mezopotámia-kislexikon

Assur (Qal’at Serqat) – Asszíria első fővárosa, a mai Iraqban, a Tigris folyó nyugati partján, Moszultól mintegy 90 km-re délre fekvő régészeti lelőhely. A lelőhelyet 1847-ben Sir A.H. Layard, 1853-ban pedig Hormuzd Rassam vizsgálta. Szisztematikus ásatásait azonban a Deutsche Orient-Gesellschaft expedíciója végezte Walter Andrae vezetésével 1903-tól 1914-ig. A várost egykor északról és keletről is a Tigris-folyó vize védte. A harmadik oldalt lezáró falat valószínleg a Kr.e. 3. évezred név szerint nem ismert első asszír uralkodói építhették. A lelőhely mai méretei: 1450 m X 900 m. A legkorábbi ismert épület a sumer korai dinasztikus korból (Kr.e. 27—25. század) származó Istár-templom. Assur többi templomának is vannak Kr.e. 3. évezredi előzményei, de igazi kiépítésük a Kr.e. 2. évezred elején az első asszír uralkodók nevéhez köthető: Assur, az asszír főisten temploma; Szín—Samas-templom, Anu—Adad-templom; Assur(-Enlil)-ziqqurratu (toronytemplom). Assurban állt Asszíria első királyainak palotája is, amelyet a város története során többször átépítettek. II. Assur-nászir-apli (Kr.e. 883—859) asszír király új palotát építtetett Kalhuban, és ide helyezte át a királyság központját. Assur egészen Kr.e. 614-ig, pusztulásáig őrizte kultikus központ szerepét.

Babilón - ókori romváros, régészeti lelőhely Iraqban (É.sz. 32o 33’, K.h. 44 o 26’), az Eufratész mentén, Hillah/Hille falu mellett. Az egykori, a folyó keleti partján másfél mérföld hosszúságban elnyúló romok arab nevei: Babil (v. Mudzselibe), tőle délre a Qaszr (az egykori királyi palota romjai), a Merkesz, Homera és Isin Aszvad körzetek, Délen pedig az Amran ibn-Ali tell (Marduk-templom).

A lelőhelyet számos középkori utazó, köztük Tudelai Benjámin a 12. században és John Eldred (1583-ban) is meglátogatta. Pietro della Valle, Carsten Niebuhr és J. Beauchamp (1784) már kutatásokat is végeztek, sőt Abbé de Beauchamp már néhány szondát is nyitott. A lelőhely első részletes leírását 1812-ben C.J. Rich publikálta. A.H. Layard 1850-ben végzett itt kutatásokat, de az 1852-es Fresnel expedíció (von Oppert, Fresnel és Thomas) kudarca után csak a Deutsche Orient-Gesellschaft R. Koldewey által vezetett expedíciója tárta fel 1899 és 1917 között a lelőhelyet.

A város legkorábbi, sumer neve (az agadei Sar-kali-sarri (Kr.e. 2217—2193) korából) Ká-dingir, később Ká-dingir-raki, melynek akkád formája Báb-ili („istenkapu”, „az isten(ek) kapuja”). Az I. vagy óbabilóni dinasztia (Kr.e. 19—17. század) korában jelenik meg egy másik neve is: Tintirki.

A várost az Eufratész osztotta két részre: a keleti parton az óváros, míg a nyugati parton az újváros feküdt, mely nevében (ālu eššu „új város”) is viselte az új nevet. Végső formájára II. Nabú-kudurri-uszur (Kr.e. 604—562) babilóni király építette ki, miután az óbabilóni és a középbabilóni ( kassu) kor babilónját Kr.e. 689-ben Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704—681) asszír király, Kr.e. 648-ban pedig Assur-bán-apli (Kr.e. 668—627) felkelések leverése alkalmával lerombolta.

A várost három falrendszer vette körül, melyek közül a belső fal neve Imgur-Bél („Bél kegyes volt”), a külső fal neve pedig Nimitti-Bél/Enlil („Bél/Enlil jogara/jelvénye”) volt. Közöttük feküdt a második fal. Az újbabilóni város legészakibb építményétől az erődített Nyári Palotától (arab Bábil-domb) indult II. Nabú-kudurri-uszur „erős fala”, amely a folyóval háromszöget bezárva a városhoz nagy kertterületeket is csatolt. A város régi területének északi részén, kívülről a falhoz építve állt az Északi Erőd („Nordburg”), mely az őt nyugatról, a folyó felől védő erőddel (falainak vastagsága több mint 20 m volt) együtt alkotta a citadellát. Itt, az Északi Erődben állt II. Nabú-kudurri-uszur palotája, és múzeuma, ahova hadi trófeákat, elhurcolt műtárgyakat és feltárt emlékeket gyűjtött. Az Északi Erőddel átellenben, a hármas fal túloldalán, de még a citadella együttesébe tartozóan állt a Déli Erőd („Südburg”), amely II. Nabú-kudurri-uszur központi palotáját foglalta magába. Ezt még a király apja, Nabú-apal-uszur (Kr.e. 626—605) kezdte el építtetni, és csak Nabú-na’id (Kr.e. 555—539) fejezte, de az Akhaimenidák is használták. Mindhárom palota (Nyári, Északi és Déli) egy nagy udvar köré csoportosuló kisebb udvarokból és termekből állt, az udvar déli oldalán a fogadótermekkel. A nyugati erőd és a Déli Palota közé épült egy hiposztil csarnokos és portikusz homlokzatos Akhaimenida palota. A citadellát keletről a felvonulási út határolta. A felvonulási út falait sötétkék zománcos, és oroszlánokkal díszített zománcozott téglák (csempelapok) burkolták. A felvonulási út a városfalon a két dupla kaputoronnyal megerősített Istár-kapun haladt át. Ezt a kettős , termeket is tartalmazó kapurendszert a felvonulási úthoz hasonlóan, bikákkal és Marduk szent állataival a mushussu-sárkányokkal dészített kék csempék burkolták. A kapun belül balra állt az Assur-bán-apli asszír király által épített kis erődhöz hasonló Ninmah-templom (53.4 m x 35.4 m). Tőle délre állt Agadei Istár temploma. A felvonulási út Marduk téglalap alakú szentélykörzetéhez vezetett. Itt állt Marduk főtemploma, az Észagila, melynek egyes részeit máig sem sikerült a felhalmozódott 20 m vastag törmelékréteg miatt feltárni. 85.8 x 79.3 m-es épülettömbje négy oldala közepén kapuk voltak. A templom szívében állt Marduk 40 x 20 m-es szentély cellája, előtte antecella, körülötte oldalcellák. Az alaprajz szimmetrikus. A trónpódiumon talált bútormaradványok egy Éa isten jelképeit (halkecske) és vázájukból vízet sarjasztó istennők alakjait ábrázoló székről vagy trónról szárnmaznak. Az észagilához keletről hozzáépített két udvaros építményt a vastag törmelékréteg miatt nehéz feltárni. Az Észagilától északra fekvő zikkurratu udvart (nagyobb, újbabilóni átépítése 456.95 x 412.73 m) 12 kapuval áttört kazamatás fal vette körül. A főkapu a keleti oldalon, két, raktárhelyiségekkel körbevett udvar között volt. Az udvarban álló zikkurratuból (toronytemplom), az Étemenankiból – az állandó építőanyag keresés következtében – mára már csak egy nagy mélyedés, negatív „lenyomat” maradt. Négyzetes alapja 91 m-es oldalú volt. Magja égetetlen, 15 m vastag, és pilaszterekkel (rizalit) díszített burkolata pedig égetett agyagtéglákból állt. Három lépcsője a déli oldalon épült. A homlokzat fala mentén felfelé futó két oldallépcső kb. 30 m-es magasságban érhette el az első szintet. A központi, homlokzatra merőleges lépcső, emelkedéséből következően kb. 40 m magasságban a második terasz tetején érhette el a zikkurratut. A ránkmaradt ún. Észagila táblából (Louvre) tudjuk, hogy a toronytemplomnak összesen hét terasza (emelete) volt, és magassága, 91 m, megegyezett az alap oldalhosszúságával. A templom legfelső teraszán állt a sāhuru-nak nevezett szentély, amelyet kék csempével burkoltak.

A felvonulási út hét, hajóformájú pilléren álló hídon lépte át az Eufratészt. Babilón nagyszámú templomáról, kapuiról (északon az Istár- és a Szín-kapu, keleten a Marduk- és a Zababa-kapu, délen pedig az Enlil- és az Uras-kapu), csatornáiról, utcáiról egy hosszú ékírásos szövegből értesülhetünk, mely rendszerezett formában írja le az egész várost. Ránk maradt továbbá számos agyagtábla térkép, egy himnusz a városhoz, és Hérodotosz híres leírása is.

Babilónt Kr.e. 539-ben foglalták el a perzsa csapatok ( II. Kürosz). Fontos Akhaimenida központ, egy ideig pedig Nagy Sándor (III. Makedón Alexandrosz) fővárosa volt (itt halt meg Kr.e. 323-ban). A Szeleukidák korában egy 71 m átmérőjó színház is épült Babilónban.

Damaszkusz – Szíria fővárosa. Az ókorban dél-szíriai oázis és fontos karavánközpont a Mezopotámiát Szíriával, Palesztinát pedig Transzjordániával összekötő kereskedelmi útvonalakon csomópontjában, északi szélesség 33o 30’, keleti hosszúság 36 o 19’.

Damaszkusz az ókori keleti történelemben. Neve az Újszövetségben a héber Dammesek, a Kr.e. I. évezredi asszír forrásokban pedig Dimasqi vagy a sá imérísu (város vagy föld, „amelynek szamarai” vannak) epitheton. A márii szövegekben (Kr.e. 18. század) „Apum földje” néven említik, amelyet sémi hercegek uralnak. A város nevével írott formában először III. Thotmesz (Kr.e. 1490-1436) városnév-listájában találkozhatunk. Az Amarna levelekben (Kr.e. 14. század) számos esetben említik. Egyik alkalommal „Upe (lásd Apum) földje” formában. Damaszkusz uralkodói ekkor indoárja neveket viselnek. A város a Kr.e. 12. századig az egyiptomi befolyási övezetben feküdt. A tengeri népek vándorlása után azonban Egyiptom visszaszorult, és az Észak-Szíriában kialakult politikai órt a Szír-sivatagból kirajzó arámi törzsek töltötték be. Damaszkusz lett az arámi törzsek központja. Izrael meg-megújuló háborúkat vívott az arámi törzsek és Damaszkusz ellen. Dávidnak sikerült elfoglalnia a várost (2Sám 8:5-6). Damaszkusz Salamon uralkodása alatt függetlenítette magát és az arámi koalíció élére állt. Elkeseredett harcokat vívott az előretörő Asszíriával: III. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 858—824) Kr.e. 853-ban Qarqarnál csatát vívott 12 király Damaszkusz királya, Hadad-ezer (más néven Ben-Hadad, akkád Adad-idri, kb. Kr.e. 880—842) által vezetett szövetségével. A csata nem hozott eredményt, mivel a koalíció seregei az ezt követő években még többször megütköztek az asszír király seregeivel. A Kr.e. 842-ben lezajlott utolsó ütközetükben Hadad-ezer eltónt, a damaszkuszi trónt pedig „egy senki fia” (értsd közrendó), Házáél (Kr.e. 842—806) foglalta el. III. Sulmánu-asarédunak végül Kr.e. 841-ben és Kr.e. 838-ban is sikerült ostrom alá vennie a várost. III. Adad-nirári (Kr.e. 810—783) asszír király is hadjáratot vezetett Damaszkusz arámi állama ellen, és a várost több alkalommmal is csak súlyos hadisarc mentette meg attól, hogy az asszírok lerombolják (Kr.e. 806, 802). Damaszkusz királya ekkor II. Hadad-ezer volt. IV. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 782—773) Kr.e. 773-as Damaszkusz elleni hadjárata annyira meggyengítette a várost, hogy II. Jeroboámnak (Kr.e. 786—746) Izrael királyának sikerült ellenőrzése alá vonnia a területet. Kr.e. 732-ben Damaszkusz királyának Recínnek (kb. Kr.e. 740—732) Júda királya Áház (Kr.e. 735—715) ellen létrehozott szövetségét kihasználva III. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 745—727) asszír király elfoglalta a várost és területét asszír tartománnyá szervezte. Damaszkusz egészen Asszíria bukása (Kr.e. 612) előtti évekig asszír kézen maradt. Az újbabilóni korban (Kr.e. 612—539) valószínóleg babilóni ellenőrzés alatt állt, bár egyes források szerint Babilón szövetségesei, a médek kezére került. A perzsa korban (Kr.e. 539—331) fontos közigazgatási központ, és valószínóleg a transz-eufratészi szatrapia (akkád ebir nári, arámi avar nahara, héber ever ha-nahar) székhelye volt. Damaszkusz a helyben Rimmón néven tisztelt Hadad arámi isten kultuszának központja volt. Erre utal az isten nevének a damaszkuszi királynevekben való gyakori előfordulása is (pl. Hadad-ezer). Damaszkusz városa a mai napig sórón lakott, így korai történelmének emlékei közül szinte semmit sem sikerült még a régészeknek feltárniuk. Egyetlen véletlen lelet egy az Omajjád-mecset falába másodlagosan beépített Kr.e. 9. századi orthosztátosz lap, amely egy föníciai stílusú kerubot vagy szfinxet (szárnyas, állattestó teremtményt) ábrázol. Az Omajjád-mecset valószínóleg az egykori Hadad-templom helyén áll.

Hellénisztikus kor. Ez, a Közel-Kelet fontos kereskedelmi útjainak csomópontját ellenőrző fekvésó oázis a hellenisztikus korban is virágzó város volt. Nagy Sándor (Makedón Alexandrosz) halála (Kr.e. 323) után birtokáért örökösei ( diadokhoszok), a szíriai Szeleukida-dinasztia és az egyiptomi Ptolemaida-dinasztia harcoltak. Kr.e. 85-től a nabateusok kezén van.

Római kor. Kr.e. 64-ben Pompeius római legiói (Lollius és Metellus) foglalták el a várost és Syria provinciához csatolták. Damaszkusz egy ideig a Dekapolisz városszövetségének is tagja volt. Egy ideig IV. Aretas nabateus uralkodó ellenőrizte, de Kr.u. 62-től ismét római kézen. A Damaszkuszi irat már korábban tudósít egy orthodox zsidó csoportnak Damaszkusz földjére való beköltözéséről. Iosephus Flavius zsidó származású történetíró a damaszkuszi zsidó közösség számos háborús megrázkodtatásáról tudósít. A zsidó háború (Kr.u. 66—70/71) idején 10 000 zsidó vesztette itt életét (A zsidó háború, 2:561). Tudjuk, hogy Damaszkuszban számtalan zsinagóga állt, és Pál apostol (ekkor még Saul), keresztényeket üldözve maga is Damaszkusz egyik kapuja előtt nyert megvilágosodást (ApCsel 9:1). Pál apostol Damaszkuszból való menekülésének emlékét annak az ő nevét viselő kapunak (a cardo déli kapuja) a belsejében berendezett kápolna őrzi, amely kapunak falán őt egy római tiszt kötélen leengedte. Kr.u. 130-ban Hadrianus a métropolisz címet adományozta a városnak, Alexander Severus pedig colonia rangra emelte. Iupiter Damascenus valószínóleg az egykori Hadad-templom helyén álló temploma a 3. század második felében készült el, de 400 után Keresztelő Jánosnak szentelt keresztény bazilikává építették át. Damaszkusz a 4. század óta püspöki székhely. 613-ban a szászánida perzsa csapatok – a bizánci adminisztráció által háttérbe szorított zsidó közösség segítségével – elfoglalták a várost.

Dúr-Kurigalzu – „Kurigalzu fala” . ókori romváros Irakban, Bagdadtól nyugatra, északi szélesség 33o 21’, keleti hosszúság 44o 21’. A lelőhely mai neve Akar Kúf. Iraki ásatásai T. Bakir vezetésével 1942 és 1945 között folytak.

