hand out 9
5. A Korán és a tafszír
- Ismail ibn Kaṯīr, Tafsīr al-Ğalālayn, Tanwīr al-Miqbās min tafsīr ibn cAbbās
- mi a tafszír célja?
1. meghatározni a stílust és az ékesszólást
2. megmagyarázni a kevésbé ismert szavakat
3. megmagyarázni a kevésbé érthető versek jelentését
4. törvényeket és szabályokat vonni ki a szövegből
5. a metaforákat és a képes beszédet megmagyarázni
6. az ellentmondó verseket kibékíteni
7. a példabeszédek céljának kibontása
8. a K-ban nem szereplő helyek és nevek megadása
a. ki írhat tafszírt?
1. klasszikus arab
2. arab filológia (diakritikus jelek)
3. arab morfológia (gyökök és képzett szavak)
4. al-ištiqa’aq: a gyökök ismerete, etimológia
5. ilm ul-ma’ani: szintaxis
6. ilm ul-baya’an: metaforák, metonímiák, nyilvánvaló és rejtett jelentés
7. ilm ul-badl’: retorika
8. ilm ul-qira’t: különböző olvasatok
9. ilm ul-aqa’id: ami nem értelmezhető szó szerint
10. usul ul-fiqh: az iszlámjog elmélete
11. asbāb un-nuzūl: a kijelentés okai
12. ilm ul-nasḫ: eltörölt áyák
13. fiqh: iszlámjog
14. ilm ul-hadīṯ: a Próféta hagyománya
15. ilm laduuni: ihletettség
a tafszír forrásai:
1. Korán – magát magyarázza, világos, érthető kijelentés
2. hadīṯ:
3. ṣaḥāba: a társak
4. arab irodalom
5. israciliyyāt: zsidó-keresztény tradíció
6. nyelvészet
7. történeti források (a kijelentés helye)
8. a kijelentés céljai: h az ember boldog legyen; vallás, élet, leszármazás, intellektus, vagyon
9. szocio-kulturális környezet
A próféták feladata az iszlámban a következő:
1. Isten prófétákat küld, hogy az embereket az Ő útjára vezesse ;
2. a küldöttek figyelmeztetik a népeket Isten útjára ;
3. a küldöttek Isten vezetését hozzák el az emberek számára jelek formájában, tanítanak és megmutatják a megtisztulás útját ;
4. Isten kinyilatkoztatja, hogy a neki és a Küldöttének való engedelmesség jutalma a Paradicsom ;
5. aki nem engedelmeskedik, a Pokolban fog égni ;
6. Isten kijelenti, hogy csak azután ítéli meg az embreket, miután hallották az ő szavát,és mindenkit a saját cselekedetei szerint fog megítélni ;
7. akik hallották Isten üzenetét, nem hozhatják fel kifogásként az érdektelenséget .
A prófétaság megkülönböztető jelei az iszlámban (calāmāt, dalā’il, imārāt an-nubūa) olyan jelek, amelyek alapján felismerhető, ha valaki próféta:
1. hiányállapot,
2. morális csalhatatlanság,
3. cselekedetek, amikkel a vallást támogatja: ima, istentisztelet, alamizsna, jótékonykodás, mások rávétele arra, hogy a vallást gyakorolják,
4. nemes származás, jó hírnév
5. csodák, amelyek az üzenet hitelességét igazolják.
- előkép, de nem ugyanabban az értelemben, mint a kereszténységben
- az imitatio Christi a szunnita iszlámban (szúfik kivétel) elképzelhetetlen
hand out 7
A kalám kozmológiai istenérve
- Isten, mint első ok
- Arisztotelész, Johannes Philoponus, al-Kindi, Saadia Gaon, al-Gazáli, Ibn Rusd, Aquinói, Sz. Tamás, Szent Bonaventura
- az érv rekonstrukciója:
1. minden létezőnek van oka
2. a teremtés létének van kezdete
tehát
3. a teremtésnek van oka
4. mivel fizikai oka nincs, ezért az ok személyes, és Isten létében keresendő
- az oksági viszonyban visszafelé kell legyen egy első ok
- Arisztotelész: minden mozgás egy más mozgásból származik, ezért kell legyen egy első mozgató
- al-Kindi érvelése:
1. az univerzumnak mindegy volt, hogy létezik-e vagy sem, ezért kellett egy ok, amely a létezésbe hívja (implikálja azt, hogy a világ nem örök, hanem teremtett valóság)
2. Isten egysége; csak Isten egy, minden más a sok kategóriájába tartozik; szubsztancia – akcidencia; egyedül Isten létezése szükségszerű, minden más esetleges, függő, csak bizonyos feltétel teljesülése esetén igaz;
3. nem lehet a végtelenségig visszamenni az időben, kell legyen egy kezdet (AT); al-Gazáli szerint azonban ez elméletileg lehetséges
2. kalám
- Isten attribútumait logikai úton kell bizonyítani; minden vers, amelyik az attribútumokról szól, a homályos versek közé esik; Málik: feltették neki a kérdést, hogy hogyan ül Isten a trónjára; az, hogy ott ül, világos, az, hogy hogyan, az nem kikutatható, és az erről szóló beszéd újítás;
- Ibn Habnal: a Korán Isten Beszédének, mint attribútuimának egyik tartalma
- Istennek van esszenciája (zát), és öntudata (nafs), és 99 csodálatos neve – a tradicionalisták nem kérdezték, hogy ez hogyan van Istenben
- a logika szerepe: vita Bagdadban Abu Said asz-Sziráfi (979), egy arab filológus és Abu Bisr Mattá bin Yunus (94o), keresztény logikus között; a logika egyetemes eszköz, vagy csak a görög nyelvre igaz
- a trad. azt mondják, hogy a logika a görög nyelv terméke, és nem lehet az Arabra alkalmazni – a logika hitetlenséghez vezet; aki logikával foglalkozik, az eretnek; a másik oldal szerint a logika hasznos eszköz a megértésben; Ibn Hazm szerint a logika nem pótolja a kijelentést, de a logika segítségével meg lehet védeni azt;
- pl. az ok-okozat összefüggést nem lehet kivetíteni az Isten-ember viszonyra, mert ebben a helyzetben a viszony nem szükségszerű (Ibn Hazm felveti az ontológiai istenérv egyik nagy problémáját); Isten összehasonlíthatatlan, semmit sem lehet róla predikálni;
3. falszafa
A filozófusok
al-Kindi (mh.87o)
- egyik fordítói kör: Hunayn Ibn Ishaq (8o8-873) és fia, Ishaq ibn Hunayn (mh. 91o) – logikai corpusz, Galénosz orvostud. műve, természettudományos érdeklődés
- művei 9o%-a elpusztult, valószínűleg egyrészt Mutawakkil (821-861) kalifa idejében, aki üldözte a racionálisokat, vagy ha nem ekkor, akkor Hülegü kán idejében (1258, Bagdad ostroma), amikor a Tigrisbe dobálták a könyveket (írja i. Khaldún)
- másik fordítói kör: al-Kindi; ő az arab filozófiai terminológia megalkotója (A definíciókról és a dolgok leírásáról)
- két részre osztja a világot: felső – nem teremtett, láthatatlan // alsó – teremtett – látható
- Az első filozófiáról: a Létező és Isten közé egyenlőségjelet tesz (al-Farábi, és majd Ibn Sziná szerint az első filozófia a létezőről mint létezőről szól, és csak mellékesen Istenről)
- Isten természetéről: elutasítja A. elképzelését, miszerint a világ örök; az érveket Iohannis Philoponustól veszi, miszerint egy teremtett valóság nem lehet végtelen; az idő és a mozgás elkezdődött valamikor;
- negatív teológia: (upanisadok, buddhizmus, ortodoxia, tao)
- wahda: egység; Istenre alkalmazza a kategóriákat: Istenre (az Egyre) semmit nem lehet mondani, mert az már kettő (az, akiről állítom, és az, amit állítok); Ő a tiszta Egy; Istenről nem lehet semmit predikálni, állítani; negatív teológia; al-Kindi ennek ellenére mégis két dolgot állít Istenről: ő Egy, és az egység forrása a teremtményekben; Isten az egyedüli cselekvő, akire semmilyen más cselekvés nem hat; ez a kalámhoz és a mu’tazilitákhoz köti (az attribútumok megtörik Isten egységét)
- kritika: koherensnek látja az egész görög filozófiát
- al-Kindi Arisztotelész-értelmezése a neoplatonikusokon alapul
- sikerül összehangolnia az arisztotelészi, neoplatonikus és teremtésen alapuló elméleteket
- eltávolodik a Korán nyelvezetétől, ennek ellenére számára a teológia és a filozófia is Isten megismerését szolgálja
- minden dologról öt dolog állítható: genus, species, differentia, tulajdonság, akcidencia
- Isten nemcsak a végső ok (A), hanem hatóok is (Ammonius)
- De anima kommentár
- al-Kindi a prófétaságról: a Próféta könnyebben és gyorsabban jut hozzá az isteni üzenethez, és könnyebben adja tovább; a tartalom azonban ugyanaz (!)
- az érzékelhető dolgok befogadása: a próféták ezt befogadhatják álomban az ideákat (ezt majd al-Gazáli kritizálja a Filozófusok inkoherenciájában)
- Nyugaton a természettudományos munkáit ismerik (Optika, Roger Bacon)
al-Farábi (mh. 95o-951), Alfarabius
- logikát tanul (Organon, Második Analitika) Yuhanná b. Haylánnal (keresztény) Bagdadban
- két kiemelkedő keresztény tanítványa volt
- 942-ben Szíriába megy, a Hamdánidák udvarába, Szayf ad-Daula udvarába
- hatást gyakorol Ibn Szinára, Ibn Badzsára, Ibn Rusdra
- művei: a. bevezetések; b. kommentárok (a teljes Organon); c. saját művek
- a Második Tanító
- nem tesz említést sem al-Kindiről, sem ar-Ráziról
- logika és nyelvfilozófia: a logika a nyelv része vagy különálló diszciplína; Af. szerint különálló
- hat princípiumot sorol fel: 1. az első ok (Isten); a másodlagos okok (angyalok); 3. az aktív nousz (Szent Lélek, a kijelentés angyala); 4. a lélek; 5. a forma; 6. az anyag
- az Első Ok szubsztanciájából kifolyólag különbözik minden mástól, és semmi másnak nem lehet ugyanolyan exisztenciája (mert akkor kettejüknek már lenne egy valamijük, amin osztoznak)
- kommentár v. parafrázis: Kategóriák, De interpretatione, Első Analitika, Második Analitika, Topika, Szofisztikus cáfolatok, Retorika, PoétikaPorf. Eiszagogé,
- logika-vita: AF megpróbálja átültetni a görög terminológiát
- a legszisztematikusabb korai gondolkodó
- politikai filozófia; Majmonidész szerint ő a legfontosabb előd;
ar-Rázi (864-925 v. 933), Rhazes
- elsősorban orvosi munkáiról híres
- Timaiosz-kommentár, Apológia
- ő a legkevésbé ortodox az összes gondolkodó közül
- a lélek: szubsztancia, ahogy Arisztotelésznél is
- az önálló gondolkodást többre becsülte, mint a közmegegyezést – mindenki tud gondolkodni, nincs szükség közvetítőre. (próféta)
- a Próféták az ördögtől valók, csak háborúságot, vérontást és romlást hoznak
- az ész Isten egyetemes adománya – ez Isten vezetése
- Isten, Lélek, Tér, Idő, Anyag – örök létezők
- gnosztikus, neoplatonikus lélek-tan
- az atomizmus természettörvény, nem doktrína (kalám)
- Nyugaton orvosi munkáit ismerik és használják a 16. sz-ig
hand out 5
A négy ortodox kalifa kora
632–634 Az első kalifa, a Próféta apósa és barátja, Abú-Bakr lesz. Uralkodásának két évét a beduin törzsek lázadásának (ridda) leverése jellemzi. Ezek a harcok vallási és politikai jellegűek. A ridda hőse Kálid ibn al-Válid. Medina lesz Abú-Bakr és az őt követő két kalifa uralma alatt az arab világ központja.
633. május Az egyik legfontosabb, az ún. hitehagyottak elleni akrabai csatában Abú-Bakr győz. Ennek következtében az Arab-félsziget központi részei is a muszlimok ellenőrzése alá kerülnek.
634 Kálid ibn al-Válid serege másik három arab hadtesttel legyőzi a bizánciakat a Jeruzsálem és Gáza között levő Adzsnádainnál, így gyakorlatilag nyitva áll az út Palesztina felé. Ezek az első muszlim hódítások Arábián kívül.
Ebben az évben meghal Abú-Bakr, halálos ágyán kinevezi utódát, a Próféta egy másik társát, Omárt.
634–644 I. Omár kalifa uralma a nagy hódítások első hullámának a kezdete, melynek során az arabok kiterjesztik uralmukat Szíriára, Egyiptomra, Perzsia távoli területeire és más országokra.
635 Damaszkusz meghódítása.
636 A Jordán folyó egyik keleti mellékágánál, a Jarmúk völgyi csatában a bizánciak vereséget szenvednek az araboktól. Ennek következtében arab fennhatóság alá kerül Szíria, amelyet négy katonai tartományra osztanak.
637 A kádiszíjai csatában az arabok legyőzik a perzsákat, és azután megszerzik központjukat, Ktésziphónt és Nyugat-Perzsiát a szászánidáktól.
638 Jeruzsálem meghódítása.
639 I. Omar kalifa testvérének, Szíria helytartójának halála után unokatestvérét, a későbbi I. Muávija kalifát teszi helytartóvá.
639-642 Az arabok meghódítják Egyiptomot.
640 Az arabok elfoglalják az örmény fővárost, Dvínt.
641 Az arabok elfoglalják Moszul városát.
A nihávendi csata a perzsák ellen, amelyben III. Jazdagird szászánida uralkodó megmaradt seregei végzetes vereséget szenvednek.
642 Amr meghódítja Pentapoliszt.
642 Habíb ibn Maszlama és Szalmán ibn Rabía hadjáratai Örményország északkeleti területei ellen. Al-Báb elfoglalása.
643 Amr elfoglalja Tripolisz városát.
644 I. Omár kalifát meggyilkolják; utóda a súra választása következtében Mohamed egy másik társa, Oszmán lesz.
644–56 I. Oszmán kalifa uralkodása.
645 Amr hadvezért az új kalifa, I. Oszmán visszahívja; ezt kihasználva a bizánciak visszafoglalják Alexandriát. Amrot azonban visszarendelik Egyiptomba, és Nikiunál megveri a bizánciakat.
646 Amr újból bevonul Alexandriába, ezzel Egyiptom végleg muszlim uralom alá kerül.
647 Muávija behatol Kappadókiába, és adófizetésre kötelezi Kajszaríja (Caesarea) városát. Innen Frügiába indul, ahol sikertelenül ostromolja Amorion városát, majd végigrabolva a tartományt visszatér Damaszkuszba.
649 Muávija megtámadja Ciprust, és elfoglalja fővárosát. Bizánc hároméves fegyverszünetet kér, és adófizetésre kötelezi magát.
649–650 Az arabok elfoglalják Perszepoliszt, Irán déli fővárosát, a zoroasztriánusok központját.
650 Az arabok harmadik hadjárata Örményország ellen.
652 Az arabok elfoglalják Örményországot, és támadást intéznek a Kaukázuson keresztül a Kazár Birodalom ellen, de vereséget mérnek rájuk.
Az első arab támadás Szicília ellen.
653 I. Oszmán kalifa meghatározza a Korán elfogadott változatát.
654 Az arabok rövid időre megszerzik Anküra (ma Ankara) városát.
655 Sor kerül az első arab–bizánci tengeri ütközetre a lükiai tengerparton, ahol a bizánciak megsemmisítő vereséget szenvednek.
656. június 17. I. Oszmán kalifát medinai palotájában meggyilkolják. Medinában Alit választják meg kalifának.
656–661 Ali kalifátusa. Ő a Próféta unokatestvére és veje volt. Uralmát kétségbe vonja Muávija, aki Szíria kormányzója, ami az első polgárháború (fitna) kirobbanásához vezet.
656. december Az Ali és Aisa közötti csatából, a bászrai „tevecsatából” Ali kerül ki győztesen.
657 Muávija és Ali közötti csata Sziffinnél, amiben Ali volt fölényben. Azonban Ali elfogadja a békés ajánlatot, hogy a vita tisztázására semleges döntőbírákat kérjenek fel. A háridzsiták elhagyják Alit.
658 Az adruhi döntőbíráskodás Ali ellen dönt. A szíriai csapatok kikiáltják Muáviját kalifának.
658. július A nahraváni csatában Ali legyőzi a szembeszegülő háridzsitákat.
661 Alit egy háridzsita merénylő meggyilkolja. Ali fia, Haszan lemond a kalifátusról Muávija javára.
Mazhabok
a. Hanafita madzhab
A legelső madzhab a hanafita, Abu Hanífa (699-767) jogtudós, eredetileg kúfai kalmár köré szerveződött. A muszlim jogtudomány (fikh) elismert szakértőjeként síkraszállt az Omajjádok legitimitása mellett. Úgy vélte, az alattvalói részről tanúsított jámborság és a vallási türelem az uralkodókat is megilleti, amennyiben azok “megérdemlik”. Tanításának központi eleme a közösség és az uralkodó viszonya, amelynek vonatkozásait szőrszálhasogatásig menő vitákban finomítottak, amíg az igazságos társadalomról alkotott Korán-képet a valós viszonyokhoz igazították.
A Korán meglehetősen kevés jogi támpontot nyújtott a társadalom akkori állapotára vonatkozóan, ezért a Prófétáról és környezetéről gyűjtöttek elbeszéléseket és történeteket (hadísz), hogy összehasonlítsák az adott jogi problémát a Próféta és környezete cselekedeteivel. Ezzel párhuzamosan a muszlim közösségekben kerestek szokásokat (szunna), amelyek eredetét próbálták visszavezetni a Prófétára vagy annak egy társára. Ezzel megbízható tudásra (ilm) tehettek szert, ami segített dönteni a jó és a rossz között.
Mivel a hanafita iskola nagy teret enged a személyes értékelésnek (rá’i), rugalmasnak és liberálisnak tartják. Abu Hanífa úgy vélekedett, hogy a jogtudósnak akkor is képesnek kell lennie helyes jogértelmezést, ítéletet alkotni, ha az adott kérdésben nincs a hadíszokban vagy a szunnában odaillő példa.
A hanafita iskola az Abbászidák és az oszmánok állami irányzata volt, Irakban, Törökországban, de Közép-Ázsiában és Pakisztánban is vannak fontos jelenkori csoportjai. A muszlimok egyharmada tartozik ma a hanafita irányzathoz.
c. Málikita madzhab
A főként szokásjogra alapozó málikita irányzat Málik ibn Anaszról (715-795) kapta a nevét, aki a Próféta medinai viselkedését vizsgálva alakította ki jogi rendszerét. A masznava, vagyis a muszlim közösség érdekeit helyezi tanításának középpontjába. Muvatta (Járt út) című munkája a Próféta és a medinai közösség eredeti szokásainak (szunnájának) összefoglalása. A muszlim Spanyolországban és a Magreb-államokban elterjedt iskola volt, a mai Észak-Afrika, Magreb-államok, Mauritánia, Nigéria, Szudán, Kuvait első számú jogi iskolája.
d. Sáfiita madzhab
A harmadik irányzat a sáfiita. A szegény gázai családból származó jogtudós, Muhammad ibn Idrísz as-Sáfii (767-820), aki Málik ibn Anasz tanítványa volt, úgy vélte, méltatlan lenne az iszlámhoz, ha fő törvényeit egyetlen város vagy egy közösség eredeti szokásai alapján határoznák meg. Helyesebbnek tartotta, hogy a jogrendet a hadíszokra, vagyis a hagyományokra alapozzák, hiszen az tágabb kitekintést nyújthat a formálódó muszlim birodalomra. Sáfii rendkívül fontosnak tartotta, hogy a hagyományok átöröklésének folyamatát kizárólag megbízható, forrásokkal alátámasztott közvetítők útján lehessen igénybe venni a jogalkotás folyamatában. Ha a lánc megszakad vagy a forrás nem megbízható, a hadísz nem használható jogforrásként, mivel nem hiteles. A jogtudós fellépésével megpróbálta összehangolni Abu Hanífa által preferált idzstihád (önálló jogi vélemény) és a hadíszok fontosságát hangsúlyozó iskolák tanításait. A jog négy forrását határozta meg: A Koránt, a Próféta szunnáját, a közmegegyezést (idzsma) és az analógiát (kijász).[7] Analógia alkalmazására abban az esetben kerülhet sor, ha olyan új esetek merülnek fel, melyekre nézve a biztos tudást biztosító források (Korán, szunna, idzsma) nem tartalmaznak. Egy jogi vélemény kialakítása során a döntő szó al-Sáfii tanítása szerint az idzsma, amely még akkor is mérvadó, ha a másik három jogforrás az adott kérdésben nem tartalmaz fogódzót. Sáfii jelentősége abban állt, hogy ösztönözte a hadíszkutatást, mindenekelőtt al-Buhári (†870) és Muszlim ibn al-Haddzsádzs (†878) munkái révén, így a saría két jelentős hadíszgyűjteménnyel is bővült, amely igyekezett egységes keretbe foglalni a muszlim hitgyakorlatot az arab világban.
