra támaszkodva, hajfonatukat vállukra leeresztve rögtönözték ütemes, rímelő párverseiket (irtidzsál)
- a szó által okozott seb fájdalmasabb, mint a kardé
- a költő a törzs büszkesége, varázslója, varázserőt tulajdonítottak neki
- az élesen lecsapó rím: qáfija (koponyatörő)
- szavalók: ráwi; több költő szellemi terméeit tolmácsolták
- a különböző nyelvjárásokat a költők egységesítették, és ezt a Korán is szentesítette
- rapszodikus képváltozás, szinte végtelen, szerkezet nélküli egyazon magán- és mássalhanzó-rímelés
- az iszlám első századában emlékezetből írták le, és már korán beindult a szövegkritika
- legkiválóbb irodalomkritikusok: Abu Amr ibn al-Alá, Hammád ar-Ráwija, Khalaf al-Ahmar, Ibn asz-Szaib al-Kalbi, al-Aszmai, Mufaddal ad-Dhabbi – tevékenységük arra irányul, hogy a Koránban előforduló szavakat a kötlészet segítségével megfejtsék
- a költészet műfajai: elégia, dicsének, gúnydal
- az elfogadott mintákon belül nyelvi készségüket és és retorikájukat csillogtatták
- qaszída: célköltemény; a végeedményben valami cél, jutamol elérése;
- az egy bizonyos mértékre és rímbetűre szabott költemény részei a következők: a kedvestől való elválás feletti siralom, lírai, naturalisztikus enyelgés, a fájdalomtől űzött költő barangolása a pusztában, a vadászat, a vihar leírása, az adományozó magasztalása
- tíz legkiválóbb qászidájának gyűjteménye: Muallaqát – A felfüggesztettek, az értékes kincsek
- diwán: gyűjtemény
- az iszlám első évszázadában híres gyűjtemények keletkeztek
- Mufaddaliyát, amit gyűjtője, Mufaddal ad-Dhabbi (mh.786 k.) után neveztek el, 128 qászida
- Abu Tammám (mh.85o), Buhturri (mh. 897), Hamásza nevű gyűjteménye, később Abu Zaid Mohamed al-Qurasi (kb. 1ooo körül) Az arab versek gyülekezete (Dzsamharat asár al-Arab)
- Imrul-Qajsz az egyik legismertebb pogány költő; apja törzsfőnök; halála után Konstantinápolyba megy, hogy elnyerje a bizánci császár támogatását, de a császár lányával való szerelem miatt menekülnie kell, a császár mérgezett inggel ölette meg
- rablóromantika: Taabbata Sarran A bosszú dala
- Sanfara l rímbetűre végződő qaszidája, Az arabok dicsérete
- zsidó törzsi költő: Szamual Ibn Adiya, a várúr
- Tarafa Ibn al-Abd – gúnydalai miatt menekülnie kellett törzsétől, a folyamközi Híra település uránál talál menedéket, de éles nyelvét itt sem tudta megfékezni, és vágya a fejedelem hugát sem kímélte, a vendéglátó fejedelem, Amr ibn Hind elküldte egy levéllel egy meghitt barátjához, mert nem akarta a saját házában megölni; 26 éves volt
- a pusztai arabok betörtek az északi termékney területekre, Bizáncba és a szpasszani perzsa államba; ez ellen a bizánciak és perzsák arab törzseket telepítettek a határokra: Szíriában a ghasszáni, Hírában, a folyóközben a lakhmid törzset; itt kisállamok jöttek létre, és ide menekültek a költők, martalócok, kitaszítottak
- Amr Ibn Kulthúm – taghlíb törzsbeli, a hírai udvarban élt, a fejedelem fogta el túszul, hogy a bakr és taghlíb törzs között negyven éve tartó háborúnak véget vessen
- Hárith Ibn Hilliza, Amr ibn Kulthúm politikai ellenfele, a bakr törzsből; elmarad a többiek mögött
- Antar ibn Saddád néger rabszolga, de bátorságával kitüntette magát és felszabadult, hősi halált halt
- Zuhair ibn Abi Szulma – jámbor, békeszerető ember, akinek ódái tele vannak közmondásszerű bölcsességekkel
- Labíd ibn Rabia – kegyes hang, mintha a keresztény tanok hatottak volna a lelkére; áttért az iszlámra
- Nábigha ad-Dhubjáni – eredeti neve Zijád ibn Muawija, nábighának nevezik arabul azt a költőt, aki nem tehetsége és ihlete, hanem a szorgalom és kitartás juttat el a művészet magaslatára; a ghasszáni és hírai udvarban élt, ahonnan gúnydalai és a fejedelemnűvel szembeni tolakodó magatartása miatt kellett menekülnie; költeményeinek hangja gyakran komor
- Majmún ibn Qajsz, Asa, a Vaksi – rövidlátó, hivatásos dalnok, végigjárta Arábiát, és azt dícsérte, aki fizetett, nem volt keresztény, de kapcsolatban állt a keresztényekkel, elsősorban a borkereskedőkkel
- Alqama ibn Abada – költeményei már a hanyatlás jeleit mutatják, mellékneve fahl: csődör; hangja siránkozó, a múlt dicsőségét sirató, holott a sirámok a költőnők kötelességéhez tartoznak
- a költőnők kötelessége az elesett hőst elégiában elsiratni
- egész sor kötőnő
- Al-Khansza, aki fivérét, a sziklát siratta el
- Adi ibn Zaid keresztény költő
Mohamed és a Korán (43-58)
- 571-632
- Abu Tálib, a nagybátyja neveli, akinél tevepásztor lesz
- 25 éves korában elveszi Kadídzsát, a munkaadóját, kereskedő lett, sokat utazott, ebből a házasságából származik Fatima nevű lánya, aki Ali felesége lesz
- negyvenéves korában kezdődnek a látomások
- rövid, rímes prózában írja meg a próféciáit (az utolsó időkre vonatkoznak)
- elkezdi támadni a pogányságot és a Kábát, ami felháborodást kelt a kurais törzs vezetőiben, akik ebből élnek
- eleinte csak bolondnak tartják, Mohamed pedig társadalmi forradalamat jelentett
- kiközösítik a törzsből
- Mohamed híveivel (muhadzsirún) Jathríbba menekül, ami később Medina an-Nabí, a próféta városa lesz
- a Jathríb-beliek két törzse ellenséges viszonyban állt egymással, és Mohamed lecsillapátotta haragjukat
- Medinában nem ismeretlen az egyistenhit, nincs szentély, amit félteni kellene
- Mohamed egyházat szervez, egy gabonaszárító csűrt nevez ki imaháznak; kezdetben két, majd három, majd napi öt ima
- a gyülekezetben végzett ima eddig ismeretlen
- Mohamed Medinában politikussá érett
- imairány előbb Jeruzsálem, majd Mekka
- elfogadta, majd beiktatta a vallásba a Kába tiszteletét, annak hétszeri körüljárását
- zarándoklat
- iszlám: Isten akaratában való megnyugvás
- Mohamed meghalt 632-ben, Medinában
- eleinte csak araboknak szánta a vallását
- az iszlámot a Korán buzdító, lebilincselő, révületbe ejtő sorai vitték diadalra
- az írástudatlan próféta eredeti alkotása
- Abu Bakr gyűjti össze a meglevő anyagot, a harmadik kalifa, Othmán rendezte végleges alakjába, ezen látszik a szerkesztés, csíszolás nyoma
- a kor szokása szerint a hosszú fejezetek az elejére, a rövidek a végére kerültek, holott a sorrend pont fordított
- az öt pillér: 1. a hit – sahádat al-imán, hogy egy igaz Isten van, és Mohamed az ő prófétája – la ilaha illa’l-lahu; 2. ima – szalát; naponta ötször, Mekka felé, tisztasági szabályokkal; 3. ínságadó – zakát, ami a jövedelem kb. 2,5 százaléka; 4. böjt – szaum; ramadán hónapban; 5. zarándoklat Mekkába – haddzs;
- hatodik, de nem általánosan elfogadott a dzsihád
- már a legrégibb írott példányok is művészi ízlést árulnak el
- a Korán másolása új iparágakat teremtett: papír-, festék-, toll-, könyvkötészet-ipart
- első latin fordítása 1143 – Robert Retenensis, Péter cluny apát megbízásából, de első kiadása csak 1543-ban, Bázelben
- utána több kiadás: Santo Pagnini – XVI. – Velence , 1694 – Hinckelman – Hamburg, 1698 – Maracci abbé, 1832 – Szedlmayer és Gedeon – Kassa – első magyar fordítás
Az iszlám kultúrájának kezdete (Germanus 59-87)
- a próféta nem rendelkezett az utódlásról
- a Mekkából menekültek (muhadzsirún), a medinai pártfogói (anszár) egyaránt maguk közül akartak utódot választani
- Abu Bakr lett az első kalifa – خلافة
- uralma két évig tartott, ezalatt különböző kalifákkal kellett megütköznie: Ománban Laqit ibn Málik, Jemenben Abhala ibn Ka’b al-Aszwad, aszad törzsből Tuheila, tamim törzsből Maszlama, és egy nő: Szadzsáh – ezeket leverték, amely alatt elpusztult Arábia állatállománya, így a termékeny területek felé fordultak
- a próféta életében és a lázadások alatt született költemények részint bíztatások, részint megfélemlítések
- Hárith ibn Murra, Ausz ibn Budsair at-Táyi
- a szomszédos népek nem vették komolyan az arab betöréseket
- 634 – Szíria, 642 – szászánid birodalom, majd Egyiptom, 649 – Ciprus, 674-68o – Khalkedon (Konstantinápoly, innen visszaverték őket), 711 – Spanyolország
- az iszlám hódítás által elterjedt az arab nyelv is
- Ka’b, Hasszán ibn Thábit, Al-Hutaia – nem túl jelentősek
- Omar kalifa: 634-644, a hívők ura – amir al-mu’min
- vallási és közigazgatási reform a görögök és perzsák segítségével
- Omar halálával a mekkai arisztokrácia vissza akarta nyerni hatalmát, Othmánt nevezte ki kalifává, aki családtagjai között osztotta ki a hivatalokat, s akit ezért meggyilkoltak
- a támadók a próféta unokaöccsét és vejét, Ali ibn Abu Tálibot kiáltották ki, aki Mo’awiyaval, Szíria kormányzójával (Omajja család) kellett a címért megküzdjön, de a csata előtt békét kötöttek; erre a kháridzsiak, a következetes demokratikus utódlási elveket vallók kiváltak, szerintük minden arabból lehet kalifa, és ha nem uralkodik a törvény szerint, letehető és megölhető
- a kháridzsiták legkiválóbb költői: Qatari ibn ul-Fudsá’ati, Imrán ibn Hyttán – vallásos versek
- Ibn Muldsam nevű kháridzsita megölte Alit, így Mo’áwiya lett a kalifa, aki a siiták és a khárodzsiták leverése után királyságot alapított – omajjád királyság
- Mo’áwiya halála után fia, Jazíd, és Ali fia, Husszein Kerbelánál összecsapnak a kalifátusért, Husszeint megölik, halála szimbólum lesz a siiták számára, akik csakis az Alitól való leszármazást fogadják el (a család pártja – si’a, a hívei a ház népe – ahl ul-bejt)
- a siita tan később a perzsákból verbuválódott arabok tana lett, első magyarázója Abdullah ibn Szabá, fő tanítása Mohamed feltámadása (radsa’)
- minden imám (az iszlám világ vezetője a kalifa helyett) átadja isteni lényét a következő imámnak, az imám eltűnhet az emberek szeme elől, de aztán az idők teljességében visszatér – rejtőző és visszatérő próféta
- iszmáiliták: hétimámos siita szekta; a tan bőven merített a régi iráni és sémi felfogásból, az újplatonikus emanációs elméletből, az újpüthagoraszi számmisztikából; hasisis – assasinok – Hegyi Öregember: Haszan ibn Szabbáh
- tizenkét imámosok (al-ithna’asarija) – egyik imám sem halt meg, csak eltűnt
- zaiditák – mérsékelt siiták, ma Jemen vallása
- a siiták csak azokat a hadíthokat fogadják el, amelyeknek Ali családja a traditora, viszont ezeket a hagyományokat szabadelvűen kezelik, a hitet önálló tan szerint magyarázzák (mudzstahíd), szemben a szunnitákkal, akik szerint a négy elismert iskolán kívül lezárult a hagyomány (idzstihád)
- az omajjád-kori szellemi élet központjai: Medina, Mekka, Baszra, Kúfa, Damaszkusz
- omajjád-kor: 661-75o
- a költészet félig városi, félig pusztai jellegű
- a qászida bevezető sorai: naszíb, önálló műfaj
- Dzsamil: önálló szerelmes versek
- II. Walíd fejlesztette önálló műfajjá a bordalt
- halotti ének: marthija, főleg női műfaj
- Leila al-Akhjalija és al-Khansza
- Al-Kumait (679-743) a hásimita ág költője, hevesen ellenzi az omajjád uralmat, ő az első zaidi siita költő; Hásimiját: 536 soros kászida
- Farazdaq, Dzsarir és al-Akhtal (keresztény, taghlibi)
- Dhu Rumma
- Tirimmah – tayi törzsbeli, szíriai, kháridzsita
- Omar ibn abi Rabi’a (-719), kureisita, heves hangú szerelmi líra, finom művű erotikus költemények
- próza: Abdul Hamil – értekező próza, századokon át az episztoláris stílus mintaképe
- hadít-irodalom: II. Omár kalifa (717-72o) megbízta Abu Bakr Mohamedet, hogy gyűjtse össze a prófétára vonatkozó hagyományokat
- egyéb próza: dél-arab mesék és hódítások (magházi)
- Ubaid ibn Sarijja: A királyok könyve és A múltak hírei (kitáb al-mulúk wa akhbár al-madhin)
- Mászardzsawaih: lefordította Ahrún A’jun alexandriai orvos harminc füzetből álló tanulmányát lefordítja rabra, ez az első arab természettudományos mű
- behatóan foglalkoztak az arab nyelvvel: Adu’l-aszwad ad-Duali az első arab nyelvtan összeáll-tója
- murdisíták: elodáztatók; a hitet a tett fölé emelték, egyesek azt hirdették, hogy a hit (imán) belső meggyőződés, amibe idegen nem avatkozhat, ha valaki a zsió vagy keresztény vallást gyakorolja, muszlim marad, ha szíve mélyén Allahban hisz
- mu’taziliták: a baszrai mecsetben tanító Wászil ibn’Ata (-748) tanítványai, elvonulók, szabad akarat híveként lép fel, Allah nem büntethet olyan tettekért, amit az ember nem követett el; tagadta az isteni jelzőket, mert ha ezek a tulajdonságok örök életűek, akkor megdől Allah egysége; elmélkedésük alapja a ráció
- Abu’Isza al-Warráq (a könyves, -861), manicheista, világosság és sötétség harca; kételkedés mindenben,a próféciában is
- teológia: ilm ul-kalám
- Abu’l-Hsszan al-As’ari (-935), miután elsajátította a mu’tazilát, visszatért a hagyományos Korán-értelmezéshez
- a Korán kijelentéseit szó szerint kell elfogadni
- Mohamed al-Maturidi (-944): eleinte szabadelvűbb, majd dogmatikusabb; tanait bőven ismerteti Abu Hafsz an-Naszafi (-1143) A közmegegyezés és szokás híveinek oszlopa (umda aqidat ahl asz-szunna wa’l-dzsama’a) c. könyvében
Clive Holes: Az arab nyelv
- Bevezetés
0.1 Hol beszélnek arabul?
Az arab húsz különböző közel-keleti és afrikai országban egyetlen, vagy társhivatalos nyelv.
Marokkó, – Algéria, – Mauritánia, – Tunézia, – Líbia, – Egyiptom, – Szudán, – Dzsibuti, – Szomália, – Szaúd-Arábia, – Kuvait, – Bahrain, – Katar, – Egyesült Arab Emirátusok, Omán, – Jemen, – Jordánia, – Szíria, – Irak, – Libanon.
Anyanyelve az izraeli arab állampolgároknak; a palesztinoknak, és a 19. század vége óta arabul beszélő közösségeket a Közel-Keleten kívül is találunk. Pl.: USA
- a Korán szent nyelve à minden muszlim
- 1974. január 1-je óta az ENSZ egyik hivatalos nyelve.
- anyanyelvi beszélők: kb. 200 millió
- Észak –Afrikában (Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia) elszórtan élnek berber dialektusban beszélő kisebbségek, bár alapvető tudásuk van a helyi beszélt arab nyelvről, többnyire kétnyelvűek. A francia gyarmatosítás nyomán néhányuk háromnyelvű.
Irak: kurd (perzsához közel álló, indoeurópai)
Szudán: bantu
Szíria: arámi (néhány faluban)
Ezek a nyelvi kisebbségek őrzik az arab-iszlám hódítás előtti állapotokat.(7. század közepe)
- A arab uralom alól felszabaduló szomszédos területeken maradt arab „nyelvi törmelékek”:
Iráni Khuzistan tartomány (Arabistan)
Afganisztán: Balkh
Egykori Szovjetunió: Üzbegisztán
Dél-Törökörszág: Siirt
Dél-Szahara peremvidéke: É-Nigéria, Niger, Mali, Csád
Görögország, két falu Cipruson, Málta!
Hogyan állíthatjuk, hogy etnikailag különböző, és földrajzilag távol eső területeken „arabul” beszélnek?
- Az elkülönültség ellenére hatékony kommunikáció. KULLUH ’ARABI:Y = It is all Arabic.
à inkább politikai, kulturális kijelentés, mint nyelvészeti.
0.2 Az arab nyelv változatai
Minden anyanyelvi beszélő először a saját dialektusát tanulja meg. Minél távolabbi dialektusokat hasonlítunk össze, annál nagyobb különbségeket fedezhetünk fel.
Évtizedekig – sőt, ma sincs másképp – sokféle alkalom adódott a különböző dialektusokat beszélők érintkezésére. Pl.: Mekka; külföldi egyetemek: Egyiptom, Szíria, Irak; gazdaság
Mindennapos szembesülés azzal, hogy más dialektust beszélő, más szellemi háttérrel rendelkező emberekkel kell kommunikálni.
a) CLA (Classical Arabic): a kinyilatkoztatott Koránnak, isten szavának nyelve, ezért, állandó, megváltoztathatatlan, tökéletes.
- imádkozás, – Korán részleteinek megtanulása, recitálása, – gazdag, szegény, iskolázott, analfabéta: egyaránt ismeri, mindenki érti. Általa jelenthető ki az a tény, hogy az egymás számára egyébként érthetetlen dialektusú anyanyelvűek, mind ’arabul’ beszélnek.
b) MSA (Modern Standard Arabic) / MLA (Modern Literary Arabic)
- a klasszikus arab leszármazottja, szókincsében, kifejezéseiben megváltozott, egyesített, pánarab formája az arab nyelvnek.
- Leírt nyelv, televízió, politikai beszédek, oktatás
Az araboknál nincs szisztematikus terminológiai megkülönböztetés a kettő között: ?AL’ARABI:YATU LFUSHA = eloquent Arabic
Az MSA mindig ott van, mint egy nyelvi gyűjtőedény, amiből meríthetnek, mikor szükségük van egy-egy szóra, kifejezésre.
- néhány dialektusnak kifejezett presztízse van: Kairó, Damaszkusz
Az MSA a nyelve az írásnak, és a formális beszédnek,
az arab DIALEKTUS a hétköznapi kommunikációnak.
Chapter 1
Az arab történetének gyors áttekintése
- hosszú történelem: hatás a fejlődésére à mai nyelvi szituáció
1.1 Az arab, mint sémi nyelv
- sémi nyelvcsalád: ÉNY, ÉK, DNY > ’Levant’: modern Szíria, Libanon, Izrael, Jordánia egyes részei); Közép D Irak, az Arab-félsziget és Etiópia
Az arab a DNY-i ág része.
328.: Első írásos lelet: Nemarai sírkőfelirat (Szír sivatag)
1.2 Az arab az iszlám hajnalán
- 6-7. század, nomád törzsek Arábiában,
- szájhagyomány útján terjedő költészet; viszonylag késői korból van írásos lelet
ßà néhány nyelvész szerint kimutatható: összehasonlítva más akkori sémi nyelvekkel (pl. arámi) a pre-iszlám költészet CLA-ja a ragozás rendszerének magas kidolgozottságát, alaktani gazdagságot mutat. (vitatott!)
A nyelv, amit az arab törzsek elterjesztettek a Közel-Keleten és É-Afrikában a 7-8. században a hódítások során, a modern dialektusok alapját képezte.
1.2.1 Pre-iszlám költészet
Az egyetlen közvetlen bizonyíték az arab Muhammad (570-632) előtti nyelvi struktúrájára a szóban tovább hagyományozódó költészet, melynek első példányai a 6. század elején keletkeztek, és csupán a 8. század közepén kezdték el gyűjteni őket D-iraki nyelvészek: (Basra, Kufa) A versek (QASA:?ID ’odes’) általában rövidek (ritkán hosszabb, mint 120 sor)
- cél, ok: törzsi, elégia, panegyricus, szatíra
- nyelvi furcsaságok, különlegességek, archaizáló formák à mindegyik a szóbeli eredetre utal (homéroszi tradíció)
Az akkori nem poétikus nyelvhasználat (beszélt/írott) feltérképezésére nem használható forrásként, hiszen folyamatos változáson ment át a hagyományozódás során.
- a versekben található nyelvi különlegességek lehet, hogy az egyes törzseken belüli dialektusokra utalnak
- nehézség: a vers nem hétköznapi kommunikáció (más nyelvezet)
a) Versteegh, Fück hipotézise: a szóbeli költészet szintaktikailag és morfológiailag az akkori arab köznyelvvel, és a nem költészeti írott nyelvvel azonos. Pl.: esetvégződés ejtése
Sok nyelvész keresett fel a 9. századtól kezdve írástudatlan beduinokat, hogy bebizonyítsa: még mindig a nyelv ősi, eredeti formáját beszélik. ßà
b) Zwettler cáfolata
Ha ez így van a 9. században, akkor két évszázaddal előtte is így kellett lennie.
à elmélet megdöntése: korai szerkezeti azonosság a poétikus és nem-poétikus arab között
- heterogén eredet
- társadalmilag elismert művészet, mely továbbörökítette az archaizmusokat
- nem azonosítható tehát akkori (7.sz. eleje) dialektussal, de Közép- és Kelet-Arábia nyelvéből gyökeredzik. à ettől a nyugati része a félszigetnek kissé eltért: HEJAZ (Mohamed erről a területről származott!)
- fontos szerepet játszott a törzs életében
1.2.2 A Korán (QUR?A:N ’olvasás, recitálás’)
- a Koránnak köszönhetően kezdett el az arab nyelv a félszigeten kívül is terjedni
- azonos nyelvészeti problémák
- A muszlim hagyomány szerint Isten Mohamednek (610-632), a QURAYSH törzsbeli, 40 éves, írástudatlan mekkainak lett kinyilatkoztatva, Gabriel által.
M: ’Olvass!’ G: ’Nem tudok olvasni.’ Ez még egyszer megismétlődött, végül az angyal elmondott neki egy szúrát. (’S:URA of the blood-clot)
Extázis/ álomtalanság
à kinyilatkoztatások az elkövetkezendő 23 évben.
A prófétaság korai szakaszában (Mekka) eltérő karakter, mint később (Medina)
a) ritmusos próza, rövidség, (egy istenben való hit, és abban, hogy Mohamed az ő prófétája; Ítélet napja, stb.)
b) hosszabb, prózaibb, jogi, társadalmi, politikai kérdések à mai iszlám jog alapja
622: HIJRA: Mekkából Medinába, kis csoport követő
A Korán szövegeinek összegyűjtése és kanonizálása néhány évvel a Próféta halála után még nem készült el.
- muszlim recitátorok megölése, kis iszlám közösség veszélybe kerülése
A gyűjtés a még élő Korán recitátoroktól a YAMAAMA harc (633) után kezdődött, az első kalifa (iszlám közösség vezetője), ABUU BAKR idején, és folytatódott az elkövetkezendő 20 évben.
Abu Bakr utódai: ’UMAR IBN AL-KHATTAAB; ’UTHMAAN IBN ’AFFAAN:
651-re megváltozott a politikai helyzet: Szíria, Irak, Perzsia, Egyiptom meghódítása
à különböző Korán-olvasatok, vita a szent iratok lényegéről à el akarták dönteni egyszer és mindenkorra
A 3. kalifa: ’UTHMAAN IBN ’AFFAAN idején (7.sz. közepe) A Korán gyűjtése befejeződött, és az egész birodalomban elterjesztették azzal az utasítással, hogy minden Korán, ami nem egyezik vele, elégetendő.
- A Korán a másik forrás – a korai költészeten kívül – az arab nyelv középkor előtti állapotára.
ßà éles különbségek közöttük:
a) Korán: írott, ritmusos próza, metrikai rendszeresség hiánya, a versegységek végén: végső ’pausal’ mássalhangzó; ?A:YA (= vers) egyszerűsége
b) vers: végső mgh; profán világ; impresszionizmus, sorok érzelmi sűrűsége, tömöttsége; a szórend változtathatósága; gyakran misztikus szókincs, szerzője mágikus tulajdonságokkal bír; verstani tradíciók követése
à „Az arab nyelvet tanulók könnyebbnek találják a Korán, mint a versek megértését.”
- bár más célból, de mindegyik emelkedett előadásmódot igényel
A költészet nyelve a 7. század végére egy sajátos nyelvvé alakult (CLA= ’ARABI:YA). Archaikussága révén különíthető el a beszélt nyelvtől.
Morfológiailag a Korán nyelve majdnem teljesen egyezik a nyugati (Hejaz) területek költőinek nyelvezetével, és szintaktikailag is van néhány bizonyíték nyugati hatásról.
Valószínűleg Mohamed egy már létező arab-típust választott, mely ismerős volt követőinek, de nem volt egészen az ő nyelvjárása.
- fontos a végső rövid mgh-k ejtése, intonáció, mondathangsúly stb. recitálás közben ßà alany összekeverése a tárggyal, stb. Még akkor is ki kell mondani, ha nélküle is egyértelmű, hiszen a Próféta szavának érthetősége nem függhet ettől.
