Az egyiptomi és a kopt nyelv

forrás: gépeskönyv (link oldalt)

Egyiptomi és kopt nyelv és írás

Az egyiptomi nyelv egymaga alkotja az afroázsiai (régebben: sémi-hamita) nyelvcsalád öt ága közül az egyiket (a többi: csádi, kusita, berber és sémi nyelvek, ld. Huehnergard 2004). A Nílus-völgy (Felső-Egyiptom) és a Nílus-delta (Alsó-Egyiptom) területén beszélt nyelv; legelső írásos emlékei Kr. e. 31. százaból valók; legutolsó nyelvfázisa, a kopt, beszélt nyelvként Kr. u. 1500 körül halt ki, de máig az egyiptomi monofizita Kopt Egyház liturgiklus nyelve.

Az egyiptomi flektáló nyelv; az ige jelentését a legtöbb esetben két vagy három (estleg több vagy kevesebb) mássalhangzóból álló váz, a gyök hordozza; a különböző igemódokat, igenemeket és igeneveket a mássalhangzók közé beékelt, változó értékű magánhangzók segítségével képzi. Főnévragozás nincs; a főnév szintaktikai szerepét mondatbeli pozíciója, illetve prepozíciók jelzik. Szintaktikai struktúrája alapján nominatív-akkuzatív nyelv (mint az összes afroázsiai nyelv). Jelzős szerkezetben a jelző, birtokos szerkezetben a birtokos áll második helyen.

Az egyiptomi és a kopt két nyelvtani nemet, hímnemet és nőnemet különböztet meg.

A mondatrészek sorrendje az óbirodalmi egyiptomiban VSO (ige – alany – tárgy), de már a klasszikus egyiptomiban megjelennek SVO mondatok, amelyek a későbbi nyelvfázisokban egyre elterjettenné válnak; a koptban SVO és ASVO (A = segédige) szerkezetek találhatók.

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

Az egyiptomi nyelv fejlődését az összes ismert nyelv közül a leghosszabb ideig, 4500 éven keresztül dokumentálják az írásos források. Ezalatt a következő nyelvfázisokat lehet megkülönböztetni:

1. Óbirodalmi egyiptomi (óegyiptomi): i. e. 31–21. sz.-ban használt írott nyelv.

2. Klasszikus egyiptomi (középegyiptomi): a Középbirodalomban (i. e. 2040–1791) bevezetett írott nyelv, a kereszténység felvételéig megmaradt a szent (vallásos és történeti) feliratok nyelvének.

3. Újegyiptomi: az Újbirodalomban (i. e. 1550–1070) megjelenő, a klasszikus egyiptomi mellett másodikként használt, a beszélt nyelvhez közelebb álló írott nyelv.

4. Démotikus: a 26. dinasztia (i. e. 664–525) alatt az újegyiptomit második írott nyelvként felváltó nyelvváltozat; bevezetésének oka megint a beszélt nyelvhez való közeledés.

5. Kopt: az egyiptomi keresztények által használt, a 2–3. sz-ban megjelenő írott nyelv; használata a 10. sz.-ban jelentősen viszzaszorul az arabbal szemben, és 1500 körül kihal.

Az egyes nyelvfázisok között a legnagyobb eltérés az erősen változó igerendszernél figyelhető meg. Az óbirodalmi egyiptomit és a klasszikus egyiptomit együttesen „Earlier Egyptian” néven szokták összefoglalni, mindkettőben szintetikus szerkezetek dominálnak. Az piramisokban található vallásos szövegek, a piramisszövegek, noha kronológiailag az Óbirodalom legutolsó korszakában készültek, mégis egy erősen archaikus nyelvi szintet képviselnek.

Az újegyiptomit, a démotikust és a koptot szokták együttesen a „Later Egyptian” megnevezéssel jelölni. Az újegyiptomiban és démotikusban analitikus szerkezetek megjelenése jellemző. A koptban ezek az eredetileg önálló elemek (segédigék; határozott, határozatlan és birtokos névelők) pre- és szuffixumokká illetve enklitikumokká átalakulva összeolvadnak az igékkel és a főnevekkel, bonyolult poliszintetikus szerkezeteket képezve.