A saria, Málik ibn Anasz és as-Sáfii munkája nyomán, nem csak az egyszerű muszlim hívő számára jelölte ki a vallási élet határait , hanem magukat az uralkodókat is figyelmeztette hatalmuk korlátaira. A kalifák már nem a Próféta örökösei a szó szakrális értelmében, hatalmuk nem önmagától való és természetes, hanem ők is alávetettjei a saríának, amelyet a megbízható jogforrások határoznak meg. A kalifák elsődleges feladata a muszlim értékek és a törvény védelme, betartatása. Az az eszme, hogy a törvény előtt a kalifától a koldusig minden muszlim egyenlő, új vonásként jelent meg a középkori világban, és hosszú távú következményei voltak az iszlám fejlődése során. Mivel isten és ember között nincs helye közvetítőnek, nem jelenik meg a papság rendje és hierarchiája a társadalmi rétegződés és a kulturális élet folyamataiban.
e. Hanbalita madzhab
A negyedik irányzat a hanbalita madzhab, amely Ahmad ibn Hanbal (780-855) nevéhez fűződik, aki a racionális irányzatokkal ellentétben ragaszkodott a Korán antropomorfisztikus elképzeléséhez. Ibn Hanbal számára Abu Hanifa és a ra’i (személyes értékítélet) módszere elfogadhatatlan volt, és ezért támadták a hanafita iskola képviselőit. A hanbalita iskola viszonylag kicsi, konzervatív, igen vallásos és szigorú tradicionalizmust képviselt. A hadíszt szinte szó szerint értelmező tanítása harcosan szemben állt az inkább racionalista elveket valló[8] másik három iskolával. Az iskola szerint Mohamed és társainak cselekedetei, életvitele és erkölcsi felfogása minden muszlim számára szigorúan követendő, és csakis ezzel teljesíthetik a Korán parancsát és isten akaratát. A hanbaliták nem maradtak meg a szellemi vetélkedés szintjén, hanem tanaikat sokszor erőszakkal érvényesítették. Harcos hanbaliták csapatai dúlták fel a korabeli városi élet színtereit, üzleteket támadtak meg, hangszereket törtek össze, üldözték a dalt, a táncokat és esküdt ellenségeiknek tekintették a szúfikat, akik Istenhez oly módon próbáltak közeledni, amely Mohamed tanaitól teljességgel idegen. Ahmad ibn Hanbal úgy tartotta, hogy a málikiták, hanafiták és a sáfiiták felesleges spekulációkkal ferdítik el az amúgy tiszta és világos tanításokat, ezért károsak.[9] Az évszázadok során az irányzat viszonylagos népszerűtlensége miatt elenyészett volna, ha nem állnak ki mellette neves és művelt jogtudósok, mint például ibn Tajmijja (1263–1328).
A három vallásjogi iskola azonban elismerte a hanbalita tanokat, és az ortodox szunnita iskolák részeként tartotta számon. A hanbalita mazdhab merevsége és szigorú elvei miatt nem volt túl népszerű, de a fundamentalista mozgalmak ibn Hanbal tanításait sűrűn a zászlaikra tűzték. Alapvető szerepe volt a vahhabita mozgalom kialakulásban, a mai Szaúd-Arábia állami irányzata. Kisebb közösségei vannak Szíriában, Algériában, Irakban és Afganisztánban.
hand out 4
1. az iszlám 6 parancsa
1. Hit Istenben
2. Hit a prófétákban
3. Hit az utolsó ítéletben
4. Hit az angyalokban
5. Hit a Kijelentett könyvekben
6. Hit az elrendelésben
2. az iszlám öt pillére – arkān al-Islām أركان الإسلام
1. šahāda
2. ṣalāt - napi ötször: napkelte előtt, délben, délután, napnyugtakor, este; mindegyik meghatározott számú ruku’a-t, leborulást tartalmaz;
3. zakāt – alamizsna-adó
4. ṣawm – napkeltétől napnyugtáig, se étel, se víz; este családi összejövetel
5. hağğ – ḏū l-hiğğa hónapban; előkészület – fehér ruha, kopasz fej, ; a Kába 7x-i megkerülése, aztán 2 rakā imádság; futás a Safā és a Marwa között (Hágárra és Izmáelre emlékeznek); másnap elindulnak Minába; másnap Arafát hegye, Mohamed utolsó prédikációja – Korán-recitálás, meditáció; napkeltéig ott kell maradni; Muzdalifa – kövek gyűjtése; másnap Mina, a Sátán megdobálása; Ábrahámot háomszor kísérti meg a Sátán, amíg mennek, hogy Izsákot feláldozzák, háromszor utasítja vissza; utána ‘eid al-aḍḥa, állatáldozat; hatodik napon tawaf (Kába-kerülés), vissza Minába; utána búcsú-kerülés, elmennek Medinába, a próféta sírjához;
hand out 3 – A Korán kialakulása
A Korán kialakulása és története, magyar fordítások
- csak arabul Korán – a nyelve is szent; sokáig tilos volt fordítani;
- nem olvasott, hanem recitált szöveg; ortodoxia;
- mekkai és medinai szúrák: Th. Nöldeke
- mekkai szúrák jellemzői:
rövidek; prófétikusak; bevezető betűk; “soha” szó; ó, emberiség; Ádám és Sátán; utolsó ítélet; Pokol, Paradicsom; ayāt as-siğada; vita a sokisten-hívőkkel és a társítással;
- medinai szúrák:
ğihad; bírói ítéletek; politikai problémák; ti, akik hisztek; könnyed nyelvezet; vita a keresztényekkel és a zsidókkal;
- visszavonható Korán-versek (eltörlés)
- történet: muszlim kutatók vs. nyugati kutatók
- muszlimok: leküldetett, még M. életében leírták pálmalevelekre, és memorizálták; A társak gyűjtötték össze a szúrákat; 633-ben meghalnak 700-an azok közül, akik fejből tudták a Koránt, veszélybe kerül a tradíció; 653/654 – Oszmán féle standard verzió, majd kipontozták;
- a legkorábban fennmaradt kéziratok: Jemen (kb. 700 körüli a másolat)
- a nyugati tudósok mindezeket nem, vagy alig fogadják el;
- a sira problémaköre
- a kijelentés okai (asbāb an-nuzūl (أسباب النزول): négy ilyent ismerünk a 11. századból
- fordítások:
1. fárszi: Az első, nem teljes fordítást Salman al-Farsi, Mohamed egyik kortársa készítette még a 7. században, fárszi nyelvre, a teljes perzsa Korán-fordítás a 9. században készült el a Számánidák részére.
2. latin: 1143-ban Robertus Ketenensis (Robert of Ketton) angol szerzetes Lex Mahumet pseudoprophete, azaz “Mohamed, a hamis próféta törvényei”
3. francia, angol: franciára (A. du Ryer, 1647), angolra (G. Sale, 1734).
4. nyomtatott Korán: Pagninus Brixiensis adta ki 1530-ban Rómában, az első kritikai Korán-kiadás pedig a gyakran újranyomott Gustav Flügel-féle változat volt (1834).
5. kassai fordítás: 19. sz. ;
1947: Hollósi Somogyi József (töredékes);
80-as évek: Simon Róbert, Mihálffy Balázs;
2010: Serdián Miklós, Kiss Zsuzsanna Halima;
hand out 2 – Mohamed élete
Mohamed élete
- Rabia al-Awwal hónapban, 570 körül; – az elefánt évében: Ábraha király, miután elfoglalja Jement, felépíti az ekklésziát (al-Qullayš, القليش), és megtámadja Mekkát, azzal az ideológiával, hogy a pogányságnak vége; állítólag a mekkaiak voltak, akik megszentségtelenítették a templomot; a legenda szerint az elefántok nem akarták Mekkát megtámadni, és egy madársereg jött, és kis köveket dobált a támadókra;
- Banū Hāšim (بنو هاشم), Qurayš (القريش) törzs; korán árva lesz, Abdul Muṭṭalib (عبد المطلب), a nagyapja neveli fel, aki egyenesági leszármazottja Izmaelnek; kereskedő lesz belőle, mert ez az egyetlen pálya, ami nyitva állt előtte (Szíria, Indiai óceán, Mediterraneum)
- 595 – feleségül veszi Ḫadīğát (خديجة بنت خويلد)
- 610 ben, Hira barlangjában (Dzsabal al-Nur) kapja az első kijelentést Gábriel arkangyaltól (96,1-5): “Hirdess Urad nevében, aki teremtett, vérrögből teremtette az embert. Hirdess! A te Urad a legkegyesebb,aki írótollal tanított,megtanította az embert arra, amit nem tudott.”
- elkezd nyilvánosan prédikálni, üldüzések, egy követőjét megölik, egy másikat megkínozzák
- sátáni versek: M. Allah leányairól beszél (Kába istennői), később ezt visszavonja (ennek a történetnek az igazságtartalma igen megkérdőjelezhető)
- 617 – bojkott a klán ellen
- al-isrā’ wa-l micrāğ (الإسراء والمعراج) utazás a legtávolabbi mecsetig (al-aqṣa, لمسجد الاقصى), a Buraq nevű szárnyas ló hátán; amikor odaér, imát vezet Ádámnak, Mózesnek és Jézusnak; utána égi utazás, ahol találkozik a korábbi prófétákkal; majd elmegy a sidrat al-muntaha-hoz, a hetedik ég szent fájához (سدرة المنتهى), ahol Isten megparancsolja neki, hogy a muszlimok naponta ötvenszer imádkozzanak; ez hosszas alkudozás után ötre csökken
- Jeruzsálemet Omár kalifa foglalja el, alatta épül az al-Aqṣa mecset (Omár mecset) (befejezték 705-ben); M. a legtávolabbi pontra gondolhatott, ahol van egyistenhit; vagy ki tudja; a Szikladóm nem a mecset!
- 619 – meghal Ḫadīğa, és Abū Ṭālib, a nagybátyja; a klán vezetését Mohamed egy ellensége veszi át, aki megvonja a klán védelmét tőle, ami azt jelenti, hogy ha megölik, érte nem állnak bosszút, illetve nem kell vérdíjat fizetni;
- több közösséggel sikertelen tárgyalásokat folytat, majd végül Yaṯrīb-bal sikerül megegyezni
- jelentős zsidó lakosság, 3 zsidó törzs a 2. században, majd 2 dél-arab törzs az 5. században;
- 622 – Hiğra – Mohamed és a követői (muhāğirūn, المهاجرون): Mohamed, Ali 4. kalifa, Omár 2. kalifa, Abū Bakr 1 első kalifa, Bilal ibn Ribah 1. müezzin, Oszmán 3 kalifa;
Medinai alkotmány – az umma alapító okirata:
1. Mohamed és követői szerződést kötnek a medinai zsidó, arab, keresztény és pogány törzsekkel;
2. célja, hogy rendezze a törzsi ellentéteket;
3. tartalmazza a közösség védelmét, a vallásszabadságot,
4.Medina, mint haram (tilos benne a csata és a fegyverviselés),
5. a nők biztonsága,
6. adó, bíráskodási rendszer, vérdíj;
7. a folglyokkal való egyenlő, és nem vagyoni helyzet szerinti bánásmód; a foglyokért nem a család, hanem az umma fizeti ki a pénzt;
8. egy hívő nem öl meg egy másik hívőt egy hitetlenért cserébe, mégha az közeli rokon is;
9. a zsidók ellenségeit még akkor sem segítik, ha azok a hívők szövetségesei;
10. a béke feltételei mindenki számára elfogadhatóak és egyenlőek kell legyenek;
11. a háborús szerzett javak az államot illetik;
12. a Qurays az ellenség, senki sem védheti meg őket;
13. ha egy nem hívő megöl egy hívőt, az életével fizet, senki sem oltalmazhatja;
14. a zsidók egyenlő tagok;
15. az idegen, aki védelmebe besznek, olybá veendő, mint vendég;
- nincs meg az eredeti dokumentum, nem is biztos, hogy volt ilyen; a legteljesebb formájában Ibn Isḥāq életrajzában maradt fent;
- 624 – Badri csata: a muszlimok elkezdtek razziákat intézni a mekkai karavánok ellen; a muszlimok egy része a Q-ból származik, de a törzsi szolidaritás megszünt azzal, hogy őket kitagadták a törzsből; független gazdasági helyzetre törekedtek; Rağab hónapban megölik az első mekkait, ami vérbosszút von maga után, ráadásul R. szent hónap (a négyből az egyik), amikor nem lenne szabad ölni;
- egyik oldalon egy 40-50 fős karaván és a Q férfitagjai, másik oldalon 313 muszlim (sokan közülük frissen megtértek); a mekkaiak száma kb. 3x-osa volt a medinaiaknak, akiknek csak 70 tevéjük volt és két lovuk
- a Q azt hitte, ez könnyű győzelem lesz, és nem mozgósította a szövetséges törzseket, s valószínűleg hatalmi vetéledés is volt köztük; a Banū Hāšim nem akart a saját klánja ellen harcolni; Mohamed nyert; 70 vs. 14 áldozat; a hadifolglyokat a muszlimok nem ölték meg;
- 624: ellentét a zsidó törzsekkel, a Banū Qaynuqāca elűzése; nem tudni pontosan, hogy miért, a kiváltó ok egy nő megalázása volt; valszeg gazdasági kapcsolatokat ápoltak a mekkaiakkal, és ezt szerződésszegésnek értékelték;
- 625: Banū Naḍīr: egyik v.: Kacb ibn al-Ašraf, a törzs vezetője, felbíztatta a mekkaiakat, hogy álljanak bosszút; a másik v.: költő volt, és erotikus verseket írt a muszlim nőkről; megölték; az Uhudi csata után a törzs megkérdőjelezte Mohamed vezetői képességeit; megpróbálták megölni; Mohamed kiutasította őket, de nem mentek, erre csata; Mohamed felégette a pálmafáikat; erre elmentek, valszeg Szíriába, egy részük Mekkába;
- 625: Uhudi csata: egál
- 627: Medina ostroma; a medinaiak sáncot ástak (ez addig ismeretlen volt); a mekkaiak nem tudták áttörni; a Banū Qurayza Medina hátában átáll az ellenséghez; mikor már vesztésre álltak, csellel egymás elen uszította a törzseket;
- 630: bevonul Mekkába; elpusztítja a szobrokat és a festményeket
- 632: búcsú-zarándoklat
Bevezetés a középkori muszlim teológiába és filozófiába – tematika
Kurzus leírása, tematikája:
1. Alapfogalmak, kronológia, kontextus: törzsi társadalom, karavánutak, monoteizmus az arab világban az iszlám előtt; Edessa, Nisibis és Dzsundisápur akadémiái; indiai és szanszkrit gyökerek;
Kötelező olvasmányok:
1. Weiss-Green: Az arabok rövid története; Kőrösi Csoma Társaság, Bp., 2oo9; p.21-49;
2. F.E. Peters: The Greek and Syriac background. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 4o-51
2. Mohamed és a Korán: teológia a Koránban: tawhid, társítás, az ábrázolás tilalma, a próféták és a Próféta, Isten 99 csodálatos neve; etikai tartalom;
Kötelező olvasmányok:
1. Goldziher Ignác, Mohamed és az iszlám. in Előadások az iszlámról. Katalizátor, Bp., 2oo8; ford. Német Pál; p. 19-46;
2. Seyyed Hossein Nasr, The Qur’an and Hadith as source and inspiration of Islamic philosophy. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 27-39
3. Korán-szúrák: Fátiha (1), Tehén (2), Nők (4), József (12), Az őszinte hit (112)
3. A neo-platonizmus és hatása: neoplatomizmus, a szír tradíció, az első fordítások, a katalógus;
Kötelező olvasmányok:
1. Yegane Shayegan, The transmission of Greek philosophy to the Islamic world. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 89-1o4;
2. Christina D’Ancona, Greek into Arabic, Neoplatonism in translation. in Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 1o-31;
4. Irányzatok, jogi iskolák: szunni, si’a, a 4 nagy szunnita jogi iskola, a si’iták irányzatai; a kalifátus és az utódlás kérdése, az eljövendő imám, a jog forrásai, sari’a és fiqh;
Kötelező olvasmányok:
1. Iványi Tamás, A törvény (sari’a) az iszlámban. Kőrösi Csoma Társaság, Bp., 2oo8. p. 1-56;
2. Jany János, Klaszikus iszlám jog. (részletek);
3. Farhad Daftary, Az iszmá’iliták rövid története. L’Harmattan, Bp., 2oo6. p. 37-76
5. A szunna: hadísz, tafszír, szirat ar-raszul: a dogmatikai fejlődés;
Kötelező olvasmányok:
1. an-Nawawi, Negyven hadísz;
2. Goldziher Ignác, A dogmatikai fejlődés. in Előadások az iszlámról. Katalizátor, Bp., 2oo8; ford. Német Pál; p. 83-13o;
3. Goldziher Ignác, A régi iszlám ortodoxia viszonya az antik tudományokhoz. in Az iszlám kultúrája II. ford. Simon Róbert. p. 923-992;
4. Calder-Mojjaddedi-Rippin (ed. trans.), Classical Islam. A sourcebook of Religious Literature. Routledge, London-New York, 2oo5. p. 134-17o
6. Arisztotelész és kommentátorai: al-Kindi, ar-Razi, al-Farabi, Ibn Sziná, Ibn Rusd;
Kötelező olvasmányok:
1. Tony Street, Logic. in Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 247-265;
2. Thérése-Anne Druant, Metaphysics. in Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 327-348;
3. Charles Genequand, Metaphysics. n Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.): History of Islamic Philosophy; Routledge, London-New York, 2oo3. p. 783-8o1.;
4. Shams Inati, Logic. n Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.): History of Islamic Philosophy; Routledge, London-New York, 2oo3. p. 8o2-823.
7. A teológia válasza a filozófiára: mu’taziliták, kalám, al-Gazáli;
Kötelező olvasmányok:
1. M. Abdel Haleem, Early kalam. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 71-88;
2. James Pavlin, Sunni kalam and theological controversies. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 1o5-118;
3. Shabbir Akhtar, The possibility of a philosophy of Islam. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 1162-1169.
8. Misztikusok: szúfik, Ibn ‘Arabi, al-Gazáli;
Kötelező olvasmányok:
1. Sajjad H. Rizvi, Mysticism and philosophy: Ibn ‘Arabi and Mulla Sadra. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 224-246;
2. Seyyed Hossein Nasr, Introduction to the mystical tradition. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy.Routledge, London-New York, 2oo3. p. 367-373.
9. Andalúzia: zsidók, arabok; Ibn Gabirol, Juda Halévi, Majmonidész, Ibn Badzsa, Ibn Khaldún;
Kötelező olvasmányok:
1. Steven Harvey, Islamic philosophy and Jewish philosophy. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 349-369.;
2. Arthur Hyman, Jewish philosophy in the Islamic world. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p.677-696.
1o. Az arab filozófia hatása a középkori és újkori Nyugatra;
Kötelező olvasmányok:
1. Charles Burnett, Arabic into Latin: the recepcion of Arabic philosophy into Western Europe. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 37o-4o4.;
2. John Marenborn, Medieval Christian and Jewish philosophy. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy Routledge, London-New York, 2oo3. p. 1oo1-1o13
11. Politikai teológia: államelméletek, kalifátus;
Kötelező olvasmányok:
1. Charles E. Butterworth, Ethical and Political philosophy. Adamson-Taylor (ed.), A Cambridge Companion to Arabic Philosophy. Cambridge University Press, Cambridge, 2oo5. p. 266-288.;
2. Hans Daiber, Political philosophy. in Seyyed Hossein Nasr – Oliver Leaman (ed.), History of Islamic Philosophy. Routledge, London-New York, 2oo3. p. 841-885.
12. Teologia naturalis – párhuzamok: Ibn Tufayl, Pál, Canterbury Anselmus, Aquinói Tamás;
Kötelező olvasmányok:
1. Ibn Tufayl, A természetes ember. elektronikus kiadás: http://mek.oszk.hu/00400/00407/index.phtml;
2. Pál levelei (részletek)
13. A jelenkori iszlám problémái: vallási párbeszéd, liberális iszlám vs. fundamentalizmus, képi ábrázolások, iszlám a nyugati világban, a nők egyenjogúsága, a szekuláris muszlim állam problémája, arab nacionalizmus.
Kötelező olvasmányok: nincs, a félév során írt esszék megbeszélése.
Bevezetés a középkori muszlim teológiába és filozófiába – 2012. tavaszi félév
hasznos információk a kurzusról
A kurzus kódjai: BBN-FIL-402.18; BBN-VAL-161.6; BBN-VAL11-161.6; BMA-FILD-402.18; FLN-350.18; TANM-FIL-402.18
Előfeltétel: nincs
A jegyszerzés módjai: órai munka vagy vizsga
1. Lehetőség:
- órai jegyzet és olvasmány-jegyzet beadása, és 1 db. egyoldalas esszé előre megadott témában, leadható a félév során bármikor.
- az órai jegyzetek leadási határideje: az órát követő szerda. A jegyzetek csak akkor értékelhetők, ha legalább tíz órai jegyzet és a hozzájuk tartozó olvasmány-jegyzet időben beérkezik. Az órai jegyzet kb. egy oldalas legyen, és az olvasmány-jegyzetek egyenként se legyenek több, mint egy oldalasak. Az órához tartozó olvasmány-jegyzetek leadási határideje az órát megelőző szerda, az adott órához tartozó olvasmányokat tehát előre kell olvasni.
- Az esszé formai és tartalmi követelményei: maximum 600 szó. Az esszé témája a megadott probléma felvetése, kifejtése, konklúzió. Kérem, ragaszkodjanak a megadott terjedelemhez.
2. Lehetőség:
- vizsga (olvasmányokból, kiadott anyagokból) a félév végén, és 1 db. egyoldalas esszé előre megadott témában.
Esszétémák:
1. Karikatúrák Mohamedről – a teológiai probléma;
2. Iszlám és feminizmus;
3. Az umma és az arab nacionalizmus;
4. Muszlimok integrációja Európában;
5. Judaizmus, kereszténység, iszlám – a párbeszéd alapjai;
6. Palesztina és a zsidó állam;
7. A szekuláris muszlim állam;
8. Niqáb-viselés és női egyenjogúság
9. (Egyéb, a mai iszlámot érintő téma előzetes egyeztetés alapján)
Követelmények: jó angol nyelvtudás, az olvasmányok jelentős része angolul van
arab szövegek és fordítások – linkek
1. Al-Farabi: Kitab al-Huruf 2. rész – angolul (Arisztotelész Metafizikájának kommentárja)
Arabosok, figyelem!
megtaláltam Lane teljes szótárát a neten, ez fantasztikus!