A várost vagy I. Kurigalzu (Kr.e. 1425—1400) az egyik legkorábbi babilóni kassú király, vagy pedig későbbi utódja, II. Kurigalzu (Kr.e. 1332—1308) alapította. A király e grandiózus új fővárosa a babilóniai városokhoz képest szokatlan helyen, egy az allúviális síkságba benyúló puha mészkőből álló nyúlványon épült. A régészeknek hét palotaszárnyat sikerült részben feltárniuk (A-H). Mindegyik szárnynak hosszú története van. Az „A” szárnyban például 4 fő periódust különítettek el, míg a „H” szárnynak csak egyetlen, a kassú uralom végére datálható építési fázisa ismert. A palotaegyüttesben előkerült legkésőbbi írásos dokumentum I. Marduk-apla-iddina (Kr.e. 1178—1165) korára datálható. A palotaegyüttes szokatlanul nagy méretó volt. Az „A” szárny udvara egymagában 64 m oldalhosszúságú négyzet volt. Az „A” és „G” szárny együttes hossza meghaladta a 200 métert. A „C” szárnnyal együtt a palotaegyüttes teljes hossza kb. 360 m volt. Úgy tónik, hogy a „C” tömb teljesen különállt, és közvetlen összeköttetés nyomaira a régészek az „A”, „G” és „F” szárnyak között bukkantak. Az „A”-”G”, valamint a „B” és a „H” szárnyak falai egymáshoz épültek, de a palotákban szökatlan módon, összeköttetés nyomaira nem bukkantak közöttük. Dúr-Kurigalzu máig is leglátványosabb romja azonban a zikkurratu eróziótól eltorzított csonkja. Az Enlil isten szentélykörzetéhez tartozó toronytemplom szintén a kassú (középbabilóni) korban épült. Az írott források szerint neve É-GI-KIL volt. 69 x 67.6 méteres alapterületével az egyik legnagyobb zikkurratu lehetett. Alapfalait és lépcsőfeljárójának egy szakaszát napjainkban restaurálták, de a toronytemplom vályogtégla magjának csonkján még jól lehet látni a minden 8-9. téglasor között elhelyezkedő, és az építmény stabilitását javító vastag nádréteget. A zikkurratu falainak alapjait kőlapokkal burkolták. Minden oldalon 8 bemélyedéssel tagolták a falat. A két, középre tartó oldalfeljáró lépcsősor szokatlan módon nem a feljárati oldal sarkaitól, hanem 18 méterrel beljebbről indult. A két oldallépcsőre és a falra merőleges központi lépcsősor, illetve a két oldalsó lépcsősor lépcsőinek emelkedéséből kiszámolták, hogy a három lépcső 33 m magasságban, valószínóleg az első zikkurratu szinten futott össze. Az Enlil-szentélykörzetben, a toronytemplomtól délkeleti irányban feküdt egy valószínóleg II. Kurigalzu (Kr.e. 1332—1308) által Enlilnek szentelt templomegyüttes. Az itt előkerült feliratok alapján négy, udvarok köré csoportosuló templom nevét sikerült azonosítani: az É-U-GAL (jelentése talán „a nagy úr /Enlil/ háza”) valószínóleg az egész együttest jelölte. A legnagyobb, 18-as számmal jelölt központi udvart egy terasz kapcsolta a zikkurratu lépcsőfeljárójához. A 18-as udvartól északra feküdt a 4-es udvar, az É-GASAN-AN-TA-GÁL, amely talán Ninlil szentélye lehetett. A 18-as udvartól délre feküdt a Ninurta istennek szentelt É-SAG-DINGIR-RE-E-NE templom. A zikkurratutól 100 méterre nyugatra állt a negyedik, 28 x 65 m alapterületó templom, amely az egyik terméből előkerült pecsétes tégla szerint szintén az É-GASAN-AN-TA-GÁL nevet viselte. Az egyik diorit sarokkövön dingirNIN(?)-EN-LILki istenség neve volt olvasható. A templom összképében a III. Ur-i dinasztia idején (Kr.e. 21. század) épült nippuri Enlil-templomra emlékeztet.

Dúr-Sarrukín – Mai nevén Khorszábád. Asszír királyváros a mai Észak-Irak területén, északi szélesség 36o 31’, keleti hosszúság 43o 14’. Ásatója: Paul Emile Botta 1843-tól, Victor Place 1852-től, Gordon Loud 1928-tól.

Kr.e. 717-ben II. Sarrukín (Kr.e. 721—705), talán trónrakerülésének titokzatos körülményei miatt új fővárost alapított. A Ninive régi városától északra kiválasztott új helyet Dúr-Sarrukínnak („Sarrukín fala”) nevezte el. Dúr-Sarrukín isteneit Kr.e. 707-ben hozták be az új város templomaiba, amikor Sarrukín „minden ország hercegeinek, tartományi helytartóknak, gondnokoknak és felügyelőknek, nemeseknek és eunuchoknak, illetve Asszíria véneinek kíséretében áthelyezte székhelyét a palotába és ünnepet tartott”. A várost elsősorban az Asszír Birodalom más területeiről áttelepített alattvalókkal népesítették be. Két évvel később azonban Sarrukín egy az anatóliai Tabal országban vívott ütközetben elesett, mire az udvar Ninivébe költözött.

A közel négyzet alaprajzú város falai egy közel 1600 méterszer 1750 méteres területet fogtak közre. A tornyokkal ellátott falakon hét városkapu épült. Sarrukín nagy palotája és a szentélykörzet egy az északnyugati városfalhoz kapcsolódó és abból a városon kívülre is kinyúló magas teraszra épült, míg az arzenál a város déli sarka közelében állt. A széles (átlagban több, mint 20 méteres) városfalak alapjainak külső burkolata 1.1 méteres magasságig faragott kövekből készült. E borítás mögött faragatlan kövek alkották az alapot, amelyen a tégla felépítmény nyugodott. A fal mellvédje kőből készült.

Emile Botta, majd Victor Place ásatásai nyomán már elkezdtek kirajzolódni a királyi palota körvonalai. Place 1853-as kalkulációi szerint addig 209 darab, összesen 31 udvar köré csoportosuló termet, valamint három templomot és egy kis ziqqurratut (toronytemplomot) tárt fel. Emellett végigásta a 24 m vastag városfal vonalát, amelyen 7 városkaput talált – közülük hármat faragott dombormóvek díszítettek, míg egy további kapu boltozott átjárójával és mázas tégláival szinte érintetlenül került elő. A Place által feltárt nagy mennyiségó palotadombormóvet Bagdadba szállították, ahol más régiségekkel együtt 235 ládát raktak fel egy nagy folyami vitorlás és két kerek tutaj fedélzetére, hogy Bászrába, majd Európába hajózzanak velük. Kurnah közelében azonban ellenséges törzsi harcosok támadták meg őket, és az összes hajót elsüllyesztették. Így ma mindössze az 1847-ben Botta által Európába küldött szerény gyójtemény látható a Louvre-ban, illetve két kapuőrző bika áll a British Museumban.

A palota. A palota platform az északnyugati városfalba épült. A város felőli oldalon talajszintben egy citadellát építettek köré, amely még számos más középületet és templomok is körbezárt. A citadellát két hármaskapun, az A és a B kapun keresztül lehetett megközelíteni. A palota maga asszír mintára két nagy udvar köré épült, amelyek közül a belső ünnepi-szertartási célokat szolgált. A dísztermek és hivatali helyiségek a központi udvar körül csoportosultak, amelynek déli oldalát a trónterem három bejáratát őrző szárnyas bikák és más alakok szoborkompozíciói díszítették. A hatalmas trónterem falai kb. 12 m magasak voltak, és a padlótól a mennyezetig falfestmények díszítették őket. A terem baloldali végében állhatott a dombormóves keretbe foglalt trón. A terem másik végében lépcső vezetett fel a lapos tetőre. A trón közelében nyílt egy nagy öltözőterem bejárata, ahonnan átjárás nyílt a palota magán célokat szolgáló belső udvarára. Ebből a belső udvarból nyíltak a magánlakosztályok. A trónterem, lépcső és kiegészítő termek asszír palotákban való ilyen elrendezése kanonikusnak tónik. Itt Dúr-Sarrukínban ugyanez az elrendezés a citadella kisebb palotáinak fogadótermeiben is megfigyelhető. Egy hasonló konvenció volt a palota északnyugati szárnyában a teraszra nyíló hivatali helyiségek különálló csoportja.

Egyéb épületek. Az újasszír városok között itt először fordult el, hogy a világi épületek túlsúlyba kerültek a templomokkal szemben. Az asszír királyok jobban el voltak foglalva az erődítések és nagyméretó paloták tervezésével, mint az időnként a palotákhoz kapcsolódó szentélyek építésével. Az új uralkodók – rendszerint a platformok összhangjának figyelembe vétele nélkül új palotákat építettek maguknak. Mivel Dúr-Sarrukínban rövid használata folytán nincsenek stratigráfiai problémák, a kor építészeinek mintavárosaként értékelhetjük.

Az A kapun keresztül a citadellába érve azonnal a Nabú-templom nagy épülettömbjébe ütközünk, amely saját, a palota platformjával megegyező magasságú platformon állt. A templom emelvényét egy híd kötötte össze a palota emelvényével. A Nabú-templom két külső udvarával és megszokott elrendezésó szentélyével jól illeszkedik az asszír hagyományba. Loud ezen kívül újra feltárt három, a palota délnyugati oldalához kapcsolódó kisebb templomot is. Az egyiküknek, a Szín-Ningál-templomnak a homlokzata jó állapotban maradt fenn. A palotának ezen a részén álltak még a Samasnak (napisten), Adadnak (viharisten), Ninurtának (a háború és vadászat istene) és Éának (a bölcsesség istenének) dedikált kápolnák is. A ziqqurratu már túl erodálódott volt az utólagos rekonstrukcióhoz, de ha Place rekonstrukciójának hihetünk akkor egy spirális szerkezetó építmény volt, amelynek hét szintjét eltérő színóre festették: a megmaradt három alsó szint fehér, fekete és vörös volt. A hagyományos asszír színskálát követve a felső szintek kék, narancs, ezüst és arany színóek lehettek. A Nabú-templom előtti nagy térről egy rámpa vezetett fel a palota főbejárataihoz. Erre a térre nyílt egy a tengelyből kieső második kapu (B kapu) is. A citadellán belül Loudnak sikerült még öt további kisebb palotát is feltárnia, amelyek alaprajzait csak nehézségek árán tudták a citadella által megszabott térhez igazítani. Az ásatók betókkel jelölték ezeket a – valószínóleg főhivatanokok használatára épült – palotákat: így a Nabú-templom két oldalán állt az M illetve a J és K rezidencia, míg a templommmal szemben, a tér másik oldalán kapott helyet a legnagyobb mellékpalota, amely egyes elképzelések szerint Sarrukín fívérének, a hadvezéri (turtánu) vagy nagyvezíri tisztséget betöltő Szín-ah-uszurnak a rezidenciája volt.

Az arzenál. A Place által itt talált oszlopbázisokról azonnal az a Sarrukín felirat jutott a kutatók eszébe, amelyben azt állítja, hogy egy szíriai típusú palotát (bít hiláni) is épített, amelyben a trónterem előtt egy oszlopos portikusz állt. Loud azonban bebizonyította, hogy az oszlopok helye nem felel meg ennek az elrendezésnek, így Sarrukín bít hilániját máshol kell keresnünk. Az arzenál maga a Nimrudban feltárt asszír arzenálhoz volt hasonló.

Dzsemdet Naszr – Régészeti lelőhely Dél-Mezopotámiában, Kistől 24 km-re északkeletre, a mai Dél-Irakban, északi szélesség 32o 35’, keleti hosszúság 44o 44’. A tell („településhalom”) típusú lelőhelyen 1925—26 folyamán S. Langdon, 1928-ban pedig L.C. Watelin végzett ásatásokat. Dzsemdet Naszr, mint az utolsó, az Uruk korszak után következő mezopotámiai prehistórikus korszaknak (Kr.e. 3100—2900 körül) nevet adó lelőhely vált híressé. A Dzsemdet Naszr periódus után már az első mezopotámiai történeti kor, az ún. korai dinasztikus kor következett.

Itt került elő először az a jó minőségó, vörös-sárga-fekete festésó kerámia, amelyet máshol a késő Uruk periódus legkésőbbi fázisában, az Uruk/Warka IV. réteget követő Uruk/Warka III. (= Dzsemdet Naszr) rétegben is megtaláltak. A festett díszítés elsősorban az edények válltá borította.

A lelőhely emellett igen korai írásos, gazdasági elszámolásokat tartalmazó agyagtáblák is kerültek elő. Több, mint 3000 Dzsemdet Naszr kori tábla került elő Urukban, 240 Dzsemdet Naszrból, 4 Tell Ukairból és 2 Esnunnából. Az írás ekkor még képírás volt, amely nem fejezte ki a nyelvtani viszonyokat, de a kutatók szerint a táblák nyelve már Dél-Mezopotámia Kr.e. III. évezredi nyelve, a sumer volt. A jelek számokat (jelölt mennyiség), illetve egy-egy konkrét tárgyat, vagy a hozzá kapcsolódó fogalmat jelölő képek (piktogrammok) voltak. A táblákat ekkor jórészt még jobbról balra haladva, hasábonként olvasták. Az írás bonyolultságát mutatja, hogy a különböző tárgyak és nyersanyagok mennyiségeinek kifejezésére kb. 15 féle számrendszert használtak. Így ugyanaz a jel, a jelölt minőségtől függően más-más (pl. 10-es, 20-as, 60-as) számrendszerben nyert értéket.

Ebla – ókori észak-szíriai város és régészeti lelőhely Aleppótól 49 km-re délre, északi szélesség 35o 52′, keleti hosszúság 37o 02′. Mai neve Tell Mardíkh.

Egy 1968-ban a szíriai Tell Mardíkh lelőhelyén Paolo Matthiae vezetésével ásatásokat végző olasz expedíció bebizonyította, hogy a hely azonos az ókori Eblával. A lelőhelyet a Kr.e. IV. évezredtől a Kr.u. 7. századig lakták, de legfontosabb korszaka a Kr.e. III. évezred közepétől a Kr.e. II. évezred közepéig terjedt. A lelőhelyen az első megtelepülés Kr.e. 3500 körülre datálható nyomait a régészek a fellegvárban találták meg. A Kr.e. III. évezredben Ebla Észak-Szíria egyik vezető kereskedelmi és hatalmi központjává, fejlett írásbeliséggel rendelkező civilizációvá vált. Kulturáját a korai dinasztikus sumer kulturális befolyás jellemezte. A forrásokból tudjuk, hogy az eblaiak valamikor a Kr.e. 26-25. században legyőzték Iblul-Ilt, Mári királyát. A város első virágkorának az Agadei-dinasztia egyik királya (Sarrukín (Kr.e. 2334—2279) vagy inkább Narám-Szín (Kr.e. 2254—2218)) által Észak-Szíriába vezetett hadjárat vetett véget, amely támadás Eblát is elpusztította. A lerombolt királyi palotából (G palota) egy ékírásos szövegekből álló levéltár, valamint a meneküléskor hátrahagyott számos mótárgy került elő. Ezek közül is az egyik legismertebb az az 5 cm hosszú emberarcú fekvő bikaszobrocska, amelynek szakálla kloritból készült. Vagy eredeti, Sumerből importált tárgy, vagy pedig helyi mesterek készítették sumer stílusban.

A palota központi levéltárában az 1977-ig előkerült 14500 (zömében gazdasági feljegyzéseket tartalmazó) ékírásos tábla fapolcokon állt, amely polcrendszer a pusztuláskor leégett. A táblák egy része sumer nyelven, más része viszont az ugyanezzel az ékírással egy helyi nyugati sémi dialektusban íródott. Az olasz expedíció epigráfusa G. Pettinato a táblák nyelvét eblainak nevezte el. A táblákon olvasható, az ószövetségi nevekkel (pl. Is-ma-il, Ab-ra-mu, Is-ra-il stb.) gyakran azonos hangzású neveket Pettinato egy ősi héber, ún. „Ábrahám-rokonság” jeleként magyarázta, amely nagy tudományos vitákat és politikai vihart kavart. Sok ún. Jahve-elemes név olvasata azonban azóta megváltozott (I.J. Gelb). A lassan kialakuló konszenzus eredménye az lett, hogy itt egy korai nyugati sémi dialektussal állunk szemben, amelynek a régióból számos, a sémi nyelvcsaládba tartozó rokonát ismerjük. Hasonló, bár csak szakmai körökben folyó vita tárgyát képezi a korai eblai írásnak és sumer nyelvó tábláknak a sumer íráshagyományhoz való kapcsolata.

A táblák nagy száma Ebla, e Kr.e. III. évezredi „kereskedőállam” jelentőségét hangsúlyozza. A város lakossága egyes források szerint meghaladta a 260 ezer főt, amelyet a legjobb esetben is csak Ebla vonzáskörzetének kisvárosaival és egyéb településeivel együtt fogadhatunk el. A hivatalnoki karnak az egyik tábla tanúsága szerinti 11700 fős létszáma (a teljes lakosság 4.5 %-a) azonban még ehhez a lakosság számhoz képest is hatalmas. Ilyen arányú adminisztrációs apparátust csak egy igen jól móködő gazdaság lehetett képes eltartani.

Ebla középső bronzkori (Kr.e. 2000-1600) leletanyaga sem kisebb jelentőségó. Eblát Kr.e. 2000 körül előbb valószínóleg az amurrúk pusztították el, majd Kr.e. 1600 körül, talán a Babilón ellen vonuló I. Mursilis hettita király is kirabolta. A „kecskék urának” a Nyugati palota alatt talált Kr.e. 1750-re datálható sírjából előkerült arany nyaklánc a kor móvészetének egyik legszebb darabja. A három részre osztott pánt tekercseléssel készült. A korongok hatágú csillagait filigrán részletekkel, egy a korai dinasztikus korban kialakított technikával díszítették.

A több, mint 55 hektáros településnek volt egy külső városfala, és egy 15 m magas belső citadella dombja is. A város legnaggyobb része továbbra is feltáratlan. A feltárt maradványok nagy része – így a Nyugati palota, a D templom, az E épület és a B körzet – a G palota kivételével a középső bronzkorra vagy későbbre datálható.

Elám – Ország az ókori keleten, a mai délnyugat-iráni Khuzisztánban. Elámi neve Haltamti, akkád neve Elamtu. A klasszikus forrásokban fővárosáról Szúzáról gyakran Szúziana néven szerepel. Részben megfejtett, ékírással írt nyelvének, az eláminak nincs ismert rokona. A nyelv fejlődésének három szakasza ismert: óelámi (Kr.e. III. évezred második fele), középelámi (Kr.e. 13-7. század) és akhaimenida elámi (Kr.e. 6-4. század).

