jegyzetek orientalisztika témakörben (az oldal chrome böngészővel működik jól). Ha tetszik az oldal, lájkold. This is a mostly Hungarian blog on Orientalistics. You can like it at the sidebar.

Legfrissebb

Proszkomídia

Proszkomidia, amely végzendő Aranyszájú Szent János és Nagy Szent Vazul Isteni Liturgiája előtt

 

A pap, megvallva bűneit és kibékülve mindenkivel, tiszta lelkiismerettel végezze az Isteni Liturgiát. Lelkét a bűnös gondolatoktól tisztítsa meg. Éjféltől kezdve testét és lelkét tartóztassa meg és olvassa el a Typikon által előirt imákat. A templomba lépve a diakónussal, a Királyi Ajtó előtt, kelet felé három metániát tesznek, miközben mondják:

DIAKONUS:

Mondj áldást uram.

PAP:

Áldott a mi Istenünk mindig, most és mindenkor és mindörökön örökké.

DIAKONUS:

Ámin.

PAP:

Dicsőség Néked Istenünk, dicsőség Néked.

DIAKONUS:

Mennyei Király, Vigasztaló, igazságnak Lelke, aki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz, minden javak kincsestára és az élet adományazója, jöjj és lakozzál mibennünk és tisztíts meg minket minden szennyfolttól és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket.
Szent Isten, Szent Hatalmas, Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk.
(3-szor)
Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek, most és mindenkor és mindörökön örökké. Ámin.
Szentséges Háromság, irgalmazz nekünk. Urunk, könyörülj a mi bűneinken. Uralkodónk, bocsásd meg törvényszegéseinket. Szent, keresd fel és gyógyítsd meg a mi betegségeinket, a Te Nevedért.
Uram irgalmazz.
(3-szor)
Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek, most és mindenkor és mindörökön örökké. Ámin.
Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te Neved, jöjjön el a Te Országod, legyen meg a Te akaratod, miképen a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vigy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól.

PAP:

Mert Tied az Ország és a hatalom és a dicsőség, az Atyáé és Fiúé és Szent Léleké, most és mindenkor és mindörökön örökké.

DIAKONUS:

Ámin. Irgalmazz nekünk Urunk, irgalmazz nekünk, mert minden védelmet nélkülözve, ezt az esedezést ajánljuk fel Néked, mint Uralkodónak, mi bűnösök: irgalmazz nekünk.
Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek.
Urunk, irgalmazz nekünk, mert Tebenned bíztunk; ne lobbanj nagy haragra irántunk, vétkezéseinkről se emlékezz meg, hanem tekints le reánk most is, mint könyörületes, és ments meg minket ellenségeinktől, mert Te vagy a mi Istenünk és mi a Te néped; mindannyian a Te kezed műve vagyunk; és a Te Nevedet hívjuk segítségül.
Most és mindenkor és mindörökös örökké. Ámin.
A könyörületesség kapuját nyisd meg nékünk Istennek áldott Szülője, hogy Tebenned bízva el ne tévedjünk, hanem megszabaduljunk Teáltalad a nyomorúságoktól, mert Te vagy a keresztények nemzetségének üdvössége.

PAP és DIAKONUS Krisztus képéhez mennek és azt megcsókolva, mondják:

Legtisztább képed előtt hódolunk, Jóságos, vétkeink bocsánatát kérve, Krisztus Isten; mert önként jónak láttad testileg felmenni a keresztre, hogy megszabadítsd az ellenség rabságából azokat, akiket alkottál. Ezért hálával kiáltjuk Hozzád: Örömmel töltöttél el mindeneket, Üdvözítőnk, aki eljöttél, hogy üdvözítsd a világot.

Majd Istenanyja képéhez mennek és azt megcsókolva mondják:

Istennek Szülője, aki a könyörületesség forrása vagy, méltass minket kegyelmedre; tekints a bűnös népre; mutasd meg, mint mindig, hatalmadat, mert Tebenned reménykedve „Örvendezz”-t kiáltunk Hozzád, mint egykor Gábriel, a Testnélküliek Vezére.

PAP visszamegy a királyi Ajtó elé és meghajtott fővel olvassa a következő imát:

Uram, nyújtsd ki kezedet hajlékod magasságából és erősíts meg engem a teendő szolgálatodra, hogy kárhozatlanul állva félelmetes trónusod előtt, elvégezzem a vértelen szentszolgálatot. Mert Tied a hatalom és a dicsőség mindörökön örökké. Ámin.

PAP és DIAKONUS meghajtják magukat egymás felé, majd a nép felé, és utána bemennek az oltarba, a pap az északi, a diakonus a déli ajtón, miközben halkan mondják:

Bemegyek a Te házadba, leborulok templomod előtt a Te félelmedben. Uram, vezess engem a Te igazságodban az én ellenségeim miatt, irányítsd Tefeléd az én utamat. Mert nincsen az ő szájukban igazság, az ő szívük hívságos; nyitott sírbolt az ő torkuk; nyelvükkel hízelkednek. Ítéld meg őket Isten, essenek el saját rágalmaik által; gonoszságaik sokasága miatt taszítsd el őket, mert megkeserítettek Téged, Uram. És örvendezzenek mindazok, akik Tebenned reménykednek; mindörökké vigadnak, és Te közöttük lakozol, és büszkélkednek Tebenned mindazok, akik szeretik a Te Nevedet. Mert Te megáldod az igazt, Uram, mint pajzzsal veszel minket körül jóakaratoddal.

Ezután az oltárba lépve, mindketten három metániát tesznek a Szent Asztal előtt – a pap középen, a diakonus tőle jobbra áll – és megcsókolják a Szent Evangéliumot illetve a Szent Asztalt; majd mindegyikük kezébe veszi sztichárionját és három metániát téve kelet felé, csendesen mondják:

Istenem, tisztíts meg engem bűnöst, és irgalmazz nekem.

DIAKONUS a paphoz közeledik, jobb kezében tartva a szticháriont, a kézelőket és az oráriont, és lehajtott fővel áldást kér a következőképen:

Áldd meg uram a szticháriont és az oráriont.

PAP kereszt jelével megáldja ezeket, mondva:

Áldott a mi Istenünk mindig, most és mindenkor és miadörökön örökké.

DIAKONUS

Ámin.

Majd megcsókolja a pap kezét és visszavonulva felölti a szticháriont, miközben így imádkozik:

Örvendezzék az én lelkem az Úrban, mert az üdvösség köntösébe öltöztetett enem, az öröm palástjával vett engem körül, mint vőlegénynek tett föl nékem koszorút és mint menyasszonyt díszített föl ékességgel.

Ezután megcsókolja az oráriont és felteszi a bal vállára; majd felveszi a jobb kézelőt, miközben mondja:

Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod törte meg, Uram, az ellenséget, és dicsőséged sokaságával zúztad össze támadóidat.

A bal kézelőt felvéve mondja:

A Te kezeid teremtettek és alkottak engem; tégy értelmessé és megtanulnom a Te parancsolataidat.

Ezután a proszkomidia asztalához megy és előkészíti a szent edényeket; a szent diszkoszt bal, a szent kelyhet pedig jobb oldalra helyezi, majd a többi tárgyat is elrendezi megfelelőképen. Ezalatt

PAP felöltözködik a következő módon: baljába véve a szticháriont, háromszor meghajtja magát kelet felé, kereszt jelével megáldja a szticháriont, miközben mondja:

Áldott a mi Istenünk mindig, most és mindenkor és mindörökön örökké. Ámin.

Majd felölti a szticháriont, mondva:

Örvendezzék az én lelkem az Úrban, mert az üdvösség köntösébe öltöztetett engem, az öröm palástjával vett engem körül, mint vőlegénynek tett föl nékem koszorút és mint menyasszonyt díszített föl ékességgel.

Ezután veszi az epitrachiliont, megáldja azt a kereszt jelével, megcsókolja és felölti, miközben mondja:

Áldott az Isten, aki kiönti kegyelmét az Ő papjaira, mint fejre az illóolajat, amely aláfolyik a szakállon, Áron szakállán, amely lefolyik a ruhája szélére.

Majd veszi az övet, megáldja azt a kereszt jelével, megcsókolja, és körülövezve magát vele, mondja:

Áldott az Isten, aki felövez engem erővel és feddhetetlenné teszi utamat; olyanná teszi lábamat, mint a szarvasoké és magas helyekre állít engem.

Ezután veszi a jobb kézelőt, megáldja azt a kereszt jelével, megcsókolta és felveszi, miközben mondja:

Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod törte meg, Uram, az ellenséget, és dicsőséged sokaságával zúztad össze támadóidat.

Hasonlóképen a bal kézelőt is:

A Te kezeid teremtettek és alkottak engem; tégy értelmessé és megtanulnom a Te parancsolataidat.

Ezután veszi az epigonátiont – ha az őt megilleti -, megáldja, megcsókolja és miközben felveszi, mondja:

Kösd derekadra kardodat, Hatalmas, szépségeddel és ékességeddel indulj meg és haladj szerencsésen, uralkodjál az igazságért, a szelídségért és az igazságosságért, és vezéreljen a Te jobbod csodálatosan mindig, most és mindenkor és mindörökön örökké. Ámin.

Végül felveszi a feloniont, miután megáldotta azt a kereszt jelével és megcsókolta, mondva:

Papjaid, Uram, igazságba öltözködjenek, kegyeltjeid pedig örvendve örvendezzenek; mindig, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámin.

PAP és DIAKONUS a kézmosóhoz mennek és megmossák kezüket, mondva:

Ártatlanok között mosom meg kezeimet és járok oltárod körül Uram, hogy hallassék dicsőítő hangom és elbeszéljem minden csodáidat. Uram, szeretem a Te házad ékességét és a Te dicsőséged hajlékának helyét. Ne kárhoztasd el a gonoszokkal együtt az én lelkemet és az én életemet a vérontó férfiakkal, akiknek kezei törvényszegők, jobbjuk pedig megtelt vesztegetésekkel; de én az ártatlanság útját jártam; ments meg engem Uram, és irgalmazz nekem. Lábam helyes úton áll; egyházakban áldalak Téged, Uram.

Így mennek a proszkomidia asztalához és három metániát tesznek előtte, mondva mindegyikük:

Istenem, tisztíts meg engem bűnöst, és irgalmazz nekem.

PAP:

Megváltottál minket drága Véreddel a Törvény átkától; keresztre szegeztetvén és lándzsával átszúratván, az embereknek a halhatatlanság forrását fakasztottad; Üdvözítőnk, dicsőség Néked.

DIAKONUS

Mondj áldást, uram.

PAP

Áldott a mi Istenünk mindig, most és mindenkor és mindörökön örökké.

DIAKONUS

Ámin.

PAP balkezébe veszi az első proszforát, jobb kezébe pedig a szent lándzsát, amellyel háromszor keresztet jelez a proszfora pecsétje fölött, mondva:

A mi Urunk és Istenünk és Üdvözítőnk Jézus Krisztus emlékezetére. (3-szor)

DIAKONUS

Könyörögjünk az Úrhoz. Uram irgalmazz.

PAP a lándzsával a pecsét jobb oldalát metszve, mondja:

Mint a juh, leölésre vitetett.

DIAKONUS

Könyörögjünk az Úrhoz. Uram irgalmazz.

PAP a pecsét baloldalát metszve, mondja:

És mint ahogy az ártatlan bárány hangtalan nyírójával szemben, úgy nem nyitja meg száját.

DIAKONUS

Könyörögjünk az Úrhoz. Uram irgalmazz.

PAP a pecsét felső részét metszve, mondja:

Alázatosságával oldatott fel az Ő ítélete.

DIAKONUS

Könyörögjünk az Úrhoz. Uram irgalmazz.

PAP a pecsét alsó részét metszve, mondja:

Az Ő nemzedékét ki fogja elbeszélni.

DIAKONUS

Emeld ki, uram.

PAP átmetszve a proszforát a szent lándzsával, bal oldalról kezdődően kiemeli az Amnoszt, mondva:

Mivel kiemeltetik a földről az Ő élete.

És ráteszi az Amnoszt, pecséttel lefelé, a szent diszkoszra.

DIAKONUS

Áldozz, uram.

PAP keresztet metsz az Amnoszon, mondva:

Feláldoztatik Istennek Báránya, aki elveszi a világ bűnét, a világ életéért és üdvösségéért.

Azután megfordítja az Amnoszt, úgy, hogy a pecsét felül legyen.

DIAKONUS

Szúrd át uram.

PAP átszúrja az Amnosz jobb oldalát és mondja:

Egy a vitézek közül lándzsával átszúrta az Ő oldalát és azonnal vér és víz jöve ki. És aki látta ezt, bizonyságot tett és igaz az ő bizonysága.

DIAKONUS bort és vizet tart a pap elé és mondja:

Áldd meg, uram, a szent egyesülést.

PAP

Áldott a Te szentségeid egyesülése.

DIAKONUS

Mindig, most és mindenkor és mindörökön örökké. Ámin.

És beleönti a kehelybe a bort és kevés vizet.

PAP kezébe veszi a második proszforát és mondja:

A mi fölöttébb áldott, dicsőséges Nagyasszonyunk, Istennek Szülője és Örökszűz Mária tiszteletére és emlékezetére, kinek közbenjárásai által fogadd, Urunk, ezt az áldozatot a Te mennyei Oltárodra.

És egy háromszögletű részt vág ki a proszforából, majd azt az Amnosz jobboldalára helyezi – ábra szerint -, miközben mondja:

Jobbod felől állt meg a Királynő, arannyal átszőtt ruhába öltöztetve és felékesítve.

Veszi a harmadik proszforát és mondja:

Tiszteletreméltó, dicsőséges Próféta, Előhírnök és Keresztelő Jánosnak;

Vesz egy részecskét a proszforából és azt az Amnosz baloldalára helyezve, megkezdi az első sereget. Azután folytatja:

Szent, dicsőséges Prófétáknak: Mózesnek és Áronnak, Illésnek és Elisszeusnak, Dávidnak és Jesszének; a három szent ifjúnak és Dániel Prófétának és minden Szent Prófétáknak;

És vesz egy részecskét, amelyet az első alá helyez. Azután folytatja:

A szent, dicsőséges és dicséretes Péter és Pál Apostolnak és minden szent Apostoloknak;

És a harmadik részecskét az előbbi alá helyezi s ezzel befejezi az első sort. Azután folytatja:

Szent Atyáinknak és egyetemes nagy Tanítóinknak és Hierarcháinknak: Nagy Vazulnak, Theológus Gergelynek, Aranyszájú Jánosnak, Athanásziosznak és Kyrillosznak, myrai Miklósnak és minden szent Hierarcháknak;

És a negyedik részecskét az első mellé helyezi, megkezdve így a második sort, majd folytatja:

Szent István Apostolnak, Első Vértanúnak és Archidiakonusnak, a szent Nagyvértanúknak: Györgynek, Demeternek, thyroni Theodorosznak és Theodorosz fővezérnek és minden szent Vértanúknak és Vértanúnőknek: Theklának, Borbálának, Kyriakénak, Eufémiának és Paraszkévának, Katalinnak és minden szent Vértanúnőknek;

És az ötödik részecskét a második sor első részecskéje alá helyezi, azután folytatja:

Szentéletű és isteni ihletettségű Atyáinknak: Antóniosznak, Euthymiosznak, Szavvásznak, Onufriosznak, áthoszi Athanásziosznak, barlanglakó Antóniosznak és Theodósziosznak, radonyezsi Szergiosznak, szárovi Szerafimnak, Ugrin Mózesnek és minden szentéletű Atyáknak; és a szentéletű Anyáknak : Pelágiának, Theodósziának, Anasztásziának, Evpraxiának, Fevróniának, Theodulének, Eufrozinának, egyiptomi Máriának és minden szent és boldog Anyáknak;

És a hatodik részecskét az előbbi alá helyezi, befejezve ezzel a második sort. Azután folytatja:

Szent, dicsőséges és csodatevő Szegényeknek: Kozmának és Damjánosznak, Kyrosznak és Jánosnak, Panteleimonnak és Hermolaosznak és minden szent Szegényeknek;

És a hetedik részecskét a negyedik mellé helyezi, megkezdve így a harmadik sereget. Azután mondja:

Szent és igaz Istenősöknek: Joákimnak és Annának, szent N.-nek (a templom szentjének) és szent N.-nek, akinek emlékét ünnepeljük és minden szenteknek, kiknek könyörgéseire látogasson meg minket Isten;

És a nyolcadik részecskét az előbbi alá helyezi, azután folytatja:

Szent Atyánk, Aranyszájú János, Konstantinápoly érsekének (vagy: Nagy Szent Vazul Cezária érsekének, aszerint, kinek a Liturgiáját végezzük) tiszteletére és emlékezetére.

És a kilencedik részecskét az utolsó helyre teszi, betöltve így a harmadik sereget. Ezután veszi a negyedik proszforát és mondja:

Emlékezz meg, embereket szerető Urunk, az orthodoxok minden püspökségéről, N. patriarchánkról, N. püspökünkről (érsekünkről, metropolitánkról), N. püspökről (a felszentelő püspök neve, ha az él), a tisztes papi rendről, a Krisztusban szolgáló diakonusi rendről és az egész egyházi rendről; testvéreinkről és szolgálattársainkról: papokról és diakonusokról és minden testvéreinkről, akiket a Te könyörületességed által elhívtál a Te közösségedbe, Jóságos Uralkodónk.

Kivág egy részecskét , és azt az Amnosz alá, bal oldalra helyezi, majd folytatja:

Emlékezz meg, Urunk, hazánk vezetőiről.

Ugyanabból a proszforából még egy részecskét vág ki, s az előbbi mellé, jobbra helyez. Azután pedig annyi élőt említ meg, amennyit akar és minden név említésénél egy újabb részecskét helyez a többi mellé, ezekkel a szavakkal:

Emlékezz meg, Urunk, N-ről.

És ezeket a részecskéket külön sorba helyezi, az előbbi kettő alá. Végül veszi az ötödik proszforát, és ezt mondja:

Boldog emlékezetű orthodox patriarcháknak, és ezen szent templom alapítóinak emlékezetéért és bűneinek bocsánatáért.

És egy részecskét az előbbi sor alá helyez, megnyitva ezzel a halottak sorát. Ezután megemlékezik név szerint a felszentelő püspökéről – ha az meghalt -, és mindazokról az elhunytakról, akikről akar, ezekkel a szavakkal:

Emlékezz meg, Urunk, N-ről.

Minden név említésekor egy újabb részecskét vág ki a proszforából és helyez az előbbi mellé, majd így folytatja:

És minden orthodox atyáinkról és testvéreinkről, akik a feltámadás és az örök élet reményében Tebenned megpihentek, embereket szerető Urunk.

Ezzel befejezi a halottakról való megemlékezést. Végül újra a negyedik proszforából (az élők proszforájából) vesz egy részecskét és mondja:

Emlékezz meg, Uram, az én érdemtelenségemről is és bocsásd meg minden szándékos és szándéktalan vétkezésemet.

És ezt a részecskét az élők sorának a végére helyezi. Ezután a szivaccsal gondosan letörli a diszkosz szélét, nehogy egy részecske is leessék.

DIAKONUS kezébe veszi a tömjénezőt, tömjént tesz bele és mondja a papnak:

Áldd meg, uram, a tömjénáldozatot. Könyörögjünk az Úrhoz.

PAP:

Tömjénáldozatot ajánlunk fel Néked, Krisztus Istenünk, kellemes lelki illat gyanánt, amelyet elfogadván a Te mennyei oltárodra, áraszd reánk a Te Szentséges Lelked kegyelmét.

DIAKONUS

Könyörögjünk az Úrhoz.

PAP megtömjénezi a csillagot, és az Amnosz fölé helyezve azt, mondja:

És jövén a csillag, megállt ama hely fölött, ahol a Gyermek vala.

DIAKONUS

Könyörögjünk az Úrhoz.

PAP megtömjénezi a diszkosztakarót, és befedi vele a szent diszkoszt, miközben mondja:

Ar Úr uralkodik, ékességbe öltözött, hatalomba öltözött az Úr és körülövezte magát és megerősítette a földkerekséget, amely nem rendül meg. Kész a Te trónusod akkortól kezdve, öröktől fogva vagy Te. Fölemelték a folyóvizek, Uram, fölemelték a folyóvizek az ő hangjukat, fölemelik a folyóvizek az ő hullámaikat, a nagy vizek hangjaitól. Csodálatos a tenger morajlása, csodálatos a magasságban az Úr. A Te bizonyságaid nagyon bebizonyosodtak, a Te házadat illeti szentség, Uram, napok hosszáig.

DIAKONUS

Könyörögjünk az Úrhoz. Borítsd be, uram.

PAP megtömjénezi a kehelytakarót, betakarja vele a szent kelyhet és mondja:

Beborította az egeket a Te erényességed, Krisztus, és a Te dicséreteddel megtelt a föld.

DIAKONUS

Könyörögjünk az Úrhoz. Takard be, uram.

PAP megtömjénezi a nagy takarót – az aeriont – betakarja vele a diszkoszt és a kelyhet, miközben mondja:

Takarj be minket szárnyaid takarójával és űzz el tőlünk minden ellenséget és támadót; tedd békéssé a mi életünket. Uram, irgalmazz nekünk és a Te világodnak, és üdvözítsd a mi lelkünket, mint jóságos és embereket szerető.

Ezután megtömjénezi a Szent Adományokat, miközben mondja:

Áldott vagy, mi Istenünk, aki így akartad, dicsőség Néked. (3-szor)

DIAKONUS

Mindig; most és mindenkor és rnindörökön örökké. Ámin. (3-szor)
A drága Adományok felajánlásakor könyörögjünk az Úrhoz. Uram irgalmazz.

PAP miközben tömjénezi a Szent Adományokat, mondja a Szent Adományok imáját:

Óh Isten, mi Istenünk, aki leküldötted a Mennyei Kenyeret, az egész világ Eledelét, Jézus Krisztus Istent, a mi Urunkat, Üdvözítőnket és Megváltónkat és Jótevőnket, aki megáld és megszentel minket, áldd meg ezt a felajánlást és fogadd azt a Te mennyei Oltárodra; emlékezz meg, mint jóságos és embereket szerető azokról, akik azt hozták és akikért hozták és elítélés nélkül tarts meg minket a Te isteni Titkaid szolgálatában. Mert megszentelt és megdicsőített a Te fölöttébb tisztelt és fennséges Neved, az Atyáé és Fiúé és Szent Léleké, most és mindenkor és mindörökön örökké. Ámin.

Ezután a kis elbocsájtást mondja:

Dicsőség Néked, Krisztus Istenünk, a mi Reménységünk, dicsőség Néked.

DIAKONUS

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek, most és mindenkor és mindörökön örökké. Ámin. Uram irgalmazz (3-szor). Mondj áldást.

PAP

(Vasárnap: Halottaiból feltámadt) Krisztus igaz Istenünk, az Ő tisztaságos Anyjának, a szent, dicsőséges és dicséretes Apostoloknak, szent Atyánknak, Aranyszájú János, Konstantinápoly érsekének (vagy: Nagy Szent Vazul, Cezária érsekének), boldog Ugrin Mózesnek, szent és igaz Istenősöknek: Joákimnak és Annának és minden szenteknek közbenjárásai által, irgalmazzon nékünk és üdvözítsen minket, mint jóságos és embereket szerető.

DIAKONUS

Ámin.

Ezután megtömjénezi a proszkomidia asztalát és négy oldalról az Oltárasztalt, miközben mondja:

A sírban testileg, a pokolban lelkileg, mint Isten, a Paradicsomban a latorral, a trónuson az Atyával és a Lélekkel együtt voltál, mindeneket betöltve, felfoghatatlan Krisztus.

Majd megtömjénezi az oltárt és a templomot, miközben az 50. zsoltárt mondja. Amikor visszajön az oltárba, megtömjénezi az Oltárasztalt és a papot, elteszi a tömjénezőt és a pap mellé áll. Ha a pap egyedül végzi a Szent Liturgiát, a tömjénezést is ő maga végzi.

PAP (fölemelt kezekkel) és DIAKONUS (fölemelt orárionnal)

Mennyei Király, Vigasztaló, igazságnak Lelke, aki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz, minden javak kincsestára és az élet adományozója, jöjj és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennyfolttól, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket.

Keresztvetés után: Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békeség és az emberek között jóakarat. (2-szer)

Újabb keresztvetés után: Uram, nyisd meg ajkaimat és szám a Te dicséretedet fogja hirdetni.

A PAP megcsókolja a Szent Evangéliumot, a DIAKONUS pedig az Oltárasztalt.

DIAKONUS meghajtja a fejét a pap előtt, orárionját jobbkezének három ujja között tartva, és így szól a paphoz:

Itt az idő, hogy szolgáljunk az Úrnak. Mondj áldást, uram.

PAP megáldja a diakonust:

Áldott a mi Istenünk mindig, most és mindenkor és mindörökön örökké.

DIAKONUS

Imádkozz érettem, szent atyám.

PAP

Igazgassa az Úr a te lépteidet.

DIAKONUS

Emlékezz meg rólam, szent atyám.

PAP

Emlékezzék meg rólad az Úr Isten az Ő Országában mindig, most és mindenkor és mindörökön örökké.

DIAKONUS

Ámin.

És elhúzza a függönyt – a Királyi Ajtó csukva marad – majd kimegy az északi ajtón, megáll a Királyi Ajtó előtt, háromszor meghajtja magát, keresztet vetve, és csendcsert mondja:

Uram, nyisd meg ajkaimat, és szám a Te dicséretedet fogja hirdetni (3-szor)

Majd felemeli az oráriont és fennhangon:

Mondj áldást, uram.

PAP megkezdi a Szent Liturgiát

Áldott az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek Országa… stb.

Tudnunk kell, ha több pap együtt végzi a Szent Liturgiát, akkor az egész proszkomidiát csupán egy pap készíti elő, a többi semmit sem tesz.

Aranyszájú Szent János liturgiája

forrás: parokia.hu

Aranyszájú Szent János Liturgiája

Hitjelöltek liturgiája

A pap csendesen mondja:

Áldott a mi Istenünk öröktől fogva, most és mindenkor és örökkön-örökké! Ámen.

Mennyei király, Vigasztaló, igazságnak Lelke, ki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz, minden jónak kútfeje és az életnek megadója, jöjj el és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennytől, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket!

Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön, és jóakarat az emberekben! (Lk 2,14) (kétszer)

Uram, nyisd meg ajkaimat, és szám a te dicséretedet fogja hirdetni! (Zsolt 50,17)

Pap: Áldott az Atya és Fiú és Szentléleknek országa most és mindenkor és örökkön-örökké!

Nép: Ámen.

Pap: Békességben könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: A mennyei békéért és lelkünk üdvösségéért könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Az egész világ békességéért, Isten szentegyházainak jólétéért és mindnyájunk egyesítéséért könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Ezen szent hajlékért s mindazokért, kik ide hittel, buzgósággal és istenfélelemmel járnak, könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Istenszerető N. püspökünkért, a tisztes áldozópapságért, a Krisztus szerinti segédlő papságért, az egész egyházi rendért és a népért könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Ezen városért (községért), minden városért, községért és vidékért, s az azokban lakó hívekért könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: A levegőnek kedvező mérsékletéért, a föld terményeinek bőségéért és békességes időkért könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: A hajózókért, utazókért, betegekért, fáradozókért, foglyokért s ezek szabadulásáért könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

*

Név szerint megnevezendő halottért:

Pap: Isten szolgájáért, N.-ért, boldog emlékéért s összes szándékos és nem szándékos bűneinek bocsánatáért könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Hogy elítélés nélkül jelenjék meg Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt, hogy helyeztessék el Lelke az élők sorában, a világosság helyén, ahol minden szentek és igazak megnyugosznak, könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

*

Pap: Hogy mentsen meg minket minden aggódástól, haragtól és szükségtől, könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Oltalmazz. ments meg, könyörülj és őrizz meg minket, Isten, a te kegyelmeddel!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynénkat, az Istenszülő és mindenkorszűz Máriát minden szentekkel együtt említvén, önmagunkat, egymást s egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!

Nép: Néked, Uram!

Pap: Mert téged illet minden dicsőség, tisztelet és imádás, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

A pap csendesen mondja:

Urunk, Istenünk, kinek hatalma hasonlíthatatlan és dicsősége felfoghatatlan, kinek kegyelme megmérhetetlen s emberszeretete kimondhatatlan; te, Urunk, kegyességed szerint tekints reánk s ezen szent hajlékra, és áraszd reánk s a velünk esedezőkre gazdag kegyelmedet és irgalmadat!

I. antifona

Vasárnap (Zsolt 65,1-4):

Örvendezzetek az Úrnak, minden föld, * mondjatok dicséretet az ő nevének; * tegyétek dicsőségessé dicséretét!

Az Istenszülő imái által, * Üdvözítő, üdvözíts minket!

Mondjátok az Istennek: * Mely rettenetesek a te cselekedeteid, Uram! * A te erőd nagysága miatt hízelkedni fognak neked ellenségeid. – Az Istenszülő imái által…

Az egész föld imádjon téged és énekeljen neked: * mondjon dicséretet a te nevednek! – Az Istenszülő imái által…

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, * most és mindenkor és örökkön-örökké! Ámen. – Az Istenszülő imái által…

Hétköznap (Zsolt 91,1-2.16):

Jó az Urat dicsérni * és éneket mondani a te nevednek, oh Fölséges!

Az Istenszülő imái által, * Üdvözítő, üdvözíts minket!

Hogy reggel hirdettessék irgalmasságod * és igazvoltod éjjel! – Az Istenszülő imái által…

Mely igaz a mi Urunk, Istenünk, * és igaztalanság nincs őbenne! – Az Istenszülő imái által…

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, * most és mindenkor és örökkön-örökké! Ámen. – Az Istenszülő imái által…

Ünnepeken és azok ünnepkörében ünnepi antifonák.