1.2.3 A modern beduin dialektusok
- a modern dialektusok, ahol a TANWI:N (főnév határozatlanságának jelölése) felbukkan, mindig ’beduinok’, soha nem ’városiak’
- legkonzervatívabb (megtartás!) Közép- és Kelet-Arábia
- többször előfordul formális kifejezéseknél pl. közmondások, versek stb.
A dialektusokban használt tanwi:n eltérő lehet.: -in; -an; ßà -un; -an; -in CLA-ban.
Összefoglalva, feltételezik, hogy a modern tanwi:n a 10., talán már a 7. században is használt beszélt arab nyelv továbbélése a legkonzervatívabb modern dialektusokban.
1.2.4
Az iszlám hódítás idején az arábiai nyelvi helyzet:
Fő hasadás Arábia nyugati (Hejaz) valamint közép és keleti része (Najd à költészet nyelvi alapja) között.
- a korabeli beszélt arab nyelvről nincs közvetlen bizonyítékunk, de valószínűleg kisebb morfológia és szintaktikai különbségek voltak közöttük.
1.3 Az arab nyelv térhódítása
- 7. század második fele: egy arab-iszlám birodalom kiépítésének kezdete à 8.század elejére: Spanyolországtól Perzsiáig
à kölcsönös nyelvi impressziók
1.3.1 A nyelvi szituáció a hódítások előestéjén
1.3.1.1 Szíria (ASSA:M)
- ma modern Szíria, Libanon, Izrael, Jordánia
- az arab hódítás előtt több évszázados bizánci uralom
- hellenizáció hatása: görögül beszélő hivatalnokok, kereskedők
- földművesek: az arámi különböző dialektusai
- nomád arab törzsek: legeltetés a városokhoz közel; helyi kereskedőkkel való kapcsolat; Bekaa völgy (ma Izrael része): letelepedett arab törzsek
Segítette az arab terjedését: /térkép: 16.oldal/
a) több évszázados kereskedelmi kapcsolat (arámi-arabà közös sémi gyökerekà az arab elfogadása a hódítókkal való közös nyelvként)
b) keresztény arabok, kevert közösségek, bizonyos fokú kétnyelvűség
c) görög kultúra ’bukása’
1.3.1.2 Irak
Hasonló helyzet, mint Szíriában
- a moder Irak alapja: Mezopotámia
- határok: perzsa Szasszanida Birodalom; Zagrosz-hegy; sivatagban: arab törzsek
- lakosság: vidéki, keresztények, zsidók, zoroasztriánusok
- Pahlavi (Old Persian)
1.3.1.3 Egyiptom
- soknyelvűség
- éles határvonalak a társadalmon belül:
- a) Nílus-völgy, Delta-vidék földműves lakossága (többség)
c) ugyanitt: városi lakosság (fv.: Alexandria)
d) a megművelhető földterületek szegélye: Sínai-félsziget, Vörös-tenger partja: keresztény, koptul beszélő lakosság
A hódítás idején már vannak arab közösségek (Sinai, Sharqiya, Qena)
A hódítás után is jelentős ideig a kopt maradt a többség beszélt nyelve, valamint koptot használtak a liturgikus, és az adminisztratív nyelvben is (a görög mellett!)
1.3.1.4. Észak-Afrika
- Egyiptomhoz és Szíriához hasonlóan, névlegesen, bizánci fennhatóság alatt állt.
- berber törzsek à berberül beszélő lakosság à hegyi berberek: az arabizáció és iszlamizáció ellenére a mai napig megőrizték kulturális és nyelvi identitásukat.
1.3.2 A hódítás korai nyelvi eredményei
Bár a 8. század elejére az birodalom Spanyolországtól Perzsiáig terjedt, a soknyelvű terület arabizációja fokozatosan lezajló folyamat eredménye.
1.3.2.1 A pidzsinizáció hipotézise
Versteegh: elképzelés, hogy az arab, amit a törzsek magukkal hoztak Arábiából (bármilyen fajta is volt – Versteegh szerint azonos a költészet ’arabi:ya-jával) pidzsinizáción ment keresztül. A meghódított területek lakosságával a hódítók olyan nyelven beszéltek, ami sem arab, sem a helyiek anyanyelve nem volt, hanem egy bizonyos pidzsin, a kettő keveréke. Idővel ez a pidzsin ’creole’-lá válhat – születéstől fogva beszélt nyelv – mivel a hódítók és leszármazottaik vegyes házasságokat kötnek a helyi nőkkel. à ’creolised Arabic’, mint első nyelv
ßàAz arab irodalom nem árulkodik a hódítás társadalmi és politikai következményeiről, sem bármiféle pidzsinizációról, kreolizációról, és későbbi dekreolizációról. Igaz, alkalmanként beszél a helyiek előforduló nyelvtani hibáiról.
LAHN (h alatt pont) AL’A:MMA = az egyszerű emberek sítlushibái
- Az ’arabi:ya nyelvtana csak a 8. század végén lett szabályozva
- A közvetlen bizonyítékok a nem irodalmi arab struktúrájáról az iszlám korai századaiban: kancelláriai dokumentumok, szerződések, személyes levelek, számlák; Egyiptom, Szíria: megbízható datálás: 800-ból valók. Nyelvészetileg Hopkins elemezte őket.
Óriási jelentőség:
a) írott anyag, mielőtt még bármiféle nyelvtan lett volna megállapítva
b) nem irodalmi forrás à mindennapos nyelvi használat
c) nagy mennyiségű
helyesírás: hiányzó diakritikus jelek à valószínűleg eltérő kiejtések
Hopkins: „ majdnem minden esetben eltér CLA-tól,… kétségkívül Middle Arabic irányába megy el, tipológiailag rokon a legtöbb modern dialektussal… ez a tény arról árulkodik, hogy a mai hétköznapi arab (dialektusok) használata mélyen gyökeredzik.”
- A nagy mennyiségű, datálható leletet nehéz a pidzsinizáció elméletével összeegyeztetni.
- 640-800: nyelvi űr
- 8-9. század fordulója: A beszélt és nem-irodalmi írott arab hasonlít hozzám bár nem azonos azzal az arabbal, amit később úgy hívnak: ’klasszikus arab’ à dokumentált középkori: Middle Arabic, ami modern városi dialektusok alapja
A 800-tól kezdődő 12 százados fejlődés alatt nem volt semmilyen kizökkenés, vagy változás, inkább egy hosszú fejlődés a mai helyzet eléréséig.
A pidzsinizáció mindig valamilyen drasztikus visszaeséssel, szerkezeti egyszerűsödéssel jár.
Modern példa: Dél-Szudán: arab-pidzsin, mely az egyiptomi dialektuson alapszik. Fonológiája: poszt-veláris hangok eltűnése ( ﻍ ; ء; h:pont alatta:-)
- A pidzsin a kommunikációra való törekvés eredménye a nyelvközösség ( főleg arámi, kopt, berber) és a kívülálló (arab) között.
à feltevés: kopt-arab, berber-arab stb.: egymástól eltérő pidzsinek, eltérő kreolok à ezek lennének az alapok? Később dekreolizálódnak? (Versteegh) ßà a nyelvészeti tények ellentmondanak a hipotézisnek
/ 48.jegyzet: az egyetlen középkori arab pidzsinről való jelentés: 1982-ben, Egyiptomban látott napvilágot. A spanyol-arab földrajztudós: AL-BAKRII kézirata (7. század közepe) a mauritániai Maridi városának fekete lakosairól/
- valójában a dialektusok mind ugyanolyan módon térnek el a CLA-tól. (mai napig tipológiai hasonlóság)
- A hódítások utáni első századokban a lakosság körében kevesen tudtak írni-olvasni, a hódítókat is beleértve. Csak egy szűk rétegnek volt szükséges. Pl: adógyűjtés, egyéb adminisztráció /51.jegyzet/
▪ Korán iskolák alapítása (KUTTA:B) /52.jegyzet/
▪ későbbi emigráció a Félszigetről à ’tiszta’ arab beáramlása a nyelvi olvasztótégelybe /53.jegyzet/
- valószínű, hogy a hódítóktól az arabot, mint idegen nyelvet tanulták, szerkezeti rombolás nélkül
- a helyi vezetést meghagyták: ez a hivatalnoki réteg nyilvánvalóan írástudó volt, Egyiptomban és Irakban kétnyelvű: görög/ perzsa; Szíriában görög
- lehetséges, hogy közvetlenül a hódítás után az egy nyelven beszélő kereskedők, farmerek az érkezőkkel való kereskedelemre törekedtek, így kialakult egy bizonyos fajta természetes keveredés a kommunikáció során, de a városban bizonyos, hogy úgy beszéltek arabul (talán olyan helyiek segítségével, akik tudtak arabul), ahogy az araboktól hallották.
1.3.2.2 Arabizáció az egyes területeken
a) Egyiptom
- kopt vezetők meghagyása ß az adó bizánci alapjai
- nincs szervezett térítés
- iszlám első százada: 8 millió kopt, 80 000 arab(Fustaat-ban)
- 8. sz. eleje: az arab kezd dominálni az írott dokumentumokban a kopt és a görög helyett. ß beáramlás Arábiából; szélesebb körű társadalmi kapcsolatok, vegyes házasságok
- iszlamizáció folyamata (vidéken sokkal lassabb) / 1673: egyes falvakban még mindig koptul beszélnek/
b) Szíria
- kevésbé dokumentált
- nagyobb számú görög lakosság, Egyiptomhoz hasonlóan jóval kevesebb az arabok száma (kb. 40 000); és nincs térítés a 8-9. századig
- arab telepesek: Damaszkusz, Aleppo, Jeruzsálem
632: Yarmouk csata
750: az Omayyad-dinasztia hanyatlása után arab betelepülés
- falvak: arámi
- városok: Arab, arámi, görög à a különböző etnikai csoportok között az arab lett a ’lingua franca’, az arámi visszaszorult: zsidó lakosság liturgikus nyelve
- keresztény arab törzsek már a hódítás előtt (arab használata vallási szövegekben is)
- a legjobb ellenpélda a pidzsinizáció hipotézisére az arab-arámi hasonlóság miatt, mely a közös gyökerekből adódik
Arab-arámi kétnyelvűség: a városon kívül sokáig tartotta magát: arámi használata otthon és más arámiul beszélőkkel, arab használata nyilvános helyeken.
Az arab presztízse (’lingua franca’!), s a tény, hogy az iszlám szent nyelve à arámi kiszorulás
d) Irak
- hosszútávon: teljes arabizáció (akárcsak Szíria)
- kevés keresztény arab törzs, a lakosság nagy része arámiul beszélő keresztény vagy zsidó, + pahlavit beszélő vidéki szasszanida nemesség
- szintén az adó miatt főként nincs erőszakos térítés
- Szíriával ellentétben Arábia egész területéről közvetlenül a hódítás után nagyszámú arab betelepülés, új – teljesen arab városok- alapítása:
KUFA (Közép-Irak) és BASRA (Dél-Irak)
- hamar az arab válik dominánssá: ’lingua franca’
- iszlám: politikai, gazdasági motiváció
(hegyvidéki kurd törzsek: iszlám felvétele, de a mai napig nyelvi kisebbség)
d) Észak-Afrika
- Bizánc
- független berber törzsek, néhány katolizált
à miután mindenhol sikerült meggyőzni a berber törzseket az iszlámhoz és az arabokhoz való csatlakozásról, csak azután vált elképzelhetővé a harc felvétele Bizánccal
Legelső áttért törzsek: Tripolitania, Tunézia, Marokkó ßà névleges, csak a politikai hatalom stabilitásának elérése után kezdődött meg a szisztematikus térítés ( 717-720)
(hegyvidéki berber törzsek: iszlám felvétele, de a mai napig nyelvi kisebbség)
- a beáramló arabok nem csak a városokban telepedtek le à jelentős nyelvészetileg: arab gyors terjedése
Összegzés: ▪ Hódítás előtti kapcsolat az arabokkal
- Észak-Afrika kivételével mindenhol megjelentek a perifériákon több évszázadon át
▪ Iszlám
- a legkevésbé jelentős
▪ Urbanizáció
- a hódítók városokat alapítottak és foglaltak el à többnyelvűség
ßà vidéki lakosság: ellenállóbb
▪ Migráció, asszimiláció
- kisebb hódító seregek; – Arábiából való törzsi beáramlás frissítő hatása
1.4 Modern dialektusok, MSA fejlődése
a) Törzsi dialektusok: Old Arabic = OA
b) ’arabi:ya: pre-iszlám költészet, Korán
Legfőbb különbség: a 7. század végén valószínűleg az OA kezdte elveszíteni a végződéseket. Ebben szerepet játszott az, hogy hogyan tanulták meg a meghódított területeken.
- fennmaradt szövegek ezekről a területekről
- más használat: keresztény, muszlim, zsidó / hétköznapi szituáció, irodalom, vallás
- Kufa, Basra: Irak, Abbaszida-dinasztia (850-1258), nyelvészek tevékenysége kezdetét veszi
IBN KHALDUUN (14.sz.):
„ Az arabok elhagyták a Hejaz-területet, nem arabokkal kerültek kontaktusba… a művelt emberek féltek, hogy a Korán és a hagyományok többé nem lesznek érthetőek az emberek számára.”
- az általános normák kodifikációja a második jelentős lépés, a Korán kanonizálása után, a muszlim közösség összekapcsolására
’arabi:ya első nyelvtana: 8. század vége: AL-KHALIL, és perzsa, muszlim tanítványa: SIBAWAYHI
- az iszlám jog alapjai – a Korán és a Próféta lejegyzett mondásai alapján – olyan nyelvi jelenségeket tartalmaznak, amik örökérvényűek
- ?I’RA:B = esetvégződések a főnevek és igék végén
- A hellén kultúra iránti érdeklődés à fordítások
Az akkor alapított Baghdadban: fordítóiskola: görög, szír munkák, főként tudományosak
ßà hiányzó terminológia!!! (filozófia, orvosságok)
- egyre szélesebb körű igény a fordításokra, de nincs segítség, hogy mi alapján ültessék át az egyes kifejezéseket az arab nyelvbe
- (955: a földrajztudós, AL-MUQADDASI összegyűjti a birodalom különböző részein, különböző műveltségű emberek által használt arab dialektusok közötti különbségeket – fonológia, szókincs, grammatika
- Arab irodalmon belül is széles skála:
1122: BASRAN AL-HARIRI (maqa:ma:t): ritkán használt szavak, archaizmus, csak a kor elitje számára érthető
1253: BAHA’ Al-DIN ZUHAYR: kevésbé formális stb.
A skála folytatódik egészen BANI HILAL-ig, ’ANTAR-ig, akik az alacsonyabb társadalmi osztályokat célozták meg.
Tehát, a 13.század közepére a nyelvi helyzet eléggé összetetté válik.
A beszélt arab nyelv az egész birodalom területén eltéréseket mutat földrajzi és társadalmi szempontból egyaránt, és ez a szociolingvisztikai helyzet a 19. század elejéig tartotta magát, egészen addig, amíg az arab világ először szoros kapcsolatba nem került Európával.
- török: katonai, mezőgazdasági, helyi adminisztrációs stb. szavak, kifejezések átvétele ßà az ’arabi:ya lefektetett szabályaira természetes nincs hatással
- Szíria, Libanon: a keresztények a 17 század óta kapcsolatban vannak Európával (pápaság)
- Egyiptom: 1798: Napóleon legyőzi a memeluk törököket Alexandriában (1801-ig francia uralom) à politikai változások: a török szultán által küldött (franciák ellen harcoló) sereg vezetője a fiatal albán: MAHAMMAD ALI à 1807: Egyiptom pasája; az elkövetkező 145 évben ők vezették az országot (1952. július 23)
à M.A. missziók Franciaországba, és Európa más területeire, tájékozódás a modern oktatásról, jogról, mezőgazdaságról stb. à zatérés à szókincshiány!
à hosszú távú redszert kellene kialakítani az új szavak átemelésére
1836: Kairó: School of Languages (35.o, ha valakit a pontos helyesírás érdekel)
Egyiptom hivatalos lapja: AL-WAQA’I’ AL-MISRIYA
(RIFA’ A RAFI’ AL-TAHTAWI jelentősége)
à bizonyos fajta írott arab nyelv
Az arab, mint az egység szimbóluma:
RASHID RIDA (1865-1935):
„A vallás védte a nyelvet és a nyelv védte a vallást…minden muszlim nyelve.”
1836: Egyiptom egyetlen hivatalos nyelve (előtte a török is)
ßà Angol, francia, német, görög: továbbra is használatos speciális szavak esetében, a modern arab terminológia szegénysége miatt
1882: az angolok elfoglalják Egyiptomot
1898: az angol a hivatalos nyelv
Egyiptom (1921), Szíria (1932): Akadémia alapítása a nyelvészeti problémák megoldására
à ’ARABI:YA : az egyetlen ’igaz’ változata az arabnak, a beszélt dialektusok hamisak
à a nyelvújítás csakis az analógia (QIYA:S) elve alapján történhet (alap: konzervatív nyelvészeti tradíció)
- szavak pl. mikroszkóp, hangosbemondó, propeller stb.
Akadémiák munkája: a nyelvközösség van amit befogadott, van amit nem.
Ok: voltak szavak, amik már benn voltak a köztudatban, ezeket nem váltották fel másra, vagy egyszerűen nem fogadták el a felkínált archaikus kifejezést
Hogyan lehetne modernizálni úgy, hogy az egyszerű emberek is elfogadják?
(- háttér: egyes területeken 90 % az analfabéták aránya)
a) A morfológiai és szintaktikai bonyolultság oldása à könnyített ’arabi:ya, ami közelebb áll a beszélt dialektusokhoz /92.jegyzet/
b) Dialektus használata az ’arabi:ya helyett
à mindegyik szemben állt a „cultural history”valJ
1.5 A jelenlegi nyelvi helyzet
Az arab ’demokratizációja’ a 20. század második felében történt, de nem
Nyelvi akadémiák, vagy központi rendeletek következtében, hanem természetes úton.
MSA-ra hatás:
- oktatás, analfabetizmus csökkenése
- fordítások à idegen frazeológiák, szavak
- nemzetközi média
MSA és regionális dialektus keveredése – egyes társadalmi rétegeknél – más-más arányban. à kommunikáció
- MSA oktatása az iskolában: tananyag: MSA-n
- Média: anélkül, hogy a néző, hallgató tudna róla, az MSA szavai, kifejezései, kiejtése beléivódik, és helyettesít beszédében bizonyos elemeket
- Lakosság vándorlása à különbségek egy generáción belül is
a) tanulatlan, idősebb generáció: hajlamosabb csak a saját dialektusát használni
b) fiatalabb generáció: iskola: MSA ßà otthonról hozott dialektusát (melynek az adott helyen presztízse van) szintén tudja
- minden modern arab nemzetállamban a főváros nyelve a mérvadó, mint standard.
Miről beszélünk, kinek, milyen körülmények között. Pl.:
a) Nyomtatott formában nem megjelenő, televízió műsor bizonyos problémákról, minden néző uo. nemzetiségű: nemzeti dialektus
b) Hírek, vallási műsorok: csak a ’beszélt MSA’ elfogadott
c) Politikai karikatúrák, gyermekműsorok: írott dialektus
az arab nyelv
A1, 2, 3
Az arab nyelv és írás
Az arab nyelv a sémi nyelvcsalád nyugati ágához, ezen belül a délnyugati ághoz tartozik; flektáló nyelv. Az arab nyelvet az arabok – mintegy 200 millióan – beszélik Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, az Atlanti óceántól Irak keleti határáig terjedő területen. Minthogy az iszlámban az arab a kinyilatkoztatás nyelve (Korán), valamint a kultuszban és a vallás minden területén döntő szerepet játszik, az arab ismerete bizonyos mértékig el van terjedve az egész iszlám világban (1,4 milliárd ember) az Atlanti óceántól Indonéziáig. (A magyar egyetemi besorolás szerint az arab ún. “kis nyelvnek” számít!) Az iszlám jelenleg a második legelterjedtebb vallás a világon, ugyanakkor a híveinek a száma valamennyi más vallásénál gyorsabban növekszik.
Az arab világban funkcionális kétnyelvűség (diglosszia) van. A hivatalos nyelv, az irodalmi vagy klasszikus arab 1300 év óta többé-kevésbé változatlan. Írásban kizárólag ezt a nyelvet használják, továbbá ünnepélyes alkalmakkor használják időnként, valamint a rádióban és a televízióban ezen a nyelven olvassák a híreket, ill. a vallási vagy bizonyos emelkedett hangulatú műsorok legalábbis részben ezen a nyelven zajlanak. A mindennapi életben ezzel szemben mindig az adott helyi dialektusban, nyelvjárásban beszélnek. Ez helyről helyre változik. A szomszédos helységek közötti átmenet szinte észrevehetetlen, ám nagyobb távolságok esetén az eltérések már lényegesek, olyannyira, hogy pl. az arab világ két szélén élő marokkóiak és irakiak egymás nyelvjárásából már szinte egy szót sem értenek.
A nyelvjárások az irodalmi arabhoz képest egy eltérő, későbbi nyelvállapotot képviselnek, így azután attól grammatikailag is gyakran különböznek. Az eltérések nagyok: ha valaki csak az egyiket ismeri, a másik megértése külön stúdiumok nélkül nem lehetséges. A nyelvjárásokat írásban nem használják. Az irodalmi nyelv senkinek sem az anyanyelve: az írással együtt az iskolában sajátítják el az arabok. Az írástudatlanok nagy aránya (mindenütt 50% fölött) összefügg azzal, hogy az írással együtt gyakorlatilag egy új nyelvet is el kell sajátítania a nebulónak. Az arab világ nyelvi helyzetét talán úgy szemléltethetnénk, mintha az egykori nyugat római birodalom területén ma a latin lenne a hivatalos, írásban kizárólagosan használt nyelv, míg az emberek a mindennapi életben olaszul, franciául, spanyolul, románul stb. beszélnének, ám ezeket a nyelveket írásban nem használnák. Külön kell szólnunk itt a máltai nyelvről, amely valójában arab dialektus, noha történelmi és politikai okok miatt önálló nemzeti nyelvvé vált. Málta szigete Európához tartozik, tagja az Európai Uniónak, így azt látjuk, hogy egy arab dialektus egy európai nemzet nyelve lett. Latin írással írják.
Hacsak külön nem jelezzük, az alábbiakban alapvetően az “irodalmi nyelvről” szólunk. A hangkészleten belül föltűnik a mássalhangzók túlsúlya: 28 mássalhangzó áll szemben 3 magánhangzóval. A mássalhangzórendszeren belül kiemelhetjük a torokhangok viszonylag nagy arányát, ill. az ún. “emfatikus” mássalhangzók meglétét. Az utóbbiakat velarizációval képezzük, ami a szájüreg körüli izmok megfeszítése és a nyelvgyök egyidejű lefelé történő húzása révén létrejövő járulékos tompa hanghatást jelöl. A mássalhangzók és a magánhangzók egyaránt lehetnek rövidek és hosszúak. Szigorú szabályok írják elő a lehetséges szótagfajtákat. Részletes szabályok írják elő az egymással szomszédos szavak szóhatárain lejátszódó hangtani változásokat (sandhi). Az arabot enyhe-közepes expiratórikus hangsúly jellemzi. Egy-egy fogalom alapvetően három (ritkábban kettő vagy négy) mássalhangzóhoz kötődik (ún. “gyökmássalhangzók”). Ezek, valamint a közöttük álló magánhagzók hosszúságának a változtatásával, továbbá viszonylag kisszámú pre-, in- és szuffixum alkalmazásával hozzuk létre az egyes szófajokat, mindenekelőtt az igéket és névszókat, ill. módosítjuk azután azok jelentését. Pl.: D-R-SZ “a tanulás” fogalomköre: darasza “tanult”, jadruszu “tanul, tanulni fog”, dárisz “tanuló”, dirásza “tanulás”, madrasza “iskola”, mudarrisz “tanító”, tadrísz “tanítás”, stb.
A szófajok között központi jelentőséggel bír az ige és a névszó. Az igék terén két fő alak áll oppozícióban: a szuffixkonjugációs perfektum-alak – ez azt jelenti, hogy a végéhez járuló elemek segítségével ragozzuk – és a prefixkonjugációs imperfektum-alak – ezt az elejéhez (és helyenként a végéhez) járuló elemek segítségével ragozzuk. A két alak ma már többnyire igeidőt jelöl (perfektum: múlt; imperfektum: jelen, jövő), ám ez másodlagos fejlődés eredménye. Régi szövegekben ezek még gyakran eredeti jelentésükben állanak és aspektusokat jelölnek: az imperfektum folyamatban lévő, míg a perfektum egy egységes egészként tekintett eseményt jelöl. (Vigyázat: ezeket a terminusokat a szakirodalom gyakran különböző, egymástól lényegesen eltérő jelentésekben használja, így az “aspektus” itt használt jelentése sem föltétlen azonos pl. a szláv nyelvekben megszokott jelentéssel.)
Négy igemódot különböztetünk meg az imperfektumon belül: kijelentő, kötő-, parancsoló és felszólító módot – ezeket a szóvégi magánhangzó kvalitásának, ill. kvantitásának megváltoztatásával jelöljük. A perfektumban nem különböztetünk meg igemódokat. Az igeképzés néhány kisszámú elem segítségével a fentebb leírtak szerint, nagyon szabályos módon történik, ezért azután ezt a fejezetet a hagyományos grammatikák az “igeragozás” címszó alatt tárgyalják. Az igeragozás, beleértve az ún. “gyönge” igéket is, az arabban szinte már-már matematikai szabályszerűséggel történik.