Elám korai őskori története során – nyersanyagforrásként – kereskedelmi útvonalain keresztül szorosan kapcsolódott Mezopotámiához, különösen Dél-Mezopotámiához. A Dzsemdet Naszr korszakban (Uruk III, Kr.e. 3100—2900 k.) azonban Szúza uruk-kultúráját (Szúza II) a Proto-elámi kultúra (Szúza III) váltotta fel, amelynek szorosabb kapcsolatai voltak az Iráni-fennsíkkal. Ekkor indul robbanásszeró fejlődésnek a mai iráni Fársz tartományban található Ansan (mai Tell Maljan). Szúza és Ansan területeinek egyesülése vezetett végül Elám államának létrejöttéhez. A proto-elámi korban (Kr.e. III. évezred első fele) jelenik meg Elám első ismert írása a nem teljesen megfejtett proto-elámi piktografikus írás (Szúzából kb. 1400, Ansanból 25, Tepe Jahjáról pedig 26 ilyen tábla ismert). A korai dinasztikus II-III korszakokban (Kr.e. III. évezred közepe) azonban Elám ismét Sumer befolyás alá került. Az Agadei-dinasztia királyai, Sarrukín (Kr.e. 2334—2279), Rímus (Kr.e. 2278—2270) és Narám-Szín (Kr.e. 2254—2218) is meghódítja Elámot. Elám ekkor veszi át a sumer-akkád ékírást, amely az elámi nyelvre való adaptálása után az egyetlen írásrendszer marad. A III. Ur-i dinasztia (Kr.e. 2112—2004) sumer királyai ismét meghódítják Elámot. Szúza egy sumer helytartó székhelye lesz. Kr.e. 2004-ben azonban Kindattu, aki már Simaski, Szúza és Ansan királya is volt, elfoglalta Urt, megdöntötte a III. Ur-i dinasztia már amúgy is gyenge hatalmát, és bár Kr.e. 1995 körül kiverik, utódai még hosszú ideig uralkodnak Szúzában. Az óbabilóni/óasszír kor folyamán (a Kr.e. 19-18. században, az óelámi korban) Elám Esnunnával közösen benyomul Asszíriába (Kr.e. 1815 k.) és ideiglenesen Assurt is elfoglalja. Elámot I. Kutir-Nahhunte, a babilóni Hammurapi kortársa konszolidálta. A babilóni kulturális befolyás az akkád nyelvnek a gazdaságban való használatában is érezhető. Az elámi trónöröklés rendje egyedi volt: a sumer helytartó (szukkal-mah) címet viselő uralkodó mellet leánytestvérének fia és saját fia is szerepet kapott – a hatalom matrilineáris módon öröklődött. A Kr.e. 17. és 15. század között alig hallunk valamit az országról, ám a Kr.e. 13. században (középelámi kor) Elám ismét hatalma csúcsán áll. Egyik leghíresebb királya, Untas-Napirisa (kb. Kr.e. 1260-1235) felépíti új fővárosát Dúr-Untast. A középbabilóni kor végén, a Kr.e. 12. században Babilón kassú dinasztiájának gyengeségét kihasználva Elám számos támadást intéz Babilónia ellen. A Kr.e. 1165 körül trónra került Sutruk-Nahhunte végigdúlta Mezopotámiát (ő vitte Szúzába a ma a Louvre-ban látható Narám-Szín sztélét). Fia, Kutir-Nahhunte Kr.e. 1159-ben már Babilónt is elfoglalja. Szúzába hurcolják Marduk isten szobrát, és a ma a Louvre-ban látható Hammurapi törvényoszlopát. Elám hatalma azonban nem tartott sokáig. A II. iszini dinasztia királya, I. Nabú-kudurri-uszur (Kr.e. 1125—1104) legyőzi Huteludus-Insusinak elámi királyt. Elám hanyatlása ggyors volt. Egészen a Kr.e. 8. századig, az újelámi kor kezdetéig keveset tudunk Elám történelméről. Ekkortól azonban az elámi történelem az Asszír Birodalom történetéhez kapcsolódik. Asszíria – érdekeinek megfelelően – hol szövetségesként, hol ellenségként kezelte Elámot. II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) és Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704—681) asszír királyoknak a dél-babilóniai káld törzsek ellen vívott háborúiban Elám rendszerint az Asszíriától elszakadni kívánó káldokat támogatta. Kr.e. 720-ban II. Sarrukín Dér mellett megütközött I. Humban-nikas (Kr.e. 743—717) elámi csapataival. Sarrukín győzelemről számol, a káldok pedig elkéstek az ütközetből. 694-ben már Szín-ahhé-eriba ütközött meg az elámiakkal, de röviddel később az elámi-káld csapatok elfoglalták Babilónt és elhurcolták az asszír király fiát, Assur-nádin-sumit, a babilóni alkirályt és egyben asszír trónörököst. Szín-ahhé-eriba Kr.e. 691-ben a Halulé-folyó mellett vívott ütközetben legyőzte az elámiakat, Kr.e. 689-ben pedig elpusztította Babilónt. Kr.e. 674-ben az Egyiptom ellen készülő Assur-ah-iddina (Kr.e. 680—669) szövetséget kötött Urtaku elámi királlyal. Urtakut azonban megölte a trónbitorló Teumman, mire Urtaku három fia, Ummanigas, Ummanappa és Tammaritu az asszír udvarba menekült. Miután Assur-bán-apli (Kr.e. 668—627) asszír király csatában legyőzte és megölte Teummant, Ummanigast és Tammaritut pedig visszaültette az elámi trónra, illetve Hidalu ország trónjára. A babilóni lázadás (Kr.e. 652-648) során azonban a hótlenné vált Ummanigas a lázadó babilóni alkirály, Assur-bán-apli bátyja, Samas-sum-ukin oldalára állt. Assur-bán-apli bosszúhadjáratai (Kr.e. 647—645) csaknem teljesen elpusztították Elámot. Elám önálló állami léte ezzel gyakorlatilag megszónt. Miután Küaxarész méd király és babilóni szövetségese Nabú-apal-uszur (Kr.e. 625—605) legyőzte Asszíriát (Kr.e. 612/610), Elám Média uralma alá került, majd miután Nagy Kürosz Kr.e. 553 körül legyőzte a méd Asztüagészt, Elám a Perzsa Birodalom része lett. A perzsa nagykirályok fővárosa Szúza lett, Elám pedig a birodalom egyik szatrapiájává vált. Szúza végig megtartotta jelentőségét, mint királyi város. Nagy Sándor (Makedón Alexandrosz) elfoglalta (Kr.e. 331), és tömeges esküvőt rendezett katonái és perzsa nők között.

Eridu – Mai neve Tell Abu Sahrain. Ősi sumer város Dél-Mezopotámiában, a mai Dél-Irak területén, Urtól 11 km-re délnyugatra, északi szélesség 30o 52’, keleti hosszúság 46o 03’. Eridu, az egyik legdélebbi sumer város (a hagyomány szerint a tenger, a Perzsa/Arab-öböl partján feküdt) Enkinek (akkád Éa) a földi vizek és a bölcsesség urának fontos kultuszközpontja volt. A babilóni eposz szerint Eridu volt a földön először megteremtett város. A város ősiségének babilóni hagyományát a Fuad Szafar és Seton Lloyd által 1948-tól folytatott ásatások is igazolták. Bár a lelőhelyet W.K. Loftus már 1850-ben meglátogatta és 1818—1819-ben C Thompson és H.R. Hall is vizsgálta, módszeres ásatásai csak 1948-ban kezdődtek meg. A késői sumer zikkurratu maradványainak egyik sarka alatt egy kis templom az Ubaid kor legvégére datálható alapjait tárták fel. Ez az építmény a 4 fázisra (Ubaid 1—4) osztott Ubaid és az Uruk kor 18 megtelepedési rétegen (14 m) keresztül tartó újjáépítések eredménye volt. A legalsó „templom” (Ubaid 1 fázis, XVII. templom) egy homokdónére épített 2.8 x 2.8 méteres egyszeró szentély volt (Kr.e. 5000 körül). Az Ubaid 1 fázis templomának újjáépítése (XVI. templom, Kr.e. 4900 k.) még mindig csak egy kis szentély volt, de az oltár már egy falfülkében kapott helyet. Az Ubaid 2 fázis temploma a XV—XII. templom volt. Az Ubaid 3 fázis (XI—IX. templom) egyik temploma (IX. templom, Kr.e. 4100 k.) már összetett épület volt, míg az Ubaid 4 fázisban (VIII—VI. templom) a szentélyt kiegészítő épületek fallal körülzárt temenoszával egészítették ki (VII. templom, Kr.e. 3800 k.). Templomai már körülbelül 1 m magas platformon álltak (Kr.e. 3500 körül). Számos kutató ezekben az emelt templom platformokban látja a későbbi zikkurratuk (toronytemplomok) előzményeit. A szentély az Uruk periódus idején további öt átépítésen esett keresztül. Mindegyik átépítés az előző építmény vályogtégla újjáépítését jelentette. Ezeket az építményeket lehullott homlokzati panelljeikből rekonstruálhatjuk. E korszak végső átépítéseinek eredményeként azonban az előző építményeket egy magas kő támfallal vették körül (V. és IV. réteg). Ez a két átépítési fázis választja szét az Uruk periódus korai és késői korszakát. Az így létrehozott magas platform tetejét is kővel burkolták és egy magas, portikuszos bejáratú szentélyt is építettek rá (I. templom). Röviddel Kr.e. 3000 után a szentély elnéptelenedett, és csak a III. Ur-i dinasztia idején épült meg rá a zikkurratu. A temenosz falain kívül a korai dinasztikus periódus során két palotaépület is épült, melyek jellegzetessége a négyzetes udvar és a hozzá kapcsolódó fogadó- vagy trónterem, a mezopotámiai palotaépítészet alapsémájává vált. A III. Ur-i dinasztia idején, Sulgi (Kr.e. 2094—2047) által épített zikkurratu a hasonló korú Ur-i és uruki toronytemplomok mintáját követhette. Alapterülete 48 méterszer 66 méter lehetett. Valószínóleg három lépcsőfeljáró vezetett a háromszintes építmény első szintjére. Nagyon romos, szétmállott állapotban maradt ránk, és az alatta fekvő, a fentiekben említett templomok ásatásai során nagy részét elhordták.

Eridu virágkora és politikai függetlenségének kora a korai dinasztikus korszakra, a Kr.e. III. évezred első felére tehető. A Sumer királylista mitológikus hagyománya szerint amikor a királyság alászállt az égből, először Eriduban volt a székhelye. Az első király Alulim volt, aki 28800 évig uralkodott. Őt Alalgar követte, aki 36000 évig uralkodott. A királyság ezután Bádtibira városába ragadtatott el. Entemena, Lagas királya templomot emeltetett a városban Enkinek. Falait – amely falak a sumer városok politikai önállóságának jelképei voltak – agadei Sarrukín (Kr.e. 2334—2279) leromboltatta. A nagyszámú ékírásos forrásból Eridu története minden nagy történelmi korszakban végig követhető. Önálló politikai szerepet azonban már nem kapott. A város főistenének (sumer Enki, akkád Éa) szentélye (ZU-AB vagy Apszu, a sumer mitológia édesvizó óceánja) azonban az ókori keleti történelem folyamán mindig nagy becsben állt, így csaknem minden korszakban újjáépítették.

filiszteusok – Mediterrán eredetű koravaskori nép, amely a tengeri népek vándorlásával a Kr.e. 13. század végén érte el a Földközi-tenger keleti partvidékét. A filiszteus név először prst alakban jelenik meg az egyiptomi forrásokban, mint III. Ramszesz fáraó 8. uralkodási évében (kb. Kr.e. 1190) Egyiptomot támadó tengeri népek egyike. Az asszír források Pilisti vagy Palastu néven ismerik őket. A bibliai hagyomány szerint Kaftor (Kréta) szigetéről érkeztek. Nyelvük ismeretlen. Egyetlen filiszteus szó, az öt filiszteus város urát jelölő szeranim azonosítható (vö. görög türannosz, amely maga is pre-görög eredetű kifejezés). Később átvették a kanaáni dialektust és írást.

A tengeri népek második hullámában érkező csoportok közül csak a Palesztina déli partvidékén, a későbbi Filisztea területén megtelepedő filiszteusok és a Dór környékén megtelepedő Tjeker nép azonosítható. III. Ramszesz medinet habui templomának dombormóvein rövid szoknyában, félmeztelenül, állszíjas tollas fejdíszben, kerek pajzzsal és hosszú, bronzkori formájú kétéló karddal felfegyverezve ábrázolják őket. A hagyomány szerint fém (vasmóves) monopóliumuk emelte őket a szomszédos izraeli törzsek fölé. (1Sám 13:19-21). A filiszteus pentapoliszból kiindulva a Kr.e. 12. sz. folyamán hódoltatták Palesztina/Kanaán jelentős, már az izraeli törzsek által megszállt területeit. Nyomást gyakoroltak Dán és Júda törzseire. A bírák korában állandóak voltak a harcok Izrael törzseivel (Samgar, Bírák 3:31; Sámson, Bírák 13-16). Elpusztították Silót és megszerezték a Frigyládát. Elfoglalták Megiddót és Bét-Seánt. Sámuel próféta és Saul király korában (Kr.e. 1020 körül) a filiszteus hatalom meggyengült (1Sám 7), de Saul gilboai csatavesztése és halála után a filiszteusok ismét Bét-Seánig nyomultak előre. A filiszteus hegemóniát végül Dávidnak sikerült megtörnie (2Sám 5:17-25, 1Krón 18). A hosszú harcok alatt a harcos filiszteus uralkodó réteg megritkult és felgyorsult a kanaáni asszimiláció is. A filiszteusok visszaszorultak öt városuk és a közvetlen tengeraprti sáv területére. A Kr.e. 10. sz. második felétől egyiptomi érdekszféra (I. Sesonk egyiptomi fáraó Kr.e. 917 körül innen indítja Izrael elleni pusztító hadjáratát). A Júdával való határvillongások a kettészakadt királyság korában állandósultak (1Kir 15:27; 16:15-17). Kr.e. 734-ben III. Tukulti-apil-Ésarra asszír király (Kr.e. 745—727) csapatai megszállták a filiszteus városokat és egészen az egyiptomi határig jutottak előre. A filiszteusok ettől kezdve – kisebb-nagyobb lázadásaiktól eltekintve – Asszíria vazallusai lettek. Az Asszír Birodalom bukása (Kr.e. 612) után a felemelkedő Babilónnal szemben Egyiptom pártjára álltak (II. Nékó Kr.e. 609-es hadjárata), de II. Nabú-kudurri-uszur babilóni király (Kr.e. 605—562) Kr.e. 604—603-as hadjárata a filiszteus városokat maradék függetlenségüktől is megfosztotta.

gutik – ókori közel-keleti félnomád hegyi nép, amelynek szállásterülete a Zagrosz-hegységben (a mai Irán területén), a Tigris alsó folyásától északkeletre feküdt. Először az Agadei dinasztia uralkodása idején jelennek meg az írott forrásokban: Sarrukín (Kr.e. 2334-2279) egyik felirata az adófizetőként, a Lullubu és Armanu országok közötti területen (Dijala-völgy) említi őket. Sar-kalí-sarrí (Kr.e. 2217-2193) az Agadei-dinasztia egy másik királyának évneve tudósít egy guti király Sarlag vagy Asarlag elfogásáról. Számos egyéb külső és főleg belső ok mellett valószínóleg a gutik nyomásának vagy inváziójának is szerepe lehetett az Agadei-dinasztia birodalmának összeomlásában. Mindenesetre az Agadei-dinasztia befolyási övezetének peremterületein számos város erre a korra keltezhető pusztulási rétegét egy guti invázióhoz kötik. A Sumer királylista hagyománya szerint az Agadei-dinasztia bukása (kb. Kr.e. 2193) után és a III. Ur-i dinasztia hatalomra kerülése előtt (kb. Kr.e. 2112) 21 guti király összesen 91 évig és 40 napig (más változatok szerint 21 király 105 évig, vagy 23 király 99 évig) uralkodott. A gutik mezopotámiai uralmának Ur-Nammu (Kr.e. 2112-2095), a III. Ur-i dinasztia megalapítója vetett véget azzal, hogy legyőzte a Tirigan király vezette guti seregeket. A gutik mezopotámiai politikai befolyásukat az óbabilóni korban (Kr.e. 19-17. sz.) fokozatosan elveszítették, és bár nevük a mezopotámiai forrásokban a Kr.e. II. és I. évezredben is többször szerepel, ezek az említések általában már csak eredeti szállásterületük megjelölésére szolgálnak.

Hacılar – A mai Törökországban, Délnyugat-Anatóliában, Burdurtól 15 km-re fekvő neolit lelőhely (É37o 31’; K30o 12’). A tell feltárását 1957-1960 között az ankarai brit régészeti intézet (British Institute of Ankara) expedíciója tárta fel. A régészeknek két, egymást követő települést sikerült feltárniuk. A korábbi település a kerámia nélküli neolitikumra (Pre-Pottery Neolithic), a későbbi pedig a kerámiás neolitikumra keltezhető.

Az első, kerámia nélküli neolit település hét egymást követő, a Kr.e. 8. évezred végétől a 7. évezred elejéig terjedő rétegét sikerült feltárni. A falu lakói a földművelés mellett valószínűleg még vadászattal is foglalkoztak, de az állattenyésztést még nem ismerték. A település kora megelőzi Çatal Hüyükét, a testtől elválasztva eltemetett koponyák pedig Jerikó és Ramad, valószínóleg az ősők kultuszával kapcsolatba hozható leleteihez hasonló gyakorlatról árulkodnak. A falu pusztulása után a lelőhely egy évezredre elnéptelenedett.

A második, kerámiát használó neolit település (kb. Kr.e. 5700-5000) lakói földművelők voltak, és a vadászatot már jórészt feladták. Úgy tűnik, hogy az állatok közül ekkor még csak a kutyát háziasították. E második korszaknak 9 rétegét sikerült e régészeknek megkülönböztetniük egymástól. A három legkorábbi, IX., VIII. és VII. rétegből mindössze a világosszürke monokróm kerámia ismert. Ennél sokkal jobban ismert azonban a VI. réteg települése. Utcák nem voltak, az átlagban 10 x 6 méteres, agglomerált házakat csak udvarok választották el egymástól. A házak legnagyobb szobája négyszögletes alaprajzú volt, a tetőszerkezetet pedig faoszlopok tartották. A rendszerint egy nagy kemencére nyíló ajtó mindig a szoba egyik hosszú oldalán helyezkedett el. A korszak csak kevés esetben festett kerámiája néha állatalakot vagy emberi fejet mintázott. A korszak kisplasztikájának legszebb darabjai a meztelen „anyaistennőket” és ölelkező párokat ábrázoló terrakotta idolok. Ez a település leégett. Az V., IV. és III. réteg falvairól azon kívül, hogy kerámiájuk már festett volt, alig tudunk valamit. A II. réteg települését már egy 36 x 57 méteres fal vette körül. A falu építményei funkció szerint csoportosultak: a lakókörzet a nyugati oldalon, a móhelyek a központban, a konyhák pedig keleten helyezkedtek el. A település északkeleti sarkában egy szentély maradványai kerültek elő, amelynek padlója alatt a régészek három csontvázat találtak. A házak padlója alól nem kerültek elő emberi maradványok. A lelőhely kerámia produkciója ebben a rétegben ér el csúcsára: krémsárga alapon vörös festéssel és gyakori modellálással díszítik. Néhány edény alakja emberi formát mintázott. Ezt a települést is tóz pusztította el. A lelőhely időben utolsó, I. rétegét egy idegen bevándorlók által épített erődített épületegyüttes foglalta el.