Itt elérhető, és belinketkem az oldalsávba.
Ibn Hallikán: Száhih al-Bukhári 1 rész
Brünnow-Fischer 1o3,1 – 1o4,7
Ibn Hallikán: Száhih al-Bukhári
Név. Mondta (név), AM azt mondja, hogy ő Jazdizbah al-Dzsu’fi (D. törzsbeli) a kliensrendszer által, B. – a Koránt kívülről tudó, a hadísz-tudomány imámja, az egészség és történelem egyetem tanára.
Hadíszokat keresve (hadísz-kersőként) utazott a táborvárosban található legtöbb hadísz-tudóshoz. Írt Khoraszánban, a hegyekben, Irak városaiban, Hidzsázban, Szíriában, Egyiptomban.
Megérkezett Bagdadba, és odagyűlt hozzá [Bagdad] népe, hogy elismerjék kiválóságát, és tanusítsák egyediségét a hagyományozás és tudás tudományában.
Meséli (név) a könyvében, [aminek a címe] A tudskereső parazsa, és A Szónok (al-Hatíb) a Bagdad történelme [c. könyvében], hogy amikor B. megérkezett Bagdadba, hallottak róla a hadísz-tudósok. Összegyűltek, és fogtak száz hadíszt, összekavarták a matn-ját és az isznádját, és tették az egyik isznád matn-ját egy másik isznádhoz, és adtak tíz embernek fejenként tíz-tíz hadíszt, és megparancsolták nekik, hogy amikor megjelennek a tanácsban, és mondják el B-nak.
Megegyeztek egy időpontban, és megjelent a tanácsban a hadísz-tudósok csoportja, akik a Khoraszán népe közül való idegenek közül valók voltak, és mások a bagdadiak közül.
Amikor lecsendesedett a tanács, a tagjai által, odafordult hozzá [B-hoz] egy férfi a tíz közül,és megkérdezte őt egy hadísz felől azon hadíszok közül.
B. azt mondta: – Nem ismerem. – Megkérdezte egy másikról, és B. azt mondta: – Nem ismerem. – És egyenként folytatta, amíg kifogyott a tízből, és B. [mindre] azt mondta: – Nem ismerem.
Ott voltak a jogtudósok akik jelent voltak azok között, akik részt vettek a tanácsban, egyre egymáshoz fordulgattak, és mondogatták: ez egy okos ember. És aki ez ellen volt, az gyengeséggel és nem megfelelő tudással vádolta meg B.-t.
al-Farabi
Abū Naṣr Muḥammad al-Fārābī (Arabic: ابو نصر محمد الفارابي, Abū Naṣr Muḥammad al-Fārābī;[1] for other recorded variants of his name see below) known in the West as Alpharabius[6] (c. 872[2] – between 14 December, 950 and 12 January, 951), was a Muslim scientist and philosopher of the Islamic world. He was also a cosmologist, logician, musician, psychologist and sociologist.
Biography
The existing variations in the basic accounts of al-Farabi’s origins and pedigree indicate that they were not recorded during his lifetime or soon thereafter by anyone with concrete information, but were based on hearsay or guesses (as is the case with other contemporaries of al-Farabi).[1] The sources for his life are scant which makes the reconstruction of his biography beyond a mere outline nearly impossible.[1] The earliest and more reliable sources, i. e., those composed before the 6th/12th century, that are extant today are so few as to indicate that no one among Fārābī’s successors and their followers, or even unrelated scholars, undertook to write his full biography, a neglect that has to be taken into consideration in assessing his immediate impact.[1] The sources prior to the 6th/12th century consist of: (1) an autobiographical passage by Farabi, preserved by Ibn Abī Uṣaibiʿa. In this passage, Farabi traces the transmission of the instruction of logic and philosophy from antiquity to his days. (2) Reports by Al-Masudi, Ibn al-Nadim and Ibn Hawqal as well as by Said Al-Andalusi (d. 1070), who devoted a biography to him.
When major Arabic biographers decided to write comprehensive entries on Farabi in the 6th-7th/12th-13th centuries, there was very little specific information on hand; this allowed for their acceptance of invented stories about his life which range from benign extrapolation on the basis of some known details to tendentious reconstructions and legends.[1] Most modern biographies of the philosopher present various combinations of elements drawn at will from this concocted material.[1] The sources from the 6th/12th century and later consist essentially of three biographical entries, all other extant reports on Farabi being either dependent on them or even later fabrications[1]: 1) the Syrian tradition represented by Ibn Abī Uṣaibiʿa.[1] 2) The Wafayāt al-aʿyān wa-anbāʾ abnāʾ az-zamān (“Deaths of Eminent Men and History of the Sons of the Epoch”; trans. by Baron de Slane, Ibn Khallikan’s Biographical Dictionary, 1842–74) compiled by Ibn Khallikān.[1] 3) the scanty and legendary Eastern tradition, represented by Ẓahīr-al-Dīn Bayhaqī.[1]
From incidental accounts it is known that he spent significant time in Baghdad with Christian scholars including the cleric Yuhanna ibn Haylan, Yahya ibn Adi, and Abu Ishaq Ibrahim al-Baghdadi. He later spent time in Damascus, Syria and Egypt before returning to Damascus where he died in 950-1.[7][page needed]
Name
His name was Abū Naṣr Moḥammad b. Moḥammad Farabi, as all sources, and especially the earliest and most reliable, Al-Masudi, agree.[1] In some manuscripts of Fārābī’s works, which must reflect the reading of their ultimate archetypes from his time, his full name appears as Abū Naṣr Moḥammad b. Moḥammad al-Ṭarḵānī, i.e., the element Ṭarḵān appears in a nisba (family surname or attributive title).[1] Moreover, if the name of Farabi’s grandfather was not known among his contemporaries and immediately succeeding generations, it is all the more surprising to see in the later sources the appearance of yet another name from his pedigree, Awzalaḡ.[1] This appears as the name of the grandfather in Ibn Abī Uṣaibiʿa and of the great-grandfather in Ibn Khallekān. Ibn Abī Uṣaibiʿa is the first source to list this name which, as Ibn Khallekān explicitly specifies later, is so to be pronounced as Awzalaḡ.[1] In modern Turkish scholarship and some other sources, the pronunciation is given as Uzluḡ rather than Awzalaḡ, without any explanation.[1]
Birthplace
His birthplace is given in the classical sources as either Fāryāb in Khorasan (in modern Afghanistan)[1] or Fārāb on the Jaxartes (Syr Darya) in modern Kazakhstan.[1] The older Persian[1] Pārāb (in Ḥudūd al-ʿĀlam) or Fāryāb (also Pāryāb), is a common Persian toponym meaning “lands irrigated by diversion of river water”.[8][9] By the 13th century, Fārāb on the Jaxartes was known as Otrār.[10]
Origin
There exist a difference of opinion on the ethnic background of Farabi.[1][11][12] According to D. Gutas, “[...] ultimately pointless as the quest for Farabi’s ethnic origins might be, the fact remains that we do not have sufficient evidence to decide the matter [...][1] The Cambridge companion to Arabic philosophy also states that “[...] these biographical facts are paltry in the extreme but we must resist the urge to embellish them with fanciful stories, as the medieval biographers did, or engage in idle speculation about al-Farabi’s ethnicity or religious affiliation on the basis of contrived interpretations of his works, as many modern scholars have done [...]“[13] According to the Oxford Encyclopaedia of African Thought “[...] because the origins of al-Farabi were not recorded during his lifetime or soon after his death in 950 C.E. by anyone with concrete information, accounts of his pedigree and place of birth have been based on hearsay [...]“[14]
Medieval Arab historian Ibn Abī Uṣaibiʿa (died in 1269) – al-Farabi’s oldest biographer – mentions in his ʿOyūn that al-Farabi’s father was of Persian descent.[1][15] Al-Shahrazūrī who lived around 1288 A.D. and has written an early biography also states that Farabi hailed from a Persian family.[16][17] Additionally, Farabi has in a number of his works references and glosses in Persian and Sogdian (and even Greek but, interestingly, no Turkish; see below).[1][18] Sogdian or Turkish have been mentioned as his native language[19] and the language of the inhabitants of Fārāb.[20] Mohammad Javad Mashkoor argues for an Iranian-speaking Central Asian origin.[21] A Persian origin has been discussed by other sources as well.[22]
The oldest known reference to a possible Turkic origin is given by the medieval historian Ibn Khallekān (died in 1282), who in his work Wafayāt (completed in 669/1271) states that Farabi was born in the small village of Wasij near Fārāb (in what is today Otrar, Kazakhstan) of Turkic parents. Based on this account, some modern scholars state his origin to be Turkic.[23] Others, such as D. Gutas, criticize this, saying that Ibn Khallekān’s account is aimed at the earlier historical accounts by Ibn Abī Uṣaibiʿa, and serves the sole purpose to prove a Turkic origin for al-Farabi, for instance by inventing the additional nisba (surname) “al-Turk” (arab. “the Turk”) – a nisba Farabi never had.[1] In this regard, Oxford professor C.E. Bosworth notes that “great figures [such] as al-Farabi, al-Biruni, and ibn Sina have been attached by over enthusiastic Turkish scholars to their race”.[24]
Life and Education
Al-Farabi spent almost his entire life in Baghdad, capital of Abbasids that ruled the Islamic world.[12] In the auto-biographical passage about the appearance of philosophy preserved by Ibn Abī Uṣaibiʿa, Farabi has stated that he had studied logic with Yūḥannā b. Ḥaylān up to and including Aristotle’s Posterior Analytics, i.e., according to the order of the books studied in the curriculum, Fārābī said that he studied Porphyry’s Eisagoge and Aristotle’s Categories, De Interpretatione, Prior and Posterior Analytics. His teacher, Yūḥannā b. Ḥaylān, was a Christian cleric who abandoned lay interests and engaged in his ecclesiastical duties, as Fārābī reports. His studies of Aristotelian logic with Yūḥannā in all probability took place in Baghdad, where Al-Masudi tells us Yūḥannā died during the caliphate of al-Moqtader (295-320/908-32).[1] He was in Baghdad at least until the end of September 942 as we learn from notes in some manuscripts of his Mabādeʾ ārāʾ ahl al-madīna al-fāżela, he had started to compose the book in Baghdad at that time and then left and went to Syria.[1] He finished the book in Damascus the following year (331), i.e., by September 943).[1] He also lived and taught for some time in Aleppo. Later on Farabi visited Egypt; and complete six sections summarizing the book Mabādeʾ in Egypt in 337/July 948-June 949.[1] He returned from Egypt to Syria. Al-Masudi writing writing barely five years after the fact (955-6, the date of the composition of the Tanbīh), says that he died in Damascus in Rajab 339 (between 14 December 950 and 12 January 951).[1] In Syria, he was supported and glorified by Saif ad-Daula, the Hamdanid ruler of Syria.
Contributions
Farabi made contributions to the fields of logic, mathematics, music, philosophy, psychology, sociology, and education.
Alchemy
Al-Farabi wrote: The Necessity of the Art of the Elixir[25]
Logic
Though he was mainly an Aristotelian logician, he included a number of non-Aristotelian elements in his works. He discussed the topics of future contingents, the number and relation of the categories, the relation between logic and grammar, and non-Aristotelian forms of inference.[26] He is also credited for categorizing logic into two separate groups, the first being “idea” and the second being “proof“.
Al-Farabi also considered the theories of conditional syllogisms and analogical inference, which were part of the Stoic tradition of logic rather than the Aristotelian.[27] Another addition Al-Farabi made to the Aristotelian tradition was his introduction of the concept of poetic syllogism in a commentary on Aristotle’s Poetics.[28]
Music and sociology
Farabi wrote books on early Muslim sociology and a notable book on music titled Kitab al-Musiqa (The Book of Music). According to Seyyed Hossein Nasr and Mehdi Aminrazavi[29]: the book of Kitab al-Musiqa is in reality a study of the theory of Persian music of his day although in the West it has been introduced as a book on Arab music. He presents philosophical principles about music, its cosmic qualities and its influences. Al-Farabi’s treatise Meanings of the Intellect dealt with music therapy, where he discussed the therapeutic effects of music on the soul.[30]
Philosophy
As a philosopher, Al-Farabi was a founder of his own school of early Islamic philosophy known as “Farabism” or “Alfarabism”, though it was later overshadowed by Avicennism. Al-Farabi’s school of philosophy “breaks with the philosophy of Plato and Aristotle [... and ...] moves from metaphysics to methodology, a move that anticipates modernity“, and “at the level of philosophy, Alfarabi unites theory and practice [... and] in the sphere of the political he liberates practice from theory”. His Neoplatonic theology is also more than just metaphysics as rhetoric. In his attempt to think through the nature of a First Cause, Alfarabi discovers the limits of human knowledge“.[31]
Al-Farabi had great influence on science and philosophy for several centuries[citation needed], and was widely regarded to be second only to Aristotle in knowledge (alluded to by his title of “the Second Teacher”) in his time. His work, aimed at synthesis of philosophy and Sufism, paved the way for the work of Ibn Sina (Avicenna).[32]
Al-Farabi also wrote a commentary on Aristotle‘s work, and one of his most notable works is Al-Madina al-Fadila where he theorized an ideal state as in Plato’s The Republic.[33] Al-Farabi represented religion as a symbolic rendering of truth, and, like Plato, saw it as the duty of the philosopher to provide guidance to the state. Al-Farabi departed from the Platonic view in that he regarded the ideal state to be ruled by the prophet-imam, instead of the philosopher-king envisaged by Plato. Al-Farabi argued that the ideal state was the city-state of Medina when it was governed by the prophet Muhammad as its head of state, as he was in direct communion with Allah whose law was revealed to him.
Physics
Al-Farabi thought about the nature of the existence of void.[33] He may have carried out the first experiments concerning the existence of vacuum, in which he investigated handheld plungers in water.[34] He concluded that air’s volume can expand to fill available space, and he suggested that the concept of perfect vacuum was incoherent.[33]
Psychology
In psychology, al-Farabi’s Social Psychology and Model City were the first treatises to deal with social psychology. He stated that “an isolated individual could not achieve all the perfections by himself, without the aid of other individuals.” He wrote that it is the “innate disposition of every man to join another human being or other men in the labor he ought to perform.” He concluded that in order to “achieve what he can of that perfection, every man needs to stay in the neighborhood of others and associate with them.”[30]
His On the Cause of Dreams, which appeared as chapter 24 of his Book of Opinions of the people of the Ideal City, was a treatise on dreams, in which he distinguished between dream interpretation and the nature and causes of dreams.[30]
Philosophical thought
The main influence on al-Farabi’s philosophy was the neo-Aristotelian tradition of Alexandria. A prolific writer, he is credited with over one hundred works.[35] Amongst these are a number of prolegomena to philosophy, commentaries on important Aristotelian works (such as the Nicomachean Ethics) as well as his own works. His ideas are marked by their coherency, despite drawing together of many different philosophical disciplines and traditions. Some other significant influences on his work were the planetary model of Ptolemy and elements of Neo-Platonism,[36] particularly metaphysics and practical (or political) philosophy (which bears more resemblance to Plato’s Republic than Aristotle’s Politics).[37]
Al-Farabi as well as Ibn Sina and Averroes have been recognized as Peripatetics (al-Mashsha’iyun) or rationalists (Estedlaliun) among Muslims.[38][39][40] However he tried to gather the ideas of Plato and Aristotle in his book “The gathering of the ideas of the two philosophers”.[41]
According to Adamson, his work was singularly directed towards the goal of simultaneously reviving and reinventing the Alexandrian philosophical tradition, to which his Christian teacher, Yuhanna bin Haylan belonged. His success should be measured by the honorific title of “the second master” of philosophy (Aristotle being the first), by which he was known[citation needed]. Interestingly, Adamson also says that he does not make any reference to the ideas of either al-Kindi or his contemporary, Abu Bakr al-Razi, which clearly indicates that he did not consider their approach to Philosophy as a correct or viable one.[42]
Works
Metaphysics and cosmology
In contrast to al-Kindi, who considered the subject of metaphysics to be God, al-Farabi believed that it was concerned primarily with being qua being (that is, being in of itself), and this is related to God only to the extent that God is a principal of absolute being. Al-Kindi’s view was, however, a common misconception regarding Greek philosophy amongst Muslim intellectuals at the time, and it was for this reason that Avicenna remarked that he did not understand Aristotle’s Metaphysics properly until he had read a prolegomenon written by al-Farabi.[43]
Al-Farabi’s cosmology is essentially based upon three pillars: Aristotelian metaphysics of causation, highly developed Plotinian emanational cosmology and the Ptolemaic astronomy.[44] In his model, the universe is viewed as a number of concentric circles; the outermost sphere or “first heaven”, the sphere of fixed stars, Saturn, Jupiter, Mars, the Sun, Venus, Mercury and finally, the Moon. At the centre of these concentric circles is the sub-lunar realm which contains the material world.[45] Each of these circles represent the domain of the secondary intelligences (symbolized by the celestial bodies themselves), which act as causal intermediaries between the First Cause (in this case, God) and the material world. Furthermore these are said to have emanated from God, who is both their formal and efficient cause. This departs radically from the view of Aristotle, who considered God to be solely a formal cause for the movement of the spheres, but by doing so it renders the model more compatible with the ideas of the theologians.[45]
The process of emanation begins (metaphysically, not temporally) with the First Cause, whose principal activity is self-contemplation. And it is this intellectual activity that underlies its role in the creation of the universe. The First Cause, by thinking of itself, “overflows” and the incorporeal entity of the second intellect “emanates” from it. Like its predecessor, the second intellect also thinks about itself, and thereby brings its celestial sphere (in this case, the sphere of fixed stars) into being, but in addition to this it must also contemplate upon the First Cause, and this causes the “emanation” of the next intellect. The cascade of emanation continues until it reaches the tenth intellect, beneath which is the material world. And as each intellect must contemplate both itself and an increasing number of predecessors, each succeeding level of existence becomes more and more complex. It should be noted that this process is based upon necessity as opposed to will. In other words, God does not have a choice whether or not to create the universe, but by virtue of His own existence, He causes it to be. This view also suggests that the universe is eternal, and both of these points were criticized by al-Ghazzali in his attack on the philosophers[46][47]
In his discussion of the First Cause (or God), al-Farabi relies heavily on negative theology. He says that it cannot be known by intellectual means, such as dialectical division or definition, because the terms used in these processes to define a thing constitute its substance. Therefore if one was to define the First Cause, each of the terms used would actually constitute a part of its substance and therefore behave as a cause for its existence, which is impossible as the First Cause is uncaused; it exists without being caused. Equally, he says it cannot be known according to genus and differentia, as its substance and existence are different from all others, and therefore it has no category to which it belongs. If this were the case, then it would not be the First Cause, because something would be prior in existence to it, which is also impossible. This would suggest that the more philosophically simple a thing is, the more perfect it is. And based on this observation, Adamson says it is possible to see the entire hierarchy of al-Farabi’s cosmology according to classification into genus and species. Each succeeding level in this structure has as its principal qualities multiplicity and deficiency, and it is this ever-increasing complexity that typifies the material world.[48]
Epistemology and eschatology
Human beings are unique in al-Farabi’s vision of the universe because they stand between two worlds: the “higher”, immaterial world of the celestial intellects and universal intelligibles, and the “lower”, material world of generation and decay; they inhabit a physical body, and so belong to the “lower” world, but they also have a rational capacity, which connects them to the “higher” realm. Each level of existence in al-Farabi’s cosmology is characterized by its movement towards perfection, which is to become like the First Cause; a perfect intellect. Human perfection (or “happiness”), then, is equated with constant intellection and contemplation.[49]
Al-Farabi divides intellect into four categories: potential, actual, acquired and the Agent. The first three are the different states of the human intellect and the fourth is the Tenth Intellect (the moon) in his emanational cosmology. The potential intellect represents the capacity to think, which is shared by all human beings, and the actual intellect is an intellect engaged in the act of thinking. By thinking, al-Farabi means abstracting universal intelligibles from the sensory forms of objects which have been apprehended and retained in the individual’s imagination.[50]
This motion from potentiality to actuality requires the Agent Intellect to act upon the retained sensory forms; just as the Sun illuminates the physical world to allow us to see, the Agent Intellect illuminates the world of intelligibles to allow us to think.[51] This illumination removes all accident (such as time, place, quality) and physicality from them, converting them into primary intelligibles, which are logical principles such as “the whole is greater than the part”. The human intellect, by its act of intellection, passes from potentiality to actuality, and as it gradually comprehends these intelligibles, it is identified with them (as according to Aristotle, by knowing something, the intellect becomes like it).[52] Because the Agent Intellect knows all of the intelligibles, this means that when the human intellect knows all of them, it becomes associated with the Agent Intellect’s perfection and is known as the acquired Intellect.[53]
While this process seems mechanical, leaving little room for human choice or volition, Reisman says that al-Farabi is committed to human voluntarism.[52] This takes place when man, based on the knowledge he has acquired, decides whether to direct himself towards virtuous or unvirtuous activities, and thereby decides whether or not to seek true happiness. And it is by choosing what is ethical and contemplating about what constitutes the nature of ethics, that the actual intellect can become “like” the active intellect, thereby attaining perfection. It is only by this process that a human soul may survive death, and live on in the afterlife.[51][54]
According to al-Farabi, the afterlife is not the personal experience commonly conceived of by religious traditions such as Islam and Christianity. Any individual or distinguishing features of the soul are annihilated after the death of the body; only the rational faculty survives (and then, only if it has attained perfection), which becomes one with all other rational souls within the agent intellect and enters a realm of pure intelligence.[53] Henry Corbin compares this eschatology with that of the Ismaili Neo-Platonists, for whom this process initiated the next grand cycle of the universe.[55] However, Deborah Black mentions we have cause to be skeptical as to whether this was the mature and developed view of al-Farabi, as later thinkers such as Ibn Tufayl, Averroes and Ibn Bajjah would assert that he repudiated this view in his commentary on the Nicomachean Ethics, which has been lost to modern experts.[53]
Psychology, the soul and prophetic knowledge
In his treatment of the human soul, al-Farabi draws on a basic Aristotelian outline, which is informed by the commentaries of later Greek thinkers. He says it is composed of four faculties: The appetitive (the desire for, or aversion to an object of sense), the sensitive (the perception by the senses of corporeal substances), the imaginative (the faculty which retains images of sensible objects after they have been perceived, and then separates and combines them for a number of ends), and the rational, which is the faculty of intellection.[56] It is the last of these which is unique to human beings and distinguishes them from plants and animals. It is also the only part of the soul to survive the death of the body. Noticeably absent from these scheme are internal senses, such as common sense, which would be discussed by later philosophers such as Avicenna and Averroes.[57][58]
Special attention must be given to al-Farabi’s treatment of the soul’s imaginative faculty, which is essential to his interpretation of prophethood and prophetic knowledge. In addition to its ability to retain and manipulate sensible images of objects, he gives the imagination the function of imitation. By this he means the capacity to represent an object with an image other than its own. In other words, to imitate “x” is to imagine “x” by associating it with sensible qualities that do not describe its own appearance. This extends the representative ability of the imagination beyond sensible forms and to include temperaments, emotions, desires and even immaterial intelligibles or abstract universals, as happens when, for example, one associates “evil” with “darkness”.[59][60] The prophet, in addition to his own intellectual capacity, has a very strong imaginative faculty, which allows him to receive an overflow of intelligibles from the agent intellect (the tenth intellect in the emanational cosmology). These intelligibles are then associated with symbols and images, which allow him to communicate abstract truths in a way that can be understood by ordinary people. Therefore what makes prophetic knowledge unique is not its content, which is also accessible to philosophers through demonstration and intellection, but rather the form that it is given by the prophet’s imagination.[61][62]
Practical philosophy (ethics and politics)
The practical application of philosophy is a major concern expressed by al-Farabi in many of his works, and while the majority of his philosophical output has been influenced by Aristotelian thought, his practical philosophy is unmistakably based on that of Plato.[63] In a similar manner to Plato’s Republic, al-Farabi emphasizes that philosophy is both a theoretical and practical discipline; labeling those philosophers who do not apply their erudition to practical pursuits as “futile philosophers”. The ideal society, he says, is one directed towards the realization of “true happiness” (which can be taken to mean philosophical enlightenment) and as such, the ideal philosopher must hone all the necessary arts of rhetoric and poetics to communicate abstract truths to the ordinary people, as well as having achieved enlightenment himself.[64] Al-Farabi compares the philosopher’s role in relation to society with a physician in relation to the body; the body’s health is affected by the “balance of its humours” just as the city is determined by the moral habits of its people. The philosopher’s duty, he says, is to establish a “virtuous” society by healing the souls of the people, establishing justice and guiding them towards “true happiness”.[65]
Of course, al-Farabi realizes that such a society is rare and will require a very specific set of historical circumstances in order to be realized, which means very few societies will ever be able to attain this goal. He divides those “vicious” societies, which have fallen short of the ideal “virtuous” society, into three categories: ignorant, wicked and errant. Ignorant societies have, for whatever reason, failed to comprehend the purpose of human existence, and have supplanted the pursuit of happiness for another (inferior) goal, whether this be wealth, sensual gratification or power. It is interesting to note that democratic societies also fall into this category, as they too lack any guiding principle. Both wicked and errant societies have understood the true human end, but they have failed to follow it. The former because they have willfully abandoned it, and the latter because their leaders have deceived and misguided them. Al-Farabi also makes mention of “weeds” in the virtuous society; those people who try to undermine its progress towards the true human end.[66]
Whether or not al-Farabi actually intended to outline a political programme in his writings remains a matter of dispute amongst academics. Henry Corbin, who considers al-Farabi to be a crypto-Shi’ite, says that his ideas should be understood as a “prophetic philosophy” instead of being interpreted politically.[67] On the other hand, Charles Butterworth contends that nowhere in his work does al-Farabi speak of a prophet-legislator or revelation (even the word philosophy is scarcely mentioned), and the main discussion that takes place concerns the positions of “king” and “statesmen”.[68] Occupying a middle position is David Reisman, who like Corbin believes that al-Farabi did not want to expound a political doctrine (although he does not go so far to attribute it to Islamic Gnosticism either). He argues that al-Farabi was using different types of society as examples, in the context of an ethical discussion, to show what effect correct or incorrect thinking could have. Lastly, Joshua Parens argues that al-Farabi was slyly asserting that a pan-Islamic society could not be made, by using reason to show how many conditions (such as moral and deliberative virtue) would have to be met, thus leading the reader to conclude that humans are not fit for such a society. Some other authors like Mykhaylo Yakubovych attest that for al-Farabi religion (milla) and philosophy (falsafa) constituted the same praxeological value (i.e. basis for amal al-fadhil – “virtuos deed”), while its epistemological level (ilm – “knowledge”) was different.