A névszókon belül jelentésük alapján megkülönböztetünk főnevet és melléknevet, ugyanakkor a melléknevek főnévként is használhatók, minthogy formális különbség nincs köztük. A névszóragozás terén 3 esetet különböztetünk meg (alany-, tárgy- és birtokos esetet), ám ezek funkciójukat fokozatosan elveszítik. A névszók többes számát részben szuffixummal (ún. “ép többes szám”: mudarrisz / mudarriszúna “tanító”), ill. az esetek nagyobb részében a szó mássalhangzóvázának megtartása mellett a mássalhangzók között álló magánhangzók minőségének és/vagy hosszúságának megváltoztatásával képezzük (ún. “tört többes szám”: tálib / tulláb “diák”, madrasza / madárisz “iskola”). Ez utóbbi során a többesszámú alakhoz esetleg szuffixum is járulhat (tálib / talaba “diák”), vagy akár egy hosszú mássalhangzó fel is oldódhat reduplikációvá (kuttáb / katátíb “elemi iskola”). Egy szónak akár több tört többese is lehet – esetleg eltérő jelentésekkel –, valamint egy tört többesből további tört többes is képezhető (balad “város” / bilád “városok>ország” / buldán “országok”). Az, hogy egy szónak milyen tört többese(i) van(nak), többnyire szótári kérdés, azaz az adott alako(ka)t minden esetben külön meg kell tanulni. Határozószó kevés van. Az egyes mondatrészek közötti viszonyokat részben elöljárókkal fejezik ki. Csak néhány kötőszó van. Három nyelvtani számot (egyes-, kettes- és többesszám), valamint két nyelvtani nemet (hím- és nőnem) különböztet meg az arab nyelv.
Ami a mondattant illeti, a mondaton belül első helyen többnyire az igei állítmány, második helyen az alany áll, míg az egyéb mondatrészek ezután következnek. A modern arab újságnyelv szintaxisa jelentős európai hatást mutat, ezért elsajátítása sem okoz nagyobb nehézséget. A klasszikus arab nyelv mondattana az univerzális “va” kötőszó alkalmazása (szindézis), a kötőszó elhagyása (aszindézis), a szórend és igei aspektus megváltoztatása révén megvalósuló roppant finom összjáték révén nagy pontossággal fejez ki szigorúan meghatározott szintaktikai viszonyokat. Ennek az elsajátítása nagyon nehéz, önálló stúdiumok révén lehetetlen: csak jó tanárral végzett hosszú, rendszeres, fáradságos szövegolvasások során érhető el. Ezt kell azután követnie sok-sok klasszikus szöveg önálló feldolgozásának. (Az itt jelentkező alapvető fontosságú nehézségeket egy tanári segítség nélkül tanuló laikus, vagy egy gyorsan haladni kívánó, felületes diák észre sem veszi.)
Az arab szókincs gazdagsága minden képzeletet felülmúl. Ugyanaz a szó akár 5-10-15 teljesen eltérő jelentéssel is bírhat. Tovább fokozza a nehézséget – és a nyelv szépségét és érdekességét! – az a körülmény, hogy az egyes fogalmak, az egyes szavak szemantikai mezeje gyakran nem felel meg egy az egyben az európai nyelvekben megszokott fogalmaknak, jelentési mezőknek.
Nyelvtörténet és nyelvváltozatok
Az arab nyelvet eredetileg az Arab félsziget középső területén használták. Lényeges változást hozott az arab nyelv életében Mohamed próféta föllépése és az iszlám megjelenése. A próféta halálát követően (i. sz. 632) az arab muszlim seregek kirajzottak az Arab félszigetről és létrehozták az Atlanti óceántól Közép Ázsiáig terjedő világbirodalmukat, amelynek a központi nyelve az arab volt. Noha a klasszikus arab nyelv minden bizonnyal már a Mohamed próféta fellépését megelőző évszázadok során létrejött és mintegy kodifikálódott – ennek a folyamatnak a pontos menete ma sem ismert kellőképpen –, írásban való rögzítése és széles körben való ismertté válása mindenképpen az iszlám kialakulásához és elterjedéséhez köthető.
A középkorban azután a kalifátus nyelveként az arab az akkori világ legmagasabb kultúrájának a nyelve is volt egyben, amelyet – magas presztizse okán – az arabok mellett a kalifátus területén lakó számos más nemzetiség is használt szépirodalmi, vallási és tudományos (filozófiai, orvosi, matematikai stb.) művek megírása során. Perzsák, törökök, szírek, zsidók stb. egyaránt ezen a nyelven írták műveik túlnyomó részét, amelyek ily módon az arab-iszlám kultúra szerves alkotórészeivé váltak. Így például a perzsa Avicenna, a török al-Fárábi vagy a zsidó Maimonidesz műveinek döntő többségét egyaránt arab nyelven adta közre. Ezzel a körülménnyel, ill. a közös iszlám vallással magyarázható az is, hogy a különböző iszlám vallású népek nyelveinek a szókincsére jelentős hatást gyakorolt az arab nyelv: a vallási és a kultúrával kapcsolatos terminológia alapvetően arab, ám számos más területen is megfigyelhető az arabból átvett szavak nagy aránya a törökben, a perzsában, a dáriban, a pastuban, az urduban stb. stb.
Az eddigiek során az írott arab nyelvet az egyszerűség kedvéért egységesnek tekintettük, ám az alaposabb vizsgálat itt is lehetővé tesz periodizációkat, megkülönböztetéseket, jóllehet ezeknek a vizsgálata még gyerekcipőben jár és mindenki által elfogadott, teljesen egységes terminológia sem alakult ki még. Ily módon szoktak beszélni “koráni arabról”, továbbá “klasszikus arabról” (8-9. sz.), “irodalmi arabról”, “modern arabról” (Modern Standard Arabic), ugyanakkor a “klasszikus arab” elnevezést gyakran az “írott arab”, ill. az “irodalmi arab” szinonímájaként használják a 7. sz. óta írásban használatos nyelvre. Újabban megkülönböztetik még az ún. “középarabot” (Middle Arabic) is, amelyen a klasszikus után írott, elsősorban tudományos művek nyelvét értik, de többé-kevésbé ezen írtak a kalifátus nem-muszlim kisebbségei is. Erre a már akkor is meglévő dialektális alakok nagy száma jellemző, minthogy e művek szerzői nem fordítottak nagy súlyt műveik feddhetetlen klasszikus nyelvezetére, vagy azért, mert őket elsősorban műveik tárgya érdekelte, vagy pedig azért, mert egyszerűen nem tudtak jól klasszikus arabul. Úgy gondoljuk, hogy ezt a középarabot beszédben sohasem, csakis írásban használták.
A nyelvjárások, mint említettük, helységről helységre változnak. Alaposabb vizsgálatok kiderítették azonban, hogy adott esetben egy városon belül eltérhet a különböző vallásfelekezetek tagjainak a beszéde is: ezt meggyőzően kimutatták pl. Bagdaddal kapcsolatban, ahol – történelmi okokból kifolyólag – lényeges különbségek vannak a muszlimok, a keresztények és a zsidók ún. “felekezeti dialektusa” között (Blanc 1964). Lényeges eltérések lehetnek az egy-egy társadalmi réteg által beszélt nyelvváltozatok között is: szinte már más-más nyelvváltozatot használ pl. a társadalmi létra két szélső pontján egy egyetemi tanár formális alkalmakkor, ill. egy egyszerű, műveletlen és írástudatlan ember a mindennapi életben. Ezt alaposabban a kairói arabban vizsgálták és 5 változatot, szintet különböztetnek meg. Jellemző továbbá, hogy a beszélő nem mindig marad meg egy szinten, hanem gyakran fel-alá is mozog az egyes szintek között a beszédaktus során (poliglosszia). Az egyes nyelvjárások ismerete általában csak a használóira korlátozódik. Egy lényeges kivétel van: a kairói (ún. egyiptomi) arabot ha nem is jól, de valamilyen mértékben az egész arab világban ismerik, minthogy az egész arab világban közkedvelt arab énekes zeneművek túlnyomó része Kairóban született és ezeknek jelentős része a kairói dialektusban íródott. Hasonlóképpen nagyrészt Egyiptomban készülnek az arab játékfilmek is és szereplőik a kairói arab dialektust használják.
Írásrendszer
Az arab nyelv legkorábbi emlékei – elsősorban tulajdonnevek – akkád nyelvű ékírásos szövegekben (i. e. 9. sz-tól), nabateus-arámi nyelvű feliratokban és papíruszokon (i. e. 5. sz-tól) és palmirai-arámi nyelvű feliratokban (i. e. 1. sz-tól) maradtak fönn. Nagyszámú aránylag rövid arab nyelvű felirat maradt fönn a délsémi írásokhoz tartozó észak-arab írásokkal (tamúdi, szafái, lihjáni) az Arab félsziget középső részén, Szíriában és a Sinai félszigeten. Ezek datálása nehéz és bizonytalan, többnyire a i. e. 8. és a i. sz. 5. sz. közötti időszakra teszik keletkezésüket. A ma általánosan arab írásként ismert írás az északsémi írások körébe tartozó arámi írás nabateus ágából alakult ki. Legelső, még nagyrészt átmeneti jellegű emlékének a i. sz. 328-ból származó al-namárai (Szíria) feliratot tartják, míg már egyértelműen arab írással írott feliratok a i. sz. 6. sz-tól állanak rendelkezésünkre. Az arab írás felvirágzása az iszlám kialakulásához és elterjedéséhez köthető. Az arab nyelv mellett számos más, az arabbal még rokonságban sem lévő, muszlim népek által beszélt nyelv írására is használták ill. használják mind a mai napig (perzsa, dári, pastu, urdu, berber, stb., stb.; török 1928-ig, korábban az egykori Szovjetunió török és iráni nyelvei, valamint a kaukázusi muszlim népek nyelvei, harari, szuahéli, hausza, szomáli, maláj, stb., de ismeretesek arab írással írott magyar nyelvű nyelvemlékek is a török hódoltság korából). A világ legelterjedtebb írásaihoz tartozik. Mint a legtöbb sémi írás, az arab írás is elsősorban a mássalhangzókat jelöli. (Bizonyos mássalhangzójelekkel jelöli a 3 hosszú magánhangzót is, ám ebben az esetben az olvasónak kell eldöntenie, hogy az adott jel épp mely jelentésben áll.) Nem jelöli az írás a rövid magánhangzókat és a mássalhangzó-kettőzést. Ezeket az olvasás során az olvasónak kell kitalálnia, ami a szövegösszefüggés és az arab nyelv alapos ismeretében egy átlagos szöveg esetében többnyire nem jelent nagyobb nehézséget. Ez azt is jelenti, hogy az arab írással íródott szöveg kevesebb információt tartalmaz, mint pl. egy magyar nyelven írott szöveg. Arab szöveg esetében az olvasás során tehát egy már felismert, többé-kevésbé megértett szöveget tudunk csak elolvasni. Előnye az elsősorban mássalhangzókat jelölő arab írásnak, hogy – kellő felkészültség birtokában – nagyon gyorsan lehet olvasni, ill. egy adott terjedelmű szöveg sokkal kisebb helyet foglal el, mint egy mással- és magánhangzókat egyaránt jelölő írással írott (pl. latin) szöveg. Másodlagosan kialakítottak egy, a magánhangzók, mássalhangzó-kettőzés és egyéb finomságok jelölésére szolgáló járulékos jelrendszert is, ám ezt csak ritkán, szent szövegek (Korán), szótárak, ill. nagy nehézséget okozó szövegek, pl. régi költemények esetében alkalmazzák. Az arab nyelv mássalhangzókészlete nagyobb, mint az arámié, ezért az ábécé átvétele során a betűk számát oly módon növelték meg, hogy egy-egy meglévő betűt egy vagy több ponttal láttak el, az írásvonal alatt vagy fölött. Az írás végleges rögződése során azután több más mássalhangzójelet is pontokkal különböztettek meg. A középkori kéziratok egy lényeges részében (elsősorban a tudományos művekben) ezeket a pontokat egyáltalán nem, vagy csak részben teszik ki, ezért ezeknek a kéziratoknak az olvasása többnyire nehéz feladatot jelent. Az arab írás kurzív jellegű, azaz a betűket – néhány kivétellel – mindig kötjük egymáshoz. Nincs külön “nyomtatott” és “írott” írás. Nincsenek külön kis- és nagybetűk sem. Ugyanakkor egy-egy betűnek van szókezdő, szóközti, szóvégi és önálló alakja. A lényeges információt hordozó része a betűnek mindig a szóközti alak; az egyéb alakok bizonyos járulékos díszítő elemeket tartalmazhatnak. Az évszázadok során az arab írásnak számos változata alakult ki, amelyek elsősorban írásképükben térnek el egymástól. Az arab kultúrában és a művészetekben az írás központi, alig túlbecsülhető szerepet tölt be (Dévényi-Iványi 1987). Ez minden bizonnyal kapcsolatban áll azzal a jelenséggel, hogy az iszlám többnyire tiltja az emberábrázolást, így azután díszítőelemként nagyon gyakran alkalmazzák az írást, amely egyébként valóban gyönyörű.
az iszlám szektái – reni vendégbejegyzése
B6
Szektáknak a muzulmánoknál azokat a különálló, néha egészen nagy létszámú csoportulásokat nevezzük, melyek egymástól elzárt, elkülönült vallási szervezeteket alkotnak.
A muzulmán szekták keletkezését és fejlődését gazdasági, társadalmi és politikai okok idézték elő.
A SZEKTÁK LÉTREJÖTTE:
Mohamed (Béke legyen vele!) haláláig az iszlám világ egységes volt, nem voltak külön irányzatok, sem szekták. Mohamed (Béke legyen vele!) a tiszta iszlámot terjesztette, tehát ő nem volt sem síita, sem szunnita, ő csak egyszerűen muszlim volt. Ez a jelenség, a szektásodás akkor kezdődött, amikor Mohamed (Béke legyen vele!) meghalt és a muzulmánok elkezdtek vitatkozni arról, hogy ki legyen az utódja. (Az első három khalifa megválasztásán vitatkoztak).
Hogy megértsük a muszlim szekták keletkezésének történetét egy kis történelmi utazást kell tennünk vissza a múltba.
Mohamed (Béke legyen vele!) halála után nagyon nehéz idő következett. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy életműve semmivé váljon. Ugyanis nem gondoskodott utódja kijelöléséről. Mohamed (Béke legyen vele!) után az első khalifa Abu Bakr lett, aki a Próféta (Béke legyen vele!) közvetlen családtagjai közül került ki. /Abu Bakr a Próféta (Béke legyen vele!) kedvenc feleségének Aisának az apja volt/. Két évig uralkodott, 632-634-ig.
A második khalifa is a családtagok közül került ki. /Mohamed (Béke legyen vele!) másik feleségének Hafszának az apja, Omar/. Uralkodása 634-644-ig tartott. Omar volt az a khalifa, aki elkezdte összegyűjteni a Korán fejezeteit.
A harmadik khalifa Oszmán vagy más néven Othmán /a Próféta (Béke legyen vele!) két lányának a férje volt/. Oszmán 644-656-ig volt uralmon.
A negyedik khalifa Ali, a Próféta (Béke legyen vele!) unokatestvére volt.
Muávija, Oszmán khalifa második unokatestvére, hadvezér és politikus is egy személyben, aki Ali egyik ellenségei közé tartozott, bosszút akart állni rajta. Ugyanis az a hír járt, hogy Ali állt Oszmán khalifa meggyilkolásának hátterében. Ez a hír ugyan nem volt igaz, de Muávijának kapóra jött, hogy Ali ellen hangolja a népet. Később Alinak Muávijával is meg kellett küzdenie. Ali követői és az ellene harcolók (Oszmán pártja), akik Oszmán meggyilkolását akarták megbosszulni összecsaptak. Egy csoport muszlim hivő azonban azt látta jónak, ha mindkét párttól visszavonul. Ebből ered nevük is kharidzsiták = kivonulók. (Róluk még később szólunk). A csata végül is döntetlenül végződött. Majd később következett egy két éves háború, ami arra serkentette a kharidzsitákat, akik egységesen gyűlölték Ali híveit és ellenfeleit is, hogy három vezért, Alit, Muáviját és Amrt (Amr szír származású hadvezér és politikus) megöljék. Egy pénteki imán ugyanazon a napon megpróbálták megölni őket. Ali belehalt sérüléseibe, Amr és Muávija azonban hamar felépült. Ali 656-661-ig uralkodott.
AZ ELSŐ SZEKTÁK KIALAKULÁSA:
Az iszlámon belül több szakadás ment végbe, mégpedig tanítási különbségek miatt. Így viszonylag hamar szétvált a szunnita és a síita ág. Később pedig a síiták maguk is több ágra bomlottak. Közülük az egyik a síita központi tanoktól legtávolabb álló csoport az iszmaeliták szektája. Az iszmaelita szektából további tanítások miatt szakadtak le a drúzok.
Az iszlám sok dogmatikus fejlődésen ment keresztül, e fejlődés során számos olyan kérdés merült fel, és sok olyan választ fogalmaztak meg, amelyben nem tudott mindenki megegyezni. Azok a kisebb csoportok, akik nem fogadták el az újabb válaszokat, magyarázatokat, azok rendszerint kiválnak a nagyobb közösségekből és kisebbségbe szorulva, kisebb vallási csoportokként élnek tovább.
A szekták keletkezése során először 3 párt alakult:
1. kharidzsiták = kilépők,
2. síiták = Ali pártját követők,
3. és azok, akik Muávija köré csoportosultak, később ezekből alakultak ki a szunniták.
A szunniták a legtisztább szunnát Mohamed (Béke legyen vele!) cselekedeteit, hagyományait követelték megtartani. A szunniták elismerik mind a 4 ortodox khalifát.
A szektásodás Mohamed (Béke legyen vele!) halála után kezdődött, ekkor két csoport kettévált. Az egyik váltig az állította, hogy csakis Mohamed (Béke legyen vele!) utódai, rokonai, családtagjai köréből kerülhet ki az új khalifa.
A másik csoport pedig, szabad választásokat követelt, hogy ily módon válasszák meg új vezetőjüket. Az előbbiek lettek a síiták, az utóbbiak pedig, a szunniták.
A SIITA SZEKTÁK KIALAKULÁSA:
Az imámita siita iszlám volt az az alap, amelyet az évszázadok folyamán a síiták összes többi áramlata és szektája kialakult. A közöttük lévő doktrinális eltérések az imámok számára és személyére korlátozódtak.
Az első szakadás a VII. században ment végbe, az akkor kivált kajszaniták szektája azonban a XI. században megszűnt.
A következő szakadás Zeid nevéhez fűződik, akit hívei az 5. imámmá kiáltottak ki. Ők a zeiditák, Jemen térségében telepedtek le, ahol ma is túlsúlyban vannak.
A legnagyobb, legjelentősebb szakadás a VIII. század közepén következett be, amikor a siiták 6. imámja Dzsáfár megfosztotta idősebbik fiát Iszmailt az öröklési jogtól. Az ezzel egyet nem értők Iszmail köré tömörültek és őt a 7. és egyben utolsó imámmá nyílvánították. Így lettek az iszmaiiliták.
Az iszmaiiliták egy csapata kivált Karmattal az élén. Egy másik szekta a druzoké lett. (ez a szekta a X.-XI. században született a fátimida Hakim kalifa uralkodása alatt Egyiptomban)
Musztanszir fátimida kalifa a XI. század végén megfosztotta idősebb fiát Nizárt az utódlási jogtól, s ez egyszerre két siita szektát is szült. A fiatalabb fiú Musztail hívei a musztaliták, Nizar hívei pedig, a nizáriták.
A XI. században alakult ki az alaviták (anszariták) szektája, több vallás és kultusz keverékéből.
A XVII. század végén Iránban a siita Aszhári sejk reformálta meg az imámita siizmust, követői a sejkiták.
A XIX. Század végén megjelenő bábiták mozgalmának vezetője a szudáni Mohamed Ahmed. Egy bábista – Beháulláh = Allah ragyogása – mahdivá nyilvánította magát. Ő alapította meg a behárták szektáját.
A siizmus ügyét az irániak azért is felkarolták, mert annak tanai közelebb álltak az ő hagyományaikhoz, hiszen a perzsa királyságot hagyományosan isteni intézménynek tartották. Magát a királyt isteni férfiúnak tartották, aki isteni hódolatot érdemel alattvalóitól. A perzsa muszlimok az iszlám királyság felfogásába ezeket az elemeket vették bele.
A siizmusról elmondhatjuk, hogy alig van dogmatikai rendszer, amelyben ilyen sok szekta lenne.
SIITÁK:
E szekta Mohamed próféta (Béke legyen vele!) családjából eredezteti magát. A próféta veje Ali volt a siita vallás megalapítója. Halála után fiai terjesztették tovább tanait.
Ali követői hozták létre az iszlámon belül a siita irányzatot, siat Ali, vagyis Ali pártját. A siiták Mohamed (Béke legyen vele!) vérszerinti rokonát, Alit tették meg vezetőjükül.
Majd Ali leszármazottai, követői lettek az alidák. Ezek később pártba tömörültek, ők képezték Ali pártját, ők a siiták. A siiták legfőbb vértanúja Alinak a második fia Huszein.
A siita csoport követői azt állítják, hogy a közösség vezetője örökli Mohamed (Béke legyen vele!) tulajdonságát, ember fölötti képességekkel rendelkezik.
A siiták felekezetéből túlzó pártok jöttek létre, melyek az imámokat az emberek fölé emelték, isteni jelleggel ruházták fel és az istenség inkarnációjának mondták. Ilyen pl. az aliiláhi szekta.
A siiták nem ismerik el Oszmán 3. kalifa uralkodásának jogosságát. Az imám törvényei a döntőek.
A siita imámot fedhetetlennek és csalhatatlannak, a törvény egyedüli „letéteményesének” tartották. A siiták úgy gondolták, hogy a régi imám prófétai lelke átszáll az új imámra.
A siiták számára nemcsak Mohamed, hanem Ali szentsége is fontos. A szélsőséges siizmus megalapítója Abdallah Ibn Szabáh. A siiták általában 12 szent imámot tartanak számon, akiknek tisztsége öröklődött. A siiták csakúgy mint a szunniták elfogadják a Korán szövegét. A szunnát is elismerik, elsősorban azokat a részeket, amelyeket hitelessé a Próféta (Béke legyen vele!) családtagjaitól való származásuk tett.
A siizmuson belül is felbukkan egy sor jelentősebb áramlat. A siiták döntő része az imámitákhoz tartozik, akik hisznek mind a 12 imám létezésében. Kisebb részük kb. 20 % az ahbariták, a Koránt és az Ahbar gyűjteményt tartják az iszlám jog fő forrásának, és nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a vallási tekintélyek véleményének. Az imámiták nagyobb része éppen ezt a tekintélyt tartja az igazság legtekintélyesebb forrásának. Az imámita siita iszlám volt az az alap, amelyben az évszázadok folyamán a siiták összes többi áramlata és szektája kialakult. A közöttük lévő doktrinális eltérések csak az imámok számára és személyére korlátozódnak.
Siiták definíció: Olyan irányzat az iszlámban, ami a Koránt veszi alapul, valamint azt, hogy az uralkodó, a Prófétától (Béke legyen vele!) származzon az Ali ágon. Alinak az utolsó ortodox kalifának buzgó követői. Véleményük szerint csak Mohamed (Béke legyen vele!) családjából, illetve azok leszármazottaiból lehetnek kalifák. Mivel Ali, a Próféta (Béke legyen vele!) egyetlen férfi rokona volt, a siiták szerint így csak az ő utódai jöhetnek számításba.
A siita tanok követői az idők folyamán több ágra szakadta. Ma többnyire Iránban, Dél-Irakban és Jemenben élnek.
SIITA IMÁMOK:
1. Ali Ibn Abi Tálib (+ 661)
2. Hasszán (+ 669)
3. 3. Husszein (+ 680)
4. Zain Al-Ábidin (+ 712)
5. Muhammad Al-Bákir (+ 734), Zaid (+ 740) /zeiditák = ötösök/
6. Dzsafar Asz-Szádik (+ 765)
7. Mászá Al-Kázim (+ 799) Iszmáil (+ 760) /iszmáiliták = hetesek/
8. Ali Ar-Ridá (+ 818)
9. Muhammad At-Taki (+ 830)
10. Ali An-Naki (+ 868)
11. Hasszán Al-Aszkari (+ 873)
12. 12. Muhammad Al-Mahdi (+ 879) /dzsafariták = tizenkettesek/
KHARIDZSITÁK:
Mint tudjuk ők az Ali hívei közül kiváló, kivonuló csoport, akik nem ismerték el, hogy Mohamed (Béke legyen vele!) utódját a családjából, rokonai közül válasszák meg. A kharidzsiták a szabad választást tartották helyesnek és a közösség vezetésére nem alkalmas emberek leválthatóságát hirdették.
Ali és Muávija között lefolyt harc után 12000 harcos otthagyta Ali táborát. Ezután sem Alit, sem az Omajjadokat nem ismerték el jogos kalifáknak.
Az Ali és Muávija pártjától elpártolók az imámi méltóság betöltésére nézve mindkét felekezettől eltérő tant vallottak.
A szekta a későbbiek folyamán 4 nagyobb csoportra oszlott. Ez a négy csoport a vallási kérdésekben több ponton eltért egymástól. Gyakran lázadoztak, és felkeléseket szerveztek.
Kharidzsiták definíció: Elvonulók, ez a szekta, amely a sziffini csata után szakított Alival, és az arab nemességgel szembenálló népi ellenzék lett. Az iszlám eredeti tisztaságát hirdették. A kharidzsita mozgalom gyengülésének oka a belső egyenlőtlenség volt. Ennek következtében a szekta több alszektára és kisebb csoportokra bomlott.
A KHARIDZSITÁK NÉGY CSOPORTJÁNAK ISMERTETÉSE:
Azt vallották, hogy a kalifai méltóságnak, függetlenül a származástól a hívők legkiválóbb tagjára kell szállnia, akit a hívők szabadon választhatnak. Később szakadás következett be soraikban, négy nagyobb csoportjuk alakult ki.
A négy szekta közül az egyik legismertebb a szufritáké. Vezetőjük Ibn Asz-Szaffár volt. A szufriták nem tekintették istentagadóknak a harctól távolmaradókat, ha egyébként a vallás és a hit dolgában egyetértettek velük. Szemben álltak az azrakitákkal, mert a szufriták elfogadhatatlannak tartották a hitetlen, nem igazhívő nők és gyermekek megölését. A szufriták az iszlám közösséggel való együttélésre törekedtek. Hitértelmezésük közel állt a szunnitákéhoz. Később maguk is több alcsoportra oszlottak, és egyesültek a ibáditákkal. Alapelvük a testi és lelki tisztaság.