Hanigalbat – ókori keleti állam Felső-Mezopotámiában (a Tigris és Euphratész felső folyása, valamint a Felső-Záb, Hábúr és Balih folyók körzetében) a Kr.e. 16-14. században. Hanigalbat valószínóleg Mitanni birodalmának magterülete volt, és a birodalom széthullása után (Kr.e. 1350 körül) kisebb méretó utódállamként élt tovább, amíg a feltörekvő középasszír nagyhatalom (I. Assur-uballit, I. Adad-nirári, I. Sulmánu-asarédu) a Kr.e. 14-13. század során fel nem morzsolta és be nem kebelezte. A Hanigalbat név elsősorban az asszír forrásokban, a más népek által használt Mitanni név szinonímájaként szerepel. I. Adad-nirári (Kr.e. 1305-1274) I. Sattuara, majd Waszasatta, míg I. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 1273-1244) II. Sattuara hanigalbati uiralkodó felett aratott győzelmet. Hanigalbat/Mitanni befolyási övezete a Kr.e. 15. század közepén keleten Nuzitól és az akkor még megszállva tartott Asszíriától nyugaton egészen a Földközi-tengerig ért, és magába foglalta egész Észak-Mezopotámiát, valamint Észak-Szíriát is. A Hanigalbat és Mitanni név egymást kiegészítő fogalom voltak. A név a korszak számos forráscsoportjából, így Nuzi, Alalah, el-Amarna, Hattusas, Ugarit és Babilón levéltáraiból, valamint a középasszír királyfeliratokból is ismert. A terület egykori fővárosa a mai napig teljes biztonsággal nem azonosított Wassukanni volt. Az állam lakosságát a hurri etnikum adta egy rátelepedett indoárja vezető réteggel. Ezen vezető réteg soraiból kerültek ki a korszak leghíresebb páncélos kocsiharcosai, a hanigalbati marjannuk.

Hatti – Anatólia (mai Kis-Ázsia, Törökország) középső, a Halüsz nagy kanyarja által határolt területének neve a Kr.e. II. évezredben. A Hatti kifejezés eredetileg a területen a hettiták bevándorlása előtt (Kr.e. 2000 körül, Kanis, karum Ib szint) élő bronzkori őslakos népesség neve volt. Valószínóleg ehhez a fejlett bronzkori kultúrához tartoztak az Alaça Hüyük melletti fejedelmi sírok. A terület egyik központja Hattus (későbbi Hattusas) lehetett. A bevándorló hettiták, akik az indoeurópai nyelvek családjába tartozó „hettito-luwi” csoport egyik nyelvét (nesili) beszélték, részben rátelepedtek az őshonos, elszigetelt, agglutináló hatti (hattili) nyelvet beszélő helyi lakosságra. A Kr.e. 17. század közepétől fennmaradt ékírásos hettita forrásokból azonosíthatjuk a hatti kultúra és nyelv egyes, a hettita kultúrába beépült elemeit: uralkodói címek és királynevek, a panteon és kultusz egyes elemei, valamint az anyagi kultúra bizonyos rétegei (pl. a fémmóvesség terminus technicusai). A Hatti nevet a Kr.e. II. évezred második felében a Közel-Kelet népei már a hettitákra alkalmazták. A hettiták ekkor országukat már Hattinak, magukat pedig Hatti ország fiainak/népének nevezték. A Hatti név a Hettita Birodalom bukása után az észak-szíriai ún. újhettita államok területének megnevezésére szolgált. Ezek közül is Karkemis és Aleppó volt a legfontosabb. A két város trónjára még a Kr.e. 14. század második felében I. Suppiluliumas hettita uralkodó ültette két fiát: Aleppó trónjára Telepinust, Karkemis trónjára pedig Pijassilist. Az általuk létrehozott dinasztiák jóval túlélték az anyaország Kr.e. 1200 körüli bukását, és az ókori keleti (asszír, urartui és újbabilóni) forrásokban a Kr.e. I. évezred első felében tovább hordozták a Hatti nevet. A területre a Kr.e. 11. századtól jelentős arámi népcsoportok vándoroltak be, így a Kr.e. I. évezredi Hatti lakossága már erősen kevert volt. A Kr.e. 12. század végétől az asszírok folyamatosan támadták a területet, de Hatti végleges asszír annektálása csak III. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 745-727) és II. Sarrukín (Kr.e. 721-705) uralkodása alatt következett be, amikor Észak-Szíria, Hatti városállamai sorra elveszítették függetlenségüket és vazallusokként vagy provinciákként beolvadtak az Asszír Birodalomba.

Hattusas – Mai török neve Boğazköy (É40o 02’; K34o 37’), az egykori hettita főváros, régészeti lelőhelye Törökországban, Ankarától 150 km-re keletre. A hettiták kora előtt neve Hattus. Romjait 1834-ben Charles Texier fedezte fel, de csak H. Winckler azonosította 1906-ban. Ásatásait a Deutsche Orient-Gesellschaft és a Deutsche Archäologische Institut végezte 1906-ban, 1907-ben, 1911-1912-ben, 1931-1939 között, valamint 1952-1975 között. Nagyobb egységei: Büyükkale (a fellegvár, a hettita nagykirályok székhelye), Felsőváros, Alsóváros és a Büyükkaya-hegy. A település története öt ásatási rétegben foglalható össze: V. ásatási réteg: Büyükkale Vg (Alsóváros 9) Kr.e. 2000 előtti település. A Büyükkale első erődítései, lakóházak az Alsóvárosban (L/18 szelvény). Büyükkale Vc-d-e-f (Alsóváros 8b-c-d-) Prehettita kor. További erődítések és lakóházak. Büyükkale Va-b Hattus néven óasszír kereskedő kolónia (karum) móködik az Alsóváros területén. Számos óasszír ékírásos tábla tanúskodik az óasszír kereskedők közel két évszázados megtelepedéséről. IV. ásatási réteg: Büyükkale IVd (Alsóváros 8a) Az asszír kereskedőtelepet fallal erődítik meg. Büyükkale IVc (Alsóváros 7) Az óhettita királyság kora. Az óasszír karum korát pusztulási réteg zárja le. Újabb erődítések épülnek a Büyükkalén és az Alsóváros körül. Büyükkale IVa-b (Alsóváros 6) A hettita nagybirodalom korának kezdete. A teraszfalak és a palota építkezéseinek kezdete. III. ásatási réteg: Büyükkale III (Alsóváros 5) A Büyükkalén a palotakomplexum monumentális kiépítése. Az Alsóvárosban ekkor épül a teraszfallal körülvett, 137 x 100 méteres teraszon álló I. templom, amelyet valószínóleg Hattinak az időjárás istenének és Arinnának, a napistennőnek szenteltek. Ebben a korban terjesztik ki a települést déli irányba, és építik meg a tágas Felsővárost. A Felsőváros fontosabb településcentrumai: déli erőd, Kızlarkaya, Nişantaş, Sarıkale, Yenicekale. A Felsővárosban ekkor épült további hat, azonosíthatatlan istenségeknek szentelt templom: a II., III., IV., V. és két kisebb, a VI. és a VII. templom. A déli, Felsőváros kapui közül három érdemel említést: a délnyugati Oroszlános-kapu, amelyet apotropaikus bazaltoroszlánok védtek, a délkeleti Király-kapu, amelynek egyik falát egy sisakos, fegyveres hettita istenség 1.98 m magas dombormóve díszítette, és a déli Szfinx-kapu, amelyet szárnyas szfinxek gyönyöró szobrai szegélyeztek. Ezt a szók kaput gyalogos használatra készítették, és előtte – a Felsőváros déli erődítésszakaszának sok részéhez hasonlóan – egy második, külső fal is állt. A Szfinx-kapu alatt egy 83 m hosszú álboltozatos alagút (Yerkapı) kötötte össze a Felsővárost a külvilággal. Az egész város nagy erődítési munkálatai során a Büyükkaya hegyét ekkor kapcsolják fallal az Alsóvároshoz. Ekkor, III. Hattusilis uralkodása alatt építik ki a várostól háromnegyed méföldnyire északkeletre fekvő Yazılıkaya nagy sziklaszentélyét végső formájára. A szentélyt felvonulási út kötötte össze a várossal. A III. réteget és ezzel a Hettita Nagybirodalom korát Kr.e. 1200 körül nagy égési és pusztulási réteg zárja le, amelyet a történészek az ún. „tengeri népek” vándorlásával hoznak összefüggésbe. II. ásatási réteg:Büyükkale IIa-b (Alsóváros 3-4) A korai fríg periódus (Mídász kora) településnyomai (Kr.e. 650-ig). I. ásatási réteg: Büyükkale Ia-b (Alsóváros 2) A késő fríg kor. Újabb, kisebb erődített település épül „palotával” és „templommal”. Az ún. Kübelé-kapu. Boğazköy későbbi, perzsa, hellénisztikus és római kori történelmét szórványos településnyomok és éremleletek jelzik.

A Büyükkale, Boğazköy fellegvára, a hettita nagykirályok székhelye, a Büyükkale hegy 230 x 130 m-es platója. Tengerszint feletti magassága 1130 m. Legkorábbi településrétege (W-X/8) a Kr.e. 3. évezred végére nyúlik vissza, ekkor már első erődítésfalai is állnak (Vg réteg). A prehettita időszaktól (Vc-d-f) pusztulási réteg választja el. Újabb pusztulási réteg után, az óasszír kereskedőkolónia (karum Hattus) idején (Va-b, IVd) erődített település épül a Büyükkalén és az Alsóvárosban (Kr.e. 1900-1700). A következő óhettita korszakában (IVc, Kr.e. 1700-1500 körül) kezdik meg végleges formájának kiépítését: végső erődítésfalak nyomvonala, talán ekkor kezdik el építeni az erődfal alatt kivezető álboltozatos alagutat. A Hettita Nagykirályság korában (IVa-b: teraszfal és a paloták alapjai, III: a paloták monumentális kiépítése, Kr.e. 1430-1200 körül) nyeri el Büyükkale végleges formáját.

Kr.e. 1300 után Muwatallis hettita uralkodó áthelyezte székhelyét a délebbre fekvő Tarhuntassába és így Hattusas tartományi székvárossá süllyedt (IVa). Urhi-Tesub alatt a palota részben összedőlt, és csak utóda, III. Hattusilis kezdett neki a nagy átépítésnek, amelyet csak IV. Tudhalijas alatt fejeztek be (Büyükkale III). Kazamatás falait 20 kiugró négyszögletes torony tagolja. Két kapuja rekonstruálható teljes biztonsággal: a délnyugati oldalon, az Ib torony tövéből induló, rámpás falszoros, valamint a déli oldalon a 19. és 20. torony (kaputornyok) közötti főkapu, amely a kapuudvarra vezetett. E kapu mellett húzódott a már említett álboltozatos kivezető alagut. A fellegvár palotaépületei három udvar, a kapuudvarról nyíló alsó várudvar, valamint a felette elhelyezkedő középső és felső várudvar köré csoportosultak. A kapuudvarról vörösmárvány lapokkal kirakott út vezetett a délnyugati terem kapuátjáróján keresztül az alsó várudvarra. Az alsó udvarról nyíló épületek közül a G, M és N jeló minden bizonnyal gazadasági jellegó (az N esetleg egy nyugatra nyíló átjáróval), míg a H épület raktár volt. A C épület talán egy szentéllyel azonosítható. Az alsó udvarról kapu vezetett a B épület melletti utcán keresztül a C épülethez és a várfalhoz, míg egy másik kapuépületen keresztül a középső udvarra lehetett kijutni. A középső udvar nagy D épületének négyzetes alapjait hosszanti falak osztották hat egyforma részre. Ezek a falak tartották az udvar járószintjének 5 x 5 oszlopát. Ez a 30 méteres oldalú, négyzet alakú terem lehetett a királyi fogadócsarnok. A középső udvar A épülete nagy mennyiségó ékírásos táblát rejtett, így valószínóleg itt lehetett a királyi archívum és könyvtár. Az alsó és középső udvar keleti és nyugati oldalát oszlopcsarnok díszítette. További ékírásos táblák kerültek elő az E és K épületekből, de ez talán a könyvtárnak az állandó átépítések miatti szétosztásával magyarázható. A felső udvartól nyugatra fekvő E és F épületek minden bizonnyal udvari illetve lakócélokat szolgáltak. Büyükkale a várossal és a Hettita Királysággal együtt Kr.e. 1200 körül, talán a „tengeri népek” vándorlásának következtében elpusztult.

hurrik – ókori közel-keleti nép, amely a sumer, az akkád és az elámi mellett a mezopotámiai kultúrák negyedik legnagyobb alkotóeleme. A nép csoportjai a Kr.e. III. évezred utolsó harmadában jelentek meg Mezopotámiában. Rájuk vonatkozó első írásos adataink (ekkor még csak nevek) Kr.e. 2200 körülről származnak. Valószínóleg északi irányból vándoroltak be Mezopotámiába. Az akkád ékírással írt nyelvük az északkelet kaukázusi nyelvekkel mutat hasonlóságot, legközelebbi rokona a szintén ékírásos urartui. A Kr.e. 17. század végétől állt fenn Észak-Mezopotámiában államuk, a Mitanni Királyság. Az állam lakossága a hurri etnikum volt, vezető rétege azonban a hurrikra rátelepült harcos indoárja csoport volt. Birodalmuk Kr.e. 1350 körüli bukása után Hanigalbat néven ismert utódállamot a középasszír nagyhatalom annektálta. A Kr.e. I. évezred első felében Mezopotámia északi peremén, Asszíria és Urartu között két utódállamban (Hubuskiában és Subriában) éltek még az északra visszaszoruló hurri etnikum önálló maradványai.

Jerikó – Jerikó (É 31o 51’, K 35 o 27’) a közel-keleti neolitikum egyik legfontosabb lelőhelye a mai Izrael területén. Ma a ciszjordániai Palesztin Autonóm Terület fővárosa. Az őskori régészeti lelőhely arab neve Tell esz-Szultán. Ásatásait 1869-ben a Palestine Exploration Fund (C. Warren), 1908-1909-ben E. Sellin és C. Watzinger, 1930-1936 között J. Garstang, 1952-1958 között pedig K. Kenyon végezte.

Epipaleolitikum. A lelőhelyen előkerült legkorábbi emlékek az ún. Natúfi-kultúra korára voltak keltezhetők (Kr.e. 9700—8300). Ebből a korból egy ovális építmény agyagemelvénye és cölöplyukai kerültek elő. Az építmény a leletanyag tanúsága szerint szentély céljait szolgálta.

Neolitikum. Kerámia nélküli neolitikum A fázis (angol Pre-Pottery Neolithic A) (kb. Kr.e. 8300-7400). Az M jeló négyzetben a régészek 4 m vastagságú korai neolit rétegekre bukantak, amelyek egy félnomád, de a lelőhelyre éves rendszerességgel visszatérő csoport kunyhóinak maradványaiból álltak össze. Ezen jelennek meg az első maradandó, plánkonvex vályogtéglából készült, kerek alaprajzú állandó házak. Tetejük kupolás jellegó volt, padlószintjük a környező járószint alá süllyedt. A megtelepedett életmód a település gyors expanziójához vezetett. Felépült Jerikó híres, a nyugati oldalon a mai napig 5.75 m magasságban megmaradt kőfala, a világ legkorábbi ilyen építménye. A nyugati oldalon sikerült feltárni egy a fal belső oldalához csatlakozó kőtornyot, amelynek átmérője 8.5 m és a mai napig 7.75 m magasságban áll. A torony tömör volt, csak belsejében vezetett egy lépcső a tetőre. Az állandó házak falon belüli maradványai újabb 6.5 m vastag réteget alkottak. A sórón beépített településen közel 2000 ember élhetett, amely – ilyen korai periódusban teljesen váratlanul nagy – népsóróséget csak a mezőgazdasági termelésre való áttéréssel és talán öntözés segítségével lehetett eltartani. A PPN A fázis hirtelen véget ért és új, már teljesen kialakult kultúrával rendelkező közösség telepedett meg a lelőhelyen.

Kerámia nélküli neolitikum B fázis (PPN B) (kb. Kr.e. 7400-5800). Az új kultúra házai már négyszögletesek voltak és szobáik egy udvar köré rendeződtek, és kemény, simított meszes vakolattal burkolták őket. Pattintott kőeszközeik is teljesen eltértek az előző fázis natúfi eredetó iparától. Széles körben elterjedtek a fehér mészkőből készült tálak is. Ebből a korszakból két olyan épület is előkerült, amelynek kultikus funkciója lehetett. A korszak leghíresebb leletei azonban azok az emberi koponyák voltak, amelyeken fehér plaszterrel nagy móvészi erővel rekonstruálták az arcvonásokat. A koponyák talán az ősök kultuszának részei lehettek. A PPN B fal a rombadőlt korábbi falat borító üledékrétegekre épült.