forrás: wikipédia
al-Farabi, Abu Nasr (c.870-950)
Al-Farabi was known to the Arabs as the ‘Second Master’ (after Aristotle), and with good reason. It is unfortunate that his name has been overshadowed by those of later philosophers such as Ibn Sina, for al-Farabi was one of the world’s great philosophers and much more original than many of his Islamic successors. A philosopher, logician and musician, he was also a major political scientist.
Al-Farabi has left us no autobiography and consequently, relatively little is known for certain about his life. His philosophical legacy, however, is large. In the arena of metaphysics he has been designated the ‘Father of Islamic Neoplatonism’, and while he was also saturated with Aristotelianism and certainly deploys the vocabulary of Aristotle, it is this Neoplatonic dimension which dominates much of his corpus. This is apparent in his most famous work, al-Madina al-fadila (The Virtuous City) which, far from being a copy or a clone of Plato’s Republic, is imbued with the Neoplatonic concept of God. Of course, al-Madina al-fadila has undeniable Platonic elements but its theology, as opposed to its politics, places it outside the mainstream of pure Platonism.
In his admittedly complex theories of epistemology, al-Farabi has both an Aristotelian and Neoplatonic dimension, neither of which is totally integrated with the other. His influence was wide and extended not only to major Islamic philosophers such as Ibn Sina who came after him, and to lesser mortals such as Yahya ibn ‘Adi, al-Sijistani, al-’Amiri and al-Tawhidi, but also to major thinkers of Christian medieval Europe including Thomas Aquinas.
1. Life and works
Abu Nasr Muhammad ibn Muhammad ibn Tarkhan ibn Awzalagh al-Farabi was born in approximately ah 257/ad 870. He may rightly be acclaimed as one of the greatest of Islamic philosophers of all time. While his name tends to be overshadowed by that of Ibn Sina, it is worth bearing in mind that the latter was less original than the former. Indeed, a well-known story tells how Ibn Sina sought in vain to understand Aristotle’s Metaphysics, and it was only through a book by al-Farabi on the intentions of the Metaphysics that understanding finally came to him. However, unlike Ibn Sina, al-Farabi has left us no autobiography and we know far less about his life in consequence. Considerable myth has become attached to the man: it is unlikely, for example, that he really spoke more than seventy languages, and we may also query his alleged ascetic lifestyle. We do know that he was born in Turkestan and later studied Arabic in Baghdad; it has been claimed that most of his books were written here. He travelled to Damascus, Egypt, Harran and Aleppo, and in the latter city the Hamdanid ruler Sayf al-Dawla became his patron. Even the circumstances of his death are not clear: some accounts portray him dying naturally in Damascus while at least one holds that he was mugged and killed on the road from Damascus to Ascalon.
Al-Farabi became an expert in philosophy and logic, and also in music: one of his works is entitled Kitab al-musiqa al-kabir (The Great Book of Music). However, perhaps the book for which he is best known is that whose title is abbreviated to al-Madina al-fadila (The Virtuous City), and which is often compared, misleadingly in view of its Neoplatonic orientation, to Plato’s Republic. Other major titles from al-Farabi’s voluminous corpus included the Risala fi’l-’aql (Epistle on the Intellect), Kitab al-huruf (The Book of Letters) and Kitab ihsa’ al-’ulum (The Book of the Enumeration of the Sciences).
2. Metaphysics
Majid Fakhry (1983) has described al-Farabi as ‘the founder of Arab Neo-Platonism and the first major figure in the history of that philosophical movement since Proclus’. This should be borne in mind as we survey the metaphysics of the philosopher whom the Latin Middle Ages knew as Abunaser and whom the Arabs designated the ‘Second Master’ (after Aristotle). It should be noted that al-Farabi was an Aristotelian as well as a Neoplatonist: he is said, for example, to have read On the Soul two hundred times and even the Physics forty times. It should then come as no surprise that he deploys Aristotelian terminology, and indeed there are areas of his writings that are quite untouched by Neoplatonism. Furthermore, al-Farabi tried to demonstrate the basic agreement between Aristotle and Plato on such matters as the creation of the world, the survival of the soul and reward and punishment in the afterlife. In al-Farabi’s conception of God, essence and existence fuse absolutely with no possible separation between the two. However, there is no getting away from the fact that it is the Neoplatonic element which dominates so much else of al-Farabi’s work. We see this, for example, in the powerful picture of the transcendent God of Neoplatonism which dominates al-Madina al-fadila. We see this too in al-Farabi’s references to God in a negative mode, describing the deity by what he is not: he has no partner, he is indivisible and indefinable. And perhaps we see the Neoplatonic element most of all in the doctrine of emanation as it is deployed in al-Farabi’s hierarchy of being.
At the top of this hierarchy is the Divine Being whom al-Farabi characterizes as ‘the First’. From this emanates a second being which is the First Intellect. (This is termed, logically, ‘the Second’, that is, the Second Being). Like God, this being is an immaterial substance. A total of ten intellects emanate from the First Being. The First Intellect comprehends God and, in consequence of that comprehension, produces a third being, which is the Second Intellect. The First Intellect also comprehends its own essence, and the result of this comprehension is the production of the body and soul of al-sama’ al-ula, the First Heaven. Each of the following emanated intellects are associated with the generation of similar astral phenomena, including the fixed stars, Saturn, Jupiter, Mars, the Sun, Venus, Mercury and the Moon. Of particular significance in the emanationist hierarchy is the Tenth Intellect: it is this intellect which constitutes the real bridge between the heavenly and terrestrial worlds. This Tenth Intellect (variously called by the philosophers the active or agent intellect in English, the nous poiétikos in Greek, the dator formarum in Latin and the ‘aql al-fa”al in Arabic) was responsible both for actualizing the potentiality for thought in man’s intellect and emanating form to man and the sublunary world. With regard to the latter activity, it has been pointed out that here the active intellect takes on the role of Plotinus’ Universal Soul (see Plotinus).
In Farabian metaphysics, then, the concept of Neoplatonic emanation replaces that of Qur’anic creation ex nihilo (see Neoplatonism in Islamic philosophy §2). Furthermore, the Deity at the top of the Neoplatonic hierarchy is portrayed in a very remote fashion. Al-Farabi’s philosophers’ God does not act directly on the sublunary world: much is delegated to the Active Intellect. However, God for al-Farabi certainly has an indirect ‘responsibility’ for everything, in that all things emanate from him. Yet we must also note, in order to present a fully rounded picture, that while it is the Neoplatonic portrait of God which dominates al-Farabi’s writings, this is not the only picture. In some of his writings the philosopher does address God traditionally, Qur’anically and Islamically: he does invoke God as ‘Lord of the Worlds’ and ‘God of the Easts and the Wests’, and he asks God to robe him in splendid clothes, wisdom and humility and deliver him from misfortune. Yet the overwhelming Neoplatonic substratum of so much else of what he writes fully justifies Fakhry’s characterization of al-Farabi, cited earlier, as ‘the founder of Arab Neo-Platonism’.
3. Epistemology
Farabian epistemology has both a Neoplatonic and an Aristotelian dimension. Much of the former has already been surveyed in our examination of al-Farabi’s metaphysics, and thus our attention turns now to the Aristotelian dimension. Our three primary Arabic sources for this are al-Farabi’s Kitab ihsa’ al-’ulum, Risala fi’l-’aql and Kitab al-huruf.
It is the second of these works, Risala fi’l-’aql, which provides perhaps the most useful key to al-Farabi’s complex theories of intellection. In this work he divides ‘aql (intellect or reason) into six major categories in an attempt to elaborate the various meanings of the Arabic word ‘aql. First, there is what might be termed discernment or prudence; the individual who acts for the good is characterized by this faculty, and there is clearly some overlap with the fourth kind of intellect, described below. The second of al-Farabi’s intellects is that which has been identified with common sense; this intellect has connotations of ‘obviousness’ and ‘immediate recognition’ associated with it. Al-Farabi’s third intellect is natural perception. He traces its source to Aristotle’s Posterior Analytics, and it is this intellect which allows us to be certain about fundamental truths. It is not a skill derived from the study of logic, but it may well be inborn. The fourth of the six intellects may be characterized as ‘conscience’: this is drawn by the philosopher from Book VI of Aristotle’s Nicomachean Ethics. It is a quality whereby good might be distinguished from evil and results from considerable experience of life (see Aristotle §§18-21).
Al-Farabi’s fifth intellect is both the most difficult and the most important. He gives most space to its description in his Risala fi’l-’aql and considers it to be of four different types: potential intellect, actual intellect, acquired intellect and agent or active intellect. ‘Aql bi’l-quwwa (potential intellect) is the intellect which, in Fakhry’s words, has the capacity ‘of abstracting the forms of existing entities with which it is ultimately identified’ (Fakhry 1983: 121). Potential intellect can thus become ‘aql bi’l-fi’l (actual intellect). In its relationship to the actual intellect, the third sub-species of intellect, ‘aql mustafad (acquired intellect) is, to use Fakhry’s words again, the ‘the agent of actualization’ to the actualized object. Finally, there is the ‘aql al-fa”al (agent or active intellect), which was described in §2 above and need not be elaborated upon again.
The sixth and last of the major intellects is Divine Reason or God himself, the source of all intellectual energy and power. Even this brief presentation of Farabian intellection must appear complex; however, given the complexity of the subject itself, there is little option.
The best source for al-Farabi’s classification of knowledge is his Kitab ihsa’ al-’ulum. This work illustrates neatly al-Farabi’s beliefs both about what can be known and the sheer range of that knowledge. Here he leaves aside the division into theological and philosophical sciences which other Islamic thinkers would use, and divides his material instead into five major chapters. Through all of them runs a primary Aristotelian stress on the importance of knowledge. Chapter 1 deals with the ‘science of language’, Chapter 2 formally covers the ‘science of logic’, Chapter 3 is devoted to the ‘mathematical sciences’, Chapter 4 surveys physics and metaphysics, and the final chapter encompasses ‘civil science’ (some prefer the term ‘political science’), jurisprudence and scholastic theology. A brief examination of these chapter headings shows that a total of eight main subjects are covered; not surprisingly, there are further subdivisions as well. To give just one example, the third chapter on the mathematical sciences embraces the seven subdivisions of arithmetic, geometry, optics, astronomy, music, weights and ‘mechanical artifices’; these subdivisions in turn have their own subdivisions. Thus al-Farabi’s epistemology, from what has been described both in this section and §2 above, may be said to be encyclopedic in range and complex in articulation, with that articulation using both a Neoplatonic and an Aristotelian voice.
4. Political philosophy
The best known Arabic source for al-Farabi’s political philosophy is al-Madina al-fadila. While this work undoubtedly embraces Platonic themes, it is in no way an Arabic clone of Plato’s Republic. This becomes very clear right at the beginning of al-Farabi’s work, with its description of the First Cause (Chapters 1-2) and the emanation of ‘the Second’ from ‘The First’ (Chapter 3). Later in the work, however, al-Farabi lays down in Platonic fashion the qualities necessary for the ruler: he should be predisposed to rule by virtue of an innate disposition and exhibit the right attitude for such rule. He will have perfected himself and be a good orator, and his soul will be, as it were, united to the active intellect (see §3). He will have a strong physique, a good understanding and memory, love learning and truth and be above the materialism of this world. Other qualities are enumerated by al-Farabi as well, and it is clear that here his ideal ruler is akin to Plato’s classical philosopher-king (see Plato §14).
Al-Farabi has a number of political divisions for his world. He identifies, for example, three types of society which are perfect and grades these according to size. His ideal virtuous city, which gives its name to the whole volume, is that which wholeheartedly embraces the pursuit of goodness and happiness and where the virtues will clearly abound. This virtuous city is compared in its function to the limbs of a perfectly healthy body. By stark contrast, al-Farabi identifies four different types of corrupt city: these are the ignorant city (al-madina al-jahiliyya), the dissolute city (al-madina al-fasiqa), the turncoat city (al-madina al-mubaddala) and the straying city (al-madina al-dalla). The souls of many of the inhabitants of such cities face ultimate extinction, while those who have been the cause of their fall face eternal torment. In itemizing four corrupt societies, al-Farabi was surely aware of Plato’s own fourfold division of imperfect societies in the Republic into timarchy, oligarchy, democracy and tyranny. The resemblance, however, is more one of structure (four divisions) rather than of content.
At the heart of al-Farabi’s political philosophy is the concept of happiness (sa’ada). The virtuous society (al-ijtima’ al-fadil) is defined as that in which people cooperate to gain happiness. The virtuous city (al-madina al-fadila) is one where there is cooperation in achieving happiness. The virtuous world (al-ma’mura al-fadila) will only occur when all its constituent nations collaborate to achieve happiness. Walzer reminds us that both Plato and Aristotle held that supreme happiness was only to be gained by those who philosophized in the right manner. Al-Farabi followed the Greek paradigm and the highest rank of happiness was allocated to his ideal sovereign whose soul was ‘united as it were with the Active Intellect’. But Walzer goes on to stress that al-Farabi ‘does not confine his interest to the felicity of the first ruler: he is equally concerned with the felicity of all the five classes which make up the perfect state’ (Walzer, in introduction to al-Madina al-fadila (1985: 409-10)). Farabian political philosophy, then, sits astride the saddle of Greek eudaimonia, and a soteriological dimension may easily be deduced from this emphasis on happiness. For if salvation in some form is reserved for the inhabitants of the virtuous city, and if the essence of that city is happiness, then it is no exaggeration to say that salvation is the reward of those who cooperate in the achievement of human happiness. Eudaimonia/sa’ada becomes a soteriological raft or steed.
5. Influence
The impact of al-Farabi’s work on Ibn Sina was not limited merely to illuminating Aristotle’s Metaphysics. It was with good reason that al-Farabi was designated the ‘Second Master’ (after Aristotle). One modern scholar recently acknowledged the dependence of Ibn Sina on al-Farabi in a book dealing with both which he entitled The Two Farabis (Farrukh 1944). And if Aquinas (§9) did not derive his essence-existence doctrine from al-Farabi but from the Latinized Ibn Sina, as is generally assumed, there is no doubt that Farabian concepts of essence and existence provided a base for the elaborated metaphysics of Ibn Sina and thence of Aquinas. Finally, the briefest of comparisons between the tenfold hierarchy of intellection produced by al-Farabi and the similar hierarchy espoused by Ibn Sina, each of which gives a key role to the Tenth Intellect, shows that in matters of emanation, hierarchy and Neoplatonic intellection, Ibn Sina owes a considerable intellectual debt to his predecessor.
Al-Farabi influenced many other thinkers as well. A glance at the period between ah 256/ad 870 and ah 414/ad 1023 and at four of the major thinkers who flourished in this period serves to confirm this: Yahya ibn ‘Adi, Abu Sulayman al-Sijistani, Abu ‘l-Hasan Muhammad ibn Yusuf al-’Amiri and Abu Hayyan al-Tawhidi may all be said to constitute in one form or another a ‘Farabian School’. The Christian Monophysite Yahya ibn ‘Adi studied in Baghdad under al-Farabi and others. Like his master, Yahya was devoted to the study of logic; like his master also, Yahya held that there was a real link between reason, ethics and politics. Al-Sijistani was a pupil of Yahya’s and thus at one remove from al-Farabi; nonetheless, he shared in both his master’s and al-Farabi’s devotion to logic, and indeed was known as al-Sijistani al-Mantiqi (The Logician). In his use of Platonic classification and thought, al-Sijistani reveals himself as a true disciple of al-Farabi. Although al-’Amiri appears to speak disparagingly of al-Farabi at one point, there can be no doubt about al-Farabi’s impact on him. Indeed, al-’Amiri’s works combine the Platonic, the Aristotelian and the Neoplatonic. Finally, Abu Hayyan al-Tawhidi, a pupil of both Yahya and al-Sijistani, stressed, for example, the primacy of reason and the necessity of using logic. Like others of the Farabian School outlined above, al-Tawhidi contributed towards a body of thought the primary constituents of which were the soteriological, the ethical and the noetic.
See also: Aristotelianism in Islamic philosophy; Greek philosophy: impact on Islamic philosophy; Ibn Sina; Logic in Islamic philosophy; Neoplatonism in Islamic philosophy; Political philosophy in classical Islam
IAN RICHARD NETTON
Copyright © 1998, Routledge.
List of works
al-Farabi (c.870-950) al-Madina al-fadila (The Virtuous City), trans. R. Walzer, Al-Farabi on the Perfect State: Abu Nasr al-Farabi’s Mabadi’ Ara Ahl al-Madina al-Fadila, Oxford: Clarendon Press, 1985. (Revised with introduction and commentary by the translator.)
al-Farabi (c.870-950) Risala fi’l-’aql (Epistle on the Intellect), ed. M. Bouyges, Beirut: Imprimerie Catholique, 1938. (A seminal text for the understanding of Farabian epistemology.)
al-Farabi (c.870-950) Kitab al-huruf (The Book of Letters), ed. M. Mahdi, Beirut: Dar al-Mashriq, 1969. (Modelled on Aristotle’s Metaphysics, but of interest to students of linguistics as well as of philosophy.)
al-Farabi(c. 870-950) Kitab ihsa’ al-’ulum (The Book of the Enumeration of the Sciences), ed. and trans. A. González Palencia, Catálogo de las Ciencias, Arabic text with Latin and Spanish translation, Madrid: Imprenta y Editorial Maestre, 1953. (A survey of the learned sciences of the day, of encyclopedic range.)
al-Farabi (c.870-950) Kitab al-musiqa al-kabir (The Great Book of Music), ed. G.A. Khashab and M.A. al-Hafni, Cairo: Dar al-Katib al-’Arabi, 1967. (Al-Farabi’s major contribution to musicology.)