Az ibádíták irányzatának megalapítója valószínűleg Gábir Ibn Zajd volt. Az általa képviselt eszme azonban Abdallah Ibn Ibád tevékenységében teljesedett ki, tőle kapta a nevét. Ibád tagadta Azrak azon nézetét, hogy a kharidzsiták ellenfelei pogányok. Ez az irányzat még közelebb van a szunnitákéhoz, mint a szufritáké. Vagy fél tucat alcsoportra bomlott. Az ibáditák egy része Omán térségében, Líbiában, Tunéziában és Dél-Algériában a Mzab területén él. Igen türelmes, mérsékelt szekta.
A kharidzsiták egy meg nem alkuvó csoportja az azrakiták, vezetőjük Náfi Ibn Al-Azrak. A VII. században keletkezett. Azt vallották, hogy a hitetlenekké vált muszlimok kiskorú gyermekét is halállal kell büntetni szüleik vétkeiért. Ez a szekta hamarosan vereséget szenvedett.
A negyedik nagyobb kharidzsita csoport a negditák, ők csak rövid ideig léteztek.
A kharidzsiták legfontosabb tanítása az eleve elrendeltséget tagadó szabad akarat elve.
SZUNNITÁK:
Azok a muzulmánok, akik teljességgel és feltételek nélkül elfogadták a szunnát, a haditht és a sáriát, és az általuk elismert, jóváhagyott viselkedési normákat, ők lettek az ortodox iszlám hívei. Őket kezdték a IX. századtól szunnitáknak nevezni. A muszlimok többsége, kb. 90 %-a szunnita. A szunniták származástól függetlenül választják vezetőjüket. Vagyis ez a megválasztás hagyomány szerint történi, a hagyomány arabul szunna, tehát ők a szunniták. A szunniták a prófétai szokások fő megőrzői. A szunniták vezetőjüknek, kalifájuknak nem tulajdonítanak emberfeletti hatalmat és nem azt vallják mint a siiták, hogy Allah kiválasztottja. A közösség vezetőjének emberi tulajdonságai vannak, hiszen ő is csak egy ember a sok közül. A szunnita kalifa különbözik a siita imámtól. A szunnita elmélet szerint a kalifa csak helyettese a Prófétának (Béke legyen vele!) a muzulmán közösség (umma) élén. A kalifa nem testesít meg semmiféle nagyságot, de mégis ő a szellemi és világi vezető. Nem a törvény forrása, mint az imám, de a törvény őre.
Szunniták definició: Ortodox muszlim irányzat, mely szerint az élet minden jelenségét a Korán és a Próféta (Béke legyen vele!) hagyományai, cselekedetei és kijelentései, a Szunna határozza meg. Évszázadokon át széleskörű, éles vitát folytattak a siitákkal. A jog szerinti államrendet tartják meghatározónak. A Koránt és a Szunnát, Mohamed (Béke legyen vele!), illetve társainak kijelentéseit tartalmazó gyűjteményt tartják kötelezőnek.
KAJSZÁNITÁK:
A VIII. században Huszein halála után néhányan Kajszánnal az élen, Huszein féltestvérét kiáltották ki 4. imának. Voltak, akik nem Huszein fiát Alit, más néven Zein Al-Ábidint ismerték el 4. imámnak, hanem Alinak egy másik feleségétől származó gyermekét Mohamedet. Ezt az irányzatot egy Ali által felszabadított rabszolga, Kajszán képviselte, híveit kajszánitáknak nevezték. Kevesen csatlakoztak a mozgalomhoz, ezért a XI. században megsemmisült.
ZAIDITÁK:
A siizmushoz tartoznak, az imám kiválasztásától eltekintve alig-alig különböznek a szunnita családtól. Alapítója Zajd Ibn Abdallah Ibn Al-Huszajn volt. A tan tényleges megalapítója viszont Al-Kászim Ibn Ibrahim Ar-Rasszi. Az 5. imámtól kezdve más-más személyeket jelölnek meg jogos utódjukul. Türelmesek a szunnitákkal, közel állnak az ortodox iszlámhoz, előnyben részesítik a választott imámokat. A hit és a tett egységét hangsúlyozzák.
Zaiditák definició: Siita párt, ők az 5. imámot tartják Hahdinak vagyis messiásnak, aki majd egy idő múlva visszatér és az iszlám világ élére áll. Iránban, Irakban, Szíriában és Jemenben élnek.
MURDZSITÁK:
Az iszlám egyik legrégebbi szektája. Azt tanították, hogy a törvények megszegése nem zárja ki őket az igazhitűek soraiból. Megértő, toleráns irányzat. Szervezője: Abu Muszlim. Nem a Próféta (Béke legyen vele!) családjából akartak kalifát választani.
Dogmájuk: Az embereket nem tetteik, hanem hitük alapján kell megítélni, ami Allah dolga.
ISZMAILITÁK VAGY ASSZASZINOK:
Siita felekezetű szekta. Nevét Dzsafar Asz-Szádik imám egyik fiáról Muhammad Ibn Iszmailról kapta.
Hetesek szektája, mert 7 imámot tartanak számon. A 7. imámtól kezdve más-más személyeket jelölnek meg jogos utódjukul. A szekta tagjai kedvelték a hasist, s e kábítószer révén szörnyű kegyetlen gyilkosságokat hajtottak végre. A hasis szóból ered az assasina elnevezés, jelentése: orrgyilkos. Az iszlám tanokat nagy erőkkel ingatták meg. Tanuk nyíltan ellentétben állt az iszlám alaptörvényeivel. Hitük Ali istenítése és a lélekvándorlás körül forog. Alinál többre tartották Muhammad Ibn Iszmailt. Dogmáikat szigorúan titokban tartották mások előtt. Rendkívül bonyolult tanításaik voltak, még maguk között is csak egyes számára érthetők, lényege a Mahdi, vagyis a messisás várása. Rendszerük szerint minden létezőnek ős oka a szellem, az anyagot, pedig a szellem szüleményének kell tekinteni. Tanításuk szerint a szent könyvekben olvasható prófétai megnyilatkozásoknak rejtett, titkos értelmük van, amelyet az egyszerű hívő nem foghat fel.
Iszmailiták definició: Siita szektamozgalom Alit és hat utódját imámként tisztelték. Úgy tartották, hogy a 7. imám Muhammad Ibn Iszmail eltűnt és mint megváltó fog visszatérni. Fő céljuk a Mahdi várása, aki majd meghaladja tetteivel Mohamed művét. Az iszmailita írásmagyarázók, a Korán minden szavában, sőt betűjében valamilyen belső, titokzatos értelmet fedeztek fel. Ideológusaik bonyolult vallásfilozófiai rendszert dolgoztak ki a buddhizmus néhány fontos tétele alapján. Olyan tanítást hirdettek, hogy a világon minden egyes ember közvetlen kapcsolatban áll az Istennel. Kisebb csoportjaik megtalálhatók Szíriában, Libanonban, Irakban, Iránban, Szaud-Arábiában, Bahrainban, Egyiptomban és Jemenben.
KARMATÁK:
12-es siiták, a IX. században keletkezett szekta. Vezetőjük Hamdán Karmat. A siita iszmailita felekezetből elágazott csoport a fatimidákból ered. Nevük egy Mezopotámiában és Perzsiában élt földművestől ered, akit Karmat néven ismertek. Ősi iráni elképzeléseket vallottak a világ ciklikus fejlődéséről. Szélsőséges fanatizmus jellemezte a Karmatákat, lerombolták Mekkát és megbecstelenítették a Kába követ. Vezérük Abu Táhir Mekkába nyomult és a fekete követ magával vitte Lahszába a mai Bahreinbe, ahol a szent tárgy 930-951-ig maradt. Nem nagyon adtak a vallási rítusokra, később el is törölték azokat. A parancsolatokat pedig érzéketlen, jelképes, képletes formákban magyarázták. Ma Bahreinben megtalálhatók követőik.
MUTAZALITÁK:
Az iszlámban az elpártolók, elvonulók szektája. Alapítójuk Vaszil Ibn Atá és Amr Ibn Ubajd. Megalapítottak egy filozófiai iskolát a IX. században. Az első elismert teológusuk Ibn Atá volt, aki az értelmet tette meg a hit alapjává. Akaratszabadságot hirdetett és elvetette a Korán kinyilatkoztatások öröktől fogva való létezését, és azt állította, hogy a Koránt az emberek alkották. A mutazaliták Isten minden emberi tulajdonságoktól mentes egységét hirdették. Tanításuk 5 fő tétele közül említést érdemel, hogy a nagy bűnökért ki lehet valakit zárni a közösségből, de hitetlennek mégsem tekinthető.
Dogmájuk: az iszlám tant a filozófiával egybe akarták olvasztani. Ellentétben álltak az ortodoxiával és ellenségeknek tekintették az ortodox iszlám követőit. A mutazalitizmus hanyatlása Al-Aszari teológusnál kezdődik. Ő azt állította, hogy a Korán öröktől fogva van, s emellett a szunnát is forrásként kell használni.
KADARITÁK:
Ez a szekta hitt az emberi szabadságjogban. Az emberi szabadságjogot az isteni hatalommal szembe állították. Elvetették az eleve elrendelés elvét. Azt hangoztatták, hogy az ember maga irányítja a sorsát és maga felelős cselekedeteiért is, ezért üdvössége és elkárhozása is önmagától függ. Az iszlám első filozófiai iskolája a kadariták nevéhez fűződik. Főleg Szíriában terjed el.
SZUFIK:
Az iszlám misztikusai, aszkétái a szufik. A szufik első vallási közösségei már a VIII. század elején megjelentek Kufában, Bászrában és más iraki városokban és gyorsan telterjedtek az Ibériai félszigettől Ázsia keleti térségéig. Szellemi atyjuk Haszan Al-Baszri (Baszari). A tudásra és az ismeretekre igyekeztek választ keresni. Arra törekedtek, hogy önsanyargatással összeolvadjanak Allahhal, feloldódjanak benne, s így ismerjék meg az isteni igazságot.
Ez a muszlim misztikus irányzat, amely eltérően Mohamed (Béke legyen vele!) tanításaitól, az emberi értelem számára megközelíthetetlen istenség fogalmával szemben Allahot földön túli tökéletes embernek tekintette, és a világszellem és az emberi lélek közötti elválaszthatatlan kapcsolatban hitt. Az iszlám törvényekből telesen kivetkőztek és mára már csak külsőleg állnak a muzulmán hit képviselői között. Az iszlám tanokat eretnekségnek tartják. Az Istent önmagukban keresve, fontos szepont lelkük belső tökéletesedése. A XI. századtól számtalan szufi rend alakult az iszlám világban. Afrikában legalább 8, Ázsiában kb. 6 rendjük jött létre. A szufizmusból jöttek létre a Dervisrendek a XI. századtól. A dervisek nagy haszonnal űzték a jóslást, a jövendőmondást, a kuruzslást. A derviseknek több fajtája léptezik, pl.: Kádirija, Tidzsánija, Hamalija, Rifáita. Különböző módokon kerültek aszkétikus állapotba. Voltak köztük keringő dervisek, meditáló dervisek és üvöltő dervisek.
Szufik definició: Misztikus iszlám irányzat buddhista elemekkel. Nevüket durva gyapjúruhájukról, a szuf-ról kapták. A filozófiát előtértbe helyezték (buddhista hatások) és a misztikum felé fordultak, e tanokat hangoztatták. Nagyobb fontosságot tulajdonítottak a belső érzésre támaszkodó szándéknak, mint az ájtatos cselekedetek végrehajtásának. Szellemiségi lények. Céljuk, hogy minden dologról lemondva közvetlenül összeolvadjanak Allahhal és megkíséreljék az isteni igazság megismerését. Azt állították, hogy közelii kapcsolatban vannak az Istennel és közvetlenül érintkeznek vele. A szufizmust a XI. században a különböző irányzatoktól Abu Hamid Muhammad Al-Ghazáli, a szufizmus egyik kiváló művelője tette újra az ortodox iszlám számra is elfogadhatóvá.
A szufizmus fontos eleme lett az ortodox iszlámnak. Híveik Iránban, Irakban és Törökországban élnek.
ALAVITÁK VAGY NUSZAIRITÁK VAGY ANSZARITÁK:
Alapítója Nuszairi a IX. században hozta létre a szektát. Ibn Nuszajr Irakban élt. Titokzatos szekta, Aliban Allah inkarnációját tisztelték és Mohamed Próféta fölé helyezték. A vallási rítusokat alig veszik fegyelembe. Sokat merítettek a kereszténységből és a régebbi vallásokból. Szertartásaik nagyon hasonlítanak a keresztényekére, pl. áldozás kenyérrel és borral. Hisznek a lélekvándorlásban. Szerintük a jó emberek lelkei összeolvadnak az isteni Aliéval, a rossz lelkek, pedig az állatokba szállnak át. A Koránt jelképesen, belső értelme szerint magyarázzák. A 12. imámot a felekezet nem ismeri el.
Alaviták definició: Siita szekta, akik Alit istenítették. Azt tartják, hogy lelkük valamikor csillag volt, amelyet Ali beléjük helyezett, és a szentéletűek lelke ismét csillaggá válik. Zárt közösségben élnek, Anszárija néven is ismerik őket. Követői Szíriában, Libanonban, Irakban és Törökországban vannak.
JAZIDI SZEKTA:
Vallásuk a régi mezopotámiai vallások, valamint az iszlám keveréke. Vallásos szokásaikat féltékenyen titkolják az idegenek előtt. Szentélyükbe más vallásúak nem léphetnek be. A Kurdok szektája. Jazid nevét vették fel. Különféle filozófiai irányzatok összehangolása.
KALÁM IRÁNYZAT:
Alapítója Asari élt 873-935-ig. Nevük jelentése a kalám szó = ige. Szorgosan tanulmányozták az arabra fordított görög és hellenisztikus filozófiai műveket.
Tanuk: össze akarták egyeztetni az eleve elrendelés és a szabad akarat tanát. Szerintük a Korán öröktől fogva létezik, az ellenkező tanítás hirdetőit, pedig eretnekeknek nyilvánították.
IMÁMITÁK VAGY DZSAFARIJÁK:
Siita felekezet, akik Fatima 11. unokájáig Haszan Al-Aszkeriiig vezetik vissza magukat. Muhammad Al-Hajdit a 12. imámot tartják az utolsó imámnak. A 11. kalifának a fia Mohamed, tehát ő a 12. kalifa, még, mint gyerek eltűnt az Abbaszida kalifa üldözői elől. Ez a szekta azt tartja, hogy ő a rejtőző kalifa, és visszavárja az idők beteljesedése után, mint messiást. Ő lesz az egyedüli jogos uralkodó, ő fog a muszlim világ élére állni. E tant vallja a siiták túlnyomó része, ezért 12-esekenk nevezik magukat. Van két kisebb csoportjuk, alszektájuk. Az Ahbariták csak a Koránt és a legendákat (ahbart) fogadják el. Az Uszuliták pedig csak a legfőbb vallástudósok véleményére hallgatnak. Perzsiában fejlődött ki a 12-es siiták szektája, ma iráni államvallás.
DRÚZOK:
Mikor Hakim egyiptomi fatimida kalifa kinyilatkoztatta, hogy az istenség benne öltött testet, látta, hogy az egyiptomiak közül senki sem követi, ezért eltűnt. Eltűnése előtt két perzsa követőjét bízta meg tanításának hirdetésével. Hamzát és Darazit. Az egyiptomiak érdektelensége miatt Szíriába mentek. Hamza meggyilkoltatta Darazit, ezután Aleppó környékére tette át prédikátori tevékenységét. Azért, hogy elkerülje a szekta belső vitáját, később be is szüntette a hittérítést. Gyakran összeütközésbe került a Nuszajritákkal és az Iszmailitákkal, de csaknem mindig győztesen kerültek ki. A drúzokat csak 1968-ban az Al-Azhar által kikiáltott fetve ismeri el muzulmánoknak. (Fetve = a mufti döntése, szakvéleménye)
Alapítójának Darázit és kortársát Hamzát említik. Szíriában és Libanonban elterjedt tikos szekta. Siita tanokat vallanak, de ez az iszlám tanításaival gyökeres ellentétben áll. Alapítójuk az isteni lény megtestesülése, Ali családjából. Al-Hakim fatimida egyiptomi kalifát istenítették, Isten megtestesülésének tartották. A drúzok hite szerint Al-Hakim nem halt meg, hanem az emberek bűnei miatt eltűnt, rejtőzik valahol és egyszer majd visszatér. Az iszlám szertartások törvényeit nem sokba veszik. Tanaikat más hitűek elől szigorúan eltitkolják. Vallási könyveik nehezen hozzáférhetők. A drúzok az iszmailitákból ágaztak le, Aga Kán nizárjai. Rendkívül harciasak a szunnitákkal szemben.
A drúzok 4 fontos hittétele:
1. Annyira eltávolodtak az iszlámtól, hogy már magukat sem tartják az iszlám hívőinek és a többi muszlim sem tartja őket muzulmánoknak.
2. A Koránt nem ismerik el Szent Könyvnek. Hamza és Darazi írt egy szent könyvet, ők ebben hisznek és a Koránt visszautasítják.
3. Hisznek a lélekvándorlásban. Ez a tanítás vagy Indiából származik, vagy a régi egyiptomi hellenisztikus vallásból vették át. Szerintük a meghalt személy lelke 2 nemzedéken keresztül még létezik és egy isteni próba alatt él, utána kerül csak a paradicsomba vagy a pokolba.
4. A vallás a szektán belül is titkos. Csak egyes kiválasztott személyek juthatnak a vallási tételek és könyvek megismeréséhez. A kiválasztást szokták életkorhoz, életmódhoz, erkölcshöz kötni. A fiatal drúzok nagy részét nem avatják be a vallásba. A titkos tudás birtokosai azok, akik kb. 40 éves korukig tanulnak. A tudásukat önmaguknak tartják meg, még híveikkel sem osztják meg.
Drúzok definició: Al-Daraziról elnevezett szíriai-libanoni iszlám szekta, amely Al-Hakimban Allah megtestesülését tiszteli. Al-Hakim eltűnt és rejtőző imámnak, Mahdinak nyilvánították. Nem nagyon alkalmazzák az iszlámra jellemző rituális szertartásokat. A próféták és a tiszteletre méltó törzsi, vallási vezetők rangsoráról is igen különös tanaik vannak. Türelmesek más irányzatokkal szemben. Nagy szerepet tulajdonítanak a szellemi vezetőknek. Zárkózottságuk hozzájárult fennmaradásukhoz.
NAZARITÁK ÉS MUSZTALITÁK VAGY ASSZASZÍNOK:
A XI. században Musztanszir fátimida kalifa két fia Nizár és Musztali közötti összeütközés során létrejött irányzatok. Először a Musztaliták kerültek hatalomra, de elmenekültek Indiában. A Nizáriták Észak-Iránban telepedtek le, itt hozták létre szektájukat. Harcoltak a hitetlenek ellen, fiatal híveiket fanatikusokká nevelték. Hasissal kábították őket, és azt szuggerálták beléjük, hogy a hitért elszenvedett halál a legnemesebb, és így jutnak el a legrövidebb úton a paradicsomba. Később a Nizáriták is Indiában vándoroltak. Követőik vannak Kelet-Afrikában is.
HODZSÁK SZEKTÁJA:
A szekta feje Szultán Mohamed Sah Aga Kán. Világszerte nevezetes személyiség volt, 1877-1957-ig élt. Angliában folytatott főiskolai tanulmányokat, ez határozta meg szokásait és ízlését. A perzsa Asszaszinokból származnak, kis létszámú szekta, és Indiában a Nizáriták szektájából szakadtak ki. Az Asszaszin szekta 1957-ben elhunyt főnöke Egyiptomban az Aga Kán mauzóleumában nyugszik.
Tanuk: emberfölötti tiszteletben tartják Haszánt és tőle származtatják magukat. Legtöbb híve Indiában és, de követői vannak Ománban és Kelet-Afrikában is.
MAZDAKITA SZEKTA:
Vezetője Bábek. Vörös szektának is emlegetik, mivel ez volt Bábek kedvenc színe Bábek tanok = Mazdakita tanok.
Irán területén működött, ma már megszűnt.
RÁFIDITÁK:
Siita jellegű szakadár muszlim szekta.
SEJKHITÁK:
A XVII. Század végén Iránban a siita Aszhái sejk alapította szekta.
Tanuk: az emberiség és a messiás közötti közvetítő megjelenését hirdették, majd a Mahdi eljövetelét.
VAHHABITÁK:
A XVIII. Században az Arab félszigeten Muhammad Ibn Abd El-Vahháb alapította szekta. A legmerevebb ortodox iszlám irányzat. Az iszlámot meg akarták tisztítani a népies hagyományoktól, ami a szunnával nem egyezik. Még Mohamed sírjának tisztelete ellen is szenvedélyesen felléptek.
Céljuk: az eredeti tiszta iszlám visszaállítása.
Az új vívmányokat elvetették, aszkéta életmódot éltek. A szektából kifejlődött egy Vahhabita állam. A XX. Század elején Adb El-Aziz Ibn Szaud létrehozta a Vahhabita államot, Szaud-Arábiát.
AHMEDIJA:
Siita irányzat, szembefordul az ortodox iszlám tanaival. A XIX. század végén Indiában alapította meg Mirza Gulám Ahmed az Ahmedija szektát. Magát messiássá nyilvánította. Tanítása sokat átvett a kereszténységből, Jézus tanait követik. Fő célja a különböző vallások összebékítése volt, később tanításaiban erőteljesen eluralkodtak az iszlám elemek. A szekta üldözötté vált és kiközösítették az iszlám vallásból, mert az ortodox muzulmánok szerint az Ahmediják nem Mohamed, hanem Jézus követői.
Ahmedija definició: Ahmedijának vagy más néven Quadianiaknak = az ortodox muzulmánok szerint a vallás hitszegőinek nevezik őket. Mirza Gulám Ahmed, a vallás megújításának a szükségességét bizonygatta. A vallási újítás lényege, hogy elvetette a dzsihádot és, hogy a hithű muzulmánok kövessék engedelmesen az angolok mutatta utat. Punjab (Pandszáb) a szekta központja. Elterjedt Iránban, Afganisztánban, Ázsiában és Afrikában. Híveik ma főleg Pakisztánban élnek.
BÁBISTÁK:
A szekta keletkezése: Az 1840-es években Perzsiában létrejött új szekta. Alapítója az iráni Sirázból származó kereskedő Mirza Ali Muhammed. A vallásos miszticizmust tanította és hirdette. Vallásos előadásokat tartott, amely az iszlám közönséges felfogásától eltért. Elragadó ékesszólásával rajongásig lelkesítette hallgatóit. Az iszlám reformátorának tartotta magát. Mirza Ali Muhammed eredetileg a száz évvel korábban keletkezett Sejkhi szekta tagja volt. Magát Bábnak, vagyis kapunak nevezte, amely elvezet az Istenhez, mint a nyitott kapu. Egy új Koránt írt arab nyelven a Bajánt (Nyilatkozat), valamint számos vallástani tanulmányt. Isten- és világfelfogása a szellemi kisugárzásból és az érzékfeletti világból ered. Mirza Ali Muhammed az iszlám számos rituális törvényét korlátozta. Például a tiszta-tisztátalan dolgok közötti különbséget eltörölte. A fő hangsúlyt a vallás szellemi felfogására helyezi. A más vallásúakkal szoros kapcsolatot tartott fenn. Legfontosabb reformja a nők társadalmi felszabadítása, megszűnteti a fátyol viseletét. Viszont megnehezíti a vallást.
A Bábi irányzat difiniciója: A 12-es siiták továbbfejlesztett irányzata. 1844-ben alapította Mirza Ali Muhammed. Azt hirdette, hogy ő maga a Mahdi, valamint, hogy a bábon keresztül az emberekhez eljut az iszlámnál sokkal tökéletesebb új vallás. Baján (Nyilatkozat) című könyvében kifejtette a Bábizmus alapelveit. Eltörölte a mecsetek kötelező látogatását, a hívők közös imádkozását, sőt a vallási szertartásokat is. Tanítása szerint mindenki tetszés szerinti időben és helyen imádkozhat. Az említetteken kívül csak keveset lehet tudni tanairól. Később két felekezetre oszlottak. A Szubhi Ezel nevű Mirza Jahja vezette csoportra Bagdadban és a Beháji vagyis Huszein Ali /Beháulláh/ felekezetére. Több irányzat található még Irakban, Iránban, Törökországban és Cipruson.
A II. BÁB:
A szudáni Mohamed Ahmed 1843-ban született. 1879-ben pontosan ezer évvel a 12. rejtőző imám eltűnése után Bábnak nyilváníttatta magát. Az állította, hogy ő a megváltó, aki utat nyit az igazságosság előtt. Később 1881-ben a Ramadán ideje alatt Mahdivá kiáltotta ki magát, és még ugyanebben az évben Szudánban megalapította a Mahdista államot. Könyvében az egyenlőség elvét hirdette. Harcias reformprogramja és hívei számának növekedése miatt üldöztetések vártak rá, ezért Szudánból Irakba menekült. 1885-ben halt meg.
BEHÁIZMUS:
A Bábizmus ellensúlyozására jött létre a Beháizmusnak nevezett vallási irányzat. A Beháizmus megalapítója a bábista mozgalom egyik híve Mirza Huszein Ali volt, aki a Báb utódjának vallotta magát. Bagdadban kezdte meg működését a helyi bábisták között. Azt hirdette, hogy ő a Báb által utódként emlegetett „isteni kinyilatkoztatás”, a nagy vallásalapító művének befejezője. Épp ezért fel is vette a Behá-ulláh=Isteni Fényesség nevet. Később, pedig az Isten megtestesülésének, élő istennek tartotta magát. Tanításának alaptételeit a Kitáb Akdasz=Szentebb Könyv tartalmazza, amelyet a XIX. Század 70-es éveiben írt a palesztinai Akkában. A könyv a szerző véleménye szerint fölöslegessé teszi a Koránt és a Bajánt is. Behá-ulláh 1892-ben halt meg Akkában. Halála után fia Abbász Effendi lett (Abdul Behá= a Fényesség Szolgája) néven a beháisták vezetője. Élt 1844-1920-ig. A Kitáb Akdasz szerint az emberek függetlenül fajuktól, nemzetiségüktől és társadalmi helyzetüktől valamennyien testvérek. A könyv eltörli a körülményes muzulmán szertartásokat, mert elvonják a dolgozókat a munkától, de védelmébe veszi a kényelmet, sőt a fényűzést. Szigorú büntetéseket helyez kilátásba, pl. börtön, a magántulajdonhoz való jog megsértőinek. Véleménye szerint a szabadság csupán az állatok sajátja, az ember köteles engedelmeskedni a mindenkori törvényeknek. Főleg az irániak lettek lelkes hívei a Beháizmusnak. A beháista tanok kedvező talajra találtak különösen az Egyesült Államokban és Németországban is.