Pap: Ismét és ismét békességben könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Oltalmazz, ments meg, könyörülj és őrizz meg minket, Isten, a te kegyelmeddel!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynénkat, az Istenszülő és mindenkorszűz Máriát minden szentekkel együtt említvén, önmagunkat, egymást s egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!

Nép: Néked, Uram!

Pap: Mert tied a hatalom, tied az ország, az erő és a dicsőség, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

A pap csendesen mondja:

Urunk, Istenünk, üdvözítsd népedet és áldd meg örökségedet! Egyházad teljességét őrizd meg! Szenteld meg azokat, kik házad ékességét szeretik! Te viszont dicsőítsd meg őket isteni erőddel, s ne hagyj el minket, kik benned bízunk!

II. antifona

Vasárnap (Zsolt 66,2-4):

Könyörüljön rajtunk az Isten és áldjon meg minket; * derítse föl reánk az ő orcáját, és könyörüljön rajtunk!

Üdvözíts minket, Isten Fia, * ki halottaidból föltámadtál, énekelünk néked: * Alleluja, alleluja, alleluja!

Hogy megismerjük a földön utadat, * minden nép között a te szabadításodat! – Üdvözíts minket, Isten Fia…

Adjanak neked hálát, Isten, a népek; * adjon hálát minden nép! – Üdvözíts minket, Isten Fia…

Hétköznap (Zsolt 92,1-2.5):

Az Úr országol, ékességbe öltözött, * erősségbe öltözött az Úr, és felövezte magát.

Szenteidnek imái által, * Üdvözítő, üdvözíts minket!

Mert ő erősítette meg a föld kerekségét, * mely nem fog ingani. – Szenteidnek imái által…

A te bizonyságtételeid igen hitelesek lettek; * a te házadat szentség illeti, Uram, örök időkre. – Szenteidnek imái által…

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, * most és mindenkor és örökkön-örökké! Ámen.

Istennek egyszülött Fia * és Igéje, * ki halhatatlan vagy, * és a mi üdvösségünkért a szent Istenszülő * s mindenkorszűz Máriától * megtestesülni kegyeskedtél. * Változatlanul emberré lettél, * megfeszíttettél, * Krisztus Istenünk. * Legyőzted halállal a halált, * ki egyike vagy a Szentháromságnak, * az Atyával és Szentlélekkel * együtt dicsérendő, * üdvözíts minket!

Pap: Ismét és ismét békességben könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Oltalmazz, ments meg, könyörülj és őrizz meg minket, Isten, a te kegyelmeddel!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynénkat, az Istenszülő és mindenkorszűz Máriát minden szentekkel együtt említvén, önmagunkat, egymást s egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!

Nép: Néked, Uram!

Pap: Mert jóságos és emberszerető Isten vagy, és téged dicsőítünk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

A pap csendesen mondja:

Aki nekünk ezen közös és összhangzó imádságokat ajándékoztad, s azok kérelmeit, kik a te nevedben ketten vagy hárman egyetértenek, meghallgatni ígérted; most is tenmagad, Urunk, teljesítsd szolgáidnak hasznukra szolgáló esedezéseit! Add, hogy a jelen időben igazságodat megismerjük, a jövőben pedig ajándékozz nekünk örök életet!

III. antifona (Zsolt 94,1-3)

Jertek, örvendezzünk az Úrnak, vigadjunk a mi szabadító Istenünknek!

Vasárnap:

Üdvözíts minket, Isten Fia, * ki halottaidból föltámadtál, énekelünk néked: * Alleluja, alleluja, alleluja!

Hétköznap:

Üdvözíts minket, Isten Fia, * ki szenteidben csodálatos vagy, énekelünk néked: * Alleluja, alleluja, alleluja!

Járuljunk orcája elé hálaadással, * és zsoltárokkal vigadjunk néki!

Üdvözíts minket… stb.

Mert nagy Isten az Úr, * és nagy király minden istenek fölött.

Üdvözíts minket… stb.

A húsvéti időszakon kívül eső vasárnapokon és jeles hétköznapokon vehető:

I. antifona

Áldjad, én lelkem, az Urat; * áldott vagy te, Uram!

Áldjad, én lelkem, az Urat, * és minden, ami bennem vagyon, az ő szent nevét! * Áldott vagy te, Uram!

Amily magas az ég a föld fölött, * oly erőssé teszi irgalmát az őt félőkön.

Az ő uralkodásának minden helyén * áldjad, én lelkem, az Urat!

Dicsőség… Most és…

Áldjad, én lelkem, a mennyei Atyát, * és minden benső részeim * az ő szent nevét * áldott vagy te, Uram!

II. antifona

Dicsérd, én lelkem, az Urat! * Dicsérem az Urat életemben; * dicséretet mondok az én Istenemnek, valamíg leszek!

Ki az igazmondást örökké megtartja, * ítéletet tesz a méltatlanul szenvedőknek, * eledelt ad az éhezőknek.

Az árvát és özvegyet fölfogja * és a bűnösök utait elveszti.

Az Úr országol mindörökké, * a te Istened, Sion, nemzedékről nemzedékre.

III. antifona (Mt 5,3-12)

Emlékezzél rólunk Urunk, * midőn eljössz a te országodba!

Boldogok a lelki szegények, * mert övék mennyeknek országa.

Boldogok a szelídek, * mert ők bírják a földet.

Boldogok, akik sírnak, * mert ők megvigasztaltatnak.

Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, * mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, * mert ők irgalmasságot nyernek.

Boldogok a tisztaszívűek, * mert ők meglátják az Istent.

Boldogok a békességesek, * mert Isten fiainak hivatnak.

Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, * mert övék mennyeknek országa.

Boldogok vagytok, midőn szidalmaznak és üldöznek titeket, * és hazudván, minden rosszat mondanak ellenetek énérettem.

Örüljetek és vigadjatok, * mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben!

Dicsőség… Most és…

Emlékezzél…

A pap csendesen mondja:

Uralkodó Úristenünk, ki a mennyekben az angyalok s arkangyalok rendjeit és seregeit dicsőséged szolgálatára rendelted, add, hogy a mi bemenetelünk legyen a szent angyaloké is, akik velünk együtt neked szolgálnak és dicsőítik a te jóságodat; mert téged illet minden dicsőség, tisztelet és imádás, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és örökkön-örökké. Ámen.

Áldott a te szenteid bemenete öröktől fogva, most és mindenkor és örökkön-örökké. Ámen.

Pap: Bölcsesség, igazhívők!

Jertek, imádjuk Krisztust, * és boruljunk, le előtte!

Vasárnap

Üdvözíts minket, Isten Fia, * ki halottaidból föltámadtál, énekelünk néked: * Alleluja, alleluja, alleluja!

Hétköznap

Jertek, imádjuk Krisztust…

Üdvözíts minket, Isten Fia, * ki szenteidben csodálatos vagy, énekelünk néked: * Alleluja, alleluja, alleluja!

Nagyobb ünnepeken ünnepi bemeneti vers.

Tropárok és kontákok a szertartási utasítás szerint.

A pap csendesen mondja:

Szent Isten, ki a szentekben nyugszol, kit a szeráfok háromszorszent hangon énekelnek, a kerubok dicsőítenek és az összes mennyei erők imádnak; ki a nemlétből mindeneket létrehoztál; ki az embert képedre és hasonlatosságodra teremtetted és minden adományoddal felékesítetted; ki a tehozzád esedezőknek békességet s értelmet adsz, és meg nem veted a bűnöst, hanem üdvösségére bűnbánatot rendeltél; ki bennünket, alázatos és érdemetlen szolgáidat arra méltattál, hogy ezen órában is szent oltárod dicsősége előtt álljunk, s neked a tartozó imádást és dicsőítést felajánljuk. Tenmagad, Urunk, fogadd bűnös ajkainkról a háromszorszent dicséneket! Tekints reánk jóságoddal! Bocsásd meg minden szándékosan vagy akaratlanul elkövetett vétkeinket! Szenteld meg lelkeinket és testeinket, s add, hogy életünk minden napján szentségben szolgáljunk néked, a szent Istenszülő s a világ kezdete óta előtted kedves minden szenteid könyörgései által!

Pap: Mert szent vagy te, mi Istenünk, és téged dicsőítünk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

Szent Isten, * szent Erős, * szent Halhatatlan, * irgalmazz nekünk! (háromszor)

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor és örökkön-örökké! Ámen. Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk! Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk!

Karácsony, Vízkereszt, Lázár-szombat, Nagyszombat, Húsvét és Pünkösd ünnepén:

Akik Krisztusban keresztelkedtetek, * Krisztusba öltözködtetek. Alleluja! (háromszor) (Gal 3,27)

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor és örökkön-örökké! Ámen. Krisztusba öltözködtetek. Alleluja! Akik Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek. Alleluja!

A Szent Kereszt ünnepein:

A te kereszted előtt * leborulunk, Uralkodó, * és a te szent föltámadásodat dicsőítjük. (háromszor)

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor és örökkön-örökké! Ámen. És te a szent föltámadásodat dicsőítjük. A te kereszted előtt leborulunk, Uralkodó, és a te szent föltámadásodat dicsőítjük.

A pap csendesen mondja:

Áldott, ki az Úr nevében jön, áldott vagy a te országod dicsőségének trónján, ki a kerubokon ülsz öröktől fogva, most és mindenkor és örökkön-örökké!

Pap: Figyelmezzünk! Békesség mindnyájatoknak! Bölcsesség, figyelmezzünk!

Prokimen

Pap: Bölcsesség!

A felolvasó mondja a szakasz címét.

Pap: Figyelmezzünk!

A felolvasó olvassa az apostoli szakaszt.

Pap: Békesség néked! Bölcsesség, figyelmezzünk!

Nép: Alleluja, alleluja, alleluja!

A pap csendesen mondja:

Gyújtsd föl szíveinkben, emberszerető Urunk, istenséged ismeretének tiszta világosságát, nyisd meg lelki szemeinket evangéliumi tanaid megértésére! Oltsd belénk a te boldogító parancsolataid félelmét, hogy minden testi kívánságot legyőzvén, lelki életet éljünk, mindent tetszésed szerint gondolva és cselekedve! Mert te vagy lelkünk és testünk megvilágítója, Krisztus Isten, és téged dicsőítünk kezdetnélküli Atyáddal, legszentebb, jóságos s elevenítő Lelkeddel együtt, most és mindenkor s örökkön-örökké. Ámen.

Pap: Bölcsesség, igazhívők, hallgassuk a szent evangéliumot! Szent N. evangéliumának olvasása.

Nép: Dicsőség néked, Uram!

Pap: Figyelmezzünk! Olvassa az evangéliumot.

Nép: Dicsőség néked, Uram, dicsőség néked!

Pap: Mondjuk mindnyájan, teljes lelkünkből és teljes elménkből mondjuk!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Mindenható Urunk, atyáinknak Istene, kérünk téged, hallgass meg minket és könyörülj!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Könyörülj rajtunk, Isten, a te nagy irgalmasságod szerint, kérünk téged, hallgass meg minket és könyörülj!

Nép: Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz!

A pap csendesen mondja:

Urunk, Istenünk, fogadd ezen buzgó fohászkodást a te szolgáidtól, és könyörülj rajtunk könyörületed sokasága szerint! Küldd irgalmasságaidat reánk és minden népedre, amely bő kegyelmeidet várja!

Pap: Könyörögjünk még istenszerető N. püspökünkért, lelkiatyáinkért s Krisztusban minden atyánkfiáért!

Nép: Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz!

Itt következnek az alkalmi ekténiák.

Pap: Könyörögjünk még az itt jelenlévő s tőled nagy és bő kegyelmeket váró népért, a mi jótevőinkért és minden igazhitű keresztényért!

Nép: Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz!

Pap: Mert irgalmas és emberszerető Isten vagy, és téged dicsőítünk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

Gyászliturgián itt következnek a halotti ekténiák.

Pap: Jelöltek, könyörögjetek az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Hívek, a jelöltekért könyörögjünk, hogy az Úr irgalmazzon nekik!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Oktassa őket az igazság igéire!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Nyilatkoztassa ki nekik az igazság evangéliumát!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Egyesítse őket szent, katolikus és apostoli Egyházával!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Mentsd meg, könyörülj, oltalmazd s őrizd meg őket, Isten, a te kegyelmeddel!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Jelöltek, fejeteket hajtsátok meg az Úrnak!

Nép: Néked, Uram!

A pap csendesen mondja

Urunk, Istenünk, ki a magasságban lakozol s az alázatosokra letekintesz, ki az emberi nem üdvözítésére leküldötted egyszülött Fiadat, a mi Urunkat és Istenünket, Krisztus Jézust; tekints le hitjelölt szolgáidra, kik előtted fejüket meghajtották! Alkalmas időben méltasd őket az újjászületés fürdőjére, bűneik megbocsátására s az ártatlanság köntösének elnyerésére! Egyesítsd őket szent, egyetemes és apostoli egyházaddal és számítsd őket választott nyájadhoz!

Pap: Hogy ők is velünk együtt dicsőítsék legtisztesebb és fölséges nevedet, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

Pap: Jelöltek, mindnyájan távozzatok! Jelöltek, távozzatok! Jelöltek, mindnyájan távozzatok! Senki a jelöltek közül ne maradjon! Hívők mindnyájan, ismét és ismét békességben könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Hívők liturgiája

A pap csendesen mondja:

Hálát adunk neked, Urunk, erők Istene, ki méltattál bennünket, hogy most is szent oltárodnál álljunk, s a mi bűneinkért és a nép vétségeiért irgalmadhoz esedezzünk! Fogadd el, Istenünk, könyörgésünket, s tégy méltókká, hogy kéréseket, esedezéseket és vérontás nélküli áldozatokat mutassunk be neked minden népedért! Tégy alkalmatosakká minket, kiket ezen szolgálatodra rendeltél, hogy Szentlelked ereje által feddhetetlenül és botlás nélkül, lelkiismeretünk tiszta bizonyságában segítségül hívhassunk téged minden időben és minden helyen, hogy így meghallgatván minket, irgalmazz nekünk, jóságod sokasága szerint!

Pap: Oltalmazz, ments meg, könyörülj és őrizz meg minket, Isten, a te kegyelmeddel!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Bölcsesség! – Mert téged illet minden dicsőség, tisztelet és imádás, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és örökkön-örökké.

Nép: Ámen!

Pap: Ismét és ismét békességben könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

A pap csendesen mondja:

Ismét és sokszor leborulunk előtted, és kérünk téged, jóságos és emberszerető, hallgasd meg könyörgéseinket! Tisztítsd meg lelkünket és testünket minden testi és szellemi fertőzéstől! Engedd, hogy elítélés nélkül s ártatlanul szolgáljunk szent oltárodnál! Ajándékozz, Isten, a nekünk esedezőknek is előmenetelt a szent életben, a hitben és lelki bölcsességben! Add meg nekik, hogy ők is, akik mindenkor félelemmel és szeretettel szolgálnak neked, bűn és elítélés nélkül részesüljenek szent titkaidban, és mennyei országod elnyerésére méltókká legyenek!

Pap: Oltalmazz, ments meg, könyörülj és őrizz meg minket, Isten, a te kegyelmeddel!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Bölcsesség! – Hogy hatalmad által mindenkor megőrizve dicsőítsünk téged, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk, és az elevenítő Háromságnak háromszorszent éneket ajánlunk, tegyünk félre mostan minden földi gondot!

A pap csendesen mondja:

Senki sem méltó azok közül, akiket a testi kívánságok és gyönyörűségek lekötve tartanak, hogy hozzád járuljon vagy közeledjék vagy neked szolgáljon, dicsőség királya; mert neked szolgálni nagy és rettenetes maguknak a mennyei erőknek is. Te azonban, aki kimondhatatlan és mérhetetlen emberszeretetednél fogva minden változás nélkül emberré lettél és főpapunknak neveztettél, mint a mindenek Ura, mégis átadtad nekünk ezen szolgálati és vérontás nélküli áldozat bemutatását. Mert, Urunk Istenünk, te egyedül uralkodol az égieken és földieken, ki kerub-trónon hordoztatol, ki a szeráfok Ura, Izrael királya, egyetlen szent vagy, s a szentekben nyugszol. Kérlek tehát, ki egyedül vagy jó és kegyesen meghallgatsz, tekints reám, bűnös és méltatlan szolgádra. Tisztítsd meg lelkemet és szívemet a rossz lelkiismerettől! Szentlelked erejével tégy alkalmassá engem, ki az áldozópapi rend kegyelmével felruháztattam, hogy ezen szent asztalod előtt álljak, s feláldozzam szentséges és szeplőtelen testedet és drága véredet! Mert meghajtott fővel járulok hozzád és kérlek, ne fordítsd el tőlem orcádat, se gyermekeid közül ki ne zárj, hanem tégy méltóvá engem, bűnös és érdemetlen szolgádat, hogy ezen ajándékokat neked bemutassam. Mert te vagy a feláldozó s aki feláldoztatol, az elfogadó s aki kiosztatol, Krisztus Istenünk, és téged dicsőítünk kezdetnélküli Atyáddal, legszentebb, jóságos és elevenítő Lelkeddel együtt, most és mindenkor s örökkön-örökké. Ámen.

A pap mondja csendesen:

Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk, és az elevenítő Háromságnak háromszorszent éneket ajánlunk, tegyünk félre mostan minden földi gondot; mert a mindenek királyát fogadjuk, kit láthatatlanul hordoznak az angyali rendek. Alleluja, alleluja, alleluja!

Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Békességben emeljétek kezeiteket a szentekhez, és áldjátok az Urat! (Zsolt 133,2).

Pap: Szentséges főpásztorunk, N. pápáról, Istenszerető N. püspökünkről, az összes papságról s az egész egyházi rendről, ezen szent hajléknak boldog és örökemlékű alapítói és jótevőiről és mindnyájatokról, igazhitű keresztények, emlékezzék meg az Úristen az ő országában, mindig, most és mindenkor és örökkön-örökké!

Nép: Ámen.

Mert a mindenek királyát fogadjuk, kit láthatatlanul hordoznak az angyali rendek. Alleluja, alleluja, alleluja!

A pap csendesen mondja:

Az istenfélő József levevén a fáról a te legtisztább testedet, tiszta gyolcsba göngyölé, és illatos szerekkel ellátva új sírba helyezé.

Cselekedjél kegyesen, Uram, jóakaratodból Sionnal, hogy épüljenek Jeruzsálem kőfalai! Akkor veszed kedvesen az igazság áldozatát, az ajándékokat és égőáldozatokat, akkor tesznek oltárodra borjakat. (Zsolt 50,20-21).

Pap: Teljesítsük könyörgésünket az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Az előtett drága ajándékokért könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Ezen szent hajlékért, s mindazokért, kik ide hittel, buzgósággal és istenfélelemmel járnak, könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Hogy őrizzen meg minket minden aggódástól, haragtól és szükségtől, könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

A pap csendesen mondja:

Mindenható, egyedül szent Úristen, ki a dicséret áldozatát elfogadod mindazoktól, kik teljes szívből segítségül hívnak téged, fogadd el tőlünk, bűnösöktől is ezen könyörgést, és vidd ezt szent oltárodra. Tégy alkalmasokká bennünket, hogy ajándékokat és lelki áldozatokat mutassunk be neked bűneinkért s a nép vétségeiért. Méltass minket kegyelmedre, hogy áldozatunk kedves legyen előtted, és kegyelmed jó Lelke lakjék bennünk, ezen előtted levő ajándékokban és minden népedben!

Pap: Oltalmazz. ments meg, könyörülj és őrizz meg minket, Isten, a te kegyelmeddel!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Hogy ezen egész napot tökéletesen szentül, békességben és vétek nélkül töltsük el, kérjük az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: A békesség angyalát, a hívséges vezetőt, lelkünk és testünk őrzőjét kérjük az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: Bűneink és vétségeink bocsánatát és elengedését kérjük az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: Jókat és hasznosakat lelkünknek és a világnak békességet kérjünk az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: Hogy életünknek hátralevő részét békében és bűnbánatban töltsük, kérjük az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: Hogy életünket keresztény módon, gyötrelem és szégyen nélkül végezzük be, s hogy Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk, kérjük az

Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: Legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynénkat, az Istenszülő és mindenkorszűz Máriát minden szentekkel együtt említvén, önmagunkat, egymást s egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!

Nép: Néked, Uram!

Pap: A te egyszülött Fiadnak irgalma által, kivel áldott vagy, legszentebb, jóságos és elevenítő Lelkeddel együtt, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

Pap: Békesség mindnyájatoknak!

Nép: És a te lelkednek!

Pap: Szeressük egymást, hogy egyetértőleg valljuk!

Nép: Az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, az egyvalóságú és osztatlan Szentháromságot.

A pap háromszor csendesen mondja:

Szeretlek téged, Uram, én erősségem, az Úr az én erősségem és oltalmam. (Zsolt 17,2).

Pap: Az ajtókat, az ajtókat! Bölcsességben figyelmezzünk!

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, * mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak teremtőjében. * És az egy Úrban, Krisztus Jézusban, Isten egyszülött Fiában, * ki az Atyától öröktől fogva született, * világosság világosságtól, igaz Isten igaz Istentől, * aki született és nem teremtetett, ki az Atyával egyvalóságú, ki által mindenek lettek. * Aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért mennyből alászállott * és megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától, és emberré lett. * És megfeszíttetett miérettünk Poncius Pilátus alatt, * és szenvedett és eltemettetett és feltámadott harmadnapon az Írások szerint. * És fölment a mennyekbe és ül az Atyának jobbján, * és ismét eljövend dicsőséggel ítélni eleveneket és holtakat, és az ő országának nem lesz vége. * És a Szentlélekben, Urunkban és Elevenítőnkben, ki az Atyától és Fiútól származik, * ki az Atyával és Fiúval együtt imádtatik és dicsőíttetik, ki szólott a próféták által. * Hiszek egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. * Vallok egy keresztséget a bűnök bocsánatára. * Várom a holtak föltámadását * és a jövendő örök életet. Ámen.

Pap: Álljunk illően, álljunk félelemmel, figyelmezzünk, hogy a szent áldozatot békességben fölajánljuk!

Nép: A békesség irgalmát, a dicséret áldozatát.

Pap: A mi Urunk, Jézus Krisztus malasztja, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek közöltetése † legyen mindnyájatokkal! (2Kor 13,13).

Nép: És a te lelkeddel!

Pap: Emeljük föl szívünket!

Nép: Fölemeljük az Úrhoz!

Pap: Adjunk hálát az Úrnak!

Nép: Méltó és igazságos * imádni az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, * az egyvalóságú és osztatlan Szentháromságot.

A pap csendesen mondja:

Méltó és igazságos téged magasztalni, téged áldani, téged dicsőíteni, neked hálát adni, téged imádni uralkodásod minden helyén; mert te vagy a kimondhatatlan, kifürkészhetetlen, láthatatlan, megfoghatatlan, örök és változhatatlan Isten, te s a te egyszülött Fiad és Szentlelked. Te bennünket a nemlétből létrehoztál, s miután elestünk, ismét fölemeltél, és nem szűntél meg mindent teljesíteni, amíg a mennyekbe föl nem vittél és jövendő országodat nem ajándékoztad nekünk. Mindezekért hálát adunk neked, egyszülött Fiadnak és Szentlelkednek, reánk árasztott összes nyilvános és nem nyilvános jótéteményeidért, melyekről tudunk s amelyekről nem tudunk. Hálát adunk neked ezen szent szolgálatért is, melyet kezünkből elfogadni méltóztattál, noha neked az arkangyalok ezrei, az angyalok miriádjai, a hatszárnyú, sokszemű, fennlebegő szárnyas kerubok és szeráfok szolgálnak.

Pap: Győzelmi éneket énekelvén, kiáltván, hangoztatván és mondván:

Nép: Szent, szent, szent a seregek Ura, * teljes az ég és a föld a te dicsőségeddel, * hozsánna a magasságban! * Áldott, ki az Úr nevében jő, * hozsánna a magasságban! (Iz 6,3; Mt 21,9)

A pap csendesen mondja:

Ezekkel a boldog seregekkel, emberszerető Uralkodónk, mi is kiáltjuk és mondjuk: Szent vagy és legszentebb, Te, egyszülött Fiad és a te Szentlelked. Szent vagy és legszentebb, s magasztos a te dicsőséged, ki világodat úgy szeretted, miképp egyszülött Fiadat adtad, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ki eljövén és irántunk minden üdvgondozást betöltvén, azon éjjel, melyen átadatott, vagy inkább önmagát adta át a világ életéért, szent, tiszta és szeplőtelen kezeibe vevé a kenyeret, hálát adván, meg † áldván, meg † szentelvén és meg † törvén, szent tanítványainak és apostolainak adá, mondván:

Vegyétek, egyétek, ez az én testem, mely érettetek megtöretik a bűnök bocsánatára.

Nép: Ámen.

Hasonlóképp a kelyhet is, minekutána vacsorált (1Kor 11,25), mondván:

Igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem, az új szövetségé, mely érettetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.

Nép: Ámen.

A pap csendesen mondja:

Megemlékezvén tehát ezen üdvösséges parancsolatról és mindarról, ami érettünk történt: a keresztről, sírról, harmadnapi feltámadásról, mennybemenetelről, jobbkéz felől való ülésről, a második és dicsőséges eljövetelről.

Pap: Tieidet a tieidből néked ajánljuk fel mindnyájunkért és mindenekért.

Nép: Téged éneklünk, téged áldunk, * néked hálát adunk, Urunk, * és imádunk téged, Istenünk.

A pap csendesen mondja:

Felajánljuk még neked ezen okos és vérontás nélküli szolgálatot (Róm 12,2), és kérünk, könyörgünk, esedezünk, küldd le Szentlelkedet reánk s ezen előtted levő ajándékokra!

És tedd ezt a kenyeret Krisztusod drága testévé,

és ami e kehelyben van, Krisztusod drága vérévé,

átváltoztatván a te Szentlelkeddel,

hogy a részesülőknek legyenek a lélek józanságára, a bűnök bocsánatára, Szentlelked közöltetésére, a mennyország teljességére, a benned való bizalomra, nem pedig ítéletre vagy kárhozatra! – Felajánljuk még neked ezen okos szolgálatot a hitben elhunyt ősatyák, atyák, pátriárkák, próféták, apostolok, hithirdetők, evangélisták, vértanúk, hitvallók s önmegtartózkodókért s a hitben megdicsőült minden igaz lélekért.

Pap: Kiváltképpen legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynénkért, az Istenszülő és mindenkorszűz Máriáért.

Nép: Valóban méltó dicsérni téged, Istenszülő, * a boldogságost és szeplőtelent * és a mi Istenünknek Anyját, * ki a keruboknál tiszteltebb * és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb vagy, * ki az Istent, az Igét * sérülés nélkül szülted, * téged, valóságos Istenszülő, magasztalunk.

Nagy Szent Bazil liturgiáján:

Nép: Tebenned örvendez, * malaszttal teljes, * minden teremtmény: * az angyali rendek * s az összes emberi nem. * Te megszentelt hajlék, * lelki édenkert * s a szüzek dicsérete, * kitől megtestesült az Isten, * s gyermekszülött lett, * bár öröktől Isten volt; * mert a te méhedet * égi trónná alkotta, * s bensődet a mennynél * ékesebbé tette. * Tebenned örvendez, * malaszttal teljes, * minden teremtmény. * Dicsőség néked!

Gyászliturgián:

Nép: Üdvözítsd a benned bízókat, anyja a soha le nem hunyó Napnak, * tisztaságos Istenszülő, kérünk téged, * kérleld meg imáiddal a jóságos Istent: * helyezze el lelkét a tőlünk elköltözött(ek)nek, * hol az igazak megnyugszanak, * s tegye ő(ke)t * a mennyei javak örökösévé, * a szentek hajlékaiban * s örök emlékezetben, ó Szeplőtelen!

Nagy ünnepeken az ünnepi magasztalás.

A pap csendesen mondja:

Keresztelő Szent János próféta és előkövetért, a szent, dicső és legdicséretesebb apostolokért, Szent N.-ért, kinek ma emlékét ünnepeljük és összes szenteidért, kiknek könyörgései által kegyesen tekints reánk, Istenünk. És emlékezzél meg az örök életre való feltámadás reményében elhunytakról!

Emlékezzél meg, Urunk, N. elhunyt szolgáidról és nyugtasd meg őket ott, ahol arcod fényessége tündöklik!

Esedezünk még, emlékezzél meg, Urunk, az igazhitűek összes püspökeiről, akik helyesen tanítják igazságod igéit, az összes áldozópapságról. Krisztusban a szerpapságról, s az egész egyházi rendről!

Felajánljuk még neked ezen okos szolgálatot az egész világegyetemért, a szent, egyetemes és apostoli Egyházért s azokért, akik tisztaságban és tisztes életben töltik napjaikat.

Az elsők között emlékezzél meg, Urunk, szentséges főpásztorunk, N. pápáról és istenszerető N. püspökünkről, s tartsd meg őket szent Egyházaidnak békességben, épségben, tisztességben, egészségben és hosszú életben, a te igazságod igéjének helyes hirdetésére!

Nép: És mindnyájunkról és mindenekről.

A pap csendesen mondja:

Emlékezzél meg, Urunk, ezen városról (községről), amelyben lakunk és minden város, község és vidékről s a bennük lakozó hívekről! Emlékezzél meg, Urunk, a hajózókról, utazókról, betegekről, fáradozókról, foglyokról s ezek szabadulásáról! Emlékezzél meg, Urunk, azokról is, akik szentegyházadba ajánlatokat hoznak, jótékonyságot cselekesznek, szegényeket gyámolítanak, és mindnyájunkra küldd le malasztjaidat!

Pap: És add, hogy egy szájjal és egy szívvel dicsőítsük és magasztaljuk a te legtisztesebb és fölséges nevedet, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké!

Nép: Ámen.

Pap: És legyen a mi nagy Istenünk és Üdvözítő Jézus Krisztusunk kegyelme † mindnyájatokkal!

Nép: És a te lelkeddel!