References and further reading
Alon, I. (1990) ‘Farabi’s Funny Flora: Al-Nawabit as Opposition’, Arabica 37: 56-90. (Highly creative discussion of the links between the philosophical terminology of Ibn Bajja and al-Farabi, which brings out the complexity of the theological and political ramifications of such language.)
Black, D. (1996) ‘Al-Farabi’, in S.H. Nasr and O. Leaman (eds) History of Islamic Philosophy, London: Routledge, ch. 12, 178-97. (Account of the thought and main works of al-Farabi.)
Fakhry, M. (1983) A History of Islamic Philosophy, London: Longman; New York: Columbia University Press, 2nd edn. (An excellent standard introduction to the field. See especially pages 107-128.)
Farrukh, U. (1944) Al-Farabiyyan (The Two Farabis), Beirut. (Ibn Sina’s dependence on al-Farabi, as mentioned in §5.)
Galston, M. (1990) Politics and Excellence: The Political Philosophy of Alfarabi, Princeton, NJ: Princeton University Press. (A major analysis of an important aspect of Farabian philosophy.)
Netton, I.R. (1989) Allah Transcendent: Studies in the Structure and Semiotics of Islamic Philosophy, Theology and Cosmology, London and New York: Routledge. (Contains a wide-ranging chapter on al-Farabi, see pages 99-148. This volume was later published in paperback by Curzon Press in 1994.)
Netton, I.R. (1992) Al-Farabi and His School, Arabic Thought and Culture Series, London and New York: Routledge. (Assesses the philosopher through an epistemological lens.)
forrás: muslimphilosophy.com
szúfi rendek (kiegészítésre szorul)
B 13 - Szúfi szerzetesrendek
1. Rahmániyya
a. alapító: abd ar-Ramán (1793)
b. kinél tanult: halwatiyya Muhammad ibn Szálim
c. elterjedésük: Algéria
d. zikr: légzéstechnika, gyorsított, lassított légzés
2. Mirghániyya
a. alapító: al-Mirgháni (1853)
b. kinél tanult: Ahmad ibn Idris (Mekka)
c. elterjedésük:Núbia
d. zikr: teljes rituális tisztaság (csak férfiak), füstölés
3. Naqsabandiyya
a. alapító: Abu Bakr
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: Kelet-Ázsia, Kína, Egyiptom, Szíria,
d. zikr: csendes, fegyelmezett
4. Yasawiyya
a. alapító: al-Hammadháni
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: Törökország
d. zikr: fűrész-zikr (rszelős hangot adnak ki)
5. Mawlawiyya (kerengő dervisek)
a. alapító: Jalal ad-Din Muhammad Balkhi-Rumi
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: Törökország
d. zikr: tánc
6. Alawiyya
a. alapító: bin Ali Ba’Alawi al-Husaini (1232)
b. kinél tanult: Abu Madyán (Marokkó)
c. elterjedésük: Jemen, India
d. zikr:
7. Csisztiyya
a. alapító: Abu Ishaq Shami (“the Syrian”), Csiszt, Afganisztán, 93o k.
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: India, Pakisztán
d. zikr: ötféle: a. Allah neve hangosan; 2. Allah neve csendben; 3. a lélegzet szabályozása; misztikus kontempláció; 5. negyven napos meditáció
8. Ni’matullahi
a. alapító: Nímatullah (14. sz)
b. kinél tanult: qadariyya Abdallay Yafí
c. elterjedésük: Irán, Pakisztán
d. zikr:
9. Qadiriyya
a. alapító: Abdul-Qadir Gilani (1166), hanbalita jogtudós
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: Kurdisztán, Afganisztán, India, Banglades, Pakisztán, Törökország,Balkán, Kína, Kelet-Afrika
d. zikr:
1o. Qalandariyya, vándorló dervisek
a. alapító: Qalandar Yusuf al-Andalusi of Andalusia, Spain
b. kinél tanult
c. elterjedésük: India
d. zikr:
11. Szádhiliyya
a. alapító: Abu-l-Hassan ash-Shadhili
b. kinél tanult
c. elterjedésük: Észak-Afrika, Egyiptom
d. zikr:
e. alrendek: 1 Fassiyya; 2 Darqawiyya; 3 Maryamiyya; 4 Attasiyah; 5 Darqawi Hashimiya; 6 Badawiyya
12. Szuhrawardiyya
a. alapító: as-Suhrawardi (1168), sáfiita szigorú rend
b. kinél tanult: Ahmad Ghazali, Abu Hámid al-Ghazáli testvére
c. elterjedésük: Irak, Irán, Pakisztán, India
d. zikr:
13. Rifáiyya
a. alapító: Ahmed ar-Rifa’i
b. kinél tanult:
c. elterjedésük: Közel-Kelet, Balkán, Törökország, Dél-Ázsia
d. zikr: kigyóevés, kigyóbűvölés
kisebb arab dinaszták
The Hamdanid dynasty (Arabic: حمدانيون) was a Shi’a Muslim Arab dynasty of northern Iraq (Al-Jazirah) and Syria (890-1004). They claimed to have been descended from the ancient Banu Taghlib Christian tribe of Mesopotamia.
Hamdanids in Al-Jazira
- Hamdan ibn Hamdun (868-874)
- al-Husayn ibn Hamdan (895-916)
- Abdullah ibn Hamdan (906-929)
- Nasir ad-Daula (929-967)
- Adid ad-Daula (967-980)
- Abul Tahir Ibrahim ibn al-Hasan (989-997)
- Abu Abdillah al-Husayn ibn al-Hasan (989-997)
Hamdanids in Aleppo
- Sayf al-Daula (945-967)
- Saad al-Daula (967-991)
- Said al-Daula (991-1002)
- Abul Hasan Ali (1002–1004)
- Abul Ma’ali Sharif (1004–1004)
The Idrisids (Arabic: الأدارسة) were a Zaydi-Shia dynasty of Arab origins in Morocco, ruling from 788 to 985, named after its first leader, Idriss I.
- Idris I – (788-791)
- Idris II – (791-828)
- Muhammad ibn Idris – (828-836)
- Ali ibn Idris, known as “Ali I” – (836-848)
- Yahya ibn Muhammad, known as “Yahya I” – (848-864)
- Yahya ibn Yahya, known as “Yahya II” – (864-874)
- Ali ibn Umar, known as “Ali II” – (874-883)
- Yahya ibn Al-Qassim, known as “Yahya III” – (883-904)
- Yahya ibn Idris ibn Umar, known as “Yahya IV” – (904-917)
- Fatimid overlordship – (922-925)
- Al-Hajjam al-Hasan ibn Muhammad ibn al-Qassim – (925-927)
- Fatimid overlordship – (927-937)
- Al Qasim Gannum – (937-948)
- Abu l-Aish Ahmad – (948-954)
- Al-Hasan ibn Kannun, known as “Hassan II” – (954-974) (not to be confused with Hassan II, born in 1929)
- Ali ibn Hammoud ibn Ahmed ibn Abdullah ibn omar ibn Idriss II, Caliph of Cordoba in 1016
The Kaysite dynasty was a Muslim Arab dynasty that ruled an amirate centered in Manzikert from c. 860 until 964. Their state was the most powerful Arab amirate in Armenia after the collapse of the ostikanate of Arminiya in the late 9th century.
The Dulafid or Dolafid dynasty was an Arab dynasty that served as governors of Jibal for the Abbasid caliphs in the 9th century. During the weakening of the authority of the caliphs after 861, their rule in Jibal became increasingly independent of the central government in Samarra. In the last decade of the 9th century, however, they were defeated by the Abbasids who proceeded to reincorporate Jibal into their empire.
The Banu Hud (بنو هود) were an Arab dynasty that ruled the taifa of Zaragoza from 1039-1110. In 1039, under the leadership of Al-Mustain I, Sulayman ibn Hud al-Judhami, the Bani Hud seized control of Zaragoza from a rival clan, the Banu Tujibi. His heirs, particularly Ahmad I al-Muqtadir (1046-1081), Yusuf al-Mutamin (1081-1085), and Al-Mustain II, Ahmad ibn Yusuf (1085-1110), were patrons of culture and the arts: the Aljafería, the royal residence erected by Ahmad I, is practically the only palace from that period to have survived almost in its entirety.
The Usfurids were an Arab dynasty that in 1253 gained control of eastern Arabia, including the islands of Bahrain, They were a branch of the Banu Uqayl tribe of the Banu Amir group, and are named after the dynasty’s founder, Usfur ibn Rashid. They were initially allies of the Qarmatians and their successors, the Uyunids, but eventually overthrew the latter and seized power themselves[1]. The Usfurids’ takeover came after Uyunid power had been weakened by invasion in 1235 by the Salgharid Atabeg of Fars.
The ‘Uqailid or ‘Uqaylid Dynasty was a Shi’a Arab dynasty with several lines that ruled in various parts of Al-Jazira, northern Syria and Iraq in the late tenth and eleventh centuries. The main line, centered in Mosul, ruled from 990 to 1096.
The Tahiride was an Arab Muslim dynasty that ruled Yemen and the Hadramawt from 1454 to 1526.
The Mirdasid dynasty was a dynasty that controlled the Amirate of Aleppo more or less continuously from 1024 until 1080.
szunnita dinasztiák
North Africa
- Muhallabids (771-793)
- Aghlabids (800-909)
- Tulunids (868–905)
- Ikhshidid dynasty (935-969)
- Zirid dynasty (973–1152)Since 1016
- Hammadid (1008–1152)
- Almoravid dynasty (1040–1147)
- Almohad dynasty (1130–1269)
- Ayyubid dynasty (1171–1341)
- Hafsid dynasty (1229–1574)
- Nasrid dynasty (1232–1492)
- Ziyyanid dynasty (1235–1556)
- Marinid dynasty (1244–1465)
- Bahri dynasty (1250–1382)
- Burji dynasty (1382–1517)
- Wattasid dynasty (1472–1554)
- Saadi Dynasty (1509–1659)
- Alaouite Dynasty (1666–present)
- Husainid Dynasty (1705–1957)
- Karamanli dynasty (1711–1835)
- Muhammad Ali Dynasty (1805–1952)
Horn of Africa
- Himyar Sultanate (2nd century)
- Mohammed Hanafiah Sultanate (11th century)
- Sayyid Yusuf el Bagadadi Sultanate (12th century)
- Warsangali Sultanate (1298–present)
- Ifat Sultanate (13th century)
- Adal Sultanate (c.1415–1555)
- Walashma Dynasty (14th–16th centuries)
- Ajuuraan State (14th–17th centuries)
- Aussa Sultanate (16th century–present)
- Emirs of Harar (1647–1887)
- Gobroon Dynasty (18th–19th centuries)
- Kingdom of Gomma (early 19th century–1886)
- Kingdom of Jimma (1830–1932)
- Kingdom of Gumma (1840–1902)
- Sultanate of Hobyo (19th century–1925)
East Africa
- Pate Sultanate (1203-1870)
- Sennar (sultanate) (1523–1821)
- Sultans on the Comoros
- Mudaito dynasty (1734–present)
- Wituland (1858–1923)
Central & West Africa
- Kingdom of Nekor (710–1019)
- Za Dynasty in Gao (11th century-1275)
- Sayfawa dynasty (1075-1846)
- Mali Empire (c.1230-c.1600)
- Keita Dynasty (1235-c.1670)
- Songhai Empire (c.1340–1591)
- Bornu Empire (1396-1893)
- Kingdom of Baguirmi (1522-1897)
- Dendi Kingdom (1591–1901)
- Sultanate of Damagaram (1731–1851)
- Kingdom of Fouta Tooro (1776–1861)
- Sokoto Caliphate (1804–1903)
- Toucouleur Empire (1836–1890)
Sicily
Spain and Portugal
- Caliphate of Córdoba (756-1017, 1023–1031)
- Taifa of Alpuente (1009–1106)
- Taifa of Badajoz (1009–1151)
- Taifa of Morón (1010–1066)
- Taifa of Toledo (1010–1085)
- Taifa of Tortosa (1010–1099)
- Taifa of Arcos (1011–1145)
- Taifa of Almería (1010–1147)
- Taifa of Denia (1010–1227)
- Taifa of Valencia (1010–1238)
- Taifa of Murcia (1011–1266)
- Taifa of Albarracín (1012–1104)
- Taifa of Zaragoza (1013–1110)
- Taifa of Granada (1013–1145)
- Taifa of Carmona (1013–1150)
- Taifa of Santa María de Algarve (1018–1051)
- Taifa of Mallorca (1018–1203)
- Taifa of Lisbon (1022–1093)
- Taifa of Seville (1023–1091)
- Taifa of Niebla (1023–1262)
- Taifa of Córdoba (1031–1091)
- Taifa of Mértola (1033–1151)
- Taifa of Algeciras (1035–1058)
- Taifa of Ronda (1039–1065)
- Taifa of Silves (1040–1151)
- Taifa of Málaga (1073–1239)
- Taifa of Molina (c.1080’s–1100)
- Taifa of Lorca (1228–1250)
- Taifa of Menorca (1228–1287)
- Emirate of Granada (1228–1492)
Arabian Peninsula
- Ziyadid dynasty (819-1018)
- Sharif of Mecca (967-1925) Since 1631
- Rasulid (1229–1454)
- Kathiri (1395-1967)
- Jabrids (15th-16th century)
- Tahiride (1454–1526)
- Qawasim Dynasty (1727–present)
- House of Saud (1744–present)
- House of Al-Sabah (1752–present)
- Al Nahyan family (1761–present)
- Ajman (18th Century-present)
- Qawasim Dynasty (18th century-present)
- Umm al-Quwain (1775–present)
- Al Khalifa family (1783–present)
- House of Thani (1825–present)
- Al Maktoum (1833–present)
- Al Rashid (1836–1921)
- Upper Yafa (19th century-1967)
- Sharqi Dynasty (1876–present)
- Qu’aiti (1902–1967)
- Emirate of Beihan (1903–1967)
- Mahra Sultanate (774-present)
Syria & Iraq
- Umayyad Caliphate (661–750)
- Abbasid Caliphate (750–1258)
- Marwanid (990-1085)
- Artuqid dynasty (11th–12th century)
- Burid dynasty (1104–1154)
- Mirdasids (1024–1080 AD)
- Zengid dynasty (1127–1250)
- Baban (1649–1850)
- Hashemite Dynasty of Iraq (1921-1958)
- Hashemite Dynasty of Jordan (1921-Present)
Turkey
- Danishmends (1071–1178)
- Mengücek (1071–1277)
- Saltuklu (1072–1202)
- Sultanate of Rûm (1077–1307)
- Ahlatshahs (1100–1207)
- Çobanoğlu (1227–1309)
- Karamanoğlu (c.1250-1487)
- Pervâneoğlu (1261–1322)
- Menteşe (c.1261-1424)
- Ahiler (c.1380-1362)
- Hamidoğlu (c.1280-1374)
- Ottoman Empire (1299–1923)
- Ladik (c.1300-1368)
- Candaroğlu (c.1300-1461)
- Teke (1301–1423)
- Saruhan (1302–1410)
- Karesi (1303–1360)
- Aydınoğlu (1307–1425)
- Eretna (1328–1381)
- Dulkadir (1348-c.1525)
- Ramazanoğlu (1352–1516)
Eastern Europe & Russia
- Volga Bulgaria (7th century–1240s)
- Emirate of Crete (820s-961)
- Avar Khanate (early 13th-19th century)
- Khanate of Kazan (1438–1552)
- Crimean Khanate (1441-1783)
- Nogai Horde (1440s–1634)
- Qasim Khanate (1452–1681)
- Astrakhan Khanate (1466–1556)
- Khanate of Sibir (1490–1598)
- Pashalik of Shkodra (1757–1831)
- House of Zogu (1928–1939)
Iran
- Shirvanshah (799-1579)
- Dulafid dynasty (early 9th century-897)
- Samanid dynasty (819–999)
- Tahirid dynasty (821-873)
- Saffarid dynasty (861-1003)
- Sajids (889-929)
- Farighunid (late 9th-early 11th centuries)
- Ma’danids (late 9th-11th centuries)
- Ormus (10th-17th centuries)
- Sallarid (942-979)
- Shaddadid (951-1199)
- Rawadid (955-1071)
- Ghaznavids (963-1187)
- Marwanid (990-1085)
- Annazid (990-1116)
- Hadhabani (11th century)
- Seljuq dynasty (11th-14th centuries)
- Ghurids (1148–1215)
- Hazaraspids (1148–1424)
- Khorshidi dynasty (1155-1597)
- Mihrabanids (1236-1537)
- Muzaffarids of Iran (1335–1393)
- Hotaki dynasty (1709–1738)
Central Asia
- Kara-Khanid Khanate (840–1212)
- Al Muhtaj (10th-early 11th centuries)
- Khwārazm-Shāh dynasty (1077–1231)
- Kartids (1231–1389)
- Timurid dynasty (1370–1526)
- Kazakh Khanate (1456–1731)
- Khanate of Bukhara (1500–1785)
- Mughal Empire (1526-1857)
- Khanate of Khiva (1511–1920)
- Khanate of Kokand (1709–1876)
- Jahangiri(Gabari) Dynasty(1200-1531)
South Asia
(India, Pakistan, Afghanistan, Bengal, Male and Srilanka)
- Soomra Dynasty, Soomra (1026-1351)
- House of Theemuge (1166–1388)
- Jahangiri(Gabari) Dynasty(1200-1531)
- Mamluk Sultanate (Delhi) (1206–1290)
- Khilji dynasty (1290–1320)
- Tughlaq Dynasty (1321–1398)
- Samma Dynasty (1335–1520)
- Sayyid Dynasty (1339–1561)
- Ilyas Shahi dynasty (1342–1487)
- Faruqi dynasty (1382–1601)
- Hilaalee dynasty (1388–1558)
- Muzaffarid dynasty of Gujarat (1391-1734)
- Malwa Sultanate (1401–1561)
- Sayyid dynasty (1414–1451)
- Lodi Dynasty (1451–1526)
- Hussain Shahi dynasty (1494–1538)
- Arghun Dynasty (late 15th-16th centuries)
- Mughal Empire (1526-1857)
- Suri Dynasty (1540–1556)
- Arakkal (1545–18th century)
- Utheemu dynasty (1632–1692)
- Khan of Kalat (1666–1958)
- Nawab of the Carnatic (1690–1801)
- Isdhoo dynasty (1692–1704)
- Dhiyamigili dynasty (1704–1759)
- Hotaki Dynasty (1709-1738)
- Nawab of Bhopal (1723–1947)
- Asif Jah Dynasty , Nizam of Hyderabad (1724–1948)
- Babi dynasty (1735–1947)
- Durrani Empire (1747-1826)
- Huraa dynasty (1759–1968)
- Tonk (princely state) (1798–1947)
- Barakzai Dynasty (1826-1973)
- Bahmani (1400-1600)
South-East Asia
- Kedah Sultanate (1136–present)
- Pasai (1267-15th century)
- Brunei (14th century-present)
- Sultanate of Malacca (1402–1511)
- Pahang Sultanate (mid-15th century–present)
- Sultanate of Sulu (1450-1936)
- Sultanate of Ternate (1465–present)
- Sultanate of Demak (1475–1518)
- Aceh Sultanate (1496–1903)
- Kingdom of Maynila (1500’s–1571)
- Mataram Sultanate (1500’s – 1700’s)
- Pattani Kingdom (1516–1771)
- Sultanate of Maguindanao (1520-c.1800)
- Sultanate of Banten (1526–1813)
- Perak Sultanate (1528–present)
- Johor Sultanate (1528–present)
- Kingdom of Pajang (1568–1586)
- Sultanate of Terengganu (1725–present)
- Selangor Sultanate (mid-18th century–present)
- Surakarta Sunanate (1745-present)
- Yogyakarta Sultanate (1755–present)
- Kingdom of Aman (1485-1832)
- Palembang(1550 – 1823)
siíta dinasztiák
Egypt and North Africa
- Idrisid dynasty (780–985. AD)
- Fatimid Caliphate (909–1171. AD)
- Banu Kanz (1004–1412. AD)[1]
Sicily
- Kalbids (948–1053. AD)
Spain
- Hammudid dynasty (1016–1073. AD)
from wikipedia
Arabian Peninsula
- Banu Ukhaidhir (865–1066 AD) in Al-Yamama
- Rassids (893–1970 AD) from Yemen
- Sharif of Medina (864–1496)
- Sharif of Mecca (967–1631)
- Sulaihid State (1047–1138 AD) from Yemen
- Banu ZARIE (Makarama) (1083–1200 AD) from Yemen(Sana’a)[2][3][4]
- Banu Hatem Alhmdanyen (1098–1174 AD) from Yemen(Aden)[5][6][7][8]
- Banu Masud (Makarama) (1093–1150 AD) from Yemen[9]
- Mutawakkilite Kingdom of Yemen (1926–1970 AD)
- Qarmatians (900–1073 AD) from Bahrain
- Uyunid dynasty (1076–1239 AD) from Bahrain [10]
- Usfurids (1253–1320 century) from Bahrain
- Jarwanid dynasty (1305–1487) from Bahrain[11]
Syria and Iraq
- Hamdanid dynasty (890–1004 AD)
- Bani Assad (961–1163 AD) (Central and southern Iraq)
- Numayrids (990–1081 AD) (Western Iraq)[12]
- Uqaylid Dynasty (992–1169 AD) (Northern Iraq)
- Mirdasids (1024–1080 AD)
- Banu ‘Ammar (1071–1109 AD) Tripoli, Lebanon[13]
- Alawite State (1920–1936 AD)
Iran
- Alavids (864–929 AD)
- Ziyarid dynasty (928–1043 AD)
- Buyid dynasty (934–1062 AD)
- Hasanwayhid (959-1015 AD)
- Ismaili State of Alamut(Iran)(1090-1256 AD)
- Ilkhanate (1256–1335 AD)
- Sarbadars (1332–1386 AD)
- Jalayirids (1335–1432 AD)
- Chupanids (1335–1357 AD)
- Injuids (1335–1357 AD)
- Timurid dynasty (1370–1526 AD)
- Kara Koyunlu (1375–1468 AD)
- Ak Koyunlu (1378–1508 AD)]
- Musha’sha’iyyah (1436–1729 AD)]
- Safavid dynasty (1501–1736 AD)
- Khanate of Erevan (1604–1828 AD)
- Quba Khanate (1680–1816 AD)
- Talysh Khanate (1747–1826 AD)
- Baku Khanate
- Afsharid dynasty (1736–1796 AD)
- Shaki Khanate (1743–1819 AD)
- Ganja khanate (1747–1804 AD)
- Karabakh Khanate (1747–1822 AD)
- Khanate of Nakhichevan (1747–1828 AD)
- Shirvan Khanate (1748–1820 AD)
- Zand dynasty (1750–1794 AD)
- Qajar dynasty (1794–1925 AD)
- Pahlavi dynasty (1925–1979 AD)
India
- Bahmani Sultanate (1347–1527 AD)
- Sharqi Dynasty (1394–1479 AD)
- Berar Sultanate (1490–1572 AD)
- Bidar Sultanate (1489–1619 AD)
- Adil Shahi dynasty (1527–1686 AD)
- Nawab of Rampur (1719–1947 AD)
- Nawab of Awadh (1722–1858 AD)
- Hyderabad State (1724–1948 AD)
- Najafi Nawabs of Bengal (1757–1880)
Pakistan
South-East Asia
- Daya Pasai(1128–1285 AD).[14]
- Bandar Kalibah.[15]
- Moira Malaya.[16]
- Kanto Kambar.[17]
- Robaromun.[18]
East Africa
- Kilwa Sultanate(957–1513 AD).[19]
- Onthanusi Sultanate[20]
Germanus: Mohamed
B5
- Mohamed teljes neve, születési és halálozási adatai
– Abū’ Kāsim Muhammad ibn ‘Abdullāh (Arabic: محمّد; Muḥammad; (ca. 570 Mekkaمَكَةَ - مدينه – June 8, 632 Medina)
- Mekka viszonyai Mohamed korában
- Mekka kereskedőváros, Medina mezőváros
- mostoha term. körülm.