A koptra ugyanakkor jellemző a görög szavak és szintaxis átvétele (Hasznos 2005a).

Egyes szinkrón nyelvváltozatokat csak a kopt nyelvben lehet megfigyelni, a két legjelentősebb a szaidi (Felső-Egyiptom) és a bohairi (Alsó-Egyiptom); a Nílus alsó folyásának vidékén további dialektusokat lehet elkülöníteni (ahmimi, szub-ahmimi, fajjúmi).

A nyelv szövegemlékei

Egyiptom történetének összes korszakából, egészen a római korig, jelentős mennyiségű szöveg maradt fenn a sírok és a templomok falain; sztéléken; dísz- és votívtárgyakon; papirusz-tekercseken és osztrakonokon. Ezek vallásos, történelmi, adminisztratív és irodalmi szövegek; levelek, stb. [Link: Az ókori egyiptom vallása (Luft Ulrich); Az ókori egyiptom művészete és irodalma (Bács Tamás)]. A kereszténység elterjedése után kopt nyelvű papiruszokon és kódexekben adminisztratív szövegek és a keresztény irodalom (Biblia-fordítás, szentek írásai, mártírok legendái) mellett más vallások (eretnek gnosztikus és manicheus) irodalma is fennmaradt (Hasznos 2005b).

Írásrendszerek

Az ókori Egyiptom mindhárom írásrendszere (hieroglif, hieratikus, démotikus; az elnevezés Alexandriai Kelementől származik – a kopt íráshoz ld. alább) összetett mássalhangzóírás; a logoszillabikus írásoktól (Daniels 1996a, 4) eltérően ezért Daniels 1996b, 24 logokonszonantálisnak nevezi (ld. még Ritner 1996a). A jelek egy–öt mássalhangzót jelölhetnek (= egyradikálisos, kétradikálisos, stb. jel) továbbá léteznek olvasat nélküli, a szó szemantikai besorolását megadó jelek (determinatívumok). A klasszikus középbirodalmi helyesírás szerint a szó központi eleme egy többradikálisos jel, amely előtt vagy után, a kiejtést megkönnyítendő, a szó első vagy az utolsó mássalhangzója (mássalhangzói) állhat(nak) egyradikálisos jellel leírva („fonetikai komplementum”); továbbá a szó végén egy vagy több determinatívum található. Az írás legkorábbi emlékei az i. e. 31. századból valók. Eredete piktografikus logogramma, vagyis az adott tárgy ábrázolása; azonban már a legkorábbi időkben kibővítették a rendszert az egyes jelek további olvasataival, egyrészt szemantikai kapcsolással (pl. a fület ábrázoló jel olvasata lehet msdr, „fül” és sdm, „hallani”), másrészt homofónia révén (pl. a kacsát ábrázoló jel olvasata s3t, „kacsa” és s3 „fiú”).

A Középbirodalomban az idegen szavak, személy- és helynevek írására kétradikálisos hieroglif vagy hieratikus jelek ill. jelcsoportok felhasználásával kidolgoztak egy szillabikus írásmódot („group writing”), amely a szótagok magánhangzóit is jelölte; rendszerét az Újbirodalomban kibővítették.

Hieroglif írás

A kifejezés jelentése: szent véset. A szakrális szövegek (beleértve a király cselekedeteinek beszámolóit is) írása. Mindvégig megőrizte eredeti piktografikus jellegét. Falra (templom, sír, szikla) kőkoporsókra, szobrokra vésték; vagy fára (templomi tárgyak, fakoporsók) és vakolt falakra festették. Az archaikus királysírokban talált elefántcsontlapocskákon a jeleket téglalapokba rajzolt csoportokban, még lineáris sorrend nélkül írták. Jelentős írásreformot a 3. dinasztia alatt vezettek be: a jelek elnyerték standardizált alakjukat, és kidolgozták a helyesírást (az Óbirodalomban a fonetikai komplementumokat még ritkábban használták, kivéve a piramisszövegeket). A jelek száma kb. ezer. Lényeges elem a kalligráfia: a jelek szimetrikus csoportokban, képzeletbeli négyzeteket töltenek ki.