Pap: Minden szentekről megemlékezvén ismét és ismét békességben könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: A bemutatott és megszentelt drága ajándékokért könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Hogy a mi kegyelmes Istenünk kedves lelki illat gyanánt elfogadván azokat szent, mennyei és szellemi oltárára, küldje le nekünk isteni malasztját s a Szentlélek ajándékát, könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Hogy mentsen meg minket minden aggódástól, haragtól és szükségtől, könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

A pap csendesen mondja:

Néked ajánljuk egész életünket és reménységünket, emberszerető Urunk. Kérünk, könyörgünk és esedezünk, tégy méltókká bennünket, hogy ezen szent és szellemi asztalról tiszta lelkiismerettel részesüljünk mennyei és rettenetes titkaidban, a bűnök bocsánatára, a vétkek elengedésére, a Szentlélek közöltetésére, a mennyország elnyerésére, a benned való bizalomra, nem pedig ítéletre vagy kárhozatra!

Pap: Oltalmazz, ments meg, könyörülj és őrizz meg minket, Isten, a te kegyelmeddel!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Hogy ezen egész napot tökéletesen, szentül, békességben és vétek nélkül töltsük el, kérjük az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: A békesség angyalát, a hűséges vezetőt, lelkünk és testünk őrzőjét kérjük az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: Bűneink és vétségeink bocsánatát és elengedését kérjük az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: Jókat és hasznosakat lelkünknek és a világnak békességet kérjük az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: Hogy életünknek hátralevő részét békében és bűnbánatban töltsük, kérjünk az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: Hogy életünket keresztény módon, gyötrelem és szégyen nélkül végezzük be, s hogy Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk, kérjük az Úrtól!

Nép: Add meg, Uram!

Pap: A hitnek egységét s a Szentlélek közöltetését kérvén önmagunkat, egymást s egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!

Nép: Néked, Uram!

Pap: És méltass minket, Urunk, hogy bizalommal, elítélés nélkül bátorkodjunk téged, mennyei Isten, Atyánknak nevezni és mondani:

Nép: Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy, * szenteltessék meg a te neved! * Jöjjön el a te országod! * Legyen meg a te akaratod, * mint a mennyben, úgy a földön is! * Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, * és bocsásd meg a mi vétkeinket, * amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek! * És ne vígy minket a kísértésbe, * de szabadíts meg a gonosztól!

Pap: Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

Pap: Békesség mindnyájatoknak!

Nép: És a te lelkednek!

Pap: Fejeteket hajtsátok meg az Úrnak!

Nép: Néked, Uram!

A pap csendesen mondja:

Hálát adunk néked, láthatatlan Király, ki megmérhetetlen hatalmaddal mindeneket alkottál és irgalmasságod sokasága szerint a nemlétből létrehoztál. Tenmagad, Urunk, tekints a mennyekből azokra, akik előtted fejüket meghajtották, mert nem a testnek és vérnek hajtották meg, hanem neked, félelmetes Istennek. Te tehát, Urunk, ezen előtted levő ajándékokat fordítsd mindnyájunk javára, kinek-kinek saját szüksége szerint: a hajózókkal együtt hajózzál, az utazókkal együtt utazzál, a betegeket gyógyítsd meg, mert te vagy lelkünk és testünk orvosa.

Pap: A te egyszülött Fiadnak kegyelme, irgalma és emberszeretete által, kivel áldott vagy, legszentebb, jóságos és elevenítő Lelkeddel együtt, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

A pap csendesen mondja:

Figyelmezz reánk, Úr Jézus Krisztus, mi Istenünk, a te szent lakodból s országod dicsőségének trónjáról! Jöjj el, szentelj meg bennünket, ki a magasságban az Atyával együtt ülsz és velünk itten láthatatlanul jelen vagy! Hatalmas kezeddel méltóztassál nekünk átadni legtisztább testedet és drága véredet, s általunk az egész népnek!

Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek! (Lk 18,13) (3-szor).

Pap: Figyelmezzünk! Szentség a szenteknek!

Nép: Egy a szent, egy az Úr, Jézus Krisztus, * az Atyaisten dicsőségére! Ámen.

A pap csendesen mondja:

Megtöretik és megosztatik az Isten Báránya, az Atyának Fia, ki megtörhető, de meg nem osztható, ki mindenkor eledelül szolgál és soha el nem fogyasztható, ki a benne részesülőket megszenteli.

A Szentlélek hitének teljessége.

A hívek a pappal együtt mondják:

Hiszem, Uram, és vallom, * hogy te vagy valóban Krisztus, az élő Istennek Fia, * ki a világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket, * akik között az első én vagyok.

A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem, Isten Fia; * mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot, * sem csókot nem adok neked, mint Júdás, * hanem, mint ama gonosztevő, megvallak téged:

Emlékezzél meg rólam, Uram, midőn eljössz a te országodba!

Emlékezzél meg rólam, Uralkodó, midőn eljössz a te országodba!

Emlékezzél meg rólam, Szent, midőn eljössz a te országodba!

Ne váljék, Uram, ítéletemre vagy kárhozatomra * a te szent titkaidban való részesülés, * hanem lelkem és testem meggyógyulására!

Hiszem, Uram, és vallom, * hogy ez, amiben most részesülök, * valóban a te valóságos és legtisztább tested, * s a te valóságos, elevenítő véred. * Kérlek, add, hogy ezeket méltóan vegyem magamhoz * bűneim bocsánatára s az örök életre! Ámen.

A pap csendesen mondja:

Én, Istennek méltatlan szolgája, N. áldozópap, részesülök az Úristennek s a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztusnak drága, legszentebb és legtisztább testében bűneim bocsánatára s az örök életre. Ámen.

Én, Istennek méltatlan szolgája, N. áldozópap, részesülök az Úristennek s a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztusnak drága, legszentebb és legtisztább vérében bűneim bocsánatára s az örök életre. Ámen.

Íme, ez illeti ajkaimat, elvétetik gonoszságom és bűnöm megtisztíttatik (Iz 6,7).

Pap: Istenfélelemmel, hittel és szeretettel közeledjetek!

Nép: Áldott, ki az Úr nevében jő, * Isten az Úr, ki megjelent nekünk.

A pap mondja:

Istennek méltatlan szolgája, N. részesíttetik az Úristennek s a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztusnak drága, legszentebb s legtisztább testében és vérében bűneinek bocsánatára s az örök életre. Ámen. Íme, ez illeti ajkaidat, elvétetik gonoszságod és bűnöd megtisztíttatik.

Pap: Üdvözítsd, Isten, a te népedet, és áldd meg örökségedet! (Zsolt 27, 9).

Nép: Sok esztendőre, Uram! * Láttuk az igazi világosságot. * Vettük a mennyei Szentlelket. * Megtaláltuk az igaz hitet. * Imádjuk az osztatlan Szentháromságot; * mert ez üdvözített minket.

A pap csendesen mondja:

Magasztaltassál föl az egek fölött, Isten, és a te dicsőséged az egész földön! (Zsolt 56,6).

Pap: Áldott a mi Istenünk, öröktől fogva, most és mindenkor és örökkön-örökké!

Nép: Ámen.

Teljenek be ajkaink dicséreteddel, * hogy énekeljük, Uram, a te dicsőséged; * mert méltattál minket, hogy részesüljünk * halhatatlan, éltető, szent, égi titkaidban. * Erősíts meg minket szentséged által, * hogy egész nap elmélkedjünk igazságid felett. Alleluja!

Pap: Igazhívők, részesülvén Krisztusnak szent, legtisztább, halhatatlan, mennyei, elevenítő és félelmetes titkaiban, méltóan adjunk hálát az Úrnak!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Oltalmazz, ments meg, könyörülj és őrizz meg minket, Isten, a te kegyelmeddel!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Ezen egész napnak tökéletes, szent, békességes és vétek nélküli eltöltését kérvén, önmagunkat, egymást s egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!

Nép: Néked, Uram!

A pap csendesen mondja:

Hálát adunk neked, emberszerető Urunk, lelkünk jótevője, hogy e mai napon is méltattál bennünket mennyei és halhatatlan titkaidra. Igazgasd ösvényeinket! Erősíts meg a te félelmedben! Őrizd meg életünket! Biztosítsd lépteinket a dicsőséges Istenszülő s mindenkorszűz Máriának és összes szenteidnek imái és könyörgései által!

Pap: Mert te vagy a mi megszentelésünk, és téged dicsőítünk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

Pap: Békével távozzunk!

Nép: Az Úr nevében.

Pap: Könyörögjünk az Úrhoz!

Nép: Uram, irgalmazz!

Pap: Uram, ki megáldod a téged áldókat és megszenteled a benned bízókat, üdvözítsd népedet és áldd meg örökségedet, Egyházad teljességét őrizd meg! Szenteld meg azokat, kik házad ékességét szeretik! Te viszont dicsőítsd meg őket isteni erőddel, és ne hagyj el minket, kik benned bízunk! Ajándékozz békességet a te világodnak, Egyházaidnak, papjaidnak, hazánknak és minden népednek; mert minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, leszállván tőled, a világosság Atyjától (Jak 1,17). És téged dicsőítünk, imádunk s neked hálát adunk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

Áldott legyen az Úr neve mostantól mindörökké! (Zsolt 112,2) (3-szor).

A pap csendesen mondja:

Krisztus Istenünk ki magad vagy a törvény és a próféták teljessége, ki végrehajtottad Atyád egész üdvgondozását, töltsd be örömmel és vígsággal szívünket mindig, most és mindenkor s örökkön-örökké! Ámen.

Pap: Bölcsesség!

Nép: Ki a keruboknál tiszteltebb és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb vagy, * ki az Istent, az Igét, sérülés nélkül szülted, * téged, valóságos Istenszülő, magasztalunk.

Pap: Dicsőség néked, Krisztus Istenünk, a mi reménységünk, dicsőség néked!

Nép: Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, * most és mindenkor s örökkön-örökké! Ámen. Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! * Adj áldást, Uram!

Pap: (Halottaiból feltámadt) Krisztus, igaz Istenünk, az ő legtisztább Anyjának, a szent, dicső és mindenekfölött dicséretes apostoloknak, Aranyszájú Szent János, Konstantinápoly főpüspökének, szent és isteni ihlettségű atyáinknak és minden szenteinek esedezései által könyörüljön rajtunk és üdvözítsen minket, mint jóságos és emberszerető!

Nép: Ámen.

Pap: Az Úr áldása † reátok az ő kegyelmével és emberszeretetével, mindig, most és mindenkor s örökkön-örökké.

Nép: Ámen.

Halotti liturgia végén:

Pap: Adj Urunk, tőlünk elköltözött N. szolgádnak boldog nyugalmat, és készíts neki örök emléket!

Nép: Boldog nyugalmat és örök emléket!

Ünnepélyes alkalmakkor:

Pap: Szentséges főpásztorunknak, N. pápának adj, Urunk, békességet, egészséget és áldást számos boldog éven át!

Nép: Hol Szent Péter…

Pap: Szeretett magyar hazánknak adj, Urunk, békességet és áldást számos boldog éven át!

Nép: Isten, áldd meg a magyart…

Pap: Istenszerető N. püspökünknek adj, Urunk…

Nép: Éljen soká, számos éven át!

Latin liturgia

(Ezek Földváry Miklós István A latin liturgia zsidó és római elemei c., 2o11. őszi félévében tartott órájának jegyzetei.)

dec. 5.

- a kalocsai forma:

1. processio – kimegy a városból (lustratio)

- bevezető mozzanatában processziós énekek (pl. humili prece)

- ezek a litánia verses átdolgozásai, átveszik a litánia szerepét

- először parafrazálják a litániát, aztán kiszorítják; vagy tropizálják

- amikor kiérnek a búzaszentelés helyére (a mezőre, vagy mi), térden állva végzik el a litániát

- consecratio: megváltoztatják a búza vallási minőségét pozitívan; ex opere operato, azaz a rajta elvégzett rítus folytán karaktert kap, ami fizikailag nem nyilvánul meg rajta

- ebben is van hierarchia

———————-

- Hyppolitusnak tulajdonított apostoli hagyomány: pl. püspökszentelés, mécses lángjának szentelése

- már a korai kereszténység is alkalmazta a konszekrló rítust

- ezekben meghatározó imaformulák

a. a consecratio-t a litánia vezeti be; térdelve, a pap és a közvetlen segítői leborulva; προκλησις

b. prex – csak akkor van, amikor valamit szentelnek

- ma nyugaton: kánon; keleten: anafora; eucharisztikus ima

- a prex végig szem előtt tartja, hogy mit szentel fel, erre vonatkozik az anamnézis

- a szenteléshez kell szakrális felhatalmazás (múltbeli események)

- az antik műveltségben a földművelés (és a hajózás és háború) ősbűnnek számít; a tengernek és a földnek anyai természete van, Poszeidón későbbi fejlemény (ποσις δαον = a föld ura)

- hármas felosztás későbbi (Zeusz, Hádész, Poszeidón): vö. a hindu háromságokkal, amik szintén későbbi fejlemények

- az epiklézis formulákja az ÓSZ-i és ÚSz-i idézetek határán van

- ÚSZ-i idézetek mellett zsoltárok

- ami egyszer bekerült, bent is marad (szertartás-bővülés)

 

Latin liturgia

(Ezek Földváry Miklós István A latin liturgia zsidó és római elemei c., 2o11. őszi félévében tartott órájának jegyzetei.)

nov. 28.

- a templom-végiglátogatások értelme:

1. lustratio – védelem, közbenjárás

2. használni kell a szent helyeket, mert elvesztik a szentségüket

- a magyarországi források a XIV. sz.-től kezdődnek

- 1314-nél korábbi kéziratos misekönyv: körmeneti énekeket közöl, amelyek kifejezetten ilyen alkalomra íródtak, spec. magyar jellegük is van, kásőbb kihalnak; humili prece

- tropus: a létező szövegbe betétverseket szőnek

- 1498 – Esztergomi misekönyv nyomtatásban, van benne kéziratos betoldás

- búzaszentelési rend Kalocsáról

- ugyanitt a papok hűségesküje, a kalocsai érsekségre hivatkozik

- ezután következnek a magyar rituálék

- 15oo-156o: ugyanaz a könyv jelenik meg változó címmel és tipográfiával, a Rituale Romanum magyar változata

- mértéktartó szövegek; mindenszentek litániája, 4 db. könyörgés

- 1583: ekkor jelenik meg a Telegdi Agendarius, kiadója Telegdi Miklós pécsi (vagy bécsi) püspök (de szerintem inkább bécsi);sok magyar nyelvű szöveget tartalmaz

- ekkor már lezajlott a tridenti zsinat (1545-63)

- azok az egyházak, amelyek 2oo évnél idősebbek, megtarthatják a saját hagyományaikat, vagy átvehetik a római curia változatát

- Mo.-n 163o-ban Pázmány Péter kezdeményezi a római könyvek átvételét (a nagy példányszám miatt olcsók)

- egyedül a zágrábi Szent István székesegyház tartotta meg a magyar liturgiát (a XVIII. sz.-ig)

- ez az agendarius explicit módon jelzi, hogy ki kell menni a városból, a megállókban fel kell olvasni 4 evangéliumi szakaszt (minden megállóban négyet?) a négy égtáj felé + responzórium

- kelet felé kezdik a felolvasást, Mk.-ból a feltámadást olvassák

- 15o9-1511: Egri ordináriuskönyv

ez azt írja, hogy a négy evangélium elejét olvassák

- az óegyházban ezt a keresztelé előtt olvassák

- az evangélium egészét helyettesíti

- bajelhárító: szentésgük kiterjed a megszentelt tárgyak

- 1961 – Collectio Rituum – kétnyelvű, átdolgozták

- ez megtartja és kommentálja a búzaszentelést: teljesen kicserélik a szakaszokat, és a búzával kapcsolatos szakaszokat tesznek be, és észak felé kezdik a felolvasást

- prex:

- prefatio-dialógus: emeljük fel szívünket stb.

- minden szentelés előtt énekléik, prefatio-tónus, ezt másra nem használják

- belső stilisztikai jellegzetesség:

a. anamnézis: hivatkozás a múltbeli eseményekre

b. epiklézis: a Lélek lehívása

c. intercessio: ráirányítás a kért dologra

d. anafóra: hasonló mellékmondat-kezdet

 

 

Latin liturgia

(Ezek Földváry Miklós István A latin liturgia zsidó és római elemei c., 2o11. őszi félévében tartott órájának jegyzetei.)

nov. 21

 

A 22-es ordo pogány római előzményei

1. szentségek (μυστηριον) – egyszerű pap is kiszolgáltathatja

2. processio – körmenet – speciális szándék; speciális alkalmak, amelyek magukban foglalnak egy körmenetet;

- gyertyaszentelő (febr.2) – lupercalia

- hamvazószerda

- litania maior

- litania minor

- húsvéti feltámadási körmenet

- úrnapi körmenet

- kiegészülhetnek más extrákkal (pl. teljes nagyhét)

3. kisebb szentelések (egyszerűbb tárgyak)

- szüléssel kapcsolatos rítusok

- házasságkötés

- halotti rítusok

 

Rituale Romanum: 1614; V. Pál

- szerkezetét tekintve és a szabályokat tekintve új

- Pázmány Péter jóváhagyásával kiadják a magyar változatát: Rituale Strigoniense

- a római curia gyakorlata mindig egyszerűbb, mint a többiek

kétféle egyházi központ:

1. anyatemplomok - keresztelőegyházak

- az a templom, ahol keresztelnek, és a gyülekezet valóságos tagjai lesznek

- vallási értelemben a templom az anyaméh, a bábák a papok

- joga van anaykönyvet vezetni

- régebben minden város püspökség

- a tanyavilágban vidéki püspök (χορεπισκοπος)

- máshol missziós püspökségek

- Trident után alakul ki a plébánia-álózat

2. káponák

- azok a templomok, amelyek specális céllal jönnek létre

- zarándokhely, nemzetségi templom (eigenkische) – klasszikus német modell – invesztitúra-harc

- szerzetesrendek templomai

———————————————-

- a pápai curia központja a Sixtusi kápolna, mellette az anyaegyház, a laterán

- egy kápolna szertartásrendje öröklődik át az egész latin nyelvű világban – anomália

————————

litania maior:

1. gyülekezés – térden állva imádkozás

- nem illeszkedik az egyházi év logikájába

- a pogány római liturgiába illeszkedik

- lila ruha: gyász, bűnbánat

2. exurge domine – introitus

3. mindenszentek litániája (időkitöltő, egysg a földi és mennyei között, előkészítés)

4. elindul a menet

2.

Latin liturgia

(Ezek Földváry Miklós István A latin liturgia zsidó és római elemei c., 2o11. őszi félévében tartott órájának jegyzetei.)

nov. 7.

- IV. sz. elkezdik írásba foglalni a római szokásokat

- helyi, Rómára jellemző szokásrend, amit majdmindenhol alkalmaznak

1. órómai állapot – dokumentált

- még a frank átvétel előtti

- órómai elnevezés: a gregorián énekek egy rtege alapján; Rómában volt egy óroómai gregorián változat, ebből egyszerűsödött a gregorián

- az órómai az archaikus népi énekhez fog hasonlítani (ez egy szép elmélet)

- nem csak zenei terminus

- ennek a kornak a vallási szokásai nagyon közel állnak az antik rómaisághoz

- két dokumentum-csoport:

a. szakramentáriusok (szövegkönyv) – a liturgia nem bibliai szövegei, imaszövegek

- gregorián (I. Gergely): pápai bazilikák szertartáskönyve; Laterán + még hat; puritánabb

- gelazián (Gelasius): kisebb római templomok

b. ordines romani – forgatókönyv

 

———————————————–

 

Litania maior

 

1. a diakónus kihirdeti a stációs istentiszteletet (amit a pápa karácsony és húsvét között minden vasárnap más-más templomban tart)

2. a megjelölt napon összegyűlnek

3. a pápa és a papok feketében

4. a pápa énekkara (scola, 7 férfi) közül az egyik azt mondja: gyertek be, és elkezd egy antifónát (bevoulás)

5. elől megy két gyertya, amit az oltár mögé helyeznek

6. kimegy a püspök a sekrestyéből (hmm, hogy került oda?), előtte tömjénező (az Úr dcsúsége füstben, felhőben)

7. odamennek az oltár elé, a pápa imádkozik

8. a scola a nép felé fordul, felhívás térhajtásra, csendes ima, majd álljatok föl

9. könyörgés, majd antifóna

1o. kimennek a templomból

11. elől mennek a szegények, és mondják: Kyrie eleiszon

12. mögöttük 7 stációs kereszt (??), mindegyikben három égő gyertya

13. ezután jönnek a püspökök, presbiterek, szubdiakónusok

14. 2 kereszt a pápa előtt (még kettő, vagy a hétből kettő???), valamint tömjénező, mögötte a scola, aki zsoltárokat énekel

15. megközelítik az első templomot és elkezdik a liturgiát

16. belép a pápa, elmond egy könyörést, majd vissza a scolához, és kezdődik előlről az egész, amíg mennek egy másik templomhoz

17. az utolsó templomban átöltözködnek (milyen színbe??)

Latin liturgia

(Ezek Földváry Miklós István A latin liturgia zsidó és római elemei c., 2o11. őszi félévében tartott órájának jegyzetei.)

 

okt.24.

 

- I. Leó pápa beszédei fennmaradtak

- biztosak lehetük abban, hogy ezt a napot (???) ekkor már megtartották

- adott naphoz rendelt liturgikus szövegek

- Liberius pápának tulajdonítják a kántorböjtök bevezetését (IV. sz.)

- IV. sz. Diocletianus- keresztényüldözés, vértanúk, utána konstantini fordulat

- a széttöredezett pogányságot nem lehetett szembeállítani a viszonylag egységes kereszténységgel

- antik hagyományok szisztematikus felélesztése, a neoplatonizmus biztosítja hozzá a filozófiai hátteret

- I. Damasus pápa – az antik agyományok beépítése

A világ legnagyobb Koránja

Latin liturgia – őszi kántorböjt 4.

(Ezek Földváry Miklós István A latin liturgia zsidó és római elemei c., 2o11. őszi félévében tartott órájának jegyzetei.)

- Napéjegyelnőségek és napfordulók (ez egy 4. sz.-i római munka, amely először említi a kántoröjtöt)

- 4. zsoltár, Jóel

- a római naptárban is megvannak ezek az ünnepek

- a csillagászati év egyes alkalmai rátelepednek ezekre az ünnepekre

- survival-jelenség: a ténlegesen funkciótlan jelenség kihal; az, amelyik tovább él, kell kapjon valami utólagos magyarázatot

- nyári kántorböjt: pünkösd utáni héten

- a kántorböjtöt lezáró vigiliák lesznek a szentelési napok

- 7 papi fokozat:

1. ostiarius (ajtónálló)

2. exorcista (ördögűző)

3. lector (alacsonyabb rangú olvasmányok)

4. acolitus (kísérő) – gyertyavitel, az ampolnákkal való bánás

5. alszerpap (szubdiakónus) – megérintheti a szent edényeket, közepes rangú olvasmáyok

6. szerpap (diakónus) – olvashatja az evangéliumot, prédikálhat, végezhet szociális munkát

7. áldozópap

 

 

Forrásismeret – Ordines Romani

(ez a jegyzet Földváry Miklós István 2o11. őszi félévi, Vallási jelenségek és a Vallástudományi szakmódszertan és forrásismeret c. óráinak egyesített jegyzete)

11. okt. 5.

- ordines romani: szertartáskönyvek, szerkönyvek

- rubrikáskönyvek: műfaj; leírja egy szertartás menetét

- rubrica: pirossal írt rendezői utasítások

- incipit – a szöveg kezdete

- gallikán polémia: a francia egyház autokefál egyházként jár el Rómával szemben, és Róma ebbe nem szól bele

- neo-gallikán egyázi mozgalom: célja, hogy bebizonyítsa, hogy a gall egyház közvetlen apostoli alapítású, és nincs köze Rómához

- Párizsi szent Dénes személye: 1. vértanú; 2. Dionüsziosz Areopagita; 3. Acs.17,34

- ez a mozgalom beindítja a liturgia-történeti kutatásokat, terepmunka

- Edmond Marténe, Jean Mabillon (XVII-XVIII.sz.) – bencés szerzetesek, maurius kongreáció (tudósok)

- Museum Italicum: különféle liturgikus emlékek gyűjteménye (Mabillon)

- De antiquis ecclesiae ritibus (Marténe)

- Claude de Vert (XVIII. sz. első fele) – utazóként dokumentálta, hogy mi történik a liturgiában

- Michel Andrieu: Ordines Romani

- ordo: legkorábbi írott források a 8-9. sz-tól

- belső szövegi érvek: kb. 6. sz.

- ez a liturgikus típus a 4. sz.-ban alakul ki (Liber Pontfocali – Pápák könyve)

- a latin Biblia szövegváltozatainak használata alapján

- pogány római liturgikus szövegek továbbélése

egyéb jegyzetek:

Mabillon, Jean, OSB (St-Pierremont, Fro., 1632. nov. 23.-Párizs, 1707. dec. 27.): történész. – 1654: Reimsben lépett a r-be, 1666?: szent. pappá. 1664-től részt vett Clairvaux-i Szt Bernát műveinek és a bencés martirológiumnak a kritikai kiadásában. 1672-85: különböző eu. kvtárakban kutatott. De re diplomatica c. munkájával a diplomatika és paleográfia tud-ának megalapítója lett. Lit-tört. szempontból jelentősek a gallikán lit-ról és az →Ordines Romaniról írt tanulmányai. 1701: a kir. az akad. tagjává nevezte ki. A „Fro. legnagyobb tudósa”-nak nevezett ~ megmaradt egyszerű szerz-nek, s ezzel az egész maurinus kongr. példaképe lett. - Fm: De re diplomatica. 1-6. köt. Párizs, 1681. - De liturgia gallicana. 1-3. köt. Uo., 1685. ** (katolikus lexikon)

Edmond Martène (22 December 1654, at Saint-Jean-de-Losne near Dijon – 20 June 1739, at Saint-Germain-des-Prés near Paris) was a French Benedictine historian and liturgist.[1]

In 1672 he entered the Benedictine Abbey of St-Rémy at Reims, a house of the Congregation of Saint-Maur. Owing to his zeal for learning, however, he was sent to Saint-Germain to receive training under d’Achéry and Mabillon, and also to assist in the preliminary work connected with the new edition of the Church Fathers. Thenceforth he devoted his life to the study of subjects connected with history and liturgy, residing in various monasteries of his order, especially at Rouen, where he received the sympathetic co-operation of the prior of Sainte-Marthe.

Even in his student years he had gathered from widely various sources everything that might be helpful in elucidating the Rule of St. Benedict; the fruit of his labours he published in 1690 as Commentarius in regulam S. P. Benedicti litteralis, moralis, historicus ex variis antiquorum scriptorum commentationibus, actis sanctorum, monasticis ritibus aliisque monumentis cum editis tum manuscriptis concinnatus (Paris, 1690; 1695). During the same year he issued as a supplement to this: De antiquis monachorum ritibus libri 5 collecti ex variis ordinariis, consuetudinariis ritualibusque manuscriptis (Lyons, 1690; Venice, 1765). These were followed by other liturgical works:

  • De antiquis ecclesiæ ritibus libri 4 (Rouen, 1700-2)
  • Tractatus de antiqua ecclesiæ disciplina in divinis officiis celebrandis (Lyons, 1706)
  • De antiquis ecclesiæ ritibus editio secunda (4 vols., Antwerp, 1736-8; Venice, 1763-4; 1783; Bassano, 1788), in which he collected and expanded his earlier writings
  • Veterum scriptorum et monumentorum moralium, historicorum, dogmaticorum ad res ecclesiasticas monasticas et politicas illustrandas collectio (Rouen, 1700) is a continuation of the Spicilegium of Martène’s teacher, d’Achéry.
  • La vie du vénérable Claude Martin, religieux bénédictin (Tours, 1697; Rouen, 1698)
  • Imperialis Stabulensis monasterii jura propugnata adversus iniquas disceptationes”(Cologne, 1730)
  • Histoire de l’abbaye de Marmoutier, first edited in 1874 and 1875 by Ulysse Chevalier as Vols. XXIV and XXV of Mémoires de la Société archéologique de Touraine.