- törzsek – időszakos vándorlások, pogány szertartások
- meteorkő Mekkában – szertartás az év szent hónapjában; ilyenkor vérbosszú, harcok megszakítása, gyülekezés, törzsi költők meghallgatása
- 6-7. sz fordulóján fellendül Arábia gazd. élete; a kereskedőkre erősen hat a megirmert országok (Jemen, Egyiptom, Abesszínia) társadalmi és vallási élete
- Az egyistenhitű vallások hatása Arábiában az iszlám előtt
- egyes elképzelések szerint létezett zsidó-, és keresztény-független monoteizmus, a hanifizmus az iszlám előtt, és Mohamed ennek volt a tagja; ezek Ábraház és Izmáel leszármazottai, akik megőrizték az eredeti ábrahámita ősvallást
- zsidó törzsek Arábiában, az arabok egy része felvette a zsidó vallást, mások keresztények lettek; nem volt ismeretlen számukra a kinyilatkoztatott vallás
- sok kereskedő irígykedve figyelte a szomszédos országok államszervezetét, gazdagságát, összevetette országa szegénységével – megérett az iső M. fellépésére
- Mohamed fiatalkora
- Banū Hāšim (Arabic: بنو هاشم) klán, Qurayš (Arabic: قريش ) törzs, Mekka uralkodó törzse
- az „elefánt évében” született, azaz amikor Arbaha axúmita király elefántokkal lerombolta Mekkát
- apja már a születése előtt meghalt – nagybátyja, Abū Tālib nevelte; nagybátyja állatait legeltette; megismerkedik a beduinok szokásaiva, babonáival – elvetette őket
- kereskedők szolgájaként bejárja Szíriát, Egyiptomot, sok mindent hal a zsidóktól, keresztényektől (bibl. elbeszélések, evang., vallási szekták)
- a hagyomány szerint nem tud írni-olvasni, de a számokat ismerte
- 25 éves korában veszi feleségül Hadīǧa bint Huwaylid (Arabic: خديجة بنت خويلد)-t, azaz Khadidzsát, akinek vagyona független emberré teszi
- Az első kinyilatkoztatások Mohamed életében
- 4o éves korától látomások, hangokat hallott, amelyek cselekvésre buzdították: őt jelölte ki Isten, hogy népének prófétája legyen (mint Mózes és Jézus)
- A Korán első verseinek stílusa
- a šaǧc rövid rímes próza a pogány korból, ebben mondta el sugallatait
- A Kába szerepe az iszlám előtt
- Mohamed első megítélése a mekkai pogányok körében
- felháborodás, szellem által megszállottnak tartották
- a mekkaiak elkezdék félteni a zarándoklat bevételeit, mert M. meg akarta őket fosztani eszmei alapjuktól
- a törzs kiközösítette, de ez csak megerősítette hitét
- tömegesen csatlakoztak hozzá szegények
- hiǧra
- A jaszribi (medinai) helyzet a hidzsra idején
- M. híres volt igazságosságáról, döntőbírónak hívják a városba
- itt nem ismeretlen az egyistenhit, számos zsidó, ezért nem ütköztek meg M. monoteizmusán
- a mekkai hívekhez csatlakoztak a segítők (ansār), ezekből szervezi első közösségét, amelynek központi fogalma az iszlám (odaadás)
- A gyülekezeti ima (szalát) bevezetése és jelentősége
- egy tágas datolyaszárító csűrből lett az első imaház
- az ima ismeretlen volt a pogány korban – bensőséges hit és ütemes mozdulatok
- Az iszlám tanának bővülése Medinában
- hosszabb, elbeszélő nyilatkozatok, bírói ténykedésének és államférfiúi döntéseinek nyoma
- Mária-tisztele, Jeruzsálem (a zsidók megnyerése miatt), a Kába elítélése
- Mohamed medinai szerepe politikailag
- karavánokat fosztottak ki, majd Badr mellett szétverték a mekkaiak karavánját
- a foglyokért váltságdíj
- felismerte a törzsek feletti közösségi érzés hatalmát
- Mohamednek a törzsi rendszerhez való viszonya
- imairány – Kába (politikai engedmény), Kába-tisztelet, de a bálványok lerombolása
- umma (törzsek feletti közösség), alapja a vallási egység, az első lépés az államisűg felé
- Mohamed életének utolsó évei
- 63o: elvégzi a zarándoklatot, 632 – meghal
- Mohamed élete az utókor (nem muszlim) ítéletében
- ember-próféta, nem szent, nem isten (Jézus), nem teljesen mitologikus alak (mint Mózes és Buddha), vallási zseni, álamférfi, hadvezés, politikus, jogász
Iványi Tamás: A Korán
B4
Korán
(arab, “hirdetések, recitálások”): Az iszlám vallás szent könyve, a törvények legfőbb forrása. Az ortodox tanítások szerint a Korán öröktől fogva létezik, s nem lett teremtve. Az `őspéldánya’ mindig is ott volt Isten mellett, ezt nevezik a `jól őrzött táblának’ (lauh mahfúz), amelyen mindenki sorsa meg van írva a teremtés kezdetétől az utolsó ítélet napjáig.
A muszlimok hite szerint Isten Gábriel arkangyallal küldte le az egész Koránt egyszerre Mohamed prófétának ramadán hó 27.-én (lailat al-qadar, “az elrendelés éjszakája”), miután negyven napig a Mekka környéki hegyekben elvonulva böjtölt. Az arkangyal Mohamednek hosszabb-rövidebb részletekben adta át a kinyilatkoztatást, Isten parancsa szerint, “jól érthető arab nyelven”. Az iszlám szerint minden prófétának csodákat adott Isten, hogy azok segítsenek nekik meggyőzni az embereket igazukról. Mohamed csodája a Korán, amely utánozhatatlan (i’dzsáz) nyelvében és stílusában. Mohamed abból nem vett el és nem tett hozzá egy szót sem, az szó szerint Isten szava (kalimat Alláh) az iszlám dogmája szerint. Ezért lett fontos az a másik tanítás, mely szerint Mohamed nabí ummí, “írástudatlan próféta” volt, aki nem ismerte a keresztény és zsidó tanításokat. Ez a dogma a VIII. sz.-i, a keresztényekkel folytatott damaszkuszi hitvitákban alakult ki.
A Korán 114 különböz_ hosszúságú fejezetet tartalmaz, ezek neve szúra. Mindegyik fejezet sorokból (európai elnevezés szerint versekből) áll, amelyek neve ája (“csoda, jel”). Ezek száma a középkori kúfai tudósok számításai szerint összesen 6.236, míg a Korán szavainak száma 77.437. A betűket is megszámolták a Koránban (ami a helyesírás változásai és az arab írás mássalhangzós jellege miatt nem egyértelmű) és volt, aki 323.671 betűt talált benne.Ennek a jelentősége a Korán betű- és számmisztikában való felhasználásánál van, ugyanis a betűknek a sémi nyelvekben számértéke van.
Mohamed 612-622 között mekkában hirdette a Korán szavait, míg a hidzsra, vagyis Medinába való áttelepülése után 622-632 között Medinában. A mekkai és medinai szúrák élesen elkülönülnek egymástól mind tartalmukban, mind formájukban. Mekkában fenyegetéssel és ígéretekkel igyekezett Mohamed híveket szerezni. A jóknak, akik áttértek az új vallásra, Isten a Paradicsom gyönyöreit, a túlvilági boldogságot ígérte, míg a bűnösöknek, pogány bálványimádóknak reszketniük kell, mert közel van már az Utolsó Ítélet napja (jaum ad-dín), amikor mindenkinek számot kell adnia cselekedeteiről Isten ítélőszéke előtt, s aki könnyűnek találtatik, az a tűzre (Pokolba) kerül. A mekkai fejezetek általában rövidek, és formailag erősen kötöttek, párhuzamosságot és általában két-három soronként változó prózarímeket tartalmaznak.
Ezzel szemben a medinai korszakban, amikor a Próféta a közösség, s egyre inkább egész Arábia vezetője lett, a törvénykezés került előtérben a Korán szövegében. A fejezetek arról szólnak, melyek a muszlimok kötelességei, hogyan kell imádkozni, böjtölni, vallási adót fizetni, házasodni, válni, melyek az örökösödés szabályai, stb. Mind a két korszakban nagyon sok, a Bibliából jól ismert történettel és prófétával találkozhatunk (qiszasz al-anbijá’, a próféták történetei). Az európai kutatók szerint ezeket Mohamed kereskedő útjai során hallhatta zsidó és keresztény utazóktók és remetéktől, s ez magyarázza azt, hogy igen sokszor nem a kanonizált ó- és újszövetségi szöveget tartalmazza a Korán, hanem pl. a zsidó népi vallásosságból (haggádákból) származnak a zsidó történetek. Az iszlám magyarázata szerint Isten azért nyilatkoztatta ki a Biblia szent könyveit, hogy azok előkészítsék Mohamed prófétai küldetését. Eredetileg azokban említés történt Mohamedről, de a zsidók és keresztények meghamisították azokat. A Korán 102 prófétája között van Mózes, Ábrahám, Jákob, József éppúgy, mint Jézus, akiről azt tanítja a Korán, hogy nem halt meg a kereszten, hanem Isten, becsapva a zsidókat, felvitte magához a mennyekbe. A bibliai történetek általában nem egybefüggően találhatók meg a Koránban, hanem szétszórtan, s céljuk nem az elmesélés, hanem az emlékeztetés, vagyis ezek a történetek többségükben ismertek lehettek a korabeli Mekkában és Medinában. Az egyetlen hosszú, egyben elmondott prófétikus történet József története (Szúrat Júszuf). A legjelentősebb eltérés itt is az, hogy míg a Biblia mint a zsidók történelmének egy fejezetét mondja el József történetét, ahol olyan részletek fontosak, hogy a karavánok milyen árut vittek honnan hová, addig a koráni József szúra célja a példázat, Mohamed küldetésének az alátámasztása.
Mohamed hirdetéseit, a Korán egyes részleteit már a Próféta életében lejegyezték. Valószínűleg erre utal az a tény is, hogy a Korán magát többször is ‘könyvnek’ (kitáb) nevezi. Az írástudók nagy számára utal, hogy 17 íródeákot említenek a hagyományok, akik különböző anyagokra írtak: kövekre, pálmalevelekre, fadarabokra, papíruszra, bőrdarabokra. Mohamed halála után Omar kalifa adott parancsot ezeknek az összegyűjtésére és összeállítására. Ezt 636-ban Zijád el is végezte. A sorrendet nem a keletkezésük szerint határozta meg, hanem az első, Nyitó szúra (Fátiha) után csökkenő hosszúsági sorrendbe rakta a szúrákat. Ennek megfelelően a 2. szúra, a Tehén szúrája (Szúrat al-baqara) a leghosszabb, 286 sorból áll, míg a százon fölüli számozású fejezetek a legrövidebbek, némelyik csak 4 sorból áll. Az egyes szövegdaraboknak azonban még ezután is nagyon sok, egymástól lényegesen eltérő variánsa volt forgalomban, ami a hódítások után, amikor a muszlimok szétszóródtak Indiától az Ibériai félszigetig, nagyon veszélyes lett. Ezért Oszmán kalifa 652-ben újra csak Zijád-ot bízta meg azzal, hogy egységesítse a Korán szövegét, annak egy-egy másolatát küldje el a kalifátus minden tartományába, míg az ettől eltérő variánsokat gyűjtse össze és égesse el. Ezt két kivétellel meg is tette. Az így kanonizált Koránt Oszmán-féle Korán példánynak nevezik (al-muszhaf al-uszmáni). Maga a muszhaf szó az összegyűjtésre utal (‘lapokból álló’), de a VII. sz. óta a Korán egy példányának a neve, s így megkülönböztethetővé vált a Korán mint elvont fogalom a leírt változatától.
Ebben az időben azonban az arab írás tökéletlen volt, nem használták a mássalhangzókat megkülönböztető pontokat, sem a hosszú magánhangzók helyesírása nem alakult még ki, s végül egyáltalán nem jelölték a rövid magánhangzókat. Ezért az Oszmán-féle kódex csak az írás vonala (raszm) szempontjából tudta egységesíteni a koráni szöveget. A pontok és magánhangzók eltérései sok ezer különböző változatot eredményeztek a következő két évszázad során, ezeket a Korán olvasatainak (qirá’át) nevezik. Ezek végső összerendezése még évszázadokig eltartott, s végül hét elfogadott olvasati rendszer alakult ki.
A Korán nyelvére vonatkozóan már a kora középkorban elkezdődtek a találgatások. Egy hagyomány szerint a Koránt Isten Mohamednek `hét betű (szó, szab`at ahruf) szerint nyilatkoztatta ki. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy hét arábiai nyelvjárás (luga) szerint egyszerre, azért, hogy minden arab törzs tagja jól értse, s ennek szellemében megengedettnek tartották a kiejtési variánsokat.
A Korán szövege általában nehezen érthető, ill. többféleképpen is magyarázható, ezért már rögtön Mohamed halála után elkezdték magyarázni, s később önálló tudományág lett a Korán magyarázata (tafszír). A Korán első magyarázói a Próféta halála után legközelebbi társai (aszháb) voltak, akik a tőle hallott értelmezéseket adták tovább hagyomány (hadísz) formájában. A szöveg nehezen érthető (garíb) szavait, kifejezéseit már a VIII. sz.-ban a jól ismert pogánykori versek sorai (saváhid, tanúbizonyságok) alapján próbálták megmagyarázni. A nyelvtudomány segítségével a különböző olvasatokat, ragvégződéseket igyekeztek úgy magyarázni, hogy azok megfeleljenek a hagyományok adta értelmezéseknek, és eltéréseik ellenére ugyanazt a jelentést lehessen kihozni belőlük. Az egyes szekták és vallási irányzatok idővel létrehozták a maguk sajátos Korán magyarázatait, így vannak ortodox (szunnita), síita, misztikus (szúfi) Korán értelmezések.
A Korán tudományos elemzése a magyarázatokkal párhuzamosan hamarosan több más tudományágat is létrehozott, elsősorban a jogtudomány szükségleteinek a kielégítésére, hiszen a Korán számít a jog legfontosabb (egyes mai nézetek szerint az egyetlen) forrásának. Fontosnak tartották pl. tudni, hogy egy parancs vagy tiltás csak speciálisan (tahszíszan) Mohamed prófétára vonatkozott, vagy általánosságban (ta`míman) minden muszlimra. Ennek érdekében meg kellett ismerni a kinyilatkoztatott szövegdarabok történeti sorrendjét, és azt is, hogy milyen alkalomból történt a kinyilatkoztatás. Ezt nevezték `a kinyilatkoztatás okai’ (aszbáb an-nuzúl) tudományának.
Másik oka is volt, hogy a Korán szövegdarabjait történeti sorrendbe kívánták rendezni. Ha a szent könyv két, egymásnak ellentmondó parancsot tartalmaz, vagy a szintén szentnek (isteni ihletésűnek) tartott, a Prófétára visszavezetett hagyományokkal ellentmond, akkor a szunniták (ortodox muszlimok) szerint a későbbi törli (nászih) a korábbit (manszúh). Például a házasságtörő asszonyokat egy Korán hely szerint be kell zárni egy kies házba és sorsára hagyni, míg egy időben később kinyilatkoztatott másik Korán hely azt a parancsot adja, hogy meg kell őket kövezni. Ennek értelmében az iszlámjog a megkövezést fogadta el. Ezt az elvet a síiták elutasítják.
Az egyes Korán fejezetek (szúrák) gyakran tartalmaznak különböző időkből származó részleteket, azonban sokszor még a legkisebb egységnek számító áják (versek) sem egységesek. A jogtudomány egyik segédtudománya azzal foglalkozik, hogy mennyiben jelentenek értelmi vagy mondathatárokat az áják, hol kell megállni (qat`) ill. továbbmenni (iszti’náf) az értelmezésben. Egy Korán vers pl. kimondja, hogy a paráznaságon kapott férfiak vagy nők nem lehetnek tanúk, hacsak nem bánják meg bűneiket. Azok szerint, akik megálltak a `hacsak nem’ (illá) előtt, az ilyenek soha többé nem lehetnek tanúk, míg akik egybeértelmezték a két részt, azok a bűnbánat után engedélyezték a tanúskodást.
A Korán szövegének egyes darabjait a mindennapi életben is sokat használják mind a mai napig. A gyerekek már 5-6 éves korukban elkezdik kivülről megtanulni, és a napi ötszöri imádkozás során is Korán részleteket kell mondania a hívőknek. A Korán, mint szöveg, a vallástudományokon kívül is mindig nagy szerepet kapott a muszlimok életében, szavait és mondatait beleszőtték (iqtibász) versekbe és prózairodalomba egyaránt, anélkül, hogy jelölték volna, hogy ez a szent könyvből való. Pl. a IX. sz.-i al-Dzsáhiz `A fukarok’ c. könyvében egy férj így vonja kérdőre a feleségét, aki lányuk esküvőjére egy egész kis vagyont teremt elő, amiről a férj nem tudott: `Honnan van neked ez, Mária? `Ez Istentől való’ – feleli a feleség. (Szúrat Ál ‘Imrán, 37.) Ez a párbeszéd Zakariás és Mária párbeszéde a Koránban, ahol a kérdés arra vonatkozik, honnan szerez minden nap élelmet Mária, a későbbi Keresztelő Szt. János édesanyja (arabul Jahjá).
A Koránt egészen a XII. sz. végéig a szögletes, nehézkes, de ünnepélyesebb kúfi írással másolták, majd áttértek a neszhi írásduktusokra, amely ma is a nyomtatás írása. A Korán szövegét mindig is díszítésre használták az egész iszlám világban, épületeken, tálakon, székeken, kardon, stb.
Bár a könyvnyomtatás már az 1820-as években elkezdődött Egyiptomban, sokáig ellenezték a Korán kinyomtatását. Féltek, hogy egyetlen nyomdahiba sok ezer példányban elterjedhet, és egyes szerszámok használatát is ellenezték – pl. a szedők disznósertékből készített eszközét. Végül 1923-26 között elkészült az ún. kairói kiadás, amelynek a szövege azóta a legelfogadottabb lett az egész iszlám világban. A muszlimok számára a fordítás használatát is sokáig ellenezték, míg végül az Azhar mecset nagytanácsa azt is engedélyezte az 1920-as években, azzal a feltétellel, hogy a fordítás mellett mindig legyen ott az eredeti szöveg is. Magyarul eddig két részletes válogatás mellett négy teljes fordítás készült.
Germanus: A Korán
B4
Germanus Gyula: Korán
- Korán szó jelentése: recitáció, szavalat.
- A mekkai kinyilatkoztatások tartalmi jellegzetességei Mohammed népét a jóra és bűntől való tartózkodásra intette (és azt mint az istenségnek egyenesen őhozzá való parancsátközvetítette). – egy istenség hitére buzdította az embereket.
- A mekkai szúrák társadalmi üzenete: — a mekkai pogány arabokat nem csupán vallási újítással íjesztették meg, hanem társadalmi – gazdasági rendjük megbontását látták az igehirdetésben – felléptek ellene. A mekkai fejezetek ezt a vallási, társadalmi harcot tükrözi vissza – példázatok, intelmek, legendák, eskük, szegényeknek való vigasztalás.