Az írás az Óbirodalomban függőleges oszlopokban felülről lefelé halad; az oszlopok pedig jobbról balra követik egymást; ritkábban (ha az épület szimetriája megkívánja) balról jobbra (vízszintes írás csak kivételes esetben fordul elő). A 12. dinasztia újítása a jobbról balra haladó vízszintes sorok használata (azonban ritkább esetekben haladhat az írás balról jobbra, vagy függőleges oszlopokban is). A ramesszida korban függőleges irányban megnyúlt az íráslép: négyzetek helyett álló téglalapokba helyezték a jeleket; ez tipikus maradt a Ptolemaiosz-korban is. Ekkor a jelek száma ugrásszerűen megnőtt több tízezerre; és megfigyelhető a nagyobb templomok (Edfu, Eszna, Dendara, Philae) esetében a saját helyesírás kialakítására való törekvés is. A legutolsó datált hieroglif szöveg a Philae-i templomban található (i. sz. 396).

Kriptografikus írás: az Újbirodalomban jelent meg, és kedvelt maradt a Ptolemaiosz-korban is. A hieroglif jeleket a normálistól eltérő hangértékkel kell olvasni (ezek alapja általában szójáték, képi játék vagy akrofónia), és így egy másodlagos, rejtett jelentést is hordoz az írás.

Hieratikus írás

Szintén az. i. e. 31. században jelent meg, a sírmellékletek edényeinek feliratain. Az adminisztráció és a világi irodalom írása. Már a legkorábbi hieratikus (az óhieartikus) íráson az eredeti piktografikus alakok nagymértékű leegyszerűsödése figyelhetpő meg; későb a jelek absztrakt geometrikus formákká alakultak át. Mivel kurzív írás, az egyes jelek kapcsolása lehetséges, és gyakori a ligatúra is. A legfontosabb íráshordozó a papirusz(tekercs), amelyre ecsettel írtak. Az írás az óbirodalomi óhieratikusban függőleges oszlopokban felülről lefelé halad; az oszlopok pedig jobbról balra követik egymást. A hieratikus írás esetében is a 12. dinasztiában vezették be a vízszintes sorok használatát, amelyekben az írás jobbról balra halad (más irány a hieratikus esetében nem lehetséges).Az Újbirodalomban megkülönböztethető egy, az irodalmi szövegek írására szolgáló kalligrafikus szépírás, és egy, az adminisztrációhoz használt gyorsírás. A Későkorban az előbbiből a későhieratikus; az utóbbiból az abnormális hieratikus alakult ki. A későhieratikust vallásos szövegek írására használták (innen a neve: hieratikus = „papi”); az utolsó hieratikus papiruszok a római korban készültek.

Abnormális hieratikus: Felső-Egyiptomban a Későkorban az adminisztrációhoz használt, erősen kurzív jellegű írás. A 26. dinasztiában bevezetett démotikus írás váltotta fel.

Kurzív hieroglif írás

Az Újbirodalomban egyes vallásos szövegek (Halottak Könyve, továbbá csak a 18. dinasztia alatt az Amduat és a Naplitánia) rögzítésére használt írás. Az íráshordozó papirusz vagy sírfal. Noha az eredeti hieroglif jelalakok leegyszerűsödtek, a jelek kapcsolása és ligatúra nem fordul elő. A Későkorban használatát felváltja a későhieratikus, mint a vallásos szövegek írása.