In 1708 Martène and his fellow Benedictine, Ursin Durand, were commissioned to ransack the archives of France and Belgium for materials for the forthcoming revised edition of the Gallia Christiana, proposed by the prior of Sainte-Marthe. The numerous documents gathered by them from about eight hundred abbeys and one hundred cathedrals were incorporated in the abovementioned work or in the five volumes of the Thesaurus novus anecdotorum (Paris, 1717). The results of a journey made through the Netherlands and Germany for the purpose of documentary research were embodied by the two scholars in the nine folio volumes of Veterum scriptorum et monumentorum ecclesiasticorum et dogmaticorum amplissima collectio.(Paris, 1724-33). Finally, the sixth volume of the Annales Ordinis S. Benedicti (Paris, 1739) is the work of Martène alone. (wikipedia)

Andrieu, Michel (Millau, Fro., 1886. máj. 28.-Strasbourg, 1956. okt. 2.): pap, liturgiatörténész. – A teol-t Fribourgban végezte, 1910. VII. 18: sztelték pappá. Rómában régészetet tanult L. Duchesne-nél, kinek figyelmét ~ irányította a régi lit. kv-ekre. Párizsban még irodtört-et tanult, majd egész életét a lit. forrásainak kutatására sztelte. – 1919-től a strasbourgi egy. kat. teol. karán a ker. régészet és a lit-tört. tanára, 1945: dékán. Maradandó értékűek az Ordines Romani (1-4. köt. Louvain, 1931-56) és a Pontificale Romanum (1-4. köt. 1938-41) kiadásai kommentárral; az utóbbi tartalmazza a lit. szövegek kiadási szabályait. ~ elsőként ismerte fel a Pontificale Romano-germanicum jelentőségét, amely a 10. sz. közepéről való mainzi összeállítás. Fontosak a róm. szakramentáriumok csoportosításáról és a kk. immixtio- és consecratio-rítusokról írt tanulmányai. ** (katolikus lexikon)

Liber Pontificalis (lat. ‘főpapi könyv’), LP: a pápák kéziratos életrajzi gyűjteménye. – A ~ a pápaság tört-ének fontos, lexikonszerű forrása. Az életrajzokat gondosan megszerkesztett formulában közli: a pápa neve, származása, uralkodási ideje, egyh-fegyelmi és lit. rendelkezései, tp-építései, fontosabb tört. események, ordinációi (diákonus-, pap-, pp-szentelései), temetésének dátuma, helye, a széküresedés tartama. – Az életrajzok a 4. sz-tól részletesebbek. A ~t egy Szt Jeromos és Szt I. Damasus p. (ur. 366-384) közti (nem hiteles) levélváltásra vezetik vissza. Eszerint Jeromos kérte a p-k életrajzát Péter ap-tól kezdve. Ezért a kk-ban a ~ első részét Damasusnak, a Nagy Szt I. Miklós p-ig (ur. 858-867) terjedő részt pedig az ő kvtárosának, →Anastasius Bibliotecariusnak tulajdonították. A ~ a 20. sz. történészek szerint is több részletben készült: az 1. részt IV. Félix p-ig (ur. 526-530) egy római klerikus állította össze II. Bonifác p. (ur. 530-532) idejében a →Chronograph a 354. évből alapján. A 2. rész V. István p-ig (ur. 885-891) tart. Utána folyamatosan írták a pápák életrajzát egészen a →nyugati egyházszakadásig (1380), majd kisebb megszakítással a 15. sz. végéig. - Kiadta: L. →Duchesne. 1-2 köt. Párizs, 1886-92. – Mommsen. Berlin, 1998. – Duchesne-Vogel. 1-3. köt. Párizs, 1955-57. – Pandolfo. 1-3. köt. Róma, 1978. ** (katolikus lexikon)

vallási jelenségek és módszertan

(ez a jegyzet Földváry Miklós István 2o11. őszi félévi, Vallási jelenségek és a Vallástudományi szakmódszertan és forrásismeret c. óráinak egyesített jegyzete)

szept. 28

 

 

textusok: 1Kir.6,1-8,6; 2Krón.3,1-7,1o; 2Móz. 4o; Ez.4o-47; Ezsd.6; 2Makk.1o

consecratio (2Móz4o alapján):

1. kijelentés

2. 1 hónap 1. napja – teremtő gesztus (Niszán) – kozmosz újjászületése – kérdés, hogy mi hozza létre a szent teret, a tárgy odavitele vagy maga az aktus

3. alkalmassá tétel az istentiszteleti használatra – beavatás, először használják aban a minőségben

4. infectio- fertőzési mágia – olajjal való megkenés a szentésg átvitele miatt – átviteli rítus

5. papság felavatása

6. oltár felavatása

7. Isten betölti a sátort

a salamoni templomnál:

intercessio – közbenjárás

Ezsd. – hiányzik az, amikor az Úr betölti a hajlékot

Makk. reconciliatio – újraszentelés (vö., amikor Mohamed elvégzi a hidzsrát)

Ez.  – forrás fakad (vö. Édenkert)

animista: megszemélyesített rítus, tárgyaknak lelket tulajdonít, és ebből vezeti le;Tylor megpróbálja megmondani, hol kezdődik a vallás (animizmus)

dinamista: személytelen; erők vannak, nem lelkek; erőátvitel;

mana – megfoghatatlan princípium

συμπαθεια – együtt szenvedés

Arabosok, figyelem!

megtaláltam Lane teljes szótárát a neten, ez fantasztikus!

 

Itt elérhető, és belinketkem az oldalsávba.

van Gennep: Átmeneti rítusok II. fejezet

- materiális átmenet: pl. politikai határ, táblák

- vallásos-mágikus formaságok

- természetes határ a törzsek között: csak szankciók árán lehet átlépni

- határjelzés: kő, kapu, Nagy Sándor oszlopai

- felszentelési ríus keretében kerül oda

- határistenek, szentégtörés (pl. Tibetben a démonfal)

- az adott területre való belépés tilalma, pl. hárem

- régi Európában a semleges zóna a keresztény területek között, ott tartották a vásárokat

- ha valaki átmegy egyik szent földről a másikba, átmeneti helyzetbe kerül – határhelyzet

- a spártai király előtt menetelő tűzvivő: Ósz. tűzoszlop, felőoszlop

- a semleges zónából küszöb lesz (a küszöbre lépés tilalma ???)

- ajtó: mezuza, adventi koszorú

- diadalív: befogadási rítus

- hágóáthaladási rítusok: kápolnák, kőhalmok, lab-rtse-k (a hágón emelt kőhalom a hágó szellemének, Tibet)

- alapítási és építési rítusok: tabu – noa

- tabu-feloldás: mosdás, engesztelés, étkezés (pl. házszentelés)

 

Latin liturgia – őszi kántorböjt 2.

(Ezek Földváry Miklós István A latin liturgia zsidó és római elemei c., 2o11. őszi félévében tartott órájának jegyzetei.)

szept. 26.

- valószínűleg az a korábbi zsidó naptár, amelyik Tisrivel kezdődik

- Tisri újhold: zsidó újév, Rós Hasáná

- Tisri 1o: engesztelési ünnep

- a templom pusztulása után böjt és ima, halotti ruhába öltözés, fehér kipa, fogadalmak feloldása, rabszolgaságból való feloldás

- mai zsidó liturgia:

1. tisri 1: újév (2 nap teljes ünnep, utána félünnep) – sófárfújás

2. Tisri 1o: Jóm Kippur – feloldozs elnyerése

3. Tisri 15: Szukkoth, sátoros ünnep, 8. napja a Smini

4. Tisri 23: Simkhat Tórá, utolsó szakasz felolvasása a Tórából, aki felolvassa: A Tan vőlegénye, a rákövetkező szombat a sabbath brésít, ekkor kezdődik újra a Tóra felolvasása

vallási jelenségek és módszertan – szent tér létrehozása

(ez a jegyzet Földváry Miklós István 2o11. őszi félévi, Vallási jelenségek és a Vallástudományi szakmódszertan és forrásismeret c. óráinak egyesített jegyzete)

 

szept. 21.

 

- narratív, mítikus szövegréteg

- a szent tér létrehozása:

1. felismerés (Jákób lajtorjája)

2. létrehozás (a szent sátor)

 

- a szentség:

1. kontextusfüggő

2.skálát követ (a szent tér fokozatai, pl. a csipkebokornál, a sátornál)

3. dinamikus (egyszer szent, máskor meg nem)

 

- a rítus:

1. ismétlődik

2.cselekvés

3. nincs ok-okozati összefüggésben, mint a közvetlen cselekvések

 

liturgia: hivatalos vallásosság

rítus: vallásos ismétlődő cselekvések

szertartsok: ismétlődő, vallásos és nem vallásos cselekvések

Latin liturgia – őszi kántorböjt

(Ezek Földváry Miklós István A latin liturgia zsidó és római elemei c., 2o11. őszi félévében tartott órájának jegyzetei.)

szept. 19.

3 szertartástípus:

a. átmeneti rítusok

- antropológiai rítusok

- keresztség, felnőtté avatás, házasságkötés, gyász

b. napszakok megszentelése

- hajnali és esti istentiszteletek, Ósz. illatáldozat, zsolozsma

- mindennapos, kötött liturgikus forma

- a nap ritmusához kötött

- vö. zsidóság, iszlám

c. áldozat

a proprium tételei:

1. introitus

2. collecta

3. lectio

4. graduale

5. alleluia

6. evangelium

7. offertorium

8. secreta

9. communio

1o. post-communio

a. ének – tételek: 1,4,5,7,9

- cantus

- külön könyvtípus tartalmazza ezeket: graduál

- kapcsolódnak a többi cantushoz, de a többi mise hasonló eleméhez is

- zsoltárok könyve

b. oratio: 2, 8, 1o

- egy erre felszentelt személy közvetlenül az istent szólítja meg kérő formulával

- kötött szövegek

c. lectio: 3, 6

- a böjti napokra jellemző a lectio-k és gradualék szaporítása

Őszi kántorböjt

szerda: collecta, lectio graduale 2x; Ámos 9, 13kk; Ezsdrás;

péntek: nincs alleluia

szombat + dominica vacans: 5x collecta, lectio, graduale, + lectio; az 5. olvasmány Dániel és társai a tüzes kemencében; itt megy át a szombat a vasárnapba;

introitus: 8o. zsoltár

vö. Szimchat Torá

- motívumok: fogságból való visszatérés, Tóra előhozásának ünnepe, engesztelés ünnepe, sátoros ünnep

bejegyzések zsidó liturgika témában

Vallási jelenségek és szakmódszertan – első óra

(ez a jegyzet Földváry Miklós István 2o11. őszi félévi, Vallási jelenségek és a Vallástudományi szakmódszertan és forrásismeret c. óráinak egyesített jegyzete)

(szept. 14.)

 

dedicatio – hogyan választanak ki egy szent teret

1. szent tér a Bibliában

a. pátriárkák – mamréi tölgyes, Izsák feláldozása, Jákób álma, Jákób lajtorjája

b. sátor, templom

2. antikvitás – Romulus és Remus

- fasti – kőbe vésett táblázatok

- dies fasti – engedélyezett napok

- dies nefasti: tiltott napok (gazdasági ügyekre vonatkozott)

- dies profesti- átmeneti napok

- Fasti: Ovidius

Terminus ünnepe: kimentek a gazdák a határba, és meglocsolták a határkövet (horosz)

- ajándék: a kapcsolat létrejötte a lényeg, kommunikáció; csoportszolidaritár-növelő eszköz

- áldozat: alku; visszapótolja az isteni energiát; kommunikáció;

- macto, mactare: növelni

augeo, augare: gyarapít

a szent helyek szerveződési szintjei:

a. tengely, ami az axis mundi felé néz

b. az erre merőleges

c. kör – befolyási övezet, szent tér

d. határvonal, amit ki kell jelölni

orbis quadratus: négyfelé osztott kör

pl. Édenkert a négy folyóval, a jó és rossz tudásának fájával és a kert határával

kolostori építészet: kerengő, belül kert

rendezett tér: derékszög, az emberi beavatkozás jele

Ibn Hallikán: Száhih al-Bukhári 1 rész

Brünnow-Fischer 1o3,1 – 1o4,7

 

Ibn Hallikán: Száhih al-Bukhári

Név. Mondta (név), AM azt mondja, hogy ő Jazdizbah al-Dzsu’fi (D. törzsbeli) a kliensrendszer által, B. – a Koránt kívülről tudó, a hadísz-tudomány imámja, az egészség és történelem egyetem tanára.

Hadíszokat keresve (hadísz-kersőként) utazott a táborvárosban található legtöbb hadísz-tudóshoz. Írt Khoraszánban, a hegyekben, Irak városaiban, Hidzsázban, Szíriában, Egyiptomban.

Megérkezett Bagdadba, és odagyűlt hozzá [Bagdad] népe, hogy elismerjék kiválóságát, és tanusítsák egyediségét a hagyományozás és tudás tudományában.

Meséli (név) a könyvében, [aminek a címe] A tudskereső parazsa, és A Szónok (al-Hatíb) a Bagdad történelme [c. könyvében], hogy amikor B. megérkezett Bagdadba, hallottak róla a hadísz-tudósok. Összegyűltek, és fogtak száz hadíszt, összekavarták a matn-ját és az isznádját, és tették az egyik isznád matn-ját egy másik isznádhoz, és adtak tíz embernek fejenként tíz-tíz hadíszt, és megparancsolták nekik, hogy amikor megjelennek a tanácsban, és mondják el B-nak.

Megegyeztek egy időpontban, és megjelent a tanácsban a hadísz-tudósok csoportja, akik a Khoraszán népe közül való idegenek közül valók voltak, és mások a bagdadiak közül.

Amikor lecsendesedett a tanács, a tagjai által, odafordult hozzá [B-hoz] egy férfi a tíz közül,és megkérdezte őt egy hadísz felől azon hadíszok közül.

B. azt mondta: – Nem ismerem. – Megkérdezte egy másikról, és B. azt mondta: – Nem ismerem. – És egyenként folytatta, amíg kifogyott a tízből, és B. [mindre] azt mondta: – Nem ismerem.

Ott voltak a jogtudósok akik jelent voltak azok között, akik részt vettek a tanácsban, egyre egymáshoz fordulgattak, és mondogatták: ez egy okos ember. És aki ez ellen volt, az gyengeséggel és nem megfelelő tudással vádolta meg B.-t.

Görög-római istenek

forrás

Görög Római Meghatározás
Io
-
Zeusz kedvese, akit Héra tehénné változtatott
Até
-
a balsors istennõje
Ida
-
Nimfa, Zeusz dajkája
Inó
-
Dionüszosz nevelõanyja, Leukothea néven tengeri istennõ
Nüx
Nox
az Éjszaka istennõje
Pán
Faunus, Pupercus 
Hermész, és egy nimfa fia, kecskelábú, kecskeszarvú, pásztoristen 
Argó
-
a hajó, melyen az Argonauták Kolkhiszba utaztak
Diké
Dustitia
a Hórák egyike, Zeusz és Themisz lánya, az igazság istenasszonya
Ékhó
-
Nimfa, a visszhang megszemélyesítõje
Éosz
Aurora
a Hajnal istennõje
Gaia
Tellus
Uranosz felesége, a Föld istennõje
Hébé
Juventas
Zeusz és Héra lánya, az ifjúság istennõje
Héra
Juno
Zeusz felesége, a házasság védnöke
Léda
-
Zeusz kedvese, akit hattyú alakjában csábított
Létó
-
Zeusz kedvese, Apollón és Artemisz anyja
Niké
Victoria
a gyõzelem istennõje
Aiaié
-
mesés sziget, Kirké lakóhelye
Aiglé
-
a Heszperiszek kertjét õrzõ nimfák egyike
Árész
Mars, Quirinus
a háború istene
Dióné
-
Aphrodité anyja
Erisz
Discordia
a viszály istennõje
Cupido, Amor 
Erósz 
Aphrodité fia, a szerelmi vágy istene 
Hidra
-
vízi szörny
Hórák
Horae 
Zeusz és Themisz lánya, az évszakok, a természet és a társadalom rendjének õrei 
Irisz
-
a szivárvány istennõje, az istenek hírnöke
Kérek
-
a halálos végzet istennõi
Kirké
-
Héliosz napisten és Perszeiszleánya, híres varázslónõ
Léthé
-
alvilági folyó
Niobé
-
Tantalosz lánya, Amphión felesége Kevélysége mind a 14 gyermekét elveszelytette 
Rheia
Ops
Kronosz felesége, az istenek anyja
Sztüx
-
az Alvilág szent folyója
Theia
-
Hüperión felesége a Hajnal, a Nap, és a Hold anyja
Zeusz
Jupiter 
Kronosz és Rheia fia, a görögök legfõbb istene
Aglaia
-
a Khariszoknak, Aphrodité kísérõinek, a báj és a szépség istennõinek egyike
Aidósz
-
a szemérmasséget és a becsületességet megszemélyesítõ istennõ
Aigisz
-
Zeusz pajzsa, amit az õt gyerekkorában tápláló kecske bõrébõl készíett
Argosz
-
Gaia fia, ezerszemû szörny
Atlasz
-
a titánok egyike, az eget tarja a vállán
Daphné
-
Nimfa, Apollón szerelme elõl menekülve babérfává változott
Airéné
Pax
a Hórák egyike, a béke istennõje
Ekhión
-
a Gigászok egyike
Európé
-
Ágénor föníciai király lánya, akit Zeusz bika képéban rabolt el
Graiák 
a Gorgók nõvérei, születésük óta öregasszonyok
Hádész 
Plutó, Dis 
Kronosz és Rheia fia, az Alvilág istene
Hektor 
-
Priamosz fia, a legnagyobb Trójai hõs
Heléné
-
Zeusz és Léda lánya, Menelaosz felesége, akit elrabolt Parisz, és emiatt kitört a Trójai háború
Iaszón
-
Aioszón fia, az Argonauták vezetõje
Khaosz 
Chaos
az õsállapot, a világ keletkezésének kezdete
Kharón 
Charon
az Alvilág révésze
Klóthó
Clotho
a Moirák egyike, aki a sors fonalát fonja
Kübelé 
Cybele
Kis-ázsiai istennõ, akit a Rómaiak és a Görögök is tiszteltek
Lükaón
-
Arkadia királya, akit Zeusz farkassá változtatott
Médeia
-
Iaszón felesége, híres varázslónõ
Métisz
-
Ókeanosz lánya, az ész istennõje
Mimasz
-
a Gigászok egyike
Moirák
Párkák
Zeusz és Themisz lányai, sorsistennõk
Mómosz
-
Nüx fia, az örök ármánykodás megtestesítõje
Nektár
-
az istenek itala
Nimfák
-
a hegyek, vizek, fák tündérei
Ogügié
-
mesés sziget, Kalüpszó Nimfa lakhelye
Parisz
-
Priamosz és Hekabé fia, a trójai háború kirobbantója
Petrai
-
a két "bolygó szikla" egyike, a hajósok réme
Püthia
-
Apollón jövendómondó papnõje Delphoiban
Püthón
-
a sárkány, melyet apollón legyõzött
Szótér
-
Zeusz jelzõje, jelentése megmentõ
Tritón
-
Kisebb tengeristen, Poszeidón parancsainak kihírdetõje
Tüphón
-
Gaia fia, százfejû tûzokádó óriás
Adónisz
-
Aphródité kedvese, ifjú vadász
Aigeusz
-
Thészeusz mostoha apja, Athén királya, tévedésbõl a tengerbe ölte magát
Aiolosz
Aedus
a szelek királya
Akherón
-
az Alvilág egyik folyója
Aktaión
-
Arisztaiosz fia, szenvedélyes vadász
Alküoné
-
Aiolosz lánya, akit az istenek jégmadárrá változtattak
Amphión
-
Zeusz és Antiopé fia, thébai király, remek lantos
Apollón
Apolló
Zeusz és Létó fia, napisten, a jóslás és a költészet istene
Ariadné
-
Minósz lánya, a Thészeusznak adott fonál segítségével az kiszabadult a labirintusból
Baukisz
-
Philémon felesége, vendégül látták Zeuszt és Hermészt
Déméter
Ceres, Terra
Kronosz és Rheia lánya, a földmûvelés istennõje
Erebosz
-
Khaosz fia, az örök sötétség istene
Élektra
-
Zeusz egyik kedvese, Dardanosz anyja
Eunomia
-
a Hórák egyike, a törvények õre
Griffek
-
kutyafejû, szárnyas szörnyek
Hárpiák
-
Thaumasz tengeristen és Élektra lányai, félig madár, félig nõ szörnyek
Helikón
-
Boiótiai hegy, a Múzsák lakóhelye
Héliosz 
Sol 
a Nap istene
Hermész 
Mercurius 
Zeusz és Maia nimfa fia, az istenek hírnöke, a tolvajok istene Túlvilágba vezeti a holtakat
Hesztia
Vesta
Kronosz és Rheia lánya, a házi tûzhely istennõje
Hüpnosz 
Somnus
Nüx fia, az álom megszemélyesítõje
Ikarosz
-
Daidalosz fia, az elsõ ember, aki a repülés áldozata lett
Iszméné
-
Oidipusz lánya
Kelainó
-
a hárpiák egyike
Kronosz
Saturnus
a tizenkét titán egyike, Uranosz és Gaia fia, Zeusz apja
Lamposz
-
Éósznak, hajnalpír istennõjének a lova
Laodiké
-
Priamosz legszebb lánya, akit elnyelt a föld
Laokoón
-
Apollón trójai papja, akit a tengeri kígyók megöltek
Medusza
-
Porkhüsz tengeristen és felesége, Kétó szörny lányainak a Gorgóknak egyike
Najádok
-
a vizek nimfái
Néreusz
-
öreg tengeristen
Pallasz
-
a Gigászok egyike
Pandóra
-
Epimétheusz titán felesége Felnyitotta a szelencét, amely a bajt, és a szenvedést hozta a világra
Plutosz
-
Déméter és Iaszión fia, a gazdagság megtestesítõje
Podagré
-
a hárpiák egyike, viharistennõ
Szeléné
Luna
Héliosz nõvére, a Hold istennõje
Szkülla 
-
hatfejû emberevõ szörny, a hajósok réme
Szphinx
-
asszonyfejû, oroszlántestû és madárszárnyú szörny Théba felé rejtvényt adott életre, halálra Végül Oidiposz megfejtette a feladványt
Thaleia
Thalia
a Khariszok egyike
Themisz 
Justitia
az Igazság jövõbelátó istennõje
Titánok
-
Uranosz és Gaia fiai és lányai
Udaiosz
-
Kadmosz sárkányfogból kikelt óriásainak egyike
Uranosz
Caelus
az ég istene, aki Khaosz után magához ragadta a világuralmat
Aineiasz
Aeneas
Aphrodité és Ankhiszász fia
Amazonok
-
harcos asszonyok
Ambrózia
-
az istenek étele, és illatszere Aki eszik belõle az Olymposzra mehet
Ampelosz
-
egy szatír és egy nimfa fia, Dionüszosz barátja
Antaiosz 
-
Gaia földistennõ fia
Artemisz
Diana
Zeusz és Létó lánya, a vadászat istennõje
Atroposz
Atropus
a Moirák egyike, aki a sors fonalát elvágja
Bakkhosz
Liber, Bacchus 
a bor istenének, Dionüszosznak másik neve
Danaidák
-
Danaosz ötven lánya, kik apjuk kedvére megölik férjüket, ezért az Alvilágban örökre vizet mernek egy lyukas hordóba
Daphnisz
-
Hermész és egy nimfa fia, fiatal pásztoristen
Drüaszok
Dryades
erdei nimfák
Eumaiosz
-
OdüssZeusz hû kondása
Eurüdiké
-
Orpheusz felesége
Eurünomé
-
OdüssZeusz házának gazdasszonya
Élüszion
Elysium
a jók lakhelye a halottak országában (mennyország)
Gigászok
-
Gaia fiai, kígyólábú óriások
Glaukosz
-
Tengeristen, Néreusz szolgája
Hüperión
-
a tizenkét titán egyike, a Hold, a Nap, és a Hajnal apja
Iokaszté
-
Laiosz, majd Oidipusz felesége
Khimaira
-
Oroszlán-, kecske-, és kígyótestû szörny
Kókütosz
-
az alvilág egyik folyója/td 
Kolkhisz
-
az aranygyapjút innen hozzák az Argonauták
Nesszosz
-
félig ember, félig ló: kentaur
Oiagrosz
-
folyamisten
Ókeanosz
-
a földet körülfolyó nagy víz istene
Olümposz
-
az istenek lakhelye
Orpheusz
-
Kalliopé a múzsa, és Apollón fia, énekes és lantjátékos
Pelórosz
-
a Gigászok egyike
Peneiosz
-
Daphné apja, Folyamisten
Pénelopé
-
OdüssZeusz hûséges felesége
Phineusz
-
vak jós, az Argonauták megmentik a Hárpiáktól
Planktai
-
a két "bolygó szikla" egyike, a hajósok réme
Priamosz
-
Laomedón fia, Trója királya
Próteusz
-
tengeristen, alakváltoztató, és jövendõmondó képességgel bír
Szatírok
-
Dionüszosz félig ember, félig kecske alakú kísérõi
Szibülla
-
Apollón jós papnõje
Szirének
-
Akhelóosz folyóisten lányai, asszonyfejû, madártestû szörnyek, akik a hajósokat az énekükkel bajba hívják
Szkheria 
-
a phaiákok szigete 
Agamemnón 
-
a görög sereg fõvezére a trójai háborúban 
Akhelóosz 
-
folyamisten 
Amaltheia 
-
kecske, aki Zeuszt táplálta 
Ambroszia 
-
a menádok egyike 
Andromeda 
-
PersZeusz felesége, halála után az égre helyezték, õ lett az Andromeda köd 
Antikleia 
-
ÖdüssZeusz anyja 
Aphrodité 
Venus
a szépség és a szerelem istennõje 
Briaréósz 
-
százkezû óriás 
Briszéisz 
-
Akhilleusz legkedvesebb rabnõje 
Daidalosz 
-
a legnagyobb görög festõ, szobrász, építész és feltaláló Ikarosz apja, akivel együtt repült 
Damasztór 
-
a Gigászok egyike 
Héraklész 
-
Zeusz és Alkméné fia, nagyerejû hõs, római fordításbam Herkules 
Heszperia 
-
a Nyugat mesés országa 
Hüperénór 
-
Kadmosz sárkányfogból kikelt óriásainak egyike 
Kallisztó 
-
Lükaón lánya, Zeusz medvévé változtatott kedvese 
Kentaurok 
-
félig ember, félig ló testû, Thesszália és Nyugat-Arkadia lakói 
Kerberosz 
Cerberus
az Alvilág háromfejû kutyája 
Khariszok 
Gráciák
a kedvesség, a báj és a hála három istennõje 
Mainaszok 
Maenadok
Dionüszoszt kísérõ bakkhánsnõk
-
Manes
Római maenadon, az elhunytak szeretetének továbbéltetõje 
-
Lares 
Római maenadon, a házi tûzhely és a családi élet istene
-
Penates 
Római maenadon, a ház jólétének védõje
-
Silvanus 
Római maenadon, az erdõ védelmezõje
-
Nemestrinus 
Római maenadon, a ligetek védnöke
-
Pales 
Római maenadon, a legelõk védnöke
-
Terminus 
Római maenadon, a határok védnöke
-
Bubona 
Római maenadon, a nyájak védnöke
-
Mellonia 
Római maenadon, a méhesek védnöke
-
Pomona 
Római maenadon, a gyümölcsfák védnöke
-
Flora 
Római maenadon, a virágok és a virágzás védnöke
-
Virtus 
Római maenadon, az erény védnöke
-
Fortuna 
Római maenadon, a szerencse védnöke
Menoitész 
-
Hádész teheneinek pásztora 
Muszaiosz 
-
Orpheusz fia, az õskor legendás énekese 
Nemeszisz 
-
Nüx lánya, minden bûnt megtorló istennõ 
Néreiszek 
-
Néreusz tengeristen, és Dórisz lányai, nimfák 
Oresztész 
-
Agamemnón és Klütaimnésztra fia, apja halálának megbosszulója 
Pégaszosz 
Pegasus
Bellerophontész szárnyas csodaparipája, aki forrást fakasztott a Helikonon
Poszeidón 
Neptunus
Kronosz és Rheia fia, a tengerek legfõbb istene 
Pügmalion 
-
Küproszi király, akinek Aphrodité a szobrát életre keltette 
Szibillák 
Sibyllák
Apollón jósnõi 
Tantalosz 
-
Zeusz fia, akit az istenek örök szenvedésre ítéltek 
Thanatosz 
-
Nüx fia, a halál 
Thürszosz 
-
Dionüszosz híveinek szõlõindával és repkénnyel díszített botja 
Andraszteia 
-
Zeusz dajkája, Nimfa 
Akhilleusz 
-
Peleusz és Thetisz fia, a trójai háború legnagyobb hõse 
Amphitrité 
-
Poszeidon felesége 
Andromakhé 
-
Hektor felesége 
Dionüszosz 
Liber, Bacchus
Zeusz és Személé fia, a szõlõtermelés, a bor, és a mámor istene 
Erinnüszök 
Fúriák
a vérbosszú istennõi 
Heszperosz 
-
az esti csillag 
Hippokréné 
-
a forrás, melyet Pegaszosz fakasztott a patájával a Helikon csúcsán 
Iphigeneia 
-
Agamemnón és Klütaimnésztra lánya 
Kasszandra 
-
Priamosz jós lánya 
Képhiszosz 
-
folyóisten, Narkisszosz apja 
Kharübdisz 
-
a hajósok réme, naponta háromszor beszívja és kiköpi a tengervizet 
Küklopszok 
Cyclopes
egyszemû óriások 
Lakheszisz 
Lachesis
a Moirák egyike, aki az élet, és a sors fonalát gombolyítja 
Antiphatész 
-
emberevõ óriás 
Aszklépiosz 
Aesculapius
Apollón fia, a gyógyítás istene 
Periphétész 
-
vasfurkós útonálló, Thészeusz gyõzte le 
Perszephoné 
Proserpona
Hádész felesége, az alvilág királynéja 
Prométheusz 
-
Titán, aki az embereknek megszerezte a tüzet 
Pügmaioszok 
-
mitikus törpe nép, évente a darvakkal háborúznak 
Sziszüphosz 
-
Korinthosz alapítója, és elsõ királya Zeusz azzal bûntette, hogy egy sziklát kellett egy hegyre felgurítani az örökkévalóságig 
Héphaisztosz 
Vulcanus
Zeusz és Héra fia, a kovácsok istene 
Heszperiszek 
-
négy nimfa a Föld nyugati részén, az aranyalmák termelõje 
Labürinthosz 
-
Minosz palotájában lévõ folyosórendszer, közepén a Minotaurusszal 
Philoktétész 
-
Héraklész legjobb barátja, híres íjának öröklõje 
Phószphorosz 
Lucifer
a hajnali csillag 
Prokrusztész 
-
kegyetlen útonálló, aki az emberek lábát az ágyhoz "szabta" alvás közben 
Laisztrügónok 
-
emberevõ óriások 
Pallasz Athéné 
Minerva
Zeusz lánya, a tudományok, a mesterségek istennõje, és a városok védnöke 
Pitüokomptész 
-
Fanyûvõ, kegyetlen útonálló, Thészeusz gyõzte le 
Múzsák
-
Zeusz lányai, akik a tudományokat képviselik 
Klió 
-
a történetírás múzsaja 
Erato 
-
a szellemi költészet múzsaja 
Thalia 
-
a komédia múzsaja 
Urania 
-
a csillagászat múzsaja 
Euterpé 
-
a lírai költészet múzsaja 
Kalliopé 
-
az epikus költészet múzsaja 
Melpomené 
-
a tragédia múzsaja 
Polühümnia 
-
a himnikus ének, és a kardal múzsaja 
Terpszikhoré 
-
a tánc múzsaja

 

Liturgika 11/9/12

- minden szertartásban van szövegelem (legomena), és cselekményelem (dromena); ez Alexandriai Kelenem meghatározása, aki az eleuziszi misztériumokról írta ezt

- szövegi váz: elmondandó szövegek

- rubrikák: rendezői utasítások, piros betűvel (ruber)

- tipizáció: eredet, költött szöveg, tematika

- szituáció, mint kontextus

- ordinárium: állandó részek

- proprium:változó részek, amik egy nagyobb kontextusban szintén ordináriumok

- bizonyos definíció szerint a rítus az ismétlődő jellege miatt az

- a latin liturgiában nagyrészt bibliai szövegek; kiragadják az eredeti kontextusból, és a megváltozott környezetben új értelmet nyernek a kontextus miatt

a keresztény egyázi év felépítése:

a. temporale – proprium de tempore (üdvtörténet alapján); heti ciklusok, a holdnaptár maradványa

b. sanctorale – proprium de sanctis – a naptári napokhoz kötődő szentek ünnepe

1. Őszi kántorböjt – quattuor temporum; hivatalos neve: évnegyedes böjt*

- valamelyik hét szerda, péntek, szombat; eredetileg az 1, 4, 7, 1o hónap böjtje (bibliai idézet), ha az évet márciustól számítjuk a zsidó naptár szerint

- helyük:

a. nagyböjt (római újév) 1 vasárnapját követő

b. pünkösd hete

c. szeptember 3. hete, a szeptember 14-ét (a szent kereszt felmaasztalása) követő hét

d. advent 3. hete

- a zsidósgban az őszi időszak is jelentős: rós hasáná, jóm kippur

- hogy számolták ki az évet?