Kerámiás neolitikum A-B (angol Pottery Neoithic A-B) (kb. Kr.e. 5800—4000). Az első kerámia félig földbe süllyesztett, kővel kirakott falú, kerek alaprajzú lakókunyhókból származik. A PN A kerámia egy különösen durva, szalmával soványított árúból és egy vörös, besimított sevron motívumokkal díszített árúból állt. A PN B kerámia halszálka díszes edényekből és matt vörös szlippel bevont edényekből állt. A PN A fázis nem kapcsolódott a kerámia nélküli neolitikum kultúrájához, és a PN A és PN B fázisokat is nehezen lehet elkülöníteni egymástól. A gödrök (lakókunyhók) fölötti felszíni házak gyér maradványaiból még az alaprajzot sem lehet rekonstruálni. Egyedül a lekerekített és plánkonvex vályogtéglák jellemzik őket. A halottakat a házak padlója alá temették.

Korai bronzkor. A neolitikum vége és a bronzkor kezdete között újabb megtelepedési hiátus volt található. A Kr.e. 4. évezred elején új népcsoportok érkeztek a területre. Három egymásra települő csoportjukat lehet különválasztani (A, B, C). Jerikóban az A és B csoport kerámiája keveredett. Mivel csaknem minden rájuk vonatkozó adat sziklasírokból került napvilágra, semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy városalkotó kultúra lettek volna. Ez az oka, hogy ezt a periódust proto-urbánus fázisnak (kb. Kr.e. 3300—3100) nevezik. A városi civilizáció a proto-urbánus fázis után a két csoport keveredéséből a korai bronzkorban (kb. Kr.e. 3100—2300) alakult ki. A tell peremén vályogtégla városfal épült, amelyet több ízben (17 építési fázisa ismert) földrengések, ellenséges támadások és erózió pusztítottak el. A városban szilárdan épített tágas házak álltak. A sziklába vágott nagyméretó sírok többszörös közösségi temetkezések célját szolgálták: vagy egy család temetkezett beléjük nemzedékeken keresztül, vagy pedig a közösség éppen aktuális temetkezőhelyei voltak. A korszakot egy vastag égési réteg zárja le.

Középső bronzkor. Az új betelepülők nem házakban, hanem sátrakban laktak. Ezt a fázist ezért joggal nevezik átmeneti korai-középső bronzkornak (kb. Kr.e. 2300—1900). Amikor a félnomád népesség házakat kezdett építeni, akkor a fal nélkül maradt település a tell oldalára és a környező síkságra is kiterjedt. Halottaikat nomád szokás szerint, és a korábbi városlakók közösségi sírjaival ellentétben, egyéni sírokba temették. Ez a bevándorló népesség minden bizonnyal a Közel-Kelet más területeiről jól ismert amurrú törzsekhez tartozott. A középső bronzkor korai szakaszában (I. fázis, kb. Kr.e. 1900—1850) a korai bronzkorhoz hasonlóan jól épített nagy házak és vályogtégla városfal épült, amely többnyire követte a korai bronzkori fal nyomvonalát. A késői szakaszban (II. fázis, kb. Kr.e. 1850-1580) már emeletes házak, két utca oldalain pedig kisméretó, egy helyiségből álló üzletek álltak. Az I. fázis városfalát felváltotta egy új védelmi rendszer: az új fal már egy glacis tetejére épült. A településhalom oldalát egy alsó támfallal vették körül. Ez a támfal tartotta a fölötte húzódó glacist (a domboldal mesterséges burkolatát), amelyet kemény mészes habarccsal simára burkoltak. A sima mesterséges lejtő dőlésszöge 35 o volt. Ennek tetején állt a városfal, amely 17 méterrel emelkedett a külső talajszint fölé. A középső bronzkori Jerikó leglényegesebb tárgyleletei a gyakran használt közösségi sírokból származnak. Úgy tónik, hogy a sírok tartalmaztak szinte minden olyan tárgyi mellékletet, amelyet a halott életében is használt.

Késő bronzkor (kb. Kr.e. 1400—1325). Miután elpusztult, Jerikó a Kr.e. 16. század második felében és a 15. században elhagyatottan állt. A lelőhely nem sokkal Kr.e. 1400 után települt be újra, és még ugyanennek a századnak a második felében el is pusztult. Történészek szerint ez a pusztulás (Kr.e. 1325 k.) már kapcsolatba hozható az izraeli törzsek korai bevándorlásával. A régészet azonban nem tudja bizonyítékokkal alátámasztani, hogy valóban erről a pusztításról emlékezik meg Józsué könyve. Jerikó ezután, a bibliai beszámolónak megfelelően hosszú ideig romokban hevert és az erózió lekoptatta a késő bronzkori város maradványait.

Vaskor. A Biblia szerint a bétheli Hiél volt az, aki Áháb uralkodása idején, a Kr.e. 9. század elején újratelepítette Jerikót. Ennek a talán kis horderejó betelepülésnek régészeti nyoma sajnos nem maradt. A feltárások azonban fényt vetettek egy szélesköró Kr.e. 7. századi újratelepülésre. Ez a korszak valószínóleg a babilóni fogság kezdetéig (Kr.e. 586) tartott. A perzsa korra Júda satrapia nevének (Jehud) benyomatával ellátott edényfülek utalnak.

Jerikó későbbi, hellénisztikus és római kori története már egy másik lelőhelyen, Tulúl Abu el-’Alajiqon követhető nyomon, ahol Hasmoneus és Nagy Heródes kori paloták, fürdők és kertek kerültek elő.

Kalhu – Asszíria időrendben második fővárosa a mai Iraq területén, a Tigris balpartján, Ninivétől 35 km-re délre. A lelőhely (É 36o 06’, 43 o 19’) különböző részeinek modern arab nevei a következők: citadella domb – (Tell) Nimrud; arzenál („Fort Shalmaneser”) – Tell/Tulúl ’Azar. Bibliai neve Kalah volt. Xenophón (Anabaszisz III:4) Larissza néven utal rá. Ásatásait A.H. Layard (1845-47, 1849-51), H. Rassam (1853—54, 1877—79), W.K. Loftus (1854), S. Smith (1873), M.E.L. Mallowan (1949—57), D. Oates (1958—63), majd pedig az iraqi Directorate General of Antiquities (1959—60, 1969—75) és J. Meuszynski (1974—76) végezte. A londoni British Museum felújított expedícióját 1989-ig J.E. Curtis vezette.

A Kalhu az írott forrásokban a Kr.e. 13. században jelenik meg. A települést ekkor valószínóleg I. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 1273—1244) asszír király építtette jelentős asszír várossá. Kalhu a középasszír korban tartományi székhely volt. II. Assur-nászir-apli (Kr.e. 883—859) asszír király azonban ide helyezte át királyi székhelyét és Kalhu az Asszír Birodalom fővárosa is maradt egészen Kr.e. 707-ig, amikor II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) asszír király újonnan épített fővárosába Dúr-Sarrukínba helyezte át a királyi székhelyet. Kalhu ezután Asszíria Kr.e. 612-ben bekövetkezett bukásáig Ninive mögött Asszíria második legfontosabb központja maradt.

A város védelmi rendszerét, a közel 8 km hosszúságú vályogtégla városfalat II. Assur-nászir-apli építtette, de Assur-ah-iddina (Kr.e. 680—669) asszír király is végeztetett rajtuk helyreállítási és megerősítési munkálatokat. A város délnyugati sarkában állt a szintén II. Assur-nászir-apli által építtetett erődített citadella (Tell Nimrud). A város délkeleti sarkában állt III. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 858-824) asszír király hatalmas erődített arzenálja („Fort Shalmaneser”, Tell/Tulúl ’Azar).

Templomok. II. Assur-nászir-apli feliratai tanúsága szerint 9 templomot építtetett a citadellán: Enlil és Ninurta templomot, Éa-sarru és Damkina templomot, Adad és Sala templomot, Gula templomot, Szín templomot, Nabú templomot, Sarrat-niphi templomot, Sibitti templomot és Kidmuru templomot. Az ásatások során a régészeknek ebből négyet sikerült teljes biztonsággal azonosítaniuk: a Ninurta templomot, a Sarrat-niphi templomot, a Kidmuru templomot és a Nabú templomot. A Nabú templomot később III. Adad-nirári (Kr.e. 810—783) asszír király teljesen újjáépíttette, de helyreállítási munkálatokat végzett még rajta Assur-bán-apli (Kr.e. 668—627), Assur-etelli-iláni (Kr.e. 631—627?) és Szín-sar-iskun (Kr.e. 627—612) asszír király is. A citadella északnyugati sarkában állt a Ninurta templomhoz tartozó ziqqurratu (toronytemplom). Négyzetes alapjának oldalhosszúsága 60 m volt. Minden bizonnyal III. Sulmánu-asarédu építtette a korábbi alapokon.

Paloták. Legkevesebb 6 palota épült egykor a citadellán. Az első, és talán leghíresebb palotát még II. Assur-nászir-apli építtette. Ez az ún. északnyugati palota. A palotát a birodalmi ideológiát jól tükröző palotadombormóvek tették világhíróvé. Az itt megfigyelhető új mófaj (palotadombormó) és ikonográfiai program fejlődése az egész újasszír koron végigvezethető. A citadella középső részén állt egy épületegyüttes, az ún központi palota, amely három épületrészből – a központi épületből (valószínóleg egy azonosítatlan templom), a III. Sulmánu-asarédu palotájából megmaradt két kapuőrző bikaszoborból és III. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 745—727) birodalomszervező asszír királynak az előző két épületre épült palotájából – állt. Felirata szerint neki legalább három palotája állt itt, az előbb említett mellett egy „cédrusfa palota” és egy hiláni. A citadella délnyugati sarkában állt a délnyugati palota, amelyet egy korábbi épület alapjain Assur-ah-iddina építtetett teljesen újjá. A délnyugati palotától keletre állt az ún. leégett palota, amelyet Kr.e. 9. századi romokon kétszer is újjáépítettek (III. Adad-nirári és II. Sarrukín). A citadella délkeleti csücskében állt az ún. délkeleti palota, amelyet valószínóleg még III. Sulmánu-asarédu építtetett. Ugyanennek az uralkodónak tulajdonítják az ún. helytartói palota felépítését. A palotából előkerült szövegek (Kr.e. 835—710) arra utalnak, hogy ez a palota volt a mindenkori kalhui helytartó székhelye vagy hivatali épülete.

Arzenál. A város teljes délkeleti csücskét az arzenál hatalmas, erődített épületegyüttese foglalta el. Fallal körülvett környezete 30 hektár, maga az épületegyüttes pedig 200 x 300 méter alapterületó volt. Akkád neve ékal masarti azt jelenti: „felvonulási/szemle palota”. Az arzenált III. Sulmánu-asarédu építtette Kr.e. 846-844 között. A négy hatalmas négyszögletes udvar köré szerveződő palota három udvarát adminisztratív helyiségek, raktárak, móhelyek keretezték. A negyedik, délkeleti udvar, amelynek déli oldalát egy palotaszárny foglalta el, volt a királyi dísszemlék színtere. A király itt szemlélte meg közvetlen irányítása alatt álló csapatait és harcikocsijait. A palota számos raktárhelyiségéből és móhelyéből nagy mennyiségó faragott elefántcsont bútordísz került elő.

Az utóbbi években iraqi régészek az északnyugati palota három termének padlója alatt 3 királynősírt tártak fel. II. Assur-nászir-apli három feleségének érintetlen sírjaiban közel 53 kg összsúlyú aranyékszert és dísztárgyat sikerült feltárniuk. A leletek kivételesen ritkák, mert az ún. Ur-i királysírokon kívül Mezopotámiából napjainkig nem került még elő királyi temetkezés.

kassúk – A Kr.e. II—I. évezredben a Közel-Keleten (elsősorban Mezopotámiában és Iránban), törzsi szervezetben élő félnomád népcsoport. A kassúk neve a forrásokban először a Kr.e. 18. század folyamán (kb. Kr.e. 1770-től, pontosan Rím-Szín 53. uralkodási évében) bukkan fel. Ekkor – bár őshazájukat a mai napig nem sikerült biztonsággal azonosítani – Babilóniától keletre, valahol a Zagrosz-hegység nyugati lejtőin éltek. Az óbabilóni kor végére (Kr.e. 1595) szállásterületük azonban már az Euphratész folyásának egész középső vidékére (Terqától Alalahig), és Mezopotámia jelentős területeire is kiterjedt. A kassúk az óbabilóni dinasztia bukása után, Kr.e. 16. század első felében meghódították Észak-Babilóniát, Kr.e. 1475-körülre pedig Dél-Babilóniát, így törzsi szállásterületeik egész Dél- és Közép-Mezopotámiát lefedték. A forrásokban a kassúkra mint házakra (akkád bítum), vagyis törzsekre utalnak: Bít-Karziabku, Bít-Tunammiszah, Bít-Agum, stb. A kassú dinasztia kisebb-nagyobb megszakítással egészen Kr.e. 1155-ig trónon maradt Babilónban (egy királylista szerint 36 királya 576 évig és 9 hónapiog uralkodott). Uralkodása idején a dinasztia a Közel-Kelet egyik vezető politikai hatalma volt, amely Mitanni, a Hettita Birodalom és Asszíria mellett élénk diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn az egyiptomi 18. dinasztia uralkodóival (Amarna levelek). A kor diplomáciai nyelve Babilónia és Asszíria nyelve, az akkád volt. A kassúk intenzív építkezésekbe kezdtek. Babilónia minden városában helyreállították a templomokat és középületeket, és még egy második fővárost vagy királyi székhelyet is építettek Dúr-Kurigalzu néven. A kassúk által megteremtett politikai és gazdasági stabilítás kedvezett a kultúra, a mezopotámiai írásbeliség ismételt felvirágzásának is. A dinasztia bukását egy elámi betörés (Kr.e. 1158—1155) okozta. Ezután egy részük továbbra is Babilóniában maradt, de szállásterületük (különösen Kr.e. 850 után) Kelet-Iraq és Nyugat-Irán hegyvidékes területeire szorult vissza. Az újasszír korban az asszír királyok ismételt hadjáratokat vezettek Namri és Bít-Hamban kassú területek ellen. A kassúk (görög nevük kosszaioi) nem hódoltak meg a perzsa uralkodóknak sem és elsősorban mint hegyi rablók voltak hírhedtek. Ők voltak Nagy Sándor utolsó téli hadjáratának (Kr.e. 324—323) a célpontjai is.

A kassúk nyelvéből egyetlen írott mondat sem maradt ránk, így a kssú nyelvet egyetlen nyelvhez vagy nyelvcsaládhoz sem köthetjük biztonsággal. Néhány istenségük nevének indoiráni/indoeurópai párja (kassú Burias (viharisten) és görög Bóreász, kassú Maruttas (hadisten) és a védikus Marutasz, kassú Surias (napisten) és a védikus Szúrja) is lehet egy a korai kasú történelem idején végbement hosszabb-rövidebb ideig tartó együttélés eredménye. A kassú pantheon feje Harbe, volt. Egy másik szoláris (nap) istenséget Szahnak, a holdistent pedig Sipaknak nevezték.

kimmerek (akkád Gimirrája, görög Kimmerioi) – Egy az írott történelemben a Kr.e. 8. század utolsó negyedében, a Közel-Keleten (Anatóliában) megjelenő indoiráni lovasnomád népcsoport. A kimmereket az asszír, babilóni és görög forrásokból, valamint a Bibliából (gómer) ismerjük. A kimmerek a Kr.e. 8. században valószínóleg a rokon szkíta törzsek nyomására a Dél-Orosz sztyeppékről (Hérodotosz, IV:11, Kimmer Boszporuszról) illetve a Kaukázus északi oldalán fekvő területekről déli irányba indulva átkeltek a Kaukázuson és elözönlötték Kelet- és Közép-Anatóliát. Első biztos említésük Kr.e. 715/714-re keltezhető, amikor a kimmer lovasseregek súlyos vereséget mértek I. Rusza (Kr.e. 719—713) Urartu (mai Örményország) királyának seregeire. Urartu ilyen meggyengülését használta ki Kr.e. 714-ben II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) asszír uralkodó, amikor hadjáratot vezetett Urartu ellen és döntő győzelmet aratott felette. A kimmerek minden bizonnyal már Kr.e. 695 körül támadták Phrügiát. A forrásokból tudjuk, hogy a Kr.e. 7. század elején több más néppel, így például a médekkel együtt Asszíria keleti határait nyugtalanították. Kr.e. 679-ben Assur-ah-iddina (Kr.e. 680—669) asszír király seregei Hubuskia tartományban vereséget mértek a Teuspa vezette kimmerekre, és elózték őket a Felső- és Alsó-Záb folyók felső folyása mellől. A kimmerek Urartun keresztül nyugati irányba, Anatólia felé vándoroltak. A keleten maradt kimmereket csak Assur-bán-apli (Kr.e. 668—627) asszír királynak sikerült véglegesen békéltetnie Kr.e. 657-ben. A keletről Kr.e. 677-ben elózött kimmerek valamikor Kr.e. 676 és 674 között megtámadták a közép-anatóliai Phrügiát, amelynek legendás uralkodója, Mídász (asszír Mita) öngyilkosságot követett el. A kimmerek a Közép-Anatóliában Phrügia örökébe lépő Lüdiát is folyamatosan támadták, mire Gügész, a lüd uralkodó az Asszír Birodalom, Assur-bán-apli segítségét kérte (Kr.e. 666?). Az asszír seregek leverték ugyan a kimmereket, de Gügész elpártolt Asszíriától, minek következtében egyedül kellett szembenéznie az újabb kimmer rohammal. Kr.e. 652-ben a Tugdammé (gör. Lügdamisz) vezette kimmerek, a trák trérekkel szövetségben egész Lüdiát, és annak fővárosát Szardeiszt is feldúlták. A kimmereket végül Alüattésznek sikerült végleg kióznie Anatóliából.

limmu – az évnek nevet adó hivatalnok (eponymos). Az adott hivatalnokok ciklikus rendben – rangjuk presztízsétől és befolyásuk súlyától függően – adott sorrendben követték a trónrakerült uralkodót, aki az uralkodói ciklusában az első évnek a nevét adta. A király halála után a ciklus újrakezdődött

Marduk-apla-iddina – II. Marduk-apla-iddina (bibliai Merodach-baladán), a dél-mezopotámiai Bít-Jakin káld törzsének kiemelkedő asszírellenes vezetője a Kr.e. 8. század utolsó három évtizedében. Kétszer volt Babilón királya: Kr.e. 721—710 között és Kr.e. 703-ban. Először Kr.e. 729-ben, III. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 745—727) asszír király ellenfeleként jelenik meg az asszír forrásokban. Ekkor Tengerföld királyának nevezik. Kr.e. 721-ben az asszír trónviszály idején elfoglalja a babilóni trónt, ahonnan II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) asszír királynak csak Kr.e. 710-ben sikerül elóznie. Kísérletet tett egy szélesköró asszírellenes koalíció (babilóniak, arámiak, káldok, Elám, arabok és Júda) létrehozására, de az asszír seregek Kr.e. 710-ben kiszorították őt Babilónból, majd Kr.e. 709 és 707 között elfoglalták Bít-Jakint és fővárosát Dúr-Jakint. Kr.e. 703-ban, amikor az új asszír király, Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704-681) hatalma megszilárdításával volt elfoglalva, Marduk-apla-iddina bevonult Babilónba és 9 hónapig a trónon maradt. Az asszír seregek azonban Kis mellett legyőzték, majd Kr.e. 700 körül Káldeából (Dél-Babilóniából) is kiszorították. Marduk-apla-iddina Elámba menekült, ahol valamikor Kr.e. 694 előtt meghalt.