Démotikus írás

A Későkorban Alsó-Egyiptomban kidolgozott kurzív írás, amely a 26. dinasztia alatt egész Egyiptomban az adminisztráció és a világi irodalom írása lett (démotikus = „népi”). Az íráshordozó papirusz, de gyakra vésték kőbe; a római korban az ecset használatát felváltotta a stílus. Az írás mindig jobbról balra halad, vízszintes sorokban. A gyakoribb szavakat továbbá a szóvégi determinatívumokat erősen kurzív ligatúrákkal, a ritkább szavak mássalhangzóit viszont egyradikálisos jelekkel „kibetűzve” írták; ez utóbbi esetben a jeleket nem kapcsolták. A kereszténység elterjedésével, az. i. sz. 5. században a démotikus használata megszűnt.

Kopt írás

Az egyiptomi nyelv görög betűkkel való írására az első kísérletek az i. sz. 2. századi mágikus szövegekben történt; a 3. században ezt az írást vették át a keresztények. A görög ábécé 24 betűjén kívül a görögben nem található fonémák jelölésére a szaidi dialektus 6 (más dialektusok: 7), a démotikus írsásból átvett betűt használ (Ritner 1996b).

Kutatástörténet

Az 1799-ben, az egyiptomi Rasid (Rosetta) mellett talált trilingvis (Daumas 1972, 41), klasszikus egyiptomi, démotikus és görög nyelvű Rosette-i kő (Quirke–Andrews 1988) felirata révén Jean-François Champollion fejtette meg a hieroglif és a démotikus írást (Champollion 1822; Thomas Young angol orvos szerepét általában eltúlozzák, l. Daniels 1996c, 148–149), majd a hieratikus írást is. Poszthumusz jelent meg élete főműve, az első egyiptomi nyelvtan (Champollion 1836). Champollion rendszerét Richard Lepsius dolgozta át és öntötte lényegében a ma is elfogadott formába (Lepsius 1837); az autodidakta Heinrich Brugsch írta meg az első démotikus nyelvtant (Brugsch 1855). Lepsius nagyhatású oktatói tevékenysége révén Berlin lett a 19. sz. második, és a 20. sz. első felében az egyiptológia központja, számos, rendkívül jelentős nyelvtani munkával (Brugsch 1872; Stern 1880; Erman 1902; Steindorff 1904; Spiegelberg 1925; Erman 1933). A berlini iskola eredményeinek késői jelentős összefoglalása Steindorff 1951 és Gardiner 1957 (a kiemelkedő egyiptológusok életrajza: Dawson–Uphill 1995).

Szakirodalmi útmutató

Nyelvtani leírások:

Az egyiptomi nyelv korai fázisával („Earlier Egyptian”: az óbirodalmi és a klasszikus egyiptomival) foglalkozó, 1950 után megjelent nyelvtanok időben három csoportra oszthatók: a hagyományos nyelvtani leírásokat előbb a Hans Jakob Polotsky (1957; 1964; 1965; 1976) és követői (Schenkel 1975; Junge 1978) által kidolgozott „standard elmélet” váltotta fel az 1950-es évek végétől. Eszerint az egyiptomi nyelvben az absztrakt igegyök „transzpozíció”-nak nevezett folyamat révén a mondatban, néhány kivételtől eltekintve, csak adverbiumként, melléknévként vagy főnévként realizálódhat; így a látszólag igei állítmánnyal rendelkező mondatok valójában adverbiális, melléknévi vagy főnévi mondatok. Azonban az 1990-es években egyre több kritika érte a „standard elméletet” (vö. Schenkel 1991, 20–22; Loprieno 1995, 8–10) és ma már az összes nyelvtan az igei állítmányok meglétéből indul ki.

Az óbirodalmi egyiptomi modern leíró nyelvtannal nem rendelkezik; kiváló (bár néhány részletében elavult) hagyományos nyelvtan Edel 1955–1964; a piramisszövegek igerendszerét a „standard elmélet” keretében tárgyalja Allen 1984. Tankönyv ehhez a nyelvfázishoz nem készült.