A 25 ISZLÁM SZEKTA IDŐRENDI SORRENDJE:
657: Kharidzsiták
661: Siiták, Szunniták
VII. század: Kajszaniták, Zeiditák, Murdzsiták
VIII. század: Iszmailiták, Karmaták, Mutazaliták, Kadariták, Szufik
IX. század: Alawiták vagy Nuszajriták más néven Anszariták, Jazidi szekta
X. század: Kalám irányzat
X. – XI. század: Imámija vagy Dzsafarija, Drúzok
XI. század: Musztaliták, Nizariták
XII. század: Hodzsák szektája
XIII. század: Mazdakita szekta
XIV. század: Ráfiditák
XVII. század: Sejkiták
XVIII. század: Vahhabiták
XIX. század: Ahmedija, Bábisták, Beháiták
az omayyád kalifák és emirek listája
Umayyad Caliphs at Damascus
- Muawiyah I ibn Abi Sufyan, 661–680
- Yazid I ibn Muawiyah, 680–683
- Muawiyah II ibn Yazid, 683-684
- Marwan I ibn al-Ḥakam, 684–685
- Abd al-Malik ibn Marwan, 685–705
- al-Walid I ibn Abd al-Malik, 705–715
- Suleiman ibn Abd al-Malik, 715–718
- Umar ibn Abd al-Aziz, 717–720
- Yazid II ibn Abd al-Malik, 720–724
- Hisham ibn Abd al-Malik, 724–743
- al-Walid II ibn Yazid II, 743–744
- Yazid III ibn al-Walid, 744
- Ibrahim ibn al-Walid, 744
- Marwan II ibn Muhammad (ruled from Harran in the Jazira) 744–750
Umayyad Emirs of Córdoba
- Abd ar-Rahman I, 756–788
- Hisham I, 788–796
- al-Hakam I, 796–822
- Abd ar-Rahman II, 822–852
- Muhammad I of Córdoba, 852–886
- Al-Mundhir, 886 – 888
- Abdallah ibn Muhammad, 888–912
- Abd ar-Rahman III, 912–929
Umayyad Caliphs at Córdoba
- Abd ar-Rahman III, as caliph, 929–961
- Al-Hakam II, 961–976
- Hisham II, 976–1008
- Mohammed II, 1008–1009
- Suleiman, 1009–1010
- Hisham II, restored, 1010–1012
- Suleiman, restored, 1012–1017
- Abd ar-Rahman IV, 1021–1022
- Abd ar-Rahman V, 1022–1023
- Muhammad III, 1023–1024
- Hisham III, 1027–1031
az Omayyádok
C4
Az Omajjádok (Umajja törzs) a mekkai Kurajs törzs egyik tekintélyes klánját alkották, amely támogatta Mohamed prófétát, és több tagja a szahába (társak) közé tartozott. A „helyesen vezetettek” közül Oszmán kalifa a Omajjád volt, majd az ő rokonai alakították meg az első kalifadinasztiát megbosszulásának ürügyén. Az 661–750 között regnáló Omajjádok alatt érte el a legnagyobb kiterjedését az Arab Birodalom: Narbonne-tól India határáig a kalifa parancsolt. Eredményeik ellenére az Omajjádok ellen számos vallási és társadalmi csoport lázongott, és később igen rossz színben tüntették fel őket, mivel királyságnak tekintett uralmukat az iszlám szellemiségével ellenkezőnek tekintették.
1. Eredetük
Umajja ibn Abd Shamszról kapták a nevüket, aki a Hásimiták (köztük Mohamed próféta, az Alidák és az Abbászidák) ősének, Abd Manáf ibn Kuszajjnak az unokája volt (utána nevezték a törzset Abd Samsz törzsnek is). Umajjának két fia volt, Harb és Váil (másképp Abú l-Ász).
A Szufjánidák Harbtól származtak, az ő gyermeke volt a Próféta társai közé tartozó Abú Szufján, az övé pedig I. Muávija, a dinasztia első uralkodója. Abú l-Ásznak két fia volt, Affán, Oszmán kalifa apja, illetve al-Hakam, I. Marván apja és a Marvánidák őse.
2. A két száhib
A dúsgazdag Umajja-törzs Mohamed fellépésekor hevesen iszlámellenes volt, érthető módon: az erős szociális töltetű igehirdetés veszélyeztethette pozícióikat. Egyedül Abu Bakr barátja, Oszmán ibn Affán csatlakozott meglehetősen korán a család ellenkezése és üldözése ellenére a muszlimokhoz, és velük együtt települt át először Akszúmba, majd Jaszribba (Medina). Míg Oszmán a legtekintélyesebb társak közé tartozott, Mekkában maradt rokonai az iszlám esküdt ellenségei voltak.
Elsősorban Abú Szufján nevéhez kötődik a Mohamed támogató elleni harc. Lánya, a muszlim Ramla elmenekült otthonról, és később Mohamed felesége lett. 624-ben Abú Szufján vezette azt a karavánt, amelynek története a badri csatához vezetett. Mivel itt a legtöbb vezető kurajsita odaveszett, ő vált Mekka legbefolyásosabb emberévé. Több támadást is levezényelt Medina ellen (uhudi csata, árok-csata), míg végül 628-ban megkötötte a hudajbijjai egyezményt, melynek értelmében a felek fegyverszünetet kötöttek, a muszlimok pedig szabadon elzarándokolhattak Mekkába 629-ben. 630-ban aztán a kurajsiták szövetségesei felrúgták a hudajbijjai egyezményt, Mohamed pedig Mekka elfoglalásáról döntött. Abú Szufján érdeme, hogy erre nagyrészt vértelenül kerülhetett sor; a politikus ekkor vette fel az iszlámot, látva, hogy a mekkai istenek haszontalannak bizonyultak.
Abú Szufján ettől kezdve élemedett kora ellenére az iszlám vehemens harcosává vált, a harcban mindkét szemét elvesztette. 650-ben halt meg köztiszteletben álló muszlimként, az imát az ekkor kalifaként regnáló Oszmán vezette emlékére. Oszmán 644 óta töltötte be a közösség vezetőjének szerepét, ám már megválasztása sem volt egyhangú: a kinevezett hatos bizottság két tagja Ali mellett tette le a voksát. Oszmánnal kapcsán később kifogásolták, hogy a rokonait ültette zsíros állásokba – így lett unokatestvére, Marván Medina, Abú Szufján gyermeke, Muávija pedig Szíria kormányzója. Oszmánt nepotizmusa mellett vallásellenességgel is vádolták, végül elégedetlenkedő katonák ölték meg 656-ban. Ekkor Ali foglalta el a kalifátus trónját.
3. A badri csata
A badri csata 624. március 15-én (muszlim időszámítás szerint 2. ramadán 19.) zajlott le az ekkor két éve Jaszribba települt Mohamed próféta hívei, és a gazdag kereskedőváros, Mekka hadserege között.
Az észak-déli karavánkereskedelem ellenőrzéséből meggazdagodott mekkaiak számára kellemetlen tanokat hirdető Mohamedet 622-ben arra késztették, hogy áttelepüljön Jaszrib városába híveivel együtt. Itt döntőbírói minőségben ismerték csak el, bár jómaga azon fáradozott, hogy prófétaságát és küldöttségét vegyék figyelembe. Híveinek ellátásáról csak ideig-óráig tudott gondoskodni maroknyi medinai híve, így új eszközhöz kellett nyúlnia: a dzsáhilijja korában oly gyakori portyázásokra (gazva, tbsz. magází) buzdította a vele együtt áttelepült muszlimokat (muhádzsirún), melyek célpontja kezdettől fogva Mekka karavánkereskedelme volt.
624 januárjában, a pogány kor egyik szent – értsd: harcmentes – hónapjában került sor az első sikeres rajtaütésre, nem messze Mekkától. A kereskedők városa eltökélte, hogy bosszút áll Mohameden és hívein. A sikeres portya hatására egy vezető medinai személyiség, Szaad bin Muádz hajlandóvá vált az iszlám tanítását követő medinai „segítőkkel” (anszár) részt venni a további rablásokban.
Nemsokára hírt kaptak egy mintegy 1000 tevéből álló, Gázából Mekka felé 50 000 dínárnyi összértékű karavánról, amely a tervek szerint Jaszrib közelében haladt volna el. Mohamed és szövetségesei gyorsan kiállítottak egy kb. 320 fős sereget. A karaván vezetője, Abu Szufján azonban értesült a medinaiak készülődéséről, és útirányt változtatott, így áruja békében befuthatott Mekka városába. Mégis harcra került sor, mert az értékes portéka védelmére kirendelt, mintegy 900 fős mekkai különítmény parancsnoka, Abu Dzsahl példát akart statuálni.
Mégoly meggyőző háromszoros túlerő birtokában sem volt szokás harcba bocsátkozni a pogány Arábiában, de rendes esetben ekkora ellenféllel sem bocsátkozott volna harcba a gyengébbik fél. Ebben az esetben mégis csata kezdődött, mert Mohamed meg akarta erősíteni híveinek elkötelezettségét, Abu Dzsahl pedig mindenáron véget kívánt vetni a Mohamed és az iszlám jelentette gondoknak. Ezen túlmenően mindkét sereg olyan pozícióba került, ahonnan a korabeli erkölcsi rend szabályai szerint megszégyenülés nélkül nem vonulhattak vissza.
A csata lefolyása kevéssé ismert. A muszlimok egy kút kivételével eltömték az összes badri vízlelőhelyet, ez pedig nyílt kihívást jelentett az addig egy domb takarásában veszteglő mekkaiak számára. Az ütközet párharcokkal kezdődött, és óriási muszlim győzelemmel végződött. A halott mekkaiak között volt Abu Dzsahl és számos másik városi előkelőség, ami komoly érvágást jelentett a kereskedőelit számára. A jelentős zsákmányt egyenlően osztották fel a résztvevők között.
A badri győzelem mind vallási, mind politikai szempontból fontos esemény volt. A túlerőre mért csúfos vereség sokak szemében az isteni gondviselés jele volt, és mind több medinai karolta fel az iszlám ügyét. Másfelől az is bebizonyosodott, hogy Mohamed és támogatói valódi, komoly fenyegetést jelentenek Mekka kereskedelmére, ezen keresztül pedig társadalmi rendjére és egyáltalán létére is. Az ellencsapás nem sokat váratott magára: 625-ben mekkai haderő indult Medina ellen, és a harcra kényszerítette Uhudnál.
4. A hatalom megszerzése – a Szufjánidák
A Damaszkuszban székelő Muávija vezetésével az Omajjádok Oszmán meggyilkolása jogosságának kivizsgálását követelték, ám ebbe Ali nem volt hajlandó beleegyezni, így a szíriai emír nem tette le neki a hűségesküt. A 658-as sziffíni csata Ali győzelmével zárulhatott volna, ám Muávija pártja tárgyalásra kényszerítette a kalifát. Az elhúzódó egyezkedés során Ali politikai ballépéseivel saját táborának nagy részét elidegenítette magától, és 661-ben meggyilkolták.
Muávija így akadály nélkül vette fel a kalifai címet, és az I. fitnát (polgárháborút) követően konszolidálta helyzetét. Ali hívei (a későbbi síita iszlám elődjei) azonban továbbra is jelentős erőt képviseltek, a belőlül kivált háridzsitákkal egyetemben, de a hidzsázi ún. pietisták elégedetlenkedésétől is tartani lehetett. Ez csak Muávija 680-as halála után robbant ki. Fia, I. Jazíd már kénytelen volt háborút kezdeni a pietisták ellen, de 683-as halála miatt nem arathatott győzelmet a kibontakozó II. fitnában. Kisfia, II. Muávija rendkívül rövid ideig élt, így újonnan felmerült, hogy ki töltse be a kalifai tisztséget.
Fontosabb események:
- 661 – átteszi a székhelyét Damaszkuszba
- Rhodosz és Kréta elfoglalása, hadjáratok Észak-Afrikába és Közép-Ázsiába (Kabul, Bukhara és Szamarkand elfoglalása)
- 680 – Kerbelai csata, Husszain halála (I. Jazíd ellen), ásurá ünnepe
- 683 – a Kába elpusztulása a 2. fitna során (I. Jazíd kontra Medina és Mekka), emiatt a történészek vallástalannak tartják az Omayyádokat
- 712 – Muhammad bin Qasim elfoglalja Szindet és Pundzsábot
5. A Marvándiák felemelkedése és fénykora
A helyzetet a törzsi jellegű ellenségeskedés is bonyolította, ám a kalbiták diadala révén az Omajjádok kezében maradhatott a trón: az öreg I. Marvánnal a család egy másik ága került trónra. Mivel Marván hamarosan meghalt, fia, Abd al-Malik (685–705) feladata volt a válság kezelése, amit sikerre is vitt. Nem csak a háridzsiták, síiták és a mekkai ellenkalifátus leverésében ért el sikert, még a közigazgatás megreformálására és az önálló pénzverés kialakítására is maradt ideje, eközben óriási ráfordítással a jeruzsálemi Sziklamecset megépítésére is gondot fordított.
Abd al-Malik utolsó évei és fia, I. al-Valíd regnálása (705–715) tekinthető a kalifátus fénykorára. Ekkor indult be a terjeszkedés utolsó hulláma, miközben a birodalmon belül béke honolt. Al-Valíd érdeme a damaszkuszi Omajjád-mecset felépíttetése. Mindeközben a birodalom pénzügyi stabilitása is megmaradt.
Al-Valídnak még három fivére nyerte el a trónt, először a kicsapongó életvitelű Szulejmán, aki viszont Marván egy másik fiától származó unokáját, II. Omárt (717–720) tette hatalomra. Omár rendkívül vallásos és puritán volt, és nézeteit a kormányzatban is igyekezett meghonosítani takarékoskodással, a vallási előírások betartatásával és a muszlimok közti egyenlőség betartatásával. Ő az, aki az ahl al-kitáb jogállását szabályozza. Törekvései az uralkodó elit körében ellenségességet váltottak ki, és nem egészen másfél év után megmérgezték. Az utókor mégis őt tekintette a legjobb Omajjádnak, később gyakran emlegették, mint az „ötödik helyesen vezetettet”.
Fontosabb események:
- 686 – Al-Mukhtar-féle felkelés Kúfában, aki Muhammad ibn al-Hanafiyyát támogatta, aki Ali leszármazttja volt; Khazir folyói csata
- 691 – Irak visszafoglalása
- 692 – Mekka visszafoglalása
- 692 – a jeruzsálemi Szikla-Dóm felépítése
- az arab lesz a birodalmi közigazgatás nyelve
- törzsi feszültségek a táborvárosokon belül is
- a Mardzs Ráhiti csata miatt szembererül egymással a Qaysz (Abdalláh ibn az-Zubayrt támogatták, Mekka, mekkai törzsek, nomádok) és Kalb (Omayyádok, dél-arábiai törzsek, letelepedettek) törzs
- a mawáli kérdése: nem-arab muszlimok; mivel nem tartoztak a törzsekbe, másodrangú állampolgárnak számítottak; eltérő adózás a föld után, ami elégedetlenséget szült; követelték, hogy muszlimokként ők is kevés adót fizessenek; az iszlám egyetemessége vs. az arab törzsek szupremációja; II. Omár és Hisám lesz az, aki rendezi a kérdést, és a földadót elválasztja a fejadótól; ezután a föld után kell adózni, akár muszlim valaki, akár nem; a földek egy része megmaradt usr-földnek, de ez már a későbbiekben nem változott
6. al-Hadzsádzs bin Yusszef
Irak kormányzója Abd al-Malik és al-Valíd alatt. Szíriából hozatott csapatokat, hogy fenntartsa a rendet, és új táborvárost alapított, Wasitot.
7. A dinasztia hanyatlása és bukása
Omár halála után megint Abd al-Malik fiai, III. Jazíd (720–724) és Hisám (724–743) kerültek a trónra. Hisám minden stabilizáló intézkedése és vallás felé való nyitása ellenére uralkodása alatt már érezhetőek voltak a válság jelei: az Abbászidák megkezdték agitációjukat, hosszú idő óta komolyabb síita és háridzsita zavargások kezdődtek, és a birodalom terjeszkedése is végleg leállt (732 – poitiers-i csata).
Az igazi baj Hisám halála után kezdődött. 744-ben polgárháború robbant ki a családon belül, mely a kalifák gyors váltását eredményezte, valamint felborította az addig gondosan felügyelt pénzügyeket, és lehetővé tette a mind nyíltabb dinasztiaellenes agitációt, illetve a távoli tartományok önállósodását. II. Marván, I. Marván egy harmadik gyermekétől származó unokája hiába bizonyult fáradhatatlan harcosnak: a 747-ben kezdődött abbászida forradalom 749/750-ben elsöpörte az Omajjádok kalifátusát.
Asz-Szaffáh, az új kalifa nem bízta a véletlenre hatalmának biztosítását: ahány Omajjádot csak elért, egy békülési találkozó keretében lemészároltatott. A család ettől kezdve nem játszott szerepet a kalifátus életében, bár Hisám unokája, Abd ar-Rahmán független emírséget (a 10. századtól kalifátus) alapított az Ibériai-félszigeten.
Fontosabb események:
- Hisám Resafába, Észak-Szíriába helyezi székhelyét
8. az Omayyád uralom jellemzése
A későbbi Abbászida kalifátus hivatalos propagandája előszeretettel terjesztette az Omajjádok erkölcstelenségének, vallástalanságának hírét, amely azonban a későbbi Abbászidákkal összemérten semmiképpen sem nevezhető kirívónak. Azt is a fejükre olvasták, hogy az iszlám elveit megvalósító kalifátus helyett despotikus „királyságot” (mamlaka) hozott létre – ez azonban a korai abbászida törekvésrekre legalább ugyanilyen mértékben igaz.
Az Omajjádok kedvező helyzetben voltak abban a tekintetben, hogy nem volt számottevő belső hatalmi ellensúlyuk. Az iszlám birodalmi méretekre való alkalmazásának lehetősége a 9. század elejére alakult csak ki igazán, addig a kompiláció és rendszerezés időszaka zajlott. Ez lehetővé tette az Omajjád kalifák – és ugyanígy az első Abbászida uralkodók – számára, hogy saját akaratuknak megfelelően alakítsák politikájukat. Al-Mamún és utódainak törekvése, amely egyféle inkvizícióval (mihna) igyekezett a kalifa számára biztosítani ezt a jogot, már kudarcot vallott az új, hit- és jogtudósokból (ulamá va fukahá) álló elit ellenállásán.
Ennek ellenére az Omajjádok sokszor világias viselkedése alattvalóik nem kis részét elidegenítette tőlük. A legfőbb problémát az arabelvűség jelentette. Ez azt jelentette, hogy pusztán az arab származású muszlimokra támaszkodott, már csak pénzügyi megfontolásokból is – a nem muszlim alattvalók ugyanis több adót fizettek, mint a muszlimok, raádásul az iszlám új hívei a kizsákmányolt földműves tevékenységgel is felhagytak, amivel még inkább csökkentették a kincstár jövedelmeit, így a tömeges áttérések jelentős bevételkiesést jelentettek. Al-Haddzsádzs, a keleti tartományokért felelős híres-hírhedt emír épp ezért például meg is tiltotta a 8. század elején az irániak áttérését, és a későbbiekben is csak II. Omár és Hisám próbált meg valamelyest kedvezményeket nyújtani az új muszlimoknak, akik ráadásul áttérésükkor kénytelenek voltak valamely arab törzshöz csatlakozni mint kliensek (maválí).
A „másodrendű muszlimok” természetesen elégedetlenek voltak a helyzetükkel, főleg, hogy a Korán rendelkezései alapján hivatkozhattak arra, hogy az iszlám minden hívének egyenlőnek kell lennie. Az eredetileg politikai, később mindinkább vallási jellegű mozgalmak, a háridzsita és síita irányzatok könnyűszerrel találtak támogatásra az elégedetlenek körében.
Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az arabok a félelmetes ütemű terjeszkedéssel szétszóródtak a birodalomban, számarányuk mind alacsonyabbá vált a népesség körében, és még ezt a mind gyengébbé váló bázist is politikai ellentétek osztották meg (ld. kalbiták és kajsziták villongásai). A hódítások leállásával ráadásul mindinkább legitimációját vesztette a birodalomszerző arabok privilegizálása.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az Omajjádok belháborújával és egyes kalifák alkalmatlanságával súlyosbított helyzet a dinasztia elsöpréséhez vezettek.
egyéb sémi nyelvek
A 4
A – 4 Egyéb sémi nyelvek
Családfa
Keleti csoport (kihaltak)
akkád és dialektusai: asszír, babilóni, eblai
Nyugati (vagy középső) csoport
1. északnyugati ág:
I. amorita (kihalt),
II. ugariti (kihalt),
III. arámi nyelvek:
a. óarámi (kihalt)
b. újkeletarámi
c. újnyugatarámi
IV. kánaáni nyelvek
a. föníciai-pun (kihalt)
b. moábi (kihalt)
c. ammoni (kihalt)
d. edomi (kihalt)
e. héber
- klasszikus héber
- misnai héber
- középkori vagy rabbinikus héber
- modern héber vagy ivrit
északarab ág: arab, máltai
Déli csoport
1. ódélarab nyelvek (kihaltak): szabái (szabeus), máini (mineus), katabáni, hadramauti, etiópiai nyelvek:
- amhara
- geez (kihalt)
- argobba
- gurágé
- hareri
- tigré
- tigrinya
Jellemzés
A sémi nyelvek az afroázsiai nyelvcsalád (sémi-hámi nyelvcsalád) egyik ága. A sémi nyelvek közé rendkívül nagy történelmi, vallási és politikai jelentőségű nyelvek tartoznak, mint az akkád, az arab vagy a héber. Több sémi nyelv régi írásbeliséggel rendelkezik. Ma a világon több mint 300 millióan beszélnek valamilyen sémi nyelvet anyanyelvükként, ám az arab és a héber az iszlám és a zsidó vallás (egyéb, nem sémi anyanyelvű) követői körében is széles körben elterjedt.
A ma leginkább elfogadott tézis szerint, melyet Igor Mihajlovics Gyakonov alkotott, az afroázsiai nyelvcsalád őshazája Nyugat-Afrikában, a Szahara és a Száhel határán terült el, ami akkoriban még termékeny terület volt. A Kr. e. 6. és 5. évezredben kezdődött meg a terület sivatagosodása, amely a végleges elvonuláshoz vezetett: a sémi nyelvű népek ősei ekkor telepedtek le a Közel-Keleten. A sémi nyelvek Gyakonov feltételezése szerint a Kr. e. 4. évezredre váltak szét.
Az etióp nyelvek különleges helyzetben vannak: kialakulásuk ahhoz köthető, hogy a délarab nyelvű bevándorlók nyelvét átvették a helyiek, azonban a hódítók asszimilálódtak, és a korábbi kusita jellegzetességek megmaradtak a kialakuló nyelvben. Ezért a többi sémi nyelvhez képest több eltérés tapasztalható.
A mássalhangzók
Minden sémi nyelv közös jellemzője a mássalhangzók túlsúlya a magánhangzó-rendszer rovására. Az egyes fogalmak nem egész hangalakokhoz, hanem mássalhangzókhoz kötődnek. Ezért van az, hogy a magánhangzók jelölése csak elvétve fordul elő. A szavak zömmel három ún. gyökmássalhangzóval rendelkeznek (számuk egyébként egytől ötig terjedhet). A feltételezések szerint az őssémi nyelvben még a kétgyökű szavak voltak túlsúlyban, mivel az ilyen szavak közösek a sémi nyelvekben. A szóképzésben a gyökmássalhangzók mindig változatlanok maradnak, az értelmi változást a magánhangzók variálásával, illetve prefixumok és suffixumok (ill. ritkán infixumok) beillesztésével, ritkábban az egyik gyök meghosszabbításával érik el.
A sémi nyelvek mássalhangzókészlete jelentősen eltér az indoeurópai és finnugor nyelvekétől. Nagy mennyiségű torokhangot használnak, emellett az ún. emfatikus betűk is különlegességnek számítanak. Ez utóbbiak egy bizonyos fonéma módosítottan ejtett párjai. Ejtésüket nem ismerjük, csak az arab és az etióp esetében (az akkád kihalt; a héberben ejtésben nincs különbség, csak írásban; az arámiak pedig arabosan ejtik, de mivel arab környezetben élnek, nem tudható, hogy eredetileg hogy ejtették az emfatikusokat). Az arab kiejtés a hajdani európai és arab feljegyzések tanúsága szerint lateralizált (L-es) volt, ma faringális jellegű. Az etióp nyelvek az emfatikus betűket glottalizáltan (csettegősen) ejtik.
Szófajok
A szófajok a sémi nyelvekben alapvetően névszókra és igékre oszlanak. (Emellett elöljárószókat és határozószókat is megkülönböztetünk, bár ez utóbbiak igencsak csökevényesek, és általában körülírással helyettesítik őket.) A főnevek és melléknevek csak mondattani szempontból különülnek el.
Névszók
A mondattani viszonyok jelzése érdekében a névszókat ragozzák a sémi nyelvekben, mégpedig háromféle esetben (alanyeset, tárgyeset, birtokos eset). A végződések a beszélt nyelvben eltűntek, körülírás és szórend helyettesíti őket.
A névszóknak kétféle nyelvtani neme lehet, hímnem és nőnem. A hímnem jelöletlen, a nőnemet viszont jelölik. Ez a rendszer jelentős önellentmondásokat rejt (például a számnevek fordított egyeztetése, vagy az, hogy a nőnem jele általánosból konkrétat, illetve elvont dolgot képez, etiópban a nőnem jele érzelmi viszonyt is tükröz), ezért feltételezések szerint a nőnem jele valaha mást jelentett. Eredeti szerepe ismeretlen, bár feltételezések léteznek (az egyik elmélet szerint hajdanán különféle szempontok alapján szervezett „névszói osztályok” léteztek, amelyek az idők folyamán összemosódtak, összezavarodtak, megszűntek).