Mári (Tell Hariri) – ókori város és régészeti lelőhely az Euphratész mentén a mai Szíriában, a szír-iraqi határon (É 34o 37’ K 40o 46’). A predinasztikus korban (Kr.e. III. évezred első fele), Mári már virágzó központ volt. Erre utalhat a sumer királylista, amely magába foglal egy mári dinasztiát is. Ennek oka abban keresendő, hogy egy bizonyos időben Mári politikai befolyása a sumer területeken is érezhető volt. A sumer királylista szerint a Vízözön utáni tizedik dinasztia Mári dinasztiája volt: 6 királya (pl. Ilsu) összesen 136 évig uralkodott. E dinasztia nyelve nem sumer, hanem egy sémi dialektus volt, így Mári is része volt annak a korai, Kistől Ebláig terjedő kultúrának, amelyet kisi kultúrának nevezünk. Mári korabeli fontos gazdasági és politikai szerepére utalnak az eblai királyi levéltárban talált ékírásos levelek Márira vonatkozó utalásai (Sza’umu, Istup-Sar, Iblul-il, Nizi, Enna-Dagan, Iku-Isar és Hida’ar). A Kr.e. 24. század közepétől Mári dél-mezopotámiai befolyás alá került. Előbb az Agadei dinasztia terjesztette ki rá befolyását (Mári egyik királya és agadei helytartója, sakkanakkuja Migir-Dagan volt), majd a III. Ur-i dinasztia (Kr.e. 2112—2004) érdekszférájába tartozott. Mári írott forrásokból és szobrokról ismert Kr.e. 21. századi uralkodói (Istup-Ilum, Apil-kín, Iddin-ilum, Ilum-isar, Puzur-Istár és Hanun-Dagan). A Kr.e. III. évezred végén amurrú törzsek lepték el Mezopotámia jó részét és számos nagy központban amurrú dinasztiák kerültek hatalomra. Mári két leghíresebb Kr.e. 19. századi uralkodója Jaggid-Lim és Jahdun-Lim voltak. Kr.e. 1813-ban új király, I. Samsi-Adad (Kr.e. 1813—1780) került Assur trónjára, és egy Jahdun-Limet elóző trónbitorlótól Mári trónját is megszerezte. A városba kisebb fiát, Jaszmah-Adadot nevezte ki helytartónak. Jahdun-Lim fia Zimri-Lim, apósához, Jamhad királyához Jarim-Limhez menekült, és csak I. Samsi-Adad halála után tért vissza a márii trónra. Az ő uralkodása (kb. Kr.e. 1780—1757) idején élte Mári fénykorát. Ő építette ki Mári közel 300 éven keresztül bővülő palotáját, a korabeli világ egyik csodáját, végleges formájára. Márinak az Euphratész menti kereskedelemre épülő hatalma ekkor érte el tetőpontját. Zimri-Limnek a palota romjai alól előkerült hatalmas levéltára fényt vet a korabeli politikai kózdelmektől kezdve a mindennapi élet és a gazdaság számos aspektusára is. A virágkornak Zimri-Lim korábbi szövetségese, Hammurápi, Babilón királya vetett véget, aki Kr.e. 1757-ben elfoglalta a várost és lerombolta a királyi palotát.

A lelőhely ásatásait 1933-38, 1951-52, 1954-1960, 1964-1975 között, összesen 21 ásatási idényben A. Parrot végezte a Louvre francia expedíciója élén. Az ásatásokat J. Margueron folytatta 1979 és 1984 között. A feltárások számos, a Kr.e. III. évezredben épült, és 1757-ben elpusztult templomot tártak fel, amelyeknek díszítése és tárgyi leleteinek sokasága fényt vetett Mári virágkorának anyagi kultúrájára. A legfontosabb templomok az Istár-templom, a Samas-templom, a Dagan-templom, a Ninhurszag-templom, illetve a Ninni-Zaza-templom voltak. Mári legnagyobb régészeti felfedezése azonban a híres királyi palota volt. A közel 300 udvarból és teremből álló, szobrokkal és freskókkal díszített palota öt építési fázisban készült el. A Kr.e. III. évezredi sémi uralkodók palotája (I. fázis Kr.e. 2100 előtt; II. fázis Kr.e. 2100—2000) a Kr.e. II. évezred eleji palota alatt fekszik, amelyet a korábbi palota alaprajzát követve építettek tovább. A II. építési fázisban, a III. Ur-i dinasztia uralma idején épült a 131. jeló udvar, a 132. jeló szentély és a 65. jeló trónterem is. A palota III. építési fázisa Kr.e. 2000—1850 közöttre tehető. Ebből az időszakból származik a palota teljes északi szárnya. A IV., Kr.e. 1850-1780 közötti építési fázisban épült hozzá például a 106. jeló udvar, amelynek déli falán egy freskó a királyt (I. Samsi-Adadot vagy Zimri-Limet) ábrázolta, amint kísérete élén áldozati bikát vezet. Az V., Kr.e. 1780—1760 közöttre tehető építési fázis már egyértelmóen Zimri-Limhez köthető. Ekkor épült a palota déli szárnya. A város a Kr.e. 1757-es pusztítás után elnéptelenedett és helyét csak a középasszír korban (Kr.e. 14—12. sz.) használták temetőnek.

Mitanni – Másképpen Mittanni (Amarna levelek, Boğazköy) vagy Maitani (királyi pecséthenger felirata). ókori keleti állam Felső-Mezopotámiában (a Tigris és Euphratész felső folyása, valamint a Felső-Záb, Hábúr és Balih folyók körzetében) a Kr.e. 16—13. században, illetve utolsó, historizáló említéseként I. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 1115—1075) asszír király feliratában. Magterülete a Hábúr-folyó körzete, fővárosa pedig a mai napig azonosítatlan Wassukanni volt. Legkorábbi említése egy I. Thotmesz (Kr.e. 1504—1492) kori sírfeliraton található. Mitanni népessége a Közel-Keleten a Kr.e. II. évezred elején megjelenő hurri etnikum volt. A „Hurri országa”, „Hurri országok” kifejezés egyes forrásokban Mitanni szinonímája. Mitanni egy egyiptomi névváltozata, a Naharina valószínóleg a nyugati sémi nahar „folyó” szóból ered. Az állam vezető rétege azonban egy túlnyomórészt a hurri alapetnikumra rátelepedett indoárja harcos arisztokrácia (marjannu) volt. Mitanni uralkodóinak nevei is valószínóleg indoárja (védikus szanszkrit) eredetóek. Mitanni isteneinek nevei Mitraszil, Arunaszil, Indar, Naszattjana is közel állnak a Mitra, Varúna, Indra és Nasztajasz indoárja istenek neveihez.

Sajnos a mai napig egyetlen Mitanni királyi archívum sem került elő, így tudásunk elsősorban idegen forrásokból (Assur, Boğazköy, Amarna, Alalah, Büblosz, Tell Brák, stb.) és tartományi központok (pl. Nuzi) levéltáraiból származnak. Mitanni birodalmának határai legnagyobb kiterjedése idején (Kr.e. 15. sz. eleje) magukba foglalták keleten Asszíria, Arrapha és Nuzi területeit, északon Alse és Isuwa országait (mai Délkelet-Törökország), nyugaton pedig Kizzuwatna, Mukis, Nija és Amurru (mai Északnyugat-Szíria) országait. Mitanni déli szomszédja Babilón, északnyugati szomszédja a Hettita Birodalom, délnyugati szomszédja pedig a Palesztinát befolyása alatt tartó Egyiptom volt.

A hettita óbirodalom korai királyai, I. Hattusilis és I. Mursilis mér a Kr.e. 17. század végén, 16. század elején háborúkat vívtak különféle észak-mezopotámiai hurri országokkal. Hogy a legkorábbi névről ismert királyok, I. Suttarna és Parattarna már Mitanni királyai voltak-e, vagy csak egyes, Észak-Mezopotámiában már a Kr.e. II. évezred eleje óta létező kisebb hurri államokat uraltak, sajnos nem tudjuk. Tény, hogy Parattarna („Hurri népének királya”) – ahogy azt Idrimi, Aleppó, majd Alalah királya önéletrajzi feliratából tudjuk – Kr.e. 1480 körül már az Euphratésztől nyugatra, Észak-Szíriára is kiterjesztette hatalmát, és ezzel megvetette a Mitanni Birodalom alapjait. E korai hurri állam Észak-Szíriában már I. Thotmesz uralkodása alatt összeütközésbe került Egyiptommal (a fáraó sztélét állított Karkemisben, az Euphratész partján), de a legnagyobb egyiptomi hadjáratot Mitanni belsejébe, az Euphratészen túlra III. Thotmesz (Kr.e. 1479—1425) vezette 33. és 35. uralkodási évében. Mitanni királya ezidőtájt Szaustatar lehetett, akiről tudjuk, hogy vazallusai, az alalahi Niqmepa és a kizzuwatnai Sunasura között közvetített. Emellett tudjuk róla, hogy kirabolta Assurt és egy ezüstből és aranyból készített ajtót fővárosába Wassukanniba szállíttatott. IV. Thotmesz (Kr.e. 1401—1391) fáraó uralkodása idején Egyiptom és Mitanni kapcsolata ellenségesből szövetségesre fordult. I. Artatama feleségül adta lányát az egyiptomi fáraóhoz. Ez a békés viszony III. Amenhotep (Kr.e. 1391—1353) és IV. Amenhotep (Ehnaton, Kr.e. 1353—1335) uralkodása idején is folytatódott. Ez a korszak az ún. Amarna levelek kora. III. Amenhotep feleségül vette I. Artatama fia, II. Suttarna lányát, Kelu-Hepát, és még II. Suttarna középső fiának, Tusrattának a lányát Tatu-Hepát is, aki később Ehnaton háremébe került. Tusratta úgy jutott hatalomra, hogy megölette idősebb testvérét, Mitanni királyát, Artasumarát. Trónigényét azonban a harmadik testvér, a későbbi II. Artatama is vitatta. II. Artatama szövetséget kötött mind I. Suppiluliumas hettita uralkodóval, mind I. Assur-uballit (Kr.e. 1363—1328) asszír királlyal. Ehnaton vallási reformjai idején és a halálát követő trónutódlási bizonytalanság miatt Egyiptom belső ügyeivel volt elfoglalva, így Tusratta szövetséges nélkül maradt, és hamarosan meggyilkolták. II. Artatama azonban már egy Asszíria és a Hettita Birodalom által erősen lecsökkentett területó Mitanni Királyságot vehetett át. Tusratta fia, Sattiwaza Babilónba, majd I. Suppiluliumashoz menekült, aki vazallusi szerződést kötött vele, mely szerint II. Artatama halála után ő lesz Mitanni királya. II. Artatama saját fia, Suttarna ezzel szemben az asszírok szövetségét kereste. A két hatalom között őrlődő Mitanni jelentős területi veszteségeket szenvedett. Suppiluliumas elfoglalta Aleppót és Karkemist, és hatalma Szíriában már Qádesig terjedt. I. Adad-nirári (Kr.e. 1305—1274) asszír király elfoglalta Mitanni maradékát, bevette a fővárost, Wassukannit, és I. Sattuarát, Mitanni királyát vazallusává tette. I Sattuara fia, Waszasatta azonban fellázadt, mire az asszírok ismét hódoltatták Mitannit, a királyt pedig Assurba hurcolták. I. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 1273—1244) asszír király uralkodása idején II. Sattuara Mitanni akkori királya is fellázadt. Az asszír csapatok azonban legyőzték Mitanni és a Hettita Birodalom koalíciós seregét, 14.400 foglyot ejtettek, és Hanigalbatot, ahogy ők Mitannit nevezték, végleg az Asszír Birodalomhoz csatolták.

Ninive – Akkád Ninua, Niná, márii Ninuwa, arámi Ninawa. ókori mezopotámiai város és régészeti lelőhely (É 36o 24’, K 43 o 08’) a mai Iraq területén, a Tigris bal partján, Moszullal átellenben. Kr.e. 704 és 612 között az Asszír Birodalom fővárosa. Az egykori városon belül a két legfontosabb régészeti lelőhely Nebí-Júnusz és Qújundzsík tellje.

A lelőhely régészeti feltárásait Sir A.H. Layard (1845—1851), Hormuzd Rassam (1852), R. Campbell Thompson (1929—1932) és Sir M.E.L. Mallowan (1931—1932) végezte. A lelőhelyet ezen kívül számos régészeti expedíció látogatta meg és iraqi ásatásai a mai napig folynak.

Ninive legkorábbi ásatási rétegei (I. réteg) a jellegzetes kerámiájáról azonosítható Hasszúna korra (Kr.e. 5000—4500) nyúlnak vissza. Ezt a Számarra és a Halaf kori kerámia rétegei (II. réteg) követték. A III. réteg egy Ubaid kor végi és Gawra kori nádházas faluból állt. A következő korai réteg (IV. réteg) az Uruk és Dzsemdet Naszr korszakokra volt keltezhető. Ezt követte a Dzsemdet Naszr korszak végén, koradinasztikus periódus elején Ninive legismertebb ásatási rétege (V. réteg), amelyben Kr.e. 2900 körül megjelent az erősen stilizált alakokkal díszített jellegzetes helyi kerámia, a Ninive V áru, amely a Kr.e. III. évezred első felében Észak-Mezopotámia számos lelőhelyén jól azonosítható régészeti horizontot alkot.

Első írott forrásunk agadei Narám-Szín (Kr.e. 2254—2218) egy felirata. Hammurapi (Kr.e. 1792—1750) törvénykódexének előszava Ninivét úgy említi, mint ahol Istár-templom áll. Ezt a korai templomot még valószínóleg az Agadei-dinasztia egy másik uralkodója, Manistusu (Kr.e. 2269—2255) építtethette. Neve Émasmas volt. Ehhez a korszakhoz tartozik egy a templom újasszír kori (Kr.e. 7. századi) rétegeiből előkerült csodálatos bronz szoborfej, amely valószínóleg agadei Sarrukínt (Kr.e. 2334—2279) vagy Narám-Színt ábrázolja. A Kr.e. 15. században Asszíria más részeihez hasonlóan Ninive is Mitanni uralma alá került. Érdekes módon az ezt követő középasszír korban csak egy-két asszír király építkezett itt. I. Assur-uballit (Kr.e. 1363—1328) például újjáépíttette az Istár-templomot, de I. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 1273—1244) feliratai is említenek építkezéseket, I. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 1114—1076) pedig valószínóleg palotát is építtetett a városban. A város azonban csak az újasszír korban (Kr.e. 911—612) indult rohamos fejlődésnek. Az újasszír uralkodók ezután sorozatban restauráltak vagy építettek templomokat Színnek, Nergálnak, Nannának, Samasnak, Nabúnak és Istárnak (Inanna). Ninivét azonban Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704-681) asszír király építtette világvárossá. A birodalom új fővárosában új utcák és középületek épültek. Szín-ahhé-eriba a ma Qújundzsíknak nevezett tell helyén, az egykori fellegvárban felépíttette híres palotáját, amelynek neve: „palota, amelynek nincs párja” volt. A régészeti terminológiában a palota az Északnyugati palota nevet kapta. A kb. 200 x 210 méteres palotának összesen több, mint 80 terme volt. A termek falait faragott domborművek, kapuit pedig monumentális emberfejű bikaszobrok díszítették. Ninive területe ekkor elérte a 700 hektárt. Alaprajza hosszan elnyúló ötszög volt. Falainak hossza a rövid oldalon 2.1 km, a hosszú oldalakon pedig 4.4 — 5 km volt. A városfal hossza 12 km, legnagyobb szélessége pedig 45 m volt. A falakat 15 kapu tagolta: Halahhu-kapu, Sibaniba-kapu, Muslalu-kapu, Kár-Mulisszi-kapu, Samas-kapu, Halzi-kapu, Assur-kapu, Handuri-kapu, Arzenál-kapu, Sivatagi-kapu, Rakpart-kapu, Vizi-kapu, Szín-kapu, Nergál-kapu, Adad-kapu. A városba 18 csatorna hozta a hegyekből a vizet. A várost a Khoszr-folyó osztotta/osztja két részre. Szín-ahhé-eriba fia és utódja, Assur-ah-iddina (Kr.e. 680—669) a ma Nebí Júnusz néven ismert tell helyén építtette fel arzenálját. Az ő fia és utódja, Assur-bán-apli (Kr.e. 668—627) asszír király az akropolisz északi részén építtetett magának palotát, amelyet a régészeti terminológiában Északi palotának nevezünk. Az általa alapított ninivei könyvtárba utasítására a birodalom minden részéből összegyűjtötték az irodalmi alkotások másolatait. Qújundzsik ásatásai során a régészeknek több, mint 20.000 ékírásos táblát és töredéket, a mezopotámiai írásbeliség felbecsülhetetlen értékű tárházát sikerült feltárniuk. Az ókori Kelet egyik legnagyobb és legfényesebb városát Kr.e. 612-ben, háromhónapos ostrom után az Asszír Birodalmat megdöntő médek és babilóniak koalíciós serege pusztította el. A romokon különböző korokban kisebb falvak, települések éltek. Xenophón Anabaszisza a Kr.e. 4. század elején Meszpila néven ismeri a várost.