A klasszikus középbirodalmi nyelv legjelentősebb nyelvtana máig a hagyományos rendszert követő Gardiner 1957. Noha célkitűzését tekintve didaktikus nyelvtan, felépítése, részletgazdagsága és adatbősége ma is a legjelentősebb referenciaművé teszi. További hagyományos nyelvtanok: De Buck 1952, Lefébvre 1955, a tömörsége miatt dicséretes Brunner 1961 (ennek átdolgozott legújabb kiadása: Ockinga–Brunner 2006), Sander-Hansen 1963. A „standard elmélet” rendszerét követő nyelvtanok: Callender 1975; Schenkel 1991 és Hoch 1997 (ez utóbbi kettő didaktikus nyelvtan). A „standard elmélet” elvetése utáni állapotot képviselik: Malaise–Winand 1999 továbbá a következő nyelvkönyvek: Schenkel 1997, a jelentős Allen 2000 (ez utóbbi megkísérli mindkét elméleti keretet figyelembe venni), Graefe 2001 és Grandet–Matthieu 2003. Kisebb szövegcsoportok leíró nyelvtanai: Westendorf 1962, Jansen-Winkeln 1996. Egyszerűbb, kezdőknek írt tankönyvek: Menu 1990 (Gardiner 1957 kivonata) és Englund 1995. Fölöslegesen bonyolult nyelvleírása miatt elkerülendő Depuydt 1999; régebbi nyelvtanok olcsó, modern reprint kiadásai szintén elkerülendők, ez különösen vonatkozik E. A. Wallis Budge már megjelenésükkor (19. sz. vége) elavultnak számító munkáinak új kiadásaira.

Az egyiptomi nyelv késői fázisainak („Later Egyptian”: újegyiptomi, démotikus, kopt) modern leírására döntő hatást gyakoroltak Polotsky a kopt igerendszerrel foglalkozó cikkei (1944; 1960). Az ezekben e nyelvfázisok leírására megfogalmazott rendszer ma is a tudományos konszenzus alapja.

Az újegyiptomi alapvető leíró nyelvtana Černý–Groll 1978, amelyet azonban bonyolult felépítése miatt nagyon nehéz referenciaműként használni. Csak az igerendszert tárgyalja Frandsen 1974 és Winand 1992. Még mindig használható Erman 1933. Didaktikus nyelvtanok: Neveu 1996; Junge 1996 (angolul: Junge 1999; áttekinthetősége és felépítése miatt referenciaműként is használható).

A démotikus az egyetlen nyelvfázis, amelyhez magyar nyelven részletes nyelvtan készült: Luft 1983. További leíró nyelvtanok: Bresciani 1969 és Bourguet 1976. Egy kisebb, de jelentős szövegcsoport nyelvtana Simpson 1996. A démotikus igerendszer legrészletesebb tárgyalása Johnson 1976 (második kiadása, Johnson 2004 az interneten olvasható: http://oi.uchicago.edu/OI/DEPT/PUB/SRC/SAOC/38/SAOC38.html ). Még mindig használható Spielgelberg 1925. Kiváló nyelvkönyv Johnson 1991 (az interneten: http://oi.uchicago.edu/OI/DEPT/PUB/SRC/SAOC/45/SAOC45.html ).

A kopt nyelv fontos, még a Polotsky-féle rendszer előtt készült nyelvtanai Steindorff 1951, Till 1986 [1955] és Mallon 1956. Újabb nyelvtanok: Vergote 1973–1983, Shisha-Halevy 1986 és Layton 2000. A legjelentősebb nyelvkönyvek Lambdin 1983 és Reintges 2004; további bevezető nyelvtanok Walters 1972; Eccles 1991. A kopt dialektusok (részben elavult) bemutatása Till 1961.