- teljes élet elmélete: a próféták ugyanazon a napon halnak meg, amikor születnek (fogantatnak): nagypéntek: március 25, karácsony december 25, annuntiatio március 25.

- jelenlegi kutatások szerint a Sol Invictus ünnepe épült rá a karácsonyra, és nem fordítva

- miért szerda, péntek, szombat? (már persze amellett, hogy ez van írva a Bibliában)

- szombat: vasárnap miatt;

- a szombati böjt eredetileg vigilia, mert vasárnapra virradóra történt a feltámadás

- ezután dominica vacans, mise nélkül

- eltér a liturgiája, 5 olvasmány

- szerda, péntek: péntek: nagypéntek; szerda: hamvazószerda; ekkor tartottak közös istentiszteleteket;

- saját olvasmányok, bűnbánai napok

tankönyv: Szunyogh Xavér Ferenc misekönyv (Missale Romanum)

*

kántorböjt, kántornapi böjt (lat. ieiunium quatuor temporum): negyedévi böjti napok. Az elnevezés a lat. quatuor ‘négy’ szó torzításából származik, nincs köze a →kántorhoz. – A meglazult bűnbánati és böjti fegyelem élesztésére I. (Szt) Callistus p. (ur. 217-222) elrendelte, hogy jún., szept. és dec. hónapokban a hívők 3-3 napon (kántornapon) →szigorú böjtöt tartsanak. Nagy (Szt) Leó p. (ur. 440-461) elrendelte a tavaszi (4.) böjti napokat. A bűnbánathoz hálaadás is társult. I. Geláz p. (ur. 492-496) 495: a papszentelés napjává tette a ~ szombatjait. VII. (Szt) Gergely p. (ur. 1073-85) 1078: a róm. zsin-on határozta meg, hogy nagyböjt első hetében, Pünkösd, Szt Kereszt fölmagasztalása (szept. 14.) és Szt Lúcia (dec. 13.) ünnepét követő hét szerda, péntek és szombat napjain tartsák a ~öt. 1095: ezt II. Orbán p. (ur. 1088-99) megerősítette. – A ~ szentmiséjének sajátos olvasmányrendje volt. Szerdán 2 sztleckét olvastak a prófétáktól, majd az evang-ot, szombaton 6 sztlecke volt (4 ósz-i, az 5. a Három ifjú tört-e, olvasmányközi énekként a →három ifjú a tüzes kemencében, a 6. úsz-i). Ez az olvasmányrend a ~ ősiségére, a 12 olvasmányos →vigíliákra emlékeztet. – A II. Vat. Zsin-ig szerdán hústilalom, pénteken és szombaton →szigorú böjt volt. VI. Pál p. (ur. 1963-78) 1969: a ~ megtartásának módját az egyes →püspöki konferenciákra bízta, hogy a béke, az igazságosság és az ínség kérdéseire az adott ter. sajátosságainak megfelelő megoldásokat találjanak. A ~ miseszövegeit a →votív misék közé sorolta. A MKPK a ~öt beolvasztotta részben az ált. böjti fegyelembe, részben a búzaszentelő és a keresztjáró napok lit-jába. - A középkori jog szerint Mo-on pápai fölmentés alapján csak a ~ péntekjein volt szigorú böjt. I. (Szt) István II. Törvénykönyve kimondta: Ha valaki a kántornapi böjtöt, amit mindenki tud, húsevéssel megszegi, 1 hétig bezárva böjtöljön (esztergomi zsin., 1016.). - Nagyszombati egyhm. zsin., 1629: a plébánosok a ~ meghirdetésekor világosan mondják el a népnek, hogy ezen böjtök idején részben a püspökért imádkozzanak, hogy jól válassza ki a szentelendőket, részben őértük, hogy töltse be őket a Szentlélek. **

Péterffy I:9; II:248. - KL II:489. - CJH I:25. (9. f.) - CR 1969:63. - Várnagy 1993:441.

forrás: katolikus lexikon

al-Farabi

Abū Naṣr Muḥammad al-Fārābī (Arabic: ابو نصر محمد الفارابي‎, Abū Naṣr Muḥammad al-Fārābī;[1] for other recorded variants of his name see below) known in the West as Alpharabius[6] (c. 872[2] – between 14 December, 950 and 12 January, 951), was a Muslim scientist and philosopher of the Islamic world. He was also a cosmologist, logician, musician, psychologist and sociologist.

 

Biography

The existing variations in the basic accounts of al-Farabi’s origins and pedigree indicate that they were not recorded during his lifetime or soon thereafter by anyone with concrete information, but were based on hearsay or guesses (as is the case with other contemporaries of al-Farabi).[1] The sources for his life are scant which makes the reconstruction of his biography beyond a mere outline nearly impossible.[1] The earliest and more reliable sources, i. e., those composed before the 6th/12th century, that are extant today are so few as to indicate that no one among Fārābī’s successors and their followers, or even unrelated scholars, undertook to write his full biography, a neglect that has to be taken into consideration in assessing his immediate impact.[1] The sources prior to the 6th/12th century consist of: (1) an autobiographical passage by Farabi, preserved by Ibn Abī Uṣaibiʿa. In this passage, Farabi traces the transmission of the instruction of logic and philosophy from antiquity to his days. (2) Reports by Al-Masudi, Ibn al-Nadim and Ibn Hawqal as well as by Said Al-Andalusi (d. 1070), who devoted a biography to him.

When major Arabic biographers decided to write comprehensive entries on Farabi in the 6th-7th/12th-13th centuries, there was very little specific information on hand; this allowed for their acceptance of invented stories about his life which range from benign extrapolation on the basis of some known details to tendentious reconstructions and legends.[1] Most modern biographies of the philosopher present various combinations of elements drawn at will from this concocted material.[1] The sources from the 6th/12th century and later consist essentially of three biographical entries, all other extant reports on Farabi being either dependent on them or even later fabrications[1]: 1) the Syrian tradition represented by Ibn Abī Uṣaibiʿa.[1] 2) The Wafayāt al-aʿyān wa-anbāʾ abnāʾ az-zamān (“Deaths of Eminent Men and History of the Sons of the Epoch”; trans. by Baron de Slane, Ibn Khallikan’s Biographical Dictionary, 1842–74) compiled by Ibn Khallikān.[1] 3) the scanty and legendary Eastern tradition, represented by Ẓahīr-al-Dīn Bayhaqī.[1]

From incidental accounts it is known that he spent significant time in Baghdad with Christian scholars including the cleric Yuhanna ibn Haylan, Yahya ibn Adi, and Abu Ishaq Ibrahim al-Baghdadi. He later spent time in Damascus, Syria and Egypt before returning to Damascus where he died in 950-1.[7][page needed]

Name

His name was Abū Naṣr Moḥammad b. Moḥammad Farabi, as all sources, and especially the earliest and most reliable, Al-Masudi, agree.[1] In some manuscripts of Fārābī’s works, which must reflect the reading of their ultimate archetypes from his time, his full name appears as Abū Naṣr Moḥammad b. Moḥammad al-Ṭarḵānī, i.e., the element Ṭarḵān appears in a nisba (family surname or attributive title).[1] Moreover, if the name of Farabi’s grandfather was not known among his contemporaries and immediately succeeding generations, it is all the more surprising to see in the later sources the appearance of yet another name from his pedigree, Awzalaḡ.[1] This appears as the name of the grandfather in Ibn Abī Uṣaibiʿa and of the great-grandfather in Ibn Khallekān. Ibn Abī Uṣaibiʿa is the first source to list this name which, as Ibn Khallekān explicitly specifies later, is so to be pronounced as Awzalaḡ.[1] In modern Turkish scholarship and some other sources, the pronunciation is given as Uzluḡ rather than Awzalaḡ, without any explanation.[1]

Birthplace

His birthplace is given in the classical sources as either Fāryāb in Khorasan (in modern Afghanistan)[1] or Fārāb on the Jaxartes (Syr Darya) in modern Kazakhstan.[1] The older Persian[1] Pārāb (in Ḥudūd al-ʿĀlam) or Fāryāb (also Pāryāb), is a common Persian toponym meaning “lands irrigated by diversion of river water”.[8][9] By the 13th century, Fārāb on the Jaxartes was known as Otrār.[10]

Origin

There exist a difference of opinion on the ethnic background of Farabi.[1][11][12] According to D. Gutas, “[...] ultimately pointless as the quest for Farabi’s ethnic origins might be, the fact remains that we do not have sufficient evidence to decide the matter [...][1] The Cambridge companion to Arabic philosophy also states that “[...] these biographical facts are paltry in the extreme but we must resist the urge to embellish them with fanciful stories, as the medieval biographers did, or engage in idle speculation about al-Farabi’s ethnicity or religious affiliation on the basis of contrived interpretations of his works, as many modern scholars have done [...]“[13] According to the Oxford Encyclopaedia of African Thought “[...] because the origins of al-Farabi were not recorded during his lifetime or soon after his death in 950 C.E. by anyone with concrete information, accounts of his pedigree and place of birth have been based on hearsay [...]“[14]

Medieval Arab historian Ibn Abī Uṣaibiʿa (died in 1269) – al-Farabi’s oldest biographer – mentions in his ʿOyūn that al-Farabi’s father was of Persian descent.[1][15] Al-Shahrazūrī who lived around 1288 A.D. and has written an early biography also states that Farabi hailed from a Persian family.[16][17] Additionally, Farabi has in a number of his works references and glosses in Persian and Sogdian (and even Greek but, interestingly, no Turkish; see below).[1][18] Sogdian or Turkish have been mentioned as his native language[19] and the language of the inhabitants of Fārāb.[20] Mohammad Javad Mashkoor argues for an Iranian-speaking Central Asian origin.[21] A Persian origin has been discussed by other sources as well.[22]

The oldest known reference to a possible Turkic origin is given by the medieval historian Ibn Khallekān (died in 1282), who in his work Wafayāt (completed in 669/1271) states that Farabi was born in the small village of Wasij near Fārāb (in what is today Otrar, Kazakhstan) of Turkic parents. Based on this account, some modern scholars state his origin to be Turkic.[23] Others, such as D. Gutas, criticize this, saying that Ibn Khallekān’s account is aimed at the earlier historical accounts by Ibn Abī Uṣaibiʿa, and serves the sole purpose to prove a Turkic origin for al-Farabi, for instance by inventing the additional nisba (surname) “al-Turk” (arab. “the Turk”) – a nisba Farabi never had.[1] In this regard, Oxford professor C.E. Bosworth notes that “great figures [such] as al-Farabi, al-Biruni, and ibn Sina have been attached by over enthusiastic Turkish scholars to their race”.[24]

Life and Education

Al-Farabi spent almost his entire life in Baghdad, capital of Abbasids that ruled the Islamic world.[12] In the auto-biographical passage about the appearance of philosophy preserved by Ibn Abī Uṣaibiʿa, Farabi has stated that he had studied logic with Yūḥannā b. Ḥaylān up to and including Aristotle’s Posterior Analytics, i.e., according to the order of the books studied in the curriculum, Fārābī said that he studied Porphyry’s Eisagoge and Aristotle’s Categories, De Interpretatione, Prior and Posterior Analytics. His teacher, Yūḥannā b. Ḥaylān, was a Christian cleric who abandoned lay interests and engaged in his ecclesiastical duties, as Fārābī reports. His studies of Aristotelian logic with Yūḥannā in all probability took place in Baghdad, where Al-Masudi tells us Yūḥannā died during the caliphate of al-Moqtader (295-320/908-32).[1] He was in Baghdad at least until the end of September 942 as we learn from notes in some manuscripts of his Mabādeʾ ārāʾ ahl al-madīna al-fāżela, he had started to compose the book in Baghdad at that time and then left and went to Syria.[1] He finished the book in Damascus the following year (331), i.e., by September 943).[1] He also lived and taught for some time in Aleppo. Later on Farabi visited Egypt; and complete six sections summarizing the book Mabādeʾ in Egypt in 337/July 948-June 949.[1] He returned from Egypt to Syria. Al-Masudi writing writing barely five years after the fact (955-6, the date of the composition of the Tanbīh), says that he died in Damascus in Rajab 339 (between 14 December 950 and 12 January 951).[1] In Syria, he was supported and glorified by Saif ad-Daula, the Hamdanid ruler of Syria.

Contributions

Farabi made contributions to the fields of logic, mathematics, music, philosophy, psychology, sociology, and education.

Alchemy

Al-Farabi wrote: The Necessity of the Art of the Elixir[25]

Logic

Though he was mainly an Aristotelian logician, he included a number of non-Aristotelian elements in his works. He discussed the topics of future contingents, the number and relation of the categories, the relation between logic and grammar, and non-Aristotelian forms of inference.[26] He is also credited for categorizing logic into two separate groups, the first being “idea” and the second being “proof“.

Al-Farabi also considered the theories of conditional syllogisms and analogical inference, which were part of the Stoic tradition of logic rather than the Aristotelian.[27] Another addition Al-Farabi made to the Aristotelian tradition was his introduction of the concept of poetic syllogism in a commentary on Aristotle’s Poetics.[28]

Music and sociology

Farabi wrote books on early Muslim sociology and a notable book on music titled Kitab al-Musiqa (The Book of Music). According to Seyyed Hossein Nasr and Mehdi Aminrazavi[29]: the book of Kitab al-Musiqa is in reality a study of the theory of Persian music of his day although in the West it has been introduced as a book on Arab music. He presents philosophical principles about music, its cosmic qualities and its influences. Al-Farabi’s treatise Meanings of the Intellect dealt with music therapy, where he discussed the therapeutic effects of music on the soul.[30]

Philosophy

As a philosopher, Al-Farabi was a founder of his own school of early Islamic philosophy known as “Farabism” or “Alfarabism”, though it was later overshadowed by Avicennism. Al-Farabi’s school of philosophy “breaks with the philosophy of Plato and Aristotle [... and ...] moves from metaphysics to methodology, a move that anticipates modernity“, and “at the level of philosophy, Alfarabi unites theory and practice [... and] in the sphere of the political he liberates practice from theory”. His Neoplatonic theology is also more than just metaphysics as rhetoric. In his attempt to think through the nature of a First Cause, Alfarabi discovers the limits of human knowledge“.[31]

Al-Farabi had great influence on science and philosophy for several centuries[citation needed], and was widely regarded to be second only to Aristotle in knowledge (alluded to by his title of “the Second Teacher”) in his time. His work, aimed at synthesis of philosophy and Sufism, paved the way for the work of Ibn Sina (Avicenna).[32]

Al-Farabi also wrote a commentary on Aristotle‘s work, and one of his most notable works is Al-Madina al-Fadila where he theorized an ideal state as in Plato’s The Republic.[33] Al-Farabi represented religion as a symbolic rendering of truth, and, like Plato, saw it as the duty of the philosopher to provide guidance to the state. Al-Farabi departed from the Platonic view in that he regarded the ideal state to be ruled by the prophet-imam, instead of the philosopher-king envisaged by Plato. Al-Farabi argued that the ideal state was the city-state of Medina when it was governed by the prophet Muhammad as its head of state, as he was in direct communion with Allah whose law was revealed to him.

Physics

Al-Farabi thought about the nature of the existence of void.[33] He may have carried out the first experiments concerning the existence of vacuum, in which he investigated handheld plungers in water.[34] He concluded that air’s volume can expand to fill available space, and he suggested that the concept of perfect vacuum was incoherent.[33]

Psychology

In psychology, al-Farabi’s Social Psychology and Model City were the first treatises to deal with social psychology. He stated that “an isolated individual could not achieve all the perfections by himself, without the aid of other individuals.” He wrote that it is the “innate disposition of every man to join another human being or other men in the labor he ought to perform.” He concluded that in order to “achieve what he can of that perfection, every man needs to stay in the neighborhood of others and associate with them.”[30]

His On the Cause of Dreams, which appeared as chapter 24 of his Book of Opinions of the people of the Ideal City, was a treatise on dreams, in which he distinguished between dream interpretation and the nature and causes of dreams.[30]

Philosophical thought

The main influence on al-Farabi’s philosophy was the neo-Aristotelian tradition of Alexandria. A prolific writer, he is credited with over one hundred works.[35] Amongst these are a number of prolegomena to philosophy, commentaries on important Aristotelian works (such as the Nicomachean Ethics) as well as his own works. His ideas are marked by their coherency, despite drawing together of many different philosophical disciplines and traditions. Some other significant influences on his work were the planetary model of Ptolemy and elements of Neo-Platonism,[36] particularly metaphysics and practical (or political) philosophy (which bears more resemblance to Plato’s Republic than Aristotle’s Politics).[37]

Al-Farabi as well as Ibn Sina and Averroes have been recognized as Peripatetics (al-Mashsha’iyun) or rationalists (Estedlaliun) among Muslims.[38][39][40] However he tried to gather the ideas of Plato and Aristotle in his book “The gathering of the ideas of the two philosophers”.[41]

According to Adamson, his work was singularly directed towards the goal of simultaneously reviving and reinventing the Alexandrian philosophical tradition, to which his Christian teacher, Yuhanna bin Haylan belonged. His success should be measured by the honorific title of “the second master” of philosophy (Aristotle being the first), by which he was known[citation needed]. Interestingly, Adamson also says that he does not make any reference to the ideas of either al-Kindi or his contemporary, Abu Bakr al-Razi, which clearly indicates that he did not consider their approach to Philosophy as a correct or viable one.[42]

Works

Metaphysics and cosmology

In contrast to al-Kindi, who considered the subject of metaphysics to be God, al-Farabi believed that it was concerned primarily with being qua being (that is, being in of itself), and this is related to God only to the extent that God is a principal of absolute being. Al-Kindi’s view was, however, a common misconception regarding Greek philosophy amongst Muslim intellectuals at the time, and it was for this reason that Avicenna remarked that he did not understand Aristotle’s Metaphysics properly until he had read a prolegomenon written by al-Farabi.[43]

Al-Farabi’s cosmology is essentially based upon three pillars: Aristotelian metaphysics of causation, highly developed Plotinian emanational cosmology and the Ptolemaic astronomy.[44] In his model, the universe is viewed as a number of concentric circles; the outermost sphere or “first heaven”, the sphere of fixed stars, Saturn, Jupiter, Mars, the Sun, Venus, Mercury and finally, the Moon. At the centre of these concentric circles is the sub-lunar realm which contains the material world.[45] Each of these circles represent the domain of the secondary intelligences (symbolized by the celestial bodies themselves), which act as causal intermediaries between the First Cause (in this case, God) and the material world. Furthermore these are said to have emanated from God, who is both their formal and efficient cause. This departs radically from the view of Aristotle, who considered God to be solely a formal cause for the movement of the spheres, but by doing so it renders the model more compatible with the ideas of the theologians.[45]

The process of emanation begins (metaphysically, not temporally) with the First Cause, whose principal activity is self-contemplation. And it is this intellectual activity that underlies its role in the creation of the universe. The First Cause, by thinking of itself, “overflows” and the incorporeal entity of the second intellect “emanates” from it. Like its predecessor, the second intellect also thinks about itself, and thereby brings its celestial sphere (in this case, the sphere of fixed stars) into being, but in addition to this it must also contemplate upon the First Cause, and this causes the “emanation” of the next intellect. The cascade of emanation continues until it reaches the tenth intellect, beneath which is the material world. And as each intellect must contemplate both itself and an increasing number of predecessors, each succeeding level of existence becomes more and more complex. It should be noted that this process is based upon necessity as opposed to will. In other words, God does not have a choice whether or not to create the universe, but by virtue of His own existence, He causes it to be. This view also suggests that the universe is eternal, and both of these points were criticized by al-Ghazzali in his attack on the philosophers[46][47]

In his discussion of the First Cause (or God), al-Farabi relies heavily on negative theology. He says that it cannot be known by intellectual means, such as dialectical division or definition, because the terms used in these processes to define a thing constitute its substance. Therefore if one was to define the First Cause, each of the terms used would actually constitute a part of its substance and therefore behave as a cause for its existence, which is impossible as the First Cause is uncaused; it exists without being caused. Equally, he says it cannot be known according to genus and differentia, as its substance and existence are different from all others, and therefore it has no category to which it belongs. If this were the case, then it would not be the First Cause, because something would be prior in existence to it, which is also impossible. This would suggest that the more philosophically simple a thing is, the more perfect it is. And based on this observation, Adamson says it is possible to see the entire hierarchy of al-Farabi’s cosmology according to classification into genus and species. Each succeeding level in this structure has as its principal qualities multiplicity and deficiency, and it is this ever-increasing complexity that typifies the material world.[48]

Epistemology and eschatology

Human beings are unique in al-Farabi’s vision of the universe because they stand between two worlds: the “higher”, immaterial world of the celestial intellects and universal intelligibles, and the “lower”, material world of generation and decay; they inhabit a physical body, and so belong to the “lower” world, but they also have a rational capacity, which connects them to the “higher” realm. Each level of existence in al-Farabi’s cosmology is characterized by its movement towards perfection, which is to become like the First Cause; a perfect intellect. Human perfection (or “happiness”), then, is equated with constant intellection and contemplation.[49]

Al-Farabi divides intellect into four categories: potential, actual, acquired and the Agent. The first three are the different states of the human intellect and the fourth is the Tenth Intellect (the moon) in his emanational cosmology. The potential intellect represents the capacity to think, which is shared by all human beings, and the actual intellect is an intellect engaged in the act of thinking. By thinking, al-Farabi means abstracting universal intelligibles from the sensory forms of objects which have been apprehended and retained in the individual’s imagination.[50]

This motion from potentiality to actuality requires the Agent Intellect to act upon the retained sensory forms; just as the Sun illuminates the physical world to allow us to see, the Agent Intellect illuminates the world of intelligibles to allow us to think.[51] This illumination removes all accident (such as time, place, quality) and physicality from them, converting them into primary intelligibles, which are logical principles such as “the whole is greater than the part”. The human intellect, by its act of intellection, passes from potentiality to actuality, and as it gradually comprehends these intelligibles, it is identified with them (as according to Aristotle, by knowing something, the intellect becomes like it).[52] Because the Agent Intellect knows all of the intelligibles, this means that when the human intellect knows all of them, it becomes associated with the Agent Intellect’s perfection and is known as the acquired Intellect.[53]

While this process seems mechanical, leaving little room for human choice or volition, Reisman says that al-Farabi is committed to human voluntarism.[52] This takes place when man, based on the knowledge he has acquired, decides whether to direct himself towards virtuous or unvirtuous activities, and thereby decides whether or not to seek true happiness. And it is by choosing what is ethical and contemplating about what constitutes the nature of ethics, that the actual intellect can become “like” the active intellect, thereby attaining perfection. It is only by this process that a human soul may survive death, and live on in the afterlife.[51][54]

According to al-Farabi, the afterlife is not the personal experience commonly conceived of by religious traditions such as Islam and Christianity. Any individual or distinguishing features of the soul are annihilated after the death of the body; only the rational faculty survives (and then, only if it has attained perfection), which becomes one with all other rational souls within the agent intellect and enters a realm of pure intelligence.[53] Henry Corbin compares this eschatology with that of the Ismaili Neo-Platonists, for whom this process initiated the next grand cycle of the universe.[55] However, Deborah Black mentions we have cause to be skeptical as to whether this was the mature and developed view of al-Farabi, as later thinkers such as Ibn Tufayl, Averroes and Ibn Bajjah would assert that he repudiated this view in his commentary on the Nicomachean Ethics, which has been lost to modern experts.[53]

Psychology, the soul and prophetic knowledge

In his treatment of the human soul, al-Farabi draws on a basic Aristotelian outline, which is informed by the commentaries of later Greek thinkers. He says it is composed of four faculties: The appetitive (the desire for, or aversion to an object of sense), the sensitive (the perception by the senses of corporeal substances), the imaginative (the faculty which retains images of sensible objects after they have been perceived, and then separates and combines them for a number of ends), and the rational, which is the faculty of intellection.[56] It is the last of these which is unique to human beings and distinguishes them from plants and animals. It is also the only part of the soul to survive the death of the body. Noticeably absent from these scheme are internal senses, such as common sense, which would be discussed by later philosophers such as Avicenna and Averroes.[57][58]

Special attention must be given to al-Farabi’s treatment of the soul’s imaginative faculty, which is essential to his interpretation of prophethood and prophetic knowledge. In addition to its ability to retain and manipulate sensible images of objects, he gives the imagination the function of imitation. By this he means the capacity to represent an object with an image other than its own. In other words, to imitate “x” is to imagine “x” by associating it with sensible qualities that do not describe its own appearance. This extends the representative ability of the imagination beyond sensible forms and to include temperaments, emotions, desires and even immaterial intelligibles or abstract universals, as happens when, for example, one associates “evil” with “darkness”.[59][60] The prophet, in addition to his own intellectual capacity, has a very strong imaginative faculty, which allows him to receive an overflow of intelligibles from the agent intellect (the tenth intellect in the emanational cosmology). These intelligibles are then associated with symbols and images, which allow him to communicate abstract truths in a way that can be understood by ordinary people. Therefore what makes prophetic knowledge unique is not its content, which is also accessible to philosophers through demonstration and intellection, but rather the form that it is given by the prophet’s imagination.[61][62]

Practical philosophy (ethics and politics)

The practical application of philosophy is a major concern expressed by al-Farabi in many of his works, and while the majority of his philosophical output has been influenced by Aristotelian thought, his practical philosophy is unmistakably based on that of Plato.[63] In a similar manner to Plato’s Republic, al-Farabi emphasizes that philosophy is both a theoretical and practical discipline; labeling those philosophers who do not apply their erudition to practical pursuits as “futile philosophers”. The ideal society, he says, is one directed towards the realization of “true happiness” (which can be taken to mean philosophical enlightenment) and as such, the ideal philosopher must hone all the necessary arts of rhetoric and poetics to communicate abstract truths to the ordinary people, as well as having achieved enlightenment himself.[64] Al-Farabi compares the philosopher’s role in relation to society with a physician in relation to the body; the body’s health is affected by the “balance of its humours” just as the city is determined by the moral habits of its people. The philosopher’s duty, he says, is to establish a “virtuous” society by healing the souls of the people, establishing justice and guiding them towards “true happiness”.[65]

Of course, al-Farabi realizes that such a society is rare and will require a very specific set of historical circumstances in order to be realized, which means very few societies will ever be able to attain this goal. He divides those “vicious” societies, which have fallen short of the ideal “virtuous” society, into three categories: ignorant, wicked and errant. Ignorant societies have, for whatever reason, failed to comprehend the purpose of human existence, and have supplanted the pursuit of happiness for another (inferior) goal, whether this be wealth, sensual gratification or power. It is interesting to note that democratic societies also fall into this category, as they too lack any guiding principle. Both wicked and errant societies have understood the true human end, but they have failed to follow it. The former because they have willfully abandoned it, and the latter because their leaders have deceived and misguided them. Al-Farabi also makes mention of “weeds” in the virtuous society; those people who try to undermine its progress towards the true human end.[66]

Whether or not al-Farabi actually intended to outline a political programme in his writings remains a matter of dispute amongst academics. Henry Corbin, who considers al-Farabi to be a crypto-Shi’ite, says that his ideas should be understood as a “prophetic philosophy” instead of being interpreted politically.[67] On the other hand, Charles Butterworth contends that nowhere in his work does al-Farabi speak of a prophet-legislator or revelation (even the word philosophy is scarcely mentioned), and the main discussion that takes place concerns the positions of “king” and “statesmen”.[68] Occupying a middle position is David Reisman, who like Corbin believes that al-Farabi did not want to expound a political doctrine (although he does not go so far to attribute it to Islamic Gnosticism either). He argues that al-Farabi was using different types of society as examples, in the context of an ethical discussion, to show what effect correct or incorrect thinking could have. Lastly, Joshua Parens argues that al-Farabi was slyly asserting that a pan-Islamic society could not be made, by using reason to show how many conditions (such as moral and deliberative virtue) would have to be met, thus leading the reader to conclude that humans are not fit for such a society. Some other authors like Mykhaylo Yakubovych attest that for al-Farabi religion (milla) and philosophy (falsafa) constituted the same praxeological value (i.e. basis for amal al-fadhil – “virtuos deed”), while its epistemological level (ilm – “knowledge”) was different.

 

forrás: wikipédia

 

al-Farabi, Abu Nasr (c.870-950)

Al-Farabi was known to the Arabs as the ‘Second Master’ (after Aristotle), and with good reason. It is unfortunate that his name has been overshadowed by those of later philosophers such as Ibn Sina, for al-Farabi was one of the world’s great philosophers and much more original than many of his Islamic successors. A philosopher, logician and musician, he was also a major political scientist.