A névszóknak száma is van. A sémi nyelvekre általánosan jellemző az egyes, a kettes és a többesszám használata. A számbeli változást alapvetően suffixumok, de több – főleg nyugati sémi – nyelvben pusztán magánhangzók jelölik. Szintén sémi jellegzetesség a tört többesszám, amely valószínűleg a déli sémi nyelvek újítása volt. A tört többesszámú szavak gyűjtőnévi értelemben is használatosak.
Igék
Az igék jelentésváltozását pre- és suffixumokkal jelölik. A prefixált alakok általában a jövő időt, a suffixáltak pedig a múltat szemléltetik, de ez csak másodlagos fejlemény. Eredetileg az utótagok konkrétságukban, az előtagok pedig általánosságban jelöltek eseményt. Az akkádban némileg eltér a helyzet: csak prefixált alakokkal találkozhatunk, bár helyenként állapotot kifejező utótagok is felbukkannak. Egyes feltevések szerint ez lehetett az eredeti helyzet, erre utal többek között a bibliai Ószövetség több nyelvemléke, illetve sok nyelvi maradvány.
Az igeképzéskor a gyökmássalhangzók rendszerét alkalmazzák és variálják (ld. feljebb). Az egyes igealakokban a magánhangzók megváltoztatásával képezhető a passzív alak (ún. belső passzívum).
Az egyes igealakokat igetörzseknek nevezik az európai szakmunkák (a sémi nyelvekben nincs ilyen megkülönböztetés). Az igetörzsek esetében nincs szabad képzés, azaz kizárólag ismert alakok használhatóak, nem alkothatunk új alakokat analógiákat gyártva. Minden sémi nyelvben szokás kiemelni a gyakran használatos igetörzseket. Az arabban 10 ilyen van, az etiópban egyes becslések szerint akár 35, a héberben 7, az arámiban viszont jóval kevesebb. Ez természetesen nem jelöl fejlettségi szintet: kevés igetörzzsel is kifejezhető ugyanaz, mint sokkal, csak más eszközök használatosak.
Mondattan
A sémi nyelvekre általában jellemző, hogy a mondat legelején áll az igei állítmány, amit közvetlenül az alany követ, majd a többi mondatrész. Jellemző a többszörösen mellérendelt mondatok használata. A helyzet azonban a 20. században jelentősen változott európai hatásra: az alany és állítmány helyet cserélt, az új kötőszók és a központozás megjelenésével pedig variálódott a mondatszerkezet.
Mondattani szempontból különlegesek az etióp nyelvek, mivel esetükben a kúsita hatás miatt az alárendelt szerkezetek dominálnak, az állítmány pedig a mondat legvégén szerepel, és közvetlenül megelőzi az alany. Összetett mondatok esetében pedig a főmondat kerül a legutolsó helyre.
1. Héber
korszakok:
- ie. II. évezred vége – Debóra éneke
- klasszikus kor – ie. 7-8. sz., babiloni fogság előtt – siloám-felirat, osztrakonok,
- bibliai héber – Babiloni fogság és utána – ekkor írják le a Biblia jelentős részét
- rabbinikus/misnai héber – isz. 1-2 sz.-tól – megszúnik beszélt nyelvnek lenni, szent iratok nyelve
- középkori héber – irodalmi, tudományos alkotások
- modern héber – nyelvújítás
jellegzetességei: torokhangok; 3 zsök, igetörzsek, hímnem-nőnem, esz-tsz, ketetsszám csak nagyon ritkán; a jelző a jelzett szó után áll szigorúan;
írás, masszoréták: A hébert jobbról balra írják. A kizárólag magánhangzókat jelző héber ábécé nem különböztet meg kis- és nagybetűket, de a 22 betűből ötnek van ún. szóvégi alakja is. Az i. sz. I. évezred során, a valószínűleg arámi hatásra bekövetkező spirantizáció következtében, hat betűnek volt mind zárhang-, mind réshang-olvasata. Az i. sz. I évezred végén különböző iskolákban, a maszoréták tevékenysége révén, kialakított segédjelek (punktuáció, vokalizáció) egészíthetik ki a betűket. Ezek a segédjelek jelzik a magánhangzókat, a geminálódást, az említett hat begad-kefat betűnek a réshang vagy zárhang ejtési módját, és bibliai szöveg esetén a hangsúlyt is. Utóbbi szimbólumok egyben a mondat értelmi tagolását és a rituális felolvasási dallamot is jelölik. De ily módon csak a vallási szempontból fontos szövegeket pontozzák ki, továbbá – a modern héberben – a költeményeket, a gyermekkönyveket, néhány márkanevet, valamint néha egy-egy magánhangzójellel oldják fel könyvekben és újságokban az esetleges többértelműséget is.
2. A kasszikus etióp nyelv és írás
A klasszikus etióp nyelv, a gecez (Gragg 1997; Gragg 2004) az afroázsiai nyelvek (régebben: sémi-hamita, ld. Huehnergard 2004) egyik ágát képviselő sémi nyelvekhez (Hetzron 1997) tartozik. A sémi nyelvek három jelentős csoportja közül (kelet-, közép- és délsémi) a délsémi egyik alcsoportját alkotó etiópiai nyelvekhez sorolható; legközelebbi rokonai a mai Eritreában és Etiópia északi részén beszélt Tigré és Tigrinya nyelvek (Hetzron 1972). Az Etiópia északi részén fekvő Akszúm város és vidékének nyelve; legelső írásos emlékei az i. sz. 4. századból valók; beszélt nyelvként legkésőbb a 10. században kihalt, de megmaradt a 19. századig Etiópia egyetlen írásos nyelvének, és máig a monofizita Etióp Egyház liturgikus nyelve.
A klasszikus etióp flektáló nyelv; az ige jelentését a három (estleg több) mássalhangzóból álló váz, a gyök hordozza; a különböző igemódokat és igeneveket a mássalhangzók közé beékelt, változó értékű magánhangzók segítségével képzi. Az eredeti sémi főnévragozás leegyszerűsödött. A főnév szintaktikai szerepét a főnévragozáson kívül mondatbeli pozíciója, illetve prepozzíciók jelzik. Szintaktikai struktúrája alapján nominatív-akkuzatív nyelv (mint az összes afroázsiai nyelv). Jelzős szerkezetben általában a jelző, birtokos szerkezetben mindig a birtokos áll második helyen. A klasszikus etióp két nyelvtani nemet, hímnemet és nőnemet különböztet meg.
A mondatrészek sorrendje VSO (ige – alany – tárgy).
Nyelvtörténet és nyelvváltozatok
A 14. század körül a korábban keletkezett etióp irodalmat nyelvileg átdolgozták és egységesítették, így nyelvváltozatok nem különíthetők el. Kivételt képeznek az akszúmi feliratok (4–9. sz.), amelyek a nyelv valamivel korábbi fázisát képviselik. A legkorábbi hosszabb felirat, Ézáná király trilingvis sztéléje (Uhlig 2001) ugyanazt a szöveget tartalmazza görög, korai gecez és egy szándékosan archaizáló gecez változatban.
Szövegemlékek
Ézáná király legkorábbi felirata még pogány; de uralkodása alatt megtörtént a kereszténység bevezetése Etiópiában (vita tárgyát képezi, hogy több, vagy csak egy Ézáná király uralkodott-e, vö. Schneider 1984). A 4–5. sz során a Bibliát és néhány alexandriai (Szt. Athanasziosz: Szt. Antal élete; Szt. Pachóm kolostorszabályzata; Alexandriai Kürillosz művei) vagy Alexandriában olvasott (Hermasz: A pásztor) keresztény irodalmi művet lefordítottak gecezre (Hastings 1994, 5–11). Jelentős csoportot képeznek az ószövetségi apokrifek (Hénoch könyve, Jubileumok könyve), amelyek teljes egészükben csak gecez fordításban maradtak fenn (a görög, latin és szír, illetve a Holt Tengeri tekercsek között talált eredeti héber és arámi változatok töredékesek). A klasszikus etióp irodalom virágkora csak későn, a 16. században kezdődik.
Írásrendszer
A klasszikus etióp írást (Haile 1996) a 4. században a dél-arab írásból fejlesztették ki (Daniels 1997). Míg a dél-arab írás, a legtöbb sémi íráshoz hasonlóan, abdzsad (csak a mássalhangzókat jelőlő ábécé), addig a klasszikus etióp írás abugida típusú: maguk a betűk a mássalhangzókat; ugyanezeknek a betűknek szabályos alakváltozásai a vokalizációt (a következő magánhangzót) jelölik (pl. bármelyik betű jobb alsó sarkához hozzáadott hurok az e magánhangzót jelöli). Az etióp írás, a délarab (és az összes sémi) abdzsadtól eltérően, balról jobbra halad. Ézáná király trilingvis feliratán (Uhlig 1988) az archaizáló gecez szöveget délarab írással, a korai klasszikus etióp változatot vokalizálatlan etióp írással írták; de még Ézáná uralkodása alatt megjelent a vokalizált etióp írás (a hosszabb akszúmi feliratok közül hat délarab, három vokalizálatlan etióp, és négy vokalizált etióp írással készült). A számok jelölése a görög ábécé betűivel történeik.
Kutatástörténet
Az etióp tanulmányok megalapítója Hiob Ludolf (1624–1704), (első szótár és nyelvtan: 1661; a szótár átdolgozott kiadása: 1699; a nyelvtan átdolgozott kiadása: 1702, ennek reprint kiadása: 1986). Több mint egy évszázadnyi hiátus után August Dillmann (1823–1894) tulajdonképpen újraalapította az etióp nyelv kutatását; nyelvtana, szótára és szövegkiadásai máig referenciaműveknek számítanak. Az ő munkásságának köszönhetően az etiopisztika központja a 19. században és a 20. sz. elején Németország volt (a jelentős tudósok életéhez l. Haberland 1986).
3. Az akkád nyelv
Az akkád a sémi nyelvek nyelvcsaládjának keleti ágához tartozó nyelv. A nyelv modern neve korabeli elnevezéséből akkadûm ered, mely pedig az i. e. III évezred közepén jelentős szerepet játszó Akkád (Agade) város nevéből származik.
Az akkád morfológiailag flektáló nyelv. Más sémi nyelvekhez hasonlóan az akkádban is az egyes szavak jelentését a leggyakrabban három, időnként kettő vagy négy, ún. gyökmássalhangzó hordozza.
Az akkád magánhangzó rendszerét négy magánhangzó alkotta (/u/, /i/, /a/ /e/), a hosszúságnak jelentés-megkülönböztető szerepe volt, az /e/ másodlagosan /a/-ból vagy /i/-ből jőttt léttre meghatározott mássalhangzók közelében. Az akkád zárhangok (a /b/ és a /p/ kivételével) és affrikáták három sorozatot különböztettek meg: zöngés, zöngétlen és ún. emfatikus. Mára konszenzus látszik kialakulni abban, hogy az emfatikus mássalhangzók nem faringalizáltak (más terminológiával: nem velarizáltak) voltak mint például az arabban hanem ejektívák vagy glottális hangok (egyidejű vagy késleltetett hangszalag zárral ejtett hangok) (ld. Huehnergrad 1997b, 438 és Kouwenberg 2003).
Az akkád három főnévi esetet különböztet meg: az alanyesetet, a tárgyesetet és a birtokosesetet. Többes számban és kettős számban a tárgyesetet és a birtokos esetet nem különbözteti meg, mindkettőt ugyanazzal az esetraggal jelöli. Ez a három eset elsősorban szintaktikai kapcsolatokat fejez ki, a nyelv azonban használ még két kevéssé produktív főnévi esetet is, melyek helyhatározói viszonyok kifejezésére szolgálnak: lokatív, terminatív. A hely-, idő-, illetve módhatározói viszonyokat a nyelv általában prepozíciókal fejezi ki, mely után a főnév birtokos esetben áll.
A nyelv két nyelvtani nemet ismer: a hím- ill nőnemet. A melléknév a főnév után áll és vele számban, esetben és nemben egyezik. Az akkád ige a mondat utolsó helyén áll, ez a szórend valószínűleg a sumer nyelv hatására alakult ki.
Az akkádban három prefixált igeidő van: jelen, múlt és befejezett. Az ige alanyának személyét, számát és nemét prefixumok és szuffixumok jelölik az igetőn.
az abbászidák
c 5
Abbászida birodalom
1. összefoglaló
Az Abbászidák (Abbász-törzs) a mekkai Kurajs törzs egyik klánját alkották, amely közeli rokonságban állt Mohamed prófétával – alapítója, a névadó al-Abbász éppúgy Abd al-Muttalib fia volt, mint Mohamed apja, Abdalláh. Politikailag sokáig nem képviseltek súlyt, majd a 8. században szervezkedni kezdtek az Omajjádok ellen, és végül ők álltak annak a mozgalomnak az élére, mely 750-ben végleg megdöntötte az első kalifadinasztia hatalmát. A hatalmi centrumot Szíriából Irakba áthelyező új dinasztia kezdettől fogva számos vallási és szociális jellegű belső zavargással kellett, hogy szembenézzen, ami azt eredményezte, hogy hatalma a 9. század közepén hanyatlásnak indult. Addig azonban asz-Szaffáh (749/750–754) utódai félelmetes erővel rendelkeztek. A legismertebb Abbászida, az Ezeregyéjszaka meséiben is helyet kapó Hárún ar-Rasíd (786–809) még adófizetésre kényszerítette a Bizánci Birodalmat és még Nagy Károly frank császárral is szívélyes diplomáciai kapcsolatban állt.
A válság nyitánya ar-Rasíd fiainak polgárháborúja volt, melyet különféle hadúri emírdinasztiák felemelkedése követett. Ezek ellensúlyozására a kalifátus rabszolgaseregek (ld. gilmán) felállításával kísérletezett, ami katasztrofális hatással volt az események kimenetelére: a zömmel törökökből álló haderő elsődleges politikacsinálóvá lépett elő a század második felében. Ekkor még kemény harcok árán úgy-ahogy sikerült megállítani a hadurak önállósodását, de 905 után ismét rohamos hanyatlás indult meg: 936-ban a kalifa maga kérte egy környékbeli sejk, Ibn ar-Ráik védelmét, 945-ben pedig végleg az egyik katonadinasztia, az iráni Buvajhidák felügyelete alá került a kalifátus. Szerepe pusztán az egyes részfejedelmek hatalmának legalizálása volt, hiszen a hatalom alapja elméletileg a kalifa által kiadott kinevezés volt.
Az 1258-as mongol hódításig a bagdadi kalifák csupán névlegesen uralkodtak. Ezt követően az egyiptomi mamelukok vették őket magukhoz, és egészen 1517-ig itt gyakorolták névleges hatalmukat minden politikai súly nélkül. Amikor III. al-Mutavakkiltól a hódító I. Szelim, az Oszmán Birodalom szultánja 1517-ben megszerezte maga és utódai számára a tisztséget, ennek már semmiféle politikai jelentősége nem volt.
2. eredetük
Bár al-Abbász Mohamed nagybátyja volt, az abbászidák szorosan véve nem tartoztak a szűk családhoz, az ún. ahl al-bajthoz (ezt elsősorban az alidák, Ali ibn Abí Tálib és Fátima az-Zahrá utódai hangsúlyozták), és nem is játszottak komolyabb szerepet az arab és iszlám világ történetében egészen a 9. századig. Maga al-Abbász a szahába, a prófétai társak közé tartozott. Két fiát, Fadlot és Abdalláhot szintén a társak közé számítják, ő maga kiváló vallástudós és hagyományozó volt; az I. fitna során unokatestvére, Ali pártját fogta.
Abdalláh utódai áttelepültek Palesztina területére, és a tudósítások szerint II. Jazíd (720–724) kalifátusa alatt kezdték meg agitációjukat az Omajjádok ellen. Ostorozták az uralkodó körök vallástalanságát és korrupcióját, illetve az iszlám egységét hirdetve elítélték azok maválíval – iszlámra áttért, mégis másodrangú alattvalóként (mavla = kliens) kezelt alattvalókkal – szembeni bánásmódját. Hisám kalifa idejére elsősorban Hurászánban folytatott, Kúfa hagyományosan Omajjád-ellenes városából irányított agitációjuk mind látványosabbá vált, ezért a központi hatalom több hívükkel és családjukkal szemben is megtorlást alkalmazott.
3. az abbászida forradalom
Szervezkedésüket megkönnyítette, hogy Muhammad ibn al-Hanafijja fia, Abú Hásim halála után Abdalláh ibn al-Abbász unokáját, Muhammad ibn Alit ismerték el utódjának a hajdani Muhtár-féle – egyébként síita – mozgalom hívei. Ez a központi mag Hurászánt választotta szervezkedésének helyszínéül, mely az alidák törekvéseitől mindeddig mentes maradt – azaz a népességnek nem volt kifogása az abbászidákkal, mint „családhoz nem tartozókkal” szemben –, jelentős számú maválí élt itt, és a népes arab katonaságot törzsi ellentétek (ld. kalbiták és kajsziták) osztották meg. Ráadásul ez a távoli, belső és külső harcokkal terhelt vidék viszonylag rejtve volt a központi hatalomtól is. Az abbászidák követelései, valamint a tény, hogy elutasították a próféta családjának természetfelettiségét, azaz elhatárolódtak a túlzó síitáktól, a térség számos muszlimja számára nagyon rokonszenves volt. Emellett igyekeztek a síitákat is megnyerni ügyüknek, akik bizonyos Muhammad ibn Abdalláhot, a „tiszta lelket” (an-Nafsz az-Zakiyya), Ali al-Haszan nevű fiának dédunokáját tervezték trónra juttatni.
A mozgalom vezetésében kulcsszerepet játszott a kúfai vezető, Abú Szaláma, de még inkább a karizmatikus, később is rengeteg saját hívet maga mögött tudó mervi perzsa, Abú Muszlim. Abú Muszlim vezetésével 747-ben bontottak fekete zászlót az abbászidák – vezetőjük ekkor Ibráhím, Muhammad ibn Ali fia – hívei. II. Marván, aki a családja, illetve síita és háridzsita lázadók ellenében egyaránt kénytelen volt helytállni, Naszr ibn Szajjár hurászáni helytartó 748-as halálát követően kénytelen volt azzal szembesülni, hogy Irán elveszett számára, és az abbászidák betörtek Irakba. Hiába fogták el és ölték meg Ibráhímot a börtönben, fivérét, Abú l-Abbászt kalifává kiáltották ki Kúfában. 750 januárjában a Nagy-Záb menti csatában Marván kimerült és demoralizált hadseregét szétverték az abbászidák. Marván Egyiptomba menekült, ahol a nyáron megtalálták és meggyilkolták. Abú l-Abbász nem bízta a véletlenre helyzete biztosítását, ezért egy békülési lakoma során legyilkoltatta az összes Omajjádot, és a kegyes II. Omár valamint a nagy hódító I. Muávija kivételével elődjeik maradványait is kihantolták. Csak egy tudott megmenekülni, Hisám unokája, Abd ar-Rahmán, aki 756-ban önálló emírséget szakított el a maga számára az Ibériai-félszigeten.
4. A berendezkedés
Abú l-Abbász az Omajjádok legyilkolásáért érdemelte ki az asz-Szaffáh (a mészáros) melléknevet. Később minden utódja uralkodói melléknevén kormányzott. 754-es halála után fivére, a két trónkövetelővel szemben is diadalt arató al-Manszúr (754–775) volt az, aki ténylegesen megszilárdította pozícióját: a síita Kúfából 762-ben az újonnan épített fővárosába, Bagdadba költözött. Ezáltal a nyugati térség (Észak-Afrika, Egyiptom és Szíria) veszített súlyából a birodalmon belül. Itt kapott helyet a kalifa udvara, tekintélyes adminisztrációja és a központi hadsereg, az ún. hurászáni gárda.
Az Omajjádok bukásával számos elégedetlenkedő csoport maradt talpon, sőt újak születtek. Az arab törzsi viszálykodás nem szűnt meg, bár súlyát vesztette, ugyanis a maválí egyenjogúsításával az arab alattvalók befolyása jelentősen csökkent. A háridzsiták fundamentalista elképzeléseit természetesen az abbászidák sem kívánták megvalósítani, és a síiták is kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy kihasználták őket és hazudtak nekik. 755-ben a veszedelmesen nagy hatalomra szert tett Abú Muszlim meggyilkolásával majdnem fél évszázadig tartó lázongás vette kezdetét a keleti tartományokban, melynek ideológiai hátterét különféle szinkretisztikus nézetek képezték. Az Omajjádok hívei is gyakorta lázongtak Szíriában és Egyiptomban. Al-Manszúrt a fia, al-Mahdí (775–785) követte a trónon. Az ő idejére annyira megerősödött a központi hatalom, hogy a különféle lázongások ellenére megkezdődtek a Bizánci Birodalom elleni hadjáratok, melyekben már trónörökösként kitűnt a kalifa kisebbik fia, Hárún ar-Rasíd, aki 782-es hadjáratával a Boszporuszig hatolt, és adófizető vazallussá tette a képrombolási harcokkal foglalkozó császárságot.
6. Kiterjedése
Az Abbászida Kalifátus nagyjában-egészében az Omajjádok uralma alatt álló területeket örökölte keleten, ám Észak-Afrikában és az Ibériai-félszigeten sosem adódott mód rá, hogy megszilárdítsák hatalmukat. Ennek megfelelően kettős igazgatási rendszert alakítottak ki, mely központi és periférikus tartományokat különböztetett meg. Ez utóbbiakból csak alkalmanként származtak jövedelmek, és általánosságban csak lazán függtek a központi hatalomtól. Ennek megfelelően viszont a központi tartományok – mindenekelőtt Mezopotámia, Szíria, Egyiptom és Nyugat-Irán – szigorú ellenőrzés alá kerültek. A központ Damaszkuszból átkerült az al-Manszúr kalifa által 762-ben alapított Bagdad városába.[1]
Hárún ar-Rasíd kalifa (786-809) uralkodása alatt virágzó korszakát élte az arabok birodalma. Fellendült a kereskedelem, a mediterrán térség városaiból (elsősorban Kairó, Akkon és Antiochia) hosszú kereskedelmi útvonalak indultak Európába, Közép-Afrikába és Indiába. 758-ban már jelentős arab kereskedői kolónia élt Kanfúnban (mai Kanton) is.[1] Egyes kereskedők és tudósok eljutottak az ázsiai sztyeppék nomád törzseihez, köztük a magyarok őseihez, ahonnan jelentős őstörténeti írásokkal tértek vissza. Legismertebbek Dzsajháni, Ibn Ruszta és Gardízi leírásai.
7. Kultúra és tudomány
A korszakban az arab hódítók uralmát az Iszlám világ legtöbb területén felváltotta a helyi, nem arab elit uralma. Az arab nyelv és az általa közvetített kultúra azonban széles körben elterjedt, és hozzájárult mind a kultúra, mind a távolsági kereskedelem fellendüléséhez. A kalifátus korában a Szeleukidák által hátrahagyott hellenisztikus kultúra továbbfejlődött, az iszlám művelődési központokban több ezer arab fordítás készült az antik és zsidó nyelvű alkotásokról: ezekbe beletartoztak a görög filozófiai művek, számtani és mértani könyvek. Ez okozta az arab tudományok látványos fellendülését, mind a csillagászatban (iránytű), kémiában (alkímia) és matematikában. A tudományos eredmények a 12. század-ban, az antik művészet és filozófia maradványai pedig csak a keresztes háborúk hódításai során jutottak el Európába.
A hellenisztikus örökség mellett a kínai tudomány vívmányai is eljutottak az arab világba.A 751-ben Talasznál ejtett foglyoktól eltanult papírkészítés például gyorsan elterjedt az egész birodalomban, Hárún ar-Rashid kalifa idejében már működtek papírmalmok Bagdadban, és 900 körül eljutott a technika a mai Spanyolország területére is.
A Kalifátus nagyvárosai messze túlszárnyalták a kor európai városait. Córdoba fénykorában (a 10. században) körülbelül félmillió lakost számlált, falai között kb. 250 000 ház állt, 80 000 üzlet működött, valamint 471 dzsáminak és egy nagy hírnévnek örvendő egyetemnek adott otthont. A korszak legnagyobb keresztény városa, Bizánc, talán negyedmillió főt számlálhatott a 9. században.
8. Hanyatlás
A 8. század-ra az óriási területet már nem lehetett egyben tartani, a szélső tartományok sorra leváltak, majd önállósultak. Az Omajjádok átvették az uralmat a Ibériai-félszigeten, így jött létre a független Córdobai emírség (755), Egyiptom pedig a Fátimida dinasztia kezére került 969-től. A Fátimidák, majd erre válaszul az ibériai Omajjádok a kalifai címet is felvették.
ugyanaz a weis-greenből:
9. Mit jelentett az abbászida forradalom a muszlim államiság életében?
- soknemzetiségű birodalom, a siitákra és a mawálira támaszkodott
- perzsa hivatalnoki kar, barmakidák
- egyenlőségre épülő egyetemes iszlám birodalom
- zsoldos hadsereg: khurászáni gárda
- polgári arisztokrácia: kormányzathoz kötődő személyek, személyes vagyonnal rendelkezők, hivatalnokok, földbirtokosok, culamā’
- vallási buzgalom, birodalmi örökség
- hatalmas vagyonok felszabadítása és béke – kereskedelem, bankok, textilipar, kézművesség, utazók
- a vagyon forrása a föld
10. Mi volt az autokrata és konstitucionalista blokk küzdelmének lényege és miféle politikai erőket képviseltek?
- a Korán örökkávalóságának tana
- cezaropapizmus, muctaziliták
Ez a kalifa és az ulemák közötti “vita” a Korán eredetével kapcsolatban, pl.