Az egyiptomi nyelv teljes fejlődésének áttekintése Loprieno 1995a (használata azonban némi óvatosságot kíván; kivonata Loprieno 1995b és Loprieno 2004); a fontos szerepet játszó nominális szintaxis áttekintése Callender 1984. Az 1990es évek második felében Göttingenben kidolgoztak egy új fonológiai rendszert (Kammerzell 1995, Peust 1999), amely azonban nem tekinthető általánosan elfogadottnak. Még mindig jelentős fonológiai kézikönyv Vergote 1945. Tematikus lexikográfia Hannig–Vomberg 1999; az egyiptomiban lévő sémi kölcsönszavakat feldolgozó lexikográfiai mű Hoch 1994.

Magyar nyelven az egyiptomi nyelvtan tömör összefoglalása Takács 1999; a kopt nyelv és irodalom ismeretterjesztő bemutatása Hasznos 2005b.

Szótárak

A nyomtatott szótárak között legjelentősebb, az óbirodalmi, klasszikus és újegyiptomi nyelvet feldolgozó mű Erman–Grapow 1926–1953 (rövidítése WB, az interneten: http://www.egyptology.ru/lang.htm#Woerterbuch ). Bővebb szókincset dolgoz fel, de kevésbé részletes filológiai adatokat közöl Hannig 1995. Az archaikus kor (első három dinasztia) nyelvének szótára Kahl 2002–. Az óbirodalmi egyiptomi szótára: Hannig 2003. Csak a középbirodalmi nyelvet tárgyaló, kezdőknek szánt kéziszótár Faulkner 1962. Az orvosi szövegek szakszótárai Deines–Grapow 1959 és Deines–Westendorf 1961; az edfui templom feliratainak szótára Wilson 1997. Német-egyiptomi szótár: Hannig 2000.

Az újegyiptomi szókincset Lesko 1982–1990, a démotikusat Erichsen 1954, a koptot Crum 1939 (elektronikus formában: http://www.metalog.org/files/crum.html ) dolgozza fel. Kopt etimológiai szótár: Westendorf 1965–1977; Černý 1976; Vycichl 1983. Kopt kéziszótár: Spiegelberg 1921 és Smith 1999. A klasszikus egyiptomi nyelvet a többi afroázsiai nyelvvel összevető etimológiai szótár Takács 1999–. Megint fontos hangsúlyozni, hogy E. A. Wallis Budge olcsó, reprint kiadásban kapható egyiptomi szótára teljesen használhatatlan.

Az internetes szótárak előnye a feldolgozott szókincs folyamatosan bővítése és gondozása. A legfontosabb a WB démotikus szókinccsel kibővített folytatása, a Theasurus Linguae Aegyptiae: http://aaew2.bbaw.de/tla/ . A Janet H. Johnson által szerkesztett Demotic Dictionary of the Oriental Institute of the University of Chicago: http://oi.uchicago.edu/OI/DEPT/PUB/SRC/CDD/CDD.html .

Jellisták

A klasszikus egyiptomi alapvető hieroglif jellistája máig az Alan H. Gardiner-féle Sign-list (Gardiner 1957, 438–548), jelentősen kibővítve Hannig 1995, 1025–1182. A Ptolemaiosz-kori templomfeliratok hieroglif jellistája: Daumas 1988–1995. Hieratikus paleográfiák: Möller 1927–1936, Goedicke 1988; démotikus paleográfia Erichsen 1937, Heft 3.

Szövegkiadások

Az adminisztratív szövegek egységesen feldolgozva nincsenek; jegyzékeik több helyen, az egyes múzeumok és gyűjtemények által kiadott katalógusokban találhatók (ezek egy része az interneten is hozzáférhető). A hieratikus, kurzívhieroglif és démotikus papiruszok 1982-es jegyzéke: Papyrus-Verzeichnis, in: Helck–Otto Hrsg. 1972–1992, 4:672–899; a kopt papiruszoké Krause–Loebenstein 1991; az osztrakonokhoz vö. Helck 1982 és Brown 1991.