Nippur – ókori mezopotámiai város és régészeti lelőhely (arab neve Nuffar, É 32o 10’, K 45 o 11’) a mai Iraq területén. Nippur ősi sumer városként mindig vallási és kulturális, és nem politikai központ volt. Uralkodó dinasztiái sohasem szerezték meg más városok felett a hatalmat, bár a város istene, Enlil (a levegőég és a szelek ura) királyságra tett szert az istenek felett. Első ásatásait a University of Pennsylvania expediciója végezte 1889—1990-ben. A kezdetleges módszerekkel végzett ásatást 1948 óta a University of Pennsylvania és a chicagoi Oriental Institute közös expedíciója folytatta. A várost a Kr.e. IV. évezredtől egészen Kr.u. 800-ig lakták. E hosszú megtelepedés eredménye két, a síkság szintjéből 20 méterre kiemelkedő hatalmas településhalom (tell) lett. Az északkeleti tell magját a szentélykörzet, azon belül is Enlil temploma (Ékiur) és ziqqurratuja (Éduranki), valamint Inanna (Innin) temploma alkotta. Az Enlil-templom korai fázisait alig ismerjük, mivel Ur-Nammu (Kr.e. 2112—2095), a III. Ur-i dinasztia megalapítója teljesen újjáépíttette. A két nagy udvarból álló Enlil szentélykörzetet hatalmas fal vette körül, amelynek belső oldalán raktár és kiszolgáló helyiségek, főleg konyhák voltak. Az Enlil templom épülete a hagyományos mezopotámiai templomalaprajzoktól teljesen eltérő formát mutat. Ezért sokan úgy vélik, hogy az igazi Enlil-templom vagy egy szomszédos körzetben, vagy pedig a ziqqurratu tetején állhatott. Az Ur-Nammu által épített ziqqurratu hasonló a király három másik ismert zikkurratujához: az urihoz, az urukihoz és az eriduihoz. A vályogtéglából épült négyszögletes alaprajzú (53 x 38 méteres), háromszintes toronytemplomnak három, az egyik oldalfalhoz T alakban illeszkedő lépcsőfeljárója volt. A szentélykörzet belső udvarában egymás mellett álló templomot és a ziqqurratut az ókorban folyamatosan karban tartották és felújították, mígnem a Kr.u. 2. században a párthusok erődöt nem építettek belőle. Az Enlil szentélykörzettől délnyugatra fekvő Inanna-templom a korai dinasztikus I. periódusban épült és a párthus korig összesen tíz építési korszakát lehetett rekonstruálni. Az első templom (IX. réteg) magja egy antecellán keresztül megközelíthetó nagy nyitott cella volt. A korai dinasztikus II. fázisban (VIII. és VII. réteg) a templomot dupla szentéllyé építették át. A két cellában áldozóasztalok és padkák voltak, hátsó falnál pedig pódium állt. Az egyik szentély hajlított tengelyó elrendezést követett, a másik pedig szorosan mellé épült. Mindkettőnek volt egy-egy hátsó bejárata, de a processziós bejárat az egy számos előudvaron és termen végigkacskaringózó labirintus volt. Ezt a templomot valószínóleg Ur-Nammu építtette át egy nagy (50 x 100 méteres) négyszögletes, szabályos elrendezésó dupla templommá. Ezt a templomot a párthusok építtették át hatalmas párthus templommá. A templomkörzettől délre helyezkedett el az írnokok negyede. A szerény házakban nagy mennyiségó ékírásos agyag gyakorlótábla, iskolatábla került elő. Az írnokiskolákban a kezdők valószínóleg lexikonokat, a haladók pedig irodalmi alkotásokat másoltak gyakorlásként. Előkerült egy Kr.e. 1300 körüli agyagtérkép, amely meglehetős pontossággal ábrázolja a város fő építményeinek helyét (a templomokat, falakat, kapukat, csatornákat ékírásos feliratok magyarázzák). Ebből megtudhatjuk, hogy a várost egy csatorna osztotta két félre, és a kapuk neve a következő volt: „Ur felé néző kapu”, Uruk-kapu”, Nanna-kapu”, „Gula-kapu”, „Magasztos-kapu”, „A rituálisan tisztátalan nő kapuja” és „Nergál-kapu”.

Samsi-ilu – Turtánu (főparancsnok), aki több asszír király (III. Adad-nirári (Kr.e. 810—787), IV. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 782—773) és III. Assur-dán (Kr.e. 772—755)) uralkodása alatt is betöltötte ezt a pozíciót. Fővárosa Til-Barszip (Kár-Sulmánu-asarédu) volt, ahol saját palotájából irányította hatalmas tartományrendszerét, amelybe Hatti ország mellett az északi Namri és a keleti Guti is beletartozott. Sikeres háborút folytatott I. Argisti (Kr.e. 789—766) urartui király ellen (Kr.e. 780?), amelyről – saját magát egyenesen királyhoz illő módon dicsőítve – monumentális feliratban számolt be. Nergal-éris és Bél-Harrán-béli-uszur mellett ő volt a harmadik, és legnagyobb hatalmú hivatalnok, aki a gyengekezó asszír királyok idején a központi hatalom rovására növelte meg saját hatalmát. Három felirata ismert.

sumerek – ókori keleti, mezopotámiai nép, a világtörténelem első, már írásával és nyelvével is azonosítható népe. A sumerek valamikor a Kr.e. 4. évezred közepén települtek be Dél-Mezopotámiába, a későbbi Sumer területére, ahol ekkor az Uruk kori presumer népesség már fejlett városi kultúrával rendelkezett. E népesség volt az, amely az írást (ékírás) feltalálta (a legkorábbi ismert piktografikus jelekkel írt táblák az Uruk IVa periódusra, Kr.e. 3400 körülre keltezhetők). E presumer népesség emlékét számos, a sumer nyelvbe is átkerült jövevényszó, elsősorban földrajzi nevek őrzik. Az írás fejlődésének következő fázisában (Uruk III periódus, Kr.e. 3300 körül) azonban a piktografikus jelek már azonosíthatóan a sumer nyelv leírására szolgáltak. Innen kezdve az ékírás és a sumer nyelv fejlődése töretlen. A sumerek eredete ismeretlen, nyelvük szigetnyelv, ismert rokona nincs. A sumerek valószínóleg több hullámban, folyamatosan lezajlott bevándorlásának módja és iránya ismeretlen. A legvalószínóbb, hogy a Perzsa-öböl felől érkeztek, mivel a sumer kultúra dél—északi irányban terjedt. Őshazájuk azonosítására több elmélet is született, de döntő bizonyítékok egyik változat mellett sem szólnak. A sumerek hozták létre a világ egyik legkorábbi, ha nem első civilizációját. Tagolt állami társadalomban, városállamokban éltek. Fejlett, csatornázó öntözésen alapuló mezőgazdasággal, távolsági (tengeri és szárazföldi kereskedelemmel), iparral, építészettel, móvészettel és tudománnyal rendelkeztek. Irásbeliségükben a gazdasági számadások mellett fontos szerepet kaptak a történeti szövegek (feliratok), a mitológiai epika és költészet alkotásai, valamint a tudományos szövegek (pl. lexikális listák). A sumer kultúra virágkorát a Kr.e. 3. évezredben élte. Történetüket írásos emlékek tízezrei őrzik. Számos vívmányukat örökítették az őket követő más mezopotámiai magaskultúrákra, amelyek emlékezetében a sumer mitológiai epika (pl. a Teremtés eposz, a Vízözön történet, a Gilgames eposz) hatására a sumerek mint az emberiség történetének első népe élt tovább. A sumerek a Kr.e. 25. századtól folyamatosan asszimilálódtak az északi irányból bevándorló sémi népekkel (akkádok, majd amurrúk), így a sumer nyelvet ettől kezdve egyre kevesebben beszélték, míg Kr.e. 1800 körülre beszélt nyelvként való használata teljesen megszónt, és már csak mint a liturgia és a tudomány nyelve élt tovább.

Szúza – Az ókori Elám fővárosa, régészeti lelőhely (É 32o 12’, K 48 o 20’) a mai Délnyugat-Iránban, Khuzesztánban, a Perzsa-öböltől északkeletre kb. 60 km-re. Az 1400 m x 800 m-es lelőhely több tellből áll, amelyek hagyományos elnevezése a következő: „Akropolisz” (délnyugaton), „Apadana” (északnyugaton), „Királyi város” (keleten) és a „Donjon” (délnyugati csücsökben). A lelőhely ezen részétől keletre helyezkedik el a „Kézmóvesek városának” hatalmas, lapos, alig kutatott tellje, vagyis maga a város. A lelőhelyet az angol W.F. Williams és W.K. Loftus fedezte fel 1851-ben. Módszeres ásatásait R. de Mecquenem (1908—1946), R. Ghirshman (1947—1967) és J. Perrot (1969-től) francia expediciói végezték.

Szúza korai története párhuzamos Mezopotámia nagyvárosainak történetével. A legkorábbi megtelepedés rétegei Kr.e. 4000 körülre keltezhetők (XXVII—XXIII. réteg, I. periódus, „Szúza I”, Kr.e. 4000-3400); XXII—XVII. réteg (Urukhoz hasonló proto-urbánus kor, Kr.e. 3400-3000); XVI—XIII. réteg (proto-elámi periódus, az írás kezdeteinek megjelenése, Kr.e. 3000-2800); XII. réteg (korai dinasztikus periódus I—III. Ezt az Agade-kor (Kr.e. 24—23. sz.) majd a III. Ur-i dinasztia (Kr.e. 21. sz.) emlékei követték. Az „Akropoliszon” a korai dinasztikus korban épült templom az Agadei-dinasztia korában is állt. Sulgi (Kr.e. 2094—2047) a III. Ur-i dinasztia második királya két nagyobb templomot (Insusinak és Ninhurszág) és egy zikkurratut építtetett ide. A Kr.e. 20—19. században Szúza Szimaski királyainak uralma alatt állt. A Kr.e. 18—16. század a helyi hercegek kora (ők az akkád szukkalmahhu címet viselték felirataikon). A lelőhelyen a korszak legjobban a „Királyi városban” dokumentálható (A-XV—A-XII réteg, Kr.e. 1820—1500). Az elámi történelem legkiemelkedőbb korszaka a középelámi kor (Kr.e. 13—12. sz.) volt. A korszak kutatása a lelőhelyen az „Akropoliszra” koncentrál. Sulgi templomait helyreállították, és nagy mennyiségó, Kutir-Nahhunte és Silhak-Insusinak nevét viselő bélyeges tégla került elő a lelőhely ezen részéről. Az Insusinak-templom mellett földalatti kamrákban gazdag sírmelléklettel ellátott hamvasztásos temetkezések kerültek elő. Ezután Szúza egészen az újelámi kor kezdetéig, a Kr.e. 8. századig részben kiürül. Szúza újjáépítése ekkor két uralkodó, II. Sutruk-Nahhunte és Sutur-Nahhunte nevéhez fóződik. Az ősi templomokathelyreállították, és egy tovább kis négyzetes alaprajzú templom is épült az „Akropoliszon”. Szúzát Kr.e. 639-ben Assur-bán-apli asszír király csapatai teljesen elpusztították, de Kr.e. 625 után egy ismeretlen elámi herceg részben újjáépíttette. I. Dareiosz perzsa király (Kr.e. 521—485) Szúzát tette meg egyik fővárosává, és itt is építtetett egy a perszepoliszi Apadanához (Perszepolisz) hasonló palotát, amelyet később II. Artaxerxész építtetett újjá. A szúzai Apadanától északra állt egy a perszepoliszi „Százoszlopos csarnokhoz” hasonló csarnok (112 m x 112 m), amelynek nagytermében 6 x 6 oszlop állt. A városon keresztülfolyó Khaúr-folyó túlpartján is állt egy kisebb, II. Artaxerxész által épített palota (nagyterme 37 m x 34 m-es volt és 34 faoszlop állt benne), amelyet a párthus korban újjáépítettek. Miután Alexandrosz (Nagy Sándor) elfoglalta Szúzát, átkeresztelte Eulaiosz-menti Szeleukeiának. A virágzó hellénisztikus város a párthus korban is fontos központ maradt. A korai iszlám korban még virágzó Szúza végső pusztulása valószínóleg a mongól invázióhoz volt köthető.

Til Barszip – Mai neve Tell-’Ahmar, ókori keleti régészeti lelőhely, ősi mezopotámiai város a mai Szíriában, az Ephratész keleti partján (É 36o 43’, K 38o 09’). Ásatásait 1929—1931 között F. Thureau-Dangin és M. Dunand végezte. Bít-Adini arámi állam fővárosa, Til-Barszip ellen III. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 858—824) asszír király már uralkodásának 3. évében hadjáratot vezetett. Til-Barszip királya Ahuni elmenekült, az asszír király pedig Kár-Sulmánu-asarédu névre keresztelte át az elfoglalt várost. Ekkor asszír helytartói palota épült, amelyet a Kr.e. 8. században többször felújítottak. Til-Barszipot az ebben a helytartói palotában feltárt freskók tették híressé. A palota több, mint 120 m hosszúságú freskóit két stílusban és négy festési készítették valószínóleg III. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 745—727) és II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) asszír királyok uralkodása idején. A freskók az asszír palotadombormóvek stílusában, azokat helyettesítve készültek. Igy stílusuk, formakincsük kötött, arcahizáló, csak esetenként jelennek meg rajtuk, helyi, provinciális elemek. Amiben azonban többet nyújtanak az egykori festésüket már rég elvesztett asszír palotadombormóveknél, az a színviláguk. A hagyományos asszír királyi témákat (követségek és adóvívők fogadása, felvonulás, vadászat, stb.) fekete, fehér, vörös, kék, sárga, barna színekkel és ezek árnyalataival adták vissza. Ezek a falfestmények a mai napig egyedülálló emlékei az ókori keleti festészetnek.

turtánu (főparancsnok) – asszír főhivatalnok. A Kr.e. 9. században és a 8. század nagy részében a limmu jegyzékek tanúsága szerint a király mögött rangban második. Eredeti feladata az asszír sereg vezetése volt. A Kr.e. 9. századi terjeszkedés során, amikor a birodalom határa elérte az Euphratész kanyarját, a turtánu Til-Barsip központtal saját „országot” (mát turtáni), határvédelmi övezetet kapott. A birodalom északi határa mentén további három asszír főméltóságnak volt ilyen határövezete. A Kr.e. 8. század végén a hivatalt ketté osztották: a bal és a jobb oldal turtánuja, majd a Kr.e. 7. század végén megjelent a Kummuh ország turtánuja rang is.

Ur – ókori mezopotámiai, sumer város és régészeti lelőhely (É 30o 56’, K 46o 08’)a mai Dél-Iraqban. Mai arab neve Tell-Mukajjár. A hatalmas, több száz hektáros lelőhelyet először Taylor azonosította helyesen 1854-ben. Ásatásait egy angol-amerikai közös expedíció végezte 1919 és 1934 között először H.R. Hall (1919), majd C.L. Woolley (1919—1934) vezetésével. A bibliai hagyomány szerint Ur volt Ábrahám szülővárosa. A várost egy az Euphratészből induló csatorna vette körül, így Ur, a Perzsa-öböl legnagyobb forgalmú kikötőjeként ellenőrizhette a folyó kereskedelmét Tilmun a Perzsa-öbölben fekvő szigetétől északon egészen Máriig. Ur a Kr.e. 3. évezred folyamán gazdasági, politikai és kulturális szempontból is Dél-Mezopotámia egyik legfontosabb sumer városa volt.

Ur első települése egy Ubaid kori (Kr.e. 6. évezred második fele) falu volt, amelyet folyami üledék vastag rétege fedett el. Woolley ezt a Vízözön bizonyítékának tartotta. A következő kultúrréteg a Dzsemdet Naszr periódus települése volt, amelyet a korai dinasztikus kor rétegei követtek. E korszak végén indult a város híressé vált temetője. A híres „királysírok” korábbiak az I. Ur-i dinasztia alapítójának Meszanepaddának uralkodásánál. A város szentélykörzetében már a korai dinasztikus korban állt egy zikkurratu, amelyet a későbbi nagy zikkurratu teljesen elfedett.