Al-Farabi has left us no autobiography and consequently, relatively little is known for certain about his life. His philosophical legacy, however, is large. In the arena of metaphysics he has been designated the ‘Father of Islamic Neoplatonism’, and while he was also saturated with Aristotelianism and certainly deploys the vocabulary of Aristotle, it is this Neoplatonic dimension which dominates much of his corpus. This is apparent in his most famous work, al-Madina al-fadila (The Virtuous City) which, far from being a copy or a clone of Plato’s Republic, is imbued with the Neoplatonic concept of God. Of course, al-Madina al-fadila has undeniable Platonic elements but its theology, as opposed to its politics, places it outside the mainstream of pure Platonism.

In his admittedly complex theories of epistemology, al-Farabi has both an Aristotelian and Neoplatonic dimension, neither of which is totally integrated with the other. His influence was wide and extended not only to major Islamic philosophers such as Ibn Sina who came after him, and to lesser mortals such as Yahya ibn ‘Adi, al-Sijistani, al-’Amiri and al-Tawhidi, but also to major thinkers of Christian medieval Europe including Thomas Aquinas.

  1. Life and works
  2. Metaphysics
  3. Epistemology
  4. Political philosophy
  5. Influence

1. Life and works

Abu Nasr Muhammad ibn Muhammad ibn Tarkhan ibn Awzalagh al-Farabi was born in approximately ah 257/ad 870. He may rightly be acclaimed as one of the greatest of Islamic philosophers of all time. While his name tends to be overshadowed by that of Ibn Sina, it is worth bearing in mind that the latter was less original than the former. Indeed, a well-known story tells how Ibn Sina sought in vain to understand Aristotle’s Metaphysics, and it was only through a book by al-Farabi on the intentions of the Metaphysics that understanding finally came to him. However, unlike Ibn Sina, al-Farabi has left us no autobiography and we know far less about his life in consequence. Considerable myth has become attached to the man: it is unlikely, for example, that he really spoke more than seventy languages, and we may also query his alleged ascetic lifestyle. We do know that he was born in Turkestan and later studied Arabic in Baghdad; it has been claimed that most of his books were written here. He travelled to Damascus, Egypt, Harran and Aleppo, and in the latter city the Hamdanid ruler Sayf al-Dawla became his patron. Even the circumstances of his death are not clear: some accounts portray him dying naturally in Damascus while at least one holds that he was mugged and killed on the road from Damascus to Ascalon.

Al-Farabi became an expert in philosophy and logic, and also in music: one of his works is entitled Kitab al-musiqa al-kabir (The Great Book of Music). However, perhaps the book for which he is best known is that whose title is abbreviated to al-Madina al-fadila (The Virtuous City), and which is often compared, misleadingly in view of its Neoplatonic orientation, to Plato’s Republic. Other major titles from al-Farabi’s voluminous corpus included the Risala fi’l-’aql (Epistle on the Intellect), Kitab al-huruf (The Book of Letters) and Kitab ihsa’ al-’ulum (The Book of the Enumeration of the Sciences).

2. Metaphysics

Majid Fakhry (1983) has described al-Farabi as ‘the founder of Arab Neo-Platonism and the first major figure in the history of that philosophical movement since Proclus’. This should be borne in mind as we survey the metaphysics of the philosopher whom the Latin Middle Ages knew as Abunaser and whom the Arabs designated the ‘Second Master’ (after Aristotle). It should be noted that al-Farabi was an Aristotelian as well as a Neoplatonist: he is said, for example, to have read On the Soul two hundred times and even the Physics forty times. It should then come as no surprise that he deploys Aristotelian terminology, and indeed there are areas of his writings that are quite untouched by Neoplatonism. Furthermore, al-Farabi tried to demonstrate the basic agreement between Aristotle and Plato on such matters as the creation of the world, the survival of the soul and reward and punishment in the afterlife. In al-Farabi’s conception of God, essence and existence fuse absolutely with no possible separation between the two. However, there is no getting away from the fact that it is the Neoplatonic element which dominates so much else of al-Farabi’s work. We see this, for example, in the powerful picture of the transcendent God of Neoplatonism which dominates al-Madina al-fadila. We see this too in al-Farabi’s references to God in a negative mode, describing the deity by what he is not: he has no partner, he is indivisible and indefinable. And perhaps we see the Neoplatonic element most of all in the doctrine of emanation as it is deployed in al-Farabi’s hierarchy of being.

At the top of this hierarchy is the Divine Being whom al-Farabi characterizes as ‘the First’. From this emanates a second being which is the First Intellect. (This is termed, logically, ‘the Second’, that is, the Second Being). Like God, this being is an immaterial substance. A total of ten intellects emanate from the First Being. The First Intellect comprehends God and, in consequence of that comprehension, produces a third being, which is the Second Intellect. The First Intellect also comprehends its own essence, and the result of this comprehension is the production of the body and soul of al-sama’ al-ula, the First Heaven. Each of the following emanated intellects are associated with the generation of similar astral phenomena, including the fixed stars, Saturn, Jupiter, Mars, the Sun, Venus, Mercury and the Moon. Of particular significance in the emanationist hierarchy is the Tenth Intellect: it is this intellect which constitutes the real bridge between the heavenly and terrestrial worlds. This Tenth Intellect (variously called by the philosophers the active or agent intellect in English, the nous poiétikos in Greek, the dator formarum in Latin and the ‘aql al-fa”al in Arabic) was responsible both for actualizing the potentiality for thought in man’s intellect and emanating form to man and the sublunary world. With regard to the latter activity, it has been pointed out that here the active intellect takes on the role of Plotinus’ Universal Soul (see Plotinus).

In Farabian metaphysics, then, the concept of Neoplatonic emanation replaces that of Qur’anic creation ex nihilo (see Neoplatonism in Islamic philosophy §2). Furthermore, the Deity at the top of the Neoplatonic hierarchy is portrayed in a very remote fashion. Al-Farabi’s philosophers’ God does not act directly on the sublunary world: much is delegated to the Active Intellect. However, God for al-Farabi certainly has an indirect ‘responsibility’ for everything, in that all things emanate from him. Yet we must also note, in order to present a fully rounded picture, that while it is the Neoplatonic portrait of God which dominates al-Farabi’s writings, this is not the only picture. In some of his writings the philosopher does address God traditionally, Qur’anically and Islamically: he does invoke God as ‘Lord of the Worlds’ and ‘God of the Easts and the Wests’, and he asks God to robe him in splendid clothes, wisdom and humility and deliver him from misfortune. Yet the overwhelming Neoplatonic substratum of so much else of what he writes fully justifies Fakhry’s characterization of al-Farabi, cited earlier, as ‘the founder of Arab Neo-Platonism’.

3. Epistemology

Farabian epistemology has both a Neoplatonic and an Aristotelian dimension. Much of the former has already been surveyed in our examination of al-Farabi’s metaphysics, and thus our attention turns now to the Aristotelian dimension. Our three primary Arabic sources for this are al-Farabi’s Kitab ihsa’ al-’ulum, Risala fi’l-’aql and Kitab al-huruf.

It is the second of these works, Risala fi’l-’aql, which provides perhaps the most useful key to al-Farabi’s complex theories of intellection. In this work he divides ‘aql (intellect or reason) into six major categories in an attempt to elaborate the various meanings of the Arabic word ‘aql. First, there is what might be termed discernment or prudence; the individual who acts for the good is characterized by this faculty, and there is clearly some overlap with the fourth kind of intellect, described below. The second of al-Farabi’s intellects is that which has been identified with common sense; this intellect has connotations of ‘obviousness’ and ‘immediate recognition’ associated with it. Al-Farabi’s third intellect is natural perception. He traces its source to Aristotle’s Posterior Analytics, and it is this intellect which allows us to be certain about fundamental truths. It is not a skill derived from the study of logic, but it may well be inborn. The fourth of the six intellects may be characterized as ‘conscience’: this is drawn by the philosopher from Book VI of Aristotle’s Nicomachean Ethics. It is a quality whereby good might be distinguished from evil and results from considerable experience of life (see Aristotle §§18-21).

Al-Farabi’s fifth intellect is both the most difficult and the most important. He gives most space to its description in his Risala fi’l-’aql and considers it to be of four different types: potential intellect, actual intellect, acquired intellect and agent or active intellect. ‘Aql bi’l-quwwa (potential intellect) is the intellect which, in Fakhry’s words, has the capacity ‘of abstracting the forms of existing entities with which it is ultimately identified’ (Fakhry 1983: 121). Potential intellect can thus become ‘aql bi’l-fi’l (actual intellect). In its relationship to the actual intellect, the third sub-species of intellect, ‘aql mustafad (acquired intellect) is, to use Fakhry’s words again, the ‘the agent of actualization’ to the actualized object. Finally, there is the ‘aql al-fa”al (agent or active intellect), which was described in §2 above and need not be elaborated upon again.

The sixth and last of the major intellects is Divine Reason or God himself, the source of all intellectual energy and power. Even this brief presentation of Farabian intellection must appear complex; however, given the complexity of the subject itself, there is little option.

The best source for al-Farabi’s classification of knowledge is his Kitab ihsa’ al-’ulum. This work illustrates neatly al-Farabi’s beliefs both about what can be known and the sheer range of that knowledge. Here he leaves aside the division into theological and philosophical sciences which other Islamic thinkers would use, and divides his material instead into five major chapters. Through all of them runs a primary Aristotelian stress on the importance of knowledge. Chapter 1 deals with the ‘science of language’, Chapter 2 formally covers the ‘science of logic’, Chapter 3 is devoted to the ‘mathematical sciences’, Chapter 4 surveys physics and metaphysics, and the final chapter encompasses ‘civil science’ (some prefer the term ‘political science’), jurisprudence and scholastic theology. A brief examination of these chapter headings shows that a total of eight main subjects are covered; not surprisingly, there are further subdivisions as well. To give just one example, the third chapter on the mathematical sciences embraces the seven subdivisions of arithmetic, geometry, optics, astronomy, music, weights and ‘mechanical artifices’; these subdivisions in turn have their own subdivisions. Thus al-Farabi’s epistemology, from what has been described both in this section and §2 above, may be said to be encyclopedic in range and complex in articulation, with that articulation using both a Neoplatonic and an Aristotelian voice.

4. Political philosophy

The best known Arabic source for al-Farabi’s political philosophy is al-Madina al-fadila. While this work undoubtedly embraces Platonic themes, it is in no way an Arabic clone of Plato’s Republic. This becomes very clear right at the beginning of al-Farabi’s work, with its description of the First Cause (Chapters 1-2) and the emanation of ‘the Second’ from ‘The First’ (Chapter 3). Later in the work, however, al-Farabi lays down in Platonic fashion the qualities necessary for the ruler: he should be predisposed to rule by virtue of an innate disposition and exhibit the right attitude for such rule. He will have perfected himself and be a good orator, and his soul will be, as it were, united to the active intellect (see §3). He will have a strong physique, a good understanding and memory, love learning and truth and be above the materialism of this world. Other qualities are enumerated by al-Farabi as well, and it is clear that here his ideal ruler is akin to Plato’s classical philosopher-king (see Plato §14).

Al-Farabi has a number of political divisions for his world. He identifies, for example, three types of society which are perfect and grades these according to size. His ideal virtuous city, which gives its name to the whole volume, is that which wholeheartedly embraces the pursuit of goodness and happiness and where the virtues will clearly abound. This virtuous city is compared in its function to the limbs of a perfectly healthy body. By stark contrast, al-Farabi identifies four different types of corrupt city: these are the ignorant city (al-madina al-jahiliyya), the dissolute city (al-madina al-fasiqa), the turncoat city (al-madina al-mubaddala) and the straying city (al-madina al-dalla). The souls of many of the inhabitants of such cities face ultimate extinction, while those who have been the cause of their fall face eternal torment. In itemizing four corrupt societies, al-Farabi was surely aware of Plato’s own fourfold division of imperfect societies in the Republic into timarchy, oligarchy, democracy and tyranny. The resemblance, however, is more one of structure (four divisions) rather than of content.

At the heart of al-Farabi’s political philosophy is the concept of happiness (sa’ada). The virtuous society (al-ijtima’ al-fadil) is defined as that in which people cooperate to gain happiness. The virtuous city (al-madina al-fadila) is one where there is cooperation in achieving happiness. The virtuous world (al-ma’mura al-fadila) will only occur when all its constituent nations collaborate to achieve happiness. Walzer reminds us that both Plato and Aristotle held that supreme happiness was only to be gained by those who philosophized in the right manner. Al-Farabi followed the Greek paradigm and the highest rank of happiness was allocated to his ideal sovereign whose soul was ‘united as it were with the Active Intellect’. But Walzer goes on to stress that al-Farabi ‘does not confine his interest to the felicity of the first ruler: he is equally concerned with the felicity of all the five classes which make up the perfect state’ (Walzer, in introduction to al-Madina al-fadila (1985: 409-10)). Farabian political philosophy, then, sits astride the saddle of Greek eudaimonia, and a soteriological dimension may easily be deduced from this emphasis on happiness. For if salvation in some form is reserved for the inhabitants of the virtuous city, and if the essence of that city is happiness, then it is no exaggeration to say that salvation is the reward of those who cooperate in the achievement of human happiness. Eudaimonia/sa’ada becomes a soteriological raft or steed.

5. Influence

The impact of al-Farabi’s work on Ibn Sina was not limited merely to illuminating Aristotle’s Metaphysics. It was with good reason that al-Farabi was designated the ‘Second Master’ (after Aristotle). One modern scholar recently acknowledged the dependence of Ibn Sina on al-Farabi in a book dealing with both which he entitled The Two Farabis (Farrukh 1944). And if Aquinas (§9) did not derive his essence-existence doctrine from al-Farabi but from the Latinized Ibn Sina, as is generally assumed, there is no doubt that Farabian concepts of essence and existence provided a base for the elaborated metaphysics of Ibn Sina and thence of Aquinas. Finally, the briefest of comparisons between the tenfold hierarchy of intellection produced by al-Farabi and the similar hierarchy espoused by Ibn Sina, each of which gives a key role to the Tenth Intellect, shows that in matters of emanation, hierarchy and Neoplatonic intellection, Ibn Sina owes a considerable intellectual debt to his predecessor.

Al-Farabi influenced many other thinkers as well. A glance at the period between ah 256/ad 870 and ah 414/ad 1023 and at four of the major thinkers who flourished in this period serves to confirm this: Yahya ibn ‘Adi, Abu Sulayman al-Sijistani, Abu ‘l-Hasan Muhammad ibn Yusuf al-’Amiri and Abu Hayyan al-Tawhidi may all be said to constitute in one form or another a ‘Farabian School’. The Christian Monophysite Yahya ibn ‘Adi studied in Baghdad under al-Farabi and others. Like his master, Yahya was devoted to the study of logic; like his master also, Yahya held that there was a real link between reason, ethics and politics. Al-Sijistani was a pupil of Yahya’s and thus at one remove from al-Farabi; nonetheless, he shared in both his master’s and al-Farabi’s devotion to logic, and indeed was known as al-Sijistani al-Mantiqi (The Logician). In his use of Platonic classification and thought, al-Sijistani reveals himself as a true disciple of al-Farabi. Although al-’Amiri appears to speak disparagingly of al-Farabi at one point, there can be no doubt about al-Farabi’s impact on him. Indeed, al-’Amiri’s works combine the Platonic, the Aristotelian and the Neoplatonic. Finally, Abu Hayyan al-Tawhidi, a pupil of both Yahya and al-Sijistani, stressed, for example, the primacy of reason and the necessity of using logic. Like others of the Farabian School outlined above, al-Tawhidi contributed towards a body of thought the primary constituents of which were the soteriological, the ethical and the noetic.

See also: Aristotelianism in Islamic philosophy; Greek philosophy: impact on Islamic philosophy; Ibn Sina; Logic in Islamic philosophy; Neoplatonism in Islamic philosophy; Political philosophy in classical Islam

IAN RICHARD NETTON
Copyright © 1998, Routledge.


List of works

al-Farabi (c.870-950) al-Madina al-fadila (The Virtuous City), trans. R. Walzer, Al-Farabi on the Perfect State: Abu Nasr al-Farabi’s Mabadi’ Ara Ahl al-Madina al-Fadila, Oxford: Clarendon Press, 1985. (Revised with introduction and commentary by the translator.)

al-Farabi (c.870-950) Risala fi’l-’aql (Epistle on the Intellect), ed. M. Bouyges, Beirut: Imprimerie Catholique, 1938. (A seminal text for the understanding of Farabian epistemology.)

al-Farabi (c.870-950) Kitab al-huruf (The Book of Letters), ed. M. Mahdi, Beirut: Dar al-Mashriq, 1969. (Modelled on Aristotle’s Metaphysics, but of interest to students of linguistics as well as of philosophy.)

al-Farabi(c. 870-950) Kitab ihsa’ al-’ulum (The Book of the Enumeration of the Sciences), ed. and trans. A. González Palencia, Catálogo de las Ciencias, Arabic text with Latin and Spanish translation, Madrid: Imprenta y Editorial Maestre, 1953. (A survey of the learned sciences of the day, of encyclopedic range.)

al-Farabi (c.870-950) Kitab al-musiqa al-kabir (The Great Book of Music), ed. G.A. Khashab and M.A. al-Hafni, Cairo: Dar al-Katib al-’Arabi, 1967. (Al-Farabi’s major contribution to musicology.)

References and further reading

Alon, I. (1990) ‘Farabi’s Funny Flora: Al-Nawabit as Opposition’, Arabica 37: 56-90. (Highly creative discussion of the links between the philosophical terminology of Ibn Bajja and al-Farabi, which brings out the complexity of the theological and political ramifications of such language.)

Black, D. (1996) ‘Al-Farabi’, in S.H. Nasr and O. Leaman (eds) History of Islamic Philosophy, London: Routledge, ch. 12, 178-97. (Account of the thought and main works of al-Farabi.)

Fakhry, M. (1983) A History of Islamic Philosophy, London: Longman; New York: Columbia University Press, 2nd edn. (An excellent standard introduction to the field. See especially pages 107-128.)

Farrukh, U. (1944) Al-Farabiyyan (The Two Farabis), Beirut. (Ibn Sina’s dependence on al-Farabi, as mentioned in §5.)

Galston, M. (1990) Politics and Excellence: The Political Philosophy of Alfarabi, Princeton, NJ: Princeton University Press. (A major analysis of an important aspect of Farabian philosophy.)

Netton, I.R. (1989) Allah Transcendent: Studies in the Structure and Semiotics of Islamic Philosophy, Theology and Cosmology, London and New York: Routledge. (Contains a wide-ranging chapter on al-Farabi, see pages 99-148. This volume was later published in paperback by Curzon Press in 1994.)

Netton, I.R. (1992) Al-Farabi and His School, Arabic Thought and Culture Series, London and New York: Routledge. (Assesses the philosopher through an epistemological lens.)

 

forrás: muslimphilosophy.com

 

szúfi rendek (kiegészítésre szorul)

B 13 -  Szúfi szerzetesrendek

 

1. Rahmániyya

a. alapító: abd ar-Ramán (1793)

b. kinél tanult: halwatiyya Muhammad ibn Szálim

c. elterjedésük: Algéria

d. zikr: légzéstechnika, gyorsított, lassított légzés

 

2. Mirghániyya

a. alapító: al-Mirgháni (1853)

b. kinél tanult: Ahmad ibn Idris (Mekka)

c. elterjedésük:Núbia

d. zikr: teljes rituális tisztaság (csak férfiak), füstölés

 

3. Naqsabandiyya

a. alapító: Abu Bakr

b. kinél tanult:

c. elterjedésük: Kelet-Ázsia, Kína, Egyiptom, Szíria,

d. zikr: csendes, fegyelmezett

 

4. Yasawiyya

a. alapító: al-Hammadháni

b. kinél tanult:

c. elterjedésük: Törökország

d. zikr: fűrész-zikr (rszelős hangot adnak ki)

 

5. Mawlawiyya (kerengő dervisek)

a. alapító: Jalal ad-Din Muhammad Balkhi-Rumi

b. kinél tanult:

c. elterjedésük: Törökország

d. zikr: tánc

 

6. Alawiyya

a. alapító: bin Ali Ba’Alawi al-Husaini (1232)

b. kinél tanult: Abu Madyán (Marokkó)

c. elterjedésük: Jemen, India

d. zikr:

 

7. Csisztiyya

a. alapító: Abu Ishaq Shami (“the Syrian”), Csiszt, Afganisztán, 93o k.

b. kinél tanult:

c. elterjedésük: India, Pakisztán

d. zikr: ötféle: a. Allah neve hangosan; 2. Allah neve csendben; 3. a lélegzet szabályozása; misztikus kontempláció; 5. negyven napos meditáció

 

 

8. Ni’matullahi

a. alapító: Nímatullah (14. sz)

b. kinél tanult: qadariyya Abdallay Yafí

c. elterjedésük: Irán, Pakisztán

d. zikr:

 

9. Qadiriyya

a. alapító: Abdul-Qadir Gilani (1166), hanbalita jogtudós

b. kinél tanult:

c. elterjedésük: Kurdisztán, Afganisztán, India, Banglades, Pakisztán, Törökország,Balkán, Kína, Kelet-Afrika

d. zikr:

 

1o. Qalandariyya, vándorló dervisek

a. alapító: Qalandar Yusuf al-Andalusi of Andalusia, Spain

b. kinél tanult

c. elterjedésük: India

d. zikr:

 

11. Szádhiliyya

a. alapító: Abu-l-Hassan ash-Shadhili

b. kinél tanult

c. elterjedésük: Észak-Afrika, Egyiptom

d. zikr:

e. alrendek: 1 Fassiyya; 2 Darqawiyya; 3 Maryamiyya; 4 Attasiyah; 5 Darqawi Hashimiya; 6 Badawiyya

 

12. Szuhrawardiyya

a. alapító: as-Suhrawardi (1168), sáfiita szigorú rend

b. kinél tanult: Ahmad Ghazali, Abu Hámid al-Ghazáli testvére

c. elterjedésük: Irak, Irán, Pakisztán, India

d. zikr:

 

13. Rifáiyya

a. alapító: Ahmed ar-Rifa’i

b. kinél tanult:

c. elterjedésük: Közel-Kelet, Balkán, Törökország, Dél-Ázsia

d. zikr: kigyóevés, kigyóbűvölés

 

kisebb arab dinaszták

The Hamdanid dynasty (Arabic: حمدانيون‎) was a Shi’a Muslim Arab dynasty of northern Iraq (Al-Jazirah) and Syria (890-1004). They claimed to have been descended from the ancient Banu Taghlib Christian tribe of Mesopotamia.

 

Hamdanids in Al-Jazira

  1. Hamdan ibn Hamdun (868-874)
  2. al-Husayn ibn Hamdan (895-916)
  3. Abdullah ibn Hamdan (906-929)
  4. Nasir ad-Daula (929-967)
  5. Adid ad-Daula (967-980)
  6. Abul Tahir Ibrahim ibn al-Hasan (989-997)
  7. Abu Abdillah al-Husayn ibn al-Hasan (989-997)

Hamdanids in Aleppo

  1. Sayf al-Daula (945-967)
  2. Saad al-Daula (967-991)
  3. Said al-Daula (991-1002)
  4. Abul Hasan Ali (1002–1004)
  5. Abul Ma’ali Sharif (1004–1004)

The Idrisids (Arabic: الأدارسة‎) were a Zaydi-Shia dynasty of Arab origins in Morocco, ruling from 788 to 985, named after its first leader, Idriss I.

The Kaysite dynasty was a Muslim Arab dynasty that ruled an amirate centered in Manzikert from c. 860 until 964. Their state was the most powerful Arab amirate in Armenia after the collapse of the ostikanate of Arminiya in the late 9th century.

 

The Dulafid or Dolafid dynasty was an Arab dynasty that served as governors of Jibal for the Abbasid caliphs in the 9th century. During the weakening of the authority of the caliphs after 861, their rule in Jibal became increasingly independent of the central government in Samarra. In the last decade of the 9th century, however, they were defeated by the Abbasids who proceeded to reincorporate Jibal into their empire.

 

The Banu Hud (بنو هود) were an Arab dynasty that ruled the taifa of Zaragoza from 1039-1110. In 1039, under the leadership of Al-Mustain I, Sulayman ibn Hud al-Judhami, the Bani Hud seized control of Zaragoza from a rival clan, the Banu Tujibi. His heirs, particularly Ahmad I al-Muqtadir (1046-1081), Yusuf al-Mutamin (1081-1085), and Al-Mustain II, Ahmad ibn Yusuf (1085-1110), were patrons of culture and the arts: the Aljafería, the royal residence erected by Ahmad I, is practically the only palace from that period to have survived almost in its entirety.

 

The Usfurids were an Arab dynasty that in 1253 gained control of eastern Arabia, including the islands of Bahrain, They were a branch of the Banu Uqayl tribe of the Banu Amir group, and are named after the dynasty’s founder, Usfur ibn Rashid. They were initially allies of the Qarmatians and their successors, the Uyunids, but eventually overthrew the latter and seized power themselves[1]. The Usfurids’ takeover came after Uyunid power had been weakened by invasion in 1235 by the Salgharid Atabeg of Fars.

 

The ‘Uqailid or ‘Uqaylid Dynasty was a Shi’a Arab dynasty with several lines that ruled in various parts of Al-Jazira, northern Syria and Iraq in the late tenth and eleventh centuries. The main line, centered in Mosul, ruled from 990 to 1096.

 

The Tahiride was an Arab Muslim dynasty that ruled Yemen and the Hadramawt from 1454 to 1526.

 

The Mirdasid dynasty was a dynasty that controlled the Amirate of Aleppo more or less continuously from 1024 until 1080.

 

 

szunnita dinasztiák

North Africa

Horn of Africa

East Africa

Central & West Africa

Sicily

Spain and Portugal

Arabian Peninsula

Syria & Iraq

Turkey

Eastern Europe & Russia

Iran

Central Asia

South Asia

(India, Pakistan, Afghanistan, Bengal, Male and Srilanka)

South-East Asia

siíta dinasztiák

Egypt and North Africa

Sicily

Spain

from wikipedia

Arabian Peninsula

Syria and Iraq

Iran

India

Pakistan

South-East Asia

East Africa

Germanus: Mohamed

B5

 

  1. Mohamed teljes neve, születési és halálozási adatai

– Abū’ Kāsim Muhammad ibn ‘Abdullāh (Arabic: محمّد; Muḥammad; (ca. 570 Mekkaمَكَةَ  - مدينه – June 8, 632 Medina)

  1. Mekka viszonyai Mohamed korában

-          Mekka kereskedőváros, Medina mezőváros

-          mostoha term. körülm.

-          törzsek – időszakos vándorlások, pogány szertartások

-          meteorkő Mekkában – szertartás az év szent hónapjában; ilyenkor vérbosszú, harcok megszakítása, gyülekezés, törzsi költők meghallgatása

-          6-7. sz fordulóján fellendül Arábia gazd. élete; a kereskedőkre erősen hat a megirmert országok (Jemen, Egyiptom, Abesszínia) társadalmi és vallási élete

  1. Az egyistenhitű vallások hatása Arábiában az iszlám előtt

-          egyes elképzelések szerint létezett zsidó-, és keresztény-független monoteizmus, a hanifizmus az iszlám előtt, és Mohamed ennek volt a tagja; ezek Ábraház és Izmáel leszármazottai, akik megőrizték az eredeti ábrahámita ősvallást

-          zsidó törzsek Arábiában, az arabok egy része felvette a zsidó vallást, mások keresztények lettek; nem volt ismeretlen számukra a kinyilatkoztatott vallás

-          sok kereskedő irígykedve figyelte a szomszédos országok államszervezetét, gazdagságát, összevetette országa szegénységével – megérett az iső M. fellépésére

  1. Mohamed fiatalkora

-          Banū Hāšim (Arabic: بنو هاشم) klán, Qurayš (Arabic: قريش‎ ) törzs, Mekka uralkodó törzse

-          az „elefánt évében” született, azaz amikor Arbaha axúmita király elefántokkal lerombolta Mekkát

-          apja már a születése előtt meghalt – nagybátyja, Abū Tālib nevelte; nagybátyja állatait legeltette; megismerkedik a beduinok szokásaiva, babonáival – elvetette őket

-          kereskedők szolgájaként bejárja Szíriát, Egyiptomot, sok mindent hal a zsidóktól, keresztényektől (bibl. elbeszélések, evang., vallási szekták)

-          a hagyomány szerint nem tud írni-olvasni, de a számokat ismerte

-          25 éves korában veszi feleségül Hadīǧa bint Huwaylid (Arabic: خديجة بنت خويلد‎)-t, azaz Khadidzsát, akinek vagyona független emberré teszi

  1. Az első kinyilatkoztatások Mohamed életében

-          4o éves korától látomások, hangokat hallott, amelyek cselekvésre buzdították: őt jelölte ki Isten, hogy népének prófétája legyen (mint Mózes és Jézus)

  1. A Korán első verseinek stílusa

-          a šaǧc rövid rímes próza a pogány korból, ebben mondta el sugallatait

  1. A Kába szerepe az iszlám előtt
  2. Mohamed első megítélése a mekkai pogányok körében

-          felháborodás, szellem által megszállottnak tartották

-          a mekkaiak elkezdék félteni a zarándoklat bevételeit, mert M. meg akarta őket fosztani eszmei alapjuktól

-          a törzs kiközösítette, de ez csak megerősítette hitét

-          tömegesen csatlakoztak hozzá szegények

-          hiǧra

  1. A jaszribi (medinai) helyzet a hidzsra idején

-          M. híres volt igazságosságáról, döntőbírónak hívják a városba

-          itt nem ismeretlen az egyistenhit, számos zsidó, ezért nem ütköztek meg M. monoteizmusán

-          a mekkai hívekhez csatlakoztak a segítők (ansār), ezekből szervezi első közösségét, amelynek központi fogalma az iszlám (odaadás)

  1. A gyülekezeti ima (szalát) bevezetése és jelentősége

-          egy tágas datolyaszárító csűrből lett az első imaház

-          az ima ismeretlen volt a pogány korban – bensőséges hit és ütemes mozdulatok

  1. Az iszlám tanának bővülése Medinában

-          hosszabb, elbeszélő nyilatkozatok, bírói ténykedésének és államférfiúi döntéseinek nyoma

-          Mária-tisztele, Jeruzsálem (a zsidók megnyerése miatt), a Kába elítélése

  1. Mohamed medinai szerepe politikailag

-          karavánokat fosztottak ki, majd Badr mellett szétverték a mekkaiak karavánját

-          a foglyokért váltságdíj

-          felismerte a törzsek feletti közösségi érzés hatalmát

  1. Mohamednek a törzsi rendszerhez való viszonya

-          imairány – Kába (politikai engedmény), Kába-tisztelet, de a bálványok lerombolása

-          umma (törzsek feletti közösség), alapja a vallási egység, az első lépés az államisűg felé

  1. Mohamed életének utolsó évei

-          63o: elvégzi a zarándoklatot, 632 – meghal

  1. Mohamed élete az utókor (nem muszlim) ítéletében

-          ember-próféta, nem szent, nem isten (Jézus), nem teljesen mitologikus alak (mint Mózes és Buddha), vallási zseni, álamférfi, hadvezés, politikus, jogász

Iványi Tamás: A Korán

B4

 

Korán

 

(arab, “hirdetések, recitálások”): Az iszlám vallás szent könyve, a törvények legfőbb forrása. Az ortodox tanítások szerint a Korán öröktől fogva létezik, s nem lett teremtve. Az `őspéldánya’ mindig is ott volt Isten mellett, ezt nevezik a `jól őrzött táblának’ (lauh mahfúz), amelyen mindenki sorsa meg van írva a teremtés kezdetétől az utolsó ítélet napjáig.