A történeti feliratokat két monumentális sorozatban, az Urkunden des ägyptischen Altertums (Steindorff 1904–1935, rövidítése: Urk.) és Kitchen 1968–1990 (rövidítése KRI), adták ki. Az Urk. sorozatban a legtöbb szöveget Kurt Sethe gondozta; Urk. I. az óbirodalmi, Urk. II. a Ptolemaiosz-kori; Urk. III. a 25. dinasztiabeli, és Urk. IV. a 18. dinasztiabeli forrásokat tartalmazza (ez utóbbit Helck 1955–1958 fejezte be). A világháború miatt félbemaradt a középbirodalmi feliratokat tartalmazó Urk. VII., és nem jelent meg soha a tervezett Urk. VIII. az Első Átmeneti Kor történeti szövegeivel. A KRI (Kitchen 1968–1990) a 19. és 20. dinasztia történeti forrásait tartalmazza. További történeti szövegkiadások: Clère–Vandier 1948 (Első Átmeneti Kor), Helck 1975 (Második Átmeneti Kor) és Sandman 1938 (Amarna-kor). Az ókori Núbiára vonatkozó hieroglif források: Eide 1994–2000.

A legjelentősebb vallásos szövegek kiadásai: piramisszövegek Sethe 1908–1922 (noha azóta számos újabb piramisszöveget fedeztek fel, még mindig az alapvető kiadás); középbirodalmi koporsószövegek De Buck 1935–1961. Az újbirodalmi túlvilágkönyvek bibliográfiájához tájékoztatás Hornung 1992, a Halottak Könyvéhez Hornung 1990 [1979]. Az egyiptomi templomok és sírok falain lévő vallásos (és történeti) feliratok és ábrázolások topográfiai bibliográfiája Porter–Moss 1927– (az interneten: http://www.ashmol.ox.ac.uk/gri/3.html ).

Az irodalmi szövegek bibliográfiája megtalálható az antológiákban (Lichtheim 1973–1980; Foster 2001). A legfontosabb sorozat, amelyben egyiptomi irodalmi szövegeket adtak ki, a Bibliotheca Aegyptiaca (Bruxelles, Fondation Égyptologique Reine Elisabeth).

A kopt irodalmat szoros szálak kötik a későantik és kora-középkori keleti keresztény irodalomhoz. Legjelentősebb emlékei a kopt Biblia-fordítás (irodalma: Nagel 1991; Metzger 1991; Schüssler Hrsg. 1995–2003), továbbá a kopt mártírokról szóló illetve a kopt szentekhez (Senute, Pahóm, Antal) kapcsolódó irodalom; a legjelentősebb sorozat, amelyben ezek megjelentek a Corpus Scriptorum Christianorum Orientalium, Scriptores Coptici (Parisiis, E Typographeo Reipublicae; később Louvain, L. Durbecq). A keresztény irodalom mellett kopt nyelven jelentős manicheus (Polotsky 1934; Allberry 1938) és gnosztikus vallásos irodalom is fennmaradt (a legnagyobb gnosztikus korpusz, a Nag Hammadi kódexek hasonmás kiadása: Robinson et al. 1972–1984).

Antológiák

Magyar nyelven a klasszikus és az újegyiptomi irodalomból ad válogatást Dobrovits 1963; a démotikus irodalomból Wessetzky 1962; a szerelmi költészetből Molnár–Kákosy 1976. A fontosabb történeti szövegek fordítása Harmatta szerk. 2003. A Ptolemaiosz-kori sztélék felirataiból és a kopt irodalomból ad válogatást Luft szerk. 2003. Számos kopt gnosztikus írást tartalmaz Adamik szerk. 1996 és 1997.

Német nyelven az irodalmi elbeszélő szövegek fordítása Brunner-Traut 1963, az intelem-irodalomé Brunner 1988; az újbirodalmi túlvilágkönyveké Hornung 1992; a Halottak Könyvéé Hornung 1990. A vallásos himnuszok és imák összeállítása Assmann 1999; a naphimnuszoké Assmann 1969. A történeti, adminisztratív és vallásos szövegekből nyújt válogatást Kaiser 1982–1997 (= TUAT); hasonló válogatás angol nyelven Hallo 1997–2002.

About these ads