Az előző szerint teremtett, az utóbbi szerint öröktől való.
al-Mamún: dekrétum kiadása arról, h a K. teremtett> ezért értelmezni kell, ez pedig a kalifa feladata >> nem volt népszerű
összeütközés a vallási hatalom kérdésében
az autokrata blokkhoz (kalifa) csatlakoztak a mutaziliták is
al-Mutawakkil kalifa vonta vissza a népszerűtlen tanítást > kiegyezett a két blokk
11. Miféle sajátosságok jellemezték az abbászida kalifátus első 100 évét?
- soknemzetiségű birodalom, a siitákra és a mawálira támaszkodott
- perzsa hivatalnoki kar, barmakidák
- egyenlőségre épülő egyetemes iszlám birodalom
- zsoldos hadsereg: khurászáni gárda
- polgári arisztokrácia: kormányzathoz kötődő személyek, személyes vagyonnal rendelkezők, hivatalnokok, földbirtokosok, culamā’
- vallási buzgalom, birodalmi örökség
- hatalmas vagyonok felszabadítása és béke – kereskedelem, bankok, textilipar, kézművesség, utazók
- a vagyon forrása a föld
- arabizáció, magaskultúra, költészet, tudományosság, irodalomkritika, próza: ḥadīṯ, sunna, tafsīr, tārīḫ, filológia, adab
12. Miféle siíta irányzatok voltak az abbászida időszakban és mi jellemezte azokat?
- Az cAbbászidák viszonya a sícitákkal ellentmondásos volt. Általában politikai ellenfélnek tartották és üldözték őket. Egyik részüket teljesen elutasították, szélsőségeseknek (ġulāt) nevezték őket. Perzsa és gnosztikus eredetű nézeteket tulajdonítottak nekik. A többi sícita valamelyest mérsékeltebb nézeteket vallott. Az cAbbászidák eredetileg sícita jellegű tömegmozgalom támogatásával kerültek hatalomra, de a sícita törvények elutasították a hatalmukat. Al- Manṣūr kalifa (136/754- 158/775) idejében sícita felkelés tört ki, amelyet még egy híres jogtudós, Mālik ibn Anas is támogatott, de ezt fegyverrel elverték. Al-Mahdī kalifa már a békére törekedett, de utódai, al-Hādī (169/785- 170/786) és ar-Rašīd (170/786- 193/809) folytatták a korábbi sícita ellenes politikát. Al-Ma’mūn kalifa ismét békülni próbált, de ez is kudarcba fulladt. Olykor békében éltek, olykor pedig üldözték őket. Az cAbbászidák a Próféta családját tágabb értelemben értelmezték, azaz belevették cAlī és al-cAbbās leszármazottait, ezzel szemben a síciták értelmezése szerint kizárólag cAlī utódai tekinthetők elfogadottnak. A sícitákkal megromlott az cAbbászidák kapcsolata, ezért a szunnita iszlám felé fordultak.
ötös síciták (záiditák): Zaidiyya, Zaidism or Zaydism (Arabic: الزيدية az-zaydiyya, adjective form Zaidi or Zaydi) is a Shī’a madhhab (sect, school) named after the Imām Zayd ibn ˤAlī. Followers of the Zaidi fiqh are called Zaidis (or occasionally, Fivers by Sunnis).
hetes ( iszmáiliták): The Ismāʿīlī get their name from their acceptance of Ismāʿīl ibn Jaʿfar as the divinely appointed spiritual successor (Imām) to Jaʿfar aṣ-Ṣādiq, wherein they differ from the Twelvers, who accept Mūsà al-Kāżim, younger brother of Ismāʿīl, as the true Imām.
tizenkettes (imámita): http://en.wikipedia.org/wiki/Imam; itt a 12 imám listája
13. Mit jelentett a muszlim nemzetköziség és melyek voltak azok a tényezők amelyek a sokféle muszlim részfejedelemséget egységben tartották?
Az arab hódítások következményeként Kína határától az Atlanti- óceánig terjedő térség egyetlen, hatalmas gazdasági egységgé változott. Ez nagy előnyökkel járt, pl nyersanyagokat lehetett szállítani távoli helyekre, ezáltal lehetővég tette különböző iparágak fejlődését. Ilyen például a textilipar, amelyet a máshonnan származó gyapjú és máshol előállított festékek segítettek előre. Az egyiptomi üvegiparra nagymértékben hatott az iraki technika. 3. hasznos következmény a pénz szabad áramlása. Végül pedig lehetőség nyílt kész termékekkel való kereskedelemre, ami az ipart és a kereskedelmet is segítette. A kereskedelem nem csak a birodalomra korlátozódott, így Nyugaton főként a szaharai és a szub-szaharai Afrikára, Keleten Indiára és más régiókra is. Afrikából származott az arany, keleti termékek voltak a luxuscikkek. Ilyen pl az illatszerek, fűszerek, drágakövek, selyem és a festék szintén. Tengeri és szárazföldi utakat egyaránt használtak, de a tengeri jelentősebbnek számított. Jelentős tengerparti városok jöttek létre a Perzsa-öböl partján. Kereskedelmi kapcsolat fűzte őket az északi népekhez is, különösen a Volga- vidékén élőkhöz, ezáltal Skandináviából származó állatbőrhöz jutottak. A muszlim kereskedők által az iszlám is hódított, Közép-Ázsiában, Indiában, Délkelet-Ázsiában vagy éppen Kínában ők voltak a kizárólagos képviselői. Az cAbbászida kor virágzása idején szerény volt a kereskedelem az iszlám világ és Nyugat-Európa között. Henri Pirenne francia történész elmélete szerint az arab hódítások megtörték a mediterrán világ gazdasági egységét. A Mediterráneum gazdasági egysége helyett az arabok új szárazföld-központú egységet teremtettek, amely egyesítette a térség déli és keleti partvidékét a Kelet térségével. A gazdasági fejlődéssel a népesség növekedése is együtt járt, ez köszönhető volt a magasabb születési aránynak, illetve a kedvezőbb egészségügyi- és életkörülményeknek. Afrikából rabszolgák, Közép-Ázsiából pedig türk rabszolgakatoná k áramlottak a birodalomba. A lakosság leginkább a városokban növekedett meg, ez segítette az urbanizációt.
14. Mi a különbség a kalifa, a vezír, az emír, a szultán és az amir al-umara’ tisztsége között?
Kalifa (Arabic: خليفة; /khalīfah/) az állam feje és az umma vezetője; Mohamed politikai utóda, nem csak politikai, hanem vallási vezető is egyben; Amīr al-Mu’minīn (أمير المؤمنين): a hívők fejedelme
Vezér, vezír ((Persian: وزير) tanácsadó, vagy miniszter, javarészt politikai, néha vallási tisztség; maga a tisztség perzsa eredetű; a Nagy Vezér általában a kormány feje, aka. miniszterelnök;
Emír (أمير; amīr): vezető, katonai parancsnok, herveg;
Szultán (سلطان): az, akinél a hatalom van; az abbászidák alatt a kormányzó, az oszmán-törökök alatt az uralkodó;
15. Gazdasági virágzás és a vagyonos rétegek növekedése
- a rablóhadjáratok során szerzett zsákmány miatt hatalmas vagyonok halmozódnak fel
- a hatalmas vagyonok a táborvárosorban koncentrálódnak
- két pénzérme: dínár és dirhem
- a pénz elősegítette a banki tevékenységet
- ipar: textil, üveggyártás, fazekasság, illatszerek, kereskedelem
- jeletős urbanizáció: kis-, és nagykereskedők
- közös kereskedelmi vállalkozások: a befektető rábízott egy összeget a kereskedőre, és részesedett a haszonból; a haszon jogosságát az iszlámjog nem kérdőjelezte meg; a hanafita jogi iskola dolgozza ki a kereskedelmi jogot
16. Küzdelem a vallási hegemóniáért
- a Korán teremtettségének kérdése körül forognak;
- al-Macmún kiadott egy rendeletet, amely szerint a Korán teremtett (muctazilitákat államvallássá elmelte), ez ellenállást váltott ki az culemá köreiben
17. Arabizáció és arab kultúra
- az arab lett a közigazgatás és a kultúra nyelve, az iszlám miatt
- arab magaskultúra, és arab köznapi kultúra, ahol az arab elemek a helyi szokásokkal keverednek
- curdi-költők: eltávolodtak a hagyományos qászidától, és a szerelmet önálló témaként dolgozták fel; al-Aḫtal, Al-Farazdaq
- új költészet: Abúl-Atáhiya, Abú Nuwás (Harún ar-Rasíd alatt)
- az irodalmi kritika erős fejlődése, terjengősség
- jelentős prózairodalom: hadísz, tafszír, naḥw (nyelvészet), adab (szépirodalom), levélirodalom, Kalila és Dimna, fordítások, filozófia, tudományosság (mágia, orvostudmány, matematika, csillagászat, földrajztudomány, új eszközök)
18. Az Abbászidák bukása
- Harún után polgárháború (8o9-813)
- zanğ-felkelés: 869-883; a Dél-Irakban mocsárlecsapoláson dolgozó fekete-afrikai rabszolgák felkelése, vezetőjük egy alida; elfoglalták Dél-Irakot és Khúzisztánt, elvágták a kereskedelmi útvonalakat
- a Buwayhidák foglalják el
- a bukás okai: társadalmi nyugatalnság, elszakadási tendenciák
- feszültségforrások: gazdag arisztokrácia, szegény köznép; adószedők mohósága (az adó a termés fele és 1/5-e között változott); beduinok s rabszolgák tömegei; török rabszolga-katonaság (gilmán); független államok létrejötte a 9. században; nem volt egységes a birodalom;
kháridzsiták
b 6, 7, 8
Háridzsita irányzatok
A háridzsita irányzat alapvetően politikai síkon különült el az iszlám más irányzataitól és erősen hatalomellenes felfogást képviselt. Míg az első két kalifát, Abu Bakrt és I. Omárt elismerik „helyesen vezetettnek” (ld. Rásidún), addig Oszmánt már káros újítások (bida) bevezetésével vádolják. A háridzsiták különválására az első fitna során került sor, amikor kiváltak Ali hívei közül, mert elutasították az egyezkedési kísérletét Muávijával, a lázadó szíriai helytartóval. Az ezt követő századokban számos szociális alapú, államellenes felkelés számára szolgáltattak ideológiát.
A háridzsitáknak három főbb irányzatuk alakult ki, az azrakiták, a sufriták és az ibáditák. Ezek közül napjainkra egyedül az ibáditák maradtak fent, Omán területén. Az azrakita és a sufrita irányzatok minden más muszlim csoportot hitehagyottnak minősítettek és az ellenük való folyamatos hadviselés doktrínáját vallották. Ennek köszönhetően az iszlám világban számos szerző aposztrofálja napjaink fundamentalista mozgalmait neo-háridzsitaként.
síiták
b 6, 7, 8
Síita irányzatok
a. Ali és a mozgalom gyökerei
Az iszlám történetének első nagy szakadása nem sokkal az iszlám megjelenése és Arab-félszigetet egyesítő diadala után következett be. Mohamed próféta 632-es halálakor nagy valószínűséggel nem rendelkezett arról, hogy ki vezesse utána a nemrég jórészt erővel összekovácsolt muszlim közösséget (umma), ami így a szétesés szélére került. Társai (szahába) azonban gyors döntést hozva megválasztották maguk közül a „helyettesét” (halífa, azaz kalifa), Abu Bakrot. A síita források szerint ekkor a kétségkívül kegyes életet élő, de még viszonylag fiatal és tapasztalatlan Alit illette volna a közösség vezetésének joga, és állítják, hogy Ali Mohamed egyértelműen kinevezett (vaszí) utódja volt. A szunnita forrásanyag kimutatható ellenállásról csak a harmadik kalifa, Oszmán (644–656) idejéből tud: I. Omar rendelkezése szerint egy társak közül választott döntőbíróságra hárult az új kalifa megválasztása, és Oszmán mellett az immár érett korú, érdemdús Ali volt a nagy esélyes. Ali ezt követően afféle passzív rezisztenciába vonult, és – ha bizonyíthatóan nem is támogatta a kalifa elleni lázongást – kapva kapott az alkalmon, amikor 656-ban a járadékaikkal elégedetlen egyiptomi katonák meggyilkolták Oszmánt.
Ali a társadalmi elégedetlenség egyik központjába, Irakba tette át székhelyét Medinából. Kúfa nemrég alapított városa, illetve a szintén nemrég létrehozott baszrai helyőrség a későbbiekben is a síita mozgalom központjául szolgált, és számos kultikus hely fekszik Mezopotámia területén mind a mai napig. A meggyilkolt Oszmán a befolyásos Omajjád család sarja volt. Távoli rokona, Muávija szíriai helytartó halálhírére nem volt hajlandó felesküdni Alira, míg az igazságot nem szolgáltat. A kalifa nem így cselekedett, hanem haddal indult Damaszkusz ellen: kitört az I. fitna. A 657-es sziffíni csata azonban Muávija ravaszságának hála döntetlenül végződött, és súlyosan megtépázta Ali tekintélyét. Míg a háttérben tárgyalások folytak, Ali az őt túl enyhe fellépése miatt elmarasztaló hívei (a később külön szektává váló háridzsiták) ellen vonult, miáltal még több hívét idegenítette el magától. A továbbiakban már ütközetre sem került sor: Alinak nem maradt elég ereje a támadásra. 661-ben egy hajdani híve a kúfai mecsetben gyilkolta meg, nyughelye fölé épült később Nedzsef városa.
b. Haszan és Huszajn
Alinak két fia született Fátima az-Zahrától, Mohamed lányától: Haszan és Huszajn. A kúfai muszlimok Haszannak esküdtek hűséget, de saját táborának zúgolódása és Muávija nyomása hatására ez utóbbi javára lemondott követeléséről. Ettől kezdve élete végéig Medinában élt visszavonultan, a híradások szerint több száz felesége és ágyasa társaságában az omajjád medinai emír, Marván ibn al-Hakam felügyelete alatt. 669-ben halt meg, egyes síita források szerint megmérgezték. Halálát követően jóval agilisabb öccse, Huszajn lett a család feje, így a harmadik síita imám.
Amikor 680-ban meghalt Muávija, az elsősorban iraki városokban (Baszra, Kúfa) tömörülő Ali-pártiak üzenetet küldtek a hidzsázi visszavonultságban élő Huszajnnak, miszerint készek támogatni igényét a trónra. Huszajn, aki addig sem ismerte el Muávija fiát, Jazídot kalifának, népes családjával és kis kísérettel elindult, miután kémeivel ellenőrizte a kúfai helyzetet. Az Omajjádokhoz hű iraki kormányzó tőrbe csalta, és az Eufrátesz partján, Kerbela közelében lemészároltatta csapatát (október 10. a keresztény naptár szerint, az iszlám holdnaptár alapján muharram 10.). Huszajn fejét Damaszkuszba küldték, ahol Jazíd eltemette. (A fej utóbb állítólag Kairóba repült.) Hasszán, illetve elsősorban Huszajn halálára, a kerbelai tragédiára a síiták a keresztény középkori misztériumjátékokhoz hasonló szertartásokkal emlékeznek. A Kerbela emlékét felidéző ünnepségeken (asúra) a keresztény flagellánsokhoz hasonló, önostorozó, sőt önmagukat karddal, késekkel vagdaló szerzetesek is részt vesznek olykor.
c. A vallássá válás útján
A kerbelai csata igen jelentős lépés volt a sía politikaiból vallási mozgalommá válásának folyamatában, mert két fontos tényezőt teremtett meg hozzá: a később rendkívül gazdaggá váló mártírkultuszt és a hívek önmarcangoló bűnbánatát. Az első bűnbánók, az ún. tavvábok alapvetően azért vádolták magukat, mert féltek segítséget nyújtani Huszajnnak és kis csapatának, pedig a közeli Kúfából megtehették volna. Muharram 10-én tartják a síiták az ásúrá elnevezésű emléknapot, ilyenkor gyakoriak az eseményeket felelevenítő misztériumjátékok (taazija), illetve sokan nyilvános önkínzást folytatnak.
A háttérbe szorult síiták eszmeisége korán kapcsolódott a hódítások következtében frissen iszlamizált, de adóügyi okokból – az iszlám alapelveinek ellentmondva – még mindig alsóbbrendűként kezelt ún. maválí-réteg elégedetlenségéhez. Jazíd 683-as halálát követően tört ki a II. fitna, melyhez kapcsolódóan 685-ben Kúfa központtal minden korábbinál jelentősebb síita felkelés robbant ki al-Muhtár, Ali imám hajdani szolgája vezetésével. Mezopotámia nagy részét az évek folyamán mindinkább független, a maválíra támaszkodó ideológiát kialakító Muhtár vezette felkelők kerítették hatalmukba, akik elméletileg Ali egy nem Fátimától származó fia, Muhammad ibn al-Hanafijja nevében léptek fel, noha az lemondott hatalmi igényeiről. Abd al-Malik kalifa óriási szerencséjére ellenfelei, Abdalláh ibn az-Zubajr ellenkalifa, a háridzsiták és síiták nem akartak egységesen fellépni ellene. A szerencsés körülményt a kalifa nem habozott kihasználni: Muhtárt és furkósbotokkal hadakozó fanatikusait, a kajszánitákat 687-ben Muszab ibn az-Zubajr, Baszra kormányzója, Abdalláh ellenkalifa fivére verte le. Ezt a nagy kudarcot követően a síita mozgalom konspiratív szakaszba lépett, és sokáig nem hallatott magáról.
d. Zajd felkelése
A csendet csak 740-ben törte meg Zajd, Ali Zajn al-Ábidín imám fia, al-Huszajn unokája, amikor Kúfában és a város környékén élő beduinok körében kezdett szervezkedni, hogy átvegye családja számára a hatalmat. Hisám kalifa kormányzója azonban értesült a konspirációról, és az ominózus napon a hívekre zárta a mecsetajtót. Zajd így helyi támogatás nélkül volt kénytelen szembe szállni a hatalommal, hiába. Hisám később keresztre feszítette és elégettette Zajd holttestét, amiért az Omajjádok bukásakor az övével is hasonló módon jártak el.
A tizenkettes síiták Zajdot pusztán mártírnak tekintik, mivel szerintük fivére, Muhammad al-Bákir volt valójában az ötödik imám. A síán belül azonban hamarosan kialakult egy mérsékelt, ún. zajdita szekta, ami Zajdot tekinti az ötödik imámnak. Az ötös síiták központja eleinte Tabarisztán volt a Kaszpi-tenger déli partvidékén, majd 9. század legvégén elfoglalták a sokáig semmilyen külső hatalomtól sem háborított Jement, és imámjaik az Oszmán Birodalom támadásai ellenére a 20. század közepéig irányították a területet. Nézeteik szerint az imám nem örökli, hanem tanulás és tapasztalatok útján szerzi meg a közösség vezetéséhez szükséges képességeket, erényt és tudást, azaz az Alidák legrátermettebbike érdemli ki az imámságot. (Jól mutatja ezt, hogy bár maga Zajd és néhány évvel később elesett fia Huszajntól származik, mind a tabarisztáni, mind a jemeni zajdita imámok Haszan utódai közül kerültek ki.)
e. Az abbászida hatalomátvétel
Az első időkben nem minden, Mohamed rokonainak vezető szerepet biztosítani kívánó mozgalom sorakozott fel egyértelműen Ali és utódai mögé – azon túlmenően is, hogy Haszan és Huszajn utódainak hívei között is ellentétek feszültek. Ali testvérének, Dzsaafar leszármazottainak is jelentős támogatói bázisa volt, de a próféta és Ali nagybátyja, al-Abbász családja is komoly megbecsültségnek örvendett. Az Abbászidák a 8. század első harmada táján kezdtek agitációba az Omajjádok ellen. A síiták nagy részét is rávették, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Ők maguk eredetileg Muhammad ibn al-Hanafijja fia, Abú Hásim Abdalláh trónigényét támogatták, aki halála előtt al-Abbász dédunokáját, Muhammad ibn Alít ismerte el az ahl al-bajt vezetőjének és legitim trónörökösnek. Muhammad halála után fia, Ibráhím, majd öccse, Abdalláh asz-Szaffáh vezette a mozgalmat, melyet Kúfából szervezett a tehetséges Abú Szaláma, és a horászáni Mervből irányított Abú Muszlim.
A síiták egy jelentős része azonban nem az Abbászidákat támogatta, hanem al-Haszan Abdalláh nevű fiának gyermekét, az an-Nafsz az-Zakijja (a „tiszta lélek”) névvel illetett Muhammadot. Számukra, bár támogatták az Omajjádok megbuktatását, keserves csalódást jelentett, amikor 750-ben az Abbászidák szerezték meg a kalifátust a ház népe nevében. Az Abbászidák ráadásul hamarosan végeztek Abú Szalámával és Abú Muszlimmal, akik továbbra is túlzott befolyással rendelkeztek, és el is költöztek Kúfából (először al-Hásimijja városába, majd a szintén újonnan épített Bagdadba). Az elégedetlenség csúcspontja az volt, amikor Muhammad an-Nafsz az-Zakijja a második abbászida uralkodó, Al-Manszúr kalifa ellen Medina központtal 762-ben lázadást indított, amit az – fivére iraki lázadásával együtt – véresen levert. Ezzel a síiták jelentős része elpártolt a kalifátustól. (Érdemes megjegyezni, hogy az ún. abbászida sía egyik vadhajtását, a rávandijja nevű mozgalmat, amely az új kalifákat istenítette, korábban szintén al-Manszúr verte le.)
f. Felügyelet alatt
A következő időszakban a síiták többsége az üldözés elől jobbnak látta békés elvonultságba menekülni. A kötelező óvatosság (takijja) eszméjének kialakításában kulcsszerepe volt a tizenkettesek hatodik imámjának, Dzsaafar asz-Szádiknak, a 743-ban feltehetően Hisám kalifa parancsára megmérgezett Muhammad al-Bákir inkább tudós, mintsem politikus fiának. Bár kisebb szélsőséges síita csoportok olykor lázongtak – így 786-ban a leverése helyéről Száhib Fahhnak nevezett haszanida Mekka környékén –, a többségi irányzat nemhogy aktív politikát folytatott volna, de még a hívek jó része előtt is titokban tartotta a vezetők ki- és hollétét, ha tehette. Ennek ellenére a kalifák tisztában voltak vele, hogy hatalmukra nézve potenciális veszélyforrást jelentenek Ali utódai, így igyekeztek felügyelni őket. Dzsaafart 765-ös haláláig – amit a hívek közül sokan mérgezésnek tulajdonítanak – több alkalommal zárták börtönbe. Fia, a hetedik imám, Múszá l-Kázim 799-ben Hárún ar-Rasíd börtönében hunyt el.
Hárún ar-Rasíd fia, al-Mamún változtatott ezen a politikán. Míg fivére, a kalifátust öröklő al-Amín ellen harcolt, magához vette Múszá l-Kázim fiát, Alí ar-Ridát, akit örökösévé nevezett ki, és egyéb gesztusokat is tett (pl. az Abbászidák fekete lobogóját a síiták zöld színére cserélte), hogy ezzel megszerezze a sía támogatását. Alí imám azonban nem élte túl a kalifát: alighogy Mamún hatalma konszolidálódott, 819-ben meghalt Tuszban – a síita hagyomány szerint maga Mamún mérgeztette meg. A következő imám, Muhammad al-Dzsavád ekkor még kisgyermek volt, de a kalifa magához vette, és egy lányát adta hozzá feleségül. 835-ben hunyt el, a hagyomány szerint felesége mérgezte meg az új kalifa, al-Mutaszim parancsára. Az ő fia, Alí al-Hádí szintén kisgyermekként örökölte meg az imámátust, és húszéves korában, 848-ban Szamarrában helyezték házi őrizetbe fiával, al-Haszan al-Aszkaríval együtt. Ali 868-ban, Haszan pedig, aki így egész imámsága alatt fogságban volt, 874-ben hunyt el házi őrizetben.
A tizenkettes sía szerint az utolsó imám Muhammad al-Mahdí, al-Aszkarí kisfia, akit titokban tartottak az Abbászidák előtt, de apja halála után gyermekként eltűnt. Ezt követi a rejtőzés (gajba) időszaka. Az ún. „kis rejtőzés” (al-gajbat asz-szugrá) 939-ig tartott, eközben Muhammad négy képviselőjén keresztül tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Az utolsó képviselő halálával kezdődött a síiták szerint mindmáig tartó „nagy rejtőzés” (al-gajbat al-kubrá), melynek során Isten magához vette Muhammad imámot, aki felkészül, hogy megváltóként (mahdí) visszatérjen valamikor a jövőben, és visszatérve megvalósítsa Mohamed próféta azóta elfajzott művét a Földön az utolsó ítélet előtt.
h. Az iszmáiliták
A 9. század végén a síának egy újabb ága alakult ki, az iszmáilitáké. Tanításuk szerint Dzsaafar asz-Szádik csak a megtévesztés érdekében tett úgy, mintha Múszá l-Kázim lenne az utódja, valójában azonban Iszmáíl nevű fia volt az – aki viszont a többi síita szerint még Dzsaafar életében elhunyt. Az iszmáiliták nem egységesek abban, hogy elfogadják-e ezt a tényt: egyesek szerint halála csak színjáték volt, mások viszont úgy tartják, hogy ha meg is halt apja életében, akkor is imám volt, és ezt tovább is örökítette fiára, Muhammadra, a hetedik imámra,[1] aki elrejtőzött, és majd visszatér mahdíként. E téren azonban szintén nem egységes az iszmáilita dogmatika: sokan magát Iszmáílt vallják a hetedik, rejtőző imámnak. A hetes síában a rejtőzés- és mahdítan sem olyan egyértelműen körvonalazott, mint a tizenketteseknél. A többségük szerint Iszmáíl leszármazottai továbbra is éltek, és hittérítőik (dáík) keresztül tartották a kapcsolatot a világgal. Az iszmáiliták egyébként erősen a neoplatonizmus hatása alatt álltak, különösen az istenség emanációja tanának tekintetében. Úgy vélték ugyanis, hogy a világnak hét periódusa van, amelyet hét, isteni kiáradást megtestesítő próféta vezet be: Ádám, Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus és Mohamed, illetve a majdan visszatérő mahdí, tanításukat pedig hét-hét közvetítő adja át az új periódus kezdetéig. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy úgy ítélték meg: a mahdí érkezésével az iszlám, azaz a Mohamed által hirdetett világrend meghaladottá vált.