A muszlimok hite szerint Isten Gábriel arkangyallal küldte le az egész Koránt egyszerre Mohamed prófétának ramadán hó 27.-én (lailat al-qadar, “az elrendelés éjszakája”), miután negyven napig a Mekka környéki hegyekben elvonulva böjtölt. Az arkangyal Mohamednek hosszabb-rövidebb részletekben adta át a kinyilatkoztatást, Isten parancsa szerint, “jól érthető arab nyelven”. Az iszlám szerint minden prófétának csodákat adott Isten, hogy azok segítsenek nekik meggyőzni az embereket igazukról. Mohamed csodája a Korán, amely utánozhatatlan (i’dzsáz) nyelvében és stílusában. Mohamed abból nem vett el és nem tett hozzá egy szót sem, az szó szerint Isten szava (kalimat Alláh) az iszlám dogmája szerint. Ezért lett fontos az a másik tanítás, mely szerint Mohamed nabí ummí, “írástudatlan próféta” volt, aki nem ismerte a keresztény és zsidó tanításokat. Ez a dogma a VIII. sz.-i, a keresztényekkel folytatott damaszkuszi hitvitákban alakult ki.

A Korán 114 különböz_ hosszúságú fejezetet tartalmaz, ezek neve szúra. Mindegyik fejezet sorokból (európai elnevezés szerint versekből) áll, amelyek neve ája (“csoda, jel”). Ezek száma a középkori kúfai tudósok számításai szerint összesen 6.236, míg a Korán szavainak száma 77.437. A betűket is megszámolták a Koránban (ami a helyesírás változásai és az arab írás mássalhangzós jellege miatt nem egyértelmű) és volt, aki 323.671 betűt talált benne.Ennek a jelentősége a Korán betű- és számmisztikában való felhasználásánál van, ugyanis a betűknek a sémi nyelvekben számértéke van.

Mohamed 612-622 között mekkában hirdette a Korán szavait, míg a hidzsra, vagyis Medinába való áttelepülése után 622-632 között Medinában. A mekkai és medinai szúrák élesen elkülönülnek egymástól mind tartalmukban, mind formájukban. Mekkában fenyegetéssel és ígéretekkel igyekezett Mohamed híveket szerezni. A jóknak, akik áttértek az új vallásra, Isten a Paradicsom gyönyöreit, a túlvilági boldogságot ígérte, míg a bűnösöknek, pogány bálványimádóknak reszketniük kell, mert közel van már az Utolsó Ítélet napja (jaum ad-dín), amikor mindenkinek számot kell adnia cselekedeteiről Isten ítélőszéke előtt, s aki könnyűnek találtatik, az a tűzre (Pokolba) kerül. A mekkai fejezetek általában rövidek, és formailag erősen kötöttek, párhuzamosságot és általában két-három soronként változó prózarímeket tartalmaznak.

Ezzel szemben a medinai korszakban, amikor a Próféta a közösség, s egyre inkább egész Arábia vezetője lett, a törvénykezés került előtérben a Korán szövegében. A fejezetek arról szólnak, melyek a muszlimok kötelességei, hogyan kell imádkozni, böjtölni, vallási adót fizetni, házasodni, válni, melyek az örökösödés szabályai, stb. Mind a két korszakban nagyon sok, a Bibliából jól ismert történettel és prófétával találkozhatunk (qiszasz al-anbijá’, a próféták történetei). Az európai kutatók szerint ezeket Mohamed kereskedő útjai során hallhatta zsidó és keresztény utazóktók és remetéktől, s ez magyarázza azt, hogy igen sokszor nem a kanonizált ó- és újszövetségi szöveget tartalmazza a Korán, hanem pl. a zsidó népi vallásosságból (haggádákból) származnak a zsidó történetek. Az iszlám magyarázata szerint Isten azért nyilatkoztatta ki a Biblia szent könyveit, hogy azok előkészítsék Mohamed prófétai küldetését. Eredetileg azokban említés történt Mohamedről, de a zsidók és keresztények meghamisították azokat. A Korán 102 prófétája között van Mózes, Ábrahám, Jákob, József éppúgy, mint Jézus, akiről azt tanítja a Korán, hogy nem halt meg a kereszten, hanem Isten, becsapva a zsidókat, felvitte magához a mennyekbe. A bibliai történetek általában nem egybefüggően találhatók meg a Koránban, hanem szétszórtan, s céljuk nem az elmesélés, hanem az emlékeztetés, vagyis ezek a történetek többségükben ismertek lehettek a korabeli Mekkában és Medinában. Az egyetlen hosszú, egyben elmondott prófétikus történet József története (Szúrat Júszuf). A legjelentősebb eltérés itt is az, hogy míg a Biblia mint a zsidók történelmének egy fejezetét mondja el József történetét, ahol olyan részletek fontosak, hogy a karavánok milyen árut vittek honnan hová, addig a koráni József szúra célja a példázat, Mohamed küldetésének az alátámasztása.

Mohamed hirdetéseit, a Korán egyes részleteit már a Próféta életében lejegyezték. Valószínűleg erre utal az a tény is, hogy a Korán magát többször is ‘könyvnek’ (kitáb) nevezi. Az írástudók nagy számára utal, hogy 17 íródeákot említenek a hagyományok, akik különböző anyagokra írtak: kövekre, pálmalevelekre, fadarabokra, papíruszra, bőrdarabokra. Mohamed halála után Omar kalifa adott parancsot ezeknek az összegyűjtésére és összeállítására. Ezt 636-ban Zijád el is végezte. A sorrendet nem a keletkezésük szerint határozta meg, hanem az első, Nyitó szúra (Fátiha) után csökkenő hosszúsági sorrendbe rakta a szúrákat. Ennek megfelelően a 2. szúra, a Tehén szúrája (Szúrat al-baqara) a leghosszabb, 286 sorból áll, míg a százon fölüli számozású fejezetek a legrövidebbek, némelyik csak 4 sorból áll. Az egyes szövegdaraboknak azonban még ezután is nagyon sok, egymástól lényegesen eltérő variánsa volt forgalomban, ami a hódítások után, amikor a muszlimok szétszóródtak Indiától az Ibériai félszigetig, nagyon veszélyes lett. Ezért Oszmán kalifa 652-ben újra csak Zijád-ot bízta meg azzal, hogy egységesítse a Korán szövegét, annak egy-egy másolatát küldje el a kalifátus minden tartományába, míg az ettől eltérő variánsokat gyűjtse össze és égesse el. Ezt két kivétellel meg is tette. Az így kanonizált Koránt Oszmán-féle Korán példánynak nevezik (al-muszhaf al-uszmáni). Maga a muszhaf szó az összegyűjtésre utal (‘lapokból álló’), de a VII. sz. óta a Korán egy példányának a neve, s így megkülönböztethetővé vált a Korán mint elvont fogalom a leírt változatától.

Ebben az időben azonban az arab írás tökéletlen volt, nem használták a mássalhangzókat megkülönböztető pontokat, sem a hosszú magánhangzók helyesírása nem alakult még ki, s végül egyáltalán nem jelölték a rövid magánhangzókat. Ezért az Oszmán-féle kódex csak az írás vonala (raszm) szempontjából tudta egységesíteni a koráni szöveget. A pontok és magánhangzók eltérései sok ezer különböző változatot eredményeztek a következő két évszázad során, ezeket a Korán olvasatainak (qirá’át) nevezik. Ezek végső összerendezése még évszázadokig eltartott, s végül hét elfogadott olvasati rendszer alakult ki.

A Korán nyelvére vonatkozóan már a kora középkorban elkezdődtek a találgatások. Egy hagyomány szerint a Koránt Isten Mohamednek `hét betű (szó, szab`at ahruf) szerint nyilatkoztatta ki. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy hét arábiai nyelvjárás (luga) szerint egyszerre, azért, hogy minden arab törzs tagja jól értse, s ennek szellemében megengedettnek tartották a kiejtési variánsokat.

A Korán szövege általában nehezen érthető, ill. többféleképpen is magyarázható, ezért már rögtön Mohamed halála után elkezdték magyarázni, s később önálló tudományág lett a Korán magyarázata (tafszír). A Korán első magyarázói a Próféta halála után legközelebbi társai (aszháb) voltak, akik a tőle hallott értelmezéseket adták tovább hagyomány (hadísz) formájában. A szöveg nehezen érthető (garíb) szavait, kifejezéseit már a VIII. sz.-ban a jól ismert pogánykori versek sorai (saváhid, tanúbizonyságok) alapján próbálták megmagyarázni. A nyelvtudomány segítségével a különböző olvasatokat, ragvégződéseket igyekeztek úgy magyarázni, hogy azok megfeleljenek a hagyományok adta értelmezéseknek, és eltéréseik ellenére ugyanazt a jelentést lehessen kihozni belőlük. Az egyes szekták és vallási irányzatok idővel létrehozták a maguk sajátos Korán magyarázatait, így vannak ortodox (szunnita), síita, misztikus (szúfi) Korán értelmezések.

A Korán tudományos elemzése a magyarázatokkal párhuzamosan hamarosan több más tudományágat is létrehozott, elsősorban a jogtudomány szükségleteinek a kielégítésére, hiszen a Korán számít a jog legfontosabb (egyes mai nézetek szerint az egyetlen) forrásának. Fontosnak tartották  pl. tudni, hogy egy parancs vagy tiltás csak speciálisan (tahszíszan) Mohamed prófétára vonatkozott, vagy általánosságban (ta`míman) minden muszlimra. Ennek érdekében meg kellett ismerni a kinyilatkoztatott szövegdarabok történeti sorrendjét, és azt is, hogy milyen alkalomból történt a kinyilatkoztatás. Ezt nevezték `a kinyilatkoztatás okai’ (aszbáb an-nuzúl) tudományának.

Másik oka is volt, hogy a Korán szövegdarabjait történeti sorrendbe kívánták rendezni. Ha a szent könyv két, egymásnak ellentmondó parancsot tartalmaz, vagy a szintén szentnek (isteni ihletésűnek) tartott, a Prófétára visszavezetett hagyományokkal ellentmond, akkor a szunniták (ortodox muszlimok) szerint a későbbi törli (nászih) a korábbit (manszúh). Például a házasságtörő asszonyokat egy Korán hely szerint be kell zárni egy kies házba és sorsára hagyni, míg egy időben később kinyilatkoztatott másik Korán hely azt a parancsot adja, hogy meg kell őket kövezni. Ennek értelmében az iszlámjog a megkövezést fogadta el. Ezt az elvet a síiták elutasítják.

Az egyes Korán fejezetek (szúrák) gyakran tartalmaznak különböző időkből származó részleteket, azonban sokszor még a legkisebb egységnek számító áják (versek) sem egységesek. A jogtudomány egyik segédtudománya azzal foglalkozik, hogy mennyiben jelentenek értelmi vagy mondathatárokat az áják, hol kell megállni (qat`) ill. továbbmenni (iszti’náf) az értelmezésben. Egy Korán vers pl. kimondja, hogy a paráznaságon kapott férfiak vagy nők nem lehetnek tanúk, hacsak nem bánják meg bűneiket. Azok szerint, akik megálltak a `hacsak nem’ (illá) előtt, az ilyenek soha többé nem lehetnek tanúk, míg akik egybeértelmezték a két részt, azok a bűnbánat után engedélyezték a tanúskodást.

A Korán szövegének egyes darabjait a mindennapi életben is sokat használják mind a mai napig. A gyerekek már 5-6 éves korukban elkezdik kivülről megtanulni, és a napi ötszöri imádkozás során is Korán részleteket kell mondania a hívőknek. A Korán, mint szöveg, a vallástudományokon kívül is mindig nagy szerepet kapott a muszlimok életében, szavait és mondatait beleszőtték (iqtibász) versekbe és prózairodalomba egyaránt, anélkül, hogy jelölték volna, hogy ez a szent könyvből való. Pl. a IX. sz.-i al-Dzsáhiz `A fukarok’ c. könyvében egy férj így vonja kérdőre a feleségét, aki lányuk esküvőjére egy egész kis vagyont teremt elő, amiről a férj nem tudott: `Honnan van neked ez, Mária? `Ez Istentől való’ – feleli a feleség. (Szúrat Ál ‘Imrán, 37.) Ez a párbeszéd Zakariás és Mária párbeszéde a Koránban, ahol a kérdés arra vonatkozik, honnan szerez minden nap élelmet Mária, a későbbi Keresztelő Szt. János édesanyja (arabul Jahjá).

A Koránt egészen a XII. sz. végéig a szögletes, nehézkes, de ünnepélyesebb kúfi írással másolták, majd áttértek a neszhi írásduktusokra, amely ma is a nyomtatás írása. A Korán szövegét mindig is díszítésre használták az egész iszlám világban, épületeken, tálakon, székeken, kardon, stb.

Bár a könyvnyomtatás már az 1820-as években elkezdődött Egyiptomban, sokáig ellenezték a Korán kinyomtatását. Féltek, hogy egyetlen nyomdahiba sok ezer példányban elterjedhet, és egyes szerszámok használatát is ellenezték – pl. a szedők disznósertékből készített eszközét. Végül 1923-26 között elkészült az ún. kairói kiadás, amelynek a szövege azóta a legelfogadottabb lett az egész iszlám világban. A muszlimok számára a fordítás használatát is sokáig ellenezték, míg végül az Azhar mecset nagytanácsa azt is engedélyezte az 1920-as években, azzal a feltétellel, hogy a fordítás mellett mindig legyen ott az eredeti szöveg is. Magyarul eddig két részletes válogatás mellett négy teljes fordítás készült.

 

Germanus: A Korán

B4

 

Germanus Gyula: Korán

  1. Korán szó jelentése: recitáció, szavalat.
  2. A mekkai kinyilatkoztatások tartalmi jellegzetességei Mohammed népét a jóra és bűntől való tartózkodásra intette (és azt mint az istenségnek egyenesen őhozzá való parancsátközvetítette). – egy istenség hitére buzdította az embereket.
  3. A mekkai szúrák társadalmi üzenete: — a mekkai pogány arabokat nem csupán vallási újítással íjesztették meg, hanem társadalmi – gazdasági rendjük megbontását látták az igehirdetésben – felléptek ellene. A mekkai fejezetek ezt a vallási, társadalmi harcot tükrözi vissza – példázatok, intelmek, legendák, eskük, szegényeknek való vigasztalás.
  4. A medinai kinyilatkoztatások tartalmi változása a mekkaiakhoz képest: Ijesztő, fenyegető rövid költői szónoklatokat prózai, hosszabb elbeszélő, a mindennapi eseményekből eredő, de isteni eredetű, törvényszerű rendelkezések váltják fel. – 5 alappillér, gyakorlati kérdések (pl. örökség, jegyajándék, házasság, válás, vérbosszú).
  5. Az imairány és megváltoztatása: Jeruzsálemet tette meg az ima irányának – Mekkára tette át. Ezzel a pogány arabság ellenmondásait enyhítette az iszlámot macedonizálta.
  6. Ábrahám szerepe a Koránban: A Korán medinai fejlesztéseiben Ábrahám alakja is ebben a macedonizálási folyamatban alakult át eredeti arabbá, sőt Mekka alapítójává.
  7. A mekkai zarándoklat elfogadása és jelentősége: Mohammed 630-ban ezzel a macidealizálási fejlődéssel meggyőzte régi ellenfeleit, szerződést kötött

velük és maga is bevonult Mekkába, zarándoklatra. Ezzel elismerte a pogánykori szertartások egy részét, a Kába körüli 7x-i körüljárást, a Szafa és Marura dombok közötti futást, az állati áldozatok felajánlásával és különleges zarándoklati ruházatot.

8.  A Korán Mohammed halála után: Társainak egy része tudta az igehirdetést kívülről, de Mohammed ügyelt arra, hogy kijelentéseit,mint isteni ihletet feljegyezzék. A sugallatokat vállcsontokra, pálmalevelekre, szőttesekre durván feljegyzett összevisszaságban hevertek Mohammed egyik felesége, Hafsza szobájában.

9.A Korán kinyilatkoztatások könyvbe rendezése:  Egy több tagú bizottság állította össze ezt az anyagot. A leírók saját belátásuk szerint rendezték 114 fejezetre a talált anyagot, a hosszabb fejezeteket a könyv elejére, a rövidebbeket a végére tették,holott a történeti sorrend a fordítottja volt. A fejezeteknek nevet is adtak (pl. tehén, asszonyok, a méh, Mária, az alkotó). Lehetséges, hogy az egyes fejezetek a leírók által több más ihletes kinyilatkoztatásból lettek összetolva, de Mohammed a maga éltére vonatkozóan is eszközölt toldásokat és változtatásokat.

10. A Korán első szúrája: A muszlim ima legfontosabb alkatrésze – megnyitó (al-fātiḥa) Ez a fejezet összesűrített kivonata a Koránnak és az iszlám vallásnak.

11.Oszmán kalifa szerepe a Koránszövegének véglegesítésében: Egy új Oszmán bizottság által véglegesen rendeztette a Korán szövegét, amit aztán hitelesnek szentesített. Az akkori kezdetleges írásjelekkel azonban csupán durván tudták rögzíteni a helyes kiejtést és számos olvasási változat keletkezett, ami több értelemzavart okozott

12. A Korán olvasók: A 10. században hét tekintélyes Korán-olvasó véleményét vették alapul, miután az arab írás fonetikailag tökéletesebbé vált. (A hagyomány szerint Mohammed állítólag kijelentette, hogy isteni ihlete hét hangtani változatban szállt le reá.)

13. Középkori nézetek a Korán hitelességéről: Vajon a Korán minden mondata Mohammedtől származik-e és nincs-e benne későbbi betoldás? – a 12. század: Kháridzsita puritánok –a 12. fejezet gyanúsnak minősült. –Siíták, azt hiszik, hogy Oszmán bizottsága szándékosan kihagyta az  ̔ Ali örökösödésére vonatkozó rendelkezést.

14. A Korán általános jellemzése: A Korán az iszlám törvénykönyve, minden hit, minden tudás ebből a könyvből fakad a hívők számára az arab nyelv legnagyszerűbb alkotásának tartják. Hatása az iszlámra áttért idegen népek nyelvére óriási.

15. A Korán fordításai: Legelső – Petrus Kenerabilis – latinra. 12. század – kiadása – 1543. Angolra: G. Sale, 1734, J. M. Rodwell, 1861, E. H. Palmer, 1880,  A. J. Arberry, 1955, N. J. Dawood, 1956. Franciára: C. E. Savary 1783, J. Kasimirski 1840. Németre: S. F. G. Wahl 1828, K. Ullmann 1840, F. Rückert 1888, M. Henning 1960, R. Paret 1966. Magyar fordításai, átdolgozásai, kivontak részleteket belőle: G. I. Az iszlám, előadások az iszlámról – Szemelvények a Koránból (Somogyi J. 1947).

 

Goldziher: A hadísz

B5

 

Goldziher Ignác: A hadísz kialakulása

1.A hadísz jelentése. Közlés, elbeszélés. Eredetileg azokat a mondásokat értették alatta, melyek Mohamedtől származtak, de nem kerültek be a Koránba. Kb. 600 ezer mondatból választották ki a hiteleseket. Tágabb értelemben nemcsak a vallási élet köreiből származó közléseket nevezik hadísznak, hanem a történeti tudósításokat is. Ezek az elbeszélések erősítették a közösségi tudatot. Legendákkal, mondákkal és mesés történetekkel kapcsolatban is használják a hadíszt az elbeszélés témáira. Innen származik a „hadísszá válni” szólás is, azaz olyan példázattá, melyet a későbbi korok is emlegetni fognak. „A legszebb hadísz Allah könyve”- Mohamed tanítása. De ugyanakkor a Koránt szembeállítják a hadísz fogalomkörével. Tanító célzatú közlések.

2. Goldziher a hadíszok hitelességéről és koráról. Megbízható bizonyítékok hiánya miatt nem tudjuk biztosan, hogy mi lehet a hadísz legrégebbi, eredeti része, és hogy melyikük datálható Moh. halálát követő nemzedékek idejére. Túlnyomó többségüket az iszlám első 2 századában végbement vallási, történeti, és társadalmi fejlődés eredményének tekinthetjük.

3. A hadísz két része és szerepük. - isnád: a hagyományok láncolata. Az első szerzőtől a mindenkori legutolsó hagyományozóig, akik a közlést továbbadták. Ez a hadísz támasza, igazolása hitelességének.- matn: a közlés szó szerinti szövege. A matn már a régi arab nyelvben is az írott szöveget jelentette.

4. A hadíszok első lejegyzései. A hadíszanyag legrégebbi állományának azok a hadízok tekinthetők, melyekről azt halljuk, hogy már az első évtizedekben írásos feljegyzéseket készítettek róluk. Valószínűsíthető, hogy a társak és a tanítványok a Próféta kijelentéseit, és rendelkezéseit meg kívánták óvni a feledéstől, írásos megőrzés útján.

5. A szunna jelentése. Eredetileg a Próféta azon tetteit jelentette, melyekről társai tudósítottak. Később a Moh.-ről szóló hagyományokat felváltva nevezték hadísznak és szunnának. Nevezhetjük szokásjognak is.

6. A hadísz és a szunna kapcsolata. A hadísz és a szunna kifejezést külön kell kezelni. Ha csak eredeti jelentésüket vesszük figyelembe, akkor sem bizonyulnak egyenlőnek. Míg a hadísz a Prófétától származtatott, szájhagyomány útján történő közlést jelent, addig a szunna tekintet nélkül arra, hogy létezik-e rá nézve szóbeli úton közölt hagyomány vagy sem, a régi muszlim közösségben érvényben lévő szokásra utal, mely egy vallási, vagy törvénykezési mozzanatra vonatkozik.Egy hadíszba foglalt norma szunnának számít; az azonban nem szükséges, hogy a szunnára mindig megfeleljen egy hadísz, amely azt szentesíti. Előfordulhat, hogy egy hadísz tartalma ellentmond a szunnának.Különbségük: a h. elméleti diszciplína, a sz. gyakorlati útmutatások összessége. Közös viszont bennük, hogy mindkettőjük ismerete a hagyományban gyökerezik.Külön szokás hangsúlyozni, ha egy sz. mellett tanúskodik valamely azt alátámasztó hadísz.

7. A szunna és az újítás. A sz. fogalma kezdettől fogva zsinórmérétkül szolgált annak eldöntésében, h mi helyes és mi nem. A dzsáhilíya pogányai számára a szunna volt mindaz, ami megfelelt az arabság hagyományainak. Az iszlámban a régi fogalom tartalma és a neki megfelelő szó jelentése változáson ment keresztül. Moh. követői számára szunnának számított mindaz, amiről ki lehetett mutatni, hogy a Próféta és hívei legkorábbi gyakorlata volt. A muszlim közösségnek tisztelnie kellett az új szunnát, mely az ősi arab nézetek átdolgozásából alakult ki. Medinában éltek azok, akik legelőször kezdték el tanítani a Próféta azon kijelentéseit, amelyek szabályozták a mindennapi életet, ezért Medinát a sz. otthonának is hívják.

8. A szalaf és a szerepük a muszlimok életében. Salafí = aki utánozza őseit. A vallásos közösségen belül idővel a legnagyobb megbecsülést kifejező címmé vált. A salsf utánzása vált az istenfélő muszlimok ideáljává, azoké az ősöké, akik életmódjukat még a Próféta szemei előtt, az ő példája nyomán alakították ki.

9. A szunna újjáélesztése és kiölése. A sunna újjáélesztésének nevezték azt, ha valaki egy ósdi szokást, amely már kiveszett a gyakorlatból, újra felelevenített. A vallásban buzgó emberek számára ez volt a legnagyobb dicsőség. A muszlim világ valamennyi része kivette a részét a szunna-feléleszté sből. Ennek ellentéte a „szunna kiölése”, amely azt jelenti, hogy a sz. által rögzített joggyakorlat módozatait semmibe venni. Magát a jogintézményt megőrzik, de részleteit és feltételeit elhanyagolják.

10. Az újítás (bida) fogalma. A bid‛a a szunna ellentéte. Gyakorlati és dogmatikai újításokat is értenek alatta. Többnyire egyéni belátásból fakadó önkényességet jelöl, melynek megengedhetőségét nem lehet a vallási élet forrásaiból származó dokumentumokkal alátámasztani.

11. Az iszlám az Omajjádok korában. Az omajjád uralkodók nem ösztönözték, és nem mozdították elő a szunnának megfelelő vallási és közösségi élet kialakulását. Ők egy másfajta sz.-t támogattak. Pl.: „‛Umar szunnája”, melynek értelmében, ha egy magas rangú állami hivatalnok meghalt, hátrahagyott javainak a felére a kincstár rátette a kezét. Ilyen rendelkezések számára kutattak előzmények után a sz.-ban. Keveset törődtek a vallással, a saját maguk életvitelében éppúgy, mint alattvalóikéban. II. ‛Umar-ral vette kezdetét az igazi vallásos kor. Megbízottakat kellett szétküldenie a birodalomban, hogy megtanítsák a népet arra, hogyan kell egy muszlimnak és muszlim közösségnek berendeznie életét, kialakítania vallásilag helyes életvitelét. Az 1. sz.-ban az emberek tudatlanságban voltak még a már pontosan megállapított vallási szertartások tekintetében, és bizonytalansá got és ingadozást találunk még a törvény terén is. Az egész Omajjád korban a vallás iránt kevés lelkesedést mutató uralkodók befolyása alatt élő lakosság nem sokat értett maga sem a vallási törvényekhez és szabályokhoz.

12. A hadísz helyzete az iszlám I. századában. Az 1. sz.-ban az emberek tudatlanságban voltak még a már pontosan megállapított vallási szertartások tekintetében, és bizonytalansá got és ingadozást találunk még a törvény terén is. A hitbuzgó emberek azért utaztak el több helyre a muszlim világban, hogy felvilágosítást kapjanak a törvény tisztázatlan helyeit illetően.

13. Az omajjád kormányzat és a vallási emberek viszonya. Az istenfélő emberek szidták a kormányzást, passzív ellenállást tanúsítottak vele szemben, sőt elégedetlenségü knek nyílt jelét is adták, néha még a kötelező tiszteletadást is megtagadták. Az uralkodói körök ezért gyűlölték őket.

14. A hutba az Omajjádok korában.

15. A politikai hadíszok költése.

16. Muszlim vélemények a csalásról (tadlísz) a hadíszban.

17. Az Abbászidák, mint vallási vezetők. Az új hatalom alatt lényeges változások történtek. Az iszlám állam nemzeti arab jellege az abbászida uralom kezdeteivel hanyatlásnak indult, idegen elemek kerültek előtérbe, de ugyanakkor a hatalom vallási oldala jelentősen megerősödött. Türelmetlenné váltak más vallások szabad gyakorlásával szemben.

18. Az Omajjádok és Abbászidák neveltetésének különbségei. -Az omajjáda herceg világi neveltetésben részesült. Az iszlám szempontjaibó l némelyikük teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy vezesse a közösséget az imádkozás során, és tanúságtételük a vallási törvények értelmében érvénytelen volt. Ezek az emberek továbbra is pogányok maradtak.-Az abbászida hercegek nevelésében a teológiai elem játszotta a döntő szerepet. Az abbászidák érdeklődése az egyházjogi tanulmányok iránt úgy nőtt, ahogy a politikai befolyású kormányzók és bitorlók elragadták tőlük. Minél kevésbé voltak igazi királyok, annál inkább lettek imám-ok.

19. A szunna előtérbe kerülése az abbászida korban. A szunna felélesztése, amelyet a derék emberek honosítottak meg, a legmagasabb helyet foglalja el, mivel a szunna felélesztése azon jótettek közé tartozik, amelyek megmaradnak és soha nem pusztulnak el. Az abbászida dinasztia felemelkedése egybeesik azzal a korral, amikor hivatalos elismerést nyert az a törekvés, hogy a szunnát tudománnyá és az élet vezérfonalává tegyék. A közigazgatásban szintén  teljesen megváltozott a viszony a vallásos elemekkel. A szunnának megfelelő életvitel nyilvános elismerése és ösztönzése mind a magánélet, mind pedig a közigazgatás és jog terén, természetszerű leg együtt járt azzal, hogy a Próféta hagyományainak a tanulmányozása sokkal szabadabban fejlődhetett, mint az omajjádák alatt lehetséges volt. Arra törekedtek, hogy a Próféta kézjegyét viselő dokumentumokat mutassanak fel a vallási és társadalmi élet legkisebb részletére is.