- A medinai kinyilatkoztatások tartalmi változása a mekkaiakhoz képest: Ijesztő, fenyegető rövid költői szónoklatokat prózai, hosszabb elbeszélő, a mindennapi eseményekből eredő, de isteni eredetű, törvényszerű rendelkezések váltják fel. – 5 alappillér, gyakorlati kérdések (pl. örökség, jegyajándék, házasság, válás, vérbosszú).
- Az imairány és megváltoztatása: Jeruzsálemet tette meg az ima irányának – Mekkára tette át. Ezzel a pogány arabság ellenmondásait enyhítette az iszlámot macedonizálta.
- Ábrahám szerepe a Koránban: A Korán medinai fejlesztéseiben Ábrahám alakja is ebben a macedonizálási folyamatban alakult át eredeti arabbá, sőt Mekka alapítójává.
- A mekkai zarándoklat elfogadása és jelentősége: Mohammed 630-ban ezzel a macidealizálási fejlődéssel meggyőzte régi ellenfeleit, szerződést kötött
velük és maga is bevonult Mekkába, zarándoklatra. Ezzel elismerte a pogánykori szertartások egy részét, a Kába körüli 7x-i körüljárást, a Szafa és Marura dombok közötti futást, az állati áldozatok felajánlásával és különleges zarándoklati ruházatot.
8. A Korán Mohammed halála után: Társainak egy része tudta az igehirdetést kívülről, de Mohammed ügyelt arra, hogy kijelentéseit,mint isteni ihletet feljegyezzék. A sugallatokat vállcsontokra, pálmalevelekre, szőttesekre durván feljegyzett összevisszaságban hevertek Mohammed egyik felesége, Hafsza szobájában.
9.A Korán kinyilatkoztatások könyvbe rendezése: Egy több tagú bizottság állította össze ezt az anyagot. A leírók saját belátásuk szerint rendezték 114 fejezetre a talált anyagot, a hosszabb fejezeteket a könyv elejére, a rövidebbeket a végére tették,holott a történeti sorrend a fordítottja volt. A fejezeteknek nevet is adtak (pl. tehén, asszonyok, a méh, Mária, az alkotó). Lehetséges, hogy az egyes fejezetek a leírók által több más ihletes kinyilatkoztatásból lettek összetolva, de Mohammed a maga éltére vonatkozóan is eszközölt toldásokat és változtatásokat.
10. A Korán első szúrája: A muszlim ima legfontosabb alkatrésze – megnyitó (al-fātiḥa) Ez a fejezet összesűrített kivonata a Koránnak és az iszlám vallásnak.
11.Oszmán kalifa szerepe a Koránszövegének véglegesítésében: Egy új Oszmán bizottság által véglegesen rendeztette a Korán szövegét, amit aztán hitelesnek szentesített. Az akkori kezdetleges írásjelekkel azonban csupán durván tudták rögzíteni a helyes kiejtést és számos olvasási változat keletkezett, ami több értelemzavart okozott
12. A Korán olvasók: A 10. században hét tekintélyes Korán-olvasó véleményét vették alapul, miután az arab írás fonetikailag tökéletesebbé vált. (A hagyomány szerint Mohammed állítólag kijelentette, hogy isteni ihlete hét hangtani változatban szállt le reá.)
13. Középkori nézetek a Korán hitelességéről: Vajon a Korán minden mondata Mohammedtől származik-e és nincs-e benne későbbi betoldás? – a 12. század: Kháridzsita puritánok –a 12. fejezet gyanúsnak minősült. –Siíták, azt hiszik, hogy Oszmán bizottsága szándékosan kihagyta az ̔ Ali örökösödésére vonatkozó rendelkezést.
14. A Korán általános jellemzése: A Korán az iszlám törvénykönyve, minden hit, minden tudás ebből a könyvből fakad a hívők számára az arab nyelv legnagyszerűbb alkotásának tartják. Hatása az iszlámra áttért idegen népek nyelvére óriási.
15. A Korán fordításai: Legelső – Petrus Kenerabilis – latinra. 12. század – kiadása – 1543. Angolra: G. Sale, 1734, J. M. Rodwell, 1861, E. H. Palmer, 1880, A. J. Arberry, 1955, N. J. Dawood, 1956. Franciára: C. E. Savary 1783, J. Kasimirski 1840. Németre: S. F. G. Wahl 1828, K. Ullmann 1840, F. Rückert 1888, M. Henning 1960, R. Paret 1966. Magyar fordításai, átdolgozásai, kivontak részleteket belőle: G. I. Az iszlám, előadások az iszlámról – Szemelvények a Koránból (Somogyi J. 1947).
Goldziher: A hadísz
B5
Goldziher Ignác: A hadísz kialakulása
1.A hadísz jelentése. Közlés, elbeszélés. Eredetileg azokat a mondásokat értették alatta, melyek Mohamedtől származtak, de nem kerültek be a Koránba. Kb. 600 ezer mondatból választották ki a hiteleseket. Tágabb értelemben nemcsak a vallási élet köreiből származó közléseket nevezik hadísznak, hanem a történeti tudósításokat is. Ezek az elbeszélések erősítették a közösségi tudatot. Legendákkal, mondákkal és mesés történetekkel kapcsolatban is használják a hadíszt az elbeszélés témáira. Innen származik a „hadísszá válni” szólás is, azaz olyan példázattá, melyet a későbbi korok is emlegetni fognak. „A legszebb hadísz Allah könyve”- Mohamed tanítása. De ugyanakkor a Koránt szembeállítják a hadísz fogalomkörével. Tanító célzatú közlések.
2. Goldziher a hadíszok hitelességéről és koráról. Megbízható bizonyítékok hiánya miatt nem tudjuk biztosan, hogy mi lehet a hadísz legrégebbi, eredeti része, és hogy melyikük datálható Moh. halálát követő nemzedékek idejére. Túlnyomó többségüket az iszlám első 2 századában végbement vallási, történeti, és társadalmi fejlődés eredményének tekinthetjük.
3. A hadísz két része és szerepük. - isnád: a hagyományok láncolata. Az első szerzőtől a mindenkori legutolsó hagyományozóig, akik a közlést továbbadták. Ez a hadísz támasza, igazolása hitelességének.- matn: a közlés szó szerinti szövege. A matn már a régi arab nyelvben is az írott szöveget jelentette.
4. A hadíszok első lejegyzései. A hadíszanyag legrégebbi állományának azok a hadízok tekinthetők, melyekről azt halljuk, hogy már az első évtizedekben írásos feljegyzéseket készítettek róluk. Valószínűsíthető, hogy a társak és a tanítványok a Próféta kijelentéseit, és rendelkezéseit meg kívánták óvni a feledéstől, írásos megőrzés útján.
5. A szunna jelentése. Eredetileg a Próféta azon tetteit jelentette, melyekről társai tudósítottak. Később a Moh.-ről szóló hagyományokat felváltva nevezték hadísznak és szunnának. Nevezhetjük szokásjognak is.
6. A hadísz és a szunna kapcsolata. A hadísz és a szunna kifejezést külön kell kezelni. Ha csak eredeti jelentésüket vesszük figyelembe, akkor sem bizonyulnak egyenlőnek. Míg a hadísz a Prófétától származtatott, szájhagyomány útján történő közlést jelent, addig a szunna tekintet nélkül arra, hogy létezik-e rá nézve szóbeli úton közölt hagyomány vagy sem, a régi muszlim közösségben érvényben lévő szokásra utal, mely egy vallási, vagy törvénykezési mozzanatra vonatkozik.Egy hadíszba foglalt norma szunnának számít; az azonban nem szükséges, hogy a szunnára mindig megfeleljen egy hadísz, amely azt szentesíti. Előfordulhat, hogy egy hadísz tartalma ellentmond a szunnának.Különbségük: a h. elméleti diszciplína, a sz. gyakorlati útmutatások összessége. Közös viszont bennük, hogy mindkettőjük ismerete a hagyományban gyökerezik.Külön szokás hangsúlyozni, ha egy sz. mellett tanúskodik valamely azt alátámasztó hadísz.
7. A szunna és az újítás. A sz. fogalma kezdettől fogva zsinórmérétkül szolgált annak eldöntésében, h mi helyes és mi nem. A dzsáhilíya pogányai számára a szunna volt mindaz, ami megfelelt az arabság hagyományainak. Az iszlámban a régi fogalom tartalma és a neki megfelelő szó jelentése változáson ment keresztül. Moh. követői számára szunnának számított mindaz, amiről ki lehetett mutatni, hogy a Próféta és hívei legkorábbi gyakorlata volt. A muszlim közösségnek tisztelnie kellett az új szunnát, mely az ősi arab nézetek átdolgozásából alakult ki. Medinában éltek azok, akik legelőször kezdték el tanítani a Próféta azon kijelentéseit, amelyek szabályozták a mindennapi életet, ezért Medinát a sz. otthonának is hívják.
8. A szalaf és a szerepük a muszlimok életében. Salafí = aki utánozza őseit. A vallásos közösségen belül idővel a legnagyobb megbecsülést kifejező címmé vált. A salsf utánzása vált az istenfélő muszlimok ideáljává, azoké az ősöké, akik életmódjukat még a Próféta szemei előtt, az ő példája nyomán alakították ki.
9. A szunna újjáélesztése és kiölése. A sunna újjáélesztésének nevezték azt, ha valaki egy ósdi szokást, amely már kiveszett a gyakorlatból, újra felelevenített. A vallásban buzgó emberek számára ez volt a legnagyobb dicsőség. A muszlim világ valamennyi része kivette a részét a szunna-feléleszté sből. Ennek ellentéte a „szunna kiölése”, amely azt jelenti, hogy a sz. által rögzített joggyakorlat módozatait semmibe venni. Magát a jogintézményt megőrzik, de részleteit és feltételeit elhanyagolják.
10. Az újítás (bid‛a) fogalma. A bid‛a a szunna ellentéte. Gyakorlati és dogmatikai újításokat is értenek alatta. Többnyire egyéni belátásból fakadó önkényességet jelöl, melynek megengedhetőségét nem lehet a vallási élet forrásaiból származó dokumentumokkal alátámasztani.
11. Az iszlám az Omajjádok korában. Az omajjád uralkodók nem ösztönözték, és nem mozdították elő a szunnának megfelelő vallási és közösségi élet kialakulását. Ők egy másfajta sz.-t támogattak. Pl.: „‛Umar szunnája”, melynek értelmében, ha egy magas rangú állami hivatalnok meghalt, hátrahagyott javainak a felére a kincstár rátette a kezét. Ilyen rendelkezések számára kutattak előzmények után a sz.-ban. Keveset törődtek a vallással, a saját maguk életvitelében éppúgy, mint alattvalóikéban. II. ‛Umar-ral vette kezdetét az igazi vallásos kor. Megbízottakat kellett szétküldenie a birodalomban, hogy megtanítsák a népet arra, hogyan kell egy muszlimnak és muszlim közösségnek berendeznie életét, kialakítania vallásilag helyes életvitelét. Az 1. sz.-ban az emberek tudatlanságban voltak még a már pontosan megállapított vallási szertartások tekintetében, és bizonytalansá got és ingadozást találunk még a törvény terén is. Az egész Omajjád korban a vallás iránt kevés lelkesedést mutató uralkodók befolyása alatt élő lakosság nem sokat értett maga sem a vallási törvényekhez és szabályokhoz.
12. A hadísz helyzete az iszlám I. századában. Az 1. sz.-ban az emberek tudatlanságban voltak még a már pontosan megállapított vallási szertartások tekintetében, és bizonytalansá got és ingadozást találunk még a törvény terén is. A hitbuzgó emberek azért utaztak el több helyre a muszlim világban, hogy felvilágosítást kapjanak a törvény tisztázatlan helyeit illetően.
13. Az omajjád kormányzat és a vallási emberek viszonya. Az istenfélő emberek szidták a kormányzást, passzív ellenállást tanúsítottak vele szemben, sőt elégedetlenségü knek nyílt jelét is adták, néha még a kötelező tiszteletadást is megtagadták. Az uralkodói körök ezért gyűlölték őket.
14. A hutba az Omajjádok korában.
15. A politikai hadíszok költése.
16. Muszlim vélemények a csalásról (tadlísz) a hadíszban.
17. Az Abbászidák, mint vallási vezetők. Az új hatalom alatt lényeges változások történtek. Az iszlám állam nemzeti arab jellege az abbászida uralom kezdeteivel hanyatlásnak indult, idegen elemek kerültek előtérbe, de ugyanakkor a hatalom vallási oldala jelentősen megerősödött. Türelmetlenné váltak más vallások szabad gyakorlásával szemben.
18. Az Omajjádok és Abbászidák neveltetésének különbségei. -Az omajjáda herceg világi neveltetésben részesült. Az iszlám szempontjaibó l némelyikük teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy vezesse a közösséget az imádkozás során, és tanúságtételük a vallási törvények értelmében érvénytelen volt. Ezek az emberek továbbra is pogányok maradtak.-Az abbászida hercegek nevelésében a teológiai elem játszotta a döntő szerepet. Az abbászidák érdeklődése az egyházjogi tanulmányok iránt úgy nőtt, ahogy a politikai befolyású kormányzók és bitorlók elragadták tőlük. Minél kevésbé voltak igazi királyok, annál inkább lettek imám-ok.
19. A szunna előtérbe kerülése az abbászida korban. A szunna felélesztése, amelyet a derék emberek honosítottak meg, a legmagasabb helyet foglalja el, mivel a szunna felélesztése azon jótettek közé tartozik, amelyek megmaradnak és soha nem pusztulnak el. Az abbászida dinasztia felemelkedése egybeesik azzal a korral, amikor hivatalos elismerést nyert az a törekvés, hogy a szunnát tudománnyá és az élet vezérfonalává tegyék. A közigazgatásban szintén teljesen megváltozott a viszony a vallásos elemekkel. A szunnának megfelelő életvitel nyilvános elismerése és ösztönzése mind a magánélet, mind pedig a közigazgatás és jog terén, természetszerű leg együtt járt azzal, hogy a Próféta hagyományainak a tanulmányozása sokkal szabadabban fejlődhetett, mint az omajjádák alatt lehetséges volt. Arra törekedtek, hogy a Próféta kézjegyét viselő dokumentumokat mutassanak fel a vallási és társadalmi élet legkisebb részletére is.
20. A jogi tanulmányok fejlődése a VIII-IX. sz.-ban. A jogi tanulmányok már szabadon fejlődhettekà felépítették az iszlám jogtudomány épületét. A muszlim teológusok két, egymástól eltérő úton jártak a jogtudomány (al- fiqh) megalkotásakor: 1.„az egyéni vélemény követői” Azt a kevés anyagot, amellyel rendelkeztek a tudósok, azt jogi következtetés valamennyi módszertani eszközének felhasználásával dolgozták fel. Néled olyan eredményeket mutatott fel, amelyek nem hadíszokon, hanem a tudósok intellektuális munkáján alapultak. 2.önálló módszer- Abú Hanīfa imám ashāb al-hadīt (ra’y = vélemény) az önálló döntés törvénye
21. Az ashāb al-hadīsz. Az az iskola, amely ellenzi a ra’y-ot. Követői minden törvényt a Próféta tekintélyére kívántak visszavezetni, azaz egy szabályszerű hadít-ra. ß A ra’y, az önálló döntés törvénye mindenáron elvetendő volt számukra. Az a tanítása a muszlim népek számára vallási követelménnyé vált.
22. A jog és a hadísz a IX. sz.-ban. A hagyomány tanulmányozásának megszilárdulásá val egyidejűleg létrejött a hadísz- kritika a maga szaktekintélyeivel, ami által lehetőség nyílt arra, hogy nagyobb hitelt adjanak az egyik hadísz hagyományozóinak, mint a másikénak. Egymással ellentmondó hadíszok à összeegyeztetés Újból és újból felmerült az a probléma, hogy a gyakorlat nem mindig egyezett a szunnával. A hadísz számos változtatást szenvedett a hagyománnyal foglalkozók hanyagsága, a zavaros magyarázatok, az esetleges érvénytelenítés, a közlést továbbadó hagyományozók megbízhatatlansá ga, két ellentétes értelmű hadísz megléte következtében.
23. A hadísz szerepe az iszlám pártharcaiban. A vallásos gondolkodású emberek véleményeiknek hadísz formájában adtak kifejezést. Az egész korszak folyamán a vallási élet egyik legfontosabb kérdése az volt, hogyan kell az igazhívőknek viselkedniük az ilyen uralkodókkal (pl: omajjád uralkodók) szemben. Erre a kérdésre különböző válaszokat adtak, és a hagyomány megőrizte ezeknek a döntéseknek a nyomait. Ellenzéki párt; Lojális irányzat (murdzsi’iták); (mindkettő szélsőséges irányzat) Közvetítő szerepet vállaló teológusok à olyan hadíszok maradtak fenn tőlük, melyeknek alapgondolata az uralkodó elfogadása annak ellenére, hogy tisztában van az ember azzal, hogy milyen hitvány maga az uralkodóà olyan általános alapelvek voltak, amelyeket a teológusok adtak a népnek, annak érdekében, hogy fennálló rendet támogassák, és megakadályozzá k a belső zavargásokat.
24. Az örökletes kalifátus elve és a közösség egyhangú hűségesküje viszonya. Az ortodox iszlám tanításaként egyes-egyedül az idzsmā szentesítheti az uralkodó jogcímét. Az az imám, akit az egész közösség akarata elismer, a jogos imám. Egyedül az idzsmā lehetett szunna.
25. Abbászidák és síiták a hadísz irodalomban. -’alida párt alapeszméje a prófétai méltóság és a birodalom fölötti uralom örökölhetősége, amelyet Mohamed családjának Fatimá-tól származó ága számára igyekeztek kiharcolni. -Ortodox tanításokà mindent helytelennek nyilvánítottak, ami alátámaszthatta ’Ali leszármazottainak az igényét a különleges szentségre és a birodalom jogára. Ezért a szellemi méltóság örökletes mintának eszméjét gyökerestől ki kellett irtaniuk.
26. Korán magyarázat és pártharcok. Szélsőségesek à „túlzók” : a szunnán nélkülieknek tartották, és azokat is, akik az uralkodó hatalom ellen lázadtak. Ezek a körök azzal vádolják a szunna ortodox tanításainak a követőit, hogy meghamisítottá k a Koránt és kihagyások révén saját nézeteikhez igazították azt. Régebbiek és sokkal szélesebb körben terjedtek el azok a törekvések, amelyek az emberekkel azt akarták elhitetni, hogy a szunna hívei meghamisítottá k a Korán értelmezését.
27. Irányzatos (költött) hadíszok a politikai életben. Irányzatos hadíszok >> a dinasztia ügyét közvetlen módon támogatták. Ilyen kijelentések költése nagyon fontos volt a dinasztia elismertetése érdekében, mivel az ellenzéki pártok szintén terjesztették a nép körében a maguk készítette hagyományokat annak érdekében, hogy ellenfeleik hitelét vallási alapokon járassák le. Már az omajjádák szükségesnek látták, hogy udvari teológusaikat az alida igényekkel szemben alkalmazható vallási fegyverek kidolgozására ösztönözzék. Irányzatos hadíszok létrehozása mellett, amelyeknek valamely politikai vagy vallási párt tanai számára kellett tekintélyként szolgálniuk, a hadísz pártcélokra való felhasználásának egy másik módját is említenünk kell >> irányzatos szavak betoldása olyan hadíszokba, amelyek eredeti formájukban alkalmatlanok voltak pártpolitikai célokra. Néhány meghatározó semleges hagyományt is fel lehetett használni pártcélokra.
28. Síita irányzatos hadíszok. Érdekeik védelmében legerősebb érvük az volt, hogy a Próféta kifejezetten megjelölte és kinevezte ’Alí-t utódjának halála előtt és ily módon Abú Bakr utódlása érvénytelen bitorlás volt csupán. à olyan hagyományokat találtak ki és hitelesítették, amely igazolni tudják azt, hogy a Próféta közvetlen utasítást adott ’Alí beiktatására. (Humm- hagyomány „A madár hadísza”)
29. Profetikus hadíszok. Ez a hagyománytípus gazdagon tenyészett a hadísz rendszerében. Nem csupán a birodalom általános viszonyait jósolják meg a profetikus hadíszok, hanem még jelentéktelen események egészen apró részleteit is megjósoltatták a Prófétával. Profetikus kijelentések a szigorúbban megrostált hadísz- gyűjteményekben is vannak.<A muszlim teológusok bárhol, ahol tudós központokat alapítottak, ott egyidejűleg hagyományba kapaszkodó tanúságokat is koholtak kitűnőségük és elhivatottságuk bizonyítására.
30. A költött hadíszok elleni támadás kezdetei. Legegyszerűbb eszköz à olyan új hadíszokat csempésztek be a forgalomba, amelyekben a Próféta kemény szavakkal ítéli el a töménytelen hadíszok kitalálását. A Prófétának is mondattak olyan kijelentéseket, amelyekben előre megsejtette a hamisításokat és a betolódásokat, amelyek a hitelesnek elismert mondatokat elferdítették. A Prófétával megjósoltatták az ortodox hadísz-kritikusok ellenállását az irányzatos visszaélésekkel szemben.
31. A szabadgondolkodók és a hadísz. A szabadgondolkodó k tagadása nem szorítkozott a gazdagon burjánzó hadísz-irodalom egy bizonyos részére, hanem a hagyományrendszer egészét illette. A hadíszok becsmérlésére olyan részleteket használtak ki, amelyekben népi legendát és babonát jegyeztek fel és kebeleztek be a vallási hitbe a Próféta közlései gyanánt; nevetségessé tették azokat az aprólékosan részletezett utasításokat, melyeket a hagyomány a mindennapi élet legintimebb kapcsolataira nézve tartalma, stb.