Az iszmáilita tanok két mozgalomban eszkalálódtak a 10. század első felében. Az első, a komoly perzsa befolyás alatt álló karmatíké, egy rövid ideig tartó, igen erőszakos periódust hozott a Közel-Kelet történetében. Bahreini központjukból kiindulva a rablási lehetőségen kapó beduinok támogatásával működő karmatík egy perzsa rabszolgafiút neveztek ki mahdívá, meghirdetve az addigi világrend végső pusztulását. Ennek jegyében Mezopotámia és az Arab-félsziget területeit dúlták, és 928-ban Mekka városában vérfürdőt rendeztek a zarándokok között. Ekkor az új rend jegyében még a Kábából is elrabolták a fekete követ. A mozgalom vezetői azonban valamiféle belső zavar miatt hamarosan meggyilkolták a megváltót, mire a karmatík fokozatosan elvesztették támogatóikat. 950-ben még a fekete kő is visszakerült Mekkába. A karmatí mozgalom a század végére elenyészett.
Sokkal sikeresebbnek bizonyult a másik iszmáilita mozgalom, amelyhez a karmatík nem voltak hajlandóak csatlakozni. 909-ben magát Muhammad ibn Iszmáíl utódjának kiadva Ifríkijában lépett fel egy lázadó, Ubajd Alláh al-Mahdí billáh, aki hamarosan megdöntötte az Aglabidák hatalmát. Utódai, akiket a Mohamed lányától való származásuk kihangsúlyozása miatt Fátimidáknak neveztek, 969-ben elpusztították az Ihsídidák egyiptomi emírségét, és amellett, hogy imámoknak tekintették magukat, kalifai címet vettek fel. A Fátimidák állama 1171-ig állt fenn, és léte során az észak-afrikai és levantei térség meghatározó birodalma volt. Eközben azonban iszmáilita tanokat kénytelenek voltak enyhíteni – az egyetlen kivételt a labilis idegállapotú, 996–1021 között uralkodó al-Hákim jelentette, aki magát az istenség földi megtestesülésének jelentette ki, és végül valószínűleg meggyilkolták emiatt. Mindemellett a fátimida misszió folytatódott, és Haszan-i Szabbáh révén Iránban, Rasíd ad-Dín Szinán, a „hegy öregje” révén pedig Szíriában valóságos államiság jött létre a megközelíthetetlen erődök hálózatából a 11–12. század folyamán.
A két erődhálózat 1094-ig elismerte a Fátimidák imámságát, de a mozgalom ekkor kettészakadt egy örökösödési kérdés kapcsán. Al-Musztanszirnak ugyanis két fia volt, al-Musztaalí és Nizár. Ez utóbbit megölték, de a szíriai és perzsiai iszmáiliták végül őt ismerték el legitim imámnak. Az ún. nizári iszmáilitákkal a keresztesek is gyakorta találkoztak – ők voltak a merész orgyilkosságaikról hírhedt aszaszinok. A két erődhálózat a 13. század közepén szűnt meg: a Hülegü kán vezette mongolok az iráni iszmáilitákat 1256-ban hajtották uralmuk alá, a Mamlúk Birodalom szultánja, az-Záhir Bajbarsz pedig 1273-ra hódoltatta szíriai hitsorsosaikat. Bajbarsz kegye folytán az iszmáiliták lakhelyüket és némi autonómiát megőrizhettek, de végérvényesen a szultánság alattvalóivá váltak.
g. A síita iszlám tanításai
A síita és a szunnita vallási felfogás közötti különbségek csak alaposabb tanulmányozás után ismerhetők fel, mivel a muszlim hit e két irányzata egyaránt a Koránon alapul. Hitük második legfontosabb forrása a szunna, mely a Próféta példamutató életútját hagyományozta az utókorra. Síiták és szunniták egyaránt úgy vélik, hogy ezeket az összegyűjtött szövegeket az idők folyamán meghamisították, autentikusnak azonban már mindkét fél más-más szövegrészeket tekint. Így például a tizenkettes síiták nem csupán Mohamed prófétát tartják Allahtól vezéreltnek és tévedhetetlennek, de a Prófáta lányát, Fátimát és a tizenkét imámot is, és ezért nézetük szerint – a szunnitáktól eltérően – a Korán mellett azok a hagyományok is a síita jogrend alapját képezik, amelyek e további “Tévedhetetlenek” szavait és cselekedeteit foglalják magukban. Valamennyi muszlim hívő kötelessége a hitvallás és az ima, a böjt, az alamizsnaadás és a Mekkába való zarándoklat. E téren jobbára jelentéktelen az eltérés a két felekezet között. A síiták például összevonják a déli és a délutáni, illetve az esti és éjszakai imát, így hát a szunnitáknál szokásos napi ötszöri alkalom helyett naponta mindössze háromszor imádkoznak. További síita sajátosság, hogy a hívők Mekkán kívül az imámok sírjához is elzarándokolnak. A síiták szerint a kalifai méltóságot Ali leszármazottai öröklik. Bizonyos síita felfogásban már az első három kalifa uralkodása sem tekinthető törvényesnek, mert megválasztásuk az idzsmára, a hívők közmegegyezésére alapult, a síiták azonban nem az idzsmát tekintik az iszlám jog végső forrásának, hanem Ali családjának leszármazottját, akit ők nem kalifának, hanem imámnak neveznek. Az imám szó sokkal több transzcendens elemet tartalmaz, mint a kalifa kifejezés. A kalifa választott uralkodó, Mohamed helyettese, de földöntúli képességekkel nem rendelkezik. Az imám szent ember, ő nem helyettese a Prófétának, hanem megjelenítője. Minden korszaknak van imámja, függetlenül attól, hogy az imám nyílvánosan irányítja a közösséget vagy rejtőzködve él. Fontos szerepe van a síitizmusban a mahdi (megváltó) eljövetelének a végső időkben.
Szunnita ortodox jogi iskolák
B 6, 7, 8
Szunnita irányzatok
Az iszlámban a teológia szerepét a vallásjog és a jogtudomány (fikh) tölti be, mivel a hitrendszer megkérdőjelezhetetlen és a vizsgálatára nincs lehetőség. A kinyilatkoztatott vallás forrásainak hitelessége azonban, éppen ezért, központi kérdés.
A rendkívüli gyorsasággal terjedő iszlám, amelyet az áttérések állami támogatása is segített, már igen korán szükségessé tette az egységes jogrend kialakítását és szabályozását, hiszen a frissen áttért hívőkben még élénken éltek az ősi istenek képzetei, a régi szokások és hiedelmek. Szükség volt olyan, a hit alapján felépülő útmutatásokra, amelyek segítségével a már többségben lévő muszlim hívőket kormányozni lehetett. Mivel Mohamed elgondolása szerint az állam és a vallás az iszlám természeténél fogva egységes és szétválaszthatatlan, kézenfekvő az az elgondolás, hogy az iszlám államrend a teokráciára épült. Ez a kép azonban téves. A négy első kalifa alatt az állam pusztán katonai szervezet, az uralkodók a vallással kapcsolatos feladatokat a hívők művelt csoportjainak adták át. Létrejött a hittudósok, (álimok) osztálya, az ulema. A bírák (kádik) szigorú képzésétől a kalifák hatalmuk legalizálását, és ezzel együtt a hívők széles rétegeinek támogatását remélték. Az ulema azonban a saját szerepét úgy értelmezte, hogy a saria előírásait szigorúan betartó vallásos közösség olyan ellenpólust jelent majd, amely képes lesz a politika romlott világát a helyes irányba, Isten útjára terelni. A hatalomnak és a vallási életnek ez a megosztott jellege jogi, erkölcsi, politikai ellentétek csíráit hordozta magában.
Az iszlám jogrendben kezdetben a jogtudósok önálló véleményét (idzstihád) a törvény módszertani forrásának tekintették egy adott vitás kérdésben, csakúgy, mint a jogtudósok egyetértését (idzsma=konszenzus) is .
A szunniták a 11-12. századtól úgy vélték, hogy az önálló döntéshozatal (idzstihád) már nem tartható, hibás eredményekhez vezethet, így a törvények önálló forrásaként már nem fogadhatók el.
A síiták azonban továbbra is hittek abban, hogy az isteni sugallattal átitatott, a döntéseikben tévedhetetlen jogtudósok önálló következtetésekre képesek, mudzstahídek, azaz olyan személyek, akik maguk küzdenek a jogértelmezés során és végül helyes következtetésre jutnak. Ezek a jogtudósok fatvát, azaz önálló jogi szakértői véleményt adhatnak ki.
a. Ortodox szunnita vallásjogi iskolák
A szunniták és a síiták közötti jogértelmezési ellentétek és alapvető kérdések tudományos, a sariához illeszthető válaszokat igényeltek. Ilyen kérdések a trónöröklés kérdései, a kalifa cím utódlása, alapvető erkölcsi, etikai problémák, mint például az imámok csalhatatlanságába vetett hit, a hadviselés más muszlim csoportok ellen, vagy az uralkodók legitimitása.
Ezeknek a kérdéseknek a megoldására már mintegy 150 évvel Mohamed halála után különböző filozófiai, teológiai, s főként jogi elméletek alakultak ki, amelyek köré úgynevezett madzhabok (vallásjogi iskolák) csoportosultak.
A gyakorlatban a négy madzhab nem sokban különbözik egymástól. A muszlimok bármely irányzathoz szabadon csatlakozhatnak, bár jellemzően a lakóhelyük szerinti legnépszerűbb iskolát választják. Bonyolult, vitás kérdésekben a hívő kombinálhatja is a különböző irányzatok döntéseit. Mára már a különböző jogi iskolák közötti viták elcsitultak, egyrészt mert a törvényforrások alkalmazásában és nem a lényegi kérdések értelmezésében különböznek egymástól, másrészt az idők folyamán a vallásjogi kérdésekre jól használható gyakorlati megoldásokat találtak. A hivatalos statisztikák és nyilvántartások vallási rovataiban általában az említett négy ortodox iskola valamelyikét is megemlítik. Arra a kérdésre, hogy mi a vallása, többnyire azt válaszolják: Muszlim, safiita (málikita, hanafita, hanbalita) rítus szerint.
b. Hanafita madzhab
A legelső madzhab a hanafita, Abu Hanífa (699-767) jogtudós, eredetileg kúfai kalmár köré szerveződött. A muszlim jogtudomány (fikh) elismert szakértőjeként síkraszállt az Omajjádok legitimitása mellett. Úgy vélte, az alattvalói részről tanúsított jámborság és a vallási türelem az uralkodókat is megilleti, amennyiben azok “megérdemlik”. Tanításának központi eleme a közösség és az uralkodó viszonya, amelynek vonatkozásait szőrszálhasogatásig menő vitákban finomítottak, amíg az igazságos társadalomról alkotott Korán-képet a valós viszonyokhoz igazították.
A Korán meglehetősen kevés jogi támpontot nyújtott a társadalom akkori állapotára vonatkozóan, ezért a Prófétáról és környezetéről gyűjtöttek elbeszéléseket és történeteket (hadísz), hogy összehasonlítsák az adott jogi problémát a Próféta és környezete cselekedeteivel. Ezzel párhuzamosan a muszlim közösségekben kerestek szokásokat (szunna), amelyek eredetét próbálták visszavezetni a Prófétára vagy annak egy társára. Ezzel megbízható tudásra (ilm) tehettek szert, ami segített dönteni a jó és a rossz között.
Mivel a hanafita iskola nagy teret enged a személyes értékelésnek (rá’i), rugalmasnak és liberálisnak tartják. Abu Hanífa úgy vélekedett, hogy a jogtudósnak akkor is képesnek kell lennie helyes jogértelmezést, ítéletet alkotni, ha az adott kérdésben nincs a hadíszokban vagy a szunnában odaillő példa.
A hanafita iskola az Abbászidák és az oszmánok állami irányzata volt, Irakban, Törökországban, de Közép-Ázsiában és Pakisztánban is vannak fontos jelenkori csoportjai. A muszlimok egyharmada tartozik ma a hanafita irányzathoz.
c. Málikita madzhab
A főként szokásjogra alapozó málikita irányzat Málik ibn Anaszról (715-795) kapta a nevét, aki a Próféta medinai viselkedését vizsgálva alakította ki jogi rendszerét. A masznava, vagyis a muszlim közösség érdekeit helyezi tanításának középpontjába. Muvatta (Járt út) című munkája a Próféta és a medinai közösség eredeti szokásainak (szunnájának) összefoglalása. A muszlim Spanyolországban és a Magreb-államokban elterjedt iskola volt, a mai Észak-Afrika, Magreb-államok, Mauritánia, Nigéria, Szudán, Kuvait első számú jogi iskolája.
d. Sáfiita madzhab
A harmadik irányzat a sáfiita. A szegény gázai családból származó jogtudós, Muhammad ibn Idrísz as-Sáfii (767-820), aki Málik ibn Anasz tanítványa volt, úgy vélte, méltatlan lenne az iszlámhoz, ha fő törvényeit egyetlen város vagy egy közösség eredeti szokásai alapján határoznák meg. Helyesebbnek tartotta, hogy a jogrendet a hadíszokra, vagyis a hagyományokra alapozzák, hiszen az tágabb kitekintést nyújthat a formálódó muszlim birodalomra. Sáfii rendkívül fontosnak tartotta, hogy a hagyományok átöröklésének folyamatát kizárólag megbízható, forrásokkal alátámasztott közvetítők útján lehessen igénybe venni a jogalkotás folyamatában. Ha a lánc megszakad vagy a forrás nem megbízható, a hadísz nem használható jogforrásként, mivel nem hiteles. A jogtudós fellépésével megpróbálta összehangolni Abu Hanífa által preferált idzstihád (önálló jogi vélemény) és a hadíszok fontosságát hangsúlyozó iskolák tanításait. A jog négy forrását határozta meg: A Koránt, a Próféta szunnáját, a közmegegyezést (idzsma) és az analógiát (kijász).[7] Analógia alkalmazására abban az esetben kerülhet sor, ha olyan új esetek merülnek fel, melyekre nézve a biztos tudást biztosító források (Korán, szunna, idzsma) nem tartalmaznak. Egy jogi vélemény kialakítása során a döntő szó al-Sáfii tanítása szerint az idzsma, amely még akkor is mérvadó, ha a másik három jogforrás az adott kérdésben nem tartalmaz fogódzót. Sáfii jelentősége abban állt, hogy ösztönözte a hadíszkutatást, mindenekelőtt al-Buhári (†870) és Muszlim ibn al-Haddzsádzs (†878) munkái révén, így a saría két jelentős hadíszgyűjteménnyel is bővült, amely igyekezett egységes keretbe foglalni a muszlim hitgyakorlatot az arab világban.
A saria, Málik ibn Anasz és as-Sáfii munkája nyomán, nem csak az egyszerű muszlim hívő számára jelölte ki a vallási élet határait , hanem magukat az uralkodókat is figyelmeztette hatalmuk korlátaira. A kalifák már nem a Próféta örökösei a szó szakrális értelmében, hatalmuk nem önmagától való és természetes, hanem ők is alávetettjei a saríának, amelyet a megbízható jogforrások határoznak meg. A kalifák elsődleges feladata a muszlim értékek és a törvény védelme, betartatása. Az az eszme, hogy a törvény előtt a kalifától a koldusig minden muszlim egyenlő, új vonásként jelent meg a középkori világban, és hosszú távú következményei voltak az iszlám fejlődése során. Mivel isten és ember között nincs helye közvetítőnek, nem jelenik meg a papság rendje és hierarchiája a társadalmi rétegződés és a kulturális élet folyamataiban.
e. Hanbalita madzhab
A negyedik irányzat a hanbalita madzhab, amely Ahmad ibn Hanbal (780-855) nevéhez fűződik, aki a racionális irányzatokkal ellentétben ragaszkodott a Korán antropomorfisztikus elképzeléséhez. Ibn Hanbal számára Abu Hanifa és a ra’i (személyes értékítélet) módszere elfogadhatatlan volt, és ezért támadták a hanafita iskola képviselőit. A hanbalita iskola viszonylag kicsi, konzervatív, igen vallásos és szigorú tradicionalizmust képviselt. A hadíszt szinte szó szerint értelmező tanítása harcosan szemben állt az inkább racionalista elveket valló[8] másik három iskolával. Az iskola szerint Mohamed és társainak cselekedetei, életvitele és erkölcsi felfogása minden muszlim számára szigorúan követendő, és csakis ezzel teljesíthetik a Korán parancsát és isten akaratát. A hanbaliták nem maradtak meg a szellemi vetélkedés szintjén, hanem tanaikat sokszor erőszakkal érvényesítették. Harcos hanbaliták csapatai dúlták fel a korabeli városi élet színtereit, üzleteket támadtak meg, hangszereket törtek össze, üldözték a dalt, a táncokat és esküdt ellenségeiknek tekintették a szúfikat, akik Istenhez oly módon próbáltak közeledni, amely Mohamed tanaitól teljességgel idegen. Ahmad ibn Hanbal úgy tartotta, hogy a málikiták, hanafiták és a sáfiiták felesleges spekulációkkal ferdítik el az amúgy tiszta és világos tanításokat, ezért károsak.[9] Az évszázadok során az irányzat viszonylagos népszerűtlensége miatt elenyészett volna, ha nem állnak ki mellette neves és művelt jogtudósok, mint például ibn Tajmijja (1263–1328).
A három vallásjogi iskola azonban elismerte a hanbalita tanokat, és az ortodox szunnita iskolák részeként tartotta számon. A hanbalita mazdhab merevsége és szigorú elvei miatt nem volt túl népszerű, de a fundamentalista mozgalmak ibn Hanbal tanításait sűrűn a zászlaikra tűzték. Alapvető szerepe volt a vahhabita mozgalom kialakulásban, a mai Szaúd-Arábia állami irányzata. Kisebb közösségei vannak Szíriában, Algériában, Irakban és Afganisztánban.
Szunnita teológiai-filozófiai (kalám) iskolák
A vallásjogi iskolák mellett, az iszlámban kialakultak a metafizikai kérdésekhez dialektikus módon közelítő teológiai-filozófiai (kalám) iskolák. Ezek közül a legfontosabbak az asaarita, mátúrídita, murdzsita, mutazilita, dzsabrita és kadarita. Az egyes kalám-irányzatok tételei fontos alapját képezik a vallásjogi iskolák, illetve a misztikus irányzatok (→szúfik) teológiai tételeinek (hitvallás = akída). A jogtudomány mellett a dialektus jellegű teológia – lévén az umma úgy politikai, mint vallási közösség – jóval kisebb szerepet kapott, és főleg eleinte, alapvetően politikai természetű kérdésekkel foglakozott, például a kései Omajjád-korszakban az eleve elrendelés (kadariták) és a szabad akarat (dzsabriták) kérdésével, illetve a 9. század elején a Korán teremtett (mutaziliták) vagy öröktől létező voltával kapcsolatos vitákban. Ezeket a vitákat sosem zárták le hivatalosan – erre a muszlim világ politikai széttagolódása és az egyházi jellegű szervezet hiánya miatt nem is lett volna mód –, de a közvélemény által elfogadott válasz diadalát (vagyis idzsmává, közmegegyezéssé válását) követően jellemzően nem kezdődtek újra.
A szunnita és síita szakadás eredményei
B6, 7, 8
1. A szunnita és síita szakadás okai
A szunniták onnan kapták a nevüket, hogy szerintük a szunnát (Mohamed és társainak Koránban nem rögzített hagyományait, a hadíszokat) ők követik a leghívebben.
A síiták (síat Ali, azaz „Ali pártja”) is követik a hagyományokat, azonban azokat újabbakkal egészítették ki (például Ali példabeszédeivel és leveleivel), illetve ők a szunniták egyes hagyományait nem tartják hitelesnek.
A szakadás okai eredetileg utódlási kérdésekre vezethetők vissza. A síiták a Próféta családjának leszármazási vonalát követve tesznek hitet vallásuk autentikus folyamatossága mellett, míg a szunniták a „társak” döntéseire helyezik a hangsúlyt ebben a kérdésben. A háridzsiták a legjámborabb és istenfélőbb muszlimot tartották a közösség vezetésére a leginkább alkalmasnak, szerintük Isten akaratát földi hatalmi harcok nem befolyásolhatják.
A síiták elutasítják az első három kalifa legitimitását, egyedül Ali (Mohamed unokatestvére és veje) és felesége, Fátima leszármazási vonalát ismerik el jogosnak. Az emberi hatalom által trónra ültetett kalifákkal (legyenek bár Mohamed közvetlen társai) szemben a Próféta spirituális szellemi örökösének a mindenkori imámot tartják, aki felhatalmazását Mohamed és elődei közvetítésével, egyenesen Istentől kapta. Az első imám Ali. Alit a szunniták is elismerik és nagy becsben tartják, a síiták azonban titkos ismeretek tudójaként tartják számon és kiválasztottként tisztelik. Ezt a lehetőséget a szunniták határozottan elutasítják. Szerintük Mohamed nem jelölt ki utódot, az utódválasztás joga a muszlim közösségé. A síiták küzdelme az imámok elismeréséért nem csak utódlási harc. Szerintük a muszlim közösség fennmaradásának záloga az Allahtól eredő átöröklött tudás, amelynek következménye az imámok csalhatatlansága, így az imám a közösséget mindig a helyes úton képes vezetni. A síiták és az uralkodó szunnita tábor közötti ellentét Ali fia, Huszajn vértanúhalála után vált végleg kibékíthetetlenné (Kerbelai csata[1]), egyúttal ez az esemény a síita közgondolkodást transzcendens, vallásos irányba befolyásolta. Az iszlám története során a síiták törekvéseit folyamatosan balszerencse kísérte. Ali és Fátima gyermekei, Haszan és Huszajn erőszakos halált haltak, utóbbit a kerbelai csatatéren mészárolták le, amelyről a síiták évente megemlékeznek. Minden tettüket állandó gyász és szenvedéstudat hatja át, szerencsétlenségükre vonatkozó jövendöléseket költött hadíszok útján adnak Mohamed szájába. Ali leszármaztatási vonalának értelmezése további vitákra adott lehetőséget, amely csírájában hordozta a síitizmus további tagolódását.
A síiták a szunnitáktól a következő fő hittételekben térnek el (Vámbéry Ármin és Goldziher Ignác összefoglalásában):
1. Ali mint nagy szent tisztelete, ezzel együtt a trónbitorló kalifák és családtagjaiknak átkozása (ez vallási törvény is egyben) minden síita kötelessége. A szunniták is becsülik Alit, de isteni tisztelet egyedül csak Allahot illeti meg.
2. A szunnita hit jogi iskoláinak (rítusok, madzhabok) megvetése, saját jogi iskolák létrehozása.
3. Ali és mártíromságot szenvedett leszármazottainak ünnep- és gyásznapjainak megünneplése, búcsújárás és zarándoklat nem csak Mekkába, hanem az összes mártír temetkezési helyére.
4. A keresztényeket tisztátalannak tartják.
5. Nem szükséges előimádkozó, nem szükséges szőnyeg, imádság közben nem Mekka felé fordulnak, mint a szunniták, hanem Kerbela felé.
6. A polgári törvények megengedik az ideiglenes házasságot (mutaa).
7. A vallási dolgok vezetésére hivatott testület (mudzstahidok) tagjait a leszármazás és kegyes élet alapján maga a nép választja, míg a szunnitáknál a imámokat és kádikat a kalifa vagy a kormányzat nevezi ki. Az imámokhoz való ragaszkodás a síita iszlám hatodik pillére.
8. Az imámok „tanító tekintélyek”, a Próféta örökösei, míg a szunnitáknál a kalifa csak végrehajtó hatalom (a saría megvalósítója). Az imámok bűntelenek és csalhatatlanok. A szunniták is tisztelik a Próféta leszármazottait, azonban szerintük Istenen kívül nem létezik csalhatatlanság.
9. Idzstihád (személyes jogi vélemény) jogosultsága, míg a szunniták szerint a muszlim közösség konszenzusa (idzsmá) a mérvadó.
1o. Törvény engedélyezte színlelés, azaz a síitának szabad szunnitának kiadnia magát, ha élete vagy birtoka veszélyben forog (takíja, elővigyázatosság). Ez nem pusztán engedély, hanem kötelesség is.
11. A síiták egykor az egész észak-afrikai tengerpartot ellenőrzésük alatt tartották, csakúgy, mint Arábiát, Perzsiát, (Fátimidák) de ma már csak Iránban (a 16. századtól államvallás), Irakban, Libanonban, Bahreinben és Azerbajdzsánban alkotnak jelentős vallási csoportokat.
12. A három politikai irányzat földrajzi elkülönülése viszonylag korán bekövetkezett. Ali táborából kivált háridzsiták már a 7. században önálló politikai pártként léptek fel, majd szigorú puritán nézeteik lassan vallási színezetet öltöttek. Elsősorban Kelet-Arábiában és Észak-Afrikában gyarapították híveiket.
[1] Az iszlám korai történetében fontos szerep jutott a mai Kerbelát övező síkságnak. 680-ban Damaszkuszban meghalt Muávija ibn Abí Szufján, az első omajjád kalifa. A közreműködésével megbuktatott Ali ibn Abí Tálib kisebbik fia, Huszajn elérkezettnek látta az időt arra, hogy a kalifátust visszaszerezze, és seregével Muávija fia, Jazíd ellen vonult. 680. október 10-én (muharram hó 10. az iszlám holdnaptár szerint) a mai Kerbela melletti síkon az Omajjádok tervükről értesülő kormányzójának csapatai rátörtek táborára, és lemészárolták Huszajn seregét és számos családtagját. A csatában maga Huszajn, és féltestvére, Abbász ibn Ali is elesett, és a közelben emelt mauzóleumban temették el őket. A tragikus esemény, Mohamed próféta unokájának halála a síiták leghosszabb, tíz napig tartó gyászünnepe (ásúra). Az elkövetkezendő évtizedekben a sírok fölé emelt hatalmas mecset a síiták egyik legszentebb zarándokhelyévé vált, s körülötte lassan kialakult maga a város is. Kerbelát immár évszázadok óta évente több százezres zarándoksereg keresi fel. A mecset kupoláját és két minaretjét a 18. század végén iráni adományokból színarannyal vonták be.
forrás: wikipédia


Legutóbbi hozzászólások