A város szíve a város főistenének, a sumer holdisten Nannának (akkád Szín) a szentélykörzete volt. A 400 x 248 méteres temenos foglalta magába a város legfontosabb templomait és palotáját. Legfontosabb építménye az Ur-Nammu (Kr.e. 2112—2095) a III. Ur-i dinasztia alapítója által átépített és kibővített a Nanna templom és zikkurratu volt. A 62.5 m x 43 m oldalhosszúságú toronytemplom a legjobb állapotban megmaradt zikkurratu. 11 m magas alsó szintjének kapuépítményéhez három lépcső vezetett fel: kettő a fal síkjával párhuzamosan, egy pedig arra merőlegesen. A második terasz (magassága 5.7 m) tetején állt a még kisebb harmadik terasz, amelyen az ún. csúcstemplom kapott helyet. A zikkurratu belső magja vályogtéglából készült, míg külső burkolatát vastag, égetett téglából álló réteg alkotta. A toronytemplom egy kiszolgálóhelyiségekkel szegélyezett, fallal kerített téren állt, amelyet az ún. „Nanna előudvaráról”, illetve a délnyugati sarokban álló monumentális kapun, az É-dub-lal-mahon keresztül lehetett megközelíteni. A kaput a Kr.e. 14. században II. Kurigalzu (Kr.e. 1332—1308) babilóni uralkodó boltozott szentéllyé építtette át. A zikkurratu udvar déli oldalán állt Nanna feleségének, Ningal istennőnek a temploma, az É-gipar (vagy Giparku). Itt volt az entu főpapnő otthona. A szent nász szertartása során ő személyesítette meg az istennőt, míg a király személyesítette meg Nanna (Szín) istent. Az É-gipart egy folyosó osztotta két részre. Az északi, hivatali és lakószárnyban található két udvar közötti két purifikációs szoba egyikéből a főpapnők sírkamrájához, a másikból pedig a szentélyhez és egy fogadóteremhez lehetett eljutni. A templom déli szárnya egy axiális alaprajzú szentélynek adott helyet. Nanna előudvarától délre, a zikkurratu udvar délkeleti sarkánál állt egy hatalmas raktárépület, az É-nun-mah. A tőle délre álló nagy épület sokan Ur királyi palotájának (É-hurszag) tartják. Ezt látszik megerősíteni az a tény is, hogy két részre, egy magánlakosztályokat tartalmazó privát szárnyra és egy hivatali szárnyra tagolódott. A palotától délkeletre állt a III. Ur-i dinasztia egyik legnagyobb királyának, Sulginak (Kr.e. 2094—2047) a halotti temploma, amely alatt dongaboltozatos sírkamrák álltak. Fia, Amar-Szín (Kr.e. 2046—2038) további szárnyakkal bővítette az épületet, és maga, illetve családja számára további boltozott kamrákat építtetett. Ő építtette továbbá Enki (→Éa) isten városon kívül álló templomát. Az újbabilóni korban II. Nabú-kudurri-uszur (Kr.e. 604—562) babilóni uralkodó új fallal vette körbe az egész szentélykörzetet. Emellett helyreállíttatta a templomokat is. Egyik utódja, Szín isten lelkes követője Nabú-na’id (Kr.e. 555—539) tovább díszítette az épületeket. A temenostól északkeletre jellegzetes babilóni alaprajzú palotát építtetett lányának, Bél-salti-Nannának, akit, sok más Kr.e. 3. évezredi elődjéhez hasonlóan szintén entu papnővé nevezett ki.

A mezopotámiai történeti hagyomány (elsősorban az ún. sumer királylista) Ur városa három, Kr.e. 3. évezredi sumer uralkodó dinasztiáját tartja számon. Az ún. I. és II. Ur-i dinasztia királyai a korai dinasztikus kor második felében, a Kr.e. 27—26., illetve 25. században uralkodtak. A sumer királylista szerint az I. Ur-i dinasztia 4 királya összesen 177 évig uralkodott: Meszannepada (80), [Aannepada (xx)], Meszkiagnanna (36), Elulu (25), Balulu (36). Más források szerint Meszannepada apja az a Meszkalamdug volt, akinek az Ur-i királyi temetőből két felirata is ismert. Az ún. II. Ur-i dinasztia 4 királya 116 évig uralkodott: Lugalkinisedudu [xx], Lugalkiszalszi [xx], […]-gi [xx], Kaku [xx]. A III. Ur-i dinasztia (Kr.e. 2112—2004) uralkodása idején Ur nemcsak Dél-Mezopotámia, hanem az egész Közel-Kelet vezető hatalmává nőtte ki magát. Kereskedelmi és katonai befolyása a Tigris és Euphratész folyók mentén messze északra, egészen a későbbi Asszíria és Észak-Szíria területéig nyúlt. A dinasztia alapítója, Ur-Nammu (Kr.e. 2112—2095) építtette sumer 4 legnagyobb zikkurratuját, és hatalmát kiterjesztette Sumer csaknem egész területére. Utódai Sulgi (Kr.e. 2094—2047), Amar-Szín (2046—2038) és Su-Szín (Kr.e. 2037—2029) uralkodása a sumer nyelv és kultúra újjáéledését és utolsó virágkorát hozta, de az északi irányból érkező sémi amurrú törzsek bevándorlását Ur hatalma sem tudta megállítani. A dinasztia utolsó uralkodója, Ibbi-Szín (2028—2004) idején egyik embere, Mári helytartója Isbi-Erra már elszakította Urtól az északi városok jó részét, de Ur a város hatalmának végül egy elámi betörés vetett véget, amely során Ibbi-Színt elhurcolták, a várost pedig feldúlták.

Az Ur-i királyi temetőben Woolley közel 2000 sírt tárt fel, és ezzel kiemelkedő gazdagság és feltehetően emberáldozatok emlékeit hozta napvilágra. A temetőt kb. Kr.e. 2600 és 2100 között folyamatosan használták. A legkorábbi sírok a korai dinasztikus periódusra (Kr.e. 2900—2350) keltezhetők. Közéjük tartozik a 16 darab, királysírként ismert sír is. A sírok fontos jellegzetességei a boltozott tetejó tégla-vagy kőfalú sírkamrák ávoltak. A temető legtöbb sírja egyetlen ember temetkezőhelyéül szolgáló szerény sír volt, míg a kiemelkedően gazdag “királysírok” csoportos temetkezéseket tartalmaztak. Ezekben a halottak száma 4 és 75 között mozgott. Ezek nem ismételt betemetkezések, hanem olyan vezetők sírjai voltak, akik mellé kíséretüket is eltemették. A “királysírok” (pl. Sub-ad/Pu-abi királynő, vagy Meszkalamdug király sírjai, a “nagy halottasgödör”, stb.) bővelkedtek a csodásan gazdag sírmellékletekben. A leggazdagabb sír talán a 789. volt, amelyben több, mint 60 szolga (köztük 6 bronzsisakot viselő, felfegyverzett katona) kísérte el önként a sír tulajdonosát a másvilágra. A halottak mellett ott hevert a méregpohár. A sírmellékletek között a leghíresebbek a gyönyöró arany-, ezüst-, réz-, lazúr- és karneol ékszerek, királynők és udvarhölgyek arany fejékei (köztük a híres virágmintás arany fejdísz); kő- és fémedények; csodálatosan díszített zeneszerszámok, így arany bikafej protoméval és kagylóberakással díszített hárfák/lantok; a híres “Ur-i standard”, amely szintén egy ilyen lant hangdoboza lehetett; két, a bozótot ágaskodva legelő kecskét vagy juhot ábrázoló szobor; valamint nemesfém szerszámok- és fegyverek, köztük egy aranytőr. A 755. sírból került elő Meszkalamdug király híres szertartási aranysisakja. A nagy gazdagság azonban nem korlátozódott egyedül a királysírokra. Számos magánsír is bővelkedett az értékes sírmellékletekben. Woolley királysíroknak tartotta e sírokat, mivel olyan feliratos tárgyak is voltak bennük, amelyek “LUGAL” címmel (sumer “világi vezető, király”) azonosították a halottakat. Néhány kutató azonban a sírok eltérő jellegéből arra következtet, hogy komoly különbségek voltak a beléjük temetett személyek között. Szerintük a LUGAL feliratos tárgyak is csak áldozati ajándékok voltak. E magyarázat szerint azokat temették ide, akiknek megélhetése közvetlenül Ur templomaitól és palotájától függött. Körük a főpapnőktől és papoktól, a királytól és a királynőktől egészen a legegyszeróbb munkásokig terjedt, és magába foglalta a közöttük lévő teljes skálát is.

Uruk – ókori mezopotámiai, sumer város és régészeti lelőhely (É 31o 18’, K 45o 40’)a mai Iraqban, kb. 260 km-re délre Bagdadtól. Mai arab neve Warka, bibliai neve Erech. A hatalmas, közel 3000 x 2100 méteres, 400 hektáros lelőhelyet először W.K. Loftus azonosította 1849-ben, de ásatásait a Deutsche Orient-Gesellschaft expedíciója végezte 1912—1913-ban, majd 1928-tól megszakításaokkal a 80-as évekig, kezdetben J. Jordan, A. Nöldecke, E. Heinrich, majd H. Lenzen vezetésével. Uruk az Ubaid kortól egészen a párthus korig, vagyis több, mint 4000 éven keresztül Mezopotámia egyik legfontosabb metropolisza volt. Legendás sumer uralkodói között szerepelt Lugalbanda, Dumuzi (Tammúz), Gilgames és Enmerkár is. A hagyomány szerint a sumer nagyváros 9.5 km hosszú falait Gilgames építtette (a korai dinasztikus korban, a Kr.e. 27. században). A Gilgames-eposz szerint a város egyharmadát templomok, egyharmadát lakónegyedek, egyharmadát pedig kertek foglalták el. Az ásatások a város két fontos központjára, Innin (Inanna, akkád Istár) istennő templomának, az Éannának a körzetére, és a sumer főisten, az ég istene, Anu templomkörzetére a Kulabára koncentrálódtak.

Éanna templomkörzet. Ebben a templomkörzetben a régészeknek 1931-ben sikerült egy olyan 18 rétegből álló stratigráfiát felállítaniuk, amely a mai napig a mezopotámiai régészeti kronológia egyik legfontosabb támpontja. A XVIII—XIV. réteg az Ubaid korra, a XIV—IV réteg pedig az ún. Uruk korra keltezhető. A VI. réteggel indult a lelőhely történetében az ún. „városi forradalom”, ekkor indultak meg a monumentális építkezések, amelyek előrehaladtát legjobban az egyes templomok felépülésével követhetjük. Ekkor épült az ún „Kőszög-mozaik templom”, az V. rétegben az ún. „Mészkő-templom”, a IVB rétegben épült az A, F és B jeló templom. Az A-templom oszlopos homlokzata egy szögmozaikokkal díszített udvarra néző teraszon állt, innen kapta az „oszlopos templom” vagy „mozaik udvar” nevet is. A IVA rétegben épült a rizalitos homlokzatokkal díszített „Négyszögletes épület”, a szentélykörzet bejárata és az ún. „ál-Vörös-templom”, amelyből a világon ismert legkorábbi írásos emlékek, a még fél-piktografikus jelekkel, az ékírás előzményével írott agyagtáblák kerültek elő. A IVA réteg több kisebb rétegre oszlik. A IVA-6 rétegben épült az ún. „C-templom”, a IVA-5 rétegben épült a „mozaikszögek csarnoka”, a IVA-2 rétegben pedig felépült a hatalmas „D-templom”, a Kőszög-mozaik templom helyét pedig egy új épület, az ún. „Riemchengebaude” (német „szíjtégla épület”) vette át. A IV. rétegből származik a legtöbb archaikus pecséthenger lenyomat is. A III—II. réteg a Dzsemdet Naszr korra tehető. Általános pusztulás után a későbbi Innin zikkurratu helyén megépült az első felső terasz. Falait szögmozaikok és kis dombormóvek díszítették. A hozzá tartozó „labirintusból” került elő rengeteg más kultusztárgy kíséretében egy nagy alabástrom váza, az ún. „Istár(Innin)-váza”, valamint a „vadászat sztélé”. Az I. réteg a korai dinasztikus korra keltezhető. A már említett legendás sumer hőskirályok városából azonban alig maradt valami. A város archaikus építményeit ugyanis jórészt befedte az Ur-Nammu (Kr.e. 2112—2095) a III. Ur-i dinasztia alapítója által épített Éanna templom és a hozzá tartozó zikkurratu (É-gipar-imin). Az 56 x 52 méteres oldalú zikkurratu 14 m magas hatalmas alsó szintjére három lépcsőfeljáró vezetett fel. Az építmény sarkai a négy világtáj felé néztek. A hatalmas alsó teraszra lépcsőzetesen épült két további terasz. A legfelső teraszon állhatott a csúcsszentély. A következú periódusban, az ún. Iszin-Larsza korban (Kr.e. 20—18. század) a csúcsszentélyt restaurálták, és az Uruk felett Babilón szövetségeseként uralkodó Szín-kásid (uralk. Kr.e. 19. sz. eleje) amurrú herceg egy hatalmas (213 x 167 méteres) palotát építtetett, amely ugyan számos udvar köré csoportosuló termekből állt, mégis eltért az óbabilóni kor többi híres palotájának alaprajzától.

Kulaba templomkörzet. A város Anu főistennek dedikált templomkörzetében a legkorábbi templom (14.5 x 18.5 m) az Ubaid korban épült. Ennek a templomnak az oldalára épült később, az Uruk korban egy „kőépület”, amely három koncentrikus, téglalap alaprajzú falgyóróből állt. A Dzsemdet Naszr korban épült az a nagyméretó terasz, amelyet a későbbi időkben újra és újra kibővítettek. E magas teraszra épült a csúcsszentély, az ún. „Fehér-templom”, amelynek méretei (22.3 x 17.5 m) megegyeztek az Éannában álló „C-templom” keleti szárnyának méreteivel (22.5 x 17 m). A „Fehér-templomban” azonban előkerültek a kultusz kellékei: egy lépcsős pódium a fal mellett, áldozati asztal, a bejárat előtt pedig egy oltár. Egy a talajszinten, az Anu-zikkurratu mellett álló további templom volt a Bít-Rés („főtemplom”). E nagyméretó (213 x 167 m) építményben 22 kápolna vette körül az Anunak és feleségének, Antunak dedikált ikertemplomot.

A középbabilóni (vagyis kassú) korban Karaindas, Babilón kassú királya (uralk. Kr.e. 1415 k.) az Éanna szentélykörzettől északra egy kisméretó, külső homlokzatán tégladombormóvekkel díszített templomot építtetett. Az újasszír korban II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) kibővítette Ur-Nammu Éannájának udvarát, valamivel később pedig Marduk-apla-iddina (Kr.e. 721—710, 703) Babilón királya állíttatta helyre a zikkurratut.A →Szeleukida periódusból két nagy épület is ismert. Az egyik az Es-gal („nagy lakhely”), amelyet Kr.e. 201-ben építtetett Anu-uballit, akinek másik (görög) neve Kephalón volt. A másik Szeleukida kori építmény a város határától 500 méterre fekvő Bít-akítu („újévi ünnepek háza”), volt, ahova az istenszobrok az újévi szertartások során kivonultak. A két építmény mutatja Uruk és a szentélykörzetek hellénisztikus kori fellendülését. A párthus korból néhány lakóépületen kívül mindössze egy kis templom, az ión oszlopokkal díszített Gareiosz-templom maradt ránk. A párthus kor végével Uruk elnéptelenedett.

ziqqurratu – Mezopotámiai „toronytemplom”. A ziqqurratuk általában több, lépcsőzetesen egymásra épített szintből álltak, tetejükön egy „csúcsszentéllyel”. A sumer ziqqurratuk előképei az emelvényekre épített templomok lehettek, amelyeket már Kr.e. 5000 körülről, az Ubaid kori Eriduból is ismerünk. Folyamatos fejlődés után az első valódi zikkurratukat Ur-Nammu (Kr.e. 2112—2095), a III. Ur-i dinasztia első királya építtette Urban, Eriduban, Urukban és Nippurban. Mindegyikük hasonló tervek alapján épült: három egymásra épített szintből álltak, amelyekre három, egymást derékszögben metsző lépcsőfeljáró vezetett fel. A középső, a ziqqurratu oldalára merőleges lépcsőn lehetett feljutni az úgynevezett csúcsszentélyhez. A ziqqurratuk hasonló módon, általában vályogtéglából épültek. E hatalmas téglaépítmények statikája azonban szükségessé tette, hogy minden 6. vagy 8. téglaréteg tetejét egy – a ziqqurratu téglái hatalmas súlyának jobb teherelosztását biztisító – bitumennel borított gyékényréteggel fedjék le. Hasonló célt szolgáltak a ziqqurratuba beépített nehéz kötelek is. A toronytemplomok külső felületét és járószintjeit égetett (és valószínóleg színes mázzal bevont) téglákkal burkolták. Ugyanezt a tervet használták a leghíresebb, Babilónban álló, Marduknak szentelt ziqqurratuhoz is, amely a Bábel Tornya történet alapjául szolgált. Első változata a Kr.e. 18. században épült. Neve, Étemenanki azt jelentette, hogy “Az ég és a föld alapjainak háza”. E korai déli (sumer) ziqqurratu típus mellett a Kr.e. II. évezredben megjelent egy északi (asszír) típus is, amelyben a zikkurratu gyakran egy nagyobb templomegyüttes része volt, és egy templom tetejéről lehetett megközelíteni. A csúcsszentélyben lezajló szertartások pontos természetét nem ismerjük. A babilóni ziqqurraturól pontos leírással szolgáló Hérodotosz szerint egy papnő és a valószínóleg a király által megszemélyesített istenség közötti termékenységi szertartás, ún. szent nász zajlott itt le. Más elképzelések szerint csillagászati megfigyelések céljait is szolgálhatta.

A mezopotámiai ziqqurratuk építésének öt nagy korszaka ismert: 1. III. Ur-i dinasztia kora (Kr.e. 2100—2000): Ur, Eridu, Uruk, Nippur; 2. óbabilóni kor (Kr.e. 1900—1700): Babilón, Borszippa, Szippar, Larsza, Kis, Assur; Katara (Tell ar-Rimah); 3. Kassú és középasszír kor (Kr.e. 1400—1100): Dúr-Kurigalzu, Assur, Kár-Tukulti-Ninurta; 4. újasszír kor (Kr.e. 911—612): Kalhu, Dúr-Sarrukín, Uruk; 5. újbabilóni (Kr.e. 612—539) rekonstrukciók: Babilón, Ur. Ziqqurratu maradványokat 16 helyen tártak fel, de írásos forrásokból (pl. az azonosítatlan Agade, vagy Ninive, illetve az elámi Szúza ziqqurratuja) és a romok alakjából (pl. Subat-Enlil, Tell al-Hawa, Apku, Arbela, Adab és Hammam) még többet ismerünk.

About these ads