32. A megbízható férfiak (ridzsál tiqa) a hadísz tudományban. Azoknak a köröknek, amelyek meg akarták óvni a hadíszt a hamisításoktól, különös figyelmet kellett fordítaniuk azoknak a hagyományközlőknek és tekintélyeknek a jellemére, akikre az egyes hadíszok hitelességét alapozni kívánták >> csak az olyan hadíszokat lehetett az egész közösség vallásos lelkülete helyes kifejezéseként elfogadni, amelyeket olyan férfiak hagyományoztak, akiknek sem a személyes becsületességükhö z, sem pedig az ortodox hitvalláshoz való hozzáállásukhoz nem férhetett semmi kétség.
33.A hadíszláncok szereplőinek osztályozása. Kevesebb figyelmet fordítanak magára a hagyomány tartalmára, mint az isnádban szereplő tekintélyekre. Az ő megbízhatóságukon áll, vagy bukik egy hadísz hitelességébe vetett hit. A kritika Irakban és a Távol-Keleten volt a legszigorúbb, ahol a vallási és politikai pártok a legélesebben szemben álltak egymással. 9. század: hadíszok rendszeres gyűjtése 9.-10. sz.: a hadísz-kritika virágzása elsőrendű hagyományközlők: „megbízható”, „pontos”, „erős”, „bizonyító erejű”, „igaz”, „aki hűségesen megtartja és továbbadja azt, amit hallott”. Alacsonyabbra értékeltek: „igazmondó”, „helye az igazmondásé”, „nincs gyanúra ok” Még alacsonyabbra értékeltek: „helyes hadíszt közlők” -//- : „nem hazugok”. „A közlők ismerete” tudomány kronológiai kritika.
34. A muszlim hagyománykritika lényege. hagyomány-költő>> voltak köztük olyanok, akik költött neveket vezettek be, akiknek aztán hagyományokat tulajdonítottak. Az ilyen, feltehetőleg nem elszigetelt jelenségekre irányult a kritika minden kételye és gondos vizsgálata. A muszlim kritika kiindulópontja túlnyomórészt formális volt. A formális szempontok a döntőek a hihetőség és a hitelesség vagy egészség megítélésében. A hagyományokat csak külső formájuk tekintetében vizsgálják meg, és a tartalom értékének megítélése attól függ, hogy mennyire találták helyesnek az isnádot. A hagyománykritika két szempontra ügyelt: a ridzsál megbízhatóságára és az isnád-lánc belső megalapozottsá gára.
35. A matn (szöveg) és a hagyománykritika. Senkinek sem szabad azt mondania, hogy: „mivel a matu logikai és történeti képtelenséget tartalmaz, kétségbe vonom az isnád helytállóságot”. Pl: hagyománykritikai elv, hogy két hagyományos közlés ellentéte esetén, ha az egyik állító, a másik pedig tagadó, inkább az állító közlést részesítik előnyben.
36. A szigorú megítélés alá eső hagyományok. A szigorú megítélést általában azoknak a hadíszoknak tartották fönt, amelyek azokkal a kérdésekkel foglalkoztak, hogy mi a megengedett és mi a tilalmas, azaz melyek a jogi hagyományok, továbbá jogi és dogmatikai következtetések forrásául szolgálhattak. à kevésbé volt szigorú azokkal a hadiszokkal szemben, amelyek nem tartoztak a jog kategóriájába, hanem jámbor történeteket, épülésére szolgáló velős mondásokat és etikai tanításokat nyújtottak a Próféta nevében.
37. A morális tartalmú kitalált hadíszok. A hadíszok költését, különösen etikai, buzdító és aszketikus célzattal, a karrāmīya teológiai iskola elméletileg is szentesítette. A moralizáció szándékú költött mondásokat nyilvánvalóan elsősorban a prédikációkban használták föl. Azok, akik fönntartották azt a tanítást, hogy morális célokra megengedhető dolog hagyományokat költeni és szabadon terjeszteni őket, megpróbálták teológiailag is alátámasztani ezt a nézetüket.
38. A hagyományláncok költött kiegészítése. Az úgynevezett ahádísz mawqífa, vagyis a társakig vagy éppen csak követőkig visszavezetett mondásokat könnyedén alakították át ahádísz marfū’a- ra, azaz a Prófétáig visszavezetett kijelentésekre, egyszerűen hozzáadva minden aggályoskodás nélkül néhány nevet találomra, amely szükséges volt a lánc kiegészítésére. Ezt a jogi hagyományok terén is gyakran megtették. Attól sem rettentek vissza, hogy a pogány időkből való tetszetős mondatokat tulajdonítsanak a Prófétának. Mindent, ami a hadísz kialakulásának a virágkorában a teológusok szemében átvételre érdemesnek tűnt, azt legszívesebben hadísz formájába öltöztették.
39. A szórakoztató hadíszok. Épületes történetek lassan szórakoztató elbeszélésekké alakultak át, és hamarosan eljutottak mókás történetekig-és mindez a Próféta hagyományának jegyében. A kitalált mondások leginkább a Próféta életrajzát, eszkatológikus témákat érintettek, vagy kozmológikus mesék voltak.
40. A szórakoztató hadíszok kitalált láncokkal.
41. A qássz (tbsz. qusszász) szerepe a mecsetekben és környékén. Azokat az embereket, akik az utcám és mecsetben maguk köré gyűjtötték az embereket, és épülésükre és szórakoztatásukra alkalmas hagyományokat meséltek nekik, qáss- nak vagy qassás- nak nevezték, azaz elbeszélőnek, mesélőnek. Ugyanaz volt a szerepük, mint a mi időnkben a humoros újságoknak, és még a Kalifa udvarába is meghívták őket alkalmanként. à a muszlim beállítás szerint ennek a foglalkozásnak a fejlődése még az iszlám kezdeti idejére nyúlik vissza. à a hivatalos teológia örömmel tűrte el ezeket a szabad prédikátorokat és népi teológusokat, akik az utcákon és mecsetekben a közérthetőség szintjére szálltak le, aszketikus beállítottságot terjesztettek, amely idegen volt a hivatalos teológusoktól, akik elsősorban a jogi tanulmányozásba merültek.
42. A qusszász túlkapásai elleni harc. Az intézkedések nyerészkedő csalók ellen irányultak, akik nem a vallásért buzgolódtak, hanem a tömegeket akarták szórakoztatni, és e célból hamis hagyományokat és vallásos történeteket mesés módon átköltöttek és terjesztették, A konzervatív teológusok buzgalma az efféle vallásos legendák ellen irányult, amely teljes mértékben kikerülte a vallási ellenőrzést. A történetmondók semmitől sem riadtak vissza annak érdekében, hogy magukhoz csalogassák az embereket. A kormányzatok ediktumokat bocsátottak ki a történetmondók ellen. Amíg a korábbi időszak „történetmondási” elnyerték a jámbor teológusok elnézését erkölcsileg és vallásilag építő tartalmú előadásaikkal, addig a későbbi korok utcai prédikátorai megszentségtelení tették a vallásos témáikat azáltal, hogy szórakoztatásra és hallgatóságuk mulattatására használták azokat. A mindenféle anekdotával átszőtt bibliai legendák képezték előadásaik jellegzetes témáját.
43. A hosszúéletűek (mu‛ammarún). A mu’ammarínnak nevezett kalandorok a Prófétával való közvetlen kapcsolatra hivatkozva mondtak hadíszokat. (közvetlen: nem kellett összekötő láncot kitalálniuk) A népmesék birodalmából a mu’ ammarūn létezésébe vetett hit utat talált a vallás területére is. à legkorábban a III. század vége, IV. század eleje táján (à X. század) jelentek meg. à India és Közép- Ázsia az efféle csalók fő működési terepe. A Próféta társának lenni a legmagasabb méltóságot jelentette, amit csak el lehetett érni. Az ilyen emberek személye és becsülete érinthetetlen volt, és őket gyalázni főbenjáró bűnnek számított.
44. A hadíszok továbbadóinak személye felkeresése. A szokás által szentesített érvényes hadísz- forma megkívánta, hogy a kívánt hadíszok továbbadóit személyesen kell felkeresni, annak érdekében, hogy a tőle származó hagyományokat a nevében lehessenek terjeszteni. A hagyományt a teljes isnáddal együtt kellett átvenni, és ezután illette meg e jog, hogy a saját nevét a hagyományozók láncához illessze, legutolsó láncszemként. A hagyományok átvételének minden más formáját rendellenesnek tekintették. Annak érdekében, hogy valaki autentikus formában birtokoljon, hagyományt, szükséges volt, hogy találkozzék azokkal, akik az illető hagyomány „hordozói” voltak.
45. A talab al-hadísz és az utazások. Ha egy bizonyos tartomány teológusai ki akarták tölteni a hazájuk hagyományában meglevő hiányokat, akkor nem volt más választásuk, mint utazásokat tenni, hogy alkalmuk nyíljék személyesen is megismerkedni más tartományok hadíszaival. Nagy súlyt vetettek arra, hogy átvegyenek és továbbadjanak mindent, amit jelentős emberek hagyományoztak, akár tőlük közvetlenül, vagy azoktól, akik őket hallgathatták à sok utazás >> tudás keresése céljából megtett utazások
46.Az utazók módszerei a hadíszok felkutatására. A talab érdekében folytatott utazások egyre növekvő mennyisége folytán a teológusoknak az egyedi, tartományi hagyományokat beilleszteniü k az általános, egyre egységesebb hadísz- keretbe. 9. század >> a gyűjteményes munkák elkészítése A talab utazások kedveztek azok mohóságának, akiknek sikerült elhitetniük az emberekkel, hogy ők a hadísz kútfői, és a növekvő kereslettel együtt állandóan növekedett az az óhaj is, hogy a továbbadott hadíszokért készpénzzel fizessenek. Az idők folyamán az érdekességek fölkeresésére indított kutatónak puszta sporttá alacsonyodtak. Hosszú utazásokat tettek, amelyeknek a kizárólagos célja hadíszok szerzése volt, anélkül, hogy bármit is értettek volna a tartalomból, csupán azért, hogy az utazó büszkélkedhessen velük, és ismert mondatok isnád-jában előforduljon a nevük. >> sok csalás és hazug dicsekvés fordult elő- mind formális, mind pedig anyagi vonatkozásban a hagyománygyűjtő utazásokkal és az összegyűjtött anyag kialakulásával kapcsolatban / kapcsolatosan.
47. A hadisz iskolák létrejötte. Első hadísztudományi főiskola: Dār al- hadīsz, XII: század. 1) Nűr ad- Dín Malemūd b. Abī sa’īd Zaudzsī-nak köszönheti felállítását. (Nūrīya akadémia) A politikai körülmények folytán azonban, amelyek nem kedveztek az ilyen intézmények folyamatos létezésének, rövid virágzás után hanyatlásnak indult. 2) Al-Malik al-Kāmīl Nāsir ad-Dīn>> Egyiptomban >> kairói dār al- hadísz 3) Damaszkuszban: Hadrasa Asrafíya Egyik iskola sem maradhatott fenn sokáig, mivel csak az iszlám tudományát szolgálták, a megélhetés érdekében pedig az emberek a fiqh tanulmányozása felé fordultak inkább. à ezek a híres intézmények megszűntek létezni.
48. Az idzsáza rendszere. à olyan intézmény volt az irodalmi életen belül, amely a muszlim társadalom sajátosságai közé tartozik. Iszsáza>> pótmegoldása lett olyan muszlimoknak, akik nem tudtak személyesen hadíszokat begyűjteni a sejkektől. Megszerezték a sejk engedélyét (idzsáza) arra, hogy úgy adjanak tovább egy hadíszt, mintha közvetlen szóbeli érintkezés útján gyűjtötték volna föl tőle. A hagyományok szóbeli közlésből az idzsáza formába való átmeneti típus a muháwala („átadás”) közlés. à az idzsáza majdnem teljesen átvette a sejkekhez való hosszadalmas utazgatás formájában űzött talab szerepet. {az idzsáza megadói nem vonakodtak attól sem, hogy a tőlük kért szellemi javakat készpénzre váltsák} Az idzsazát nemcsak hadíszokra kértek és adtak meg, hanem teljes irodalmi művekre is.
49. A hadísz lejegyzése (kitábat al-hadísz) a legkorábbi időkben. >> már a legkorábbi időkben is leírták a Próféta kijelentéseit. A VII. század végén már bevett gyakorlat.
50. A hadíszok lejegyzésének ellenzői. Elméleti vita: a hadíszt csak az emlékezetben szabad megőrizni, vagy szabad –e leírni? A „tudomány megelőzését a színben” hangsúlyozzák a „papiroson való megőrzéssel szenben”. Az írás ellenzői azon félelmüknek adtak hangot, hogy a Próféta kijelentései könyvekbe foglalva esetleg nem kapják meg a szent tartalmuknak kijáró tiszteletet.
51. A hadísz irodalom kezdetei és kapcsolata a történetírással. Az iszlám első korszakában főként a történeti ismereteket ösztönözték és támogatták. Bölcs mondásokat írtak le>> a régi könyvekben, költeményekben előforduló bölcs mondásokat hikmának tartják. A Korántól eltekintve, az iszlám irodalomtörténeté nek kezdetekor nem vallásos, hanem világi irodalmat találunk. Az iszlám hódításairól szóló meséket már az omájjádák alatt leírták, a Próféta életrajzából származó adatokkal együtt. >> a vallási hadísz irodalmi ágazattá vált. A szorosabban vett jogi irodalom, amely átfogó gondolkodás eredményeit képviseli, időrendben megelőzi a hadísz irodalmat.
52. A hadíszgyűjtemények eredete kérdése. A legkorábbi adat, ami amuszlim szerzőknél a hadísz gyűjtésével kapcsolatban fellelhető, Muhammad ibn al-Hasan aš-Šayhānī-nál (megh. 805) található, aki azt Malik ibn Anas-tól hallotta. Ez a közlés gyakran szolgál a hadíszra vonatkozó muszlim irodalom történetének kiindulópontjá ul. „Keressétek össze, ami fennmaradt a Próféta hadíszaiból, és írd le mindezt, mert félek, hogy a tudás hanyatlásnak indul, és az ’ulamā’ eltűnnek.” (vagy szunnájából, vagy Umar és mások hadíszából.) >> II. Umar leíratott egyes hagyománycsoportokat . A különböző körök által terjesztett beszámolókban megjelenő ellentmondások miatt nem fogadhatjuk el aš-Šaybānī közlését. Amire ebben az időben szükség volt, azok nem adat-közlő hadísz művek, hanem gyakorlati célokat szolgáló vezérfonalak voltak. Egy alapvető mű ránk maradt, amely megközelítően azt a színvonalat képviseli, amit a kor jogi irodalmának a fejlődése elért: Malik b. Anas: Muwatta’.
53. Málik ibn Anasz Muwatta’ c. műve, jellege. A Muwatta’-t nem tekinthetjük az iszlám első nagy hagyománygyűjtemé nyének. Célkitűzése nem az, hogy összegyűjtse, és mélyreható vizsgálatnak vesse alá az iszlám világban terjesztett hadíszok „egészséges” elemeit, hanem az, hogy megvilágítsa a törvényt, a rituális és vallási gyakorlatot, a medinai iszlámban elismert iğmā῾, a Medinában bevett szunna segítségével. Összegyűjtötte a medinai szunnának a jogi és rituális élet számtalan fejezetére vonatkozó dokumentumait, másodszor pedig törvénybe foglalta, hogy moiajogszerű az egyes esetekben ezeknek a szunna-dokumentumok nak az alapján, ill. amikor ezek hiányoztak, akkor a medinai szokásjog alapján. A hagyományanyag itt nem cél, hanem eszköz, és csak olyan mértékben veszi figyelembe, amennyiben annak gyakorlati jelentősége van.> ra’y-t gyakorol. Miután Mālik csak a jogi élet követelményeivel törődött, kevés figyelemt fordított a pusztán történeti értesüléseket tartalmazó hagyományokra, még akkor is, ha a Próféta életrajzára vonatkoztak. Ezeket csak akkor veszi figyelembe, amikor jogi következtetések vonhatók le belőlük. A hadíszok használata adja meg M. munkájának sajátos jellegét.
54. A Muwatta’ változatai. Yahyā ibn Yahyā al-Masmūdī (Mālik egyik tanítványa). Tőle származik az egyik változat. Ez a változat maradt felül a tudományos használatban, és ezt magyarázzák a legtöbbet. Muwatta’ Yahyā-nak szokás nevezni. A Muwatta’-nak 15 típusa volt, melyek mindenekfölött a Muwatta’ Yahyā-ak sikerült meghonosodnia mind a tud.-os életben, mind a gyakorlati használatban. 2. Muwatta’ Muhammad>> M. ibn al-Hasan aš-Šaybānī hagyományozta.
55. A taszníf al-ahádísz. hadísz-anyag rendszerezése. Manad: „támogatott” >> tökéletes hadísz, „egészséges” láncszemeken keresztül, megszakítás nélkül kell az egyik „társ”-ig visszamennie. Elv: személyes, külső.>> A hagyományok tartalma, témája nem számít a sorrendiség megállapításánál, mivel a döntő szempont csupán annak a társnak a neve, akit egy hagyománycsoport tekintélyeként megemlítenek. Az ilyen gyűjteményeket muszadnak nevezik.
56. A muszannaf és a musznad különbsége. muszannaf: olyan gyűjteményekre utal, amelyekben nincs meghatározó szerepük a mondások és beszámolók sorrendjére nézve azoknak a hagyományozóknak, akikhez az isnād-ok vezetnek; a sorrend szempontjából egyes-egyedül az egymással rokon tartalmak és kijelentések azonos tárgyi mozzanatának van jelentősége. Míg a musnad rendező elvét a hagyományozók adják, addig a musannaf elve a fejezetekre osztás. A musnad és a musannaf a hadísz-gyűjtés két fő formája, melyek hosszú időn keresztül egyidejűleg jelentkeztek az irodalomban.
57. Buhárí Szahíh c. műve és hatása a hadísz szabályaira. Ez a mű tiszta hadísz-munka ra’y hozzátétele nélkül, és azzal a aszándékkal íródott, hogy segítségével bárki eligazodjon a fiqh valamennyi fejezetében és minden problémájában. A szerző az egész fiqh-et átfogó tervezetet készített, melyet aztán az odavágó hadísz-anyaggal töltött ki. Al-Buḫārī korában, és nagy mértékben az ő befolyására, a hadísz megőrzősőre vonatkozó szabályok szigorú formákat kezdtek ölteni. Al-Buḫārī sohasem tért el a legszigorúbb szabálytól, másrészről viszont többet tesz, mint újraközli és csoportosítja anyagát. >> egy gyakorlati kézikönyvet is akar mindazoknak a kezébe adni, akik az ő meggyőződését osztják, ezért a hagyományaira vonatkozó értelmezés magvait is elhinti.
58. Buhárí Szahíh c. művének hagyományozása, eltérése a Muwatta’-étól. A Sahīh-ot nem úgy hagyományozták, mint a Muwatta’-t, tehát különböző, tartalmilag eltérő szerkesztésekben. Tucatnyi különböző Buḫārī-szöveg jött létre. Ezekben több-kevesebb lényeges változás található mind a címekben, mind a paragrafusok taartalmában. -szövegjavítások gondolati dogmatikai meggondolások miatt. -tashīfāt: tévedéseknek köszönhető szövegromlások. A szövegmagyarázó igényei gyakran okoztak önkéntelen eltéréseketa puszta hagyományozó gépies pontosságától. Általában a szöveg vonatkozásában, a fejezet élén álló címeket fenyegette leginkább a változtatás.
59. Muszlim Szahíh c. műve és összevetése Buhárí művével. .tartalmuk nagy része közös, bár más szóbeli forrásokon alapul. Formai különbség: Muslim eredeti kiadásában a különböző szakaszoknak nincsenek címei. Muslim, kortársához hasonlóan, a fiqh-et akarta szolgálni munkájával, de az olvasóra bízta, hogy az összegyűjtött hadísz-anyagbó l azokat a következtetéseket vonja le, amik számára legközelebb állnak az igazsághoz. Al Buhārī gyakran idézi ugyanannak a hagyománynak a különböző párhuzamos változatait, míg Muszlim mindig együtt idézi az összetartozó változatokat; és azt az anyagot, amivel már egyszer foglalkozott, sohasem ismétli meg. Neki elsődlegesen nem az volt a célkitűzése, hogy a fiqh egész rendszerét ellássa hadísz-anyaggal. Muszlim a létező hadísz-anyagot kívánta megtisztítani minden salaktól.
60. A két Szahíh mellett létrejött további muszannaf művek. 1. Abū Dāwūd: Sunan-ja 2. Abū ῾Isā Muhammad at-Tirmidī: Gāmi῾-ja 3. Abū Abda r-Rahmān an-Nasā’ī: Sunan-ja 4. bū Abd Allāh Muahmmad ibn Māğa: Sunan-ja. (Ezek főleg joghagyományokkal foglalkoznak. ) Sunanon olyan gyűjteményeket értenek, amelyek a történeti, etikai, és dogmatikai mondások kirekesztésével csupán a szunnával törődnek, a joggal, és jogszokásokkal, és a rájuk vonatkozó hadíszokkal.
61. A magribi hagyományirodalom. Buḫārī elsőbbsége mellett foglalt állást a közvélemény. Műve szent, vagy legalábbis előjogokat élvező könyv lett, különösen az é-afrikai iszlámaban. -a vallásgyakorlat során a két sahīh tartalmát kell irányadónak tekinteni. – a „hat könyv” egybefoglalása, ahogyan azt a mai iszlámban is elismerik, a 13. sz.-ban hatolt be a muszlim teológusok köztudatába.>> Ettől függetlenül a közvélemény továbbra is magasabbra helyezte a két sahīh-ot, mint a másik 4 könyvet. A Magrib-ban, abban az időben, a nagymértékben kiterebélyesedett hadísz-irodalomnak még mélyrehatóbb elismerése történt meg. Az iszlám irodalom virágkora nagyon rövid ideig tartott. Számos régi könyvet dolgoztak át újakká, nagy hosszú műveket kivonatolnak, ez jellemzi néhány kivételtől eltekintve a következő nagy korszakot. (11.sz.-tól kezdve).

Legutóbbi hozzászólások