20. A jogi tanulmányok fejlődése a VIII-IX. sz.-ban. A jogi tanulmányok már szabadon fejlődhettekà felépítették az iszlám jogtudomány épületét. A muszlim teológusok két, egymástól eltérő úton jártak a jogtudomány (al- fiqh) megalkotásakor: 1.„az egyéni vélemény követői” Azt a kevés anyagot, amellyel rendelkeztek a tudósok, azt jogi következtetés valamennyi módszertani eszközének felhasználásával dolgozták fel. Néled olyan eredményeket mutatott fel, amelyek nem hadíszokon, hanem a tudósok intellektuális munkáján alapultak. 2.önálló módszer- Abú Hanīfa imám ashāb al-hadīt (ra’y = vélemény) az önálló döntés törvénye

21. Az ashāb al-hadīsz. Az az iskola, amely ellenzi a ra’y-ot. Követői minden törvényt a Próféta tekintélyére kívántak visszavezetni, azaz egy szabályszerű hadít-ra. ß A ra’y, az önálló döntés törvénye mindenáron elvetendő volt számukra. Az a tanítása a muszlim népek számára vallási követelménnyé vált.

22. A jog és a hadísz a IX. sz.-ban. A hagyomány tanulmányozásának megszilárdulásá val egyidejűleg létrejött a hadísz- kritika a maga szaktekintélyeivel, ami által lehetőség nyílt arra, hogy nagyobb hitelt adjanak az egyik hadísz hagyományozóinak, mint a másikénak. Egymással ellentmondó hadíszok à összeegyeztetés Újból és újból felmerült az a probléma, hogy a gyakorlat nem mindig egyezett a szunnával. A hadísz számos változtatást szenvedett a hagyománnyal foglalkozók hanyagsága, a zavaros magyarázatok, az esetleges érvénytelenítés, a közlést továbbadó hagyományozók megbízhatatlansá ga, két ellentétes értelmű hadísz megléte következtében.

23. A hadísz szerepe az iszlám pártharcaiban. A vallásos gondolkodású emberek véleményeiknek hadísz formájában adtak kifejezést. Az egész korszak folyamán a vallási élet egyik legfontosabb kérdése az volt, hogyan kell az igazhívőknek viselkedniük az ilyen uralkodókkal (pl: omajjád uralkodók) szemben. Erre a kérdésre különböző válaszokat adtak, és a hagyomány megőrizte ezeknek a döntéseknek a nyomait. Ellenzéki párt; Lojális irányzat (murdzsi’iták); (mindkettő szélsőséges irányzat) ­ Közvetítő szerepet vállaló teológusok à olyan hadíszok maradtak fenn tőlük, melyeknek alapgondolata az uralkodó elfogadása annak ellenére, hogy tisztában van az ember azzal, hogy milyen hitvány maga az uralkodóà olyan általános alapelvek voltak, amelyeket a teológusok adtak a népnek, annak érdekében, hogy fennálló rendet támogassák, és megakadályozzá k a belső zavargásokat.

24. Az örökletes kalifátus elve és a közösség egyhangú hűségesküje viszonya. Az ortodox iszlám tanításaként egyes-egyedül az idzsmā szentesítheti az uralkodó jogcímét. Az az imám, akit az egész közösség akarata elismer, a jogos imám. Egyedül az idzsmā lehetett szunna.

25. Abbászidák és síiták a hadísz irodalomban. -’alida párt alapeszméje a prófétai méltóság és a birodalom fölötti uralom örökölhetősége, amelyet Mohamed családjának Fatimá-tól származó ága számára igyekeztek kiharcolni. -Ortodox tanításokà mindent helytelennek nyilvánítottak, ami alátámaszthatta ’Ali leszármazottainak az igényét a különleges szentségre és a birodalom jogára. Ezért a szellemi méltóság örökletes mintának eszméjét gyökerestől ki kellett irtaniuk.

26. Korán magyarázat és pártharcok. Szélsőségesek à „túlzók” : a szunnán nélkülieknek tartották, és azokat is, akik az uralkodó hatalom ellen lázadtak. Ezek a körök azzal vádolják a szunna ortodox tanításainak a követőit, hogy meghamisítottá k a Koránt és kihagyások révén saját nézeteikhez igazították azt. Régebbiek és sokkal szélesebb körben terjedtek el azok a törekvések, amelyek az emberekkel azt akarták elhitetni, hogy a szunna hívei meghamisítottá k a Korán értelmezését.

27. Irányzatos (költött) hadíszok a politikai életben. Irányzatos hadíszok >> a dinasztia ügyét közvetlen módon támogatták. Ilyen kijelentések költése nagyon fontos volt a dinasztia elismertetése érdekében, mivel az ellenzéki pártok szintén terjesztették a nép körében a maguk készítette hagyományokat annak érdekében, hogy ellenfeleik hitelét vallási alapokon járassák le. Már az omajjádák szükségesnek látták, hogy udvari teológusaikat az alida igényekkel szemben alkalmazható vallási fegyverek kidolgozására ösztönözzék. Irányzatos hadíszok létrehozása mellett, amelyeknek valamely politikai vagy vallási párt tanai számára kellett tekintélyként szolgálniuk, a hadísz pártcélokra való felhasználásának egy másik módját is említenünk kell >> irányzatos szavak betoldása olyan hadíszokba, amelyek eredeti formájukban alkalmatlanok voltak pártpolitikai célokra. Néhány meghatározó semleges hagyományt is fel lehetett használni pártcélokra.

28. Síita irányzatos hadíszok. Érdekeik védelmében legerősebb érvük az volt, hogy a Próféta kifejezetten megjelölte és kinevezte ’Alí-t utódjának halála előtt és ily módon Abú Bakr utódlása érvénytelen bitorlás volt csupán. à olyan hagyományokat találtak ki és hitelesítették, amely igazolni tudják azt, hogy a Próféta közvetlen utasítást adott ’Alí beiktatására. (Humm- hagyomány         „A madár hadísza”)

29. Profetikus hadíszok. Ez a hagyománytípus gazdagon tenyészett a hadísz rendszerében. Nem csupán a birodalom általános viszonyait jósolják meg a profetikus hadíszok, hanem még jelentéktelen események egészen apró részleteit is megjósoltatták a Prófétával. Profetikus kijelentések a szigorúbban megrostált hadísz- gyűjteményekben is vannak.<A muszlim teológusok bárhol, ahol tudós központokat alapítottak, ott egyidejűleg hagyományba kapaszkodó tanúságokat is koholtak kitűnőségük és elhivatottságuk bizonyítására.

30. A költött hadíszok elleni támadás kezdetei. Legegyszerűbb eszköz à olyan új hadíszokat csempésztek be a forgalomba, amelyekben a Próféta kemény szavakkal ítéli el a töménytelen hadíszok kitalálását. A Prófétának is mondattak olyan kijelentéseket, amelyekben előre megsejtette a hamisításokat és a betolódásokat, amelyek a hitelesnek elismert mondatokat elferdítették. A Prófétával megjósoltatták az ortodox hadísz-kritikusok ellenállását az irányzatos visszaélésekkel szemben.

31. A szabadgondolkodók és a hadísz. A szabadgondolkodó k tagadása nem szorítkozott a gazdagon burjánzó hadísz-irodalom egy bizonyos részére, hanem a hagyományrendszer egészét illette. A hadíszok becsmérlésére olyan részleteket használtak ki, amelyekben népi legendát és babonát jegyeztek fel és kebeleztek be a vallási hitbe a Próféta közlései gyanánt; nevetségessé tették azokat az aprólékosan részletezett utasításokat, melyeket a hagyomány a mindennapi élet legintimebb kapcsolataira nézve tartalma, stb.

32. A megbízható férfiak (ridzsál tiqa) a hadísz tudományban. Azoknak a köröknek, amelyek meg akarták óvni a hadíszt a hamisításoktól, különös figyelmet kellett fordítaniuk azoknak a hagyományközlőknek és tekintélyeknek a jellemére, akikre az egyes hadíszok hitelességét alapozni kívánták >> csak az olyan hadíszokat lehetett az egész közösség vallásos lelkülete helyes kifejezéseként elfogadni, amelyeket olyan férfiak hagyományoztak, akiknek sem a személyes becsületességükhö z, sem pedig az ortodox hitvalláshoz való hozzáállásukhoz nem férhetett semmi kétség.

33.A hadíszláncok szereplőinek osztályozása. Kevesebb figyelmet fordítanak magára a hagyomány tartalmára, mint az isnádban szereplő tekintélyekre. Az ő megbízhatóságukon áll, vagy bukik egy hadísz hitelességébe vetett hit. A kritika Irakban és a Távol-Keleten volt a legszigorúbb, ahol a vallási és politikai pártok a legélesebben szemben álltak egymással. 9. század: hadíszok rendszeres gyűjtése 9.-10. sz.: a hadísz-kritika virágzása elsőrendű hagyományközlők: „megbízható”, „pontos”, „erős”, „bizonyító erejű”, „igaz”, „aki hűségesen megtartja és továbbadja azt, amit hallott”. Alacsonyabbra értékeltek: „igazmondó”, „helye az igazmondásé”, „nincs gyanúra ok” Még alacsonyabbra értékeltek: „helyes hadíszt közlők” -//- : „nem hazugok”. „A közlők ismerete” tudomány kronológiai kritika.

34. A muszlim hagyománykritika lényege. hagyomány-költő>> voltak köztük olyanok, akik költött neveket vezettek be, akiknek aztán hagyományokat tulajdonítottak. Az ilyen, feltehetőleg nem elszigetelt jelenségekre irányult a kritika minden kételye és gondos vizsgálata. A muszlim kritika kiindulópontja túlnyomórészt formális volt. A formális szempontok a döntőek a hihetőség és a hitelesség vagy egészség megítélésében. A hagyományokat csak külső formájuk tekintetében vizsgálják meg, és a tartalom értékének megítélése attól függ, hogy mennyire találták helyesnek az isnádot. A hagyománykritika két szempontra ügyelt: a ridzsál megbízhatóságára és az isnád-lánc belső megalapozottsá gára.

35. A matn (szöveg) és a hagyománykritika. Senkinek sem szabad azt mondania, hogy: „mivel a matu logikai és történeti képtelenséget tartalmaz, kétségbe vonom az isnád helytállóságot”. Pl: hagyománykritikai elv, hogy két hagyományos közlés ellentéte esetén, ha az egyik állító, a másik pedig tagadó, inkább az állító közlést részesítik előnyben.

36. A szigorú megítélés alá eső hagyományok. A szigorú megítélést általában azoknak a hadíszoknak tartották fönt, amelyek azokkal a kérdésekkel foglalkoztak, hogy mi a megengedett és mi a tilalmas, azaz melyek a jogi hagyományok, továbbá jogi és dogmatikai következtetések forrásául szolgálhattak. à kevésbé volt szigorú azokkal a hadiszokkal szemben, amelyek nem tartoztak a jog kategóriájába, hanem jámbor történeteket, épülésére szolgáló velős mondásokat és etikai tanításokat nyújtottak a Próféta nevében.

37. A morális tartalmú kitalált hadíszok. A hadíszok költését, különösen etikai, buzdító és aszketikus célzattal, a karrāmīya teológiai iskola elméletileg is szentesítette. A moralizáció szándékú költött mondásokat nyilvánvalóan elsősorban a prédikációkban használták föl. Azok, akik fönntartották azt a tanítást, hogy morális célokra megengedhető dolog hagyományokat költeni és szabadon terjeszteni őket, megpróbálták teológiailag is alátámasztani ezt a nézetüket.

38. A hagyományláncok költött kiegészítése. Az úgynevezett ahádísz mawqífa, vagyis a társakig vagy éppen csak követőkig visszavezetett mondásokat könnyedén alakították át ahádísz marfū’a- ra, azaz a Prófétáig visszavezetett kijelentésekre, egyszerűen hozzáadva minden aggályoskodás nélkül néhány nevet találomra, amely szükséges volt a lánc kiegészítésére. Ezt a jogi hagyományok terén is gyakran megtették. Attól sem rettentek vissza, hogy a pogány időkből való tetszetős mondatokat tulajdonítsanak a Prófétának. Mindent, ami a hadísz kialakulásának a virágkorában a teológusok szemében átvételre érdemesnek tűnt, azt legszívesebben hadísz formájába öltöztették.

39. A szórakoztató hadíszok. Épületes történetek lassan szórakoztató elbeszélésekké alakultak át, és hamarosan eljutottak mókás történetekig-és mindez a Próféta hagyományának jegyében. A kitalált mondások leginkább a Próféta életrajzát, eszkatológikus témákat érintettek, vagy kozmológikus mesék voltak.

40. A szórakoztató hadíszok kitalált láncokkal.

41. A qássz (tbsz. qusszász) szerepe a mecsetekben és környékén. Azokat az embereket, akik az utcám és mecsetben maguk köré gyűjtötték az embereket, és épülésükre és szórakoztatásukra alkalmas hagyományokat meséltek nekik, qáss- nak vagy qassás- nak nevezték, azaz elbeszélőnek, mesélőnek. Ugyanaz volt a szerepük, mint a mi időnkben a humoros újságoknak, és még a Kalifa udvarába is meghívták őket alkalmanként. à a muszlim beállítás szerint ennek a foglalkozásnak a fejlődése még az iszlám kezdeti idejére nyúlik vissza. à a hivatalos teológia örömmel tűrte el ezeket a szabad prédikátorokat és népi teológusokat, akik az utcákon és mecsetekben a közérthetőség szintjére szálltak le, aszketikus beállítottságot terjesztettek, amely idegen volt a hivatalos teológusoktól, akik elsősorban a jogi tanulmányozásba merültek.

42. A qusszász túlkapásai elleni harc. Az intézkedések nyerészkedő csalók ellen irányultak, akik nem a vallásért buzgolódtak, hanem a tömegeket akarták szórakoztatni, és e célból hamis hagyományokat és vallásos történeteket mesés módon átköltöttek és terjesztették, A konzervatív teológusok buzgalma az efféle vallásos legendák ellen irányult, amely teljes mértékben kikerülte a vallási ellenőrzést. A történetmondók semmitől sem riadtak vissza annak érdekében, hogy magukhoz csalogassák az embereket. A kormányzatok ediktumokat bocsátottak ki a történetmondók ellen. Amíg a korábbi időszak „történetmondási” elnyerték a jámbor teológusok elnézését erkölcsileg és vallásilag építő tartalmú előadásaikkal, addig a későbbi korok utcai prédikátorai megszentségtelení tették a vallásos témáikat azáltal, hogy szórakoztatásra és hallgatóságuk mulattatására használták azokat. A mindenféle anekdotával átszőtt bibliai legendák képezték előadásaik jellegzetes témáját.

43. A hosszúéletűek (muammarún). A mu’ammarínnak nevezett kalandorok a Prófétával való közvetlen kapcsolatra hivatkozva mondtak hadíszokat.   (közvetlen: nem kellett összekötő láncot kitalálniuk) A népmesék birodalmából a mu’ ammarūn létezésébe vetett hit utat talált a vallás területére is. à legkorábban a III. század vége, IV. század eleje táján (à X. század) jelentek meg. à India és Közép- Ázsia az efféle csalók fő működési terepe. A Próféta társának lenni a legmagasabb méltóságot jelentette, amit csak el lehetett érni. Az ilyen emberek személye és becsülete érinthetetlen volt, és őket gyalázni főbenjáró bűnnek számított.

44. A hadíszok továbbadóinak személye felkeresése. A szokás által szentesített érvényes hadísz- forma megkívánta, hogy a kívánt hadíszok továbbadóit személyesen kell felkeresni, annak érdekében, hogy a tőle származó hagyományokat a nevében lehessenek terjeszteni. A hagyományt a teljes isnáddal együtt kellett átvenni, és ezután illette meg e jog, hogy a saját nevét a hagyományozók láncához illessze, legutolsó láncszemként. A hagyományok átvételének minden más formáját rendellenesnek tekintették. Annak érdekében, hogy valaki autentikus formában birtokoljon, hagyományt, szükséges volt, hogy találkozzék azokkal, akik az illető hagyomány „hordozói” voltak.

45. A talab al-hadísz és az utazások. Ha egy bizonyos tartomány teológusai ki akarták tölteni a hazájuk hagyományában meglevő hiányokat, akkor nem volt más választásuk, mint utazásokat tenni, hogy alkalmuk nyíljék személyesen is megismerkedni más tartományok hadíszaival. Nagy súlyt vetettek arra, hogy átvegyenek és továbbadjanak mindent, amit jelentős emberek hagyományoztak, akár tőlük közvetlenül, vagy azoktól, akik őket hallgathatták à sok utazás >> tudás keresése céljából megtett utazások

46.Az utazók módszerei a hadíszok felkutatására. A talab érdekében folytatott utazások egyre növekvő mennyisége folytán a teológusoknak az egyedi, tartományi hagyományokat beilleszteniü k az általános, egyre egységesebb hadísz- keretbe. 9. század >> a gyűjteményes munkák elkészítése A talab utazások kedveztek azok mohóságának, akiknek sikerült elhitetniük az emberekkel, hogy ők a hadísz kútfői, és a növekvő kereslettel együtt állandóan növekedett az az óhaj is, hogy a továbbadott hadíszokért készpénzzel fizessenek. Az idők folyamán az érdekességek fölkeresésére indított kutatónak puszta sporttá alacsonyodtak. Hosszú utazásokat tettek, amelyeknek a kizárólagos célja hadíszok szerzése volt, anélkül, hogy bármit is értettek volna a tartalomból, csupán azért, hogy az utazó büszkélkedhessen velük, és ismert mondatok isnád-jában előforduljon a nevük. >> sok csalás és hazug dicsekvés fordult elő- mind formális, mind pedig anyagi vonatkozásban a hagyománygyűjtő utazásokkal és az összegyűjtött anyag kialakulásával kapcsolatban / kapcsolatosan.

47. A hadisz iskolák létrejötte. Első hadísztudományi főiskola: Dār al- hadīsz, XII: század. 1)                               Nűr ad- Dín Malemūd b. Abī sa’īd Zaudzsī-nak köszönheti felállítását.  (Nūrīya akadémia) A politikai körülmények folytán azonban, amelyek nem kedveztek az ilyen intézmények folyamatos létezésének, rövid virágzás után hanyatlásnak indult. 2)                               Al-Malik al-Kāmīl Nāsir ad-Dīn>> Egyiptomban >> kairói dār al- hadísz 3)                               Damaszkuszban: Hadrasa Asrafíya Egyik iskola sem maradhatott fenn sokáig, mivel csak az iszlám tudományát szolgálták, a megélhetés érdekében pedig az emberek a fiqh tanulmányozása felé fordultak inkább. à ezek a híres intézmények megszűntek létezni.

48. Az idzsáza rendszere. à olyan intézmény volt az irodalmi életen belül, amely a muszlim társadalom sajátosságai közé tartozik. Iszsáza>> pótmegoldása lett olyan muszlimoknak, akik nem tudtak személyesen hadíszokat begyűjteni a sejkektől. Megszerezték a sejk engedélyét (idzsáza) arra, hogy úgy adjanak tovább egy hadíszt, mintha közvetlen szóbeli érintkezés útján gyűjtötték volna föl tőle. A hagyományok szóbeli közlésből az idzsáza formába való átmeneti típus a muháwala („átadás”) közlés. à az idzsáza majdnem teljesen átvette a sejkekhez való hosszadalmas utazgatás formájában űzött talab szerepet. {az idzsáza megadói nem vonakodtak attól sem, hogy a tőlük kért szellemi javakat készpénzre váltsák} Az idzsazát nemcsak hadíszokra kértek és adtak meg, hanem teljes irodalmi művekre is.

49. A hadísz lejegyzése (kitábat al-hadísz) a legkorábbi időkben. >> már a legkorábbi időkben is leírták a Próféta kijelentéseit. A VII. század végén már bevett gyakorlat.

50. A hadíszok lejegyzésének ellenzői. Elméleti vita: a hadíszt csak az emlékezetben szabad megőrizni, vagy szabad –e leírni? A „tudomány megelőzését a színben” hangsúlyozzák a „papiroson való megőrzéssel szenben”. Az írás ellenzői azon félelmüknek adtak hangot, hogy a Próféta kijelentései könyvekbe foglalva esetleg nem kapják meg a szent tartalmuknak kijáró tiszteletet.

51. A hadísz irodalom kezdetei és kapcsolata a történetírással. Az iszlám első korszakában főként a történeti ismereteket ösztönözték és támogatták. Bölcs mondásokat írtak le>> a régi könyvekben, költeményekben előforduló bölcs mondásokat hikmának tartják. A Korántól eltekintve, az iszlám irodalomtörténeté nek kezdetekor nem vallásos, hanem világi irodalmat találunk. Az iszlám hódításairól szóló meséket már az omájjádák alatt leírták, a Próféta életrajzából származó adatokkal együtt. >> a vallási hadísz irodalmi ágazattá vált. A szorosabban vett jogi irodalom, amely átfogó gondolkodás eredményeit képviseli, időrendben megelőzi a hadísz irodalmat.

52. A hadíszgyűjtemények eredete kérdése. A legkorábbi adat, ami amuszlim szerzőknél a hadísz gyűjtésével kapcsolatban fellelhető, Muhammad ibn al-Hasan aš-Šayhānī-nál (megh. 805) található, aki azt Malik ibn Anas-tól hallotta. Ez a közlés gyakran szolgál a hadíszra vonatkozó muszlim irodalom történetének kiindulópontjá ul. „Keressétek össze, ami fennmaradt a Próféta hadíszaiból, és írd le mindezt, mert félek, hogy a tudás hanyatlásnak indul, és az ’ulamā’ eltűnnek.” (vagy szunnájából, vagy Umar és mások hadíszából.) >> II. Umar leíratott egyes hagyománycsoportokat . A különböző körök által terjesztett beszámolókban megjelenő ellentmondások miatt nem fogadhatjuk el aš-Šaybānī közlését. Amire ebben az időben szükség volt, azok nem adat-közlő hadísz művek, hanem gyakorlati célokat szolgáló vezérfonalak voltak. Egy alapvető mű ránk maradt, amely megközelítően azt a színvonalat képviseli, amit a kor jogi irodalmának a fejlődése elért: Malik b. Anas: Muwatta’.

53. Málik ibn Anasz Muwatta’ c. műve, jellege. A Muwatta’-t nem tekinthetjük az iszlám első nagy hagyománygyűjtemé nyének. Célkitűzése nem az, hogy összegyűjtse, és mélyreható vizsgálatnak vesse alá az iszlám világban terjesztett hadíszok „egészséges” elemeit, hanem az, hogy megvilágítsa a törvényt, a rituális és vallási gyakorlatot, a medinai iszlámban elismert iğmā῾, a Medinában bevett szunna segítségével. Összegyűjtötte a medinai szunnának a jogi és rituális élet számtalan fejezetére vonatkozó dokumentumait, másodszor pedig törvénybe foglalta, hogy moiajogszerű az egyes esetekben ezeknek a szunna-dokumentumok nak az alapján, ill. amikor ezek hiányoztak, akkor a medinai szokásjog alapján. A hagyományanyag itt nem cél, hanem eszköz, és csak olyan mértékben veszi figyelembe, amennyiben annak gyakorlati jelentősége van.> ra’y-t gyakorol. Miután Mālik csak a jogi élet követelményeivel törődött, kevés figyelemt fordított a pusztán történeti értesüléseket tartalmazó hagyományokra, még akkor is, ha a Próféta életrajzára vonatkoztak. Ezeket csak akkor veszi figyelembe, amikor jogi következtetések vonhatók le belőlük. A hadíszok használata adja meg M. munkájának sajátos jellegét.

54. A Muwatta’ változatai. Yahyā ibn Yahyā al-Masmūdī (Mālik egyik tanítványa). Tőle származik az egyik változat. Ez a változat maradt felül a tudományos használatban, és ezt magyarázzák a legtöbbet. Muwatta’ Yahyā-nak szokás nevezni. A Muwatta’-nak 15 típusa volt, melyek mindenekfölött a Muwatta’ Yahyā-ak sikerült meghonosodnia mind a tud.-os életben, mind a gyakorlati használatban. 2. Muwatta’ Muhammad>> M. ibn al-Hasan aš-Šaybānī hagyományozta.

55. A taszníf al-ahádísz. hadísz-anyag rendszerezése. Manad: „támogatott” >> tökéletes hadísz, „egészséges” láncszemeken keresztül, megszakítás nélkül kell az egyik „társ”-ig visszamennie. Elv: személyes, külső.>> A hagyományok tartalma, témája nem számít a sorrendiség megállapításánál, mivel a döntő szempont csupán annak a társnak a neve, akit egy hagyománycsoport tekintélyeként megemlítenek. Az ilyen gyűjteményeket muszadnak nevezik.

56. A muszannaf és a musznad különbsége. muszannaf: olyan gyűjteményekre utal, amelyekben nincs meghatározó szerepük a mondások és beszámolók sorrendjére nézve azoknak a hagyományozóknak, akikhez az isnād-ok vezetnek; a sorrend szempontjából egyes-egyedül az egymással rokon tartalmak és kijelentések azonos tárgyi mozzanatának van jelentősége. Míg a musnad rendező elvét a hagyományozók adják, addig a musannaf elve a fejezetekre osztás. A musnad és a musannaf a hadísz-gyűjtés két fő formája, melyek hosszú időn keresztül egyidejűleg jelentkeztek az irodalomban.

57. Buhárí Szahíh c. műve és hatása a hadísz szabályaira. Ez a mű tiszta hadísz-munka ra’y hozzátétele nélkül, és azzal a aszándékkal íródott, hogy segítségével bárki eligazodjon a fiqh valamennyi fejezetében és minden problémájában. A szerző az egész fiqh-et átfogó tervezetet készített, melyet aztán az odavágó hadísz-anyaggal töltött ki. Al-Buḫārī korában, és nagy mértékben az ő befolyására, a hadísz megőrzősőre vonatkozó szabályok szigorú formákat kezdtek ölteni. Al-Buḫārī sohasem tért el a legszigorúbb szabálytól, másrészről viszont többet tesz, mint újraközli és csoportosítja anyagát. >> egy gyakorlati kézikönyvet is akar mindazoknak a kezébe adni, akik az ő meggyőződését osztják, ezért a hagyományaira vonatkozó értelmezés magvait is elhinti.

58. Buhárí Szahíh c. művének hagyományozása, eltérése a Muwatta’-étól. A Sahīh-ot nem úgy hagyományozták, mint a Muwatta’-t, tehát különböző, tartalmilag eltérő szerkesztésekben. Tucatnyi különböző Buḫārī-szöveg jött létre. Ezekben több-kevesebb lényeges változás található mind a címekben, mind a paragrafusok taartalmában. -szövegjavítások gondolati dogmatikai meggondolások miatt. -tashīfāt: tévedéseknek köszönhető szövegromlások. A szövegmagyarázó igényei gyakran okoztak önkéntelen eltéréseketa puszta hagyományozó gépies pontosságától. Általában a szöveg vonatkozásában, a fejezet élén álló címeket fenyegette leginkább a változtatás.

59. Muszlim Szahíh c. műve és összevetése Buhárí művével. .tartalmuk nagy része közös, bár más szóbeli forrásokon alapul. Formai különbség: Muslim eredeti kiadásában a különböző szakaszoknak nincsenek címei. Muslim, kortársához hasonlóan, a fiqh-et akarta szolgálni munkájával, de az olvasóra bízta, hogy az összegyűjtött hadísz-anyagbó l azokat a következtetéseket vonja le, amik számára legközelebb állnak az igazsághoz. Al Buhārī gyakran idézi ugyanannak a hagyománynak a különböző párhuzamos változatait, míg Muszlim mindig együtt idézi  az összetartozó változatokat; és azt az anyagot, amivel már egyszer foglalkozott, sohasem ismétli meg. Neki elsődlegesen nem az volt a célkitűzése, hogy a fiqh egész rendszerét ellássa hadísz-anyaggal. Muszlim a létező hadísz-anyagot kívánta megtisztítani minden salaktól.

60. A két Szahíh mellett létrejött további muszannaf művek. 1. Abū Dāwūd: Sunan-ja 2. Abū ῾Isā Muhammad at-Tirmidī: Gāmi῾-ja 3. Abū Abda r-Rahmān an-Nasā’ī: Sunan-ja 4. bū Abd Allāh Muahmmad ibn Māğa: Sunan-ja.                 (Ezek főleg joghagyományokkal foglalkoznak. ) Sunanon olyan gyűjteményeket értenek, amelyek a történeti, etikai, és dogmatikai mondások kirekesztésével csupán a szunnával törődnek, a joggal, és jogszokásokkal, és a rájuk vonatkozó hadíszokkal.

61. A magribi hagyományirodalom. Buḫārī elsőbbsége mellett foglalt állást a közvélemény. Műve szent, vagy legalábbis előjogokat élvező könyv lett, különösen az é-afrikai iszlámaban. -a vallásgyakorlat során a két sahīh tartalmát kell irányadónak tekinteni. – a „hat könyv” egybefoglalása, ahogyan azt a mai iszlámban is elismerik, a 13. sz.-ban hatolt be a muszlim teológusok köztudatába.>> Ettől függetlenül a közvélemény továbbra is magasabbra helyezte a két sahīh-ot, mint a másik 4 könyvet. A Magrib-ban, abban az időben, a nagymértékben kiterebélyesedett hadísz-irodalomnak még mélyrehatóbb elismerése történt meg. Az iszlám irodalom virágkora nagyon rövid ideig tartott. Számos régi könyvet dolgoztak át újakká, nagy hosszú műveket kivonatolnak, ez jellemzi néhány kivételtől eltekintve a következő nagy korszakot. (11.sz.-tól kezdve).

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.